Különféle magyarok meg egyéb népek - 2

pályázott. Közben néhol be-betért némi italra, azt ki is fizette
tökéletes tisztességgel és egyre jobb kedvvel pályázott tovább.
Járt-kelt mindenfelé. Egyik szivarja már el is fogyott, de ő ésszel élő
ember volt s mielőtt eldobta volna, hogy gyufát ne kellessen gyújtani, a
régi csutkájánál rágyújtott az újra. Nincsenek azonban tökéletes
gyönyörűségek e világon. Lám az első szivar mily szépen szólt, ez meg
sehogysem akar szólni (bújjon az ördög bele, a ki csinálta). János
szívja a szivart, ám a szivar csak nem szól. Már látja, hogy csak elő
kell szedni a masinát. Azonban hol a masina? Sürögve tapogatja magát
körül.
--Hol vagy, hé?
A mellényzsebekben keresi legelsőbb, mert ott a helye a masinatartónak,
azután a kabátban. De nincsen sehol. János gondolkozik egy darabig az
útfélen, azután megfordul és halad vissza abba a korcsmába, a hol
legutóbb járt. Dühösen nyitja be az ajtót.
--Úgy-e?--mondja a korcsmárosnak.
--No?--kérdezi amaz.
--A masinatartómat adja elő.
--Micsoda masinatartót?
--Hát az enyimet. Itt hagytam. Ezen az asztalon. Sárga tartó, húsz éve
vettem a kisteleki vásáron, de nem adom húsz újért, olyan jó járású a
kupakja.
--Az löhet, barátom, hanem itt nem hagyta kend.
--Dehogy nem--erősködik János.
--Ejnye no,--mondja a bormérő--ha itt hagyta volna kend, akkor itt
volna, úgy-e bizony?
János gondolkozik, bár a sok ital miatt nem megy ez valami könnyen.
Nini. Csakugyan. Ha ott hagyta az asztalon...
--Hát ügön!--véli.
De csakhamar gyanúsan teszi hozzá és végignézi a korcsmárost:
--Ha ugyan--mondja--ha ugyan gazt nem vetött rá valaki.
A bormérő fölpattan:
--Tán engöm gondol kend?
János nyujtogatja a nyakát és a fejét csóválja:
--Hát--mondja--hát...
A korcsmáros mérgesen rántja elő a zsebéből a maga gyufatartóját.
--Hát mit gondol kend?--kiáltja.--Hogy neköm a kend masinatartója köll?
Hisz ehun az enyim. Kénai ezüst.
János elismerőleg tekint oda. Valóban, ennek az embernek megvan a
tulajdon gyufatartója. De hát hol van akkor az övé? Csodálatos ez.
--Tán másutt hagyta kend? Merre járt kend?
--Jártam én sokfelé--sóhajt János s előhúzza a külső zsebből a kezkenőt,
hogy a homlokát törölje vele. Amint kihúzza, kiesik a padlóra a
masinatartó s nagyot koppan, hogy még a híres kupakja is kinyílik.
--No, ahol a!--mondja a korcsmáros.
János néz a tartóra, azután az emberre és megszégyenül. Ejnye, ejnye.
Fölveszi a tartót és megnézi mind a négy oldalát. Mit szóljon most már.
Hogy ezt a jó, derék, becsületes embert így gyanusította.
--No egy félliter bort erre a nagy ijedtségre--szól békéltetés
szempontjából.
Ily módon történt, hogy János békéltetni kezdett. Jó sokáig csinálta ezt
s amikor végezetül eltávozott, már épen csak hogy állott a lábán. Igen
hadi kedvben volt. Jött vele az utcán szemközt egy ember létrával, a
létra megütötte Jánost, János megkapta a létrát és nagyot rántott rajta.
Mind a hárman a földre estek, azután összegabalyodtak. A létrás ember
Jánost torkolászta, János meg amazt. Igy csatáztak, mikor a rendőr
elválasztotta őket, János azonban sehogy sem akart a válásba egyezni.
Úgy vélte, hogy amannak még jár valami s amíg azt neki ki nem adja,
nincs tökéletes egyenlőség. A rendőr más véleményen volt, János
ennélfogva most ennek esett és akkorát rántott a kabátja szárnyán, hogy
minden gomb lepattogzott róla. Így tülekedett, mígnem jött egy másik
rendőr is, közrekapták Jánost és vitték a bíró elé. Sok ember nézte
János fölvonulását, gyerkőcök kiabáltak, nevettek, János pedig húzatta
magát.
--Az én adómbul vagytok--gondolta--hát húzzatok.
Följutottak a bíró elé s miután egyideig ácsorogni kellett az ajtajában,
János bejutott hozzá. Időközben a feje is tisztult s egész csöndben
hallgatja most, hogy miként vádolja a két rendőr. A létrás emberen
kezdik.
--Ű ütött mög a létrával elsőbb--védekezett János.--Fejbe csapott.
--Hát aztán azért a földre kell gázolni valakit?
--Persze--feleli nyugodtan.
Most meg a rendőri dolgok következnek. Hogy megtépte a ruhájukat.
--Én?--kérdezi János--én?
--Hiszen itt van rajtuk a ruha, látható, hogy meg van tépve--mondja a
bíró.
János végignézi a ruhákat és a fejét csóválja. Biz' az meg van tépve. De
ki tépte meg? Ki téphette?
--Mán, tekintetös uram, azt senki mög nem látja rajta, hogy én típtem
le. Mer én nem típtem.
A bíró haragosan szól Jánosra, aki el van határozva, hogy keményen
védekezik.
--De hiszen mindkét rendőr is tanu rá!
--Hát mindön embör azt beszél, amit akar... Most, ami rosszaság vót a
ruhájukon, mind rám fogik.
János ezt méltatlankodva mondja és olyan erővel akasztja bele a
hüvelykujját a mellénye gomblyukába, mintha soha többé onnan kivenni nem
akarná.
--No,--mondja a bíró--ilyen tökéletlenséget már kár beszélni. Olyant már
csak nem gondol kend, hogy ez a két rendőr rongyos ruhában állt a
poszton?
--Hát,--felel János--én nem tudhatom. De most mindönt rám kenynek. Tudom
én az ilyesmit. Mikor én katona voltam, ami ablak kitört a kaszárnyába,
sose vágattuk be. Hanem ha gyütt valami szél, zivatar, arra fogtuk, hogy
az törte ki... Úgy nézöm, most én vagyok ilyen szélvészforma itten.
Védekezését megmosolyogják a szobában levők, mire ő is vidáman
erősködik:
--De úgy igaz, kéröm, möghigyjék.
--Már pedig nem ér ez a beszéd semmit--véli a bíró.--Botrányt okozott
kend az utcán, azért megbírságolom.
--Csak nem töszi tán a tekintetös úr?--kérdezi János.
--De teszem én. Máskor ne igyon kend annyit.
János félszemmel néz a bíróra.
--De ugyan kéröm--vált most a beszéden--mögissza más is a bort, nemcsak
épen én. Az ember begyün a városba nagyritkán, hát egy kicsit
elszórakozik. Nem olyan nagy vétök az. Nézze a tekintetös úr, még a
csillag is mögszalad néha az égön...
Nagy mondás ez és Jánosnak körülbelül igaza van vele. Még a nagy égön,
az örökös állandóságon is megjátszák magukat néha a csillagok. Azonban
mindegy, itt nem esik tekintetbe. A bíró kimondja a két forint bírságot,
amit János hmgetve fogad. Lassan gombolja ki a mellényt s föltekint a
padlatra, mintha onnan várna segedelmet.
--Haj, haj--sóhajtja.
De a zacskót csak elő kell venni. János lassan húzza ki belőle a két
forintos tallért s egyenkint az asztalra rakja.
--Ehol vannak e.
--Így ni--mondja a bíró.--Látja kend, ez, volt a mulatságnak a
sallangja.
Szótalan kötözi be a zacskót János és a mellény mély zsebébe sülyeszti.
Átveszi a nyugtát, amit a pénzről adnak s kinyitván, beletekint. Lassan
megindul kifelé, a papirt lobogtatván. Az ajtóból még visszaszól:
--Ezt mög majd berámáztatom, hogy ráemléközzek az úrra...


A hajókifúrás nem elégtétel

Meleg délután van a parton. A malmok kerekei lassan forognak, a túlsó
oldalon az ártéren a csekély füvön tehenek legelnek. Messze a
kanyarulatnál egy-egy tutaj a napfényről lassan beleúszik az árnyékba és
eltűnik a fűzfák alatt. Csöndes, álmos idő.
A parti korcsmában, ahova belépek, csak egy vendég van, meg a gazda. Az
utóbbi hosszúszárú kupakatlan tajtékból pipázik s közben nyugodt
hangulatban társalognak. Elsőbb egy lakatosról beszélnek, aki a beszéd
szerint a világ legelső lakatosa lenne. Az olyan ember, hogyha valamely
épületnél munkába kezd, s azután otthagyja, nincsen olyan lakatos a
kerek ég alatt, aki azt a munkát folytatni bírná. Különben mind a ketten
egy véleményen vannak, csak azért beszélnek, mert unalmas a csönd és
nagy a hallgatagság.
--Hát tudja--szól a korcsmáros--olyan érzelmössen nem tud sönki se
dolgozni, mint az az embör. Tudja, akik voltak a régi időkbe hírös nagy
festők, hogy úgy festeni még ma se tud senki--hát a lakatosságba épen
ilyen ez a mestör.
A lakatost így megmagyarázván, a malacról tárgyalnak, amely tegnap
megszökött az udvarról Tegnapelőtt vették a malacot s megszökött. Van
ugyan öt hízó az udvarban, ezek azonban korán fogtak az evésbe s
körülbelül oda lehet számítani, hogy Mindenszentek napjánál tovább már
nem esznek. A disznó vágyai ugyanis csak bizonyos fokú hízásig
terjednek, azontúl nem eszik. Ilyenkor el kell adni, mert Mindenszentek
idején magános háznál még nem vágnak. Azért vették hát még hatodiknak az
ifjú malacot, hogy majd épp abban az időben hagyja abba az evést, mikor
a téli fagy beköszönt. Ily kitanult számításai vannak ennek az üzletnek,
kár, hogy a gondolkozó emberi észen túljár a malac, amely az udvarból
szelíden kiosonván, eltávozik.
--Baj,--mond a vendég.
Hosszabb szünet után felel rá a gazda:
--Baj. Hun keressem? Hunnan tudjam, hogy melyik tanyából való volt? Mert
haza ment bizonyosan.
--Haza hát,--mondta a vendég.
A gazda kiverte a pipát.
--Tizenkét pöngő,--szólt--fucscs.
...Másnap a felső partokról megint csak arra vitt az út: bementem,
mondom, hátha megkerült a malac. Ne legyünk szomorúsági hitben. Továbbá
miért legyen ez a malac most már a világ végéig olyan színben, mintha
csalfa és hűtelen volna, pedig úgy lehet, már az este hazatért, mint
őszinte és jó állathoz illik.
A szobában ezúttal csak maga volt a gazda Szótlanul járt-kelt a
papucsokban, a kezével olykor integetett, látszott rajta, hogy izgatott
hangulatban van. A poharat szótalan tette le az asztalra és némi
különösebb megkülömböztetésül gyufát is hozott. Azután meredten nézve ki
újból a nyitott ajtón, megint csak hallgatott. Jó sokáig tartott ez a
csendesség, mígnem egyszer felém fordult:
--Maga tegnap délután is itt volt...
--Itt.
--Hajhaj--mondta a csontos, barna ember--azúta baj történt.
--Tudom. A malac.
--Dehogy az--felel.--Ha csak az volna baj. Mert hiszen tudja, bajnak az
is baj. De itt most már egészen más viszonyok vannak. Mert az történt,
hogy elsülyedt egy hajóm az éjjel a Tiszán.
--El?
--El. Nem valami túlságosan nagy hajó, de csak hajó. Homokkal érközött.
Este hat órakor ért ide a parthoz, éjjel tizenegyre meg már ott volt a
víz alatt. Még az az embör is, aki rajta aludt, éppen csakhogy
mögmönekülhetött, mert akkor ébredt föl, mikor már ellepte a víz. Hát
tudja, ez borzasztóság, ijen kár. Aztán part mellett hajónak elsüjjedni!
--Hát mi történt vele?
Az ember elgondolkozott, megszegte a fejét, aztán mondta:
--Ez ojan orgyilkosság. Tudja, mijen az orgyilkosság?
--Nem.
A söntéshez ment s ivott egy pohár bort. Ezt igen lassan és meggondoltan
tette. Azután visszajött:
--Hát az ojan irigység, vagy kajánság, vagy hogy is mondjam. Ez tudja
mindön, de nem elégtétel.
Jött egy vizes ember a partról, mondta, hogy kevés a kötél, még kellene.
--Hát eredj a padlásra, keress, lössz ott még.
Az ember átment a szobán, kis vártatva előjött, karikába hajtott vastag
kötelekkel a vállán. Vitte ki a hajóba.
--Látja--mondta a gazda--csak ez a portéka is, amit most ez az embör
visz, tizenkét forint ára. A hajó mög lent a víz alatt. Mikor bírják
fölvonni, nem tudom, Mi károm lössz, azt se tudom. Háromszáz forint-e
vagy négyszáz? Úgy löhet, ötszáz. A víz alá nem láthatunk. Én mégcsak ki
se mék a partra, mert még nézni se szeretöm.
Hát ez szomorú dolog. Hallgattunk.
--Hát látja--mondta megint--ez nem elégtétel. Ez orgyilkosság. Ez
valóságos orgyilkosság.
Észrevehette, hogy nem igen értem a beszédet. Leült hát és hosszabb
magyarázatba fogott afelől, hogy mi az elégtétel.
--Nézze--kezdte--ha én itt este bezárom ezt a korcsmaszobát, aztán
eloltom a lámpát, aki kivülrül nézi, tudhatja, hogy most mán bemöntem a
szobámba, oszt lefeküdtem. Ő meg akkor beveri az ablakot. Mert tudja,
hogy míg én felőtözködök, ő elmöhet. Mégcsak sietne se köll, ha utána
mék, se tanálom. Ha tanálom is, legföljebb szömközt fordul velem, oszt
azt mondja: ő csak most gyün erre felé, nemhogy emerrül mönt volna
amarra, hát hogy verhette volna ő be az ablakot?--Hát látja ez is
orgyilkosság. Ez nem elégtétel.
A nagy pipát kiverte a sarokba s újra megtöltötte. Jól füstölt, mikor
folytatni kezdte:
--Az elégtételvövésbe nem szabad gyávaságnak lönni, ez az igazság. Ami
gyávaság, az nem elégtétel, hanem orgyilkosság. Mert töszöm azt, maga
kimén innét lámpagyújtatkor a sütétbe a partra,--látom vékony a botja,
bár löhet, hogy azér erősebb, mint az enyim,--oszt én a sütétbe utána
mék, oszt hátulrul bottal fejbevágom, az magának nem elégtétel. Mert
szömtül szömbe köll állni.
Jött egy hajóslegény, pálinkát ivott, odébb ment, a gazda folytatta:
--Mert úgy vögye kéröm, hogy én nem vagyok végzött embör, én nem möhetök
kardra, pisztojra, már hogy ami maguknál elő van irányozva. Nállunk az
nem úgy mén. Ha én magának valamit vétöttem, akármit vétöttem, akkor
maga begyün ide hozzám, mikor így egymagamba vagyok-e, aztán kétször jól
pofon vág, mikor sönkise látja, az aztán elégtétel. Maga is elégtételt
szörzött, de nekem is jutott elégtétel, mert tudom, hogy ki az
ellenségöm. Ha én haragszok magára, neköm se szabad a sütétbe a háta
mögé óvakodni, hanem kétször jól pofon vágom, oszt akkor előtte állok,
tudja, ki az ellensége; törjön le vagy csináljon velem, amit bír... Már
ez legföljebb gorombaság, de nem gyávaság...
--Nono.
Lassú sétába kezdett a szerencsétlenség-érte ember.
--Hanem--adta föl ismét a szót keserű mosolygással--éjszaka odaférkőzni
az embör vagyonához a sütétben, oztán kifúrni, hogy elsüjjedjen, ez nem
elégtétel. Mert még a ráijesztéstől se tarthat a gyáva. Mert ha véletlen
az az embör, aki a hajón alszik, észrevönné is a töttöt, mire az ladikba
ugrik, akkorra amaz mán rég ellükte a csónyakját a hajó oldalátul, aztán
elvesz a sütét Tiszán. Honnan tudjam most mán én mög, hogy ki az az
ellenségöm, aki kifúrta a hajómat? A gyáva! Ha haragszik rám, gyütt
volna ide, vágott volna pofon. De nem, hanem az orrgyilkos éjszaka
kifúrja a hajómat... Ez nem elégtétel. Nohát.
A hatost eltette, ami a borért járt s kiállt a küszöbre. Szétnézett a
lapos és meleg táj fölött s újból ismételte végtelen megvetéssel:
--Ez nem elégtétel...
[Illustration]


Ifijúr

Mikor a cseléd reggel bejön, hogy tüzet gyújtson, az ifijúr fölébred a
kályhaajtó nyitására és szétüt mind a két tömzsi karjával. Hogy-mint, az
mindíg eshetőség kérdése. Az ágyában legföljebb a párnákat pofozza, de
az ágya nem arra való, hogy abban feküdjön. Az oldalára festett cifra
angyalokat napközben megcsókolja ugyan s őket bizonyos gyöngéd
becézéssel Ufnak nevezi, de már bele nem fekszik szívesen. Határozott
tudása van arról, hogy az ágyat nem lehet húzgálni, de a kocsit igen. A
kocsit ugyan kinőtte már, de az ifijúr ezzel nem törődik s addig ordít
éjszakának évadján, amíg beleteszik és húzgálják. Abban el is alszik,
miután előbb a körülállókhoz hangosan ezeket a szavakat intézi:
tuburu-bubura-buta. Ha aztán a kocsiban ébred föl, amelyet, mint mondani
szerencsénk volt, már kinőtt, az ernyővasakba üti a kezeit. Ellenben, ha
éjszakai dédelgetés közben az apja vagy anyja ágyán aludt el, azokat
tépázza föl s igen nagy lármát üt egy pillanat alatt, azt kiáltozva a
reggeli csöndbe:
--Otty, otty, otty...
Az otty a kályha szája, ez a félelmes szörnyeteg, mely különben a nem
szabad fogalma alá csoportosított tárgyak sorába és a sssüt nevezetű
lények közé tartozik.
Ifijúr tudja ezt nagyon jól entapasztalásból, amennyiben mint forradalmi
lélek a tiltó szó ellenére is odasütögette néhányszor a tisztelt kezeit.
Ennélfogva a kályhaajtó, meg a kicsapkodó veres láng ezúttal már a
kártékony elemek közé tartoznak s ifijúr egyre hangosabban figyelmeztet
rá minden élőt, hogy:
--Otty, otty, otty...
Nincs rá szükség, hogy harmadszor verje az appellt. Mindenki, aki eleven
és halandó, nyilvánvalóan tudja, hogy most fel kell kelni, mivelhogy
ifijúrnak úgy tetszik. Nocsak kiszedni sebesen a mindenféle ruhákból,
amikben ő éjen által lakik és sebesen megdörzsölni a hátát, továbbá
vakargatni kissé a fületövét. Ifijúr olyan épen, mint a kis malac,
akármi baja van, ha a fületövét vakarják, elhallgat s olyan jóízűeket
nyög hozzá, mint bármelyik urambátyám, mikor olajos ököllel nyomkodja
csömör ellen a hátát a vajákos asszony. Ellenkező esetben a kicsi piros
pofán könnyek gördülnek végig s olyan sírásba kezd, mintha sohasem
akarna vége szakadni. De jó szerencse, hogy fölébred drótos tornyában a
vakmadár, a félszemű kanári s valamit füttyent. Ifijúr, amint szedik ki
a ruháiból, ellenkező oldalra van fordulva az ágyon, azonban hát mit
neki egy almát kétfelé vágni. Ifijúr rúg egyet magán s elrúgván a segítő
kezeket, a rabmadár felé fordul és kinyújtván arra felé a kezét, ahol a
drótos állat csörömpöl, azt mondja:
--Au--o--o--o!
No ez nagy öröm, hogy lám, mit nem tud az ifijúr. Ezen nagyot kell
nevetni, amit ifijúr arra használ föl, hogy erélyesen kezdi követelni a
függőlámpa lehúzását.
Mikor lehúzzák, vagy föleresztik, csörög a lánca s az igen tetszetős
előtte. Az egyik szemével sandít föl rá:
--Ápp, ápp, ápp.
Ez pedig az édesanyjának mondhatlan gyönyörűség, hogy milyen szépen ki
tudja mondani ez az emberfiú azt, hogy lámpa. Még mondja is tovább ápp,
ápp, ápp s ezt az alkalmat föl kell használni arra, hogy harisnya, cipő,
mi egymás kerüljön a lábára.
De bizony ez már nem könnyű mesterség. Tudni kell ugyanis, hogy
többfajta cipők vannak. Első sorban, mint legalsó válfaj, említendők a
bocskorok, amelyek egyáltalán nem dicsekedhetnek az ifijúr
rokonszenvével, miután fölöttébb sok madzaggal köttetnek a lábaihoz. Az
asszonykezek által pamukból eszközölt lábtyűk már jobbak, mert azokat
akkor rúgja le ifijúr, amikor épen kedve tartja. De a legjelesebb mégis
a kopogós cipő. Ennek van tisztességes sarka, tisztességes talpa, bár
bizonyos, hogy ezen szolgáltatások fejében egyéb tisztességes aztán
nincs is rajta semmi. A kopogós cipőről az ifijúrnak a szobák messzi
tájaira négykézláb történő elkalandozásai leverték a fiatalság hímporát
s a bőre lekopott. Hiába mondja azt Andersen oly fokozott elmeéllel,
hogy idő lemos aranyat, míg disznóbőr megmarad, mert nem marad biz az
meg. Hanem hát mindegy. A kísérletek, amelyek bocskort, piros cipőt,
barna cipőt próbálnak ifijúr apró lábaival összeköttetésbe hozni,
sikertelenek maradnak. Nagyokat rúg eleinte, de mert hogy ezzel nem ér
célt, kifakad:
--Brrr, brrr, brrr, bürüm, bürüm.
Igazán érthetetlen publikum volna az, aki e határozott szavakból ki nem
találná, hogy a kopogós cipő kell az ifijúrnak. Hát csak előkeríteni
sebesen, mert addig nem lesz béke s ha ifijúr egyszer a rendszeresebb
hadizajba kezd, a világ összes függőlámpáinak a huzgálásával sem bírható
nézeteltérésre. Elő, csak elő, kopogós cipő. Az egyik meg is kerül, a
másik után azonban futárvonatok bújnak a székek és ágyak alá. Ifijúrnak
ugyanis azonnal a kopogós cipő után, mint második szerelme, a gurú
következik, az elsőosztályú gurú. A gurú egy egyszerű falapda s mint
ilyen, többi társaival együtt kiegészítő részét képezi ama
kuglibabáknak, amiket ifijúr napközben az ablakkal, tükrökkel s egyéb
hiábavalóságokkal érintkezésbe szokott hozni. Ez a gurú mégis a
hasonszellemű tárgyaktól abban különbözik, hogy sárgával és feketével
van körülkerítve az oldala s feketesárga, hazafiatlan mivoltával
kiviláglik a többiek közül. Mély gyász és lesújtó állapot, hogy ifijúr
éppen ez átkos gurút kedveli, de ez már úgy van s neki a közjogot,
továbbá hazánk szenvedéseit ezúttal magyarázni még lehetetlen, mert
bármiként keverje is az ember a félszemű kanárit, a csörgő lámpát, a
hazaáruló golyót és kopogós cipőt össze, ezek sohasem emelkedhetnek
valamely történelmi előadás színvonalára. Így ő, a szükséges tanítás
hiányában, e fadarabot ajnározza s mert benső rokonszenvvel viseltetik
irányában, mindig elrejti a mások szemei elől. Az elrejtésre
legalkalmasabb, ha a gurút beledugja a kopogós cipőbe, a kopogós cipőt
pedig elhelyezi valamely sarokban, ahol az viszontbiztosíték nélkül
ugyan, de másnap reggelig rendszerint meg szokott maradni. De most, nagy
kutatások után csak előkerül s ifijúr minden nagyobb lárma nélkül
engedi, hogy lábait beborítsák ezen sarúk szakadozott bőreivel.
Ezután a nagy kopogás következik. A czipő nem azért kopogós, hogy ne
kopogjanak vele. Ifijúr most a földre kerül s veri a lábait a padlóhoz,
aminek a földszinten lakók nagyon örülhetnek. De nem kell hinni, hogy ez
sokáig tart. Pár perc csak az egész. Azután ifijúr hasra fekszik és a
szekrény alá mutat. Azt mondja meggyőző hangon, miközben lábaival
hanyagul veri a padlót:
--Ke--ke--ke--kukk.
Egyszerűen lelőni való ember az olyan, aki ebből tudatára nem ébred
annak, hogy most ifijúr a »beszéljön a csacsi« irányában nyújtja
panaszát. A »beszéljön csacsi« egy meglehetősen termetes gumiállat,
szamárszínre van festve s hasában emlők helyett rézfütyülőket visel. A
csacsit az este ifijúr fölfedező körútra küldte s a jámbor állat be is
mászott a szekrény alá. Persze most nem bír kijönni a cudar. Bottal kell
megütni, amire fájdalmas hangot hallat, de ki is ugrik rögtön s Laci
most csudás erővel veti magát a gumifilozóf után.
--No, beszéljön a csacsi--mondják neki.
A földszinten ez ismét erős gyönyörűség lehet, mert az ifijúr üti a
csacsit, ahogy bírja. A csacsi pedig ahányszor csak ráütnek, fütyül.
Ifijúr egy erősebb füttyszónál fölemeli egyik karját, azon a kezét, a
kezéből fölnyújt egy apró gyerekújjat s miután széttekint a szirttetőn,
a csacsi beszédére így hívja föl a figyelmet:
--Sz!
Az ifijúr folytatná még tovább, de nem lehet. A konyhából bizonyos
hangok hallatszanak. Ott anya makk-kávéból készült lélottyal keveri
össze a legszebb kétszersültet, amit csak Kesselbauer polgártársunk
eddig Pozsonyban produkált. Ifijúr bámulatos gyorsasággal előbbi
gyülhelyére vágja be a csacsit, hogy beszéljen ott, ha van kivel, maga
pedig erélyes mászásba kezd. Az kiáltja:
--Ohó! Ohó! Mammammammam...
Ez, mint mindnyájan bölcsen tudjuk, annyit jelent, hogy hé, anyjuk, ne
edd el előlem a kosztot. Az ifijúr, folytonos hadi négykézlábon állván a
pokrócokkal, ki is jut a konyhába, ahol részesül az úgynevezett
sajátképeni reggeliben. Hát bizony az csak úgy jó, ha a kopogós cipőt a
tányérba bele lehet rakni s Kesselbauer összes ánizsmagos tudása
semmissé válik, ha valamit föl nem lökhetünk az asztalon. Csudálatos az,
hogy rézkalánnal milyen jó ütné a porcellánbögrét, míg valamelyik meg
nem únja, már hogy a bögre vagy a kanál. Ily ádáz harcok között történik
a reggelizés, amelynek befejezése némi nyugalmat hoz ifijúr lelkületébe.
Vágyai kisebbednek s a folyosóra óhajt jutni. Az nagyon szép. Az
ablakokból kéményeket látni, amelyek füstölögnek. Azokat ő egytől-egyig
égő gyújtónak nézi, amit el kell fujni.
--Fu, fu.
De hasztalan a munka. Belátja a kísérlet haszontalanságát s most már a
pálma legfrissebb levele felé kapaszkodik, amit épp most nyitott. Az
bizonyára legyezőnek kellene, de mert nem kapja, hirtelen eltörik a
mécs. Ifijúr kétségbeesett zokogásba kezd és abból semmi más ki nem
gyógyítja, mint a rézkakas. Azt kell odaadni a kezébe s mikor abba
belefújhat, ismét elmultak minden gondjai. A szobájában a földre
kívánkozik s járási tanulmányokba mélyed. Ha elbukik, fölkel, ha az
elesését látják, sírva fakad, ha nem látják, nem szól semmit, hanem
megveri a padlót az öklével, mondván haraggal: dá, dá... Ez annyit
jelent, hogy a padló meg van dádázva és elvette méltó büntetését. Ezzel
a megzavart társadalmi rend helyreállíttatván, különféle dolgok
történnek. A tükrös asztalról előbb lekerül egy kézitükör s elemeire
bomlik. Azután a vazelinos tégely kerül sorra. Nagy gyönyörűség ám az,
vazelinnel mázolni a padlót s mikor szép fényes, beszórni sárga
hintőporral. A vazelin és lycopodium rokonlelkek, szeretettel egyesülnek
ifijúr ábrázatán, a kezein, meg a ruhán. Mikorra pedig az előre
megfontolt szándékkal elkövetett bűncselekményt észrevennék, ifijúr
elvonult már dicsőségei színhelyéről és sehol sem található. Hosszabb
kutatás után rájön a figyelmes szemlélő, hogy a függöny alja az ablaknál
gyanusan mozog. Ott föl is fedeztetik ifijúr. A függönybe már szépen
megtörülközött s ezúttal a tartóláncokat szedegeti. A golyók már le is
kerültek róla.
--Hát mit csináltál megint, te zsírbödön?
Ifijúr szeliden csókra nyújtja a függönygolyót s azt mondja:
--Appá!
Föl kellene venni. Persze nincs lélek, aki ezt megtenni merészelné, mert
ifijúrnak keze-lába, feje, mindene ragad. Jó szerencse, hogy fürdője már
készen áll. Le kell huzgálni róla mindent. Tűri szuverén megvetéssel ezt
a munkát, egyedül a kopogós cipők birtokbavétele ellen tiltakozik. Ám
nem törődik egyesek jajszavával a hatalom. Ifijúr a langyos vízbe kerül
s ott boldogan állja, hogy a hátát dörzsöljék. Még a kezeit sem bánja, a
lábaival meg éppen nem törődik. Hanem mikor már a szemei felé
közelednek, bizony csak kiabál.
Most aztán sebesen különféle másik ruhákba bujik s nagy dörzsöléseket
áll ki. A kocsi készen van, abban majd aludni fog ifijúr, hanem hát az
nem megy olyan könnyen. Van neki vagy huszonhét szál haja, amíg azt
annak rendje és módja szerint kefével nem illetik, ifijúr nem fog a
szundításhoz. Ellenben, mikor érzi a fejebőrén a kefét, nevet s félig
lecsukja a szemeit. No hirtelen bele a kocsiba. Még jóformán oda sem
ért, mikor már hum, de mielőtt teljesen elaludna, így vélekedik:
--B--b--b--buta.
Ez nála a jóéjszakát kívánás, mely után elcsendesül. A házban mély csönd
és nyugalom van teljes egy óra hosszáig. Akkor újból rémes csatakiáltás
hallatszik a kocsiból:
--Appá! Appá!


A duttyán

A két végén van két nagy karó egyenesen, mert a földbe ásattak. Azokra
más karók keresztben következnek és minderre ponyva terül. Vászonból
való sátorponyva ez, ami ugyan nyáron épen nem fogja a nap melegét, de
télen legalább beereszti a jó friss hideg levegőt. Alattok pedig
asztalok vannak, továbbá földbe vert cövekeken a lócák, az egész készség
olyan, hogy fél óra alatt kocsira lehet hányni és szaladni vele máshová.
Még az öregek találmánya ez, ama régi sátorkorszakból, mikor ló hátára
tették a házat s odább vitték egynapi járó földdel. (Persze azokban az
időkben még nem voltak telekkönyvi ingatlanok.) Ez a duttyán. Ez valami
rácfajta szó, azelőtt csak csilsátornak nevezték, amint hogy nem is más,
mint sátor. Mellette van még egy kisebb hely is, aminek teteje nincsen,
csak az oldalait födték be ponyvával, hogy a szél oda be ne járjon,
valamint kiváncsi szemek se bírálgassák ott sülő- és főzőasszonyok
tetteit.
Kíváncsi szemek pedig vannak, mert az egész készség (így, ahogy áll) a
lóvásárban található, nem is egy, hanem több egymás után. Bár hiszen már
ezek sem a régiek, mert apránként mindenféle régi módinkat elfelejtjük.
Annak idején a makói Buzák voltak híresek efajta sátorok csinálásában,
valamint a beléjük került ember ellátásában is. Úgy látszik azonban
elmultak, legalább nem mutatkoznak s ily módon már a cigánypecsenye is
oda került, hogy tányéron adják, akár cifra városi sörházban a virslit.
Azelőtt kenyéren adták, az volt az étel alja s aki ügyeskedni akart,
vigyázott is, hogy előbb meg ne egye az étel alját, mint a tetejét.
Igy pusztul el minden a világon és valóban nem lehet csodálni a világi
elváltozásokat, mikor már a lóvásárok is így divatoznak. Minden
divatozik. Nem rég panaszolta ép a Róza néni is, bejövén a tanyáról,
hogy mán a tanyai legény is csak úgy hasíttat posztót magának a
szabónál, ha a kabátot új divatabbra szabják. Egyébként semmi hiba
sincs, mert, mint a néni mondta, szorgos gonddal terítvén az asztalt,
azér csak jár a nép ki a Kártyás-erdőbe a favéghöz, melyen a Mária
mutatkozik. Ezen ugyanis a kabát mit sem változtat.
A duttyán azonban szerfölött úri. Már festett asztal is van benne. Ily
haladások történnek. Ez elég szép dolog, hanem az nem kellemes, hogy két
oldalán egyformán dudál a szél és hiában sürög az ember, csak fázik.
Ugyanis tél van most, jó hideg február (ez az a hónap, amelyre Kismárton
Mihály azt mondta, hogy: az se volt igaz ember, aki kitalálta). Az
állatok is fáznak kint, bár odakint azért jobb, hogy süt a nap. Jó nagy
vásár ez a mostani, már ami a jószágot illeti. Nagyon sokan árulják, de