Különféle magyarok meg egyéb népek - 3

kevesebben veszik s ilyenformán nem sok az áldomásivó, pedig a
duttyánnak az hozná a jövedelmet. Mert egy félliter bor volna az csak,
de rendszerint több lesz belőle. Eladó gazduram úgy tudja dicsérni a
jószágot, hogy az valami ritkaság. Hogy milyen jó állat ez a ló és
mennyire kiváló a futásban. És nem is ijedős. Ha félszeme hibás nem
volna, tisztló lett volna ebből a huszároknál. Hát úgy kell erre nézni.
A vevő erre a sok szépségre csakugyan elhiszi, hogy jó vásárt csinált s
nem sajnálja a másik fél liter bort. Kocog is az üveggel az asztalon s
fürge leányzó hozza azonnal a bort és poharakat hozzá.
--Jaj, húgom--mondja a rendelő--sok már a pohár nagyon.
Amire azt mondja az eladó, bizonyos Vadlövő Péter innen a Jakus közéből:
--Nem baj az. Pohárból, gyerökből soha sincs ölég a háznál.
A leányzó elpirul erre és megszalad, pedig Péternek, mint rendesen, most
is igaza van. A gyerek olyan, mint a pohár, az ember sohasem tudja,
mikor törik el egynek-egynek az élete. Azért jó belőle a sok s ez
irányban errefelé nem is lehet panaszkodni. No továbbá így italoznak ők
egy asztalnál s mert kegyetlenül hideg a bor, nevetik egymást, mikor
nyelik.
--Suba alá kék ezt tönni, hogy melegödjön--véli Péter.
--Ott is van már--mondja a másik, ahogy megint beöntött egy pohárral.
Komoly alak lép be a sátor nyíláson. Magas, kékbeli ember. Subája,
léptében, méltósággal lengi körül. Az ünneplőkalapon pedig vámcédula meg
helypénz-cédula van; sok, körültüzködve velük az egész kalap. Látnivaló,
hogy ez valamely uraság cselédje, aki nagyobb falkával jött be, hogy
eladja. Leül és a nagy bőrtárcát keresi elő, amely jó mélyen van
elhelyezve a belső zsebben. Abból a paszszusokat veszi ki, egész sort.
Mind össze van az hajtogatva, csak a papir hátulja látszik, az ember
ennek dacára osztályozza őket, külön a lovakét, külön a baromét. Egynél
azonban tünődve megáll, s most ötöt-hatot fölvévén, mint a kártyát
szokás, tünődve nézi őket. De nem bír köztük igazságot tenni s utóbb
átszól a másik asztalhoz.
--Ugyan, tisztölettel kéröm az urat, tessék megtekinteni, ez-e a Bimbó
pakszusa? Mert én nem tudok írást...
A passzus kiteríttetik és konstatáltatik, hogy nem az.
--A Báróé ez. Egy szarva nincs neki.
--Az az--felel az ember derülten--én is így gondoltam, de nem voltam
benne egészen biztos. Nagyon hasonlít a gyürődésük egymáshoz.
Kutat a járlatok közt s kivesz egyet.
--Akkor ez a Bimbóé--mondja.
Aminthogy igaz is. Csakugyan ez az s az ember, aki a passzusok hátulsó
oldalának a gyűrődéseiből olvassa ki, hogy mi van beléjük írva, most már
nyugodtan távozik. Különben nem ritkaság az ilyen. Személyesen van
szerencsém a pusztaszeri major öreg csőszéhez, aki valami harminc éve
viseli ezt a hivatalt. A dolgához tartozik, hogy a különféle leveleket,
amelyek iródnak, ő expediálja a különféle majorokba. Van eset, hogy
kilencet is kap egyszerre. Az öreg nem ismer írást s amint a tiszt
mondja neki, hogy melyik hova megy, aszerint helyezgeti el a leveleket
az ujjai közé s odakint aztán szétosztja a maga lovasembereinek. Ezt
Hantházára, ezt Baksra, azt Sándorfalura, és harminc év alatt még nem
tévedt meg dolgában az öreg. És igazság szerint egyszerű ez, mert ha a
betüket nem ismeri is, de ismeri az ujjait, s mint példa mutatja, a
hivatalhoz ez tökéletesen elég.
Jönnek-mennek az emberek és sok pénz kezd forogni az asztalokon,
vándorolva egyik bugyellárisból a másikba. Az nem megy minden méltóság
nélkül s a tizesbankókat a fagyos ujjak erősen dörzsölik, hogy nem-e
ragadt össze kettő. Mikor ki van olvasva, a vevő büszkén tolja az eladó
elé, az pedig büszkén illeszti be a tárca rekeszeibe, mint illik, külön
az ötöst, külön a tizest.
--Egészséggel használja kend--mondja (már hogy a jószágot).
Azonban nem mind ilyen az eladás, hanem vannak szomorú eladások is. Jön
a kopott ember, akinek subája sincs, vagy ha van valamely ócska, abban
az asszony ül kint a kocsin. Hanem azért igen vastag kabát van az
emberen. Ez onnan származik, hogy a foltra foltot tesznek s idővel a sok
foltból vastag gúnya támad. A sipkán sincsen már szőr semmi, mert az
lekopott, a csizmaszára pedig veres, ami azt jelenti, hogy biz ott még
egy garasára subickra sem telik. A kopott ember igen szomorúan teszi el
a pénzt, amit a kecskéért vagy bürgéért kapott, mert úgy lehet, az
utolsó kecske vagy az utolsó bürge volt ez a bizonyos. Szívszaggatás az,
megválni az ilyentől.
...A sátor ajtajában, de jó távolosan, két szűrös megáll s betekint. A
puszták ama gyakran énekelt egyszerű fiai, de nem olyanok ezek már,
ahogy az gyakran leírásokban és képes ábrázolatokban állíttatik.
Elhagyatott bojtárlegények, a szűr rajtuk olyan, mint az agyonkefélt
katonaköpönyeg, hogy a nap felé tartva, át lehet rajta látni. Állnak és
félénk figyelemmel nézik a sátort. Úgy lehet, másodszor vagy harmadszor
vannak a városban, bár magába a városba be sem mernek menni. (Nem való
az a szögénynek.) Csak itt nézködnek, megcsodálnak néhány hintót,
egy-két lovastiszt ruháján az aranyzsinórt s most a sátor belseje felé
vetnek óvakodva néhány pillantást. Megpróbálom behívni őket:
--Gyertek be, hé. Egy pohár bor majd megmelegít.
A két bojtár összenézett s gyanus tekintettel mérték végig. Az egyik
rángatta a vállát a szűrben, a másik két kézre fogván a nagy
ákáchusángot, amit bot gyanánt vitt, a végével a fagyos rögöket
turkálta. Többször kellett még a hívást ismételni, teljes megnyugvást
adván arról, hogy semmiféle fizetség nem lesz a dologból. Ez utóbbi
kijelentés kissé meghatotta a két legényt, hanem azért csak az egyik
hitte el. A másik hirtelen, szó nélkül megfordult s odább halad. Ez volt
az erősebb lelkű, aki ellentállott az úrféle kísértéseinek. Emez bejött,
szégyenlősen és tétovázva. Nagyon félénken ült az asztalhoz, de már a
pohár bort egyhajtásra megitta, pedig oly rettentő hideg volt, hogy épen
csak a benne lévő szesz tartotta vissza attól, hogy azonnal jéggé
váljon. A sátoros ember hozott neki cigánypecsenyét, meg selyemcipót. De
tányért is, meg kést is, meg villát is. Tünődve nézett e dolgokra s
megszólalt:
--De kéröm, én mögmondom, hogy én nem fizetők ám ezökér.
--Nem is kell. Vendégnek hívtunk.
Evett azután Fülöp. Mert megmondta a nevét is, hogy ő Fülöp Imre, a
halasi földrül. Szép nagy darab hús volt a pecsenye, három borda állt ki
belőle, de Fülöp Imre innen a halasi földrül igen hamar véget vetett
neki. A cipóval, mint illik, kitörülgette a tányért.
--Elmönnék most már--szólt. De úgy-e, kéröm, nem köll fizetni, mert
neköm ennyi pénzöm nincs.
--Dehogy köll. Csak hogy jól esett az étel. Úgyis rég ehettél ilyesmit.
A pusztafi az üres tányérba nézett. Gondolkozott.
--De--mondta--öttem. Gyerökkoromba...
Ezzel elkezelt. Isten fizesse mög--köszönte, amint távozott. De igen
zavarodott lehetett e nem várt esemény következtében, mert a botját ott
feledte. Az asztalnál ült egy államhivatalnok s egy boltos A hivatalnok
azt mondja:
--Ugyan miben járul az állam fentartásához az ilyen ember?
A boltos azt mondja:
--Ugyan, hogy élne meg az ilyen emberekből a kereskedő?
Így beszéltek össze-vissza s nem vették észre, hogy voltaképen ez az
ember neveli föl azokat a birkákat, amelyeket ők később elszednek a
gazdájától. E fölött disputa támadt, bár sokkal hidegebb volt, semhogy
bármiféle elmélet meg ne fagyott volna benne. Közben Fülöp Imre megjelen
a sátornyílásnál és félénken betekint. Nem mer belépni.
--Ehol a botod ni, Fülöp. Itt feledted.
--Az ám--mondja s átveszi a husángot--ezér gyüttem vissza.
A bot ugyanis igen szükséges. Sőt fölötte szükséges. Mert nem lesz az
egész nap folyamán ilyen félénk az Imre legény. Bor és pálinka
következik ő belé, mert itt is, ott is megkínálja valami ismerős. Estére
kelve már verik a mellüket a puszták egyszerű fiai ugyancsak abban a
sátorban s ha akkor lépne be közébük az ember, kérdés, hogy megvédené-e
a duhajoktól Fülöp Imre a visszakapott husánggal. Mert már ilyenkor
könnyen áll a veszekedés. Némely üvegek némely fejekhez ütődnek és
előkerülnek a pad alól a botok, a zsebekből pedig a bicskák. Szerencsére
a városi lovaslegények is előkerülnek s ha másként nem megy, karikás
ostorral szétütnek a vendég között. Némely részét kiverik, másrészének
lelohad a kedve s ez körülbelül jól is van így. Jobb, ha egy pár
rendreintést kapnak az ostorral, mintha egymás szívébe törnék a bicskát.
Mert ha kihasad is a ködmön, azt bevarrja a varga, de ha börtönbe kerül
a legény, azt a szégyent nem varrja már be senki. Hát csak így vannak
eszerint s harmadnap beszélik egymásnak a pusztán az emberek:
--Úri mód mulatott a vásárba a Marci, hallja kend. Mögivott egyvégtibe
tizenkét feketekávét.


Főtárgyaláson

Az egész ügy eredete, amelynél fogva János a törvényes urak elé került,
a megváltozott szokásokban keresendő. A szokások változnak, velük
változik az ember is. János esete maga a legtisztább példa rá, hogy
másként van már most minden, mint ezeknek előtte volt.
Azelőtt... Azelőtt az ember maga hasíttatott posztót magának s úgy vitte
a posztó-lopóhoz, hogy varrjon belőle ruhát. Megmondta neki, hogy
milyenre szabja. Például ha kabátról volt szó, kimondatott, hogy
teknőhátú nem kell. A mi pedig a zsinórzatot illetné, az szintén egészen
különös kívánságok szerint történt. Aszerint, amint kívánta az illető,
hogy rendes vitézkötés legyen-e a ruhán, vagy pedig galambkosaras, vagy
esetleg a víz sima folyását utánozó legyen-e a zsinór.
Hát mind ez már ma nincs. Ott a kész kabát a szabónál. Akár a boltban,
akár a piacon a sátor alatt, de csak egyforma az. Foltos Joó János épen
olyant vásárol, mint Sötét Nagy Gergely.
Itt a hiba. János ugyanis a bicskát Sötét Nagy Gergelybe óhajtotta
beleereszteni, de tévedés történt. A csárdában amúgy is kicsiny a
világítás s a kabátok egyformák voltak. Igy Foltos Joó János kapta a
szúrást, bár nem lehet mondani, hogy nagy szúrás volna, mert János
mindössze egy hétig hordatta hozzá a doktort, a süketöt.
Most pedig következik a dolog másik része. Ép tavaly ilyenkor múlt két
esztendeje, hogy Jánost a közön, amint éjjel hazafelé haladt, leütötték
és a feje is beszakadt. János nem kereste akkor ezt az ügyet, mert a
csont törvény nélkül is összeforr, ellenben másnap a közön csapásozván,
kiderítette, hogy Sötét Nagy Gergelyben keresendő az elégtétel, mert
juhászos orrú csizmát nem visel az egész környéken senki más, csak ő
maga. És mondta Jánosnak a tulajdon édes apja is, hogy majd, ha alkalom
akad, a kölcsönt adja vissza. Ha egy fertály föld rámegy, hát rámegy. Az
ellen nem tehet senki. Csakugyan kár, hogy a tévedés történt. Mert ha
Gergő kapja azt, amit véletlenül Joó János kapott, Gergő érte nem ment
volna panaszra a bíró elé. Ellenben Foltos Joó János elment, bár János
egy hétig hordatta rá a doktort s még ami szert írt az orvos, azt is
meghozatta volna, ha kellett volna, de nem kellett. Mert a szénamurva
főtt leve jobb.
A panasz nyomán Jánosnak pecsétes levelet küldött ki a tanyára a törvény
s János be is haladt a városba az igazságért. Igen szép igazságot
kapott: bicskája járását három esztendőre értékelték. Nem vasban, se nem
sáncárokban, mert ezeknek az ideje már letelt, hanem egészen rendes
házban; még fürdetik is benne az embert, mint a szopóst. Különb hely,
mint az adóhivatal.
De János ez itéletbe még sem állapodhatott bele. Mert első sorban a
törvény nem tanakodott ama sajnos véletlenség fölött, ami itt történt.
Ha igazi törvény a törvény, azt is néznie kellett volna, hogy ami
történt, nem szánt szándékkal történt. Foltos Joó János igazság szerint
csak akkor panaszolhatná a dolgot, ha a dolog csakugyan készakarattal
történt volna. Pedig nem. Hát minek jött a bicska útjába? János tehát
ezen alapon ki is jelentette, hogy a rendelkezésbe bele nem
állapodhatik, hanem megy föl egészen a királyig. Mert igaz ugyan, hogy
az egész eset annak idején lányi viszony miatt történt, de annak már rég
ideje. Azóta János a lány fejét bekötötte. Sőt egy kis család is van a
háznál.
Bármint keressük, János nem tehetett e sorsban egyebet, mint hogy az
itélkezést rábízta még más bírákra is. Majd azok talán jobban
kitalálják.
Jánost idő multán eme kitalálók elébe hívják, ismét pecsétes levéllel.
Annyi levél jár ki Jánosnak a tanyára, hogy utoljára egészen leveles
ember lesz belőle, mintha csak valamely betyár volna. De János a
pecsétet illendő tiszteletben tartja s a hívó szóra a törvényttévő
főtárgyalási urak elébe megy. Subában. A tekintélyes férfiú, aki a
törvénypalota folyosóján az illető rend fölött őrködik, Jánost a suba
levetésére inti.
--Ezt a subát?--kérdezi János.
--Ezt--mondja a hivatalos személy.
--Kár,--véli János--mert nézze csak, ez a suba birkábul való ugyan, de
már döglött ez a birka. Hát most már az Uristen hogy vigyázzon olyan
birkára, amelyiknek passzusa sincsen?
No ezen kicsit eltárgyalnak s János örvend, hogy a hasban vállas
egyéniséget kissé megtromfolta. Elvégre utóvégre szükséges az ilyesmi,
ha másrészt nem, csak azért, hogy a szó ne egyezzen. János a subát
leteszi. Szőrével kifelé hajtja, azután kétrétbe veszi, úgy helyezi le a
földre.
--Úgy vigyázzon rá--mondja a férfinak,--hogy ilyen suba az egész
Nagyszéksósban nincsen. Mámma már nem csinálnak ilyen subát...
Ezek után bemegy János a törvény elé. Urak ülnek egy asztalnál. Azt
mondja többek közt a legfőbb:
--Maga fölebbezéssel élt!
Azt mondja János:
--Én?
--Maga!
János az elméjében hirtelen végigfutja az utolsóbb esztendők tetteit.
Keresi, hogy élt-e vajjon ő fölebbezéssel? Mily furcsa ez a kérdés! S
úgy lehet, odaki a subát is ellopják. Saját maga életét, de még a
rokonságét is átal tekinti, de emlékezetében egyetlen egyet sem talál,
aki fölebbezéssel élt volna. Mert mind egyszerű tanyai nép s azoknál nem
szokásos a városi cifra élet. János meggyőződéssel mondja:
--Hát pedig én nem éltem...
--Dehogy nem--mondja a bíró.--Hiszen azért élt fölebbezéssel, mert az
elsőfokú bíróság nem alkalmazta a kilencvenkettedik szakaszt.
No tessék. Itt a kilencvenkettedik szakaszt. Mit akarnak vele? Mit
akarnak vele? Még a katonaságnál sincsen több szakaszt, mint négy. Első
szakaszt, második szakaszt, harmadik szakaszt, negyedik szakaszt. Miért
rukkoltatnak most itt egyszerre föl kilencvenkét szakasztot? János most
már határozottan érzi, hogy a bűnben ártatlan. Nem bánja, ha
kilencvenkét szakaszt rukkol is ki az ellen, aki fölebbezéssel élt--hát
jól van: az tudja, mit csinált. De mikor ő nem élt vele! Hiszen
szalonnával, csülökkel, tarhonyával, krumplival él. Soha életében ezen
fölebbencsezést nem művelte. Mégis róla vádolják és kilencvenkét
szakaszt van ellene. Megbátortalanodik keserűségében és zavarodottan
mondja
--Minállunk kétszázharminckettő a házszám...
--Értse meg ember--világosítja a bíró--mi alkalmaztuk a
kilencvenkettedik szakaszt. E szerint két évet kapott. A büntetését egy
évvel leszállítottuk.
János hirtelen előrenyújtja az egyik csizmát, melyben a lába is benne
van s gyönyörrel nézi. Hát egy esztendő lemaradt. Csak ez a szakaszt ne
volna, mert ki tudhatná, mit akarnak vele? Két év... két év... a kis
család még meg se fogja tudni, hogy állami szolgálatban volt az apja. Ez
kellemes és örvendetes dolog. A mellény gombjait János azonnal be is
gombolja; már csak azokat, amelyek ki voltak gombolódzva.
A bíró szigorúan folytatja:
--Élhet semmiséggel is. Nyilatkozzon, él-e semmiséggel?
János fölnéz, de tekintete ismét csak a csizma irányába téved. De szép
csizma.
--Mennyi időt kaptam?--kérdezi.
--Két esztendőt!
A válaszra János megcsóválja a fejét és lemondólag int a kezével.
--Nem állapodhatok bele--mondja.--Két esztendeig nem löhet a sömmivel
élni...


Jánosok

János gazda egy városban, ahol arra a tervre adták magukat a népek, hogy
ők majd villammal világítanak. A drót hordja szét a világosságot az
utcákon s hol elalszik, hol nem. Ez igen nagy haladás a világosság
irányában. Harminc esztendővel ezeknek előtte még nem égett az utcán
semmi. Mert miért égett volna, mikor még a házakban is csak imitt amott
égett a világító olaj. Némely úri ember a gyertyát szerette, más helyen
pedig jó volt a tatar is. Ez a tatar már egészen kivész. Még látni
itt-ott országos vásárokon, hogy a hozzávaló talpas edénykét árulják a
fazekasok, vagyis hogy gölöncsérek, gúnynéven sárvargák. Abba az edénybe
valamely állat faggyát tették, rá egy darab vásznat fektettek, a végét
meggyújtották s égett az úgy, hogy aki amellett sem látott, alighanem
vak volt. Meg ott volt a jófajta gyertya, amit okos helyen nem is attól
vettek, aki hivatalból mártotta, hanem otthon készítették: addig
mártogatták a langyos faggyúba az ócska szatyingmadzagot, mígnem gyertya
lett belőle. És annak megint külön tudománya volt, hogy azt miként
kelljen égetni, mert a koppantó kezelése teljes ismereteket kívánt. Mert
ha nagyon fölülkoppantották el a láng hamvát: idő előtt újra
hamvasodott, ha pedig valaki nagy magabíztában igen alól koppantotta el,
elaludt a gyertya. A gyertyának voltak ily külön szokásai. Bár még ma is
vannak. Mint például a gyertyánál való pipára gyújtás is oly tudomány,
hogy annak gyakorlása közben könnyen elfújhatja az ember a gyertyát s
mindenek sötétben maradnak, mi részben szégyen, részben bosszankodás.
Ezért van az, hogy mielőtt valaki a pipáját a gyertya lángjához értetné,
elsőbb háromat kopog az asztalon és ezt mondja: Engedelmet kérök. S ha
azután engedelmet kapott s véletlenül beszívta a pipába a gyertya
lángját úgy, hogy egy csöpp sem maradt, elnézték neki, mivelhogy
engedelemmel történt.
Ily különféle sorsok között történik, hogy egyszer csak az utcákon
húzgálják a drótokat és hosszú karókat állítanak fel, amelyekről majd
világít a dróterő. Hát ez csodálatos. Egész éjszaka világít majd.
Fényességeket szór szét a sötétbe. Eddig ez nem történt ezen a tájon,
kivéve, ha az alispán ment haza a kaszinói kártya után, hát az előtt
hordta a lámpát a huszár. Míg most im minden tíz-húsz ölnyire ragyogó
világot osztogatnak. Valóban boldog lehet, akinek egy ilyen lámpa a
portája elé kerül.
János elébe egy odakerült. János tűnődve nézte, mikor a karót a nagykapu
mellé, az utcai hídlás irányában leásták, a drótot ráfeszítették, az
üvegcsimbókot hozzápasszoltatták s azután--akár hiszik, akár
nem--világított.
--Hm--mondta János.
Harmadnap elment a mérnökhöz.
--Baj van, uram--mondta--a karóval.
--Miféle karóval?
--Akin a drót világít a nagykapu előtt.
--Már miért?
--Azért,--mondja haraggal János--hogy nem bírok a szénásszekérrel tülle
befordulni a kapún. Hát micsoda dolog ez? Hát hogy mönjek én most már be
a szénásszekérrel a kapún? Vagy vállon hordjam be a kukoricaszárat?
János mindezt bizonyos keserűséggel emlegeti és beszédéből kiérzik a
mély szemrehányás. A mérnök csakugyan gondolkodóba esik. Jánosnak igéri,
hogy másnap reggel a helyszínére megy. János azt megköszöni szépen és
megkéri, hogy ne vegye az ő szavait zokon, de ha méltatlanság esik
rajta, mit tehetne egyebet a szegény?
Másnap, mikor kimegy a mérnök, János az utcán van egy szénásszekéren.
Mihelyest megjött a mérnök, szól is azonnal az ökröknek, hogy gyerünk
befelé. A komoly állatok megindulnak. János többféle cselőt és hajszót
kiabál rájuk, minekfolytán az ökrök a szekeret nekiviszik a
lámpakarónak, a karó kidül, azután pedig a kapuküszöbnek állnak neki a
szekérrel, ami csakugyan mutatja a mérnök előtt, hogy még sem volt okos
dolog oda tenni a karót, ahova verték. Mert hiába: hiába állapítja meg
az ötven és száz métereket a távolsági arányokban a mérnöki tudomány,
másra is kell tekintettel lenni. A kidőlt karót ennélfogva pár méterrel
odább állítják föl, körülbelül János kiskapujával egy irányban.
--Nono--gondolja János.
János háza egyenes magyar ház, nem fordított. Házban az a fordított,
amelyiknek az ablaka mind az utcára tekint, mi egyébként kész
bolondságnak nevezhető, mert arra való az ablak, hogy az udvarra
szolgáljon. Igy lehet rajta keresztül figyelemben tartani a cseléd
munkáját, a baromfi téblábolását s hogy valamely gyerek nem esik-e
vajjon bele a kútba. Ez ablakok előtt ámbitus szokott lenni, az igen
kényelmes, ott vacsorázni szokás. Mikor a kiskapu előtt a villamos lámpa
legelsőbb este kigyullad, a folyosón ahogy az asztal mellett ül János,
elfújja a gyertyát.
--Nem köll mán ezöntúl--mondja jó kedvvel a feleségének--mert emitt az
ingyen világító.
Az asszony Jánosra csodálattal tekint. János mosolyog és kedvtelve
tekint a villamlámpa felé, amely végigvilágítja az ámbitust.
--Mégis csak szép dolog ez a kitalálás--véli.
*
Annyi csillagot úgy sem tud kigyújtani az Uristen az égre, mint amennyi
mezőrendőri kihágás van az ég alatt, ennélfogva János belekavarodott
egyik lábával egy mezőrendőri kihágásba. Jánost följelentették, Jánosnak
pecsétet küldtek ki a tanyába a hivatalosok és János azt mondta, hogy
csakugyan nem hiába álmodott tegnapelőtt a nagy koleráról, de lám, már
meg is történt a szerencsétlenség. Szomorúan beóvakodik a városba, a
bíró elé áll. Előbb vár az ajtóban, amíg behivják, azután pedig a
szobába lép, igyekezettel az iránt, hogy valamiképen a padlóra fektetett
szép pokrócokat le ne tapossa. Azután tárgyalni kezdenek. János
kénytelen beismerésben lenni, mert tanuk vannak arra, hogy ő kihágott.
--Node--azt mondja--embör szokott hibázni.
Azt mondja a biró, hogy hat korona a biróság.
Azt mondja János, hogy a fele is elég volna.
De a bíróval nem lehet beszélni. (Mind ilyen a bíró.) Csak megmarad a
hat korona mellett. János tehát közelebb lép hozzá, az íróasztal felé
oldalt, de nem egészen oldalt. Az egészen oldaltmenés, az más, az még a
régi világból való. Akinek kedve tartja, ma is megláthatja, hogy a
hivatalos íróasztalnak a férfinép elébe áll, csak a lány és asszonyféle
kerüli meg, hogy közelebb jusson a hivatalos úrhoz. Oh igen, ez még a
régi világból, a nagy tajtékpipás vén kecskék világából való szokás...
ugyan hogy nem száradt el a kezük szára?
Tehát János oldalt kerül és azt mondja halkan:
--Tekintetös úr. En világéletömben kórmánypárti voltam.
Azt mondja erre a bíró:
--Azért csak hat korona a bírság.
János megütődve és gondolkozva néz rá. Hogy nini, hát ejnye, a jó
reggelét neki. Ez már csakugyan hogy csakugyan. Hát korona: ez három
forint. Hány borjúkötelet lehetne venni azért, meg hozzávaló vasforgót,
hogy ne vethessen a kötél szarkalábat. János tehát ismételten és
komolyan szól:
--De tekintetös uram, én még akkor is tartottam a zászlót, mikor
elbuktunk.
János letette az eddigvaló kártyákra a tromfot, a legtöbbet. El kell
ismerni, hogy ez volt a legnagyobb. Hogy ő kormánypárti volt
világéletében, az a kis tromf; hanem, hogy az elbukó zászlót is
tartogatta (már addig-ameddig), ez nem utolsó dolog. Egy ezeréves
történetből minden vert hadnak a keserve rezeg át ezen a pár szón. De a
bíró csak azt mondja:
--A bírság hat korona.
János kinyitja a mellényt s a belső zsebből a bukszát előveszi. Van
benne pénz, bár nem sok, de elég annak, aki kevéssel beéri. A három
ezüst forintot leteszi, minden darabot külön nyomatékkal pattogtatván az
asztalhoz. Nem szól. Csak a mellény hibás begombolásán látszik meg, hogy
nincsenek rendben a gondolatai.
A jó reggelét neki!
*
Sajátságos állat az ember, de sajátságos állat a hernyó is. Az ember
rettentő szeret élni, de a hernyó is borzasztó szeret élni. Az ember is
csak rájár egymás fejére lehetősen, hogy egymás tetejében haladhasson,
hanem e tekintetben mégis különb állat a hernyó. Van olyan hernyó,
amelyiknek a hátába egy másik állat belerakja a maga hernyóját, hogy
éljen amabban. Mindezt nézi egy faágról egy harmadik állat. Mikor aztán
látja, hogy az első számú hernyóban elég jól el van a második számú
hernyó, akkor ő ezen második számú hernyó hátába belerakja a maga
harmadik számú hernyóját: a hármuk közül valamelyek majd csak megmarad.
Ez előbeszéd mindössze arra szükséges, hogy igazolja, hogy Förgeteg
János szőlőjében a fákon sok volt a hernyó. Élték is nagyon a fákat,
János e felől több izben szomorkodott, de mindíg csak oda lyukadt ki,
hogy hiába pusztít el belőlük egyet vagy kettőt, mikor terem helyébe
száz. Igy a hernyók a fákon maradtak, János pedig várta az isteni
segedelmet. Mert az van. Mint például e nóta is mondja:
Ezörnyócszáznyócvanötbe, Sok porkukac vót a fődbe. Elrágták a kukoricát,
Csúffá tötték a fődmunkát. Jámbor szüzek a kápolnánál Imádkoztak az úr
Jézusnál. Az úr Jézus nagy felhőt kerekítött, Röttentő sok eső ledűtött.
Fojt az eső, mint az patak Az kukacok fölpukkadtak.
János alighanem ilyesmire várt a hernyók irányában, azonban helyette
megint csak a bírótól jött ki a pecsét. János bement a bíró elé s ott
elébe adták, hogy föl van jelentve, mert nem hernyóztatta a fákat. Pedig
rendeli a törvény.
--A törvény,--gondolta János.--No ez szép munka. Azelőtt Taliánországba
küldött engem hadba a törvény, most meg a hernyók ellenében küld.
Mindegy azonban a gondolkozás, így is, úgy is csak két forint lévén a
bírság. János letette a két forintot, róluk nyugtató írást kapott, azt
eltette, hogy majd hazaviszi és fölolvassa az unokáknak. Mindenki olyan
olvasmányt visz haza a kisgyerekeknek, amilyent bír.
Igy János hazament s a fákon a hernyókra tekintvén, gondolta, hogy ugyan
hogy nem teszi őket valahová az Isten. A dolog ezzel abba maradt, mígnem
Jánosnak egyszer csak újra pecsétet visznek ki a homokra, hogy menne a
bíró elébe. János bemegy s kérdi, hogy ugyan miben akarják már megint a
fejit fájlalni. Miben-e vajjon? Hát megint a hernyók.
--Miért nem takaríttatja kend le a fákat?--kérdezi a bíró.
--Én-e?--kérdi vissza János.--Hiszen ha letakarítom is, a szomszéd
fájáról csak átmászik a hernyó. Mert annál mászkálósabb állat nincsen a
kerek világon.
--Ha a szomszéd fáján is van, ha az sem takarítja, jelentse kend
fel--mondja a bíró.
János azonban azt mondja, hogy ő sem nem zsandár, sem árulkodni nem
szokott, ennélfogva ily dolgokat tőle kívánni lehetetlen. Ehelyett
inkább kérdi, hogy mit fizessen.
--Öt forintot.
--Né--véli János--ez a bírság is olyan, mint a jó malac, mindig többet
fiadzik.
Kotorász a bukszában a pénz után, s időbe kerül, míg mind az öt ezüstöt
előkeresi.--Nehéz úgy-e előadni a pénzt--inti a bíró--de azért csak nem
takaríttatja kend a fákat.--Nono--felel rá János--van ott még, ahol ez
volt...
János hazamegy s ránéz a fákra.
Hát már csakugyan alig van rajtuk levél, mind leették a hernyók. Ha
selyembogár volna valamennyi--gondolja János--most adhatnának egy pár
Ilka-kendőre való selymet. Adnak azonban--dehogy adnak. Elkopaszkodva és
szomorúan állanak a fák. Mígnem újra pecsétet hoznak Jánoshoz a
hivatalosok és invitálják befelé a bíró elébe harmadnapra.
János bemegy. Ezúttal tíz forint a birság. János most már ezért a
»geleb«-be nyúl, mert ekkora összeg leginkább csak papirpénzzel
fizetendő.
--No hanem--mondja vidáman, amint a pénzt az asztalra teszi--ez az
utolsó. Többet már nem lesz egymással bajunk a hernyó miatt, tekintetes
uram.
--Hát bizony--mondja a bíró--erre hamarább is rájöhetett volna kend.
Takaríttatni kell a fákat, aztán akkor nincsen bírság. Hisz a takarítás
kevesebbe kerül, mint a bírság. Azután pedig a törvény törvény.
--Tudom--szól nyugodtan János.--Azért vágattam ki a fákat a szőlőbül
valamennyit.
[Illustration]


A roham

A kadét már reggel óta sántán ment a szakasz mellett s gyakran elmaradt.
Mérges volt s kijelenté, hogy Mac Ádám urat, ki az országutak
kavicsozása körül szerzett soha nem hervadó babérokat, megöli s nem
bánja, ha a Mac Ádám úrral lefolytatott ezen katonai botrány ismét
megzavarja is a polgárság és katonaság között a jó egyetértést. Kardját
már alig tudta, hogy vigye, a karja alatt, vagy hátra csapva, vagy
keresztbe fogva. Előtte való nap mocsaras vidéken állt a gyakorlat,
reggeltől estig vízben jártak, cipőjének elveszett talpa és sarka, a
bagage-train elmaradt, a kadét egy baka bornyujából szedte ki a