Különféle magyarok meg egyéb népek - 6

fiatalabb korába. Le akarják törelni az embört! Kenddel is csak azt
csinálta az asszony. De okos embör vót kend is, mert kend se hagyta
magát.
--Én?--szól az öreg.--Hát mán hogy hagytam vóna? Én sohase hagytam,
akármit csinált is. Mer nem ű parancsol.
--Persze hogy nem ű--hagyja rá János jóakaró biztatással.--Az természeti
dolog. Ne is engeggyön kend neki sohase.
--Nem is...--mondja amaz s önt a poharakba.
--Maga magának minek önt kend?--kérdezi János.
--Már mér ne öntenék?
--Hát hiába önti kend tele a poharat, csak kiissza kend.
Igy évődnek délig, azután estig. Hogy a János zsebe már nem futja,
anyagiakban az öreg intézkedik és okvetlen »hangászokat« akar. Valami
darabban marad bandából kerül is három cigány. De hiszen elég az épen. A
klárinét mondani kezdi csakhamar amaz igazságot, amely szerint A
juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a másikra Legelteti nyáját,
Fújja furulyáját, Csuhaj, úgy éli világát.--Lehetetlen az ilyent
táncolás nélkül kibirni. Az öreg a juhászost járja és ütögeti tenyérrel
a csizmája szárát, ami a mulatság mellett a józanság mértéke is,
mivelhogy e munkálatban jórészt egylábon kell állani.
Este pedig eljönnek a helyről, beljebb haladván. Fekete kávét akarnak
inni, sokat. A kedv már igen magas. Danolnak az utcán. Ketten is mondják
ama kúnos nótát, hogy Cintányérban, cintányérban aprószeöllős pogácsa,
Fáj a szívem, fáj a szívem A juhászra, juhászra. A zajra rendőrök jönnek
elő, akiktől erélyesen követelik, hogy olyan helyre vezettessenek, ahol
a legfinomabb meleg kávét mérik. A rend legényei a kaszárnyájukba
tessékelik a magyarokat s ott némi vergődés után elalszanak a
szalmazsákon. Az öreg még álmában is szavall: Bort hozz, kutyafülű...
Másnap reggel, kissé zavaros szemekkel a rendőrbiró előtt állnak a
csendháborítás miatt.
--Ejnye, ejnye--feddi a biró Jánost--már hogy lehetett ekkora italozást
csapni?
János szigorú haptákot áll és szól:
--Jelentöm alássan, tekintetös kapitány úr, asszonyi ok miatt történt.
Mellette a vén juhász bizodalmasan integet a kapitány felé, hogy nézze
csak, hát a dolog csakugyan asszonyi ok miatt történt...

Horvát Ádám előnevei
Az utcasarkon áll egy tábornok, meg egy magasabb rangú tiszt s
beszélgetnek. Arra halad egy munkás magyar, boros állapotban. Mikor
meglátja a tábornokot, föltámad benne a katona, odaférkőzik s kemény
haptákot állva, mozdulatlan marad. Bár egy kicsit hajladozik, mint
jegenye-nyár szél idején. A tiszteknek persze ez kellemetlen, mert aki
csak ott elmegy, megnézi a jelenetet. Szerencsére arra jön a rendőrbiró
s látva a helyzetet, szól az embernek:
--Gyöjjön el maga, barátom, innen.
--Nem mék én!--mondja amaz.
--De nézze már, nem illik így zavarni a más embert.
--Nem zavarok én sönkit--mondja az ember.--Tudom én a regulát, állom a
haptákot. Ebbe az akszfaltba pedig én is beleadództam, hát állhatok
rajta. Aztán kicsoda maga?
--A kapitány vagyok.
--Azt maga mongya--szól az ember--én mög, tuggya, nem hiszöm.
A magyar kezd okvetetlenkedni, a bíró is elmegy, mindenki elmegy, csak ő
marad ott. Most már egész lelkesen állja a haptákat, azon igazság
alapján, hogy ő is beleadódzott az akszfaltba. A bíró egy rendőrt küld
érte, de az nem bír vele. Még egy másikat, az sem bír vele. Utoljára
négyen mennek érte, az összefogott kezükre teszik és viszik, bár a
férfiú e gyaloghintót semmi módon sem szereti. A rendőrségnél
kihallgatják, de közben igen haragszik. Mindenkit agyon akar ütni s
fogni kell kezét-lábát, mert veri a rendőröket.
--Ereszd mán el a kezemet, öcsém--mondja egynek őszintén--hagy ütnélek
orron egy kicsit.
Viszik a szalmazsákra, hogy aludja ki a mámort. De előbb föl kell írni a
nevét.
--Mi a neve kendnek?--kérdezi az őrmester.
--Többmintkanász Horváth Ádám!--feleli büszkén az ember.
--Micsoda?
--Több mint kanász Horváth Ádám!
Nem is mondott mást. Jelentik a feljebbvalóknak, de azok sem bírnak
belőle más nevet kivenni. Többmintkanász Horváth Ádám végül a
szalmazsákon büszkén és boldogan elalszik.
Másnap már korán reggel keresik, a gazdája jön érte. Valami nagyon jó,
rendes munkásember a furcsa predikátumos a városszéli földeken, csak az
a baja, hogyha néha a városba vetődik, nagyon elidőzik a bor fölött. A
gazdája sejtette is, hogy merre lehet, mert mingyárt a rendőrségen
kereste. Viheti azonnal, csak előbb a rendőrbíró elé állítják
fejmosdatás szempontjából.
--Mi a neve kendnek most már igazán?--szól a bíró.
--Horváth Ádám--feleli az ember.
--De tegnap mást beszélt kend. Azt mondta kend, hogy Többmintkanász
Horváth Ádám.
--Jaj kéröm szépen--magyarázza az ember,--ez úgy van. Mert kéröm szépen,
a Horváth Ádám név nagyon szép név parasztembörnek. Arra én büszke
vagyok nagyon. Azért mondom én, hogy paraszti sorban több a kanász, mint
a Horváth Ádám. Mert az csak én vagyok.
--Így már értjük. Alapos magyarázat után, a jóeszű ember minden dolgot
meg bír érteni.

Az anticucilista
Áll a cucilista-gyűlés. Vasárnap délután lévén, a tejfelesképű szónokot
hallgatja is vagy kétszáz ember a vásárpiacon. Ha valamely élelmes
vándorkereskedő fehér cserkesz sipkát nyom a fejébe, hozzá piros színű
bundát ölt nyárderékon s mint »muszka« árulja a világ legjobb
kaszakövét, amely »a szibériai bányákban találtatódik«, annak is van
ekkora hallgatása. A szónok a padról fújja a nótát, a pad körül álló
törzskar, esküdt ellenségei a társadalomnak, fésűnek és borotvának, zúg
és helyesel, a többi meg csak áll.
--Nézzük no, ugyan mire végzik?
A beszéd tart tovább, míg egyszer a közönségből előtörtet egy alacsony,
őszes ember s rákiált a beszélőre:
--Nem hallgatsz mingyárt? még mer a lepénylesőd járni? Le arrul a padrul
sebössen! Majd én mondom mög az igazat!
Igen nagy tűzzel van a kis férfiú s a padhoz érvén, rángatni kezdi
lefelé a szónok urat. A közönség örvendez, hogy lesz már mégis egy kis
látnivaló, de a rendőrbíró attól tart, hogy verekedés támad a dologból.
Vállon fogja a kis öreget:
--Lassabban, atyafi--mondja neki--nem kell okvetetlenkedni.
--Micsoda atyafi?--fortyan föl az öreg--micsoda maga? Hogy mer így
beszélni velem.
--A kapitány vagyok.
--Hát aztán?--dünnyögte amaz.--Neköm nem parancsol! Megyei embör vagyok
én, nem városi embör! Neköm nem parancsol sömmiféle városi kapitány!
Neköm csak a járási szolgabíró úr parancsol!
S újból neki áll, hogy legyűri a szónokot a padról s majd ő beszél a
népnek. Hogy ne hallgassa ezt a sok léhűtőt. Dulakodás támad s végül a
kis embert elvezetik a tömegből. A biró elé is áll később, ott öt forint
bírságban részesül a gabajodásért, amit okozott. Abba ő semmiképen nem
állapodik bele. Már miért? Mikor ő oktatni akarja a népet? Megyei ember
ő, kéri alássan, s azért, hogy egy kis bort ivott, nincsen rajta kivetni
való. Nem nyugszik meg az ítéletben, hanem igen mérgesen és lármásan
távozik.
Idő multán becitálják az öreget a megyéből, mert a második bíró is
rendben találta az ötforintos büntetést. Bejön, hanem nézzük csak meg
jól, ki jön be az ajtón? Egy igen megborotvált és megnyiratkozott öreg
ember, ünneplő fekete ruhában, selyemkendő a nyakán, a csizmái
fényesebbek, mint a hatosos tükör, a fekete kabát bal mellére pedig föl
van tűzve a hadi érem, továbbá a jubileumi érem és mind a két medália
igen fényesre van tisztogatva és a két kemény csizmaszár, amint
egymáshoz csapja őket, olyant szól, hogy ezen megjelenés már igen
határozott megjelenésnek nevezhető.
--Jelentem alássan, én vagyok az a belomári Buday Istvány, akit hivattak
abban az elmult ügyben.
Az asztalig elmegy, a cédulát átnyújtja, aztán kimérvén a bíró
személyétől a három lépés távolságot, odáig hátrál és ott cövekformába
igazodik. Fölolvassák az aktát, hogy a fölebbezés helyben hagyatott.
Fizetni kell az öt forintot.
--Jaj kéröm szépen--jelenti az ember--nem is panaszkodtam én az ellen
akkor sem.
--De nem akarja kend vállalni.
--Hát akkor kéröm szépen nem vót helyén az eszöm. Jól van az nagyon,
szerdára be is hozom. Mert nem olyan embör vagyok én. Még a király is
szeretött engöm. Kéröm szépen.
--Jól van--mondja a bíró--akkor most elmehet.
--De nem mögyök ám kéröm szépen--szól az öreg--mert szóm van. Mert
tuggya, nem tudtam ám én azt akkor, hogy maga maga. Mert ha tudom, hogy
maga csakugyan maga, nem úgy beszélök magával.
Az öreg a hatóság iránt való tiszteletét ezen beszéd által kifejezvén,
sarkon fordul, hogy összecsengnek mellén a réz és bronz medáliák s halad
kifelé. Az ajtónál azonban még visszaszól:
--Csak legalább, alássan kéröm, azt a cucilistát le bírtam vóna lükni a
padrul...
A tornácon az ácsorgó népek között emelt fejjel tekint szét. A
csizmasarkok büszkén kopognak a kövön, a medáliák ragyognak fényesen s
mindenféle fiatal hajdúk és rendőrök, akiknek csak amolyan polgári érmük
van, tisztelettel nyitnak utat előtte. Mégis csak szép az élet.
[Illustration]


Délután

A nap már egészen másként szolgál be az ablakon, mint nyáron szokott.
Lassan elbúcsúzkodik a falaktól, a falakon a képek kereteitől, mert
tavaszig azokat most már a sugarai nem keresik föl. Kijebb szorul
szegény, járása az égen oldalfabbra esik egyre és hamarább is elmegy
aludni. Melege langyos, már állni lehet, nem forralja föl az
ablakkilincs rezét sem. Sugaraiban kint az utcán, az akácok fölött apró
muslincák játszanak; ezek is életük utolsó idejét élik. Körülbelül
tudják, hogy napjaik ide s tova elmúlnak, azért ugrálnak ilyen nagy
tömegekben, járván a haláltáncot. A szobában néhány öreg légy röpdös, de
menésük és szállásuk is lassú, nem mérgesek, inkább oly betegformának
látszanak és leperegnek a cserépbeli csodafa leveléről, ha véletlen
rászállnak. De hullajtja a levelét már ez a Krisztusfa is, nagyon
szomorú a szegény. Társa, amely véletlenül a kertbe jutott, karónyira
dagadt, míg emez épen csak hogy él az ablak mellett és leveleit oly
kétségbeesetten nyújtogatja a nap felé, mintha el akarná velük fogni,
hogy ne szálljon le sohasem a föld alá, sötétséget reá ne hagyjon. A
földből táplálkozó élet mind szereti a napot, de így talán egy sem.
Sötét pincében a burgonya fölküldi szárát az ablakig; a kerítés árnyékos
oldalára jutott folyondárnövény meg tudja keresni a kerítésen az
egyetlen hasadékot, melyen át legalább egyetlen virágát nyújthassa a
túlsó oldali nap felé. De ez az Isten-fája minden levelét ő felé adja,
hosszú szárra ereszti. Olyan minden levele, mint az ember öt újja:
olykor csakugyan úgy tetszik, mintha fogná, húzná, szívná velük magához
a napot.
--Ne menj el, maradj itt.
De nem marad, megy. Vasárnap délután van, szólnak a harangok. A
szomszédban van egy ócska torony, abban szólnak. A törökök idején mecset
volt, aztán romnak maradt, most újból torony, benne laknak a harangok, a
harangozó és a denevérek. A denevérek csak éjjel jönnek elő, itt
röpdösnek az ablak előtt a lég hangtalan fattyai, volt már köztük, aki
be is jött a lámpavilágra, szétnézett s ismét kiment. Nappal a denevér
helyett a harangok szava látogat el, lebegvén szelíden a háztetők
fölött. Szól a nagy harang, továbbá a második és a kis második.
Olyanforma, mintha ezek is mind a napnak beszélnének. Annak búcsúztatói.
A papírosra följön egy öreg légy. Őszi már ez is nagyon. Ilyenkor már
nem vigyáz magára, ügyessége elveszett, bágyadt az állat. Úgy kell a
tollal bökdösni, hogy odább menjen, de még erre sem igen hajlandó.
Haldoklásában már mivel sem törődik, s csak mikor a toll hegyéről
tintafolt jut a szárnyaira, halad egy kicsit tova.
Halad az utcán is kifelé a városból a nép. Ki kocsin, ki gyalog, kinek
hogy jut. Mert kevés idő marad már olyan, amin ki is menni lehetne
városszéli helyekre, hát ami kevés idő van, az még kihasználandó. Addig,
amíg szól a muzsika, áll a tánc; de így szent Mihály után, amikor már
esti hetet harangoznak, hamar vége szokott annak lenni. Elmúlik a lassú,
el a friss, el a lippentős, a toppantós, a mártogatós, a röszketős, a
hátravágós--ezen tudományok hirtelenében mind elmúlnak. Addig kell tehát
alkalmazni a tudományokat, amíg lehet. Mennek hát kifelé a lányok,
legények, odakint szól a muzsika és muzsikás tánchellyel szemközt
hullatják levelüket temetői bokrok.
Az odavezető úton pedig--mert az út mind a két helyre egyformán vezet,
vígasság völgyébe épp úgy, mint siralomnak ölébe--hát az úton pedig
asszonynénémék és anyámasszonyék kiteszik a széket az utcára a kiskapu
mellé és öreges módon elszórakoznak a járókelőkön. Föltekintik a
ruházatokat, amik a lányokon suhognak. No bizony, van is rajtuk mit
nézni. A selymes-papucsok kikopnak a divatból, és helyükbe következtek
ez otromba sárgacipők, mikről alighanem mondani lehet, hogy bizonyosan
bolond volt, aki föltalálta. És azután szép Ilkakendőt hol látni,
mondják meg, ha tudják, hol? Valódi szép Ilka-kendőt, amellyel
egymagával tele volt egy nagy kátulya, amelynek selyemrojtjai a földig
leértek és olyan szépen libegtek, hogy az valóságos gyönyörűség? A hajat
is hogy kétágra fonnák és hosszú selyempántlikát fűznének bele: az is
egyre ritkább.
A gyerekek pedig eresztik a sárkányt, a szép nagy álló-sárkányokat, amik
úgy úsznak fönt a magas égen, mint valamely öregebbfajta madár. Az nagy
dicsőség, magasra ereszteni a sárkányt, mert az ellátszik a hatodik
utcába és még ott is mondogatják:--Gisguczi Gergőék Pistájának fönt van
már a sárkánya megint.--Tűnő játék már ez, csak a város szélén van még
belőle, de ott is egyre kevesebb. Ahogy szaporodik a telefondrót, úgy
fogy a sárkány.
A nap lassankint lemenőre hajlik, az akác alváshoz készül. A házakból
megindulnak így késő délután azok az emberek, akik vasárnap nem vágynak
a mező fái közé. Akik egész héten kint vannak úgyis vagy a földben, vagy
a víz tetején. Nekik a vasárnap délután az otthonlétel ideje. Délben
rendes időben, asztalnál esznek tányérból, nem mint köznapon a
tarisznyából. Továbbá köznapon csak egy félóra alvás jár ki étel után,
míg vasárnap ez hosszabra nyúlhat és kényelmes heverés esik az otthoni
kanapén, mi egyébként csak karos deszkapad, zöldre festve.
Azután egy kis széttekintgetés van az udvarban, hogy mi hogy áll, a
kerítés romlik-e. Ha a bicska éle kopott, ilyenkor az is kiköszörülődik.
Végezetül előszedik az ünneplő ruhát, abba beleöltözködnek, különös
gonddal lévén a csizma szárának fényességére. A mellénybe az
ezüstgombokat gombolják és ugyancsak ráakasztják az órára az
ezüstláncot, amelyen tallér kevélykedik, vagy ezüstből való potyka, az
utóbbi a lánc gazdájának halászmesterségét példázván. Előkerül az
ünneplő tajtékpipa vagy inkább a hosszú és tajtékból való szivarszívó
szopóka, amelynek a finom szívás adja meg az értékét. A szép barnasárga
az igen szép, azonban bármit beszéljünk, a piros meggyszínű a
legelőbbvaló.
Igy azután már lehet menni a polgári bormérőbe. Mert ez a rendes hely.
Délelőtt a templom, délben az otthon, délután pedig a csöndes, mindössze
egy-egy szobás polgári bormérések, amelyekbe a maguk csendes vasárnap
délutáni közönségén felül több ember már nem is férne be. Négy-öt
asztal, barnára, vagy zöldre festve, itt-ott beterítve viaszkos
vászonnal. Az asztaloknál mindenki megtalálja a magáét. Ez itt a
gazdálkodóké, amaz hajósoké, míg emennél halászok ülnek, rajtuk túl
baggerosok, kik a kotrógépről, meg gőzhajókról valók. Amodébb iparosok.
Mert itt mindent el lehet intézni és a héten történt dolgokról tudomást
szerezhet az ember. Igy: hogy Tóth Máté fia bejutott vitorlásnak a
gőzhajóra. Hogy Oláhországban már megint becsapták a kubikosokat a
vállalkozók, mert forintban egyezkedtek, de frankban és leiben fizetnek.
Az ázsióban való különbségeket ez asztaloknál úgy kiszámítják, hogy a
tőzsdén sem különben. Érkezett hajósok induló hajósoknak elmondják, hol
sekély a víz, hogy például a Maroson félteherrel sem lehet menni, ami
hajó pedig a Kőrösbe bement, mind áll, mert nem tud lejönni. Ugyancsak
itt kőmívessel is lehet beszélni, ha valaki épen úgy gondolkozik, hogy
új falat húzatna a kamra oldalára. Téglák árában, hogy ezrét hogy adják,
szintén teljes bizonyosság uralkodik. Abban a tekintetben, hogy ki lenne
a képviselő, nem sok beszéd van, mert a vélemények teljesen egyazonok,
azaz hogy aki más véleményen van, nem jön ide.
Gazdálkodók asztalánál némi indulatos, panaszos beszéd folyik. A
katonasággal van bajuk, hogy még a nyáron kárt tett a vetésekben, de nem
akarja fizetni az árát.
--Kárt tétetni tudnak--mondja Rákóczi Pál--de még azonfölül igérni is
borzasztó tudnak. Hogy így a kincstár, amúgy a kincstár, az majd
megfizet. De nem fizet. Nincsen olyan pénze, amelyik mifelénk akarna
gurulni.
--Ha nem fizetnek: nem fizetnek--üt az asztalra egy fiatalosabb
gazda.--Ne fizessenek. Maradjon koporsószögre.
E beszédre némely rész nevet, más rész elhallgat. Az öreg gazda
csillapítólag szól bele: Majd megfizetnek, csak ki köll várni...
Vizenjáró emberek asztalánál máson társalkodnak. Ott afelől jár a szó,
hogy ugyan ki hány embert húzott már ki a vízből: holtat, elevent
egyremásra. Mind a két asztal benne van a tárgyalásban, egyiktől át is
beszélnek a másikhoz, mert alig van köztük, akinek ilyesmivel dolga ne
akadt volna világéletében. A szó lassú, mert némelyik már régen jár a
vizeken s hirtelen nem emlékezik minden eseményre, amely az ő
járáskelése alatt előfordult.
--Tán ötöt vagy hatot húztam ki--véli elgondolkozva egy alacsony, öreges
ember.--Abból volt tán három halott, a többi eleven... de alighanem több
volt az eleven, mint három... Az első még a hatvanas évekbe volt, mert
hetvenben házasodtam...
Egy fiatal szerényen szól:
--Tán harmadéve gyüvök fölfelé a Boszorkány-sziget alul, hát egy
kisasszonyforma itt mingyárt a hid alatt csak begyün a partrul a vízbe,
azt elveti benne magát, azt sikit. Bevöttem a ladikba, össze is karmolt.
Egyre azt kiabálta, hogy hagyjam möghalni.
Egy másik nyugodtan mondja neki:
--Ugyan mért nem dobtad vissza a vízbe?
Mellette egy kékszemű, hegyes bajuszú, nyírott ősz szakállú hajós
csendesen felel:
--Beszélsz már mögint bolondokat...
--Mért, Pista bácsi?--pattan föl amaz.--A halottat én is kihúzom, pedig
azt se érdemös. Nézze kend, legutoljára Pestön vöttem ki egyet a
Dunábul. A Margit-híd alatt voltunk épen. A konstábler kiabált le a
hidrul, hogy ott mén a halott, vögyük ki. Utána möntem, kivöttem, partra
töttem. Még koporsóba is én töttem, mert a konstábler rabokkal gyütt
érte, az a sok rab közül egy se merte mögfogni, attul féltek, hogy
mögharapja űket. No aztán ezért öt forint jár, úgy-e?
--Annyi.
--No az én öt pöngőm még ma is csak gyün, pedig ennek mán két
esztendeje.
Megint más szól a beszédbe:
--Hát pedig Pestön kifizetik. Neköm is kifizették.
--Jó, jó--felel amaz ember--az én nevemet is fölírta a konstábler, de
minket másnap onnan fölhúzott a gőzös a bányába, mert küvet hoztunk.
Löhet, hogy kerestek a parton a pénzzel, de akkor nem voltam ott... Más
zsebibe maradt... Hanem én azt azért nem panaszolom. A holtat a partra
csak kitöszöm. Hanem tudja kend, Pista bácsi, ha én ma este a hajórul
azt látom, hogy valaki a hídrul a vizbe ugrott, nem mék utána. Nem én.
Ha belekívánkozott, maradjon benne.
A hirtelen beállott csönd, amely a szavakat követte, mutatta
nyilvánvalólag, hogy nincsenek a többiek a beszélővel egy véleményen.
Megint csak az ősz ember szólt:
--Az nem úgy van, János. Az urak életiben is van keserűség. A sors
egyformán látogat mög mindönkit. Aki beleugrik, valamin elkeserödött,
halálra szánta magát. De ha kivöszöd, újbul csak amellett marad, hogy
tovább él. Azért hajós a hajós, mönnyön utánna. Ki mönnyön utánna, ha a
hajós se mén utánna?
Szótalan, helybenhagyó bólintások voltak a a felelet erre a beszédre.
Hogy ez így van; ez csakugyan így van.
A másik védekezve felel vissza:
--Jaj, Pista bácsi, nem jól ért kend engöm. Kend okos embör. Pista
bácsi, kend katona is volt. No. Hát én csak arra a bolondra mondom, hogy
nem mék utánna, aki szerelömből ugrik a vízbe. Mert van olyan fiatal
bolond ölég. Sok rossz kölök. Mert nem úgy mén a szerelöm, ahogy neki
tetszik, mán mén neki a Tiszának. Hát ha nekimögy, maradjon benne! Én
nem mék utánna.
A Pista bácsi csöndesen mosolyogva kérdezi:
--Hát ha valaki esik a hidrul lefelé: hunnan tudod, hogy szerelőmből
esik-e, vagy szomoruságbul?
Amaz zavarodottan elhallgat. Antalfi Józsep azt mondja:
--Egy kutya az valamennyi. Ha ki bírod: csak ki köll vönni...
[Illustration]


Időn túl

Matiász Sós, mint aféle fiatal katona, a szombat délutáni dolgok
alkalmával különféle gondolatokkal foglalkozott. Szombat délután nincs
más dolog, mint takarítás, a padokat és az asztalokat az udvaron
megmossák, ellenben a szoba suroltatik a szárazsúrolás módszere szerint.
Szárazon esnek neki kefékkel az emberek. Előbb azonban a szobában
lepedőkkel minden holmit betakarnak. Ez azért alkalmatos, mert ahogy a
kefék szárazon kezdik súrolni a padlót, olyan istentelen lebegő por
támad, hogy nem látják benne egymást. A súrolás ezen módja tart egy óra
hosszat, tart másfél óra hosszat, ezen idő alatt a kefés társaság benne
él és lélekzik, mindenük elfehéredvén a por nyomán. Ezt úgy hívják, hogy
tisztasági és egészségügyi intézkedés. Aki föltalálta, azt is bele
kellene állítani minden szombaton, leginkább talán a fejével lefelé. E
porban tehát Mathiász Sós, míg kefélte a padlót, gondolkozott. Tehette,
mert fiatal katona lévén, új volt még a keféje, nem kopott el, míg
korosabb kefékkel már nem járhat együtt az elgondolkozás. mert közel
esvén a kéz a padlóhoz, a padló szálkákkal ékesíti föl a kezet. Ily
előnyök esnek néha az új katona javára az ó katonával szemben.
Tüsszögött Matiász is a por miatt, de közben egész határozottan eljutott
gondolataiban odáig, ahova akart. Ez nem volt más, mert más mi is
lehetett volna, mint hogy a fiatal katona a holnapi vasárnapon raportra
megy és időn túl való kimaradásra engedélyt kér, ha ég-föld összeszakad
is. Ez nagy sor. Ilyesmit még Matiász Sós nem kért, zsenge koránál fogva
nem is kérhetett. De most úgy határozott, hogy megteszi. Pedig esti
kilenc órán túl a városban a nem odavalónak mi keresni valója sincsen.
Mégis--az embereket vonzzák az ismeretlen gyönyörök s úgy lehet, kilenc
óra után egész más világ van az utcákon.
Ezt nem lehet tudni. Matiász azonban akarta, hogy tudja. Estére kelve,
mikor a szobában minden rendbe volt és a mosott asztal tetejét
szalmazsákkal annak rendje szerint kipolitúrozták volna s a káplár
megelégedéssel tekintett a rendbeszedett tisztaság-és egészségügyre,
ugyanezen káplár elébe állott tisztelettel, mondván: káplár úr kérőm
alásan, írasson be engöm holnap raportra. Míg Matiász e kérelmet tette,
haptákot állott; a káplár nem állt haptákot, nem állhatott, mert lelopta
valaki az ingaóra sétálóját és annak a helyébe kellett csinálni mását
egy fénymázas doboz bádogtetejéből. Igaza van annak, aki azt mondta,
hogy nem vész el a természetben semmi, bár hiszen, ha más oldalról
keressük, az ingaóra sétálója is a természetben volt, mégis elveszett.
Szigorú sors és szorgos gond a káplári sors, sokfelé kell ügyelettel
lenni. Azért jobb a frájteri vitézlet, mert bár ezen rangról tartatik,
hogy kevésbé okosnak véljék, de semmire sem tartozik ügyelettel s él,
mint az angyal. Igy állván a dolgok, kérdezte a káplár a Matiászt:
--Mit akarsz a raporton?
Felelte a fiatal katona (mindössze öt hónapos) félő tisztelettel:
--Szeretnék kimaradni időn túl.
A szobában lakók közül többen csodálattal tekintettek Matiász Sósra, sőt
némely aggabb harcosok, a hős atyák, a vén szentségek már-már zuhogni
kezdtek volna az erdőből szalasztott ifjú vadállat ezen viselkedése
fölött, de nem lehetett, mert a káplár újra szólt:
--Színházba?
--Nem.
--Bálba?
--Nem.
--Hát--kérdé ismét szelíden a káplár--a fatornyos hazádba üssön a ménkű
kilenc oldalról október tizedikén: hát miért?
Matiász Sós felelt:
--Jelöntöm alásan: csak.
A »csak« nagy szó, amire nagyon bajos szólni valamit. Ebben az esetben
épen azt jelenti, hogy Matiász Sós nem hajlandó annak a megmondására,
miért kell neki az engedély. Hisz ha hazudni akar, hazudhatta volna azt,
hogy színházba megy, de nem tette, mivelhogy egyenes az ember; de azt
meg ismét nem akarta megmondani, hogy hová szándékozik. Ez becsülendő;
és nyilvánvaló, hogy szeretője van neki--nézd el, nézd a kölyköt, még
meg sem melegedett, már is.
Mondta is ezek után a káplár, hogy: jól van, Matiász Sóst raportra
beíratja, azonban Matiászon a derékszíj a raport alkalmával oly ragyogó
legyen, hogy ha rászálna valamely légymadár, lecsússzon róla azonnal a
rettentő nagy fényessége következtében. Ezt azonban a káplártól zokon
venni nem lehet, mert a fődolog mindig az, hogy lehetőleg a lehetetlent
kell követni, amely esetben a lehető lehetőleg megtörténik
A légymadár nem is maradhatott volna meg egy állapotban másnap Matiász
Sós derékszíján, de hiszen nincs is télvíz idején légymadár, legföljebb
amely meleg szobában idő előtt kikel, az pedig kongó és hideg
kaszárnyafolyosókra nem megy a kályha mellől. Ha azonban oda szállt
volna is, akkor is hiába szállt volna, mert csak lecsúszott volna a
szóbanforgó derékszíjról. Mert Matiász a szíjat nemcsak maga
fényesítette; e munkában s minden egyéb rendes öltöztetésében
foglalkoztak a hős atyák és vén szentségek is, mit minden más esetben
hat órai vasakkal kellene beleírni a regiment történetébe--de itt
másként kellett felfogni az ügyet. Im, alig öt hónapos s--a szél hordja
el a kölykit--már szeretője van neki. Még a káplár is, e komoly férfiú,
kit, mióta egyszer a szalmazsákja testállását az ezredes úr megdicsérte,
az egész regimentben szakembernek ismertek el a strózsáktömés terén, még
a zord ember is tulajdon viaszkját vetette oda a derékszíjpucolóknak
segítségül. Mert bizony bármilyen legyen a derékszíj, ha nem vág hozzá a
dugó és a viaszk, sohasem lesz belőle prédikációs halott, bár hiszen,
akár ítéletnapig beszéljünk is róla, írásból az ilyen tudományokat
megérteni alig lehet.
Nincs is itt most már más mondanivaló, mint hogy a raporton kikapta a
lajbisájnt Matiász Sós és délután két órakor teljes kimenői fényességben
vonult le az udvarra a parancskiadáshoz. Vasárnap korábban van
parancskiadás, mint máskor, oh, jóval korábban van s ennek ellenében
némi fővetési gyakorlatok tartatnak, mert kell, hogy a fejét mindenki
jól tudja vetni. Itt főkívánalom, hogy a balfelé való fővetésnél a jobb
szem fusson végig a kabátgombokon, míg a jobbfelé való fővetés e
föltételt a balszemtől kívánja, illetve követeli. Mindezt végezte a
merészen fényes derékszíjban Matiász, jól megszolgálván az engedélyt,
amely a bevégzett munka után neki írásban is kiadatott.
Ment Matiász Sós ki a városba. Sétált és tokos cigarettát vásárolván,
rágyújtott. Lassan járt és kelt, mert szokatlan érzelmei voltak afölött,
hogy neki mai napon a kilenc órai duda nem szól. Ő, mint a sapkába
helyezett írásos levél hitelesen bizonyítja, sokkal később ideig,
egészen tizenegy óráig járhat és kelhet s mikor kilenc órakor a fülébe
ér a »hátra, csak csöndesen hátra«, ő arra ügyet sem vet. Boldogság ez,
mi Matiásznál abban nyilvánult, hogy a sok séta után korcsmába ment s
bort ivott. Míg ezt tette volna, számolta magában, hogy mit tesz a
következő órák alatt? így elhatározta, hogy sötétedéskor az utcára megy
és pereceket vásárol, mert a sarkon a gájsicc kettőt ád három
krajcárért. Megvette a pereceket s míg az utcán, a sötétebb részeken
ette, a gyönyörök további folytatására gondolt.
Hirtelen eszébe jutott a Halál. Nem a kisbetűs halál, hanem a nagybetűs
halál, amely tánchely és ott katonák szoktak összegyülekezni. Beszélni
hallott már róla, tudta is, hogy merre van, mert az út a gyakorlótérre
arra vezetett, de benne még nem volt. De vert róla a szó a kaszárnya
szobáiban, hogy múlt vasárnap egy huszárt, előtte való héten két
gyalogost vittek el onnan a háborúból. El kellene oda menni. Nem mert;
előbb még tanulmányozván a pénzbeli készséget, megint egy pohár borra
máshová betért. Így jött csak meg a bátorsága. Többé nem félt öreg