Különféle magyarok meg egyéb népek - 7

katonák mérges és mustráló tekintetétől, pedig e vén harcosok az ifjú
»még meleg« katonát minden mozdulatáról megismerik. Bátran nyitotta be
az üvegajtót, amely fölött nagy kaszájával kifestve áll a csontos Halál.
Bent már nagy forgatag volt. Különféle cselédszemélyek táncoltak a
katonákkal és egy civil rezesbanda fújta rettentő módon a fújnivalót. Az
asztaloknál komoran húzódtak együvé a fegyvernemek, utászok, lovasok,
honvédek, császári infanteristák és pékkatonák. A császári
infanteristák, köztük pár degradált ember, örömmel mondták:
--Gyün egy suba! Mög köll hurrázni a subát. A suba fizet egy liter bort.
Rá is hurráztak Matiász Sósra, kit hirtelen elöntött a belső melegség,
hogy im e dicső hős atyák mily szeretettel fogadják és ölelik magukhoz.
A bort kiparancsolta és koccintott az iszonyatosan öreg csontokkal. Bele
is melegedett e sorba, a szeme tévetegen járt már, midőn a túlsó sorból,
a pékek közül valaki szivarcsutkával arcon találta. A pék büszke nép,
mert pantallóban jár, a fizetése több, nem rukkol és a bajonétja hosszú.
Ellenben Matiász Sósnak pedig nem görbe a lába, ennélfogva a padot maga
alól kirúgván, egy péket magához ragadott s miután magához ragadta,
ellökte a táncosok közé, hogy menten bonyadalom támadt s a muzsika
megállt.
Mindíg ilyenkor szokott az ajtó kinyílni. Most is kinyílt, bejött rajta
az őrjárat, már hogy a készenlét a tizenharmadik századtól és a
manipulás őrmester úr Vanyuga, akinek két ballába van. No és mert a
szoba közepén Matiász Sós állott és Matiász Sós kezében az oldalbicska
állott, közre is fogták azonnal, a többi népet a fegyverek hatalmával
csendre intvén.
Vitték befelé Matiász Sóst a szolgálati emberek. Legelől Vanyuga,
oldalán a szentjánoskenyérrel, oly komolyan illegette bal lábait, mintha
búrkokat hozna a Zafrikábul. A patrull behaladt a kaszárnyakapun és
Matiászt behelyezték a börtönbe. Kinek is, midőn derékszíját a
vártakomendás átvenné, monda:
--Ejnye, öcsém, a szíjjad de röndös.
Matiász nem szól semmit, csak elaludt azonnal, mert álmos volt nagyon.
Odafent pedig a szobában már újságolta a napos káplár, hogy Matiász Sós
hazaérkezett, odalent van, nem tudni, mit tett, de alighanem brigádba
megy.
Kik még fönt voltak az ágyakban--mert vasárnap este nem alhatós a
vendég--gondolkoztak a hallomás fölött. Hejnye a kölykit. Ez alighanem
már biliárdon táncolt otthon is. Mit csinálhatott?
Álmosan szól bele a szobabeli káplár:
--Akármit csinált, nem rabolt, nem gyilkolt. Ami történt, bizonyosan
lány miatt történt.


A vizityúkok, Izmail bég s egyebek

A tábor egy nagy hegyaljában állott a Lim-parton, néhány barák fából
építve, furfangos lőrésekkel, hogy azokon át, aki akar, lövöldözhessen;
egy hosszú istálló az öszvéreknek, egy kőház a beteg katonáknak, meg egy
másik kőház a maródi lovaknak. Az öszvérek hozták a postát a hátukra
rakott vasnyeregben, a lovak nem csináltak semmit, a katonák együtt
álltak posztot ő felsége Abdul Hamid szultán redifjeivel s olykor a
hegyekbe mentek rablót kergetni. Unalmas élet volt nagyon, itthonvalóim
jártak egyszer az ezredesnél, hogy helyeztetne vissza,--oh! mondta a vén
mogorva katona--az angolok mennyi pénzt elköltenek, hogy Svájcot
láthassák, ő meg ingyen van Novibazarban, hát csak maradjon ott. No,
abban igaza is volt neki, hogy nagyon szép hegyek vannak ott, pár napi
mászkálás rajtuk tökéletesen szétnyűtte a legkincstáribb csizmát és
annyi tört puskaagyat talán egy egész hadtest nem liferál, amennyit
akkor ez az egy zászlóalj szállított. Oly meredeken emelkedett a tábor
mögött a Cadinje-Brdó, majd mint a fal s vele szemközt a Lim vizén túl a
Rajnovics-Brdó, mintha a kettő egy volt volna valaha, időtlen idők
előtt. Alighanem úgy is volt, hogy a Lim tajtékos vize vágta őket ketté.
Azonban tökéletesen mindegy, hogy így igaz-e ez, vagy sem, arra nekünk
ne is legyen gondunk, elég bajunk van magunkkal, inkább csak azt
említsük föl, hogy Izmail bég háza ott volt a Cadinje-Brdó oldalában,
szép ház és sok asszony volt benne selyemben, bár az ilyesmit talán
elmondani sem illik.
Ez nagy úr volt, ez az Izmail bég, de rövidség okáért csak Szmail bégnek
neveztetett, mint ahogy Jusszufot Juszónak, Ibrahimot Ibrónak szokás
nevezni, de az mindegy, ugy-e bizony, bármiként nevezik az embert, mert
azért az ember nem változik. És nyáron át, sőt még az őszi hűvöseken is
mezítláb járt az Izmail bég, mert leteltek azok az idők, mikor a bégek
az utas harácsolásából éltek s némi árpa- és zabvetésüket azokkal
arattatták, őrködvén lóhátról és fegyverrel fölöttük. Mert ő még ama
hatalmas urak közé tartozott, akik maguk is tarthattak volna csatába
járó harcosokat, de nem volt miből és mert nem volt miből, nem is
tartott, amiben ismét Izmail bégnek volt igaza, bárha lábai az év
nagyobb felében nélkülözték is a babucsot.
Nem a babucs teszi a tekintélyt, mert ha az tenné, akkor a babucsos
volna a legelső ember, mert annak van néha húsz pár is, de sőt negyven.
A bég csak bég volt mindenféleképen és török grófnak hívták a
»vizityúkok«, akiknek néha dohányt adott, hogy abból papirszivart
csináljanak. Ezek a vízityúkok katonák voltak, ladikos katonák, akik a
Limen át szállítgatják egyik partról a másikra a tiszteket. Volt ugyan a
Limen egy török híd is, hatalmas derék kőlábai álltak a parton, ahogy
még a római légiók készítették, de a közepét elvitte az idő s a törökök
csak úgy fagerendákkal pótolták a hiányt, némely részét hosszában, más
részét keresztbe rakva és még csak oda sem szegezték, mert ha Allah nem
akarja, hogy leszakadjon, úgy sem szakad le, ha pedig akarja, hogy
leszakadjon, ki merne vajjon mérkőzni a Hatalmassal? No így lopták is a
katonák télen át a híd gerendáit fűtenivalónak s híd mégsem szakadt le,
mert sorsában az volt az intézkedés, hogy ott álljon, ahova tették s ne
kívánkozzon más helyre.
De mégis történhetett volna eset, hogy mérkőzik a török a Hatalmassal.
Például összevesz velünk és hogy a túlsó oldalon levő mieink át ne
juthassanak az innenső parton levőkhöz, fölgyújtja a hidat. Erre való
előrelátásból volt aztán a Limen egy csajkás-szakasz, kiket rövidség és
helyes kifejezés okáért vízityúkoknak nevezett a Regimentssprache.
Ezeknek állandó szolgálatuk volt s hogy el ne felejtsék a mesterségüket,
a tisztek mindig ezekkel jártak egyik partról a másikra. Mást senkit nem
volt szabad ezen szállítani s e szabály alól az egyetlen kivételt Izmail
bég urunk szolgáltatta, ami eléggé mutatja tekintélyét a török grófnak.
Tetszett is neki a dolog nagyon és sűrűn ladikázott és ezért szerfölött
tisztelték odaát a városban; ki csak látta a béget, szívére tette a
kezét, azután az ajkához emelte, végül a homlokához üté jó erősen, mint
illik.
Ezt idáig most már sikeresen kimagyarázván, áttérhetünk a
Cadinje-Brdóra, amely mint említtetett, hegy volt, s az oldalába
terraszokat építettünk, de a terraszokon nem jártak hanyagul sem bárók,
sem hercegek, hanem burgonyát, hagymát és zöldséget termeltünk e
terraszokon s meg is ettük, ha termett, levesben és paprikáshúsban. Még
dinnyét is termeltünk három darabot, de kettőt elloptak, a harmadik
mellett aztán fegyveres poszt állt, hogy el ne lopják, míg megérik s
mondhatni, akkora kitüntetésben dinnye még nem részesült. Ama törvénynek
megfelelőleg, hogy a kitüntetés mindig érdemetleneket ér, csakugyan
uborkaízü volt a gyümölcs dinnyei szempontból, ellenben mint uborka,
határozott közeledést mutatott a dinnyék felé. Ilyenek történtek tehát a
terraszokon s azoktól fölfelé, egy fensíkon kezdődött Izmail bég
birtoka, a piros cserepekkel kirakott ház, az udvar magas kerítése,
azontúl pedig mindenféle veteményes helyek, szilvafa-erdő és
szőllőskert. A napos oldalon a szőllő is megtermett és cselédei két
novcáért teleadtak vele egy katonasapkát, tekintet nélkül a sapka
űrméretére. A birtokhatár sarkában pedig kút volt, mély kerekes kút, de
ritkaság az olyan magasságban és a hegyek közt szétszórtan lakó szerbek,
törökök leányai esténként mind idejártak ivóvízért a veresrézbül vert
karcsú korsókkal s az arrajáró akaratlanul is megleshette a fiatal
leányok piros ajkát, fekete szemét, mikor az alkonyatkor támadni szokott
szellő föllebegette arcukról a fátyolt.
Arra pedig jártak a svábák is, mert a völgyi tábor védelmére egy faház
állott a hegyen egy szakasz gyalogossal, hogy ha esetleg a török arról
felülről támadna, ne jöhessen le észrevétlen a hegyekből egész a
táborig. Ez Vakkáz am Csadinyiburr-nak neveztetett, mi a művelt német
nyelvre fordítva a Wachhaus am Cadinje-Brdóban leli értelmét. Innen
vigyáztak a fanáléra is, amely egy igen hosszú fenyő volt a legnagyobb
hegy tetején, körülrakva puskaporral, gyantával, kátránnyal és villamos
drót vezetett hozzá, amivel támadás esetén az egészet meg lehetett volna
gyújtani. Egy másik nagyobb táborból, Taslidza alól állandóan őrszem
figyelte ezt a messzi hegyet, hogy mikor támad tűz a tetején, hogy akkor
azonnal rohanjanak segítségére. Nem kell hát lenézni a Vakkázat a
Csadinyiburron, mert arra komoly hivatalokat ruháztak, ép azért
kötelessége volt az ügyeletes tisztnek, hogy oda mindennap fölmásszon és
széttekintsen, vajjon minden rendben van-e? Volt két útja is, sőt három
útja is. Akinek jó volt a lába, mehetett egyenesen a meredeknek, az volt
a legrövidebb a föléréshez, valamint feleútjáról legrövidebben le is
lehetett gurulni. Volt egy másik út a baloldalon, tekergős ösvény, amit
a katonák vágtak s ott volt a jobboldalon a régi út, amelyen át Izmail
ősei mord fegyvereseket vezettek a völgyekbe, ha már nagyon hencegtek a
szerb gyaurok. Egyik ember hát egyik úton ment, a másik a másikon, egy
fiatal vadászhadnagy pedig örökké csak arra tartott, amerre a bég kútja
volt és igen pontos ügyeletes tiszt volt ez a hadnagy, mert minden
alkonyatkor fölment a hegyre.
De meg kell adni, hogy nem sietett valami nagyon a Vakkázhoz, hanem
settenkedett a kerekeskút körül, honnan szerb lányok, török lányok
hordták a vizet s a bég tulajdon leánya is kijött a kerítéses nagy
házból esténkint, régi ezüstös korsóval a kezében és vizet merített,
mert szomjazott. De azonfölül szomjazott a hadnagyra is, mert a
leányszív a farácsos háremablakok mögött is csak nyílandó. Kinyílt-e
egészen, megértették-e már egymást vagy csak kezdetén voltak a titkos
szerelem ez ugyancsak veszélyes játékának, az ép úgy nem tudatik, mint
ahogy sok más dolgok nem tudatnak. De hogy találkoztak a kútnál, az
bizonyos, mert meglepte Izmail bég ott a két fiatalt, kiknek külön volt
a fajuk, külön volt az országuk, külön a hitük, csak a szívük volt egy
és összeforrott. Ott lepte hát őket a bősz apa, a mohamedán nemes úr és
nem kapott sem a szívéhez, sem az agyához, mint várni lehetett volna,
hanem inkább előhúzta az övéből az irgalmatlan nagy revolvert (valóságos
kéziágyúkat viselnek ezek) és célzott.
Melyiket lőjje le? Hite szerint abban bizonyos volt, hogy itt valakit le
kell lőni, a férfit, vagy a leányt, vagy mindkettőt. Bajos azonban a
svábákkal ily módon tréfálkozni, mert azoknak még nagyobb furulyájuk
van, mint a bég kéziágyúja és jobban is tudnak rajta furulyázni. Egyszer
történt csak, hogy a város külvárosában rálőttek a puskaművesre s másnap
üzenet ment a kajmakamhoz, hogy még egy lövés s a külváros égni fog. A
svábák nem tréfálnak, annyi szent, a bég hát a lányára lőtt, aki arccal
bukott a kút kávájára, fiatal szerelmes vérével pirosítván meg a
selyem-salavárit.
Azután aztán nem történt semmi, minthogy eltemették a leányt valahova a
sziklák közé s a béget, ha a hegyről leereszkedve, a vízityúkok ladikján
a városba ment, ott még nagyobb tisztelettel fogadták mindenek s jó
erősen odaüték kezüket a homlokukhoz előtte az emberek. Ez bizonyosan
jól esett neki s az általános elismerés erősítgette a hitét, hogy úgy
cselekedett, mint tennie mohamedán vallása szerint kellett. De rágta a
szivét a féreg, mert a szív és a vallás néha igen messze távolodnak
egymástól és a bajrám ünnepein mindig szinültig volt telve szesszel az
öreg. Olyanforma ünnep ez, mint a zsidók hosszúnapja, csakhogy tovább
tart. Akkor mindenféle ellenséggel ki kell békülni és Bajrám első napján
akik találkoznak, bárkik legyenek is, kétszer megölelik és megcsókolják
egymást, mondván: Bajrám bimbajrattyu. És ment az öreg bég teljes díszes
ruhában, sárga szattyán babucsban, oldalán az ősi görbe handzsárral,
övében elefántcsontnyelű jatagánokkal, fején a kilenc rőf fehér
turbánnal, melynek barna hímzései messziről hirdették, hogy Mekkát járt
férfiú ő és megölelt mindenkit, akivel szemközt találkozott és orcán
csókolta: Bajrám bimbajrattyu. Ilyenkor minden ellenségről meg kell
emlékezni és a vadászhadnagyot is meg kellett volna ölelnie, ha ott lett
volna, de már nem volt, más vidékre takarodott egész csapatával. És a
leány is... la illa il Allah, a féreg mind a nyolc lábával ásta magát
Szmail szívébe és Szmail benső szorongattatásaiban a sliwához
folyamodott. Negyven napig tart az ünnep s mindennap annyira folyamodott
a sliwához, hogy nem mert a vízityúkok ladikjával szállni át a folyón,
hanem a nagy hídra került és bukdácsolt annak azon gerendáin, amiket
fűtési célzatból még nem hordtak el a katonák. Egyre fogyott, az ünnep
utolja felé már olyan volt, mint a száraz keszeg. Mert a Bajrám napjain
sem enni, sem inni nem szabad, csak az éjjelein és Szmail nem evett sem
éjjel, sem nappal, de azért cserébe ivott nappal is. Tekintélyes
hasacskája egészen elveszett, vert ezüst tokjában az ősi handzsár
csörrenve csapódott sovány lábszáraihoz, így haladt föl mindennap
szomorúan a hegyre s a kút elé érvén, a kútra nézett.
--Bajrám bimbajrattyu...
[Illustration]


A vályú

A birkaköröm erősebb, mint a vas, mert a vas, ha egyszer elkopott, el
van végleg kopva, a birka körme azonban újból kinő. Igy történt, hogy a
község külső határában a nyájak elrontották a vályút, mivel a nyájak
ivásközben beleálltak lábaikkal a vályúba s bármint volt ez a vályú
hozzáértő mesterek tudománya szerint vassal vasalva, csak elkopott.
Kilyukadt az oldala. A nyájak ezt szomorúan vették tudomásul, mert e
lyuk folytán nem maradt meg a víz a vályúban, hiába merte tele a juhász.
Igy persze nem maradhat a bürge és a juhász be is üzent egy arrajáró
embertől a községbe, hogy elromlott a vályú.
--No, mondta a bíró az üzenetvivőnek--ez furcsa.
--Már miért volna furcsa?
--Hát hogy elromlott a vályú.
--De magam láttam, bíró uram, erősködött az ember. Megmutatta a juhász.
Olyan lyukas az, mint a Bodárovics Jóczó ködmöne. (Jóczó ugyanis a
hivatalos koldus a faluban s ez okból lyukas ködmönben kell járnia.)
--Hm, vélte a bíró--az nem elég, az nem numerus, mivelhogy kelmed ma még
nem hivatalos ember.
--Ma még nem,--esett beszédbe a hirhozó, megörülve igen nagyon annak az
egy szónak, amit politikából ejtett ki a bíró.--Azonban amit látok, azt
csak látom.
--No igen,--hagyta rá a bíró és méltóságosan legyintett a kezével. Ő
könnyen legyinthetett méltóságosan, mert ő volt a legnagyobb úr a
községben s az ilyennek mindenféle illik. Ha Bodárovics Jóczó legyintene
így, elvennék tőle a lyukas ködmönt s csak a jó isten tudná megmondani,
hogy miből építene akkor tornácos házat.
--Hanem--mondta a legyintés után a bíró--ide hivatalos szem
szükségeltetik. Mert ez hivatalos dolog. Ennélfogva köszönjük kendnek a
híradást, a többit pedig elintézi a község.
A községháza nagy szobájában ott ült mind a hat esküdt a padokon. Öt élt
belőlük. Szerezsán Milos pedig aludt. Ez nem is állt föl, de a többi
felállott, mert a bíró most olykép nyújtotta ki a balabbik keze kisujját
(suta volt az öreg), mint mikor kiküldetésbe szokott rendelni hivatalos
személyeket.
A kiküldetés... Szép dolog az, az a kiküldetés. Jóformán ez a
legkedvesebb az egész világon. Magyarország fele abban utazik manapság,
azon oknál fogva, hogy a kiküldetésnek hátránya nincs, ellenben vannak
előnyei, mik napidíj néven neveztetnek és summa summarum számoltatnak
el. Nem lehet hát csodálni, hogy a hat esküdt közül fölállt azonnal az
öt eleven. Nem lehet csodálni, annál inkább sem, mert az ő évi fizetésük
a községnél kétszáz forint, ellenben a megválasztásukra hatszázat
költenek el. Eszerint némileg érthető az esküdtek fölállása, kik is a
bíró felé fordulván, kérdő tekinteteiket reá szögezték (ismét kiveendő
Karancsev Lyuba, aki bandzsal s ez okból nem néz oda, ahova akar. Csak
oda nyúl).
Azt mondja a bíró:
--Esküdt lészen kiküldendő a vályú tárgyában.
A segédjegyző azonnal föl is jegyzi, hogy esküdt küldendő ki a
juhfalkánál kilyukadt vályú tárgyában.
Erre így szól Drága Milos esküdt:
--Nem jól lesz az az írás.
--Már miért?--kérdezi a bíró, ama híres Obálics Obrád.
--Mert esküdtek kellenek oda, nem pedig esküdt--mondja Drága Milos.--Egy
ember nem ember. Hivatalban.
Obrád bíró a föltámadt zajt oly kép csendesíti, hogy kopog az asztalon a
pipája makjával. Mikor eziránt rendbe jönnek, szól megint lassú
szemrehányással:
--Egy ember, egy ember. De egy embernek két szeme van. Két szem eleget
lát azon a vályún. (Ez célzás volt Karancsev Lyubára, aki sanda létére
sohasem tudott egyenesen a szolgabíró szemébe nézni. Már pedig az
egyenes tekintet adja meg a becsületet, különösen, ha még a szemöldökét
is egyenesen szúrósra fésüli az ember.)--Ennélfogva Drága Milos
kiküldetik, hogy nézze meg, igaz-e a vályú hiresztelt kilyukadása. Most
már nem bánta Milos, ha elmarad a második hivatalos személy. Kiment,
befogatott a forspontos kocsiba, azon hazahajtott, s megrakván magát
tarisznyával, kulaccsal és dohánynyal, útnak is eredt ki a pusztára.
Most, hogy a községi forspontos lovai megindultak Drága Milossal,
azonnal gyorsabban halad a történet. Milos ugyanis aznap kiért a
falkához, megdeputálta a vályút és belátta, hogy abból már soha többé
ivóedény nem lesz. Ezt elvégezve, letelepültek a juhászokkal, kártyáztak
egy kicsit. Milos nyert három júhsajtot, meg egy feketére szívott pipát.
Másnap pedig bevitte megint a forspontos és Milos jelentést tett a
bírónak a vályú mibenállása tárgyában.
--E helyett újat kell csináltatni--intézkedett a bíró és azonnal
elrendelte, hogy árlejtés tartassék a helyszínén. Azért a helyszínén,
hogy jól odamérje az itatót a kutak közé az ács. Továbbá azért a
helyszínén, hogy ott csinálja meg az ács és ne kelljen külön fuvarral
kiszállítani. Takarékosan kell bánni a község vagyonával--vélte a bíró.
Mert ha gazdag is a község, csak elfogy a vagyon, ha nem kímélik. A
helyszínén továbbá azért is, hogy--különben senkinek semmi köze az
indokoláshoz.
Az árlejtés meg is tartatott. A bíró volt kint meg két esküdt s el is
vállalta egy mesterember az új vályút. A leghíresebb ács volt az a
környéken, de talán a világ minden ácsai között, pedig közöttük oly
kiváló emberek is voltak, mint szent József. Ez bizonyos, akiről itt szó
most van, a Vélity Pája nevezetű. Ő például a gerenda oldalára
ragasztott ötforintos bankót egy szekercecsapással úgy levágja onnan,
hogy sem a gerendának baja nem esik, sem a bankónak.
Fogadásból szokta ezt csinálni, aki nem hiszi, próbát tehet vele, ha van
kidobni való ötforintos bankója. Ilyen ember Vélity Pája, aki elvállalta
a vályút tizenhét forintért, két forintért pedig a rávaló vasalást.
Ezzel aztán másnap visszajöttek a bíróék s rendben volna minden. De ép
mikor a napidíjakat utalványoznák egymásnak, mondja a bíró:
--Baj van, mivelhogy a régi vályút pedig el kell újra árverezni.
E célból harmadnap újból kimentek negyednap visszajöttek, miután Vélity
Páj megvette a régi vályút nyolc hatosért (tisztán csak a szép nagy
szögek kedvéért, ami benne vannak. Mióta a sátoros cigányokat
pusztítják, nincsen valamire való kovács az országban). Ezt így most már
tökéletesen eligazították, hetednapra pedig kiküldték Jakoblyev Isza
esküdtet, hogy nézze meg, vajjon csakugyan maga Vélity Pája csinálja-e a
vályút. Mert az nem járná, ha valami értetlen emberre bízná ezt a
munkát. No ez az óvakodás körülbelül fölösleges volt, mert ahogy
Jakoblyev Isza kiment, látta, hogy csakugyan tulajdon maga Velity Paja
dolgozik ott, készítvén szorgalommal a régi vályúból az újat. Isza ebben
meg is nyugodott és referált otthon, hogy Vélity csakugyan maga
dolgozik.
Ily szorgos gonddal készült a vályú s igazán nem lehet panaszkodni, hogy
a közdolgokban nincs meg a kellő ellenőrzés, mert a bíró az örökké alvó
Szerezsánt is kiküldte egyszer, nézné meg, hogy micsoda bádogokkal
borítja Vélity a vályú külső falait. Fontos kérdés ez, mert például
fényes bádog ilyen helyre nem való, abban bámulja magát a birka, mint a
tükörben szokás és elfelejt inni. Szerezsán sem talál semmiféle hibát
odakint, mert a bádog, amelylyel Vélity odakint dolgozott, nem volt
fényes, sőt rozsdás, Szerezsán másnap hazament, jelentést tett s egyben
tudatta, hogy holnapután alighanem ki is mehet már az átvevő bizottság,
mert akkorra készen lesz a vályú.
Obrád bíró ezt tudomásul vette, azonban úgy okoskodott, hogy ilyen
alighanemes jelentésre nem lehet intézkedni. A község vagyona elvégre is
nem arra való, hogy egész bizottságokat küldjenek ki egyszerre s úgy
lehet, nem is lesz kész akkora a vályú. Ez okból még egyszer kiküldötte
a pusztára Okotics Szimót, hogy tapasztaljon mindent körül. Inkább egy
embernek fizessék a napidíjat, mint négynek. Szimó kiment, Szimó bejött
s jelentette, hogy csakugyan át lehet már venni a vályút. Készen van és
Vélity Pája olyan büszke rá, hogy ki sem lehet mondani. Erre aztán
kiment az öttagú bizottság harmadnap s nem negyednap jött be, hanem
ötödnap, mivel némi áldomást is csináltak és vissza is nyerték azonnal
Vélity Pájától a tizenkilenc forintot.
Most már van vályúja a birkáknak odakint a pusztán s két-három
esztendeig semmi gond arra nem lesz. Obrád bíró bölcsessége így
elintézte a dolgokat. Gyorsan és ügyesen, a közdolgoknál szükséges és
köteles ellenőrzéssel ment a munka. Mindössze a számadásokban tűnik föl
kissé ez a kiadási tétel:
Egy nagy új vályú a pusztai falkához 107 frt 40 kr.
--Százhét forint?--kérdezi a szolgabíró, mikor egyszer betekint.--Nem
sok ez, bíró úr?
--Hát--mondja a politikus Obrád--vannak olcsóbbak is, főbíró úr. Ezt
azonban Vélity Pája csinálta, a híres ács... aki a bankót úgy levágja a
gerendáról, hogy semmi baja sem esik.
Obrád ennyire jólelkű ember. Dicséri Páját, s magamagát nem említi.
Pedig ő is le tudja vágni a bankót (anélkül, hogy előbb a gerendára
kellene ragasztani.)
[Illustration]


Dugott bál

Elmegy két ember valamely szőlősgazdához.
--Van-e bor?--kérdik.
--Hát van még,--mondja a gazda.
--Hát majd föltekintjük.
Föltekintik a pincében, de leginkább nem is pincében szokott az lenni,
hanem kamrában, mert amelyik ház nem kőből épült, annak nincsen pincéje,
odakint pedig kevés ház van kőből való. A bor ennek folytán nem valami
híres úgy ízre, hanem azért ereje van neki lehetősen. Meg is állapodnak
valamelyik akónál, hogy ez lesz a legjobb. Azután alkudoznak. Huszonöt
pénzre tartja a bort literenkint a gazda, de huszonháromban kiegyeznek.
Igy vesznek aztán egy egész akót s kocsira téve, elviszik. De nem úgy
viszik, ahogy a bort szokás vinni, mert rendes borvitelnél nem kell a
kocsira sem alcserény, sem oldal, sem saroglya, hanem csak úgy rudakra
kerül a hordó, mintha a pincében az ászkon állna. Itt azonban a
kocsioldalak közé teszik s egy ócska szűrt is rádobnak, továbbá a hordó
mögé a saroglyába szénát vetnek, hogy senki meg ne lássa, mit visznek.
Szóval, mint mondani szokás: Lopdelmódon szállítják a hordót.
Hogy miért van ez így, annak kétféle okai lehetnek. Lehet, hogy a
boragarak szemétől kímélik. Boragár néven a fogyasztási adóhivatal
borfináncait tisztelik és tőlük lehetőség szerint óvakodnak. A másik ok
azonban fontosabb, mert annak esetében a boragár mellett még mindenféle
más hivataltól is óvakodni kell. Ez akkor történik, ha a bort dugott
bálra viszik.
A dugott bál csak olyan bál, mint más bál, de tőlük mégis abban
különbözik, hogy dugva lehet csak csinálni. Mert úgy van az, hogy
semmiféle dolog, akár jó, akár rossz, nem bír olyan gyorsan terjedni,
mint az adó. A báltartásért adó jár, meg azt csak ott lehet tartani,
ahol bormérési engedélye van a gazdának, szóval korcsmahelyen. De nem
mindenki szeret odamenni. Hogy miért, annak is okai vannak. Lehet, hogy
rossz a korcsmáltató bora, lehet, hogy nem rossz, de drága, mert nagyon
kiveszi rajta a hasznot. Más esetben a személye ellen van kifogás, meg
nem mindenki akar mindenkivel együtt mulatni. Igy aztán összeállnak
huszan-huszonöten legények s valamely fiatal gazda tanyáján, ahol elég
tág ahhoz a szoba, maguk rendeznek bált, hivogatván rá a környékből a
lányfélét. De ennek úgy kell menni, hogy akit nem illet, ne tudjon róla,
mert büntetés jár ki érte. Törvény szerint nem járhatna, mert hiszen azt
semmi parancs nem tiltja, hogy valaki a saját házában ne csinálhasson
cigányos vigasságot, de ezeknek odakint nem szabad. Valamikor régen
adtak ki erre kapitányi rendeletet, alighanem azért, mert sok mindenféle
bajok történtek az ilyen cécókon.
Azelőtt cécó volt a neve meg csiricsáré, most már bál és ahhoz különféle
előkészületek vannak, mert hiszen a tilalom daczára csak áll a dugott
bál. Ez például, amelyről itt szó van, az Ördög Pál tanyáján történik,
úgy jó oldalt a jártabb utaktól, hogy vigasságban akármekkorát
kurjantanak is, arról senki híradással nem lesz, hogy rajtuk üthessenek.
Különben is nem igen szoktak arra a pusztázó kardos legények mozogni.
Ide hozzák a bort dugva a legények, azután pedig Szél Jánossal
tárgyalnak, aki tud cimbalmozni. De van is neki cimbalma. János a
cimbalmát meg hozzá a maga tudományát fejenkint tíz pénzért szokta mérni
egy éjszakára, amúgy értetődvén magától, hogy bort is kap. Nem sokat,
csak annyit, amennyi olyan embernek dukál, aki dolgozik, míg mások
mulatnak. Huszonhárom legény van együtt, mint dugott bálas rendező,
ilyenformán két forintot meg harminc pénzt használ ezen éjszakára Szél
János (de tíz pénzzel kevesebb számítandó, mert Csőre Ördög Jóska a
ráeső részt úgyis letagadja). Az ötvenhat liter bor árából pedig
fejenkínt valami ötvenhat pénz esik, így koponyánkint fizet mindenki a
bálra hatvanhat vasat. Persze úri helyen alighanem többe kerül az
ilyesmi, de hát ezek csak olyan egyszerű pusztai legények.
Ennélfogva nem is este kezdődik a vigasság, hanem már délután. Jönnek a
lányok, meg a táncoskedvű menyecske-féle, minthogy ezeknek híradással
voltak. Üzenetet vittek a legények, továbbá elszalajtották némelyik után
a béresgyereket. Egy csomóba verődnek a lányok az udvarban, a legénynép
pedig szivart szí odabent a szobában, ami a napot ünnepi jelentőségre
emeli. S csapra van már ütve az akós hordó a konyhában, alatta tál,
körülötte pedig különféle poharak. Öt-hat fajta pohárt nem igen lehet
odakint találni, az ahány van, annyiféle. És akármilyen vastagfalu is,
ha már használt, bizonyosan le van csorbulva a széle. (Koccintáskor
egyik pohár talpát szokták odaütni a másik tetejéhez, ez onnan van.) Már
tart az italozás, aki hogy pálinkát is ivott valahol, időelőtt
fölvidámodik tőle.
Szél János pedig nótát kezd kiverni a cimbalmon:--Barna legén mén el az
gang alatt, Kiesött az fejibül az kalap--mondja a nóta, amely a lassú
csárdás járására igen alkalmatos. A legénység húzza is befelé a
lányokat, itt-ott egy bekötött fejű menyecskét (csak úgy magátul kötötte
be a fejét). A vasalt szoknyák suhognak a táncban és magasra
fölcsapódnak, mikor a csárdás frisse kezdődik. De ez csak addig tart,
míg kevesen vannak a szobában; utóbb már alig férnek egymástól, de azért
forognak, a leányok haja kibomlik, a legénység szivarjából pedig a hamu
helyet sem talál, ahol a földre hulljon, csak úgy a lányok ruhájára,
fejére esik, szétmázolódva a rózsaszín, kékszín derekakon. Utóbb Széll
János abban hagyja a cimbalmozást, hogy majd bor iránt nyújtja panaszát,
mit csakugyan helyeselnek a többiek is. A tánc egy darabig abban marad,
azon idő alatt azzal illegeti magát a legénység a lányság előtt, hogy
danol egy csapat ezt, más csapat azt az alacsony házban, aminek lármája
csak emeli a fejük zavarodását. Mások birkóznak, vagy jó nagyot ütnek
egymásra, hogy szinte csattan és puffan, de ez tréfaszámba megy. Csak ha
valakit fejen ütnek, vagy mellbe vágnak ököllel, az megy haragból.