Különféle magyarok meg egyéb népek - 5

néha európai színvonalra emeltük kontó tekintetében. Nem gyakran ugyan,
de mégis megtörtént, hogy a posta elakadt napokig a hófúvásban s a
rendes időre várt utalvány nem érkezett. Ilyenkor hitelre ment az esti
szórakozás s albán egy ormótlan könyvben arról írást vezetett. Hát ezt a
könyvet hozta elő. Abba mindenkinek a neve be volt írva egész rendes
főkönyvi módra, csak az enyém nem. Ahelyett az állt ott: »noi
corporagi«, ami albánul azt jelenti: »a mi káplárunk«, mivelhogy mint
káplár töltém be akkor honfi-tisztemet. Ez meghatott s »bir gotah
sarap«-ot rendeltem az efendümnél.
Lám, így szeretett bennünket az albán. Mégis, mikor elváltunk, még csak
kezet sem foghattam vele. Az ottlét utolsó napja különféle átadásokkal
telt, este a városban jártunk, néhány ismerős szerb családtól
elköszönni, ott jól elmaradtunk, kora reggelre pedig már útrakészen
kellett állani. S mikor az albán mellett elhaladtunk, hogy soha többé
vissza ne jöjjünk, épp hapták volt és fejvetés volt a főőrség felé.
Antónió az ajtóban állott, félig mosolyogva, félig sírva nézett reánk,
de hozzá odamenni nem lehetett. Igy elhaladtunk, ő meg nem jöhetett
utánunk. Csak a török tisztek kísértek el bennünket egy darabig, mígnem
azok is megálltak s ott pezsgőket durrogtattak az őszi hajnalon. Mert
pezsgőjük volt nekik, csak úgy legénységi csizmák dolgában történt
szűkölködés.
Ugyan megvan-e még az Antónió? hányszor gondoltam rá, hogy majd írok
neki, de hát nincsen lustább teremtés a kerek világon, mint az ember.
Danol-e még az albán vitézekről, akik a nótában mindig menyasszonyt
rabolnak, a gyakorlatban mindíg kecskét? Hát Ibrahim megszabadult-e már,
vagy még mindig azt a sipkát hordja, amelyet mozsárban vasalnak? Hát a
póstaőrmester, hát a... ohó, az italos kapitány hazajött velünk, de kár
volt hazajönnie szegénynek. Ott a hegyek közt sohasem esett le sehonnan,
itthon meg egy éjjel kiesett a kaszárnya emeleti ablakából s meghalt az
utca kövezetén.
Ha igaz, hogy a lelkek így a föld körül maradnak s arra járnak, amerre
nekik tetszik, akkor nem lehet másként, mint hogy az ő lelke, mikor
onnan a kövezetről felszabadult, azonnal elröpködött arra lefelé, hogy
megnézze! ugyan mi lehet az a fényesség, ami úgy »ausnahmsweise« a vén
Rajnovics-hegy tetején csillog.
[Illsutration]


Az utolsó

Jön egyszer az emberhez egy hivatalos szolga, zsinóros ruhában. No ez
bizonyosan adó irányában nyújtja panaszát. De nem úgy van, legalább nem
egészen úgy. Nem az adófizetés iránti megintést adja elő, hanem egy más
cédulát, amely a katonai ügyosztályba invitál. Uram Isten, mit
akarhatnak az emberrel a katonai ügyosztályban? Fiatal legényemberek
számára csinált hivatal ez, ami alól már régen kinőttünk. Rég volt az,
mikor Novi-bazárban jártunk s némi tudományokat szereztünk a kecskehús
ízletességéről. Oly rég volt, hogy igaznak sem venné az ember, ha a
katonakönyve nem bizonyítaná, hogy de bizon csak úgy volt.
Fölmegyünk a katonai hivatalba a pecsétes levéllel. Ott azt elveszik s
adnak helyette egy piros cédulát. Ebből aztán kitudjuk, hogy mégis csak
adót kell fizetnünk: a véradót, amely abból áll, hogy húzzuk fel még
egyszer a kétszínű posztót, kössük az oldalunkra, kinek mi jutott és
járjuk el utoljára a csatatáncot, amit részben meg sem tanultunk,
részben el is feledtük. Ám az államnak, a katonaállamnak, ez mindegy,
kivételek nincsenek s ennélfogva tisztán látjuk magunk előtt, hogy
bizonyos ideig megint csak katonáknak kell lennünk. A piros cédula meg
is mondja, hogy mettől meddig. Vele azonnal a kalendáriumhoz siet a
rezervista és felüti a jelzett napok lapját. Megelégedve konstatálja,
hogy két ünnep is esik a tizenhárom nap közé. Ez nagy öröm, mert
rezervista számadás szerint a berukkolás ideje ez:
Két nap benne ünnep, marad tizenegy. Egy nap öltözködés, egy nap a
vetköződés, ami mind nem számít, marad csak kilenc. Egy nap bizonyosan
lesz eső, marad nyolc. Egy nap lőni kell menni, ami nem dolog, hanem
gyönyörűség, marad hét. Ennek a hét napnak pedig a fele éjszaka lévén,
marad három és fél nap. Ennyi az öreg baka ideje. Az ember tudvalevőleg
mindig igyekszik azon, hogy maga-magát bolondítsa, mert ezen
önbolondítások képezik az életnek úgynevezett szép részleteit.
Ezek után elközeleg a várva várt nap, ama bizonyos hétfő, amidőn az
ember bakancsokba és kardokba öltözködik, hogy ily módon belépjen a nagy
sárga házak sivár udvarára. A katonává létel igazság szerint azon
perctől veszi kezdetét, amidőn az udvaron valamely napos káplárnak
odaadja a »vendég« a könyvét. Azonban a kezdete mégis már mutatkozik
otthon, mert föltételen bizonyos, hogy az első öltözködés alkalmával a
bakancsszíj elszakad. E szakadás meghozza a civil élettől való szakadást
is az első káromkodás alakjában.
--Hála istennek--sóhajt föl a rezervista ez után--a corpsgeistot nem
felejtettük el tökéletesen.
Most aztán halad, miután előbb kijelenti, hogy délre aligha jő haza.
--Szervusz, Lackó!--mondja a fiának.
--Ni, apa Kata! véli ez csodálkozva. Ő ugyanis Katának nevezi a katonát,
amiben nincs is nagy tévedés, mert Kata és katona rokonfogalmak.
A kaszárnya udvara már zajos, mert újból gyerek lesz az, aki annak a
kerítésen belép. A vén harcosok minden új belépőt viharos örömmel
üdvözölnek. Az emberek, akik némelyike kilenc év óta nem látta egymást,
újból fölismeri a másikat és csodálatos módon azonnal a fölismert ember
gúnyneve jut az eszébe. Abban az időben szokás volt a gúnynévosztogatás,
egy sem maradt a századnál enélkül. Keller gyalogos sohasem bírt
beletalálni a céltáblába--most kilenc éve. Ahogy a kaszárnyakapun belép,
húsz-harminc ember megismeri, bár azóta szakálla nőtt s egyszerre
hangzik feléje:
--Infanteriszt Keller Feller!
Infanteriszt Keller Feller pedig a nagy batyúval a vállán vidáman kezd
futni feléjük (alig ér nyomába a felesége.)
--Üssön belétek a licitáció--kiáltja. Hogy vagy te dobbőr-homlokú? Ni
ehol meg a magazin-orrú is! Hej komám, de szép sapkád van! Ezért igazán
érdemes még vagy hat évre bent maradni.
Ilyen vidámságokkal vannak egymás körül s valamennyi fölkeresi a maga
cimboráit, akikkel együtt szolgált s kasztokba oszlanak. A
rezervistaságnak fokai vannak, kaszt, amely nem enged magával tréfázni s
kiméletlenül bünteti azt, aki az egyes rangok határait átlépni meri. A
büntetés meghurrázásban nyilvánul, ami annyit jelent, hogy a földre
nyomják a merénylőt és megdögönyözik.
--Jobb ám ez, mint a gelengibung.--mondják neki vigasztaláskép.--Ez meg
a fejre hasznos, megszaporítja az eszedet--s komoly barackokat
nyomkodnak a fejére.
Minden berukkolás alkalmával háromféle kasztot különböztetnek meg, az
aktív katonákkal együtt négyet.
Az aktív katona ezen törvények szerint suba regruta vagy csirke.
Aki az első rezervista-gyakorlatot csinálja: az vén harcos vagy öreg
csatár vagy agg plenkler.
Aki a másodikat csinálja: az hős atya vagy öreg vendég.
Aki a harmadikat: az vén szentség.
Ez utóbbi felül áll mindeneken.
--Az szavaljon, akinek ez az utolsó!--kiáltja marsolás közben a vén
szentség.
--Hier, hier!--hallatszik szórványosan a sorokból s a többiek némi
tisztelettel, még inkább szomorúsággal tekintenek reá, hogy lám, ez már
tökéletesen kivégzi a katonaságot.
Így van ez a rukkolásokon. Megy a társaság a mezőkön jobbra és balra, az
ismert mezőkön, ahol már minden útszéli fát ismer kisded gyermekkora
óta. Mikor valaki egy nagy lovon előttük megáll és rendeli, hogy a
regiment ide meg ide támadjon, mielőtt a zászlóalj, század- és
szakaszparancsnokok szava révén eljutna hozzá a parancs, a vén szentség
már megmondja, hogy mi lesz most, merre fogunk menni, hol térdelünk, hol
hasalunk s hány órakor érünk haza. Ez a külön tudomány, amit ekkorára a
tapasztalat öregbített. Ám minden más mesterségben a tudós komoly és
hozzáférhetetlen. Itt nem. A tudós vén rezervista úgy elkomázik a
fiatalabb rezervistákkal, hogy az csupa gyönyörűség. Például szörnyű
támadás van épen az alsórészi szalmaboglyák ellen és mozog a csatárlánc
keményen. Halad a vendég és puskáznak. Hátul lovon toporzékolnak a
generálisok. A vén szentség hátrafordítja valamely térdelő állásból
feléjük a fejét.
--No--véli--kentök is akkor vetik le a mondurt, mikor a Dugonics-szobor
kifordítja eső ellent a köpönyegjit.
Közben azonban biztatja a fiatalabb népeket is.
--Azér mög ne nyiszorogj öcsém, hogy még egy rukkolásod van--szól a
szomszédhoz--mert kiver a hólyagos himlő. Lössz még te belülled is
böcsületös polgár....
Így van az kint a mezőkön, ahol egysorban csatároz a szolgabíró úr, az
albíró úr, az osztályjegyző úr, az ügyvéd úr, akiknek mindenike a
katonaságnál elérhető legszebb sarzsit, a frájter-zsarzsit viseli
nyakán. Mögöttük puskájára támaszkodva mint szakasz-komendás, komolyan
parancsnokol káplár úr Suba, városi számadó-gulyás az alsótanyárul.
--Úgy mögváglak, fijam--mondja leereszkedőleg a csak egyrukkolásos
rezervistának--hogy ahova esöl, onnan tíz pöngőért sem hoz vissza a
vasút.
Pedig most zóna-tarifa van. Annál nehezebb onnan visszajönni. S mit nem
tesz a végzet? Véletlenül ebbe a rezervista regimentbe, ahol csupa agg
harcosok, vén plenklerek és hős atyák foglaltatnak, belekevergőzik
néhány póttartalékos. Népek, akik hat év előtt tanultak a katonai
tudományokból valami hat hetet. Ezek nem tudnak semmit. Ha le kell venni
a vállról a fegyvert, leveszik, de nem három fogásra veszik le. Pedig a
fegyvert három fogásra kell levenni. Az olyan fegyver, amit nem három
fogásra vettek le a vállról, nem ér semmit. Az ilyen fegyver kész
botrány. Káplár Suba ezt tudja jól, mert annak idején neki is így verték
a fejibe. A gyakorlati szabályzat, amit a király annak idején kiadott a
hadsereghez, ugyan mást beszél, mert az azt mondja, hogy egyedül a
gyakorlati hadicél az irányadó, azonban ezt sem káplár Suba, sem azok,
akik kitanították, nem akarják tudni. Bár hiszen maga káplár Suba is
csak igen nehezen jutott bele a tudományba, mert hogy javarészét már
elfeledte. De így van mind a vénség. Azon idő óta, amidőn katonák
kezdtünk lenni, a vezényszavak egy harmada elveszett, eltűnt és nincs.
De mikor valaki idők multán a pusztákról újból berukkol és soha ezen idő
alatt eszméletét nem fordította a komandókra, honnan tudja, hogy melyik
járja, melyik nem járja?
Azt mondja cukkszfürer Mikhael Virrasztó der I.:
--Ahogy lösz, úgy lösz. Ha gyüttök, lösztök, ha hoztok, ösztök.
Ebben is van valami igazság. Ahogy lesz, úgy lesz. Már tizenhárom kis
napot, ha a lábánál fogva akgatják föl is az embert, csak kibír az
ember. De akármilyen a sor, mégis csak évődés az, hogy az a néhány
póttartalékos nap-nap után mindent elront. Káplár Suba nem is késik
irányukban a fölvilágosítással.
--Ne úgy csinájjátok, ahogy csinájjátok, hanem úgy csinájjátok, ahogy a
többiek csinájják. Ha azt komandirozom, hogy indiblánc, akkor az ájncra
a rekte arm mögfogja fölül az geverszíjjat. Cvájra fölemeli a sultertul
és az linke arm középütt kapja az gevert. Drájra pedig indibláncba gyün
az gever és nyomi a rekte arm kisujja középön úgy, hogy a mündüng a
sulterung irányában hóhh lögyön.
Ezen kitanítások folytán erzac-rezerviszt Matiász Véri recte Savó idővel
bele is következik a tudományokba, ámde nem mindenik oly könnyen
tanulékony, mint Matiász Véri recte Savó. Valentin Susogó például nem
bírja fölérni ésszel az előadásokat, káplár Suba elismétli neki
többszörösen, de legvégül mégis csak kifogy a türelemből.
--Hát mondja--türtőztetve, haragját a vén szentség--mán ölég szölidön
beszélők veled, marha. Ha én ilyen gyönge szóval elmondom ezt odaki a
kutyámnak, az is mögcsinálná. Hát nem értesz magyarul? Oh hogy miért is
születtél ezen cifra zsinóros világra?
Berukkolás után a barakban kétségkívül kellemesebben telik az idő. Ott a
fiani Deutsch kuplékat énekel. A fiam Deutsch különös katona. Azzal
kezdte hadi érdemeit, hogy húsz napos regruta korában rabbi volt
Novibazár vörös kövei között. Pollák Géza őrvezető halt meg ott arra
jártunkban. Sokáig vívódott a halállal, mígnem meghalt. Félhaldoklásában
folyton azt danolta: Mikor mentem hazafelé, szép Szeged városa felé.
Ámbár mégsem jött el ide, hanem ott maradt, sírfájára előírt sárga
betűkkel én festettem föl nevét és azon katonai rangját, amit ép akkor
kapott meg a szegény fiú, amidőn már meghalt egy kissé. Ott a hosszú
szabadságra ment katholikusokat a szerb vallású pap temette, zsidó
temetésre azonban nem vállalkozott. Így aztán a fiam Deutsch volt ott a
pap, a kántor, aki elénekelte a hitvalló társát. Ott volt az egész
tisztikar a sírnál, amelyet egy nap vágott négy ember a veres kövekbe.
Mikor a szegény fiút letették ebbe a siralom völgyébe, fiam Deutsch az
örökkön-örökké komédiás és folyton mások vígasságára törekvő fiam
Deutsch zsidó beszédbe kezdett egy piros könyvből, amit a bornyújában
hozott el odáig. Mikor befejezte, szótalan álltunk, a tisztikar, s mi,
akik díszőrsége voltunk a halottnak.
Akkor azt felelte a fiam Deutsch beszéde folytatása gyanánt egy komoly,
katonás hang:
--Amen--és vége volt az egésznek. Nagyon kurta dolog a katonatemetés.
Pár hónap múlva megint mással tette magát nevezetessé. Mint műlakatos
puskaműveshez került s egy vadászfegyverrel, amit javítás végett
próbált, szerencsésen hátbalőtt egy bosnyákot. Kukumene!--jajgatott a
bosnyák, mikor a hátából szedték ki a söréteket.--Oh Gott! tördelte a
kezét a koma--ugyan hány sörét ment bele?
Bécsben váltunk el egymástól, miután előbb végigkódorogtuk mindazon
földet, ami Novibazár, Erdély és az osztrák havasok közt van. Ment ki
jobbra, ki balra. Négy évig nem láttam. S ime két év után a
fegyvergyakorlatra Stockholmból jött elő az örökké vidám gyerek, akkor
népénekes volt egy Svédországban járó magyar társulatnál. Most megint
találkoztunk. A komának ezúttal a fővárosban van villanyberendezési
üzlete, amelynél fogva, amidőn legelőször feltűnik a láthatáron, vagy
kétszáz torok kiáltja egyszerre:
--Fiam Deutsch! Valami jó nótát!
Van ott azután olyan nótázás, hogy senkisem látta párját. A rezervista
elfelejti, hogy otthon baj van, hogy a jég megrontotta a termést, hogy
az eső rozsdásítja a búzát, hogy a fia beteg, elfelejti, hogy most
egyébként huszár lovak részére épített barakban lakik, mindent elfelejt
és nevet. Pedig nevetni még csak jobb, mint sóhajtozni, mikor úgyis egy
a fizetés.
Lassankint telni kezd az idő. Vasárnap délben pont tizenkét órakor az
ezerszáz ember, amennyiből a vének csapatja áll, rettenetes hurrázásban
tör ki. Azt lehetne hinni, hogy barakforradalom van, azért e szörnyű
csatakiáltás. Pedig nem. Csak annyi történt, hogy épen elérkezett az idő
fele. Eddig befelé mentünk az időbe, ezentúl kifelé megyünk. Nagy öröm
ez nagyon. Még csak egy-két nap.
--Olyan kevés időnk van a katonaéletben, komám--mondja a káplár
Kelemen--hogy ennyit még fölakasztva is kibír az ember.
Néhány standbeli legény is van a barakokban, felügyelet szempontjából.
Azoktól alattomosan megkérdik:
--Ugy-e apám, kend is rezervista?
--Ugyan apám,--sóhajt szomorúan--ne viccöljön kend a szögény embörrel.
--Úgy hát? Hát kend még csak olyan meleg katona? No, majd ha a fiam
berukkol, tisztöltetöm vele kendet.
A legény nem állja tovább, hogy a szívét tépik, szó nélkül kifordul a
barákból.
Péntek este kijön parancsba, hogy holnap még egy kis kurta gyakorlat,
aztán abführolás. A harmadik rukkolású öreg rezervistának megrezegteti a
lelkét ez a pár szó, de utána mindjárt némi bánata is fakad. Kilenc év,
tíz év, íme, hogy elszalad! Merte-e volna hinni, mikor besorozták, hogy
megéri ezt is. Milyen régen volt, mikor az édes anyja áldott betüivel az
első levelet hozta a tábori posta török földre, állván benne: légy
türelemmel, fiam, majd eltelik az idő, látod, két hét már is eltelt.
El ám. Azóta a tizedik esztendő járja. Másnap, mikor minden darab
mondurt, fegyvert leraktak, jön még az utolsó aktus: a szabadságos kis
könyvek. Ezt már civilben veszik át. A nagybajuszú őrmester egyszerre
vicinális vasúti bakterrá vedlett át, a kis káplár lakktopános doktor
úrrá. Még egy nagy éljen, azután nagy kezelés és ki amerre lát.
Vidékiekért bejöttek az asszonyaik.
--Oh, jó uram--mondja a menyecske--de fölégtél...
Hát most már csak sebesen haza. Vége, mindennek vége. Otthon a kardot
egyik sarokba, a sapkát a másikba, a blouzt a harmadikba. Abból kiesik a
szabadságos kis könyv, amelyet újmódiasan fényes rézszegekkel patkoltak
meg. A lábak alatt egy apró férfiú ténfereg.
--Apa, tönyvet--kéri.
--Minek az neked, fiam?--Nem játék ez.
De már nagyon rákötötte magát.
--Tönyvet.
--Hát nesze, de jól vigyázz rá, el ne tépd, mert nagyon drága jószág.
Épen tíz esztendőbe került.
A gyermek boldogan forgatja százféle írással teli lapjait. Szegényke még
nem tudja, hogy majd egyszer, idővel neki is kijut a patkolt könyv
gyönyörűsége. Akkor azonban már nem talál benne ennyi boldogságot.
[Illustration]


Öreg embör napáldozatja

Faragó Mönyhért mögúnta magát. Úgy vót, hogy ült eddig a tanyaház előtt
a kispadon, aztán pipázott. Rossz dohányt pipázott a garasos pipából.
Tajtékpipából csak ünnepnap szokás ez. Továbbá faragott a bicskával.
Volt ott eggy darab fa, epörfa, a pad fölött. Hullajtotta az epörfa az
ágát. Öreg mán ügön; ez ettül van. Eggy ága levált. Oda esött Mönyhért
elébe. Békésen. Nem ütötte mög Mönyhértöt. Mönyhért ültette ezt a fát
ötven esztendő előtt. Nem is ötven esztendő előtt, hanem ötvenkét
esztendő előtt. Gyükerire zabot szórt, hogy a fa mögfogamzzon. No adott
is ötven esztendő úta ölég epröt a malacoknak.
Ilyen a fa. A fa csak úgy él, mint az embör, csak éppen hogy lába nincs.
Lát mindönt, tud mindönt. Tisztán csak azért nyúl magosra, hogy
széttekincsön a vidékön. Jó nép a fa, embörök.
Leesött a faág. Mönyhért nészte.
--Legyüttél?--kérdözte tülle.
A faág a leszáratt leveleivel zizögött neki. Beszélt.
--No mondta Mönyhért--ha mán legyüttél, faragok belülled a kis onokámnak
kiskést mög fakanalat. Mán úgy is elúntam itt magamat végképp.
A faág zizögött tovább, hogy az de bízisten jó lössz.
Mönyhért mostand elővötte a bicskáját. Mögnézte egyik végül, mögnézte
másik végül. Akkor kinyitotta a tulajdon ágát. Igenyös, szép ág ez, még
az öreg Sziráki csinálta a városban, de tulajdon maga. Haj még akkor
fekete haja vót annak is. Mert lakodalmi bicskának vötte ezt a bicskát
Mönyhért.
De mindegy az. A vasát belefeszítötte az ágba és ketté hasította. Az ág
ellent nem szólt, mert tudta, hogy ez a sorsa. Növekvésiben egy idejig
eleinte finom levelet adott a sejömbogaraknak, azután epröt termött,
később árnyékot vetött alatta pihenőkre, most pedig kanál lött belüle,
kis kanál az onokának, úgy híjják, hogy Marci, hanem borzasztó játékos
fattyú.
Faragja nagyapó elsőbb laposra, azután az ódalait barkácsolja, utóbb
mélyíti, hogy az a valóságos kanálhoz híven hasonlítson és löhessön vele
merni csakugyan. Ráér csinálni, mert egymaga van a tanyában, a többi
odajár kint a földben Isten áldásáért. Óh Mária légy üdvöz.
Csak a sánta varnyú gyün oda féllábon, de hisz könnyű annak féllábon
járni, akinek csak egy van. Bár azért így is billög a kutyalélök és
olyforman néz nagyapóra, hogy Mönyhért kéntelen szót szóllani hozzá:
--A Marcié lössz--mondja neki.--Hallod-e Matyó, a Marcié. Kanál.
Matyó félszömmel adja tekintetit nagyapóra, oszt aszongya a szömtelen:
--Kár.
--Kár beléd az étel, kutya--fakad haragra nagyapó.--No nézd. Ugyan hogy
nem gyün ide a Hattyú, hogy mögtépázna vagy egyszer.
--Kár--kiabál vissza a Matyó, hanem van annyi esze a csudálatos
isten-bogarának, hogy azonnal odébb is ugrik.
Hanem ugrálhat mán, mikor gyün a Hattyú. Mögneszölte hevertiben, hogy
nevét ejtötték s ide követközött. Vén kutya mán a Hattyú, egészen fehér,
de ez nem az öregségtül van, mert mindig fehér vót, azér is lött a
mostani neve a neve neki.
Hattyú egy lábával sebössen fejön ütötte Matyót, hogy mönnyön az útbul.
Matyó kiabált és kétfelé terpesztve a szárnyait, nagyapóhoz futott, hogy
védelmözné.
--Én nem védlek,--mondta most nagyapó--mert fekete a lelköd. Még
Marcitul sajnálod a kanalat?
Hattyú nem is tudta, hogy Matyó ijen rossz. Most csudálkozik is rajta.
--Aú!--így szól.
--De ügön--felel neki nagyapó--ilyen vót.
No ez mán sok. Hattyú leül a két hátulsó lábára és söpri a farka a
homokot.
--De söpörsz,--véli nagyapó--pedig messzi van még a szombat délután.
Ezzel a vilojenciának vége is szakad. Mönyhért kifaragta a kanalat és
most mán az ág másik feleközetibül villát csinál. Evvel nagyobb gond
jár, mert az ágait külön-külön köll farigcsálni. Hattyú nézi a munkát, a
szömtelen Matyó mög egyször csak a térgyire ugrik. Nagyapó rá is koppint
a fejire bicskavéggel, de Matyó nem mozdul.
--No--mongya nagyapó, belegyőződve a dologba--csakugyan ojan vagy, akar
a kullancs. (Bánnya is Matyó az ijen beszédöt.)
Még kész sincsen tökéletössen Mönyhért a villával, mikor zörögnek az
úton. Gyün haza a család. Azért zörögnek, mert babot hoznak
valamennyien, most szödték ki a fődbül. Én édös jó Istenöm, de szépre
nevelted az idén. Gyün az embör, az asszony, az Etel lán mög a Marci.
Hogy hozza a Marci a babot, hogy alig bírja.
--Hozom a paszúrt, öregapám!--kiáltya.
--Ó, jó kis lelköm--mosolyog nagyapó és tekintettyeivel, könnybe lábbadt
szömeji nézésivel a gyermökre téved.--Hát hozod?
--Ahán--feleli büszkén a Marci és ezön most mán mosojognak mind
valahányan. Zizög a száraz babhaj, ahogy apa, anya válláról a földre
veti. Anya mingyár vacsora kászolítása után igyekszik. Tüzet rak. Etel
az epörfa alá a malomkűre tányérokat hoz ki. Cifra tányérok ezök, kunos
kék virág van bennök, Dorosmán vötték régön. Azután mén eggy bögrével az
istállóba, hogy egy fejet tejet hoz a nagyapónak. Mert Mönyhért nem
öszik főtt vacsorát, öreg ű mán ahhon, ű csak úgy mögissza a tejet,
ahogy azt ami jó Istenünk a tehénbe aggya. Azér is az első fejet az üvé.
Hozza is az Etel lán hamardossan, nagyapó pedig ojan szépen iszogattya a
porcellán bögrébül, hogy gyönyörűség nézni. Ahogy avval készen van, föl
is áll és mén az ereszet alá, hogy lefekszik. Jó hosszú sejömszőrű,
egész takaródzásra való töröttbűrű subán szokott ott aludni nagyapó.
Előbb azonban a kis kanalat, kis villát odalopja a huncutságos vén embör
a Marci tányérja alá, hogy majd örül rajta a kis kutyafékom.
Avval aztán el is mén az öreg humni. Szépen elnyújtódzik és fehér hajai
a fehér subaszőrbe elegyödnek. A nap mán áldozik, ép most van a
földszélrül lebukóban. De akár hiszik, akár nem, a földperemrül még
szinte visszaugrik, hogy még egyször nagyapó fehér haját végig öntse
piros sugarajival. Mert úgy löhet, mire röggel mögén előkerül, már
nagyapót nem találja. Elszunnyadhat végkép, mert az ijen vén embör
röttentő halandó.
Matyó fölmönt nagyapó subája vállára oszt behumta a szömit. Most úgy
tösz, mintha alunna. Pedig igazság szerint neveti magába a kutyalélök,
hogy ű mög a nagyapó, hogy csinálták mög titokba a Marcinak a kanalat.
[Illustration]


Vidám magyarok
Asszonyi ok...

János idevaló ember s mégis, mikor bejön a városba, úgy kell róla
szólni, hogy no hát János bejött a városba a vidékről. Nem szükséges
János neveit teljes egészében emlegetni, e kor nem arra való.
Tökéletesen elég, ha megjegyeztetik, hogy János a Kiskasza Vadlövő
Nagymihályék családjából származó s a neve ezen értelemben Kiskasza
Vadlövő Nagymihály János. Többi nevei ezúttal lemaradhatnak, mert nem
arra való a betű, hogy fölösleges szavak nyomtatására rakják össze. A
történet így is hosszadalmas, mert el kell mondani benne, hogy János
miért került vidékre. Nem egyébért, mint hogy a szomszéd faluból való
lányt vett el s odaházasodott. Az asszonynak van ott egy kis házacskája,
földecskéje, János hát odament lakni. Így nem fizet idebent házbért, az
adója is alighanem kisebb, s mikor a maguk földjén odakint nincsen
dolog, bejár a városba munka után. Nincsen messze az a falu, amelyben
János lakik, csak inkább itt mindjárt a közelben. A harangszó kiszolgál
odáig.
Abban az esetben, amelyről most itt szó van, odakint épen nem volt munka
s János bejött a városba, hogy egy kis pénzt keressen. Talált is, a
földet ásta valamely ház alapjánál, este megkapta érte a pénzét s haladt
kifelé a városból haza, az asszonyhoz. Ahogy menne, még az utcákon, esni
kezd az eső. De nagyon esik. János úgy gondolja hát, hogy ez elől födél
alá megy az ember. Ott van ép útban az elevenhalott asszony korcsmája
(még életében megcsináltatta a koporsóját és halotti ruháját: innen a
furcsa név), János odamenekül egy pohár borra. Míg az elfogy, majd csak
eláll az eső. Pedig dehogy áll, sőt még jobban esik. Újabb pohár bor is
elfogy s János apránkint kedvre derül. Akad cimbora is, telnek az órák.
Időnkint kitekint, hogy esik-e még, de bizony csakugyan esik. Éjfél felé
mégis csak odajut János, hogy ez olyan országosforma eső, mely talán
holnap estig sem áll el, legjobb lesz hát, ha haza megy. Elindul. Sötét
van, az eső vágja, a töltésen csúszós az út, jó, hogy a Tisza egy kicsit
világit, különben beleesne. A faluban nagy a sár, sok helyen a
kerítésekbe kapaszkodva kell elhaladnia, hogy a csizmaszára meg ne
merüljön. Ez nem megy minden zaj nélkül, a kutyák fölébrednek s igen
nagy ugatásokat követnek el. Végül János a házuk elé ér és kocog az
ablakon, előbb halkan, azután erősebben.
--Ki az?--kiáltja a sötét szobából a fölriadt asszony.
--Én!--feleli János önérzettel.
--Hejnye, kutya akasztófára való betyárja!--kiabál az asszony,--hát
ilyenkor gyüsz haza? Ne félj, ide be nem töszöd a lábad.
--Ne lármázz, hanem nyisd ki az ajtót!--rendeli János.
--Nem nyitom én!--pöntyög vissza az asszony.--Ide be nem eresztelek,
akasztófavirág! Eredj vissza! Eredj oda, ahun eddig vótál!
Jánosban hirtelen föltámad a méreg. Szó nélkül megfordul, megint végig
kapaszkodik a kerítéseken, följut a töltésre s visszajön a városba. Egy
óra múlva már ismét csak ott van az eleven halottnál.
--Aszonták otthon,--mondja,--hogy odamönnyek, ahun eddig vótam. Hát itt
vótam eddig, hát ide gyüttem.
Hát jól van. János leül az asztalhoz s ott van még másnap délben is.
Mint este is. Már költögeti a pénzt ugyancsak és nótás kedvében van. Még
éjszakára sem megy haza, mert teljes igazában véli magát. Odakint a
faluban meg már nagy a szaladgálás. Az asszony azt sem tudja, mittevő
legyen. Hej, hun lehetett az ura! Nem akasztófáravalózna már, csak jönne
haza, de mikor nem jön. Utóbb, a harmadik nap reggelén, sírva megy az
apjához, aki bürgékkel bajoskodó juhászos ember, elmondja neki a dolgot
és könyörög, hogy menne be a városba és keresse meg az urát. Hümmög az
öreg, mérges is Jánosra nagyon, mert akármit beszéljünk, mégsem szabad
ilyen tetteket követni el. No, megigéri, hogy bejön, fölkeresi és szép
szóval hazacsalja. Fejébe teszi az ünneplő kalapot, kezébe a kampós
botot és megindul. A városba érve, nem nehéz Jánost megtalálni. Az út
ott haladt el az eleven-halott mellett és kihallatszik János danolása.
Már a hosszú idő alatt minden nótának a végére járt, a régieket szedi
elő s most ép annál tart, hogy az Ábrahám szomszéd mint osztotta föl a
hízott libát. Sok cselédje volt az Ábrahám szomszédnak, hízott libája
meg csak egy: így az elosztás nagyon sok gondot okozott s talán ezért is
foglalták ezt nótás versbe falusi történetírók. Mondja János épen,
hogy... Jákob kapta máját, Száli a zúzáját, Icig brúder mög az vékony
szalonnáját... mikor belép a kocsmaszobába az öreg s így szól mérgesen:
--No!
János meglepetve tekint rá a szerfölött sok üveg mögül, ezután nagyot
kiált:
--Gyék kend ide, édös apám!
Az öreg haragosan ül le. János borral kinálja. A bor jó, nem lehet
tagadni.
--De várjék kend csak--biztatja János--majd összevágom egy kis
szoldával.
Szódával még különb. Nagyon jó vágása van neki. Hejnye, hejnye. No.
Csakugyan. A szél hordja el a haját. Miféle dolgok történnek!
--Hát...--kezd a beszédbe az öreg.
--Hát--vág a szóba János, nagyot ütve jobb kezével a levegőre--tudom, ne
is mondja kend... Mind ilyen az... kenddel is így csinált a felesége