Különféle magyarok meg egyéb népek - 1

KÜLÖNFÉLE MAGYAROK
MEG EGYÉB NÉPEK

AZ OTTHON KÖNYVTÁRA

KÜLÖNFÉLE MAGYAROK
MEG EGYÉB NÉPEK
IRTA:
TÖMÖRKÉNY ISTVÁN
[Illustration]

BUDAPEST
AZ OTTHON KÖNYVTÁRA KIADÓHIVATALA
1910


KÜLÖNFÉLE MAGYAROK
MEG EGYÉB NÉPEK
IRTA:
TÖMÖRKÉNY ISTVÁN
[Illustration]

BUDAPEST
AZ OTTHON KÖNYVTÁRA KIADÓHIVATALA
1910


Egy lóhalál s egy más ló megvételének körülményei
I.

A tejesasszony, a Mari néni, már napok óta egyre sűrűbb aggodalommal
tekintett a lóra, bizonyos Bársony nevezetűre. Ez a ló nem volt öreg
állat, ellenben mindig jó és kitartó szolgálatú; most hat éve vették
andrásnapi vásárkor épen hatvanegy forinton. Nem is ez volt a neve, mert
ráctól vették, az meg a Jancsi néven nevezte, de mert a tejesasszony
urának a neve is János, már mint Sütő János, hogy ne legyenek ketten egy
néven, a lovat azontúl Bársonynak hívták. Jó kis fekete mokány volt, nem
bánta; a ló az új névhez hamarább hozzászokik, mint az ember (ép ezért
jutott e névváltoztatás ki neki s nem Sütő Jánosnak).
A ló tehát megvolt hat esztendőn át a kis városszéli háznál és végezte
azt a dolgát, amire alkalmazták: húzta be a tejeskocsit a városba, meg
vissza. Ezt igen terhes foglalkozásnak nem lehet mondani, vannak
súlyosabb fajtájú munkák is. Azt lehetett volna hinni, hogy el lesz
benne valami tíz esztendeig. De nem így történt. Betegséget kapott
valahonnan, mert hiszen az előfordul, hogy a legjobb egészségek is
hirtelen rosszra válnak. Mondani nem mondta ugyan, mert nem mondhatta,
hanem az ételt már többé nem kívánta, a vizet sem óhajtotta, az
itatóvályúba csak belefújt s félre fordította a fejét. A szeme nézése is
egészen más volt s a kocsi előtt bár igyekezett, de már nem haladt.
Abban a kenyérkereső kis életben, amelybe egyik forgó kerékül volt
beékelve ez a ló, a betegség ijedelmeket támasztott. Hatvanegy forintról
volt szó, az pedig akkor is nagy szó, ha van; még nagyobb, ha nincs. A
tejesasszony búslakodott, Sütő János is gondnak eresztett fejjel végezte
dolgát a ház körül. Ez a Sütő egészen rendes ember volt, csak pénzt nem
lehetett a kezébe adni, mert akkor elindult vele hazulról és eldanolta.
Többször voltak már ez alapon bajai, hogy kedvtelése nyomán elúszott a
kenyérrevaló, ezt ő maga is szánni és bánni szokta, különben igen
szorgalmatos, pénzt azonban nem szoktak a kezébe adni neki A pénzzel az
asszony bánik, dohányravalót is csak úgy kéztül adnak Sütőnek, mint
kenyeret a gyermeknek szokás.
--Bele van állapodva a sorsába--vélték róla a szomszédok és Sütő nem is
tehetett egyebet, mert ha rajta áll, már régen eldanolta volna a kis
háznak mind a négy sarkát.
De bármint áll is a sor Sütő Jánossal, a lovon ez nem segített.
Elvezették az orvoshoz is. Szomorú azt nézni, mikor a beteg lovat
vezetik. Az orvos csak ránézett és azt mondta:
--Vigyétök. Négy nap múlva a kutyáké.
Persze nem olyan már ez az orvosfajta nép sem, mint a régi Kursmid. Csak
így, ilyen könnyedén beszél. Másfelől azonban megint csak neki van
igaza, mert negyednap délutánra már csakugyan semmiképen sem bírtak a
lóval. Ugyan Tóth Kása Pál, a szomszéd, a táragyfű gyökerét ajánlotta
hathatós orvosságul, mit a ló fülébe kellene húzni, mely után a táragy
kimegy a fejéből. De a ló ekkor már nem sokat ért. Próbakép itatni
vezették, de nem kellett neki semmi. Szétnézett még egyszer, utoljára az
udvarban, azzal lassan kiment a ház háta mögé a fűre. Ott lefeküdt s
mást nem csinált, csak épen az egyik első lábát emelgette, mintha
integetne Tóth Kása Pálnak:
--Elmehet Tóth Kása Pál... elmehet kend a tudományával.
Mindenki sírt, aki csak látta. A ló intett még néhányat a lábával, aztán
végignyujtotta a fejét a füvön s kimúlt. Ilyen a lóhalál.
Kint az útszélen játszottak a gyerekek. Valamely kofaasszony, a ki
kocsiján arrament, egy marék cseresznyét dobott le nekik, mert a Sütőék
legkisebb fiának, a vakarcsnak olyan szép szőke haja van, hogy az
ritkaság. Újság még ezidőtájt a cseresznye, a gyerekek hát örültek neki,
mert a gyermek hamar felejt és táncolva mondták a verset: Újság hasamba,
hideglelés pokolba... Tóth Kása Pál elhaladtában arra menvén, intette
őket, hogy ne mondanák a verset, mert az nem jó. Nyilvános tény ugyanis,
hogy e vers mondásakor hivatlanul megjelenik a Dromó, s aztán nem az
újság búvik a gyermekek hasába, hanem az ördög. De Tóth Kása beszédére
mitsem hallgattak a gyermekek. Csak intettek feléje, mint jóelőbb a
Bársony s azt súgták róla, összebújva:
--Inkább a lovat gyógyította vóna kend mög.

II.
Pénz kellene, de honnan? A lóból nem maradt meg más, csak a bőre. De az
sem sokat ér, mert egyszer (még fiatalabb korában, mikor az uraságnál
szolgált) valahogy golyó érte s a timár az ilyen bőrt nem szereti.
Mindenféle ki van arra találva, hogy a baj minél nagyobb legyen.
Váltóra bajos pénzt hajkurászni. Aki ismerős van a közelbe, az hiába
írja a nevét a papirosra. Ha meg akadna olyan, akinek az írására
csakugyan adnának a takarékban, az meg nem írja le a nevét papírra, mert
már megjárta vele egyszer s akkor a tintatartót tollastul az ablakon
keresztül kivágta az utca közepére, mondván:
--Üssön beléd a tüzes istennyila fajtáddal együtt.
Hát úgy van. Jó szerencse, hogy abban a kávéházban, ahol Mari néni
hordta tejből él az a nép, aki kávéházi kosztra szorul, a cukrászt
érdekelte a sors. Szerette a lovat, mert az a cukrászsággal velejár.
Vannak így a mesterségek. Lám a borbély, bár szintén habbal dolgozik, a
vadászatot kedveli, ellenben a korcsmárosok gazdálkodók. Továbbá jól
mondta azt Daudet, hogy minden író leginkább villatulajdonos szeretne
lenni, de mégsem az írók lesznek azok, hanem a posztókereskedők.
Állapodjunk meg abban, hogy mindenféle mesterségnek megvannak a maga
szenvedélyei és még hajnyírás tekintetében is különbözik a csizmadia a
kovácstól. Hasonlókép csoportosulnak az erények foglalkozás szerint.
Bátor és merész a kovács, ellenben meggondolt a szűrszabó, nótás a
csizmadia, hallgatag az ács. A cukrász pedig szelíd. Ő mindig fehér
kitliben jár, fehér cukorral, liszttel, édességekkel, lágy, puha
dolgokkal foglalkozik, ez onnan van. Így történt aztán, hogy a cukrászt
érdekelte a sors, hogy ad ő kölcsönbe pénzt, csak úgy becsületszóra,
kézadásra. A tej árából, amit naponta behordanak, majd letörlesztődik.
Csak nézzenek lovat, alkudják ki az árát, ő aztán majd ád, amennyi kell.
Lovat hamar néztek, találtak is, mert az mindig akad eladó. Megalkudtak
és Mári elment a cukrászhoz pénzért. Megkapta s onnan hazatért.
Otthon senki sincs az udvarban, pedig a kerítésen kellett volna
dolgoznia Sütő Jánosnak, de nem csinálja. Hát hol van? Hát bent ül a
szobában, kalap a fejében. Az asszony beköszönt:
--Jó napot.
János nem szól.
--Mi baja van kendnek?
János a fejébe húzza a kalapot és szörnyű mérgesen felel:
--Sömmi.
--Hát?--kérdezi az asszony.
--Hát--mondja János--hát most mán, hogy lösz ez? Hát most mán mi lösz?
Hát te mégy el a lóér?
--Nini--mondja az asszony--hát ki mönjön. Kend talán?
--Nini--mondja mérgesen János,--hát még mondjam is?
--Ejnye, hejnye--szól Mari néni--hát kend vinné el a pénzt? Hát nem
tudja kend, hogy nem szabad kendre pénzt bízni? Hát nem kend maga
fogadta, hogy soha pénzt a kezibe ne adjunk?
János kissé zavarodottan hallgat egy darabig.
--Hiszen jól van,--mondja. Hát igaz. De lóért... Asszony mönjön lóért?
Hát micsoda világ van már? Löhet az, hogy lovat asszony vögyön?
Ez csakugyan bökkenő. Ez a férfiasság sérelme. Az asszony is érzi, hogy
a helyzet különös. Mit mond majd a világ? Sütő Jánost majd kinevetik.
Melyik asszonynak volna kedve ahhoz, hogy az urát kinevettesse?
Tárgyalnak. Sütő búnak eresztett fejjel van, az asszony tépelődik.
--De hát csakugyan elhozza-e kend a lovat?--kérdezi.
Sütő borultan mondja:
--Mán hogyne hoznám.
--De hogy bízzam kendre a pénzt?
Sütő csendesen felel:
--A lóért rám bizhatod...
Utoljára tehát rá is bízzák. A bankókat Sütő a zsebbe teszi s megindul
büszkén. Az asszony mondja neki:
--Kötőféket nem visz kend?
Sütő méltósággal ad a kérdésre választ:
--A ló kötőfékkel jár...
Ezen szavakkal elhalad. Kevélyen jár, úgy véli, az egész utca s az egész
nép tudja róla, hogy most a lóért megy s pénz van a zsebében.
Szereplését ezen útjában bővebben részletezni fölösleges, mivelhogy
azóta már amúgy is köztudatú, hogy a lóra az nap egész délután hiába
vártak otthon. Sütő valahová betért egy félliterre, azután vett egy
másikat, egy harmadikat is, miből egészen könnyen áll elő a tény, hogy
Sütőt még másnap este sem találták, akármerre keresték. Igen jól meg
tudott bújni, sohasem ott volt, ahol kutatták. Az asszony igen meg volt
ijedve, mert hiszen már attól félt, hogy elveszett. Hogy hátha már
elverte mind a pénzt s eszméletre jutván, szégyenletében a Tiszának
ment.
De nem az történt. Harmadnap kora reggel, mikor a tejet szokás vinni,
robogó bérkocsin érkezik a kávéház elébe a rettentő kócos és vasalatlan
ábrázatú Sütő János és nagyúri dölyffel kiált le az ottvaló népekre:
--Hát volt-e már itt az asszony?
... A lármázó Sütőt erkölcsi oktatásokban részesítették, de hát hiszen
az épen csak annyit ért, mintha valaki a lóval imádkozna. János legvégül
büszkén visszavetette magát a kocsiba és kiadta a kocsisnak: Hajts
kocsis, se kocsi, se ló nem a tied! ... Mert ekkor még volt három
forintja.
János csak harmadnap estenden ért haza, mert félt, hogy meglátják. Az
udvarra úgy vonult be, mint aki hazát és nemzetet vesztett. Az asszony
nem mond neki egyebet, csak gúnyosan odaszól:
--Hát előgyütt kend?
János lehorgasztott fejjel feleli:
--Jobb lött volna, ha kisgyerök koromba agyonvert volna az apám...


Parádé

Mikor az állomásparancsnok olvashatlan aláírásával ellátott, kövön
nyomott parancs megjelenik, mely szerint az ezred adja a holnapi
templomparádéhoz a díszszázadot, legelsőbb az ezred segédtisztje
káromkodik. Azután az ezredes úr, mert az mindíg kellemetlen, ha valami
parádéra kell adni embereket, miután már az az emberiség örök törvénye,
hogy néha az emberek ne végezzék rendesen a dolgukat s ez esetben nem
tisztán az emberek--die Leute,--hanem az egész regiment kapja az orrt.
Ha pedig másik regiment adná ugyanezen publikumot a templom elébe,
esetleg ezen másik regiment kaphat orrt, a mi nem baj, nekünk.
Mikor ezredparancsban jön, hogy a harmadik zászlóalj tartozik adni a
díszszázadot, a kövön nyomott papirost ismét a zászlóalj-segédliszt
fogadja némi nehezteléssel s utána az alezredes úr, mert hiszen ép úgy
adhatta volna ugyanezt a dolgot a negyedik zászlóalj is és akkor semmi
baj sem volna vele.
Igy bele kell írni a zászlóaljparancsba, hogy a tizenegyedik század jut
e dicsőséghez. Mikor a zászlóaljparancsot diktálják, első sorban a
tizenegyedik század manipulánsa káromkodik, utóbb pedig a százados, mert
hiszen a zászlóalj másik három százada ép úgy adhatta volna ezt a
szolgálatot s akkor nem volna semmi baj.
Az állomásparancsnokság rendelete ily fokokon végül azokhoz jut, akiket
illet, a tizenegyedik századhoz. Azokban a szelid délutáni órákban,
amidőn a nap már áldozóban van és alkonyuló sugarait pihenteti a
kaszárnya veres téglafalain, a hadnagy egreciroztatja, vagy amint
helyesebb magyarsággal mondani szokás: firuncvancigolja. Hogy miért épen
firuncvancigolja s miért nem ájnundrájszigolja, lexikon nélkül ezúttal
megmondani körülbelül lehetetlen. Tény azonban, hogy a mars vezényszónál
a negyedik szakaszban egy ember nem jól lép ki, ellenben a haltnál a
lábaival folytonos bokázásokba mélyed. Klein Mór, a negyedik szakasz
szokásos Klein Mórja ez, a kinek voltaképen semmi köze sincsen a
katonasághoz, mert semmiféle odavaló mértéket meg nem üt. Kicsiny,
vékony, alacsony, gyenge s mikor az összetett bornyuk viselése van
divatban, Mórból, hátulról tekintve, épen csak a lábak látszanak ki,
melyek bizonyos kétségbeesett igyekezettel szállítják az előírt helyekre
az összetett bornyukat. De tudni kell, hogy Mór bádogos s mint bádogos,
jelentékeny helyet foglal el a hadseregben, miután a kulacsok és csajkák
újból való cinezése bádogos nélkül nem mehet. A kulacsok és csajkák
kívánták be e szerint a harcképes emberek közé Mórt s az ezredorvos, aki
annak idején vizitálta és sajnálkozva tekintette végig az ő sósavgőztől
elkorcsosult, lapos mellét, várakozási állományba helyezte összes
egyetemi tudományát s kimondotta, hogy bár így meg amúgy, de Mór
feltétlen alkalmas arra, hogy hazánk védő fegyvereit mindenféle
földeken, a korona alá tartozó országokban úgy, mint az örökös
tartományokban hordozza, viselje, használja, szóval békében cinezzen,
szükség esetén pedig, ha kell, ne cinezzen, hanem lövöldözzön.
Ezúttal béke van, kétségtelenül mély és nyugalmas béke. Azonban béke
idején képződik harcra az ember s ez alapon Mór csak délelőtt cinezett,
délután végezte a századdal az udvaron azon különféle figurákat, melyek
a legutolsó bál kottilionjából a hadnagynak emlékezetében maradtak.
Ilyenkor jobbra kell lépni meg balra kell lépni s ez mind tudomány. Az
ember azt hinné, állni nem virtus, pedig bizony az is csak tudomány. S
mert nem tudta jól, mert nem tudott megállni azon a módon, ahogy
megállni kell, a hadnagy a századot még sokáig huszonnégyezte volna a
cinező miatt, ha időközben nem hozzák a parancsot. De már jön a
naposkáplár a könyvvel, a mibe a zászlóaljparancsot írják, s amelyből
kilóg a befektetett ezredparancs. A hadnagy mély megvetéssel fogadja a
tisztelgést, átveszi a könyvet s felüti. S miként ha valamely brigád
állana előtte, rendelkezéseket tesz, melyek után a század forog még egy
kicsit, ezután megáll s megkapja a parancsot, a mely szerint holnap a
tábornoki napot a Kapotnyaky ezredes úr tartja a traintől, továbbá a
hornistát a hatodik századtól becsukta az ezredes úr harminc napra, mert
ok nélkül alarmot fújt a gazember a mult éjjel, mivelhogy le volt
ittasodva az istenadta, valamint hogy az étrend a jövő héttől kezdve
változást szenved, a mennyiben a krumplipaprikás helyett az ecetes babot
helyesebb táplálási eszköznek tartja az orvosfőnök úr. (Meggyülemlett
egy idő óta a bab nagyon a Menage-Verwaltungnál.) Ilyféle dolgok jönnek
szép sorjában ki a parancsból, amiket teljes egykedvűséggel hallgat a
század, mert kevés bennük naponkint a változatosság. Végül következik,
hogy holnap parádéra kell menni egy századnak valamely templom elé s
hogy ezt a századot a harmadik zászlóalj adja.
Ez egy kevés élénkséget támaszt s fokozott figyelemmel vannak, mikor a
hadnagy kinyitja a zászlóaljparancsok könyvét. Ebben már rövidebb dolgok
foglaltatnak, szolgálati kérdések, egy előfordult hiba alkalmából utalás
a hadügyminisztérium C osztályának 26,452. számú, öt év előtti
rendeletére, amely a köpenyek felcsatolásánál a szíjcsattoknak nem
hátra, hanem előre való állását javasolja, továbbá, hogy a kilencedik
századhoz beosztott hadikutya élelme a kutya soványsága folytán
megjavítandó. Jön az utolsó pont, utalás a mai ezredparancs idevágó
rendelkezésére, amely szerint a parádéhoz tizenegyedik század vonul ki.
A parancs utal a szolgálati szabályzatra, amelynek fölsorolt szakaszai
pontosan előírják az itt követendő eljárást...
A hadnagy becsapja a könyvet s el is eresztené már a társaságot, amidőn
futva közeleg az inspekciós őrvezető s patkóit egymáshoz csattantva,
gyűrött füzetet ad át. Ez meg a századparancs. Kicsiny könyvecske ez, de
igen erős, miután ebben szoktak a büntetések megjelenni, amikkel a
kapitány fegyelmi hatáskörét erősítgeti, s egyeseket »a lyukba helyez«.
Ezúttal nincs benne ilyesféle, hanem csak rendelkezés arra nézve, hogy
hány órakor álljon reggel a század, hogy a hányadik rangosztályú
parádésruhát kell fölvenni s miután köpönyegben történik a kirukkolás,
csak a hamisított díszkabátok alkalmazandók, továbbá hogy mindenki
kivonul, egyedül a szakácsok maradnak itthon. A napos káplár helyett,
aki jó szárnysarzsi, a napot Valerian Nyisztor rekruta veszi át, aki nem
tud lépést tartani.
Most már el lehet ereszteni a századot. A szobákba zúgva vonul be a
tömeg s viharos káromkodásba merül. A mai kimenőnek vége. Führer úr
Szalma hiába adott randebút a Mirclijének de meg a szakasz sem issza meg
ma azon hatkrajcáros porció theákat, amelyek fizetésére a gazdag Hegedűs
Jancsi kötelezte magát a szomszéd cseherliben. Az őrmester, néhány szent
nevét különösen elismerő hangon emlegetve, barlangjából a folyosóra
siet, valamely előtte lábatlankodót ellök s nagyot kiált:
--Szakaszkomendánsok, a magazinba!
Az egyik pedig már ette a vajaskenyerét, a másik a dohányt kezdte
osztogatni, a harmadik az embereit számolta össze, a negyedik a thea
helyett a kantinból hozatandó dolgok mikéntje fölött tanácskozott. Most
földhöz ütnek kenyeret, könyvet s rohan valamennyi, mert aki előbb
odaér, előbb kap ruhát. Utánok egy-egy csomó ember, akik zajongva
kergetik egymást, amíg fölérnek a raktár magasába.
Ott aztán nagy osztozkodás folyik. Jönnek a parádés köpenyegek, a
zsírral bevont bakancsok, nadrágok s a hamisított díszkabát, csak
közönséges blúz, de a nyaka körül van szegve az ezred színével. Miután
pedig a köpönyeg alól úgysem látszik ki egyéb, tisztét, mint díszkabát,
elég elfogadható módon betölti. Jön az új duda a trombitásnak, továbbá
az új bőr a dobosnak azon hozzáadással, hogy a bőr beszakítása mostani
árfolyam szerint épen hét napi sötét áristom értékének felel meg. Most
még csak a vaktöltények kiosztása van hátra, meg az új vállvirstliké, az
új nyakravalóké, a csákópaszományoké s miután egy őrvezetőnek nem jut a
maga rangjához illő jelzés, utasíttatik, hogy a kompánia snájder Paul
Hurta recte Hurtay No. II.-nak kiadott nadrágzsinórokból szerezzen egy
darabot s azzal ékesítse magát. Még van néhány ember, akiknek ócska a
bornyuja, azok a raktár legféltettebb kincseiből, az új, veresbarna
bornyukból kapnak, a doboséhoz hasonló értelmezéssel, Néhány új
fegyverszíj is kiadandó az ócskábbak helyett, de ez már nem tart sokáig.
Be lehetne fejezni az egész osztogatást, amidőn a harmadik szakasz
egyértelműleg jelenti, hogy a parádés bakancsokból hiányzanak a fűzök.
Most ismét hosszabb vizsgálat kezdődik, hogy legutoljára kik voltak
fölrendelve a magazinban a bakancsokat zsírózni. Végül ez kitudódik, a
fűzők előkerülnek. El akarták biz azt kezelni s elrejtették a sarokba,
hogy ha senki sem keresné, idejeadtán el lehessen onnan vinni. Ez az öt
ember holnapután rapportra megy s annyi már bizonyos, hogy két és
huszonegy nap között ingadoznak.
Így aztán, mire alkonyodik, mégis csak be lehet csukni a magazint,
mindenki lemegy s a nagy pucolás kezdetét veszi. A köpönyeggomb a
magazinban patinát kap, azokat igen nagyon kell dörzsöni a pucpomádéval.
Némelyiknek a dragonjáról leszakadt a pityke, arra új varrandó. A
bakancsok,--óh a bakancsok tömérdek dogot adnak. Azokat előbb a zsírtól
kell megtisztítani s azután jön csak a fényezés művészete. A bakancsnak
fényesnek kell lenni. Az őrmester, aki az esti órákban végigjárja a
szobákat, előre kijelenti, hogy mindent oly fényesnek óhajt, hogy ha
arra a légymadár rászáll, lecsússzon róla. A kefék szinte csattognak és
puffognak a bőrön. De még a bornyút is rendbe kell hozni. Ez sem kis
miska, mert a bornyú szögletes állapotban szép csak s hányszor kell
elölről kezdeni a pakolást, hogy a borjú külső testállása megközelítse
az esztétikai szépet? Biz azt sokszor, boldog, aki nem próbálta. A
csatokat pedig a vaslakkal kell bekenni, azután derékszíjat,
fegyverszíjat viaszkolni, a csákó simléderje bőrrészei ellenben
licerinolajjal kenendők, mert csak ettől lesz fényes, ragyogó. A
csákórózsa közepébe szintén egy szempillantásnyi vaslakkot kell
csöppenteni, a külső rezét pedig olyan tükörre formálni, hogyha abba egy
baka belenéz, egy egész regiment nézzen reá rézből vissza. Nem kis dolog
az eljárás a hamisított díszkabát körül sem. Ez oly finom kabát,
magyarázza káplár úr Mikhael Sajtos az ifjabb nemzedéknek, hogy
voltaképen csak fogkefével volna szabad tisztogatni, de most pucoljátok,
amivel tetszik, csak holnap ne morogjon az öreg.
A holnap... Már öreg este van. A takarodót régen elfújták s a hold,
amely az innenső ablakok felől kelt föl, már a túlsókon tekint be.
Lázas, izgalmas munka folyik a szobákban. Egy-egy legény kiejti a
kezéből a viaszkoló dugót s az ágyára dől. Úgy kell felrángatni onnan a
Jézus Mária segélyével.
No abban nincs is hiány. Az egész kaszárnya alszik, a kapu alól csak
néha kiabál az őr, ha a napos generális bekukkan, fején a csákóval,
melynek tetejéből snidling nől kifelé. A napos káplárok patkós bakancsa
kopog a folyosók aszfaltján, másként csend van mindenütt, csak épen a
tizenegyedik század káromkodik borzasztó módon, mivelhogy holnap
istennek valamely ünnepe leszen s ekkor ki kell a templom elé parádéba
állni. Száz szentmise infulás papokkal nem használ annyit a mennyek
oltára előtt, mint amennyit ennek a megzaklatott, elkeseredett,
pihenéstelen legénycsapatnak a káromlása árt.
No aztán valahogy csak elfekszenek, de körülbelül úgy van, hogy
fölkelnek, mielőtt lefeküdtek volna. Az inspekciós beszól:
--Auf!
Hát auf! Biz sötét van még és szunnyad másfelől minden. Ámde kezdődik az
öltözködés az egyetlen lámpa halavány fénye mellett. Az meg utolsót
pislant és kialszik. Jó szerencse, hogy faggyúgyertya van kéznél. Nagy
kapkodás, zűr-zavar.
A reggelit is meg kellene enni, de a káplárok nem engedik föl a
legényeket a konyhába. Még elkevernék az új ruhát. Azon reggeli nélkül,
ami fejenkint egy és egy negyed krajcárból csinálódik, különben is
nagyon ellehet az ember. Továbbá azon lélotty leolvasztja a bajuszokról
a viaszkot, pedig a her koplár Mikael Sajtos minden egyes bajuszt
sajátkezűleg igazgatott föl hegyesre, a magáét pedig, mint éltes
szárnytisztesét, gyufaszálra tekergette föl, s lekötözte madzaggal. A
kilencedik század, hiába van neki hadikutyája, már csak ezt sem tudná a
tizenegyedik után csinálni. No most aztán sebesen összeállni. Föl a
köpenyeget. Összefogni jól, mert a káplár az ezredparancsnokság által
kiadott litografált mustrával a kezében jár végig minden egyest, hogy a
ráncok az előírt állásban vannak-e. Mi tűrés-tagadási, egy-két box,
pofon, fülrángatás, rúgás, mi ördög ilyenkor kijár egyiknek-másiknak. A
bornyúk se jól állnak. A rózsák nem fényesek. A szerencsétlen cinező,
aki soha eddig parádéban ki nem rukolt, lefelejtette a nagybornyú alul a
kisbornyút, a virslit a balváll dragonjára húzta, a csákószíj csatja
pedig épen az ellenkező oldalon van. A káplár belerekedt már a sok
kiabálásba s a szentek közül az extrabakkancssark-orrúakat és a
dobbőrhomlokúakat szidja.
Miután a többi szakaszban sem megy máskép, van is aztán eredmény. Mikor
kihalad a nép és öszszeáll, olyan rendes és fényes ott minden, hogy
csoda. Hiába megy végig a sorokon a két ballábú őrmester, hiába a
szubalternusok, azokban hiba nincs. Tekintély okáért azonban mégis
itt-ott kifogásokat tesznek s Johann Andreász Maltócsnak, a cigánynak
valamennyien azt mondják, hogy piszkos, mert a szerencsétlennek olyan
barna bőre, hogy ahhoz ugyan akár mennyire pucolja is a rekvizitumot,
minden szennyesnek látszik.
Végül pedig áll a század szép rendben, egy sorban szemek, orrok, fülek
és sarkak. Mindössze Klein Mór nem bírja meghúzni a puskatust, mivelhogy
nincsen ereje hozzá szegénynek s ennélfogva az első sorba állítják, hogy
a hátulsó legény a puskáját igazgathassa alkalomadtán. Mikor a kapitány
Wolhynyaczky, akit pár hó előtt helyeztek át a szép Sziléziából, lejön a
csapathoz, már semmi hibát sem találhat. Végig járja a sorokat és semmi
obligát igazgatásokat nem eszközöl a bornyúkon, pedig általános fölfogás
szerint szükséges ez, mikép megláttassék, hogy a följebbvaló szeme nem
kerül el semmi hibát. Egyszerű és egyenes német-lengyel katona ő, aki
még nem ismeri a nagy garnizónok színpadi komédiáit s így, miután
kardját kivonta, csak ennyit mond:
--Fiuk, minten levess ekszere. Mikor montom feuer, minten levess
ekszere. Ekszere! Ki nem ekszere levess, nem mekepet.
Wolhynyaczky kapitán nem azt mondja itt, hogy aki nem eszi meg egyszerre
a levest, az meggebed, hanem azt mondja, hogy aki nem csinálja egyszerre
a lövést, az nem ebédel ma. Elég kurta és tartalmas szónoklat ez, amit a
század, a Wolhynyaczky javított és bővített magyar nyelvtanához
hozzászokva, teljesen megért.
Próbák következnek. Kiderül, hogy mindenki tudja a helyét s a
legkevertebb állasokból is a helyére igazodnak vissza az emberek. Jól
van. Mehetünk. Mennek is a bandával, amelynek nagyszakállas tamburját az
utcán a gyerekek juhhahója kíséri. Így jutnak el a tetthelyre. Ott már
sokan ácsorognak, cibilek és katonák s nézik a kompániát. Biz ez stramm,
steif és sneidig, amiként az illik is a magyarhoz. A felvonulás pompás,
a megállás az előző kolonnázási manöverek után bámulatos. Egy kis
szünet. A mise tart bent. Azután... Most... Most...
Wolhynyaczky mély baritonja keményen csendül:
--General Decharge!
Suttogva, hogy csak a front hallhatja, teszi hozzá:
--Ekszere levess.
Azután:
--Hoch an!
A fegyverek csövei az égnek állnak. Minden ujj a ravaszon, mindenki
figyel, a lefekvés előtt fölkelt bakatestben teljes úrrá lett minden
ideg fölött a fegyelem. Csak még a kommando kell, hogy egy pompás
szalvét mutasson be ez a pompás század, amelyért kétségkívül gratulálni
fog mindenki a kapitánynak. Wolhynyaczky a kardját is úgy tartja, hogy
annak a járásából láttassák, hogy mikor következik a vezényszó. De ez
izgalmas pillanatban a negyedik szakasz első sorából eldörren egy
fegyver:
--Burr...
S utána ropog darabonkint, amint e váratlanság hatása alatt feszült
idegeikkel elrántották a legények a ravaszt:
--Burr--durr... durr--durr, pukk--pukk--pukk...
A levertség moraja jut végig tömegen. Mily fegyelmezetlen csapat! Hát
katonák ezek? A kapitány elpirul s kezével úgy belemarkol a kardjába,
hogy megreped rajta a fehér keztyű. Az előbbjáró szakaszok szálas
legényei is morognak halkan a sorban:
--Az apád istenit, bádogos.
A templomból az orgona hangjai hallatszanak ki. A kórus mély zúgó
hanggal kezdi, amely íves ajtón át kivág a térre:
--Oh omnipotens Deus.
A kapitány halkan szól a sorok mögé:
--Őrmester, het nap kapom o pátokos.
...Nem telik bele egy óra, otthon a század. Klein Mór leveti a parádés
bakancsot, köpenyeget, nadrágot, hamisított díszkabátot, átszámol
mindenekről s közönséges kaszárnyaruhát öltvén magára, útra megy. Úgy
hívják ezt, hogy utazás. Visz magával a sötét egyesbe két vasdarabot,
mikkel kezét a lábához eszközlik s miután nem mekepet, ül a deszkán. Az
Úr tisztelete a százhuszonhetedik ezred részéről bevégződött.
[Illustration]


János megjátsza magát

János a rendőrbíró előtt áll, mint előállított egyén. Ehhez képest
részben szomorú, mert a kihágási bíró elé való állás rendszerint
bírságot jelent, másrészt azonban János vidám, mert bor van Jánosban.
Nem sok, de épen elegendő arra, hogy János, midőn szomorúságáról
feledkezik, a nagy falitükörbe nézzen és abból a bajuszát igazgassa.
Csavarja fölfelé, mert az egyik bajusza épen sehogy sem akar állni.
--Hej, te...--mondja neki halkan--de alhatnál.
A ruházatot is rendbeszedni igyekszik. Biz arra ráfér, mert János nagy
violenciából került ide a bíró elé rendőri segéllyel. János ugyanis kora
hajnalban bejött a tanyából az asszonnyal, hogy elad egy kocsiderékra
való miegymást. Az asszony a csirkékkel a csirkepiacra ment, ő a búzával
a búzapiacra s miután eladta mind, úgy vélte, hogy ezúttal leghelyesebb
lesz valamely korcsmába beóvakodni. Ez már, akárhogy keressük,
megtörtént s miután János bort ivott, pályázni kezdett. A pipát
zsebrevágta. Nem való a városba pipa. Úr az ember a városban. Szivart
vett, bőrszivart, továbbá szivart-szívó szopókát, a szivart a szopókába,
a szopókát a szájába tette, fújta a füstöt, ha jött s megint csak