Kelet tündér világa, vagy Szaif Züliázán szultán. (1. kötet) - 06

lebegett az alanti árnyak és az örökkévalóság világossága közt.
De Isten nem akará még magához hivni ezen még alig született lelket, a
melyet az emberek közé azért küldött le, hogy segélyt nyujtson s nemes
példákat adjon az erény útain.
A regg első villanatakor a lég frissesége s talán a favirágok
balzsamszerű jó illata Szaifba az eszmélet érzetét fölébreszték, kinyitá
szemeit, érezte sebeinek sajgó fájdalmát; mozdulni akart, de nem tudott
s nem volt körülte sehol egy élőlény, a ki segélyt nyujthatott volna.
Szaif most az eddigieknél sokkal marczangolóbb fájdalmat érzett, mert
iszonyatosnak tetszett neki az anya keze által osztott halál, s hogy
ezen iszonyu s vérlázitó eszmét magától eltávolitsa, imádkozni kezdett
áhitattal lelkét Istennek ajánlva, a kinek szent akaratja ily ifjan
szólitja ki az életből.
Míg így imádkozott, a fa leveleit hallotta feje fölött mozogni, s egy
kedves kis hangot, mely mondá:
– Üdvöz légy Sheik Abduszálám!
Szaif két szép fényes és zöld tollazatu madarat pillantott meg, a melyek
egyike eképp felelt:
– Üdvösség szálljon reád, Sheik Dsiadé!
– Lásd – monda az első – az istentelen Kamaria miként árulá el fiát!
– Kamaria – mond a második madár – képes, nem egyszeri, hanem hétszeri
árulásra is.
– Hanem bámuld az isteni gondviselést, mert ez az undok nő roszul
választá bűnének helyét, midőn gyerekét ezen egyedüli fa alá vezeté,
mely neki az életet vissza tudja adni, mert ezen fa levelei csalhatatlan
gyógyerővel birnak a sebekre, ezen fa volt Szaif Züliázánnak bölcsője,
itt e fa árnyában tápláltatott az anyjától elhagyott árva a puszta
gazellája által, míg egy becsületes szivü ember feltalálta. Ma ez a fa
rögtön meg fogja gyógyitani, mert nem kell egyéb, csak hogy fogaival
nehány laput elrágjon s az így keletkezett tésztát sebeire tegye és
sebei meggyógyulnak úgy, hogy még helye sem fog látszani.
A két kis madár üdvözlé egymást s azután elrepült ellenkező irányban.
Szaif átérté, hogy azon madárkák a minaretben talált két zarándok lelkei
voltak, a kiknek egyike Sheik Dsiadé neki az Aikha madarat jelölé ki a
tengereni átútazásra, a másik Sheik Abduszálám, a ki mentésére küldé
Akhisza nemtőt, midőn a mély kútban volt s a kiket ő később eltemetett.
Szaif hallván barátjai szellemének jó tanácsát, ohajtott a csudás fa
lapujához jutni s megkisérté fölkelni, de ez lehetetlen volt. Átlátva
erőlködése hasztalanságát s látva a fa ágainak magasságát,
kétségbeesetten sírni kezdett azon gondolatra, hogy az életfájához ily
közel kell néki meghalnia.
Míg így sírva imádkozott, szél kerekedett, mely megrázván a fa ágait,
több levelet csaknem a sebesült kezébe hullatott, ki bátorságot nyerve,
azokat használta úgy, miként az isteni gondviselés megtanitá a madarak
beszéde által s valahányszor a levéltésztát egy sebre alkalmazta, az
azon perczben eltünt, úgy hogy csakhamar Szaif oly erőteljesen s oly
épen kelt föl, mintha semmi se érte volna.
Ekkor leborult s hálát adott a jóságos Istennek s nem messze onnan
megpillantván lovát, mely rája látszott várni, reá vetette magát s
elvágtatott ettől a végzetszerű helytől, neki iramodván czéltalanúl a
puszta kietlenének.
Szaif Züliázán tíz napig útazott, gyökerekkel táplálkozva s felfogott
esővízzel egyhitvén szomját; a tizenegyedik napon két hegy oldalához
ért, melyeknek sziklacsúcsai az ég felhői közé emelkedtek föl.
E két hegy között egy oly sebes folyó nyargalt, hogy a víz színe fölött
elrepülő madarat a rohanó hullámok magukhoz kapták s elmeriték.
Szaif vizsgálván a ködborongta hegyeket, egyiknek tetején egy Szumát
(minaret), a másikon egy pompás épitészetü várat fedezett föl, mely nagy
kiterjedésü sziklavár oly magasságban feküdt, hogy a felhők alatta
táboroztak. Egy más ponton a két hegynek két ellentétes s messze
előszökő márványfoka volt, melyek egy bizonyos távolból tekintve,
összeérni s a két hegyet összekötő és a sebes folyam fölött ívesülő
hídat látszottak képezni.
Szaif elébb a minaretet hordó csúcsra mászott fel, s annak kapujához
érve erős hangon kiálta:
– Já, szákine Almákán (héj, lakója ezen helynek)!
Egy hang erre a Szuma belsejéből eként felelt:
– Szhah–elene vhe merhaba ya Szaif Züliázán (Jöttöd és fogadásod kedves
leend, Szaif Züliázán)!
Az ajtó megnyilt s egy magas termetü, barna arczu öreg, kinek homlokán a
leborulás jegye látszott – lépett ki, mondván:
– Aniszta hadcsa adiár ya Szaif Züliázán (Ezen helyet jelenléteddel
megtiszteled, Szaif Züliázán)!
– Ki vagy te? – kérdé Szaif a remetétől – s honnan ismersz engem.
– Én Khamiméh Atalibe vagyok s már 40 év óta várlak, hogy egy minden
málikok által birni ohajtott, de csak általad birható hatalmas zhakhirát
adjak át. Légy ma estvére vendégem!
S ezt mondva, Szaifot bévitte a minaretbe.
A fogadásnál szokásos beszélgetések után Szaif kérdé gazdájától:
– Hát mi az a hatalmas zhakhira, melyről nekem az elébb beszéltél?
– Majd megtudod holnap – felelt Khamiméh – most falatozzál egy keveset s
azután nyugodj le. Holnap hajnal hasadtakor fel foglak költeni.
Reggel, mikor a nap első sugarai megaranyozák a hegyszirt gerinczeit, a
remete fiatal vendégét a hegyeken vezette. Csakhamar elérték a már
távolból látott összehajló márvány fokok egyikét, s miután mindketten
annak végpontjáig haladtak, Khamiméh monda Szaifnak:
– Mihelyt a nap feltünik a láthatárra, te ugordjál át a szemben levő
fokra s midőn ott leszesz, én meg fogom mondani, mit kell cselekedned.
– Valójában – felelé Szaif – ha nem lennél szent ember, azt hinném hogy
eszelős vagy, mert nincs emberi erő, mely ezen távolságot egy szökéssel
át tudná ugrani, még a madarak sem tudják azt átrepülni, mert mint
mondják, a folyam sebessége az örvénybe sodorja az itt átrepülőket.
– Kishitű ember! – mond a remete – azok után, miket a mindenható Isten
veled tett, még kételkedni s habozni is tudsz? Te ez által új
vállalatodban új nehézségeket érdemelsz meg; de én kérni fogom a
könyörülő Istent, hogy háritsa el azokat. Most nézd ezt!
S Khamiméh a márványba két, több vonalnyira bemélyedt lábnyomot
mutatott.
– Helyezd lábaidat azokba!
Szaif engedelmeskedvén, látta hogy azok a lábnyomok tökéletesen találnak
az ő lábaihoz. A remete felkiálta ekkor:
– Vhe Allahi anta ova ya Szaif Züliázán (Isten nevére azok éretted
vannak, Szaif Züliázán)! s te vagy az, a ki egy szökéssel át tudod
ugrani ezen közt, mert e lábnyomokban egy a te nevedhez kötött Talszaméh
van s te egyedül hajthatod végre azon müvet.
A mint ezen szavait végzé, a napnak egy sugara megaranyozá Szaif
homlokát s Khamiméh monda:
– Most szökjél, mintha a tulsó fokra akarnál ugrani!
Szaif nem habozott ez alkalommal s mihelyt ugrott, érzé mintha valamely
támpont helyeződnék lábai alá, mely őtet a szemben levő fokra vitte át,
a hol lábai két hasonló nyomatba helyeződtek, mint a minőket a tulsó
fokon elhagyott.
Ekkor Szaif kiálta Khamiméhnak:
– Ím itt vagyok! mi az a mit nekem parancsolsz, hogy megtegyek?
– Most – felelé az öreg – menj azon nagy várhoz, a melyet amott látsz és
zörgess! Ha kérdik, hogy ki vagy, mondd meg nevedet és a kapu ki fog
nyilni előtted. Elébb egy külső udvarra érsz, a hol három szobát fogsz
látni. Menj bé abba, a mely a kapuval szemben van; itt e nagy terem
közepén egy ébenfa koporsót és a koporsóban egy Kheffinbe burkolt
holttestet fogsz találni; a holttest jobb keze mellére van helyezve,
mintha valamit rejtene, míg balkeze a test mellett van elnyujtva. Ez a
test, fiam! a Noé fiáé, Hámé. Te meg fogsz állani jobbról, elmondva
Ibráhim azon versét, mely úgy kezdődik hogy: Áldás legyen rajtad! Akkor
Hám jobb keze fel fog emelkedni s takaratlan hagyandja a keze által
fedett Lueh-t. Ez egy dió nagyságu ékszer, mely egy szép aranylánczra
van akasztva. Te el fogod venni a Lueh-t- és a lánczot s visszatérsz
hozzám!
Szaif végig hallgatván ezen beszédet, elhagyta a fokot s a vár felé
vette útját. A kapun zörgetvén, egy hang kérdi: ki vagy?
– Én Szaif Züliázán vagyok – felelt a fiatal aráb.
A kapu megnyilt, Szaif bément az udvarra, áthaladott azon, egyenesen a
halottas szobának tartva.
Ott a roppant teremnek közepén megpillantá koporsójában az alvó ember
helyzetében levő Hámot. Utasitása szerint a patriarcha jobb oldalára
állott s elmondván Ibrahim kijelölt imáját, a halott keze lassan
fölemelkedett és feltárá a mellén levő Lueh-nek hivott drága talizmánt.
Szaif ovatosan leoldá azt s keblébe rejté, még egy végső pillantást
vetett ezen nagyszerü ős teremre és sietve távozott a várból.
Csakhamar megpillantá Khamiméh-t a tulsó hegy előfokán, ki messziről
kiáltá:
– Szaif, hozod-é a Lueh-t?
– Ím, itt van! – felelt az ifju felmutatva a nap sugaraiban ragyogó
talizmánt?
– Most dobd át nekem – folytatá Khamiméh.
– Hogyan, hiszen a vízbe esik – felelé Szaif.
– Ne félj semmit! – biztatá a remete – a Lueh-n levő szent iratok meg
fogják menteni azt a vízbe eséstől. Dobd csak bátran, ha mondom.
Ekkor Szaif egész erejéből elhajitá a talizmánt s az egyenesen az öreg
nyitott kezébe esett. Khamiméh ekkor nem tudá örömét fékezni, megcsókolá
azt, keblére helyezte s felindulása oly nagy volt, hogy mintegy
eszméletlenül földre rogyott.
Szaif, a ki a szemben levő fokon útasitását várta, békétlenűl kiáltá át:
– Já, Khamiméh, mi lett, hogy részeg ember gyanánt feldölsz, engem itt
feledsz ezen ismeretlen szirt élén.
Szaif ezen szavai eszméletre hozák az öreget, ki fölkelve, mondá:
– Já, Szaif! te elhozád a Lueh-t, de ez nem elég. Neked most el kell
hoznod Hám kardját, a melyet bal karja alatt találsz meg. Midőn a
koporsóhoz érsz, mondd el Ibrahimnak már elmondott imáját s a holt test
bal karja fel fog emelkedni lassan, miként a Lueh-t fedte jobb kar s
fedetlen hagyja oda helyezett kardját; de vigyázz Szaif! ne érintsd a
próféta arczát fedő fátyolt; mert ha azt tennéd, hidd el,
szerencsétlenség érne.
Szaif visszatért a várba s a koporsó bal oldalára állva elmondá imáját.
Hám karja fölemelkedett, s a test mellett hosszan elnyujtott kardot
fedetlen hagyá. Szaif szent tisztelettel vette el a fegyvert s már
kimenendő vala, midőn egy végzetszerü gondolat villant át agyán.
„Hogyan Szaif!“ – gondolá ő – „majd ha visszatérsz honodba s kérdik:
Szaif, te valójában behatoltál-é a félelmes Hám-ben – Noé (Ham Noé fia)
titokszerü kastélyába? hát milyen az a vár? akkor te elmondod, hogy az
egy fellegek körében elvesző s hozzáférhetetlen sziklahegyen fekszik,
mely hegyet sebes folyam nyargal körül, melyen átvezető híd nem létezik.
És ha kérdik: A próféta fiának testét láttad-é Szaif? hol van az?
felelni fogom, hogy az egy régi és nagy kiterjedésü terem közepére
helyezett ébenfa koporsóban nyugszik. És ha kérdik: hát az arcza milyen?
hogy néz ki? arra semmit sem tudnék felelni. Nem, nem Szaif! az
lehetetlen, hogy miután az isteni gondviselés annyi csuda bámulása
végett oly csudaszerüleg ide vezetett, megfosztana legfőbbikétől a
csudáknak akkor, midőn csak egy fátyolt kellene fölemelnem, hogy egy
jogosult kiváncsiságot kielégithessek. Mit jelentsen Khamiméh tilalma?
az egy gyerekes, előitéletes félelem lesz, mely beférkőzött elméjébe, és
én ily gyöngeségek által nem engedhetem magam vezéreltetni.
S Szaif egy hatalmas ohajnak sugallatát követve, visszatért, letérdelt a
koporsó mellé s mély megindulástól remegő kézzel félrevonta a patriarcha
arczát fedő fátyolt.
De a koporsóban fekvő arcza életszínt nyert azonnal, mondhatlan nagy
szemei megnyiltak s a szemgödrökben megfordulva, oly haragos
tűztekintetet löveltek Szaifra, hogy ez ijedten ereszté vissza a fátyolt
s el akara futni, de egyszerre mély sötétség vette körül s egy siri hang
ezeket a szavakat mondá:
– Hogy zúzassál darabokra te, a ki a próféta szent arczát lefátyolozni
merészkedtél!
S egyszerre a terem kövei elváltak és iszonyu zúgással omlottak alá. A
föld ingott, a falak megrázkodtak, tűzlángkévék sarjadtak, átmetszve
egymást a sötétségben.
Szaif Züliázán sikertelen kereste az ajtót s nehány perczig tévelygett
ezen iszonyatos zürzavarban, míg végre egy nyilást találva, kirohant a
várból s nem messze a foktól, csaknem megsemmisitve s eszméletlenül
esett le.
A fiatal aráb eszmélni kezdett, midőn Khamiméh a túloldalról kiáltá:
– Szaif! mit miveltél? Te tanácsomat megvetéd, a próféta szent arczát
megtekintéd s most már a halál órájáig azon megközelithetlen szigeten
maradhatsz; mert te már elvesztéd az onnani kijöhetés tehetségét. Senki
rajtad segiteni nem tud. Lásd, én elláttalak a szükséges útasitásokkal,
de vétkes kiváncsiságod tanácsaimat lábbal tiprá.
Ne vádolj hát senkit, szerencsétlenséged kovácsa tenmagad valál; én az
utolsó köszöntést küldöm neked, melylyel ez életben találkozni fogsz.
Khamiméh megfordult s mináretje felé indult; de alig távozott, Szaif a
fok végpontjára sietett s lábait a bényomatba helyezvén, kiáltá:
– Já, Khamiméh! várj, hogy menjünk együtt, én rögtön átugrok.
– Hát nem értéd meg – mond az öreg visszafordulva, – hogy te nem
hagyhatod el többé a szigethegyet, mert ha most az átugrást
megkisértenéd, a folyamba merülnél el, s mielőtt oda jutnál, jobb lesz
várakozni.
Ezt mondva, Khamiméh eltávozott, Szaif egyedül maradván a puszta
szigethegyen, bejárta annak kopár sziklaoldalait minden irányban, ha nem
találna-é valamely menekülési pontot. De azzal a szomoritó
tapasztalással tért meg vizsga-útjából, hogy a remete szavai igazak
valának.
Az éjt a vár kapuja mellett töltötte el, s fölébredtekor két kenyeret és
egy korsó mézet talált maga mellett. Több napokig maradt a hegyen s
minden reggel a két kenyeret és a mézet maga mellett találta. De ilyen
tengődés elviselhetetlen volt Szaifra nézve. Jobb – gondolá – meghalni,
mint egy ily elszigetelt élet, minőt még a vadállatok sem képesek
kiállani. S miután Szaif ezen határozatra jött, egy hajnalban fölkelt s
a márványfokhoz menvén, lábait a mindig ott levő két nyomatba helyezte s
Isten szent nevét segitségül hiván, neki ugrott az űrnek.
De ekkor nem az a Szaif Züliázán volt, ki egy ugrással átszökött egy
hegyről a másikra, ő most egy gyarló ember volt, a ki ügyetlenül
lezuhant a folyóba.
Ekkor a folyam rohama elkapta őt s képzelhetlen gyorsasággal ragadta;
Szaif megkisérté úszva a parthoz érni, de az lehetetlen volt, mert a
függőleges part oly hegyes sziklaélekből állott, hogy azokhoz közeledni
veszélyesebb volt a folyam árjánál, s így semmi reménye nem lehetett a
megállhatáshoz, sőt még a megnyugváshoz sem, s legfeljebb arra
szoritkozhatott, hogy a víz színén magát fentartsa és vigyázzon a Hám
kardjára, melyet derekára kötött volt.
Egy nap és egy éjjen át a folyam mindig ragadta. Alig maradt ideje a
lélegzetre s az éhség kínainak gyötrelmeit érezni. Nem sokára annyira
elgyengült, hogy a halál perczét hivé elérkezettnek.
De a remény egy sugara fölelevenité. Két hegyet pillantott meg, a melyek
előtte összelapultak s azon reményre jogositották, hogy a folyó általok
feltartóztatva vesztend sebes árjából és sikerülend neki valamely
lábolható partot találni. De fájdalom, a még dühösebbé vált ár ragadá
őt. Nehány percz mulva a hegy kebelébe vésett öblöt pillantott meg, hová
az összeszoritott folyó iszonyu zúgással rohant bé. Alig tette ezt a
szomoru fölfedezést Szaif, testét szétszaggatni érzé a földalatti
bémenetel kérgét alkotó éles sziklarétegeken, s nem sokára tökéletes
sötétség volt. Sebesen ragadtatott újból egy egész nap és egy egész éjen
át; az éhség gyötrelmeihez járult még sebeinek fájdalma és az a tudat,
hogy a sötétben az őt fenyegető új veszélyeket sem tudja felismerni.
Ekkor Szaif Züliázán a gondviselésre bizta testét s Istennek ajánlá
lelkét, szemeit bezárta részint gyengeség- és elcsüggedésből, részint
mert a látás lehetlensége szükségtelenné vált a sötétben; de újból
kinyitván szemeit, úgy tetszett, mintha egy a sötétségben áttörő
világosság sugárt pillantana meg. A reménynek a szenvedés éjén áttörő
sugara volt. Az ár mindig ragadta; csakhamar kiért a földalatti üregből
úgy, miként oda bejutott, s újból meglátá az eget, a napot és a tért.
Még nehány másodpercz s a folyam kidobá egy nagy kertbe, a mely valódi
földi éden volt.
Ez a kert, a melybe Szaif oly rendkivüli úton jutott, gyönyörű
virágokkal s izletes gyümölcsökkel díszeskedett. Virág, gyümölcs, fa és
zöld növényzet, kristálytiszta források cseppjeitől élénkültek itt. A
lég lanyha s kellemes illatot hordott s szép tollazatu madarak zengzetes
éneke hangzott a kies magányban.
Midőn Szaif csaknem meztelenül s a fájdalom- és éhség által majdnem
megsemmisülve ezen földi édenben találta magát, egészen új életre üdült.
Nehány gyümölcsöt evett, megszáritá és fölmelegité magát a nap jótékony
sugarainál, s aztán a fák lombjai alá rejtőzve, vizsgálódni kezdett s a
sűrü növényzet által fedve elővigyázattal haladott elé. Egy nagy lakház
közelébe jutott. De nem sokára lódobogást s emberi hangokat hallva, még
jobban elrejtőzött. A kapu megnyilt s több lovag mellette haladván el,
mondá:
– Vajjon hová rejtőzött az az ellenség, a kinek ma a folyó árjával
kellett megérkeznie?
Szaif hallván ezen beszédet, még jobban bemélyedt a sűrübe, s miután a
lovagok elhaladtak, visszavonult és egy biztos rejthely után tekintett;
de jobbat nem találhatott mint egy a kert közepén levő lombos és
terebélyes fát. Felhágott tehát erre s a sűrü levélzet között
elrejtőzött.
Alig foglalta el lombpáholy helyét, egy ritka szépségü fegyveres tiszt
által vezetett fegyveres csapat érkezett a fa alá, a hol Szaif rejtve
volt, s a tiszt mondá embereinek:
– Most menjetek újból s keressétek mindenütt ellenségünket és ha
megtaláljátok, hozzátok ide.
A lovagok elszéledtek a kert minden irányában, de egy negyedóra mulva
visszatértek, mondván:
– Já mawlane (urunk)! mi minden zege-zugát felkutattuk a kertnek, de nem
találtuk meg.
– Lovagjaim! – mond a fiatal főnök – az a ki engem ezen ember jöttéről
értesitett, soha se hazud. Bizonyosan valamely sűrüséget elmellőztetek.
No de se baj! most reggelizzünk egy keveset s azután én magam elmegyek
az idegen keresésére.
Ekkor teritett asztal hozatott elé, melyet körülülve, enni kezdének.
A reggeli kitünő és gazdag volt s az ételek szagja felpárolgott szegény
Szaifhoz, a ki annyi nap óta csak vizet és fáradságot izlelt. Minden
perczben érzé, hogy elgyengülése miatt leesendő azon asztalra, a hol
mindenki oly jó étvágygyal falatozott. Hiában küzdött magával, hogy
gyöngeségét legyőzze. Az ételek illatos gőze mindig párolgott fel s ő
nem állhatván többé ellent étvágyának, fuldokló hangon lekiálta:
– Adjatok nekem is!
E hangra mindnyájan föltekintének s megpillanták Szaifot, a ki ágról
ágra szökellve sietett lefelé. Ekkor a tiszt mondá:
– Idegen, jer s étkezzél velünk!
Szaif köszönté s minden további kináltatás nélkül asztalhoz ült.
– Most ki vagy te s honnan jösz? – kérdé a tiszt.
– Engedd meg, hogy egyem elébb egy keveset. Azután felelni fogok
kérdéseidre – viszonzá Szaif iszonyatos étvágygyal kezdvén falatozni.
Evés közben elgondolá, hogy nem okosság Hám váráról és az ott
történtekről beszélni.
Végezve az étkezést, a tiszt kérdezé:
– Megtudhatnók-é már, hogy miként jutottál közénkbe?
– Já Szidi! – felelé Szaif – én kereskedő vagyok s honomból egy hajón
indultam el. De útunk szerencsétlen volt, mert hajónkat elzúzta a vihar.
Én úszva menekültem s a hullámok engem a Baher Almuhit (tenger neve) egy
puszta szigetére sodortak, a hol sem lakos, se semmi tenyészet nem volt,
csak egyetlen fát fedezhettem föl, a melyre felhágtam a vadállatoktóli
félelmemben. Reggel egy roppant nagyságu madár szállott a fára.
Gondoltam, hogy Isten küldé ezen állatot megmentésemre, s midőn
elrepülendő volt, lábaiba kapaszkodtam és ő elszállt velem.
Ilyeténképpen útaztam körülbelől egy óráig; de az átkozott madár
észrevette a szokatlan terhet, mely röptében gátlá; lenézett s
megpillantván szegény fejemet, nagy csőrét nekem irányozta; én
ijedtemben eleresztém lábait s egy folyamba estem. Úszni kezdettem,
nehány percz alatt ezen kertbe érkeztem, mely bizonyosan a tiéd, szidi!
Ezen fára pedig azért másztam, mert úgy vettem észre, hogy engem nem a
legjobb szándékkal kerestek.
A fiatal tiszt semmit sem szólott erre az elbeszélésre, s egész estig a
kertben maradtak. Akkor a tiszt Szaifot kastélyba vezette, s miután
együtt vacsoráltak, egy az övével szomszédos hálószobába vezette
Szaifot, jó éjt kivánt s az ajtót bezárva, távozott.
Ily iszonyatos megrázkodtatások után Szaif nem aludhatott annál inkább,
hogy a lovagoknak irányábani szándokát nem tudta; főnökük nem igen volt
közlékeny s Szaif gondolá, hogy jó lesz figyelemmel lenni.
A mint sétálva vízsgálná a szoba falait, egy eddig észre nem vett
ablakocskát fedezett fel, melyen át a tiszt szobájába lehetett látni.
Rögtön eloltá gyertyáját s az ablakhoz vonult vizsgálódni. De minő nagy
volt bámulata, midőn látá, hogy a tisztnek vélt lovag egy nő s nem más
mint Dsiza, Khamiméh Atalibe leánya.
Szaif folytatá vizsgálódását a fiatal hölgy szobájában. Dsiza karját egy
kissé erősen kinyujtván, valamely öklére szoritott tárgy elesett, s
midőn a leány azt felvevé és karjára helyezé, Szaif Züliázán megismeré,
hogy az nem volt egyébb, mint a Hám melléről elhozott Lueh. E percztől
fogva még nagyobb figyelemmel kisérte azt, a mi a szobában történik.
Dsiza, miután figyelmesen karjára erősité a Lueh-t, jobb kezével azt
élénken kezdte dörzsölni s azonnal egy kis tiszta csengésü hang jött ki
a zhakhiráhból (drága tárgy) s mondá:
– Nám, nám (mi tetszik)?
Akkor Dsiza kétszer ismétlé:
– Airud Já. Airud![7].
És a hang felelé:
– Lábik ya szállár (parancsolj asszonyom)!
– Akarnám tudni – mond Dsiza – hogy ki az az idegen, a ki ma estve
házamba jött, a kinek érkeztét te a tegnap előre megmondád?
– Az Szaif Züliázán, ki engem Hám várából a próféta kebeléről elvett.
Midőn atyád engem neked adott, elbeszéllé, hogy ez az ember
engedetlensége következtében a hegyen rekedett; de ez elszigeteltségét
tűrni nem tudván, ezelőtt három nappal a folyamba szökött és az ár egész
idáig hozta.
– Jól van; tudom már a mit tudni akartam. Több kérdeni valóm nincs.
S Dsiza ezt mondva lefeküdt és elaludt.
Szaif várt, míg ez az álom annyira mély lesz, hogy észrevétlenűl
bémehessen a nő szobájába; midőn ezt a perczet elérkezettnek hitte, nagy
óvatosan felnyitá az ajtót és zajtalanul közelitett az ágyhoz; gyöngéden
megfogta Dsiza kezét, lekapcsolta a talizmánt úgy, hogy a fiatal
leánynak édes álmát egy árny sem zavarta meg, s aztán örömtelt szívvel
tért vissza szobájába; mert azt a zhakhirát, a melyért annyit
szenvedett, visszaszerezheté.
A nap feltünt, midőn a fiatal leány fölébredt, sietve felölté lovagi
öltönyét s a kertbe ment azon fa alá, a hol Szaif elrejtőzött volt.
Leülvén rendeletet adott, hogy a foglyot hozzák be.
Szaif elébe vezettetvén, Dsiza köszönté őt, a reggelit felszolgáltatta,
s azután mondá:
– Ülj le és egyél!
Szaif keresztbe vetett lábakkal, miként az arábok szoktak, leült s nem
figyelve egyébre mint étvágyára, enni kezdett.
Dsiza ekkor jelt adott egy lovagnak, hogy Szaif fejét üsse le.
Ez engedelmeskedett e jelre; de midőn kardját csapásra emelte, az
visszafordult s a lovag fejét üté le.
Szaif jól látta a történtet; de mintha semmit sem vett volna észre,
nyugodtan folytatta reggelijét s Dsiza meggyőződve, hogy ő semmit sem
látott, zajtalanul elvitette a holttestet.
Nehány percz mulva egy öreg férfi közelitett a fához s Szaif megismeré,
hogy az Khamiméh Atalibe, s monda neki:
– Já, Khamiméh!
– Üdvöz légy! – felelé ez.
– De ne legyen részed ez üdvben neked – monda Szaif – te engem a hegyen
hagytál s egyedül távoztál.
– Nem figyelmeztetélek-é előre? te senkit sem vádolhatsz csak önmagadat,
– s azután leányához fordulva mondá: – tudod-é gyermekem, hogy ez az a
lovag, a ki Hám várából elhozta a drága Lueh-t, melyet neked adtam.
Khamiméh ezen szavai Dsizát figyelmessé tevén a talizmánra, fölemelé
ruhája ujját, megnézendő azt s nem találván, fájdalmas elbámulásában
egészen megzavarodott; mert ezen zhakhirához kötött hatalom a
nagyravágyó büszke nőnek minden vágyát betölté; az elbódulás első
perczein túlesve, könytelt szemekkel mondá:
– Atyám, én elvesztettem a Lueh-t! meg tudnád-é mondani, hol van?
– Nálam van! – mondá Szaif nyugodtan.
– Allah, Allah! – kiálta fel Khamiméh – mindennek vissza kell térni
tulajdonosához.
Igen! – mond Dsiza – de az nem megy. Szaif Züliázán vagy adja vissza
Lueh-met vagy vegyen el nőűl!
– Mo ád Allah! – felelé rögtön Szaif – Sháma herczegnő az én jegyesem s
én mást előtte nőűl nem vehetek.
De Dsiza nem akart oly könnyen lemondani zhakhirája birtokáról, s egy
elszánt perpatvar támadott, mely elől Szaif látva, hogy másképpen nem
menekülhet, észrevétlenül elévette a Lueh-t s megsurolván, a kis hang
mondá:
– Nam?
– Vigy el a hová akarsz, csakhogy innen távoztass – felelé erre Szaif.
Alig mondá ki e szavakat, érezte, miként emelkedik a légben oly
könnyüséggel, mintha szárnyai lennének. Mindenki bámulattal tekintett
utána; de a kert az ott levőkkel s a várak csakhamar egy kis ponttá
váltak; maga a föld is elhomályosult hegyeivel, folyóival Szaif szemei
előtt.
Midőn mérhetetlen magasságig feljutottak, Airud kérdé Szaiftól:
– Já Szidi! mely irányban akarsz haladni most?
– Menjünk hazámba! – felelé Szaif – meg akarom büntetni anyámat,
Kamariát, undok árulásáért s megtudni, hogy mi történt barátom Szádun
Eszendcsével, a ki engem szülővárosomba kisért volt.
Az Airud által röpitett Szaif Züliázán egész napot a fellegek körében
töltötte. Estve felé alább szállottak, s midőn az éj elsötétité a
földet, a fiatal aráb maga alatt nagyszerü kivilágitást látott, az
örömkiáltások s a zene hangja is felhatott hozzá és láthatá a tömeget
tolongani a tűzijátékok és víg zene közepette.
Bizonyosan valamely ünnepély volt ottan s Szaif, ki nem régen annyi
félelmek- és veszedelmeknek volt kitéve, mintegy kedvetlen érzettel
látta e zajos vigadást.
– Airud! – mondá nemtőjének – tudod-é miféle város ez? s miért van azon
ünnepély?
– Já Szidi! – felel Airud – ez médina Adur, Habesh fővárosa, melynek
uralkodója szultán Szaif Rád. A mi az ünnepélyt illeti, az azt hiszem,
hogy valami jelentékeny menyegző lehet.
– Hagyj engem ezen a hegyen – mond Szaif – menj le a városba, igyekezz
megtudni az ünnepély okát s jöjj sietve vissza és értesits!
Airud engedelmeskedett, s a hegyen egyedül maradott Szaif nyugtalanul
várta a kiküldés eredményét. Kedélye bús volt s hogy azt földeritse,
szép jegyesére gondolt, a kit oly szenvedélylyel, oly hűséggel szeret s
kit nőűl vesz, mihelyt atyja trónjára lép. Ekkor büszkének érezte magát,
hogy ellent tudott állani annyi szép leány csábitásának, a kik mintegy
czélul tüzték volt ki eltántoritani s igéretének megtartásában gátolni.
Megköszöné mind ez- mind más alkalmakkal tapasztalt pártolását a
végtelen jóságu Istennek.
Ezen édes emlékek s főképp hizelgő reményei, és a szép Shámának lelki
szemei előtt felötlő képe elfeledteték nyugtalanságát, el rosz
kedélyhangulatát, el még a kiküldött Airud nemtőt is; midőn ez megtérve
mondá:
– Uram! én nem csalatkoztam, ez médina Adur.
– És az ünnepély? – kérdé Szaif.
– Az menyegző, egy jelentékeny menyegző, a nagy szultán menyegzője. Én
láttam málik Szaif Rádot, fénykörnyezte trónban s mellette bájos nejét,
a kit Sháma herczegnőnek hivnak.
Szaif Züliázán nagyot kiáltott és villámsujtottként álla ott.


VII. Szaif (kard) Habesh fején.
Kamaria új kelepczéje.
Az elrémülés és fájdalom első rohama után Szaif föleszmélt s átlátta,
hogy siránkozás helyett itt rögtön tenni kell, azért nemtőjének mondá:
– Airud, végy engem és sietve szállits a sátorba[8], a hol a menyegző
tartatik!
Az engedelmes nemtő megindult s nehány percz mulva a málik sátrának
ajtajánál tette le.
Szaif Züliázán minden béjelentés nélkül belépett a menyegzői sátorba.