Kelet tündér világa, vagy Szaif Züliázán szultán. (1. kötet) - 03

miként találandja meg a kért könyvet, melyről éppen semmi tudomással sem
bir. De csakhamar átlátta, hogy ily esetben a gondolkozás oknélküli s
ott a hol az emberi erő elégtelen, csak az isteni gondviselésre lehet
számitani. Fölvéve tehát fegyvereit, lóra ült s éjjel távozott a
városból, Istenhez emelt gondolattal és szívvel.
Ment czéltalanúl erdőkön és pusztákon, hegyeken és völgyeken át, két
egész hónapig füvek- és gyökerekkel táplálkozva s forrásvízzel enyhitve
szomját. Útja hatvanegyedik napján egy tengerhez ért, melynek dagadó
hullámai zúgva törtek meg a part szikláin. Itt gondolatokba mélyedve
állt meg: „már oly soká útaztam s most emberi lak vagy város helyett –
hol valami felvilágositást, útbaigazitást nyerhetnék – im a legyőzhetlen
akadály, mely útamat állja. Visszatérjek-é már innen a nélkűl, hogy
valamit végeztem volna?
A mint búsan széttekintett, a távolban a tenger partján egy magánosan
álló minaretet pillantott meg.
Oda irányozá lépteit azon reménynyel, hogy ott valakit találand. A
kapuhoz érkezve, kiálta:
– Já! Szakin álmákon!: Lakója e helynek! – mire egy belülről jövő hang
felelé:
– Aleikum Szelam Szaif Züliázán! hozott az ég; te várt vendég vagy
itten.
A minaret kapuja megnyilt s egy magas, karcsu termetű, barna arczú férfi
lépett ki s tisztelettel meghajolván folytatá:
– Igen, a te valódi neved Szaif Züliázán s nem Veh Shilfala, miként
téged Habesh-ben neveznek. Tudd meg, hogy te a Habesh és Züdán fölött
függő kard vagy s hogy Noé átkának teljesitésére te vagy hivatva.
Az ifju aráb, bár ezen beszédből semmit sem értett, követte a férfit s
midőn beértek a minaret belsejébe, ez igy szólt hozzá:
– Már 60 év óta várok reád, mert nekem kell az útat kijelölnöm, hogy
fölfedezhesd a Kitab Tarik Enil hollétét. Az én nevem Sheik Dsiadé: ma
az én daifom (vendégem) vagy.
És aztán sajátkezüleg ebédet készitett, melyre a szegény útasnak nagy
szüksége volt.
Midőn Veh Shilfala egy kissé kinyugodta magát, Sheik Dsiadé eképp
beszélt neki tovább:
– Já, Szaif Züliázán! te megkerülhetted volna a világot a nélkűl, hogy
egy emberre találj, a ki neked a Tarik Enil felől útasitást adhatna;
mert csak én egyedűl vagyok képes az ahoz vezető útat kijelölni.
– Melyik az az út? – kérdi az ifju.
– Legelőbb is ezen tengeren kell átevezned. Heteket és hónapokat tartó
út ez; de én veled egy óra alatt megtétetem. A tengerparton van egy
Aikha nevű roppant nagyságu madár, melyet Isten arra teremtett, hogy a
nap felé emelkedjék, azaz, midőn a nap feltünik a láthatáron, az Aikha
fölemeli fejét az élet világa felé, s azt hivén hogy az a tenger
hullámai felett lebegő tárgy, feléje repül oly sebességgel, hogy ezen
végtelen tengert egy óra alatt átrepüli; átérve a túlpartra s nem
találva a keresett napot, kétségbeesetten fejét a homokba rejti egész
estig; estve megint meglátja a reggel elhagyta parton lehanyatló napot,
feléje repül; de nem érhetvén el a letűnt napot, az Aikha újból homokba
rejti fejét reggelig, s ezt teszi folytonosan.
– Mily különös – mond az ifju – de miben szolgálhat nekem e madár?
– Holnap hajnalban – felele a minaret lakója – lovadat itt hagyod s a
tengerpartra sietsz, hol az Aikha homokágyán nyugszik s tollai közé
kényelmesen elhelyezkedel. Midőn a nap a hullámok közül kiszáll, a madár
feléje fog repülni s téged a túlsó partra szállitand. Onnan útadat Isten
segedelmével fogod folytatni. Előre meg tudnám mondani: mi fog érni s mi
történend veled, ha nekem az tiltva nem volna. Saját erődön kell
haladnod s a hatalmas Isten meg fog segitni.
Az ifju és gazdája az éjt beszélgetéssel töltötte el. Hajnal hasadtakor
Sheik Dsiadé búcsut vett vendégétől, a ki a tengerpartra menvén,
megtalálta az Aikhát s kényelmesen elhelyezkedett annak dús tollazata
közé. A nap első sugarának előtártakor nyilsebességgel repült föl az s a
túlsó partra érve letelepült a homokra. Veh Shilfala leszállva légi
lováról, gyalog s egyedül folytatá útját puszta és ismeretlen tájakon.
Egy órányit haladhatott, midőn a távolból feléje vágtató s villogó
fegyverzetü lovagot pillantott meg. A lovag hozzá érkezvén, felkiáltott:
– Érkezésed legyen szerencsés és üdvözölt Szaif Züliázán, ki
jelenléteddel szerencsélteted e földet!
– Ki vagy te s honnan ismersz engem? – kérdé ez.
E kérdésre a lovag felnyitá sisakrostélyát s egy bájoló szép nő arczát
láttatá, oly szépet, hogy ifjunk elforditá tekintetét, nehogy a nő
ragyogó szépsége elkábitsa.
– Já, Szaif Züliázán! tudd meg, hogy anyám, kit Akélá-nak hivnak, a
csillagászat-, boszorkányság- és bűvészetben a föld minden lakóin felűl
áll. Ő nevelőnője 660 hakiméh-nek (boszorkány), a kik a mí málikunknak,
Kamrunnak hű cselédei. Anyám már rég kiolvasta a csillagokból, hogy te
ide fogsz jőni a Kitab Tarik Enil után, hogy te engem feleségűl fogsz
venni s ma reggel anyám így szólott hozzám: „Leányom, Táma! Szaif
Züliázán ma megérkezik országunkba. Vedd lovadat és fegyvereidet s nevén
köszöntve, vezesd őt körünkbe!
– Engedelmeskedem a hatalmas Isten akaratjának – mond az ifju aráb – s
kész vagyok téged követni.
– Csakhogy ez nem oly könnyü ám, mint gondolod s íme, miért nem könnyü:
„A jövendőt látó s a rejtett dolgokat fölfejtő hakimék nehány héttel
ezelőtt Kamrun málikot értesitették, hogy rövid időn egy idegen fog ide
jőni, hogy a Kitab Tarik Enilt elragadja; ez a könyv pedig oly szent
tárgy, melynek a málik nagy jelentőséget tulajdonit s azért
megparancsolta, hogy a kapuknál figyelmesen őrködjenek; nemcsak, hanem
rendeletet adott a hakimék-nek, hogy egy Talszamét csináljanak; ez pedig
egy nagy szobor, a melybe egy óriás van betéve; e Talszamé a város
legmagasabb kapujára helyeztetett, hogy a vész perczében dörgő hangjával
a város lakóit figyelmeztesse.“
„A hakimék e rendelet vételekor összegyültek egyiköknek, Kas-nak
lakában, s negyven napig dolgoztak; a negyvenegyedik napon egy szobrot
hoztak ki, melybe Ammaz óriás van zárva, s a szobrot a város főkapujára
helyezték.“
„Láthatod tehát, Szaif Züliázán! hogy ha láthatólag mennél a városba,
Ammaz dörgő hangjával jelt adna s te el lennél veszve; azért módott kell
találnunk, hogy te ne a kapun menj bé, és anyám ezt mondá nekem: „Midőn
az éj bekövetkezik, te elővigyázattal közeledj a város falaihoz; a
kaputól balra egy kötelet fogsz találni, mely egészen a sánczokig fog
leérni; te azt gyöngéden megrázod, anyám és én a falakon leszünk, s
midőn te a kötelet derekadra kötötted, fel fogunk húzni. Ily módon tán
bejuthatsz baj nélkül, úgy hogy Ammaz nem fog meglátni.
Ezen útasitások adása után a leány távozott; Szaif Züliázán (ezután
valódi nevén nevezzük) pedig estig ott helyt maradott. Midőn az éj sötét
szárnyait a földre leereszté, megindult, lépteit nehány a felső városban
csillámló gyertyavilág felé irányzá. A falhoz érve, megtalálta a
kötelet, s miután felülről hasonló jelt adtak, megkötötte magát s nagy
baj nélkül felvonatott.
A falon levő Akéla és leánya szerencsélteték s a cselnek sikerülte
felett örvendeztek, midőn egy oly éles és iszonyu kiáltás hangzott el,
hogy a város megrendült s azok, kik aludtak, fölébredtek, kik nem
aludtak, elbódultak. Akéla nem vesztett el egy perczet is, levitte
rögtön közel levő házába az ifju arábot. Nem sokára az óriás által
fellármázott népség az utczákon hullámzott, a katonaság fegyvert
ragadott, s mindenki dühösen kereste a merész ellenséget, a ki a
málikkal saját városában daczolni mer.
Akéla Szaif Züliázánhoz fordulva, igy szólt:
– E dühöngő nép elől téged elrejtenem nem lenne bajos, hanem félnünk
lehet, hogy a hakimék tudományuk által fölfedeznek, szerencsére az én
tudásom és hatalmam nagyobb s reménylem, hogy módot találok számitásaik
kijátszására.
– Mit fogsz tenni, anyám? – kérdi Táma.
– Egy kevés béketürés s kevesebb kiváncsiság leányom! – mond az öreg –
menj előbb a szomszéd halászhoz, s ha egy nagy hala van, vedd meg; de az
nagyon nagy legyen!
Táma kiment s nem sokára egy rendkivüli nagy hallal tért meg, melyért
egy arany dinárt fizetett.
– Most nyúzd le szorgalmasan ezen hal bőrét – mond Támának –; de
vigyázz, hogy feje bőrétől el ne váljék.
Ezen műtétel megtörténvén, Akéla Szaif Züliázánt a hal bőrébe burkolta s
azután egy élő gazellát a szoba talajára felkötve, az igy átöltöztetett
Szaifot annak lábai közé helyezte, tudatván vele, hogy ő ki fog menni
két órára, s hogy igyekezzék mozdulatlanúl maradni visszatérteig. Akéla
eléhozatván ekkor öszvérjét, nyeregbe ült s a Szahireh (bűvész) tanácsba
ment, melynek ő elnöke volt. Midőn a terembe ért, málik Kamrunt 660
Szahireh-itől környezve, már ott találta.
– Anyám! – mond a málik békétlenűl – miért jösz ily későn? Avagy nem
hallottad-é az Ammaz kiáltását s azt, hogy mi történt ez éjjel!
– Já, málik Azamán (hatalmas málik)! én hallottam az Ammaz kiáltását s a
zajt a városban; de hogy miért történik mindez, nem tudom.
– Valóban, anyám! – viszonzá Kamrun – látom, hogy már vénülni kezdesz s
roszul hallasz. Tudd meg tehát, hogy azon idegen, ki a Kitab Tarik Enilt
el akarja rabolni, nem tudom mi úton – ez éjjel bejött városunkba.
– Hát akkor miért nem gyüjtöd össze hakiméidet? Nem azért vannak-é ők,
hogy tudják azt, a mit mások nem tudnak, hogy tanácskozzanak! Majd
fölfedezik ők rejtekhelyét ez idegennek.
Akéla tanácsára 40 hakiméh választatott a 660-ból s a málik rendelé,
hogy csillagösmereti tudományukat vegyék igénybe az idegen hollétének
kipuhatolása végett.
Összeülvén a 40 hakiméh, a Roml-t elkésziték, azaz több pontokból
alkotott vonalokat csináltak egy papirosra s megszámitva a pontokat,
egymásra néztek, újból olvasták s egymásra néztek; ezt harmadikszor is
ismételvén, a hakimék egyike kétségbeesett arczczal dobta földre a
papirt.
– No hát mi az – mond a málik –, mit olvastatok ki?
– Az ég védjen, málik! – felel a hakiméh – mert ezen idegen eszünket
megzavarja s minden tudományunkat kijátsza. Mi jól látjuk, hogy a
városba bejött; de nem a kapun, hanem egy légi úton. Azután látjuk, hogy
egy hal elnyelte; de ez a hal nem él, s végre egy négy lábu állat
ragadta körmei közé s fölemelkedett vele; ez mind a mit fölfedezni
tudtunk.
A málik hallgatván ezen történetet, békétlenségének több jeleit adta s
tanácsnokaihoz fordulva, monda:
– Hallottatok-é ilyent, hogy egy ember a levegőben útazzék, hogy egy
tengeri hal elnyelje egy városban és hogy egy négy lábú állat
felszálljon vele a magasba! Hallottatok-é ilyet?
S dühében kardot rántva, a hakiméhnek rohant; de Akéla közbevetvén
magát, monda:
– Já, málik! én mindég mondtam nekik, hogy fokhagymát ne egyenek, mert
az a csillagászatban mindég tévútra vezet; de ők nem akartak nekem hinni
s újból ettek; engedj meg nekik, holnap újból összegyülünk s talán
szerencsésebbek leszünk vizsgálódásunkban!
A tanácskozás végeztével Akéla lakába tért s azon szobába menvén, hol
Szaif Züliázán felfüggesztve volt, kiszabaditá ezen kényelmetlen
helyzetéből s a hal bőréből kifejtvén, monda neki:
– Mára sikerült a hakiméh-k eszét összezavarni, holnap még jobban
összezavarom.
S következő nap, mihelyt a nap fénylő sugarait szétlövellé a föld
területén, Akéla újból a halbőrbe dugta védenczét s a kútba eresztette
ugy, hogy csak feje ért ki a vízből. Aztán a tanácsba ment. Midőn
belépett, a málik és tanácsosai állva maradtak, míg ő le nem ült. Akéla
ekkor a hakiméknek rendeletet adott, hogy kabalistikus műtételöket
kezdjék meg. Ezek újból elkésziték Roml-okat s mint azelőtti napon:
egymásra tekintének s azt háromszor ismételvén, a málik kérdé hogy mit
láttak?
– Já, málik Azamán! ezen idegen elhomályositja elménket. Ma ugyan azt
látjuk, a mit tegnap – csakhogy most a döglött hal, mely elnyelte, vele
együtt egy sötét tengerbe merült el.
A málik dühösen fordúlt vezéreihez, mondván:
– Hallottatok ily léha hazugságokat?
De Akéla közbeszólván, monda:
– Málik! ők újból valami tiltott dolgot ettek vagy ittak s azért
homályos értelmök.
A málik oly dühös volt, hogy meg akarta öletni a hakimeh-ket; de Akéla
újból közbeveté magát s holnapra szerencsésebb vizsgálódást igért.
Visszatérvén pedig lakába, kivonta Szaif Züliázánt a kútból s monda
neki:
– Ma újból kijátszám a hakimeh-ket; de harmadikszor még nehezebbet kell
kitalálnom.
Az éjt beszélgetés közt töltötték el s a hajnal pirja feltüntével Akélá
egy nagy réz medenczét hozott, a melynek közepére egy arany mozsárt
helyezett. Azután egy gazellát megöletve, annak vérét a medenczébe
eresztette s Szaif Züliázánt a mozsárra ültetvén a már összegyült s reá
váró tanácsba ment.
A málik megnyitá az ülést s a hakiméh-k a már ismert műtételt
megkezdették; de nem sokára nyugtalanúl tekintének egymásra, lassan
sugdosódtak s végre a papirost földre dobva, felkiáltának:
– Azon idegen bizonyosan nálunknál hatalmasabb szellemekkel
szövetkezett; mert mi mind olyakat látunk, a mik értelmünk határait
túlszárnyalják. Ma e férfiut természetes alakjában látjuk: ő egy
rézfalkörnyezte vértenger közepéből kiemelkedő aranyhegyen áll.
A málik ezt hallván, dühét nem fékezheté s kardot rántva megsebezte a
három első hakimeh-t, a többiek pedig hasonló sors elől gyorsan
menekültek.
Ekkor Kamrun málik vezéreihez fordulván, monda:
– Hallottatok-é ilyet: rézfal környezte vértenger közepén aranyhegy! A
világ melyik országában létezhetnék az? Anyám már most csak te vagy, a
ki ezen rejtélyt megfejtheted. Igyekezz azt tanitványaidnál jobban
tenni.
– Nyugodj meg, nagy málik! – felelt ez – én Roml-omat házamban fogom
megtenni s holnap eljövendek számot adni eredményéről.
Akéla haza érvén Szaif Züliázánhoz sietett:
– Ma nagy sürgés és perpatvar volt – úgy mond – az udvarnál; de mégis
sikerült a hakiméhket kijátszanom. Ez volt a legsürgetőbb. Most a málik
egyenesen reám bizta menhelyed fölfedezését s így én igyekezem a málikot
irányodban megnyugtatni s azután módot keresek, hogy a Kitab Tarik
Enilhez közelithessek s elorozhassam azt.
De e mód nem elégitheté ki ifjunk büszkeségét és bátorságát. Ő azt nem
egy nőnek keze, hanem saját vitézsége s életének veszélyeztetése által
kellett hogy megszerezze s azért mihelyt bölcs Akéla szobájába
visszavonult, s Támával egyedűl maradott, így szólt:
– Táma! én téged egy kegyességre kérlek.
– Mire? – szólt a leány, ki már szerelmes volt az ifju hősbe.
– Szeretném, ha megkérnéd anyádat, hogy holnap vigyen el engem a málik
szerályába. Nagyon kiváncsi vagyok udvarát látni.
– Hogyan kivánhatsz ilyet, Szaif Züliázán! – mond a leány élénken –
anyám abba soha belé nem egyeznék, mert az reád nézve igen veszélyes
lehetne.
– Ne félts engem veszélytől! – viszonzá az ifju aráb hidegen – e
városban rajtad és anyádon kivül engem senki nem ismer s ki gyanitana
egy üldözött s az egész nép által elitélt harczfit abban, a ki nyiltan,
leplezetlen arczczal sétál a tisztelt Akéla társaságában?
Táma nem igérte meg, hogy e meggondolatlan kérelmet teendi anyjának;
mert tudta, hogy ez ritkán tagad meg tőle valamit; de Szaif Züliázán oly
sürgetőleg kérte, hogy végre megadván magát, igéretet tett.
Más nap, midőn a fiatal leány Akélával közölte védenczöknek hő vágyát,
Akéla így felelt leányának:
– Valójában sajnálom, gyermekem! hogy az ifju hős ily gondolatokat
forgat agyában, mert ő a mi vendégünk s én fájlalva útasitanám vissza az
ily egyszerünek látszó dolgot, mely neki örömet látszik szerezni; de
tudod, mily veszélyes ha én holnap őtet magammal viszem, mert hihetőleg
holnap lesz a nap, midőn én valamely titkos úton a Kitab Tarik Enilhez
férkőzhetem. E könyv Szaif Züliázán nevével és családjával vonalzatban
levő cabalisticus Talsaméval van bezárva, s ha Szaif Züliázán csak
lábával érintené is azon kápolna küszöbét, hol e könyv zárva van, az
rögtön forogni kezdene s hétszer megkerülvén a kápolnát, Szaif Züliázán
lábaihoz esnék s ekkor rögtön megismertetvén, reá rohannának s nagy
szerencsétlenség érhetné, melybe minket is belésodorna, kik menhelyet
adtunk neki. Míg ha vigyázóbb lenne, megtehetnők ezen kisérletet; de a
fiatal ember fajának egész bátorságával, a fiatalság merészségével bir s
bizonyosan valami olyan meggondolatlan dolgot követne el, a mi
mindnyájunk vesztét okozhatná s megbuktatná a vállalatot, melyért ide
jött.
Alig végezte Akéla beszédjét, a fiatal aráb, ki e beszélgetés végszavait
hallá, bejött a szobába s felkiáltott:
– Könyörgök neked, anyám! ne félj se magadért, se érettem; én rendeleted
nélkül semmit sem fogok tenni; bármit halljak, bármit lássak, én igérem
neked, hogy engedelmes leszek, és a hol maradnom mondod, ott maradok s
senkivel beszélni nem fogok.
E többször ismételt igéret után Akéla beléegyezett, hogy Szaif Züliázánt
öszvérvezető minőségben magával viszi.
Ennélfogva öszvérét az átöltözött Szaiffal elővezetteté s a gyülésbe
ment. Megérkezve a tanácsházhoz, az ifjut öszvére mellett hagyta,
megrendelvén neki, hogy senkivel se beszéljen, ő maga pedig fölment a
tanácsterembe.
Málik Kamrun már jelen volt.
– Já, málik Azamán! – monda neki – veh alaczer, a veh avane (az idő
minden dolgot felvilágosit) én a tegnap csináltam Roml-ban láttam, hogy
az idegen nincsen városunkban, hogy az Ammaz tévedett s oknélkül ütött
lármát. Légy hát nyugodt, málik! nincs abban semmi igaz s nekünk nem
kell aggódnunk. De ha tanácsomat követni akarod: ma a hónap elsője, el
kellene mennünk a szent kúp alá, megvizsgálni a Kitab Tarik Enilt s
Istennek hálát adni, hogy annyi félelmek alól megszabaditott.
E szavakra a málik s tanácsosai felállottak, hogy a kápolnába imádkozni
menjenek. A kápolnát bezáró szent kúp kapujához érve, mindnyájan
leszálltak lovaikról, Akéla Szaifnak újból ismétlé figyelmeztetését. A
málik és kisérete bevonult a kápolnába s leborulva a szent könyv előtt,
sokáig imádkoztak.
Míg imádkoztak, Szaif mindég az öszvért tartotta s végre monda magában:
– Tehát te vagy, Szaif Züliázán! azon ifju ember, kiről dicsőséges és
dicséretes tetteket beszélnek. Hogyan, te a szolgák között rejtezel
akkor, midőn a véletlen felmutatja talán azon egyedüli alkalmat, hogy a
kivánt könyvhez juthass? Akélának megigértem, hogy nem fogok beszélni;
de azt nem, hogy a kápolnába bé ne menjek. Azonban a félelem, hogy
Akélát veszélynek tehetné ki, visszatartóztatá nehány perczig, de végre
is az ohaj, hogy vállalatját önerején hajtsa végre, túlsulyt nyert s
elhagyva öszvérét a néptömeg közt befuródott a szent kúp alá s onnan a
kápolnába. De alig tett annak belsejébe egy lépést, a kerek épület
közepén felállitott, márvány-oszlopon nyugvó könyv elvált helyétől s
hétszer körülfutván a kápolnát, nyitva és mozdulatlanúl megállt Szaif
Züliázán lábainál. Kamrun málik még le volt borulva, midőn nagy mozgást
vevén észre közelében, fölemelte fejét s megpillantá az ajtó mellett
álló arábot és a nyilt szent könyvet lábainál.
A málik rögtön kirohant a kápolnából s jelt adott testőreinek, a kik
Szaif Züliázánra rohantak. Ez lelkét Istennek ajánlva s karjaiba erőt
könyörögve, a falhoz támaszkodott s kardját kivonva, az elsőt, ki hozzá
közelitett, levágta s mindazok, kikhez sujta, leestek, s kik leestek,
nem keltek fel. Nem sokára kijöhetett a kápolnából, holttesteken menve s
mindég vágva maga előtt; így ért az utczára, harcz nemtőjeként forgatva
maga körül tűzkardját s azok fejei, kik körülte voltak, mind lábaihoz
gurultak.
Egy órai öldöklés után ifju hősünk azok közé jutott, kik futottak előtte
s kik még űzték őt. Most visszafordulva a futóktól az űzőkkel állott
szembe s azok százanként hullottak lábaihoz. A halál előtte lebegett
mint az ég villáma, mely egy nagy fát meggyujtván, megsemmisiti s hamuvá
teszi az erdő minden fáit.
Ez iszonyú űzés reggel óta tartott, pedig már a nap megközelité a
délpontot s az ifju hős még mindég küzdött, remélvén, hogy a városból
kijuthat.
Már balkezébe vevé a kardot, már csaknem egészen ki volt merülve, midőn
egy a mezőre nyiló s kevéssé védett mellékkaput pillantott meg; de ekkor
lábai egy holttestbe megbotolván, szerencsétlenűl földre bukott; nehány
őtet közelről követő harczos rá veté magát, s lefegyverezvén megköték
kezeit s győzelem kiáltások között Kamrun málik szerályába vezeték.
Midőn Szaif Züliázán a málik elébe vezettetett, ez testőreinek kiálta:
– Ne mutassátok ez ember arczát. Nem akarom látni. Vezessétek a
börtönbe; majd rendeletet fogok adni, hogy kivégeztessék.
Szaif Züliázán az éjet egy mély és iszonyatos börtönben töltötte,
lelánczolva, mint egy gonosztevő. A nap első sugarainak feltüntével
pedig elindittatott a vesztőhelyre.
A várostól bizonyos távolra magas hegyek között egy nagyon régi kút
volt, melyet nyolczvan mázsányi ónfedél zárt el; 80 év óta nem nyitották
ki. A kút iszonyu mély volt, s midőn fedelét leemelték, egy óránál
tovább fekete fojtó lég gőzölgött ki. Ide vezették az ifju arábot
mindazoktól kisértetve, kiket kardja életben hagyott s kik mind gyönyört
találhatni reméltek végvonaglásának látásában; de várakozásukban
csalatkoztak, mert a halálra itélt egy erős kötéllel megköttetvén, a kút
közepéig leeresztetett s miután a kötelet jól megerősiték, a kolossalis
fedőt reá illesztették.
A nép szétoszlott s minden vigyázat felesleges levén, maguk az őrök is
lakjaikba tértek s a hegyen csak a hallgatagság maradt s az éj, mely nem
sokára fekete fátyolát boritá a földre, a csillagok felgyultak az égen,
hogy az embert lenyugvása előtt imára hivják vagy hogy vezéreljék az
elkésett útast, a kit gyerekei, neje és atyja várnak.
Minden csendes volt, mindenki nyugodott, csak a szegény Szaif Züliázán
csüngött egy örvény felett, fojtó légkörben s minden bátorsága daczára
szemei könynyel teltek meg és elkeseredett lélekkel ekként fohászkodott
Istenhez:
„Nagy birája a mindenségnek! vétettem-é szent törvényed ellen a tegnapi
nagy napon? Akéla bölcseségére kell vala-é magam biznom s nem leölni egy
város felét egy tárgyért, melyet zajtalanúl megkaphatok vala? Égnek
Istene! ha elkárhoztatsz engem, vedd kegyelmedbe szegény lelkemet.“
Midőn ez imát bevégzé, úgy tetszett Szaif Züliázánnak, hogy az oldalfal
kinyilik s egy lágy édes hang mondá:
„La baisza alik, ya forisze Azaman, ya Szaif Züliázán (semmi rosz ne
érjen téged, oh korunk nagy hőse, Szaif Züliázán)“ s hozzá tevé hogy:
„Az ég Istene kárhoztatja az oktalanságot; de védi a bátorságot és
hitet!“


IV. A csudálatos gyűrü.
Szaif útazása a nagy Akiszával (_nőnemtő_). Miként jut bé Mukhtatif
várába? A Nil forrásai.
Az ifju aráb fölemelvén szemeit, egy természet felett, nagy nőt
pillantott meg, a ki rögtön eloldá kötelékeit s egy föld alatti úton a
mezőre vezeté. Midőn ily csudás módon megszabaditva látta magát Szaif,
kérdi az előtte levő csudás teremtménytől:
– Ki vagy te? honnan ismersz engemet?
– Elbeszélem! – felelé a nő – s legelébb egy téged meglepő dologgal
kezdem: Emlékszel-é Mukhtatif óriásra, a kiről te azt hiszed, hogy
megölted, midőn málik Efrah városába ment Sháma herczegnő után? Ez
iszonyatos nemtő (genius) nem halt meg sebében. Ez egyike a legféltebb s
legveszélyesebb lényeknek. Ő egy Afrit (rosz és hit nélküli nemtő), én
müszülmán vagyok, a hit nemtőjének leánya. Ez az Afrit elég merész volt
atyámtól kezemet kérni, s oly félelmes, hogy atyám egy ily Afrit
kafirnak (hitetlen, Iszlámot tagadó) áldozott fel, mondám neki:
Lehetséges-é atyám, hogy te engem, ki müszülman vagyok s egy Istent
hiszek, egy hit nélküli szörnynek adj. Atyám eként felelt nekem:
„Já, Eb neti (leányom)! hogyan útasitsak vissza egy lényt, a ki égetés-
és gyilkolással boszulja meg magát? Igyekezz magadnak valakit keresni, a
ki védjen és megmentsen tőle. Én már igen vén vagyok, semmit sem tehetek
ily körülmények között.“ Én hallva ezen szavakat, távoztam s több nagy
nemtőt fölkerestem, kérve védelmöket; de midőn megtudták, hogy Mukhtatif
ellen kell védniök, mindnyájan azt felelték, hogy az lehetetlen.
Kétségbeesetten egy istenes emberre gondoltam, kit Sheik-Abduszalámnak
hivnak s ki túl a tengeren egy minaretben lakik. Elbeszéltem neki
szerencsétlenségemet, s ő azt mondá: Já, Akisza! Mukhtatiftól senki sem
menthet meg más, mint az, a ki az ő kezét levágta. Ez egy ifju, a kit
Szaif Züliázánnak hivnak. Ő most málik Kamrun városának Bair
akamik-jában (mély kút) van. Menj oda rögtön, vezesd ide őt s én
megmondandom neki, mit tegyen, hogy a világot ezen Afrit-tól megmentse.
– Íme, miért jöttem ide, s ha most akarod, én elviszlek téged a
Sheikhez.
Szaif feleletére, hogy készen van, Akisza megfogta egyik kezével mint
egy kis madarat s egyik vállára helyezvén, fölemelkedett vele oly
magasságba, hogy Szaif tisztán hallhatta a Tasbik Allamlak fi alfiak-ot
(az angyalok énekét az egekben), s azután egyenes vonalban a tenger
tulsó partjának tartott, oly hihetetlen gyorsasággal repülve, hogy
reggel a nap feltüntekor Szaifot a minaret kapujában tette le.
Az ifju aráb tisztelettel közeledett Sheik Abduszalámhoz s megcsókolta
kezeit; a Sheik örömmel fogadta s eképp üdvözlé:
– Ahélan ya, Szaif, iniszte hada ádiár (hozott Isten, Szaif, e föld
örvend jelenléteden) s azután részletesen megismerteté vele Akisza
szomoru helyzetét.
– Olvastam az Isten titkából, hogy néked kell megsemmisitned ezen
félelmes nemtőt, Szaif Züliázán! – mond a Sheik – s megmenteni ezt az
igaz hitű nőt. Menj vele! a gondviselés vezetend nemes vállalatodban,
melyet ha végeztél, jőjj ide vissza.
Szaif búcsut vett a Sheiktől, s Akisza vállaira emelvén szokott
modorában útra kelt. Valahányszor az ifju elfáradt, földre ereszkedett,
hogy pihenje ki magát. Útjok három nap és három éjjel tartott, s végre a
negyedik nap hajnalán megérkeztek a Dsebal Ahamar ani mamba Enilhez (a
hold hegyekhez és a Nil forrásához). Ezen magas pontról Akisza megmutatá
az ifjunak Mukhtatif óriás várát.
– Já, Szidi! én nem közelithetek ez átkozott várhoz. Menj magad. Engem e
hegytorkolatban fogsz találni.
Szaif Züliázán egyedűl indult a vár felé, melyet többé szem elől el nem
veszthetett, mert tömör tornyainak tetőzete egész a fellegekig nyúlt
fel. A vár közelébe érkezve látá, hogy az egészen körűl van véve fallal,
de a melyen belsejébe vezető kaput sehol sem fedezhetett föl. Megkerülte
kétszer a várat a nélkül, hogy a várba bévezető útat találhatott volna.
Már csüggedni kezdett, midőn az előfal egyik szögletén elrejtett szűk
ablakot fedezett föl, mely mellett emberi alakot vesz észre. Közelebb
menve, egy őtet oda intő nőt ismert föl; az ablak megnyilt s a nő intett
neki, hogy közeledjék a falhoz. Oda érve egy övekből s különféle
ruhadarabokból összeillesztett kötél ereszkedett le. Szaif, ki e
felmászási móddal nem régiben ismerkedett meg, oda köté a derekához s
felhuzatván, egy kerek teremben találta magát vagy tíz ifju hölgy
között.
E hölgyek mind bájoló szépségüek voltak s valamennyien egyszerre
felkiáltának:
– Hozott az ég körünkbe, Szaif Züliázán!
– Honnan ismertek engem, s ki mondá meg nektek nevemet? – kérdé ez.
Egyik a nők közül így felelt:
– Tudd meg, Szaif! hogy mi mind málikok leányai vagyunk, kiket Mukhtatif
óriás szülőinktől elragadott s ide várába hozott, hol mi éjet nappalt
sirással töltünk el. De a mult éjjel társnéink egyike, Nahida, álmában
egy természetfeletti lényt látott, ki neki ezt mondá: „Já, Nahida! szünj
meg sírni; Isten neked egy szabaditót küld; holnap nézz a távolba, ott
egy férfit fogsz látni, a kit Szaif Züliázánnak hivnak. Igyekezz
társnőiddel őtet a várba béjuttatni; mert ő az, a ki a titeket itt fogva
tartó utálatos kafirt meg fogja ölni, és akkor társnéid mind
visszatérhetnek szülőföldükre; de reád nézve, Nahida! Isten azt
határozá, hogy a szabaditó nejévé leszesz, fölvevén az ő hitét.“ Nahida
fölébredvén, elmondá nekünk álmát s mi azt mondók neki: ha álmodnak
teljesülnie kell, akkor mi nem sokára látni fogjuk e férfiut s valójában
kitekintvén az ablakon, látánk téged a vár felé közelitni s bár arczod
vonalait nem vehetők ki, még sem kételkedheténk, hogy te vagy Istentől
küldött szabaditónk!
– Ané vallahi (igen, én vagyok)! ne tünődjetek sorsotokon; Isten a ti
megmentéstekre külde engem – felelé Szaif.
Az ifju hölgyek körülvették és csudálattal nézték Szaifot; mert ők már