Kelet tündér világa, vagy Szaif Züliázán szultán. (1. kötet) - 02

Veh Shilfala megjelenése felfüggeszté perczre a nő fájdalmát,
figyelemmel kezdé vizsgálni a szép ifjut s ugy tetszett neki, mintha a
sírjából feltámadott, megfiatalodott és fényözöntől körülövedzett Juszuf
patriarchát látná. Ez a két fiatal egykorú lehetett, egyik olyan szép
volt mint a másik, s így egymásra nézve ugy tetszett nekik, mintha
ismernék egymást, mintha egy jobb, egy szebb világban már találkoztak
volna s szemeik sugarain kinyargalt lelkeik egyesültek a szerelem
oceánjában.
Veh Shilfala a szép ösmeretlenhez közeledett s mélyen meghajtá magát.
– Életemnek lelke! ki vagy te? – kérdé – és miért sirsz?
– Hát te ki vagy? – felelt a nő.
– Én egy szegény idegen vagyok, a ki Istennek földén útazik, nevem Veh
Shilfala.
– Engem pedig Shamának hivnak; málik Efrah az én atyám.


II. Mukhtatif az óriás.
Szadun Eszendcse vára. Miként jár el Veh Shilfala megbizatásában.
Győzelme s visszatérése málik Efrah városába.
A mondottakból sejthetők, hogy az a város, melyhez Veh Shilfala ért, nem
volt más mint málik Efrah városa, s míg az egymásról rég nem hallott
fiatalok elbeszélik gyerekéveiknek apró történeteit, mí elmondjuk mi
történt a városban, mióta Veh Shilfala elhagyta azt.
Midőn málik Efrah, vezére Szkárdis fenyegetéseinek engedve s
kormányzósága elvesztésének félelmében eltávolitá Veh Shilfalát,
egyetlen leányára ruházta át mindazon szeretetet, a melylyel az ifju
iránt viseltetett s Sháma egyikévé lett a legtökélyesebb nőknek. Ő
kitünő vala értelem- és erőre nézve, ugy a női kellemek- mint a hadi
tulajdonokban; mert ez időben a nők éppen ugy tanulták a vívást és a
harcztudományt, mint a férfiak s rövid időn a herczegnő mindazon
tökélyekkel birt, melyekkel egy uralkodó leányának birnia kellett. Nem
volt lovag, a ki lovat több kellem- és ügyességgel vezetett volna mint
ő, és a fegyvereket jobban forgatta volna mint ő.
Sháma egy gyöngéd nő alakjával, de egy hős hatalmával birt. S azért
Szkárdis gyűlölete Sháma ellen szinte oly nagy volt, mint az arábok fia
ellen. Nem gondolhatott remegés nélkül azon veszélyre, mely honát
fenyegeté, ha valaha a két szerencsétlen jegyet viselő lény egymással
egyesül; s e legyőzhetetlen rettegéstől vezettetve, egy öreg
kuruzsolóhoz ment, ki a közönséges emberek előtt rejtett dolgokat
ismerte, s elbeszélvén nyugtalanságait, megkérdé: nem ismer-é módot,
hogy Habesh-t Sháma jelenlététől megmentse.
– Semmi se könnyebb ennél – felelt az öreg jós – hozz nekem egy
serpenyőt tele parázszsal!
S midőn a szénparázs meggyujtatott, az öreg lángoló fehér port dobott
reá s ismeretlen nyelven bizonyos szavakat mondott. Alig végezte a
műtételt, a szoba falai megnyiltak s egy félelmes nagyságú s iszonyuan
rút óriás jelent meg.
Meg kell jegyeznünk hogy ezen korban a természet feletti lények (a jó és
rosz) gyakran mutatkoztak az emberek között, s közvetlen érintkezésben
voltak velök. Ezen nemtők használtak egyiránt megbüntetésére a
roszaknak, felbátoritására és felsegélésére a gyengéknek s az igazhivők
védelmére a vész perczeiben s később, midőn Mohamed látnok az emberekhez
küldetett, tevékenységök, hitök elvei a szent könyvbe irattak meg s
ekkor a nemtők közbejövetele szükségtelenné tétetvén, Isten a népek
közötti megjelenésöket megtiltá.
Az emlitett félelmes óriás neve Mukhtatif (elragadó) volt s megjelenvén,
kérdé az öregtől hogy miben lehet szolgálatára.
– Mukhtatif, én neked rendelem, hogy rögtön málik Efrah városába menj –
mondá az öreg – s odaérkezve hullass tűz- és kőesőt a lakosokra s midőn
haragodnak okát tudakolandják, mondjad, hogy te Shámát, a málik leányát
kéred s hogy hét nap gondolkozási időt hagysz nekik, s ha akkor
kivánatodat nem teljesitik, szétzúzod házaikat, eltiprod gyermekeiket.
– Értem uram! – felelt az óriás – akaratod teljesitve lesz.
És a fertelmes óriás tűzfelhőbe burkoltan, megérkezett málik Efrah
városához s tüzes kőesőt hullatott a városra. A megrémült lakosok
megpillantván az óriást, kérdezték hogy mit akar.
– Shámát, a málik leányát. S ha nem teljesititek kivánatomat, házaitokat
szétzúzom, gyerekeiteket megölöm; hét nap alatt készitsétek el, hogy
visszatértemkor legyen a városon kivül egy sátorban egyedül és
ünnepélyes nászöltözetben!
Hallván ezt a lakosok, tömegestől a málikhoz mentek s elbeszélvén a
történteket, kérték hogy az óriás kivánságát teljesitse, jobb levén hogy
egy szenvedjen mint mindnyájok.
E hirre a málik magán kivül sietett háremébe, hogy nejével közölje a
szomoru hirt, kinek fájdalma sikoltásokban tört ki. A két szerencsétlen
szülő kétségbe volt esve a hét napon át.
Szkárdis örömtől ragyogott. A hetedik nap elérkeztével két sátor
vonatott a városon kivül. Egyikbe az ünnepélyesen öltöztetett Shámát
helyezték, a másikban a málik és neje várták az óriás érkeztét.
Igy állottak a dolgok Veh Shilfala megérkeztekor Sháma sátorában, s
midőn a fiatal leány elbeszélte Veh Shilfalának a történteket s
hozzátevé:
– Szememnek világa! távozz, mielőtt az utálatos óriás megérkeznék, mert
téged is elragadna s mind a ketten el lennénk veszve.
– Téged elhagyni! – kiált föl ez – Isten mentsen ily gyávaságtól, inkább
ezerszer meghalok, mintsem ezen szörnynek oda engedjelek!
S hiába könyörgött Sháma a puszta fiának, hogy ne veszélyeztesse életét.
Ez szilárdúl állott határozata mellett, hogy maradni és őtet védni
fogja.
E közben egy felhő emelkedett a láthatáron s oly sebesen növekedett,
hogy nem sokára a nap világát is elsötétitette.
Látni lehetett e felhőben az óriást, a ki lábával a puszta homokját
érinté, míg feje az ég felhői között veszett el. Bizonyos távolban a
roppant szörny kibontakozott felhő burkából, egyenesen Sháma sátrának
tartott; oda érve, megragadta annak csúcsát s gyerekjátékként fölemelve,
egy gúnyos tagmozdulattal háta mögé dobta.
De midőn az ifjut az egyedül hitt Sháma mellett megpillantá, félelmesen
összeránczolt szemöldökkel kiálta föl:
– Ho, hó! bitang, anyától eldobatott gyerek, mit keressz szép mátkám
mellett? Távozz rögtön, mert ha nem, eltiporlak.
S ezt mondva, kinyujtá karját, hogy Veh Shilfalát – miként tevé a
sátorral – fölemelje. De ez magában az Allahtól szeretett Ibrahimnak egy
imáját elmondva s hangosan béfejezve, hogy „Allah egyedül hatalmas“ –
kardjával odasujtott s legvágta az óriás kezét.
A szörny iszonyu keze lábaihoz esett s ekkor az oly iszonyut bődült,
hogy a föld rengett belé s azután az ifjunak mondá:
– Bitang! te engem megöltél. Ha csak egyet léphetnék, nem élnél egy
perczig.
Ezzel összerogyott s vér helyett füst és lángok környezték (mert a
nemtők teste tűzanyagból van alkotva).
A város lakói nagy ünnepet rendeztek az ifju hős tiszteletére. Málik
Efrah atyai gyöngédséggel ölelte meg őt, s Sháma anyja nem tudta hogyan
fejezze ki háláját és boldogságát.
A tett szolgálat jutalmáúl a málik Veh Shilfalának egy kastélyt
ajándékozott s egészen feledve régi félelmeit, nagy-tanácsában egy
helyett adott neki. Igy Veh Shilfala mindennap láthatta a herczegnőt s
viszonyos szerelmök naponta gyöngédebbé s szenvedélyesebbé lett.
Sháma már régóta várta, hogy Veh Shilfala a máliktól kezét megkérje; de
az ifju e lépésre nem látszott elhatározottnak. Végre e feletti
bámulatát nem rejthetvén, így szólott hozzá:
– Szivem szerelme! nem te ragadál-é ki engem a legiszonyubb helyzetből?
nem te tetted-é atyámnak a legnagyobb szolgálatot? hiszed-é, hogy ő
téged eléggé jutalmazhat? s hogy bármit kérnél is tőle, ő azt
megtagadhatná? Veh Shilfala, te tudod, hogy mennyire szeretjük egymást.
Miért van mégis, hogy te mindeddig nem kértél meg engemet?
– Imádottam! én csak téged ohajtlak nőműl; de én egy szegény üldözött
árva vagyok s félve egy tagadó választól, mely szivemet zúzhatná szét,
nem mertem a máliktól oly nagy megtiszteltetést, oly nagy nem érdemlett
boldogságot kérni. De most általad fölbátoritva, még ma estve elmegyek
és megkérem kezedet.
Elment tehát Veh Shilfala a málikhoz azon szilárd elhatározással, hogy
föltárja előtte szive érzelmét; de valahányszor ezt akarta tenni,
bizonyos félelem visszatartá őt s végre távozott a nélkül, hogy egy
szóval érintette volna azt.
Alig érkezett haza, a herczegnő hozzá sietett s monda neki:
– Veh Shilfala! te nem merted megkérni atyámtól kezemet.
– Nem, de holnap habozás nélkül megteszem.
Sokáig elbeszélgettek ezután szerelmökről s a boldogságról, mely reájok
vár; végre Sháma távoztakor mondá:
– Igyekezz holnap bátrabb lenni, mert többé ily bizonytalanságban élnünk
nem lehet.
Következő nap Veh Shilfala a tanácsba ment, hol a málik is jelen volt;
de ekkor még félénkebb, még zavartabb volt mint az első nap. Estve Sháma
hozzá menve, monda:
– Valójában azt hinnék, hogy az én kezemet megkérni szégyen. Hát Veh
Shilfala az, ki egy szótól remeg? ha így van, akkor fátyolozza el
arczát, mert többé nem fogják bátornak mondani.
A herczegné annyira sértette gúnyos modorával az ifju arábot, hogy egész
éjjel nyugtalan volt, mintha égető homokon feküdnék s más nap sietve
ment a vezérek tanácsába; de midőn a málikot üdvözlené, előtte állva
maradott a nélkül, hogy egy szót képes lett volna kimondani.
Málik Efrah észrevevén zavarát, bátoritó gyöngédséggel mondá neki:
– Fiam! látom, hogy valami közlendőd van; beszélj bátran!
– Igen, nagy málik atyám és uram – mond végre az ifju – én azon
szándékkal jöttem hozzád, hogy leányod Sháma kezét megkérjem. Méltó
vagyok-é uram, hogy vejeddé legyek? kegyes leendesz-é beléegyezéseddel
megtisztelni?
A jelen levő Szkárdis hallván e szavakat, turbánját földhöz vágta s
szakállát tépte.
– Im, itt van – kiálta föl – itt van, a mitől mindég remegtem, a mit
előre láttam. Ezen két egy jegyű egyesülend Habesh-ben és mí
menthetetlenűl veszve vagyunk.
A málik ekkor fővezéréhez fordulva, monda, félelmeid álomlátások. Miként
félhetnénk attól, a ki minket megmentett? Miként tudnám én megtagadni
leányomat attól, a ki a szörnytől megvédte őt? Ha ismernék ennél nagyobb
jutalmat, azt is készséggel adnám neki.
– Málik, felelt Szkárdis, engedd hogy én vezessem ez ügyet. Az ifjut
útasitsd hozzám. Én kötelezem magamat, hogy mindnyájunkat kielégitő
választ adok neki.
Ekkor a málik az ifju arábhoz fordula:
– Fiam! – ugy mond – kérésed természetesnek és jogosnak találom s én nem
tagadom meg azt tőled; de tudd meg, hogy a málikok leányai a vezérek
előleges beléegyezése nélkül nem adhatók férjhez; azért fordulj
fővezérünk Szkárdishoz s én nem kétlem, hogy ő kérésed meghallgatja.
Veh Shilfala engedelmeskedett s a vezérnek is ismételte azt, mit a
máliknak előbb mondott.
– Beh, beh![2] – felel Szkárdis – ki kérhetné jogosabban a herczegnő
kezét, mint te! de Szidi, a málikok leányai nem olyak, mint a
népleányok! azokat nem arany- és ékszerekkel vásárolják meg, hanem
dicsőség és hős tettek jutalmául nyerik el. – Ez a nászajándék, melyet a
málikok leányai követelnek. Mi tehát a mi szép herczegnőnk
nászajándékául Szadun Eszendcse (fekete Szádun) fejét kérjük. Hozd el és
akkor férje lehetsz a bájos herczegnőnek.
– Igen jól van – felelt Veh Shilfala – én ez ember fejét el fogom hozni.
A tanács eloszlása után Sháma Veh Shilfalához ment.
– Szerencsétlen! – kiálta föl – mit tettél, miért igérted Szadun
Eszendcse fejét, a nélkül, hogy tudnád ki az. Tudd meg, hogy az egy
iszonyatos vad lény, s a vezér csak azért kérte fejét, hogy téged általa
megölessen. E rémes fekete szörny iszonyatos rabló, a ki rettegésben
tartja egész Habesh-t és éppen oly erős, oly bátor, mint a minő
kegyetlen és rút. Még eddig senki sem tudott vele mérközni, s a nagy
szultán Szaif-Rád gyakran küldötte ellene leghősebb harczosait, de egy
se tért közülök vissza. Ez a rabló főnök 80 négernek parancsol, kik
közül mindenik képes 100 emberrel megmérkőzni s a hegyek keblében egy
magas sziklára épitett bévehetetlen s közelithetetlen várban lakik,
melyet soha egy málik sem kisértett ostromolni, tudván hogy ahoz
hozzáférni lehetetlenség. Íme, az a kinek fejét elhozni igérted!
Szkárdis mindkettőnknek vesztét akarja; meneküljünk együtt, menjünk egy
más országba, hol szerencsésebben mint atyám házánál – együtt zavartalan
boldogságban élhetünk.
– Herczegnő! – felelt Veh Shilfala – Allah mentsen attól, hogy én téged
gyávaság és háládatlanság bérén birjalak. Soha Sháma! Kezedet
dicsőséggel fogom elnyerni; én hozzád méltó akarok lenni.
A herczegnő látva, hogy fiatal barátja kérelmét miként fogadja, sértődve
hirtelen távozott a nélkül, hogy visszanézne.
A herczegnő ily haragos távozása után Veh Shilfala nyugtalan és békétlen
lélekkel, hiában keresett egy órai álmot; nem engedett lelkének
fölhevülése percznyi nyugalmat. Fölkészitteté tehát harczi ménét,
felövedzte fegyvereit s viradat előtt távozott, a nélkül, hogy valakitől
búcsut vegyen, a nélkül, hogy tudja merre intézze lépteit, Szadun
Eszendcsét feltalálandó.
Már jó messzire haladott, midőn dél felől egy egészen vasba burkolt
lovagot pillantott meg, a ki feléje vágtatott, s midőn húsz lépés
távolságra ért, megállott, csatára felhivólag s azután reá rohant egy
erőteljes kopja döféssel. A mint Veh Shilfala e döfést felfogta, láthatá
hogy ellene egy gyönyörű szép lovon űl s azt oly ügyesség- és
otthonossággal kormányozza, mihez a hadtudományban nagy jártasság volt
szükséges. Ekkor a két lovag között erős elszánt viadal kezdődött. Egy
óránál tovább szikrazápor pattogott a kardok és paizsok között s Veh
Shilfala gondolta magában: Íme, egy harczos, a ki már elég dolgot ad
nekem, miként harczolandok én Szadun és 80 négere ellen? s talán egy
perczig szemrehányást is tett merészségeért magának; de végre e percznyi
habozást megbánva, oly élénken rohant ellenére, hogy sarkantyuik
összeértek. Ekkor megragadva a lovagot, övénél fogva a földre akarta
dobni, midőn ez felkiáltott:
– Ne tovább, Veh Shilfala! te megbánnád azt!
Az ifju előtt e hang ismeretesnek tetszett. S midőn az sisakrostélyát
fölemelé, Veh Shilfala maga előtt látá mátkájának szende szép arczát.
– Sháma! – kiálta föl ez – te teszed ki magad csapásaimnak! miért? mi
czélból angyalom?
– Miért? – felel a herczegnő – irántad való szeretetből; mi czélból?
azért, hogy megpróbáljam bátorságodat, hogy tudjam ha képes vagy-é ama
hősök ellen vívni? most már ismerem hősiességedet s a vívásbani
jártasságodat; tudom, hogy megijeszteni, visszarettenteni semmi nem fog,
– csak félek a veszélytől, melybe e rettenthetlen bátorságod vezethetne.
Engedd, hogy veled menjek, Veh Shilfala! s mi ketten ki fogunk játszani
minden ármányt, legyőzünk minden veszélyt.
– Nem, nem! az nem lehet, Sháma! mentsen az ég, hogy kedves életedet
veszélynek tegyem ki, s másfelől ha te velem jőnél, nem mondhatnák-é,
hogy ha Sháma vele nem lett volna, sikert nem mutathatna fel.
Az ifju herczegnő látva, hogy Veh Shilfala minden kérelmének ellent mond
s hogy tántorithatlan föltételében, – bús szívvel tért vissza; de
távozva, könyeit nem tartóztathatá s felkiáltott:
– Istenem! tudod, hogy én őt miként szeretem, ismered azon áldozatot,
melyet ezen szerelmemért tettem; most ő megtiltja osztoznom a
veszélyben, melyre magát érettem kiteszi. – Istenem, hozd őt bajba, hogy
segélyére siethessek, hogy ragaszkodásom s feláldozó szerelmemről
meggyőzhessem!
Ez ima után sirva folytatta útját, azon gondolkozva, hogy mit tegyen.
Veh Shilfala szintén ment ellenkező irányban, három napig folytonosan
homokdombok között haladott, s a negyedik nap alkonyán érkezett azon
magas sziklacsúcs alá, melyen Szadun Eszendcse fellegvára állott.
Ifju arábunk nappal nem mutathatván magát a vár közelében, elrejtőzött
egy hegyszakadásban. Az éj bekövetkeztével lódobogást s több ember
beszédét hallotta, kik a vár felé haladtak. Ezek az ő rejthelye mellett
vonulván el, gyalog követte őket; mert megérté, hogy azok Szadunnak a
várba visszatérő négerei, kik egy karavánt fosztottak ki s lovakat és
foglyokat vittek magukkal. Midőn a vár kapujához értek, Veh Shilfala a
foglyok közé keveredett s bément észrevétlenűl. A csapat egy magas
torony felé intézte lépteit, mely a főnök lakása lehetett. Ő követte
azokat a torony lépcsőzetéig s annak keskeny csigagrádicsán fel kezdett
menni; de midőn a 20-dik lépcsőt elérte, az magára felnyilt s egy mély
örvényt tárt fel. Ugyan ekkor két gyilok szökelt ki a fal ellentétes két
oldalából s Veh Shilfala összeszorittatva az örvény felé ragadtatott. E
helyzetében nem mozdulhatván, Alláhnak ajánlotta magát s szemeit égre
emelve monda: „Oh te, ki a szerencsétlenek, a benned bizók s hozzád
folyamodók imáját meghallgatod, nagy Isten! te egyedűl tudsz engem
megmenteni. Midőn ezen szavait elmondaná, ugy tetszett, mintha valaki a
lépdéken fölfelé jőne; nem sokára közelében volt mondván:
– Szalamalik iza! forisze azamán! – Üdvöz légy világ nagy hőse! – S
ösmeretlenünk a pokoli tőrök közül kiszabaditván fiatal arábunkat,
hozzátevé:
– A harcz oroszlánja csak ily módon győzethetik le s lásd Veh Shilfala!
én mégis megmentettem életedet.
Az ifju újból mátkájára ismert s meglepetve fordult hozzá:
– Sháma! hogyan történhető, hogy te velem egyszerre itt légy?
– Midőn elváltunk egymástól, én lépést haladtam imádkozva és sirva; de
nyugtalanságom és szerelmem nem engedték, hogy téged elhagyjalak s én
visszafordulva, téged távolról mindég követtelek. E várba épp azon módon
jutottam bé mint te s lásd barátom, jóltettem hogy szivem sugallatát
követém s most még akaratod ellenére is veled maradok.
E kényes helyzetben Veh Shilfala átlátta hogy nem lehet ellenkeznie, s
hogy a bátor nő önelszánását vissza nem útasithatja. Felindultak tehát a
lépcsőkön; de most elővigyázattal haladtak: minden lépcsőt előbb
megpróbálva, mielőtt ráléptek volna. Fenn egy kis kerek ívezet alá értek
s előttük egy kettős szárnyú ajtó állott, melynek egyik szárnya fel
levén tárva, nagy kúppal ellátott mecsetszerű terembe pillantottak, mely
egy függő lámpa által volt világitva; Szadun ott ült négereitől
környezve.
Nem sokára a barbár főnök mennydörgő hangját viszhangozták a kúp
ívezetei:
– Mit tettél a foglyokkal? – szóla egy bejövő négerhez – lelánczoltad-é
jól börtöneikbe, mielőtt feljöttél számot adni nekem kiküldetéstök
eredményéről? – ha csak egy is elszabadúl közülök, tudod hogy mindnyájan
menekülnek. Egyik menjen le megnézni, hogy minden rendben van-é s hogy a
kapunál őrködnek-é?
Midőn egy néger a többiektől elválva a lépcsőzet felé indult, Veh
Shilfala halkan mondá a herczegnőnek:
– Íme egy ember, ki erre jön, midőn előttem elhaladna, én megölöm s te
dobd le a lépcsőzeten.
A néger a kerek ívezet alá érvén, midőn lábát az első lépcsőre tette,
egy kard villant fel a sötétben s feje tolluként esett le. A herczegnő a
testet fölvéve, levitte a lépcsőzeten.
Szadun Eszendcse sokáig várta küldöttének visszatértét; de az nem
érkezvén, egy másodikat inditott el, kivel éppen az történt, mi az
előbbivel. Látva, hogy ez sem tér vissza, Szadun kételkedni kezdett,
hogy valami rendkivüli történik s nyugtalanúl fölkelve, monda
környezőinek:
– Menjünk le mindnyájan, jertek velem valamennyien!
A négerek mind fölkeltek, hogy főnökjöket kisérjék s midőn Szadun a
terem ajtaját átlépte, észrevette az ifju harczfit, a ki kihivólag
állott elébe.
– Mondtam ugy-e, hogy valaki itt van, és te vakmerő ifju, ki vagy és mit
mivelsz itten?
– Én Abdun Allah (isten szolgája) vagyok s fejedet akarom leszelni! –
felelt Veh Shilfala.
– Az én fejemet? és miért? – kérdé Szádun.
– Tőlem kérték, hogy nászajándékúl vigyem Sháma herczegnőnek.
– Ki az atyja ezen herczegnőnek? kérdi a vad.
– Málik Efrah.
– Ha, ha, ha! Az a málik nem talált valami jobb kivánni valót fejemnél?
de mivel te bátor ficzkó vagy, mint látom, mí vívni fogunk ketten s ha
győztes leszesz, fejemet elviended, mivel kivánták tőled, s megtiltom,
hogy ez ügybe senki se merjen avatkozni!
A két küzdő lement együtt. Szádun Eszendcse felölté fegyverzetét,
leereszté sisakrostélyát s Veh Shilfalától követve a vár udvarára
sietett. Itt iszonyatos harcz kezdődött köztük: vágásaik hatalma oly
nagy volt, mintha két hegy ütődnék össze, vagy két tengernek egymás
ellen bőszült hullámai csattognának. Azonban sem az egyik sem a másik
helyéből kimozdittatni nem engedé magát. Valahányszor az egyik egy
cselvágást tett, a másik azt előre látván és felfogván, egy más ravasz
vágással felelt, mely hasonlólag kivédeték. Valahányszor ez egy kaput
kinyit, a másik azt beteszi. A hegyek viszhangzák fegyvereik zaját s
paizsaik visszatűkrözék a nap sugarait, mert bár ők a vívást viradatkor
kezdették, a nap most az égi kúp középpontjára ért föl.
Ekkor eldobták a nehéz fegyvereket, miként már eldobták volt a kopjákat
s szablyákat ragadtak. Veh Shilfala sujtott előbb, de Szádun felfogta s
kibontakozva, oly hatalmas vágást intézett Veh Shilfala ellen, hogy
ennek paizsa két darabba esett. A néger vágásokat intézendő volt az ifju
ellen, ki azt többé felfogni nem tudta, midőn Sháma látván Szádun
gyávaságát, egy nyilat lőtt ki, melylyel éppen a kardot tartó kezét
találván, az a fegyvert leejtette.
Akkor Veh Shilfala fölvevé Szádun kardját s visszaadta neki, mondván:
– Forisze Azamán (világ nagy hőse)! ne félj, nyugodj egy perczig s
azután a harczot folytatjuk.
– Ki az, a ki engem megsebzett? mond Szádun.
– Annak Sháma herczegnőnek kell lenni – felel Veh Shilfala.
– Hogyan, a herczegnő itten van? én szeretnék vele beszélni, kérd hogy
jőjön ide!
Az ifju távozott, hogy őt felkeresse, midőn a herczegnő Szádun előtt
termett.
– Atyád – szólt ez – nem talált az én fejemnél e földön méltóbbat, hogy
ez ifju hőstől épp azt kérte?
– Annál bizony méltóbbat és nagyobbat kérhetett volna – felelt Sháma.
De mátkája félbeszakitá, mondván Szádunnak:
– Vedd fegyvered, hagyjuk a női beszédet s folytassuk a harczot!
– Ma ád Allah! (mentsen Isten) – kiálta fel Szádun Eszendcse, – hogy én
veled mérközzek. Én elismerlek téged: te a világ legelső hőse vagy, mert
te a nagylelküséget a bátorsággal páritod. Ha engem barbárnak hivtak,
annak oka az volt, mert soha olyan férfira nem találtam, mint te! – s
folytatá térdre esve az ifju aráb előtt: – Tőled fejemet kérték, vedd el
azt, az a tied.
Hallván e beszédet Veh Shilfala, nemes és bizodalomdús lelke egészen meg
volt hatva s messze dobva magától szablyáját, monda a négernek:
– Kelj föl Szádun Eszendcse! mert e percztől fogva ugy ezen mint a más
világon testvérem leendesz. Szkárdis vezér kivánjon más nászajándékot; a
te életed biztosságban lehet én tőlem.
– Uram! – mond Szádun fölkelve – két dolgot kérek tőled: egyik, hogy
vedd arczomat kezeidbe s adj testvéri csókot; másik: hogy engedd meg
embereimmel követnem téged mindenütt.
Mindnyájan távozásra készültek s nem sokára számos és jól fegyverzett
csapat indult el málik Efrah városa felé.
Mióta Szkárdis Veh Shilfalától Szádun Eszendcse fejét kérte, a málik a
legnagyobb nyugtalanságban volt, mert azon percztől fogva se leányáról
se az ifju arábról semmi tudomást nem vett; s bár mindenki előtt
gondosan titkolta a herczegnő eltüntét, de azért se nyugta se álma nem
volt. Azon ürügy alatt, hogy szórakozást keres, mindennap kiment a
városból azon reménynyel, hogy gyerekeinek hollétéről valamit tudjon.
Szkárdis mindég kisérte ezen sétáiban s a málik kipuhatolandó egyszer
kérdi tőle:
– Mit gondolsz Szkárdis! mi történt Veh Shilfalával?
– Én azt hiszem málik, ura az időknek! – felel a vezér – hogy Szádun
megölte s hogy a világ és mí végre megszabadulunk ezen arábtól, ki
mulhatatlanúl vesztünket idézte volna elé, ha sokáig élhetett volna.
Ezen beszélgetés napján, éppen midőn a városba voltak visszatérendők,
málik Efrah és Szkárdis a távolban egy égre törő nagy porfelleget
fedeztek föl; nem sokára a szél egy lendülete szétoszlatá a porfelleget
s a nap sugáraitól villámként fénylő fegyverek s a lovak patkóiról
felsarjadzó szikraözönt pillantottak meg.
A málik észrevevén, hogy az egy feléjök sebesen közeledő lovas csapat,
monda vezérének:
– Íme, fegyveres harczfiak közelitnek felénk. Lehet hogy az Szádun
Eszendcse s emberei, – ki megölvén Veh Shilfalát, most jön boszut állani
rajtunk, a kik fejét kértük. Ha szerencsétlenség ér, te vagy felelős
érte, vezér! mert tanácsod szerint cselekedtünk.
Ekkor bémentek a városba s rendeletet adtak, hogy a város kapui
bezárassanak s védessenek.
Ezek elintéztetvén, a málik és Szkárdis fölmentek a várfalakra. Szádun
csapatja már ekkor oly közel volt, hogy láthatták a herczegnőt és Veh
Shilfalát, kik egész barátságosan lovagoltak Szádun Eszendcse mellett,
négereitől körülvéve.
A málik bámulata nagy volt. Alig mert hinni szemeinek. De végre is nem
tudván többé kétkedni, kinyittatá a kapukat s Szádun kiséretével a
legnagyobb szivesség- és vendégszeretettel fogadtatott. A lakosok sorba
állottak az utczákon, hogy lássák azon rettegett embereket, kikről annyi
csudaszerüt s iszonyatost hallottak s a félelem hidege futotta át
tagjaikat, valahányszor Szádun reájok tekintett.
A menet megérkezvén a Kaczir el Malik-hoz, hol a vezérek tanácsa
összegyült, mindnyájan helyet foglaltak, csupán Szádun állott fenn, a ki
a málikhoz eként szólt:
– A világ neked oly szegénynek tetszett, málik! hogy nem találtál egyéb
nászajándékot leányodnak, mint Szádun Eszendcse fejét?
A málik ezen bévezetéstől megijedve, felelt:
– Nem én kértem azt Szádun, hanem fővezérem Szkárdis.
Szádun a vezérhez fordult, midőn ez sietve mondá neki:
– Já, Szidi, azt én nem gyülölet-, nem tőled való félelemből tettem,
nagy Szádun! de azért, mert bizonyos voltam benne; hogy Veh Shilfala
téged városunkba vezetend s mi hőn ohajtánk téged viszont láthatni.
Szádun, mint egyszerű ember, az udvarok hizelgő nyelvével ismeretlen
levén, a vezér ezen feleletével megelégedett, sőt hiuságát az némileg
legyezgeté is.
A gyülés eloszlott s Szádun vendége volt barátjának. Következő nap Veh
Shilfala a vezéri tanácsba ment s Szkárdistól kérdé:
– Tehát, vezér! eljárásommal meg vagy-é elégedve, vagy Sháma
nászajándékáúl még egyebet is követelsz!
– A körülmények nem engedék egészen teljesülni azt, a mit igérél.
– Hát mit kivánsz még? – kérdi az ifju.
– El kell hoznod nekünk a Kitab Tarik Enil-t (a Nil történetének
könyvét).


III. A Nil történetének könyve.
Veh Shilfala megtudja valódi nevét. Mi érte a Kitab Tarik Enil
keresésében. A Bair Akamik vagy mély kút.
– Kitab Tarik Enil? Mi legyen ez és hol találhatom föl? – kérdé Veh
Shilfala a vezértől.
– Ha tudnám, akkor nem kérném tőled.
– Jól van Szkárdisz, én szemeimre és fejemre esküszöm, hogy azon könyvet
el fogom neked hozni.
Elhagyva a tanácstermet Veh Shilfala, haza tért. Estve Sháma hozzá jött:
– Tudod-é – mond a herczegnő – minő veszélyeknek teszed ki magadat ezen
új kisérlet elfogadása által? Tudod-é hol van az a könyv? Hallottál-é
róla beszélni? Hogyan van az, hogy te Szkárdis ravaszságát még nem érted
át? Nem látod-é megrögzött gyűlöletét ellenünk? s hogy ő minden áron
vesztünket akarja s minden módot fölkeres, hogy téged lehetetlen
vállalatok által elveszitsen. Kedvesem! könyörgök neked, mondj le merész
vállalatodról, menjünk együtt barátunk Szádunnak várába, hol a világ
minden vezérei, minden málikjai sikertelenűl ostromolnának; ott mí
nyugodtan és boldogúl élhetünk a szerelem örömeiben.
Szádun Eszendcse, ki tanuja volt ezen beszélgetésnek, pártolta a
herczegnő kérését. Elmondá, hogy ezen vállalat lehetetlen s hogy
bolondság magát ellensége gyűlöletének áldozatúl oda dobni. De minden
rábeszélő s szivet átható szavakra csak egy felelete volt Veh
Shilfalának, ez:
– Jobb meghalni, mintsem olyat tenni, a mit az emberek kárhoztatnak. Én
nem akarok álnokság és futás által nyert boldogságot élvezni, s én
Shámának férje nem leszek, csak atyja beléegyezésével s a világ színe
előtt.
Sháma átlátta, hogy barátja rendithetlen föltételében s bánatdúlt
szívvel távozott.
Veh Shilfala egyedül maradván, gondolkozni kezdett igéretén s azon, hogy