Kelet tündér világa, vagy Szaif Züliázán szultán. (1. kötet) - 05

fogalma nem volt a kért Kitab Tarik Enil hollétéről s daczára Szádun és
Sháma igyekezetének, hogy erről a tervről lebeszéljék, mégis elindult
éjnek idején.
Más nap reggel Szádun barátját meg akarván látogatni s nem találván,
rögtön a málikhoz ment:
– Minő új feladatot tüztél ki az én uramnak? Te egy könyvet kérsz tőle a
nélkül, hogy ki tudnád jelölni, hol keresendő az. Egyszer az én fejemet
kéréd tőle, mit megszerezni nem könnyü dolog s most egy ismeretlen
könyvet követelsz tőle; de én tudom, hogy te nem akarsz mást, mint ezen
hős elvesztét, igaz-é a mit mondok?
– Nem én tettem sem az első, sem ezt a föltételt – felelé málik Efrah –
hanem fővezérem Szkárdis.
– Tudtam – mond Szádun mennydörgő hangon s a vezérhez fordulva –: de
Isten szent nevére, a te fejed felelős uramért s ha mielébb visszatérni
nem látom, vagy róla hirt nem hallok, akkor mind megsemmisitlek titeket:
téged s minden harczosaidat.
Ezt mondva, Veh Shilfala kastélyában levő négereihez vonult s mindennap
kiment azon reménynyel a városból, hogy visszatérő fiatal barátját
meglátandja s mindennap visszatért a vezérhez megújitani ugyanazon
szemrehányásokat, ugyanazon fenyegetéseket, elannyira, hogy Szkárdis
végre nyugtalanul kezdett lenni a dolog kimenetele felett, szobájába
zárkozott s testvére Szkárdionnak, szultán Szaif Rád fővezérének, a
következő levelet irta:
„Üdvözöllek téged, testvérem! s tudatom veled: 20 éve, hogy egy eldobott
s az aráb málikok jegyét hordó gyerek került a mi tartományunkba. Málik
Efrah, daczára minden ellenmondásomnak, ezen gyereket fölneveltette s
ezen idegent közénk fogadta, közénk, kiknek Noé átka teljesülésétől
mindig félnünk kell. A máliknak egy gyönyörü szép s a fiuval egykoru és
ugyanazon jegyet viselő leánya van. Ez a körülmény az én aggodalmaimat
fölkeltvén, el akarám veszteni ezt a leányt. Az ifjut kivihetetlen
vállalatokra küldém ki s most reménylém, hogy nem fog visszatérni; de ez
az aráb, a ki nagy bátorság- s hadi jelességgel bir, köztünk hagyta a
rettegett s félelmes Szádun Eszendcsét, kit sikerült barátjává tennie, s
ez a herczegnőtől ingereltetve, négereinek félelmes erejére támaszkodva,
naponta megsemmisitéssel fenyeget, ha hamar vissza nem tér Veh Shilfala,
a kit ő urának nevez.“
„Ezért kérlek, mondd meg Szaif Rádnak, hogy Sháma herczegnő mily bájoló
szép s hogy ez a nő csak egy oly szultánt illethet mint ő; ezen módon
belé fog szeretni. Tanácsold, hogy kéresse meg, biztositván, hogy ez
által minő megtiszteltetés- és szerencsében részesitend minket.
Megértetted-é jól, testvérem! hogy ez mindnyájunkra nézve igen fontos!“
Szkárdis ezen levelet egy hadcsib (szolgálati tiszt) által küldötte el
azon meghagyással, hogy azt csak is Szkárdion vezérnek adja át.
Mihelyt e követ megérkezett médina Adurba, szultán Szaif Rád fővárosába,
átadta a levelet a vezérnek s ez elolvasván, rögtön a szultánhoz ment s
oly magasztos színben tünteté föl Sháma herczegnő szépségét, erényeit s
miveltségét, hogy egy 1000 ember által kisért főtiszt rögtön rendeletet
kapott, hogy elmenjen málik Efrah hasonlithatatlan szépségü leányát
megkérni a szultánok szultánjának.
A követség elindult s puszták- és hegyeken át vonulva közeledett málik
Efrah városához. Ez értesülvén az őt érendő megtiszteltetésről, vezéreit
a követség elébe küldötte s az akkor szokásos ünnepélyesség- és
udvariassággal fogadtatta. A lakosok tömegesen tódultak ki, hogy lássák
a nagy szultán Szaif Rád követségét s diadallal kisérték a málik
szerályához. Szádun Eszendcse értesülvén a követség megérkeztéről s
ohajtván küldetésének czélját ismerni, a málik szerályába ment.
A főtanács össze volt gyülve a követek fogadására s Szádun is bément a
gyülekezetbe. Megjelenésekor a málik és a vezérek mind fölkeltek
köszöntésére. Csak a követ maradott ülve. Szádun ezt látva, így szólott
hozzá:
– Idegen! te ugyan büszke vagy, hogy akkor, midőn a nagyok fölkelnek
üdvözletemre, te nem is mozdulsz helyedről. Mi az ok, mi téged oly
fenhéjázóvá tesz?
– És te ki vagy? – felel ez – hogy én előtted fölkeljek. A mi engem
illet, én a málikok málikjának, a nagy szultán Szaif Rádnak vagyok
követje s ide jöttem, hogy Sháma herczegnő kezét uram számára megkérjem.
– Anyád veszitsen el[5] málikoddal együtt! – kiált fel Szádun bőszülten
– hogyan mered Veh Shilfala jegyessének még nevét is kimondani? Soha ez
a herczegnő másé nem lesz, mint az övé.
Szádun ezen szavaira a követ haragra gyult s fölkelve kardot húzott,
mondván:
– Ha e gyülésnek tisztelettel nem tartoznám, Zahl csillagzatra
eszküszöm, fejét metszeném ennek a szemtelennek.
S azután kardját hüvelyébe eresztve, leült.
– Gyáva fia gyávának! – mond Szádun – minő dicsőség karddal fenyegetőzni
s azután a gyülés iránti tiszteletből azt félretenni? Én azt hiszem,
hogy a dicsőség a megtételben van, miként én daczára a gyülésnek
megteszem.
Ezt mondva fölemelé hatalmas szablyáját s egy csapással leüté a követ
fejét.
Erre a vezérek fölkeltek és Szkárdis igy szólt málik Efráh-nak:
– Já, málik Azamán! szemeid előtt ütik le a nagy szultán követjének
fejét s te még sem daraboltatod össze ezt a vadat? ha rendeletet nem
adsz ez ember elfogatására, én Isten bocsássa! azt fogom hinni, hogy
egyetértesz ezen őrjöngővel.
Erre a málik testőreihez igy szólt:
– Fogjátok el ezt a szemtelen vadat; de ne öljétek meg!
A testőrök tömegesen rohanták meg Szádunt; de ez kardot rántva a tömeg
közé vág, mint oroszlán a nyáj közé s azok nemsokára rémült juhok
gyanánt menekültek. Szádun átmegy a palotán, azután a városon, sujtva
kardjával, vagy karjával hárintva el a sok remegő kéz tartotta fegyvert,
melyek fel akarák tartóztatni. A főkapunál négereire talált, a kik a
történtekről értesülve főnökük segitségére siettek s az ők segitségökkel
a mezőre vonult.
De Szádun Eszendcse nem távozott a várostól, mert nem akarta hogy azt
higyjék, hogy megijedt, hanem tábort ütött csekély távolságra a
falaktól. Ez alatt a málik egy hadserget gyüjtött össze s következő nap
Szádun kis csapatjára tört azon hiedelemmel, hogy azt nehány óra alatt
megsemmisiti; de a kis csapat a hadsereg közé veté magát s ott oly
mészárlást vitt végbe, hogy estve, midőn a hirnökök takarodót
kiáltottak, a málik hadserege megnégyedelten tért vissza a városba.
Szádun ekkor egy kissé visszavonult a hegyek aljába s erős állást vett,
az éjet sánczhányatásra használta, hogy a reggelre várt rohamnak
keményen ellentállhasson.
S valójában reggel a málik erősitett s rendbeszedett sergei megtámadták.
Szádun s emberei rendithetlen szívvel s ércz karral állottak ellent. A
támadás elszánt, a védelem kitünő és szerencsés volt s az elszánt
küzdelem estig folyt, midőn megszünt, hogy más nap újból kezdődjék.
És ez igy folyt több napokig s málik Efrah mindenfelől új sergeket
szedett, jeles vezetőket toborzott, s hadserege rövid időn hatalmasan
növekedett. Szádun veszteni kezdett merészségéből s kénytelen volt a
hegyek közé vonulni vissza, a hol ostromzár alá tétetett, az élelmi
szerek megszerezhetési útja elvágatván, éhség által hitték őket
feladásra kényszerithetni. De ez késvén, málik Efrah bé akarta gyorsan
végezni a táborozást s rendeletet adott egy általános támadásra.
A roham megkezdődött, a küzdelem iszonyatos volt; nem lehetett többé se
ostromoltat, se ostromlót megkülönböztetni, a harcz dühe iszonyatosan
vérengzett. Valahányszor Szádun egy embert levágott, helyét tíz foglalta
el s kétségbeesett hősiessége daczára is talán elbukott volna, midőn a
távolban porfelleget pillantának meg, melyből nem sokára egészen vasba
öltözött lovag bontakozott ki; szemei villámként szikráztak s közelebb
érve felkiáltott:
– Allah veh akber, Já kilál héda ádiár vhe édimen! ana Szaif Züliázán!
(Az Isten nagy, ti ezen hely és tartomány kutyái! én Szaif Züliázán
vagyok).
Legelébb málik Efrah ismerte meg e hangot; de a Szaif Züliázán név
zavarba hozván, kérdé Szkárdistól:
– Ugy tetszik, mintha Veh Shilfala hangját hallottam volna; nem az-é az?
– Isten mentsen téged, málik! azon helyzettől, melyben most Veh Shilfala
van – felelé a vezér – ő bizonyosan nem él többé; a föld meg van mentve
az ő jelenlététől.
A mint a vezér ezen szavakat végezné, a lovag mellette állott s hangosan
mondá:
– Engem halva hisznek; de Allah nagy: én Szaif Züliázán vagyok!
Ekkor Szkárdis zavartan mondá a máliknak:
– Íme, mit miveltél! Fölnevelted ez ifjut, ő elmegy Veh Shilfala név
alatt s visszatér, mint Szaif Züliázán. Oh, én nem kétlem többé, hogy ő
Szaif (kard) Habesh élete fölött!
A málik rendeletet adott, hogy a harczot szakitsák félbe.
Szkárdis előrelátva mi történend, a város felé menekült.
Szaif fogadott atyjához közelitve, átölelé őt s monda neki:
– Já, abi (atyám)! miért ez a harcz? mi annak oka?
– Já, ébeni (fiam)! mindennek oka Szkárdis ellened való gyűlölete s egy
kevéssé Szádun hevessége is.
Ekkor Szádunhoz mentek. Midőn ez Szaif Züliázánt megpillantotta,
odarohant s lábaihoz vetette magát; elbeszélte a történteket, hogy málik
Efrah három hét óta minő irtó harczot folytat ellene. Szaif roszalta,
hogy mérgét fékezni nem tudta, hogy a követet megölte s azután
hozzátette:
– A mi a málikot illeti, ő a mi atyánk, neki joga van minket büntetni és
megbocsátani nekünk; mert mi az ő gyermekei vagyunk.
Kérte azután, hogy kölcsönösen feledjék el a viszályt s béküljenek ki.
Mi megtörténvén, a seregek szétoszlottak s ők hárman vonultak bé a
városba. Szaif Züliázán a málik jobbján lovagolt; estve pedig Szádun
Eszendcsével visszatért várába.
Szkárdis kétségbe volt esve a dolgok fordulatán s bár látta, hogy Szaif
a Kitab Tarik Enilt nem hozta magával; de azért látta, hogy fogadott
atyja épp oly kitüntetéssel, épp oly melegen fogadta mint máskor. Újból
irt hát testvérének Szkárdionnak, tudatta vele, hogy Szádun miként ölte
meg a szultán követjét s hogy Szaif Züliázán reménytelen megérkezte
miként hárintá el róla a büntetést; ezt a levelet pedig biztos embere
által küldötte el Szkárdionhoz.
A követ átadván a levelet, Szkárdion rögtön Szaif Rádhoz ment s közölte
vele a kapott tudósitást. A szultánt ez oly dűhbe hozta, hogy a napot és
holdat összekáromolta s azután vezéreit összehivatván, tanácsot tartott
a követjének megöletéséből eredő sértés és Szaif Züliázán megboszulása
iránt.
S míg a vezérek tanácsa e kérdéseket tárgyalná, a szolgálati tiszt egy
aráb követet jelentett bé.
– Vezesd bé! – mond a szultán.
Bévezettetvén pedig ez, meghajolt a szultán előtt s így szólt:
– Szerencsés legyen a te napod já málik Azamán! és életed örökös.
Küldetésem tárgya ez: vagy húsz évvel ezelőtt a mi málikunk, szultán
Züliázán, leszállitott lovainkról s innen nem messze egy várost
épittetett a te hatalmad alatti területen. Akkor te szerencséltetéd őtet
s ajándékokat küldél neki, az ajándékok közt egy Kamaria nevű rabnőt is,
a ki a mi málikunk kedvencz nejévé lett s halálakor terhesen maradván,
általunk mint uralkodónőt ismertette el a gyerek születéséig – azon
kikötéssel, hogy ha a gyerek fiu lesz, az legyen a mi szultánunk, egy
igazgató tanács adatván melléje, ha pedig a születendő gyerek leány
lenne, akkor az uralkodjék felettünk, a ki nőűl veszi. A gyermek fiu
volt. Mi láttuk születésének negyedik napján s szultánnak kiáltók ki. De
e naptól fogva soha többé nem láttuk s valahányszor az özvegytől
kérdjük, hogy mit csinált gyermekével, ő fenyeget hogy megölet minket
bérenczeivel, a kiket maga körül gyüjtött, s a kik testőrsergét képezik.
Igy mi nem tudjuk ha szultánunk él-e vagy meghalt s hontársaim azért
küldenek hozzád, hatalmas málik! hogy téged kérjelek fel, hogy Kamariát
szoritanád reá az igazság megmondására, mert te egykor neki ura s most
is főnöke vagy; ő engedelmeskedni fog rendeleteidnek.
Midőn szultán Szaif Rád végig hallgatta az arábot, eképp szólott
Szkárdionhoz:
– Egy tárgy felett tanácskozni ültünk össze s íme már most kettő is van.
Két hadserget kell-é kiküldenünk? egyiket Szaif Züliázán, a másikat
rabnőm Kamaria ellen! hogy tetszik neked?
– Já, málik Azamán! talán lehetne a két kérdésből egyet csinálni, s ha
én tanácsadásra merészkedném, az a lenne, hogy Szaif Züliázánnak irjunk
egy barátságos és szivélyes levelet, melyben megirnók, hogy jöjjön
színed elébe, hogy legyen hadvezér egy dicsőséges vállalatban,
ugyanakkor elküldenők neki Amán kendőjét[6] azon biztositással, hogy
rangját s hősi hirét megillető tisztelettel fogadjuk. Igy őtet Kamaria
ellen küldjük; ha legyőzetik, akkor csak egy had küldésre lesz
szükségünk; ha győztes lesz, akkor majd könnyen találunk valamely titkos
módot elvesztésére.
– S azt hiszed – mond a málik – hogy meghivásunkra Szaif eljövend?
– Hiszem – felelé Szkárdion – mert tudom, hogy Szaif Züliázán egy
meggondolatlan ifju, teljes bizalommal levő önmaga és mások iránt, egy
fiatal, ki hirt, dicsőséget vadász s a ki a nehéz vállalatoknak embere.
Meg lehetsz győződve, szultán! hogy ő bizonyosan eljön.
Vezére ezen biztositására Szaif Rád rendeletet adott, hogy Szkárdion
ajánlata szellemében irják meg a levelet, mely elkészittetvén, Amán
kendővel együtt elküldetett Szaifnak.
Mindezt átadták egy főtisztnek azon útasitással, hogy azt sietve vigye
málik Efrah városába.
Nehány napi út után a küldött megérkezett a város kapuihoz s
megismertetvén, hogy ő a nagy szultán új követe, a vezérek elébe mentek
s a nép által nagy tisztesség- és örömmel fogadtatott; midőn pedig a
máliknak átadta levelét és tiszteletteljesen érinté, feje fölé emelte;
azután ajkaival érintvén felbontotta és elolvasta, s Szaif Züliázánhoz
fordulván, monda:
– Já, ebeni (fiam)! nézd mit irnak neked. Ha mellettem akarsz maradni,
örömest áldozom éretted lelkemet s minden kincseimet is; de ha te a nagy
szultán szives meghivását elfogadva, oda akarsz menni, abban sem
gátollak. Fontold meg; te jobban tudod mit kell tenned s azt teheted, a
mit tetszik.
Szaif elolvasta a levelet s nehány percznyi gondolkozás után monda a
máliknak:
– Já, abi (atyám)! az a szultán Szaif Rád egy nagylelkü uralkodó, s
miután engem magához hiv, nem hiszem illőnek visszaútasitani
felszólitását, mert azt hihetné, hogy mi bizalmatlanok vagyunk iránta;
pedig meg vagyok győződve, hogy a bizalmatlanság és félelem inkább
előidézi a rosz körülményeket, mint a bátorság és becsületesség. Én el
fogok hát menni engedelmeddel, jó atyám! hogy szultán Szaif Rádnak
karomat és szolgálatomat felajánljam.
Szaif elútazása Sháma könyeinek daczára elhatároztatott. A fiatal
herczegnőt nyugtalanitá az az eszme, hogy szeretett mátkája újból
távozik s új veszélyek elébe megy.
Nehány nap mulva búcsut vett Shámától s málik Efráht átölelvén elindult
Szádunnal, a ki nem akará többé elhagyni, és a szultán Szaif Rád által
küldött főtiszt társaságában.
Szaif medina Adurhoz közelitvén, több nagy hivatalnok jött elébe, a kik
nagy tisztelettel vitték a városba; azután a málikok málikja elébe
vezettetvén, leborult előtte s szultán Szaif Rád intett kezével, hogy
üljön le; de Szádun Eszendcse elfeledé földre borulni a málik előtt s
leült urával együtt, egy időben; ekkor a szultán feléje fordulván,
monda:
– Já, Szádun!
Ez pedig rögtön felelé rá:
– Já, malun (átkozott)!
A málik békétlenűl kezdett trónján fészkelődni, midőn Szkárdion monda
neki:
– Já, málik Azamán! ne vedd számba, a mit ez az ember mond. Ő egy vad, a
kinek nincs miveltsége, a ki nem tudja hogyan kell a szultánokkal
beszélni, sem azt hogy minő tisztelet illeti hatalmukat.
A málik még sem tudá megállni, hogy ne mondja Szádunnak:
– Tudod-é te vad, hogy feleleted szemtelen s ha azért meg nem büntetlek,
köszönd annak, hogy azzal jöttél, a kinek én az Amán kendőjét küldöttem.
– Bizonyosan – felel Szádun – ha jövetelem nem ezen fiatal oroszlánért
(Szaif Züliázánra mutatva) történt volna, én nem kegyeskedtem volna
eljőni a te arczodért.
– Ja, málik Azamán! ne beszélj ezen nyers emberrel, mert végre
megharagudhatnál. A te nagyságodnak olyannak kell lenni, milyen a tenger
végtelensége, melyben a szemét és a dög elvész a nélkül, hogy nyomot
hagyna.
Szaif Züliázán kérte Szádunt, hogy vonuljon vissza. A málik a fiatal
aráb jelenlétében ebédelt s ezt bevégezvén, monda neki:
– Tudod-é Szaif! hogy miért hivatálak ide?
– Ja, málik Azamán! – felelé ez – a parancsolat és a rendelet a tiéd s
mi a te engedelmes szolgáid vagyunk. Rendelkezz és parancsaid hiven
lesznek teljesitve.
– Tudd meg tehát – mond a szultán – hogy rabnőim egyikét Kamariának
hivják. Ez a nő irányomban roszul viselte hajdan magát s azon nép,
melyet kormányoz, most hozzám jött panaszt emelni zsarnoksága ellen,
mivel pedig én dicsőségedről, csatákbani hősiességedről sokat hallottam
beszélni, téged választának ki szemeim, hogy ez engedetlen nőt
megbüntesd s uralmam alá hajtsd.
– Értem – mond Szaif – s mindent, mi hatalmam- és tehetségemben van, meg
fogok tenni, csakhogy magasságod mellém tiszteket s illő számu
katonaságot rendeljen, s igy reménylem, hogy hamar fogunk egy nővel
végezni.
Szultán Szaif Rád több főtisztet s 4000 embert rendelt ki. Szaif
Züliázánnak tábornoki czímet adott.
Nehány nap mulva a sátrak, fegyverek, élelmi szerek s minden e
hadjárathoz tartozó kellékek kivitettek a városból.
A hadsereg elindult s egy nagy pusztán átvonulva, megérkezett Kamaria
medinájához.
Szaif Züliázán sátrait a várostól csekély távolságra üttette föl.
Kamaria ezen hadizenetet megértvén, egy kis hadsereggel kivonult a
városból s tábort ütött Szaif hadseregével szembe.
Az éj elérkezvén, a hadsergek őrködtek egyik a másikra. Szaif miután a
szükséges rendeleteket kiosztotta, egy keveset nyugvandó visszavonult
sátrába, midőn egy őrt álló tiszt jelenteni jött, hogy egy fegyveres
harczos, a ki magát Kamariának lenni mondja, a táborkapunál várakozik s
béeresztést kér. Szaif rendeletet adott, hogy eresszék be.
Gondolá magában, hogy ez a nő bizonyosan megijedt s most azért jön, hogy
a feladás módja felől értekeződjék.
Midőn Kamaria belépett a sátorba s fölemelte sisakrostélyát, Szaif
Züliázánnak kápráztak szemei e nő bájló szép arczának láttára. A hold
15-ik napján sem szebb, mint a minőnek ez az arcz tetszett. De
közelebbről vizsgálva, volt e nőnek arczában valami, a mi
bizalmatlanságot ébresztett. Szaif udvariasan fogadta s kérte hogy üljön
le s azután kérdést tett, hogy mi vezette ide egyedül az éj sötétében?
– Ja, Szaif! te szultán Szaif Rád által ellenem, de csak egyedül ellenem
küldettél.
– Ugy van! – felelé Szaif.
– S mivel csak én vagyok kérdésben – mondá Kamaria – nekünk
kötelességünk megakadályozni hadsergünk összeütközését, a hasztalan
vérontást. Azért én kettőnk közötti magány viadalt ajánlani jöttem ide.
A győztes átveszi a város parancsnokságát s az egyesült seregek neki
hűséget és engedelmességet fognak eskünni.
– Beléegyezem – mondá Szaif – s holnap reggel ki fogunk állani!
De Kamaria a helyett hogy búcsut vett volna, vetkeződni kezdett s azt
mind addig folytatá, míg egy könnyü ruha maradott rajta. Szaif ezt
látva, megdöbbenve kérdé:
– Mi ez? mi szándékod?
– Félre az akadályokkal, hogy egyikünk se mondhassa, hogy a nehéz öltöny
és fegyverzet szabad mozdulatait gátlá s hogy különben győztes lesz vala
a viadalban.
Szaif Züliázán átlátta, hogy Kamaria éjjeli s fedetlen testtel való
csatát akar.
– Mo ad Allah (Isten mentsen)! – kiáltott fel Szaif – én nem fogok egy
ismeretlen hölgygyel ilyetenképpen vívni. Törvényem tiltja azt s én
tenni nem fogom.
De Kamaria szilárdan ragaszkodott tervéhez, mert remélte, hogy
kellemeinek feltárása által a fiatal erejét elgyengitendi s akkor a
győzelem az övé lesz; azért így szólt:
– Meg kell történni, Szaif! én akarom!
S ezt mondva, ő maga Szaifhoz lépett és felöltönyét huzni kezdette
mintegy erőszakosan lefelé; de ezen műtétel közben Kamaria megpillantá a
fiatalnak kerekded izmos karjain azon Akd-át (gyöngy-karszoritó), melyet
ő hajdan a pusztán elhagyott gyermekének karjára helyezett volt.
A szultánné visszahanyatlott s halvány fehér lett mint a liliom levél és
remegő hangon kiálta fel:
– Vhé vhé ladaha (oh, oh, ez az én fiam) s azután átölelendő, közelitett
hozzá, de Szaif visszataszitva, mondá:
– Asszony, miként lehetne az? miként lehetnék én a te gyermeked? én a
kinek nem volt anyja, én a kit a pusztán egy vadállat szoptatott! Te
valamely árulást akarsz megkisérteni. Távozz innét!
Kamaria sírva fakadt s fájdalommal mondá:
– S te mégis az én gyermekem vagy, én nem csalatkozhatom, s hogy ezen
karodon hordott Akd az enyém volt, bebizonyitom. Különben is te tudod,
hogy az arábok frászát-ja (felösmerő tehetség) igen élénk. Én meg vagyok
győződve, hogy népem nagyjai, noha csak egyszer láttak téged négy napos
korodban, de azért mégis megismernének valamely jegyről.
– Ez nem valószinü – felelé Szaif – hanem én mégis alávetem magamat e
kisérletnek s örömmel fogadandom el néped nagyjait; de elébb mondd meg
nékem, hogy ha anyám vagy, miként történhetett, hogy én mégis árva valék
Istennek földjén.
– Édes fiam! – felelé Kamaria – te még csecsemő voltál, midőn én és
dajkád egy kis útazási kirándulást tettünk, a nap melege égető volt s mi
egy fa árnyában kerestünk enyhet, a hol elszunnyadtunk; a dajka maga
mellé helyezett téged, de fölébredvén sehol sem találtunk. Három nap
sikertelen kerestünk. Hihető, hogy valamely gazella kicsinyjének vélvén
téged, elragadott a pusztába. Én szétdult szívvel tértem haza a hosszas
eredménytelen kutatás után s azután sokszor feresztém könyzáporban anyai
fájdalmamat; de hála Alláhnak, újból feltaláltalak s szivem az öröm
tengerében fulladoz látásodon.
Ezt mondván Kamaria távozni készült s Szaif félig meggyőződve ez
elbeszélés által, megengedé magát öleltetni, azután fölsegélé lovára,
kérvén, hogy hamar térjen vissza vezérei s a nép nagyjainak kiséretében.
Kamaria nehány órai távollét után visszatért Szaifhoz, a boldogult
szultán Züliázán volt vezéreinek s a nép véneinek társaságában, s
mihelyt ezek az ifjura veték szemeiket és megpillanták az arczán levő
jegyet, egyszerre felkiáltának:
– Ímhol a mi málikunk! igen, ő a mi szeretett szultánunknak fia, kit 20
évvel ezelőtt karjainkban tartánk, a kit szultánunknak kikiáltánk.
S midőn bizonyságot tettek, hogy a karján levő Akd valójában a Kamariáé
volt, Szaif anyjának kezét megcsókolta s engedelmet kért, hogy kétkedett
beszédjének igazságán. Azután kiment anyja és a vezérek társaságában,
tudtul adni a két ellenséges seregnek, hogy a harczot megszünteti azon
nem remélt fölfedezés, hogy ő Kamariának fia.
Szaif Züliázán még az nap bévonult szülővárosába, a hol határtalan
lelkesedéssel fogadták, a mit kettős ok idézett elő, az hogy feltalálták
szultánjokat s az hogy az idegen rabnő zsarnoki uralmától végre
menekülni fognak. Szaifot rögtön kikiáltották máliknak s nagy pompával
és örvendezéssel ültették atyja trónjára.
Ennyi váratlan s rendkivüli esemény váratlanúl és mélyen hatotta meg
Szaif jótékony szivét s alig üdült fel e kemény rázkodtatások lázából,
midőn Kamaria hozzámenvén, mondá neki:
– Fiam! még egy körülményt kell veled megismertetnem: Haldokló atyád egy
neked szánt nagy kincset adott nekem át, én egyedül ismerem a helyet a
puszta szélén, a hol az letétetett. Azt hiszem, most lenne ideje azt
elhozni, hogy megérkezted ünnepén a nép és katonaság között ajándékokat
osszunk.
Szaif anyja véleményén volt s az útra előkészületeket tevén, éjnek
idején magukra indultak el a kincs fölkeresésére.
Az ezen éjre következett egész nap és éjjel útaztak, a második nap
reggelén Szaif így szólott anyjához:
– Szeretett anyám! hát hol van az a kincs? messze van-e még?
– Messzecske van fiam; de el fogunk érkezni, ne nyugtalankodj! bátorság,
fiam!
– De ha útunk még hosszu, akkor nyughatnánk egy kevéssé, anyám!
– A nyugalmat feltaláljuk – mond Kamaria – az jön a nélkül, hogy hivnók;
mindenek előtt bé kell végezni hivatásunkat, azután alhatunk.
És útaztak egész nap és éjen át s a harmadik nap hajnalán átlépték a
homokpuszta határát. Még három órát haladtak, midőn egy roppant nagyságu
fát pillantottak meg, a mely egyedül állt társtalanúl a puszta
kietlenében. Ezen fa levélzete a pálmafáéhoz hasonlitott, de ágai
ernyőszerüleg terültek el s oly terebélyes volt, hogy ezer ember
letelepülhetett volna jótékony árnyában.
Szaif fáradságtól aléltan ezen fának tartott, mondván:
– Anyám! itt végre csak megpihenhetünk!
– Igen, fiam! – felelé Kamaria – itt kell neked nyugodnod, itt fogod
találni ama kincset.
Leszálltak lovaikról s az eleséget levéve, a fa alá leültek. Fullasztó
meleg volt. A puszta zajtalan, mozdulatlan, s megmérhetlenűl terült el
körültök. A gazella – az egyedüli élő lény; mely e magányt meglátogatja
– déli álmát aludta.
Szaif bizonyos fogultságot, bizonyos feszültséget érzett elannyira, hogy
nem tudott enni s mondá Kamariának:
– Engem szomoruság nyom el e helyen ugy, hogy lélegzeni is alig tudok.
Sokáig maradunk-é itt anyám?
– Nem – mondá Kamaria – mihelyt kissé kinyugodtad magad, kiássuk a
kincset s aztán visszatérünk városunkba. De e pusztának lége miért
lankaszt el téged ennyire? hisz’ éppen ezen fa alatt voltam
szerencsétlen téged elveszteni.
– Ha ez a hely, a hol én a szerencsétlenséget megizlelém, akkor nem
csudálkozom többé azon, hogy rosz behatással van reám – mond Szaif.
S meghatva szemlélte újból a helyet, a hol egykor a gazella által
tápláltatott; de nem sokára álom nehezült szemeire s anyja észrevevén,
mondá neki:
– Já fiam, szivemnek fele! helyezd fejedet térdeimre s nyugodj
csendesen. Én őrködni fogok feletted.
S fiának fejét gyöngéden helyezé térdeire s a bámulat és gyűlölet
tekintetét legelteté rajta.
Kamaria egy darabig nézte ez Isten és természet kedvezéseiben részesűlt
lényt, a ki bizalommal szunyadott térdein; nézte ékes és fölségesen szép
termetét, fényes szép hajzatát, melynek gazdag és selyemlágy fürtei
kellemdús és nőileg fehér nyakra hullámoztak le, a korálpiros ajkak
által vetett gyönge árnyat s a hosszu szempillákat, melyek égszín
szemeit árnyalák. A rabnő szultánné különösen bámulta nyilt és tiszta
magas homlokát s a hibátlan arczélt, a nagyság és nemes faj jelét s
mindezen tökélyek szemlélése iszonyt és undort gerjesztett, melyről nem
tudott magának számot adni. Ő, a vakitó szépségü nő, nem birt ily szép,
ily tökélyes vonalokkal s irigy tekintetet vetve rá, monda magában:
– Valóban én nem tudom mit érzek, midőn ez emberre tekintek; nekem ugy
tetszik, hogy ő inkább született uralkodásra, mint én; pedig anyja
vagyok. S hát én rabnője legyek-é? Nem, nem! az nem lehet!
S így e gyermek tökélyei és kellemei, melyek minden más anya dicsőségét
és boldogságát idézték volna elé, e szörny emésztő féltékenységét még
inkább növelék s látván, hogy Szaif mélyen alszik, kivonta szépen
térdeit feje alól és egy kőre helyezé, azután nehány lépést hátrálva,
mondá:
– Szegény bolond, elhitette magával, hogy én uralkodni engedem magam
helyett!
S azután kardját kivonva, hozzátevé:
– Ha én hajdan a Dahia bolond tanácsára nem hallgattam volna, ma nem
kellene ezen munkát végrehajtanom.
S a mint ezen gondolatját bevégzé, fölemelte kardját fiára és háromszor
sujtott a nélkül, hogy oda tekintsen.
Ezen vágások csak a testet érték s Szaif kinyitván szemeit, igyekezett
fölemelkedni, de Kamaria negyedikszer is fölemelé gyilkoló fegyverét s
fejére sujtván, Szaif kiomló vérének tavába hanyatlott.
A nő messze dobván magától kardját, lovára veté magát s ördögi
mosolylyal mondá:
– Most már nyugodtan alhatom, mert én mindörökké szultánné leszek.


VI. A Khamiméh kertje.
Szaif Züliázán meggyógyulása. Kalandjai Ham Eben Noeh kastélyában és a
Khamiméh kertjében. Miként menekül Airud nemtő segélyével.
Az éj gyászfátyollal takará el az iszonyatos gyilkosságot, sötét
leplével bevonta a puszta végtelenségét, sötét felhők nyargalták át a
légkört s az elhalványult csillagok csak itt-ott pillantának át a
fellegek rétegein. A fiatal aráb lelke egész éjen át bizonytalanúl