Kelet tündér világa, vagy Szaif Züliázán szultán. (1. kötet) - 08

Kamaria a legnagyobb készséggel s szivességgel játszotta az anya
szerepét, mert neki tervei készen voltak, s hogy azokat kivihesse,
szüksége volt Szaif bizalmára és vonzalmára; Szaiftól a jól játszott
anyai szerelem alapján a Lueh titkát kicsalta s e percztől fogva tervét
megállitá s a menyegzői ünnepélyre következett estve mondá fiának:
– Íme, gyermekem! te már ma estve a házasság oltárán áldozol. Ily
körülmények között nem illő, hogy talizmánodat, melyen Isten neve van
bevésve, magadnál tartsd.
– Az igaz, – mond Szaif – én nem is gondoltam arra s most már szobámba,
hol nőm vár, nem mehetek bé ezen Lueh-vel; letenni sem merem, félve
nehogy eltévedjen.
– Bizd reám, majd vigyázok én reá ez éjjel, holnap reggel aztán átadom –
monda Kamaria.
Szaif átadta a Lueh-t anyjának, mondván, hogy magánál tartsa, s azután
belépett nejéhez, hol az annyi szenvedés árán nyert s oly epedve várt
boldogság özöne áradott reá és neki nem tetszett ez a percz drágán
megvásároltnak; elaludt egy tiszta lélek boldogsága-, bizalma- és
békéjével.
Kamaria pedig ördögi kárörvendő mosolylyal tért szobájába s elévevén a
Lueht, élénken megdörzsölte, s ekkor a kis hangocska mondá:
– Lábik ya száttár!
Kamaria ekkor mondá a nemtőnek:
– Airud! melyik földünk legveszedelmesebb országa, a hol legvadabb nép
lakik s beszéld el, hogy mit lehet ottan szenvedni?
Airud elésorolta a föld legfélelmesebb városait, s Khéllán tartományról
értekezvén mondá, hogy ott ember alaku lények laknak, de a melyek
megesznek minden oda tévedő idegent, azután megemlité az attulin nép
által lakott országot is, melynek lakói elégetik az idegent, a kit
szerencsétlen sorsa közéjök vezet.
– Készülj! – mond Kamaria – ragadd fel fiamat és nejét; hagyd fiamat a
Khéllán tartományban, a herczegnőt pedig az attulinok országában.
Igyekezz akkor ragadni el őket, midőn mindketten elaludtak!
Airud távozott, vigasztalan levén, hogy ezen fertelmes nő hatalmába
esett s a szobába ment, a hol Szaif és Sháma nyugodtan aludtak, és
felvevén őket, sötét fellegek között ég felé emelkedett velök.
Szaif nem sokára fölébredt, midőn a nap első sugarai még alig tünedeztek
a láthatár keleti párkányzatán. Elébb azt hivé, hogy álmodik, de szemeit
az őt vivőre vetvén, megösmeré, hogy az Airud s mondá neki:
– Já, Airud!
– Szerencsétlen fia az aráboknak! – felelt ez.
– Mit mondasz? hová viszel minket? – kérdé Szaif.
– Hogyan, ábrándos lélek! te egy oly elvetemedett nőre, mint anyád,
bizod azt a megbecsülhetetlen kincset, a melyet soha egy málik sem birt
előtted? hogyan feledhetéd, hogy az a nő születésedkor kidobott a
pusztára s alig nehány hónapja, áruló módon és gyáván meggyilkolt? Most
mégis az ő gonoszsága és ördögi ravaszsága által magadat rászedetni
engedéd, Szaif? Hát nem ismered sem saját becsedet, sem az én értékemet?
Szaif ezen korholó szavakat hallván, édesen alvó nejére tekintett s
könyezni kezdett.
– Istenem! – mondá – egy napi boldogságot ki tudja mennyi szenvedés- és
szerencsétlenséggel kell megfizetnem. Hová viszel minket, Airud?
– Téged Khéllán tartományban hagylak – felelé a nemtő, egyszersmind
megismertetve vele ez iszonyatos országot.
– S hatalmas Isten! Shámával mi fog történni? – kérdi kétségbeesetten
Szaif!
– Rendeletet kaptam, hogy a herczegnőt válasszam el tőled s hagyjam az
attulinok országában.
– Oh kegyelem! – mond ijedten Szaif – oh irgalom Airud! legalább ne
válassz el szeretett nőmtől; hagyj minket ugyanazon országban!
– Jól tudod – mond Airud – hogy az lehetetlen; hogy vakon kell
engedelmeskednem a Lueh birtokosának s ha ezt nem tenném, azonnal
megemésztetném a tűz által. Szót se többé erről! Nem méltánylád
hatalmamat, s gyerek módjára cselekvél.
– Istenem! hát lehetséges-é, hogy az ember még anyjában se bizzék? –
nyögé Szaif keserüen.
S azután elhallgatott. Csakhamar meg is érkeztek Khéllán tartományba,
Szaif egy búcsucsókot adott mindig alvó nejének, s azután fájdalomtól
dúlt szívvel távozott. A nemtő újra felszállt a fellegek közé s nehány
óra mulva újból leereszkedett, hogy Shámát az attulinok tartományában
letegye.
Málik Efrah leánya mélyen aludt, midőn ezen vad földre letétetett, s
fölébredvén átfagyva érzé magát a reggel hidege által. Fiatal férjét
keresvén, nem talált egyebet ismeretlen s kietlen vidéknél. Ő is, miként
Szaif, azt hivé hogy egy rosz álom hatása alatt van. Felkelt a nedves
földről s fejét kezébe vevén, igyekezett rendezni eszméit; de nem
kételkedheték tovább, egyedül elhagyatva volt ezen sivatag vidéken s
növekedő kétségbeeséssel kezdé Szaifot kiabálni, de szavai viszhang
nélkül hangzottak el ez iszonyatos néma tájékon.
S míg kétségbeesetten álla ott, háta megett feléje közelgő lovasok zaját
hallá, a kik gyorsan haladtak, s midőn megpillanták a herczegnőt,
meglepetve mondák egymásnak:
– Ki ez idegen? minő rosz sors hozá őt a mi távoli hazánkba?
Azután magukkal vivén, városukba málikjokhoz vezették.
– Já, málik! – mondának ezek – íme egy nő, a kit mi a szabadban
találtunk s a ki nem tudja vagy nem akarja tudni, honnan s miért jött.
– Hát – mond a málik – nem tudod a mi törvényeinket; nem tudod, hogy
veszélyes reánk, ha mi egy országunkba jövő idegent élni hagyunk! Ezen
nőnek, miként a többi idegeneknek, meg kell halnia. Készitsétek a
máglyát, s fegyveres emberek vezeték az ámulat miatt szólni nem tudó
herczegnőt egy nagy piaczra, ott egy nagy fahalmazt raktak s a
herczegnőnek kezeit összekötvén, felhágatták ezen máglyára.
Csak tüzet kelle adni, már a lángoló szövétnekek készen voltak, midőn a
málik leánya átlovagolt ott s mihelyt szemeit a szép idegen nőre veté,
kinek a lángok martalékjává kelle lennie, szivét meghatva érezé s
rendeletet adott, hogy a kivégeztetés elnapoltassék s magával vivén
Shámát, atyjához vezeté, hogy számára kegyelmet esdekeljen.
– Atyám! jövök kérdezni, micsoda bűnt követett el e nő, hogy halálra
itéled? s ha nem tett semmi roszat, akkor kérlek add nekem, én felelni
fogok róla.
– Leányom! hát elfeledted-é törvényeinket és szokásainkat? Ez egy
idegen, s az ilyeneknek köztünk való megjelenése mindig nagy
szerencsétlenséget hozott reánk.
– Igen, tudom! de ez egy szégény elhagyatott nő, a ki maga sem tudja
miként került ide, s a kinek senkivel egybeköttetése nincs. Minő
szerencsétlenséget okozhatna tehát ez a nő? Egyébiránt bezárom őt a
templomba, s a mi kegyes és imádandó Istenünk szolgálatjára alkalmazom.
Atyám, könyörgök, ezen nőnek érettem kegyelmezz meg!
A málik még egy darabig ellentállott, de leánya oly igen s oly sokáig
kérte, hogy végre engedett s a herczegnő visszatért Shámával, a kit nem
sokára a kápolnába vezetett.
Ez a kápolna vagy inkább imaház – mely ezután Szaif Züliázán nejének
lakása kellett hogy legyen, nagy kiterjedésü s gazdagon ékitett egyház
volt. A padolatot gyönyörü szőnyegek boriták, a falak kimetszve s
gazdagon aranyozva voltak; nagy mennyiségü arany- és ezüst lámpák
csüngtek alá a szép hajlatu kúpról. A herczegnő Shámát ide bévezetvén,
monda:
– Íme, a mi Istenünk!
S egy nagy juhra mutatott, melynek szarvai gyémánt gyöngyök- és
rubintokkal voltak kirakva, lábai hasonlóan drágakövekkel ékitve, gyapja
gazdagon megaranyozva; szóval, egy juhot gazdagabban felöltöztetni
lehetetlen lett volna.
A málik leánya monda ekkor:
– Sháma, ez a mi Istenünk, viseld jól gondját, mert az ő jósága mente
meg téged a lángoktól és haláltól.
Azután megmutatá az eleség raktárt, mely dió-, mogyoró- és
kétszersülttel volt gazdagon ellátva; nagy arany fazékakat, melyekben a
szent eledel tartatott, a mit akkor kellett adni, ha az isten-juh
megcsömörlik a dió- és mogyorótól, s végre más nagy arany- és ezüst
medenczéket, melyekben az Isten itala, rózsa- és jázminviz tartatott, s
nagy kristály- és arany gyertyatartókat, melyeket éjjelre meg kell
gyujtania, s miután szolgálatának minden részleteit megmagyarázta,
távozott, megigérvén, hogy gyakran meg fogja látogatni az imaházat,
melynek most ajtaját bezárta.
A szegény templom rabja rögtön papnői kötelességéhez látott, hogy ezen
foglalkozás által némileg szomoru s unalmas helyzetének egykedvüségét
elűzze és magának szórakozást szerezzen; de az éj bekövetkezvén,
gondolkozni kezdett azon, hogy mi volt ő a tegnap és mi ma. Tegnap egy
máliknak leánya, egy imádva szeretett férjnek neje, ma pedig egy juhnak
szolgálója. S haragra lobbanva egy botot vett elő és jól elverte az
attulinok békés és ártatlan istenét.
Nehány hét mulva Sháma észrevette, hogy érdekes állapotban van s kilencz
hónap mulva csakugyan anyja lett egy gyönyörü szép fiunak, kit ő
Dumárnak (atyátlan) nevezett s fiacskáját a templomban növelte,
egyszersmind papnői kötelességéről sem feledkezvén el.
Most a Khéllán tartományba megyünk át, a hol Airud Szaif Züliázánt
hagyta.
Az ifju aráb sokáig járt ezen ismeretlen hazában. Végre egy nagy erdőre
találván, ott menhelyet igyekezett találni, hogy a khéllánok már általa
ismert vad kegyetlensége elől magát mentesitse. Nem sokára egy szikla
alá mélyülő barlangot fedezett föl, a mely annyira el volt rejtve, hogy
esetlegesen vagy igen fürkészve lehetett megtalálni. Szaif itt ütötte
fel tanyáját, melyet nehány szikladarabnak a torkolat elébe hengeritése
által könnyen eltorlaszolhatott; csak ritkán ment ki az erdőbe eledelt
keresni, mi gyökerekből s esővízből állott. Ez az élet kilencz hónapig
tartott. De ekkor veszteni kezdé béketürését, tettereje fölébredett s az
ily életmód elviselhetetlen lett előtte. Másfelől Szaif csak távolról
látta ezen ország lakóit s azt vette észre, hogy azok kevesen vannak s
ritkán hagyják el lakjaikat. Egy reggel tehát elindult s mikor az
erdőből kiért, bár béestveledett volt, mégis megpillanta a távolban egy
nagy csapat feléje közeledő khéllánt. Az egyedüli rejték, melyet
hamarjában fölfedezhetett, egy lombdús fa volt, melyre felhágott s
elrejtődzött. Nem sokára a vadak megérkeztek ezen fa alá s esetlegesen
vagy ösztönböl felnéztek és megpillanták Szaifot, kit a fa ágai csak
részben takartak el. Ezek az emberek feketék voltak, de közöttük egy
fehér is volt, kinek oly hosszu hajzata volt, hogy csaknem földig ért.
Szaif megérteni hitte, hogy a fehér vitatkozik a feketékkel s hogy
megakadályozni igyekezett, hogy ezek az idegent levonják a fáról s
valójában a csapat visszatekintés nélkül távozott is, de kevés idő mulva
a fehér visszatért társai nélkül s a fára emelvén szemeit, monda:
– Szerencse hozott, Szaif Züliázán!
Szaif leszállott, kérdve a khéllántól, hogy honnan ismeri őt.
– Tudd meg Szaif! – felelé az – hogy én nő vagyok s hogy a khéllán nők
nem eszik meg az idegeneket. Azért kegyetlenkednek s roszul bánnak velök
ezen elfajult nép férfiai. Én elhatároztam, hogy nemünket felszabaditsam
s megmentsem ezen barbár lények zsarnoksága alól, kiknek miként
megjegyezhetéd, arczuk igen hasonlatos a kutyákéhoz; annak oka pedig az,
hogy ezen ország egy málikjának két idétlen gyereke született, kiknek
arczuk a kutyáéhoz hasonlitott; elébb meg akarta őket öletni, de
megszánván őket, a hakiméhket hivatta, hogy azok jövője iránt
megkérdezze őket. A bűvészek azt felelék, hogy azok egy szomszéd
tartományban nagyon megsokasodnak, de végre meg fognak semmisittetni egy
Szaif Züliázán nevü hős által A málik ekkor a hakiméhktől egy Talszamét
kért, a ki gyerekeinek utódait ezen ellenség megérkeztéről értesitse.
A hakiméhk – miként szokásuk, bezárkóztak titkos műtételök
végrehajtására s negyven nap mulva a máliknak egy csudaszerü kakast
adtak, melynek tollazatához van a khéllánok élete kötve s őket csak is
ezen állat tollával lehet megölni; annak érintése nélkül ők nem halnak
meg s ez az oka, hogy oly annyira megsokasodtak; egyedül én ismerem ezen
talszámé titkát és én téged arra a helyre foglak vezetni, a hol ezen
kakast hatalmadba keritheted. Ily módon aztán kiirthatod e nemtelen s
veszedelmes fajt.
Szaif követé a nőt, a kit Khailunának hivtak, s csakhamar egy hegy
aljához értek, a melynek keblében mély bánya volt vésve. Bémentek ezen
földalatti üregbe s Khailuna egy lépcsőzetet mutatott Szaifnak, mondván:
– Hágj fel e sziklák között mind addig, míg egy kis térre jutsz; ezen
tér közepén egy nagy fát találsz, melyen ül a kakas; aludni látszik, de
azért óvatosan közeledj hozzá s így csak akkor fog észrevenni, mikor
közelében leszesz; kiáltani akarand, de te gyorsan kapd el a körmei közt
levő erszényt s gyöngytartalmát öntsd ki a földre; a kakas feledve
minden egyebet a földre fog szökni, hogy gyöngyeit felszedje, s te ekkor
könnyen hatalmadba keritheted a khéllánok éber őrét.
Szaif útasitása értelmében fölment a lépcsőzeten, megtalálta a tért s az
ott levő fán megpillantá a csudálatos kakast. Lassan közeledett, de
midőn kezét kinyujtá feléje, az kiterjeszté szárnyait s kiáltani akart;
azonban Szaif elkapván erszényét, tartalmát elszórta a földön; ekkor az
állat leszállott s míg gyöngyeit gyüjtögetné, Szaif rárohant, fejét
szárnya alá nyomta, hogy ne kiálthasson s gyorsan ment a lépcsőzeten le
az őtet váró Khailunához.
Khailuna és Szaif egész éjen mentek s hajnal feltüntével egy sebesen
feléjök közeledő porfelleget pillantának meg. Nem sokára vad hangok zaja
üté meg füleiket és Khailuna monda a fiatal arábnak:
– Íme, egy nagy csapatja a khéllánoknak tör ellenünk, végy egy tollat s
nyilvesszőként dobd ezen emberek ellen.
Szaif akként tett, s midőn a tollat ellöké, az egy tűzlándzsává
változott, mely a khéllánok egy egész sorát átdöfte; Szaif ezen módon
kilöké a kakas minden tollait egyet kivévé, s a vad csapat egészen meg
volt semmisitve. Szaif ekkor kérdé vezetőjétől, hogy mit csináljon ezen
utolsó tollal?
– Lökd ki mint a többit – mond ez – mert a még élő khéllánok élete mind
ezen egy tollhoz van kötve s mihelyt te azt kidobod, mind azok, kik a
mezőkön el vannak széledve vagy lakásaikba bezárva, mind meg fognak
halni abban a perczben. Szaif kitépte az utolsó tollat is, a kakas egy
fájdalmas kiáltással megdöglött s Khéllán minden lakói kimultak vele
egyetemben.
Khailuna búcsut vett az ifjutól, de ez visszatartóztatván kérdé tőle,
hogy hová megy, mit akar csinálni e puszta vidéken?
– Te, úgy mond – megmentél ezen vadaktól s társam leendesz a halálig.
A nő elfogadta Szaif barátságát s elindultak a nélkül, hogy tudnák hová
vezetendi az isteni gondviselés.
Térjünk most vissza az imaházba, a hol Sháma gyerekét növelte
kötelességei közepette, melyek inkább fogolylyá mint papnővé tevék őt.
A juh-isten, melylyel néha keményen bánt, félt tőle s közeledtekor
védelmi állást szokott venni. Egy estve midőn Sháma egyik kezében
kétszersültet s másikban a szent szövétneket tartva közelitene hozzá s
visszataszitaná türelmetlenül, a szegény juh végre szelid jellemétől
eltérőleg haragosan szökött neki. A meglepetett Sháma ezen váratlan s
szokatlan támadás elől visszahökkenvén egyensulyt vesztve leesett s a
kezében tartott szövétnek az imaház alatt levő elefánt istállóba esett,
a mely meggyuladván, csakhamar nagy tűzvész támadott. A málik megjelent
sergeivel a minden perczben tovább terjedő tűz eloltására, de az –
mintha valamely rosz akaratu nemtő élesztené, minden perczben dühösebben
terjedett s csak három nap mulva sikerült kioltása.
A málik ekkor összegyüjté vezéreit s monda nekik:
– Már régóta nem ért ily csapás. Vajjon nincs-é városunkban valamely
idegen, a kinek jelenléte ezen szerencsétlenséget ránk vonta?
– Já, málik! – feleltek a vezérek – idegen nincs városunkban, hanem mi
azt hisszük, hogy istenünknek valami oka van a haragra. Meg kellene
néznünk, ha a templomi szolgálatban nincsen-é valami hanyagság?
A málik vezéreitől kisérve elindult a templom látogatásra.
Sháma, ki nem tudta a kosnak megengedni az okozott bajt, éppen egy
ráemelt vesszővel állott a kos mellett, midőn a málik kiséretével
belépett; ki is látva, hogy mi történik, dűhvel kiálta fel:
– Semmi kétség többé, istenünk azért küldé ránk a nagy csapást, mert
roszul bánnak vele; fogjátok rögtön ez átkozott idegent s a máglyára
vele!
A málik és kisérői leborultak s kérték bálványukat, hogy engedjen meg a
büntetését nyerendő rosz bánásmódért, s Shámát megkötve, az imaház egyik
sötét szegletébe, gyerekét pedig a szemben levő szegletbe helyezvén,
kimentek az imaházból.
Míg a málik emberei buzgalommal dolgoztak a máglyán, azt hivén, hogy
szent müvet tesznek, mely által megharagudott istenöket megengesztelik,
egy arra közelgő férfit és nőt vettek észre.
Szaif és Khailuna volt, kiket a gondviselés ezen országba vezetett éppen
azon perczben, midőn Shámának a lángok martalékjává kelle áldozatul
esnie.
A két idegen rögtön elfogatott s a málik rendeletet adott, hogy vigyék
őket az imaházba s mindhármok számára készitsék a máglyát.
Midőn Szaifot és társát az imaházba vezették, már sötét volt, lábaikat
és kezeiket erősen lekötötték s azután az ajtót bezárva az őrök
távoztak.
Rab volt, a máglyát készitették számára, s mégis nem helyzetének
iszonyatossága, nem a közel halál miatti félelem volt az, mi Szaif
figyelmét hánykódtatá, hanem egy éhséggel küzdő gyerek kínfacsarta
sirása volt az, mi lelkét kifejezhetlen aggálylyal tölté el; többször
kisérté meg köteleinek elszakitását, de azok szilárdak voltak, nem
engedtek s a szegény teremtés hörgése mind gyengébbé és fájdalmasabbá
vált. Ekkor Szaifnak sikerült természet feletti erőmegfeszitéssel
köteleit elszakitani. A gyerekhez rohant s azt felvéve és keblére
szoritva igyekezett fölmelegitni, s mivel egy más nyögdécselést s
fájdalmas sirást is hallott, megkerülte az imaházat s csakhamar
fölfedezett a sötétben egy siró és zilált haju nőt, Szaif közeledett
feléje, s mihelyt a nő gyereke hangját meghallá, könyörgő hangon kiáltá:
– Oh fiam, oh idegen add ide haldokló gyermekemet!
Szaif elszabaditá a nőt s átadta neki a gyermeket, kit a nő szeretettel
szoritott kebléhez; de a gyerek ekkor nem sirt, életet talált ott.
Egy kialudni készülő szövétnek fellobbanó lángja világot vetett a
sötétbe burkolt nőre s Szaif megismeré halál angyalaként halványan
reszkető szép Shámáját. Ő is ugyanazon perczben Szaifra veté szemeit s
két összeolvadó kiáltás hangzott el. Szaif Shámához közelitett, de
azután önkénytelen visszalépett.
– Sháma – kiálta fel – miféle gyerek ez? hol találtad?
– Ez a gyerek az enyim és a tiéd Szaif Züliázán!
– Az kevéssé valószinü! – felelt Szaif fájdalmas mosolylyal; de málik
Efrah leánya nem engedte bevégezni gondolatát.
– Szaif Züliázán – monda ő a meggyőződés hangján – nehány percze, hogy
gyermekem szemeim előtt haldoklott. – Azt hivém akkor, hogy a fájdalom
eltépi szivemet, s íme a te szavaid újból s még fájdalmasabban
szaggatják szivemet, mert akkor, midőn éretted szorong szivem, te akkor
mersz kétkedni nődben. Nem tudod-é Szaif! hogy én téged inkább szeretlek
életemnél!, s miként lehetne az, hogy ez a gyerek ne legyen a te fiad?
A herczegnő oly fájdalommal, az igazság oly meggyőző hangján s oly
bensőséggel mondá e szavakat, hogy a gyanakodásáért elpiruló Szaif
karjaiba ölelé szeretett nejét, csók- és könyzáporral boritá el őt s
elsőszülött gyermekét.
Ekkor a két házastárs Khailunát is elszabaditva, elbeszélék kölcsönösen
szerencsétlenségöket.
– S most – mond Sháma – midőn a máglya vár mindnyájunkra, mit tegyünk?
– Van-é itt élelmed? – kérdé Szaif.
– Igen, van a kos készlete; elég leend nekünk három napra.
Szaif Züliázán azonnal keményen eltorlaszolta az egyedüli ajtót, mely az
imaházba vezetett, s midőn reggel eljöttek, hogy a rabokat a
kivégeztetés helyére vezessék, nem tudván az ajtót kinyitni, a málikhoz
mentek engedélyt kérendők, hogy az ajtót betörjék; de a málik félvén,
hogy ez erőszaktétel által a szent kost újból felharagitja, megtagadta
azt.
– Midőn az eleség elfogyott – mond a málik – fel fogják magukat adni.
S valójában az eleség nehány nap alatt elfogyván, Szaif magát a kost
ragadta meg s felvitte a kúp felett levő s az egész várost uralgó
erkélyre, hová az imaház belsejéből egy szűk lépcsőzet vezetett. Szaif
innen látta a piaczon számukra fölemelt máglyákat s a népet, mely
türelmetlenűl zajgott, hogy az átkozott idegenek még élnek. Szaif akkor
vállára emelte a kost s hangjának egész erejével kiáltá:
– Lakói e városnak! élelmünk már elfogyott s ha ti nekünk nem hoztok, én
meg fogom ölni s mi meg fogjuk enni azt, a kit ti isteneteknek hisztek!
A nép ezen szavak hallására igen megijedett; de a málik monda nekik:
– Ne féljetek! hát egy istent meg lehet-é ölni? ez az idegen csak meg
akar ijeszteni s minket rászedni, hogy őket tápláljuk; de abból nem lesz
semmi, s azután az imaház felé fordulván, Szaifnak kiálta:
– Mi nem félünk a te fenyegetésedtől; talán egy oly elátkozott, mint te
– tudná a mi istenünket bántani! Te s társaid azok, kiket mi engesztelő
áldozatul fogunk megégetni nem sokára.
– Még egyszer, málik! kérlek – kiálta Szaif – hogy ez a te utolsó
szavad-é?
A málik nem felelt semmit s Szaif megragadván a kost, megölte a népség
szeme láttára, s az áldozat vére lecsorgott az imaház falain.
Akkor egy iszonyatos általános kiáltás reszketteté meg az egész várost,
betörték az imaház ajtaját s a nép és katonaság berohant oda; de a két
nő a gyerekkel az erkélyre menekült volt, hová mint fennebb megjegyzők,
csak egy igen keskeny lépcsőzet vezetett, melyen egyszerre csak egy
ember mehetett fel. Szaif a lépcsőfőhez állott s valahányszor egy
harcznok fel akart jőni, megölte s a nők kidobták a piaczra.
S ez így tartott három napon és három éjen át. Szaif el volt fáradva s
először életében kezdett félelmet érezni, mert először küzdött életében
nejéért és gyermekéért, kit végtelenűl kezdett szeretni. S e szeretet
varázshatalma volt az, mi bátorságát és erejét három nap és három éjen
át fentartotta; de háromszor 24 órát nyugalom- és táplálkozás nélkül
tölteni, szakadatlan küzdésben, végre kifáraszták. Kétségbeesetten
érezte lankadni karját, midőn egy régi barátnéja leszállott az erkélyre;
ez pedig nem volt más mint Akisza, ki már egyszer megszabaditá a mély
kútból. Egy percz alatt Akisza vállaira emelte Szaifot, nejét s
gyermekét és felszállott velök. Szaif látva, hogy Khailuna ott maradt,
mondá a nemtőnek:
– Akisza! kérlek vedd fel azt a nőt, a ki engem nagy veszélyből
szabaditott ki, s a ki nyomorultan fog elveszni, ha mi az attulinok
kezei közt hagyjuk.
– Lehetetlen – mond Akisza – ha én őt is felvenném, akkor mind az ötön
menthetetlenűl elvesznénk.
S míg ezt mondá, több katona tolult volt már fel az erkélyre, s az ott
egyedül talált szegény szerencsétlennek esve, azt darabokra vagdalták s
ledobták vérző tagjait a népnek.
Szaif elforditá szemeit ez iszonyu látványtól s az ég felé emelkedvén,
imádkozott a szegény vad nőért.


IX. Abuttai málik.
Oroszlánvadászat. A boszorkányok hegye. A hit győzelme.
Akisza sebesen emelkedett fel, hogy Szaifot megkimélje Khailuna
meggyilkoltatásának szomoru látványától, de nem sokára megállapodott egy
magas hegyen, hol letevé útasait.
– Régóta nem örülhettem látásodnak, Akisza! – mond Szaif – ki
értesitett, hogy nekünk szükségünk van védelmedre?
– Airud jött értesiteni engem, hogy te minő vészes helyzetben vagy, ő
maga nem tehete semmit értetek, mivel Kamaria hatalmában van, de
legalább engem megkért, hogy segélyetekre siessek.
Szaif háláját nyilvánitá s kérte, hogy nejével és gyermekével együtt
vigye vissza honába.
Én elviszlek oly messze, mennyire csak tehetem, de mi roppant távolságra
vagyunk a te városodtól s én Szulejmán látnokkal egyezményre léptem,
melynek értelmében én csak 8 napig szolgálhatom ugyanazon személyt; mi
tehát hét napig együtt útazandunk, s akkor az út hátra levő részét nálam
nélkül kell hogy megtegyétek.
A 8-dik nap reggelén, midőn egy szép hajlatu zöld hegy felett haladnának
el, Szaif mondá a nemtőnek:
– Akisza! tégy le minket itt; ez igen szép nyugvó hely; s mivel te még
estvéig segitségünkre lehetsz, kérlek, menj és nézd meg mi történik
Kamarianál, hogy mit tett a mi atyánk- málik Efráhval és barátom-
Szádunnal s végre, ha lehet, hozd el Ham-ben-Noeh (Hám, Noé fia)
kardját, melyet anyámnál hagytam volt.
A nagy útaztató örömmel elvállalta ezen megbizásokat, eltünt s nehány
óra mulva visszatérvén mondá:
– Kamaria annyira el van foglalva visszanyert hatalma örömeivel, hogy
semmi figyelmet nem forditott sem a málikra, sem Szádunra, kik
tisztelnek s visszatértedet epedve várják; Hám kardja pedig itt van;
van-e még valamire szükséged, hogy útadat bevégezhesd?
– De igen – mond Szaif – két jó lóra s egy kevés eleségre.
Akisza megszerzé a kérteket s azután búcsut véve, távozott. Szaif és
neje lóra ültek kis fiok- Dumárral, s így útaztak hegyen, völgyön és
pusztákon át egy hónapig. Útjok 31-dik napján a mint egy magaslatra
értek, az alattok elterülő térségen egy habesh-i málikot pillantának
meg, ki fegyvereseivel egy iszonyatos nagyságu oroszlánt űzött, de
valahányszor a harcznokok megközeliték, a büszke állat visszafordult s
megrázván hatalmas serényét, rájok szegzé lángoló tekintetét s oly
iszonyatos orditást hallatott, hogy az űzők bár mind bátor harcznokok
valának, ijjedve hátráltak. Midőn Szaif a habesh-iek ezen habozását
látná, bátorsága és hősiessége nem engedé, hogy habozzon, elhagyta nejét
és gyermekét, mondván, hogy hamar visszatérend s levágtatott a hegyről,
a megállapodott oroszlánnak intézvén lépteit, hiában kiálták a habesh-i
harcznokok, hogy vigyázzon s egyedűl ne közeledjék a félelmes állathoz;
őt ezen félénk kiáltások nem tartóztatták fel, ő egyenesen az
oroszlánnak tartott, mely megpillantván a közelgő Szaifot, összehuzta
magát, s midőn tíz lépésnyire ért hozzá, oly erővel szökött reá, hogy ha
egy fal lett volna is, ledöntötte volna; de Szaif el volt e rohamra
készülve s kardjával felfogta, az oroszlán visszahanyatlott s halva
terült a földre.
Ezt látva a málik, kit Abuttainak hivtak, magához kéreté Szaifot s mondá
neki:
– Idegen! te bátor hős vagy s gyakorlott harcznok; reménylem, hogy el
fogsz szerályomba kisérni, hol én szerencsés leszek téged érdemed
szerint fogadhatni.
– Málik! – mond Szaif – én szives meghivásodat elösmerés érzetével s a
leghálásabban fogadnám, de nőm és fiacskám a hegyen várnak reám s én
megigértem nekik, hogy hamar vissza fogok térni.
Ekkor a málik érettök küldött s mindnyájokat az onnan nem messze levő
városába vezeté.
Abuttai saját palotájába szállásolta s mindenféle kitüntetéssel
elhalmozta, s nem sokára oly vonzalom- s rokonszenvvel viseltetett
vendégei iránt, hogy Szaif gondolá, hogy a véletlen egy valódi barátot
szerzett neki. De a málik Shámát mindennap látva s bámulva
hasonlithatlan szépségét, – mely mindenkire, ki őt megközelité,
bűvölőleg hatott, – nem tuda ellentállani, hogy szerelmes ne legyen új
barátjának nejébe; hasztalan igyekezett magától ez érzést eltávolitani s
magát meggyőzni, hogy a szent vendégszeretet törvényei tiltják azt; de a
miként erőlködött önmaga által is kárhoztatott szerelmét legyőzni, az
ellenkezőleg még nagyobbodott, szenvedélyesebbé lett s szivét és
képzeletét elragadva, az ész hatalmát ledöntve, nem volt más gondolata,
mint Sháma s más vágya, mint annak birhatása. Midőn e reménytelen
szerelem egészen elgyötörte s életét elkeseritné, magához hivatá vezérét
s mondá neki:
– Vezér! mit mondasz szerencsétlenségemhez? én veszetten szerelmes
vagyok ama fehér nejébe; ez a szerelem elrabolta nyugalmam, álmaim és
étvágyomat s éltemet szenvedés és gyötrelemmé változtatta át. Mondd, nem
ismersz-é védszert ezen öldöklő betegség ellen?
A vezér nehány perczig gondolkozott s a málikra tekintvén, mondá:
– Já, málik! e betegségnek csak egy gyógyszere van s csak az a nő, a ki
téged szenvedtet, képes meg is gyógyitni; akarod-é uram, hogy
szolgáljalak? Van nekem egy hatalmas szerem, melyet ha étel- vagy italba
béveszen valaki, a legmélyebb álomba meriti. Ha ohajtod, elaltatom
nehány órára a két vendéget s akkor semmi nem állja útját vágyaidnak.
Abuttai először visszaútasitá ezen eszközt, de később szerelmétől
gyötörve, elfogadá s vezére által elhozatván az álomport, az azon estve