Kelet tündér világa, vagy Szaif Züliázán szultán. (1. kötet) - 01

Total number of words is 4014
Total number of unique words is 1973
28.3 of words are in the 2000 most common words
40.4 of words are in the 5000 most common words
47.5 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

KELET TÜNDÉR VILÁGA,
VAGY
SZAIF ZÜLIÁZÁN SZULTÁN.
ARÁB REGE.
Ali-bey után
FORDITOTTA
ORBÁN BALÁZS.
ELSŐ KÖTET.
KOLOZSVÁRTT, 1864.
KIADJA STEIN JÁNOS, ERD. MUZEUM EGYLETI KÖNYVÁRUS.


ELŐSZÓ.
Az élet első szakában, midőn bölcsönkből kilépve, az észtehetség
megkezdi működését, legelébb a dajkáink elbeszélte mesék, tündérregék
azok, melyek figyelmünket megragadják, melyek a gyerek első sejtelmeinek
kedvencz tárgyai; s ki nem emlékszik vissza mintegy vallásos kegyelettel
a korra, midőn sarkon forgó aranyvárak, tündérkirályleányokkal
népesitett világot alkota magának a világösmeretről még csak homályos
fogalmakkal biró gyereki ész; ki előtt ne lennének édes visszemlékek
azon boldog előkornak ártatlan éldeletei, midőn egy ránczos arczu öreg
dajka elmondotta mese vala még vágyainknak netovábbja! S mindezen
regészet – mely talán egy népnél is Europában nincs inkább kifejlődve,
mint nálunk, mely egészen korunkig megtartá a csudás és
természetfelettiesség jellemét, mely nemtők, óriások, tündérek egy
egészen ismeretlen képzelt világát tárja fel – keletről veszi eredetét,
hol azok a nép száján most is keringnek; rege mulattatja a népet az aráb
tanyákon, a gazdagok szerályaiban, a szilaj beduinok sátrai alatt, a
karavánok éji tanyáin, zajongó városok hűs kávéházaiban; estve az édes
semmitnemtevésre összegyült lakosok bodor füstfellegeket eregetve,
elégülten hallgatják a Nakilok meséit, melyek egy csudás képzeti világot
tárnak fel, de a melyek gyakran a nép száján megmaradott történeti
eseményeknek s ezredéves hagyományoknak elburkolt s mesés alakot öltött
elbeszélései s mintegy előtörténelmei is.
S e modor, e csudás fantasticismus, e természetfelettiességbe
átmerengés, e vallásos mysticismus önti el a keleti s főképpen az aráb
irodalom minden termékeit is.
Egy ily, de a legtöbb keleti regéktől eltérőleg összefüggő egészet képző
s az európai irodalomban egészen ismeretlen gyöngyöt van szerencsém az
olvasó közönségnek – a keleti irodalomból – bemutatni „Kelet
tündérvilága, vagy Szaif Züliázán Szultán“ czím alatt.
Ez egy gyönyörü hősköltemény, mely az Iszlám ezen bolygó hősének
eseménydús életét tárgyalja.
Nagyszerü és csudás mű ez, valódi kincstára a keleti gazdag képzelődés
szülte szellemdús s ragyogóan könnyüded aráb költészetnek. Szaif
Züliázán, ki életét az elnyomottak, üldözöttek és szenvedők
fölsegélésére forditja, ki nemes szive ösztönétől vezetve bebarangolja a
világot, mindenütt segélyt és vigaszt nyujtva, mindenütt az igazság és
jogosság mellett harczolva. Szaif Züliázán a hősiesség és erényes
lovagiasság eszményképe, civilisator és vallásterjesztő egy személyben,
valóságos mythoszi kép, az Iszlámnak csudák bűv-környezetében tényező
Theseusa, Don Quichotte-ja, Rollandja, Garabonczás diákja, s azon becses
mű, melyben hőstényei adatnak elé, a nagy aráb nemzet alakulását s
történet előtti korát oly megható s elragadóan szép modorban adja elé,
hogy azt valójában az Iszlám Iliászának tekinthetjük, mely – véleményem
szerint – minden eddig ösmert aráb irodalmi müvet, még az annyira bámult
„Ezeregy éjszakát“ is képességben, költői becsben összehasonlithatlanul
felülmulja.
Hogy ki eredeti szerzője „Szaif Züliázán Szultán“-nak, nem lehet tudni.
Ali bey (a mostani Ali pasa-fővezér) szedte össze s adta ki igen kevés –
csak ismerősei- és barátainak küldött – példányban. Én szerencsés voltam
egy ily példány birtokába jutni, s azt azon reményben, hogy irodalmunk
viruló kertjébe egy becses és igen szép idegen virágot plántálok át –
leforditám szigoruan ragaszkodva az eredeti szöveghez s azon semmit sem
változtatva. S most, midőn az olvasó közönségnek átadom, azt azon szivem
mélyéből fakadó óhajtással teszem, hogy az által bármely szerény
szolgálatot tehessek nemzeti irodalmunknak, s a kedves olvasóknak pedig
egy mulatságos és élvezetes könyvet nyujthassak.
Lengyelfalva, 1863.
=Orbán Balázs.=
SZAIF ZÜLIÁZÁN SZULTÁN.


I. A rahalai arábok.
Szaif atyja, szultán Züliázánnak végnapjai. Szaif születése és
neveltetése.
Régi ős időkben a tahhabia-aráboknak volt egy szultánjok, a kit
Züliázánnak neveztek, s a ki igen híres vala vitézségéről és
bölcseségéről.
Az általa kormányzott hatalmas törzs Dsedda város közelében tanyázott.
E népnek nem volt állandó lakása; tevéken hordott sátraik most termékeny
téreken simultak át, majd a völgyek mélyében nyugodtak vándormadarak
példájára, melyek ösztönszerüleg változtatnak helyet és éghajlatot.
E törzset ekkor rahalai aráboknak nevezték.
Egy este a szendergő szultán Züliázánnak álmában fényözönben ragyogó
tisztes öreg jelent meg, a ki igy szólt hozzá:
„Kelj fel szultán s intézd lépteidet kelet felé! Ezen útadat Allah
akarja. Tenéked egy nagy jövőjü fiad fog születni, a ki hivatva van egy
nagyon régi és tisztelt jóslatnak teljesitésére.“
A felébredett málik nem akart hitelt adni álmának.
Álom ez, mint a többi; a képzelődésnek játszi képei – mondá ő.
De következő éjjel az öreg újból megjelent s ismétlé szavait.
A málik ekkor sem akart hinni.
Végre harmadik éjjel is megjelent az öreg s komoly hangon monda:
„Szultán, tudd meg, hogy álmod nem az ördögtől, hanem Istentől jön.“
Ekkor eléhivatá vezérét Jattrábot s elbeszélvén háromszor látott álmát,
kérdé tőle:
– Mit szólasz ehez?
– Já![1] szerencsés málik – felelé Jattráb – én azt hiszem, hogy álmod
sokat jelentő, s hogy engedelmeskedned kell!
Vezérének ezen tanácsára a szultán rendeletet adott sergeinek és
alattvalóinak az indulásra. Felraktak holmit a tevékre, a szultán lóra
ült, lovagjai közé vágtatott s a Mindenható intését követve, kelet felé
indultak.
Útjok hosszas volt. Lakatlan puszták-, magas hegylánczolatok- és nagy
folyókon vezetett az át, míg végre elérték a szent várost, Mekkát, a hol
a khába van.
A lakosok kijöttek a málik elibe s állásához illő tisztelettel és
kitüntetéssel fogadták.
A városba bevonúlván, Züliázán megkerülte a khábát s rendeletet adott
seregeinek, hogy telepedjenek le, kinyugodni az út fáradalmait.
S midőn szultán Züliázán látná Mekkát és látná, hogy a khába mennyire
tisztelt az igazhivők előtt, kik közelről vagy távolról el kell hogy
jőjenek egyszer legalább életök folytán, hogy a szent templomot,
Istennek szentelt lakását meglátogassák; azon vétkes gondolat fogamzott
agyában, hogy ha ő ezen imaházat lerombolná s azt alapitandó városában
újból és ugyanazon anyagból fölépitené, akkor az ő városa oly
nevezetessé válnék, mint Mekka; khábájává lenne az a félvilágnak s
találkozási helye a hivőknek.
Alig villant át agyán a gondolat, a szultán fel akart kelni, hogy azt
hajtsa végre, de íme, nem tudott mozdulni; teste elveszté minden
érzékenységét és erejét.
Azonnal hivatá vezérét s igy szólt hozzá:
– Nézd, mi ért engem! Beteg nem vagyok és még sem tudok felkelni.
– Já, málik! te bizonyosan rosz gondolattal voltál a szent khába iránt.
Tudd meg, hogy Allah védi s nem engedi, hogy senki érintse azt.
– Úgy van, Jattráb! – viszonzá a málik – én le akarám azt rontani; de
ezzel a világért sem akartam Alláht sérteni, át akarám azt szállitni
épitendő városomba, hogy országom ez által nevezetessé és a világ
találkozási helyévé váljon.
– Bánd meg gondolatodat, málik! – monda a vezér – s erődet vissza fogod
nyerni.
S mihelyt Züliázán tervéről lemondott, tagjai visszanyerték
hajlékonyságukat; de ekkor azt hivé, hogy az egyszerü zsibbadás volt, s
ördögsugalta eszméje ismét megújult, s midőn azt végre akarta hajtani,
ugyanazon akadály gátolta. Újból bűnbocsánatért esdett Alláhhoz, s újból
visszaesett vétkébe; de harmadikszor őszintén megbánta azt s bement a
mecsetbe és imáját végezvén, gazdag ajándékokat tett a khába, annak őre
és a szegények számára.
Ezután pedig rendeletet adott népének az elindulásra.
Sok napokig homok- és sivatagokon útaztak elhagyott tájakon, melyek
végtelensége fölött ijesztő magány honolt.
Végre egy hónapi út után egy gyönyörüséges termékeny országot értek el,
hol éltető illatár terjedt mindenfelé. Zugó patakok frissiték a léget s
élesztének viritó zöldséget. Nagy és lombdús fák szegélyezték az útakat.
A fák koronáin a madársereg oly édes dalt zengett, mintha áldaná a
természet urát, hogy ezen szép és boldog helyen ada lételt nekiek.
A táj szépsége által elragadtatott Züliázán, vezérét hivatván, így
szólt:
– Ezen szép helyre akarom városomat épiteni: mit szólasz hozzá?
– Földnek ura! – felelt Jattráb – a parancsolat tiéd, az engedelmesség a
miénk; a mit te választasz, azzal mí elégültek leendünk.
A szultán rögtön mérnököket, kőmiveseket és ácsokat hivatott. A város
tervrajza rögtön elkészittetett. Nem sokára nagyszerü épületek
emelkedtek a folyam partjain s egy év mulva Züliázán egy nagyszerüen
szép városba vonult bé seregeivel.
A málik ekkor új hona belügyeit kezdé rendezni; városát tudta nélkül
Habesh és Zudán területén épité, Zudán egy nagy kiterjedésű, sok
kormányzóságra felosztott tartomány volt, uralkodója szultán Szaif Rád
(így neveztetett, hogy rád mennydörgést jelent és hangja mennydörgéshez
hasonló volt), kinek fővárosa a tenger partján fekvő Medinet-Adur volt,
s hadserege 800,000 főből állott. Ezen birodalmat lakó nép fekete volt s
egy Zahl-nak nevezett csillagzatot imádott.
Midőn szultán Szaif Rád értesült arról, hogy Züliázán az ő területére
telepedett, iszonyú dűhbe jött s összehivott vezérei- és tanácsnokaihoz
így szólt:
– Nó látjátok, az arábok ezen málikja elég merész volt országomba várost
épiteni magának. De én ellene vezetem hadseregemet, s ezen népsöpredéket
kiirtom a földről.
Ekkor vezére Szkárdion fölkelt s földig hajolván Szaif-Rád előtt, monda:
– Já, Azaman málik! ura a földnek – tudd meg, hogy meggondolatlanság
lenne az arábokat megtámadni, mert Noé átka teljesülhetne rajtunk.
– S mi az a Noé átka? – kérdi a szultán.
– Egy nap – felelé Szkárdion – a proféta Noé egy fa alatt aludt, csak
könnyü öltöny fedte nyugvó tagjait; fiai Sám és Hám, közelében voltak,
egy szellőcske föllebbenté a proféta köpenyét s őt meztelenűl hagyta.
Hám nevetve fakadt, Sám pedig felkelvén betakarta atyját; s midőn Noé
fölébredve megérté fiainak eljárását, fölemelvén kezeit az égre,
felkiáltott: Isten! Hámnak utódait tedd feketékké és Sám utódainak
rabszolgáivá. S mí nekünk, Hám utódainak, rettegnünk kell ezen átkot s
nem kell megtámadnunk az arábokat, kik Sámnak ivadékai.
– Ha ez így van – mond a szultán – hát minő tanácsot adsz nekem?
– Véleményem az lenne – felel Szkárdion – hogy egy szerencséltető
levelet s ajándékokat kellene küldeni az arábok szultánjának; ezen
ajándékok között lehetne egy elbűvölő szép rabnő, a ki mérget vinne
magával, a szultánt kellemeivel leigézvén megmérgezné, s mihelyt főnökük
halva lenne, az arábok elhagynák országunkat.
– Meg vagyok elégedve veled, vezér! – szólt Szaif-Rád – te jó tanácsadó
vagy s én követni fogom tanácsodat.
A szerencséltető levél és az ajándékok elkészittetvén, a szultán
háremjéből egy páratlan szépségű, ügyes, értelmes és ravasz rabnőt
választott.
– Já Kamaria, én téged ajándékba küldelek az arábok málikjának, kit el
kell csábitnod s megmérgezned, s ha ez neked sikerűl, háremem első
hölgyévé teszlek, s kegyelmem zápora fog rád omlani.
– Uram! én végrehajtom parancsodat, elcsábitom a málikot s szerelmeért
cserébe mérget fogok neki adni.
Egy testőr-tisztre bizták, hogy a szép rabnőt és az ajándékokat vigye el
az arábok málikjának s Szaif-Rád szerencséltető iratát adja át.
De Szaif-Rádnak volt egy más vezére Rif, egy tudomány kedvelő, sokat
olvasott s igazság szerető férfiu. Ő nem hitt a csillagokban, de azok
között élvén, kik azt hivék, nem nyilatkozhatott; az ő vallása az Allah
profétája Ibrahim által alapitott vallás volt s ohajtotta, hogy Noé átka
teljesüljön. Szaif-Rád ármánya sérté egyeneslelküségét, s titkon egy
futárt inditott az arábokhoz, egy levele által értesitendő málik
Züliázánt a veszélyről, mely őt fenyegeti.
Egy nap azt jelentik az arábok szultánjának, hogy egy tiszt által
vezetett csapat van a szerály-kapuban, a tiszt ajándékokat hoz a habeshi
máliktól s kéri, engedtessék meg, hogy az arábok szultánjának lábaihoz
vethesse magát.
Züliázán ez értesités után rögtön a fogadási terembe sietett s
testőrtisztjeitől környezett trónjára ülve rendeletet adott, hogy a
követet bocsássák bé. Ez földig borulva, átadta a rabnőt, ajándékokat és
szultán Szaif-Rád szerencséltető levelét; Züliázán nagy örömmel fogadta
azokat s főképpen nem tudta szemeit levenni a szép rabnőről, a kihez
hasonló szépet ő soha életében nem látott. Rendeletet adott, hogy a
küldöttséget kitüntetéssel fogadják, fölkelt, hogy a nőt háremjébe
kisérje, midőn Jattráb e szavakkal tartóztatá föl:
– Földnek hatalmas ura! hová méssz? A tanácskozásnak még nincsen vége.
– Megyek ezen rabnő után, ki bennem a legszenvedélyesebb s
ellenállhatlan szerelmet gerjeszté.
– Szerencsés málik! – felelé a vezér – felséged nem bizhatik egy
ismeretlen rabnőben, vagy nem kell-é nekünk mindég tartanunk a habeshi
szultántól?
És elmondá neki a Noé történetét. S míg a vezér ezen történetet
beszélné, egy más követet jelentnek. Ez Rif futárja volt, s mihelyt a
szultán Züliázán Rif levelét elolvasá, felkiáltott: Az ég tartson meg
téged, Jattráb! bár minden uralkodónak volna olyan szolgája, a milyen te
vagy. A mit nekem mondál, alapos. Olvasd e levelet, melyet egy hitünkön
levő ir.
Ekkor Züliázán a hárembe rohant villogó karddal kezében s így kiált föl:
Kamaria! téged azért küldöttek ide, hogy mérgeznél meg engemet. Ne
hazudj, mert halva vagy!
A nagyravágyó és álnok Kamaria észrevette, hogy a málik már szerelmes
belé, hogy ő kedvenczévé válhat s mindent nyerhet, ha az igazságot
leleplezi előtte; azért a szultán lábaihoz vetve magát, s hosszu
hajfürteit megtépve, szívhatóan monda:
– Világ hatalmas ura! ím itt van a mit hoztam. Én egy oly jó urat, mint
te, nem csalhatok meg.
Züliázán szeretettel emelé föl s háremébe vitte, hol nejei között a
legkedveltebbé lőn.
A máliknak eddig még nem volt gyermeke. Képzelhetni, mekkora volt öröme,
midőn nem sokára meggyőződék, hogy Kamaria érdekes állapotban van.
Azonban az apai örömet nem élvezheté, mert nem sokára terhes beteg lett
s érezvén, hogy végórája közelg, tanácsát összehivatá.
– Látjátok gyöngeségemet – így szólt vezéreihez – az gyógyithatatlan,
végórám közelg s nekem is át kell mennem a hidon, melyen a föld minden
halandó lakosainak át kell vonulnia. Ha Allah akaratja az, hogy elébb
meghaljak, mintsem egy fiam születnék, ajánlom nektek szeretett
Kamariámat, hogy ő legyen a tí szultánátok, míg a gyermek az uralkodási
kort eléri, s ha kit ő világra hoz fiu, és majd nagykorú lesz, ő legyen
a tí szultánotok; ha pedig leány lesz, a ki nőűl veszi, az legyen
uralkodótok.
Ekkor eléhivatá Kamariát, ajánlotta neki, hogy igazságos legyen
alattvalóihoz, legyenek azok gazdagok avagy szegények, s hogy soha
vezéreinek tanácsa nélkül semmit se tegyen.
Három nappal ez ünnepélyes nyilatkozat után Züliázán meghalt. Egész népe
megsiratta őt s az akkori idők szerint nagy tisztességgel és pompával
temették el.
Kamaria átvette a kormányt s kilencz hónap mulva egy fiut szült, szépet
mint a hold sugára. Soha ily bámulatra méltó szép gyermeket halandó nem
látott. Bal arczán a tahhabiai málikok sajátságos jegye volt, melylyel
minden maliknak születnie kellett. Midőn Kamaria meglátta szülöttét, az
anyai édes öröm helyett féltékenységet érzett szivében s így
elmélkedett: Hogyan, ez a gyermek vegye ki kezemből a hatalmat s én
szultánából újra rabnővé legyek?! nem, nem! ez nem fog megtörténni,
inkább haljon meg e gyermek! s dühöngő őrültségében egy kardot ragadott
s az ártatlan teremtésnek rohant; midőn a dahia (bába) feltartóztatá,
mondván:
– Mit akarsz, fejedelemnő! mit vétett neked ez a gyermek?
– Én azt akarom, hogy a hatalom mindég az én kezeimben maradjon s ha ez
a gyermek életben marad és felnő, kiragadja kezemből a hatalmat a
szultánsággal együtt.
– De ha te ezen gyermeket meggyilkolod, én közhirré teszem, s te
élteddel lakolsz bűnödért; aztán ki mondja, hogy e gyerek élni fog, –
gyenge szárnytalan lepke ez, melyet a szélnek egy fuvalma is
megsemmisithet. A hatalom megtartása iránti remény még nincs elveszve.
Kamaria engedett a bába bölcs tanácsának s egy dajkát hivatott.
A gyermek születésének negyedik napján a vezérek ohajtották látni leendő
szultánjokat s Kamaria kénytelen volt a gyereket a tanács és a népnek
bemutatni. A fiatal herczeg arany himzetes bársonyba volt takarva, a
vezérek földig hajolva vonultak el előtte s a nép hangos kiáltással
üdvözlé őt, mint törvényes szultánt.
Az ünnepély alatt Kamaria alig tudta visszatartani féltékenységének
dühét s a hárembe visszatérve, dühösen ragadta meg gyerekét és
fölkiáltott:
– Nem, nem! te nem fogod soha az én helyemet elfoglalni. Történjék bármi
velem, de én nem ápolhatom, nem nevelhetem azt, a ki hatalmam elrablója
lesz, – s másodszor is meg akará gyilkolni gyerekét, midőn a bába újból
megakadályozá, mondván:
– Já! urnője a földnek, szenvedélyed téged elvakit, vétkes tetted nem
lesz eltakarható; tudni fogja azt mindenki.
– Mindegy; meg kell halnia!
– Hallgass meg asszonyom – mond a bába – ha megengeded tanácsot adnom,
véleményem szerint, a meggyilkolásnál van egy sokkal okosabb mód a
gyereket lerázni nyakadról, t. i. vigyük őt egy elhagyott puszta helyre
s hagyjuk ott. Ha megél, Allah akarta hogy éljen; ha meghal, legalább
nem gyötör lelkiösmereted, hogy saját gyermekedet meggyilkoltad.
A fejedelemnő elfogadta ezen tanácsot s az éj beálltával lovakat
nyergeltetett maga és a bába számára; két nap és két éjjel mentek, míg a
pusztát elérték, azon végtelen homok sivatagot, melyen semmi emberi lény
nem lakott, a hol a tenyészetnek semmi jele nem mutatkozott – kivéve egy
lombdús s a homoktenger közepette egyedül álló fát. Kamaria és a bába
megállottak e fa alatt s az alvó gyereket a homokra fektetve, feje alá
egy aranynyal telt ezüst erszényt helyeztek, karjára egy drága gyöngyös
karpereczet kapcsoltak s azután lóra ültek és elnyargaltak.
Az elhagyatott szegény gyerek kevéssel azután mosolyogva ébredett s nem
sokára éhséget érezvén, sirni kezdett, de az ég ura őrködött az ártatlan
felett: egy gazellának kicsinyeit egy vadász elragadta, míg az anya
füvet keresni távozott, s midőn visszatérve kicsinyeit nem találta,
nyargalni kezdett mindenfelé a homok-pusztán bőgve keresvén, s egyszerre
kettős fájdalmat érezve, kölykeinek elvesztését s tejtölt tölgyét
fájlalván. Ezen nyargalásában éppen a gyerek felett állapodott meg; az
éhségtől kínzott gyerek emlőit szájába fogván, szopta; az állat pedig
azt hivén, hogy kölykét találta fel, mozdulatlanúl maradott helyén, míg
a gyerek jóllakván elaludt, s ezután napjában többször visszatért tejet
és ápolást nyujtván a szegény elhagyott gyermeknek s így a pusztai
gazella anyai ösztöne megmenté az anyjától elhagyott gyermeket.
Egyszer a gazella a vadászok hálójába került; de sikerülvén
kibontakoznia, eliramodott. A vadász követte és lest állott reá; s íme,
látá hogy a gazella a lombdús fa alatt megállapodik s a csecsemőnek
táplálékot nyujt; közeledve, megpillantja a szép gyereket, fölvevé azt a
mellette levő erszénynyel együtt s visszatért Habesh tartományában levő
városába.
Ottan málik Efrah szerályába ment, ki kormányzója volt a szultán
Szaif-Rád birtokaihoz tartozó tartománynak. Malik Efrah vezérét
Szkárdisnak hivták s ez testvére volt Szkárdionnak, Szaif-Rád vezérének.
Midőn a málik a vadász elbeszélését végig hallgatta, a gyereket átvéve
térdeire helyezte s figyelmesen kezdette vizsgálni. Oly szép volt e
csecsemő, hogy nem lehete meghatottság nélkül tekinteni reá; szép
szemeiben annyi értelem s oly búskomolyság kifejezése ült, mintha érezte
volna szerencsétlenségét s mint a málik szemlélgeté, szivében oly nagy
szeretetet érzett ébredni a csecsemő iránt, mintha saját gyermeke lenne;
hivatá vezérét s így szóla hozzá:
– Nézd ezt a gyermeket, nem csuda szépségü-é? s nézd ezen kis fekete
jegyet jobb arczán!
Midőn a vezér közelről megvizsgálná, az iszony és gyűlölet érzetével
kiáltott föl:
– Já, málik! ne engedd, hogy életben maradjon ez a gyermek; ő fia az
aráboknak, s tudod hogy nekünk mindég rettegnünk kell a Noé átka miatt.
Bizonyosan valamely törvénytelen szülött, kit anyja eldobott hogy
szégyenét eltakarja. Ölesd meg, málik! e gyereket; mert az ránk
szerencsétlenséget fog hozni.
– Hogyan, én ölessem meg ez ártatlan teremtést? – mond Efrah – s mi
roszat cselekedett az, hogy halált érdemeljen? Vadász! vedd a gyerekkel
talált erszényt, a karpereczet megtartom, mert az ismertető jel lehet
szülőinek fölfedezésére.
Alig távozék a vadász, málik Efrahnak hirűl hozák, hogy kedvencz nője
egy kis leányt szült. Fölvevén ekkor a kis fiut, háremébe vitte, a két
gyermeket összehasonlitandó egymás mellé fektette, s nézvén őket
észrevette, hogy leánykája bal arczán éppen oly jegy van, minő a fiunak
jobb arczán s hogy az éppen oly bámulandó szépségü volt mint a kis fiu.
Vezérét újból hivatván, így szólott hozzá:
– Nézd Szkárdis, minő hasonlók e gyerekek; nézd a jegyet, melyet mind a
kettő hord.
Midőn a vezér megvizsgálta a jegyeket, turbánját a földre dobta s
szakállát tépve fölkiáltott:
– Já, málik! ha valaha e két jegy Habeshben egyesül, mí meg leszünk
semmisitve s elseperve a földről; ezen gyerekek egyikének meg kell
halni, s ha te habozol azt tenni, én szultán Szaif-Rádot értesitendem,
hogy te palotádban nemzetednek legnagyobb ellenségét növeled és ápolod.
– Szkárdis! e leány szivemnek egy része, a fiunak bűnét nem látom s
büntetni nem fogom, azonban hogy félelmedet eloszlassam, beléegyezem
hogy azok elkülönzötten növekedjenek s hogy soha egymással ne
találkozzanak.
Egy kastélyt épittetett a kis fiu számára, kinek Veh Shilfala (a pusztai
szarvas fia) nevet adtak. A málik leánya a palotában növekedett, és
Sháma (szépség jegye) nevet kapott.
Mindkét gyerek gyorsan fejlődött erő és értelemben. Veh Shilfala,
növelésére küldött tudósok felügyelete alatt növekedett; nyelvekre,
fegyverforgatás- és lovaglásra tanitották. Tizenöt éves korában az ifju
már minden hadgyakorlatban kitünő volt, s minden lovat megült. Oly
gyakorlatok, melyek – azon korban nehéz és hosszu fegyverzettel
személyes mérkőzéssel folyt a harcz – igen bajosak voltak. Veh Shilfala
tanitói bámulták a lángészt, melylyel tanitványuk birt, az élénk
felfogást, melylyel mindent elsajátitott, az erőt és bátorságot, melyet
a testi gyakorlatokban tanusitott. Tizenöt éves korában már megmérkőzött
a leggyakorlottabb s leghiresebb harczolókkal; azon korban ismert
tudományok közül egy sem volt, melyben kitünő ismeretekkel ne birt
volna. Málik Efrah szerette, mint saját fiát, s büszke volt reá.
De minél inkább fejlődtek a fiatal nagy tulajdonai, Szkárdis vezér
lelkében annál inkább növekedett a gyűlölet és félelem érzete s szűnet
nélkül ismételte a máliknak, hogy addig míg az aráb közöttük van,
biztosságuk nem lehet, s addig fenyegetődzött, hogy testvérének ir, s
hogy Szaif-Rád-ot értesitendi, hogy a málik félve e fenyegetésnek
végrehajtásától, végre beléegyezett fogadott fiának eltávolitásába.
Volt palotájában egy igen távoli városból való harczos, kit Harrak
Eszedcsernek hivtak. Ez rendkivüli erővel s harczi gyakorlatokban nagy
kitünőséggel birt; képes volt egy lándzsa-döféssel a legkeményebb s
legvastagabb fát áthasitani. A málik e férfira veté szemeit, hogy
megmentse az árvát azon veszélytől, mely őt Habeshben fenyegette.
– Já, Harrak Eszedcser! te tudod hogy Veh Shilfalát saját gyermekem
gyanánt szeretem, vidd magaddal szülő városodba – én reád bizom; tanitsd
őt a hadtudományban; tanitsd mindenre, mihez értesz, mind addig míg
emberré lesz és magának pályát talál.
Harrak Eszedcser engedelmeskedett s rögtön távozva magával vitte Veh
Shilfalát s felügyelete alatt három évi gyakorlat s tanulmány után oly
felsőséget nyert, hogy nem volt harczfi, ki vele mérkőzhetett volna, s
tanitója is zavarban volt, nem tudva mire tanitnia, és mit tennie vele.
– Veh Shilfala – mondá egyszer neki Harrak Eszedcser – te már mindent
tudsz, – te oly erős és ügyes vagy, hogy a leghirhedtebb lovagokkal
megmérkőzhetel; még egyre kell hogy megtanitsalak, mit még ma
megkisértendünk.
S ezen beszéde után Veh Shilfalát egy rengeteg erdőbe vezeté, hol nagy
mennyiségű fát mutatott, melyek mind át voltak szúrva.
– Látod, e fákat mind én szegeztem át; megmutatom, miként kell azt
tenni. – Lándzsáját fölemelvén, visszalépett s megiramodva egy előtte
levő vastag fának hajtotta; de a fegyver a helyett hogy a fába furódott
volna, visszapattant s Harrak Eszedcser lábaihoz esett.
– Íme, ez életemben először történik velem. Ugy látszik
szerencsecsillagom leszáll s a tied fölemelkedik, Veh Shilfala! Lássuk,
vedd e kopját s kisértsd meg, jobban megtenni, mit én tevék.
Veh Shilfala felragadta a fegyvert s minden megerőltetés nélkül a
legvastagabb fának dobván, azt egészen átszegezte.
Midőn Harrak Eszedcser ezt látá, elhalványult s turbánját a földre
sujtva fölkiáltott:
– Oh, látom hogy te fogod Noé átkát teljesiteni. Fuss, nyomorult! távozz
e városból, miként távozál Habeshből; menj rögtön, mert ha nem,
megöllek.
– De, atyám! hová menjek én? – mond Veh Shilfala; nekem nincs menhelyem
sehol, nem ismerek senkit; s az ifju annyira elszomorodott, hogy könybe
lábadtak szemei; de Harrak Eszedcser nem engedé magát könyek által
elérzékenyittetni s e szavakkal inté:
– Ha még egy napig maradsz, a város lakóit értesitendem s te gonosztevő
módjára fogsz kivégeztetni. Fuss, szerencsétlen! távozz rögtön, menj a
hová tetszik, csak távozz!
S midőn látná Veh Shilfala, hogy nincs mit tennie, távozott sirva, nem
tudta hová megy s mit teszen.
Veh Shilfala 18 éves korában egy férfiu erejével, bátorságával s
értelmével, de gyermeki érzékeny szivvel birt; málik Efrahnál megszokta
volt az atyai gyöngéd szeretetet s midőn távoznia kellett, azon férfi
ragaszkodásába vagy legalább jóakaratjába helyezett reményt, kire sorsa
bizatott – most egyedűl állott a világon, mely neki végetlen magánynak
tetszett. Megindult s ment megnyugvás nélkül. Pusztákon ment át,
hegyeket mászott meg s lejtett le azokról. Néha ugy tetszett neki,
mintha az azelőtti napon átfutott útat követné; mert nem talált senkire,
ki neki az útat kijelölte volna. Éjjel nappal ment füvek- és gyökerekkel
táplálkozva s a mint a világ terjedtebb tért nyert, azon mértékben az ő
fájdalma is mélyebbült; mert a láthatár mindég ugyanazon helyen állott,
mintha vele útaznék, hogy mindég azon magány- és elhagyatottságban
maradjon.
Sok napok után végre ugy tetszett neki, mintha egy nagy várost látna.
Felbátorodva közeledett s az csakugyan egy város volt, melyhez közeledve
ugy tünt fel előtte, mintha e helyhez régi elmosódó emlékek lennének
kötve; pedig mit ismerhetett a szegény elhagyatott gyerek, a ki éltének
legboldogabb korszakában is málik Efrahnál alig merte elhagyni
védnökének kastélyát.
Midőn a város falait megközelité, látta, hogy annak kapui zárva vannak s
hogy a falakra gyült népség a térségre tekint, a hol valami
rendkivülinek kell történni. A tekintetek irányát követve, Veh Shilfala
két egymás mellé helyezett sátrat fedezett föl s rögtön a sátrak elsője
felé irányzá lépteit, noha a népség eleget kiabált és intett, hogy oda
ne közeledjék. Ő sejtette, hogy ott valami titokszerünek, valami
iszonyatosnak kell történni, s bátorsága és nemes lelke ösztönzé, hogy
megjelenjék mindenütt a hol a gyengét az erős ellen segiteni kell.
Midőn a czélba vett sátorhoz ért, megállapodott hallgatózni egy perczig;
de nem hallván semmi zajt, fölemelé függönyét s nagy volt meglepetése,
midőn egy pamlagon ülő s keservesen siró fiatal leányt pillantott meg.
Veh Shilfala nehány perczig mozdulatlanúl vizsgálta a fiatal nőt, a ki
szép és nemes volt, de a kinek könyei záporként hullottak s kinek
fájdalma a legérzéketlenebb szivet is elrepesztette volna.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Kelet tündér világa, vagy Szaif Züliázán szultán. (1. kötet) - 02