Kelet tündér világa, vagy Szaif Züliázán szultán. (1. kötet) - 04

régóta bé levén zárva, férfiut nem láthattak s mint már emlitők, Szaif
nagyon szép férfi volt. Míg így bámulnák, sötét felhő tünt fel a
távolban, gyorsan s dörgéshez hasonló morajjal közelitett s nehány percz
alatt oly közel vala a várhoz, hogy a nap elhomályosult. Az ifju nők
megpillantván, mint madarak az ölyv közeledtére, ijedten menekültek
különböző irányba; az egyedűl maradott Szaif pedig bámulva nézte
megfoghatatlan menekülésöket; de midőn ő is kitekintett, látta az
óriásnak roppant testét kibontakozni a felhőből, lábai hajóárboczoknak
tetszettek, s feje oly nagy volt, mint egy várerősség, szemei villámként
lángoltak s szájából tűzgolyókat lehelt ki.
A felhő az ablakhoz érvén, az óriás becsúszott, s azon nagy terembe
lépett, hol Szaif volt; kit megpillantván, dörgő hangon kiálta rá:
– Hogyan! te vagy az te sehonnai, a pusztának átkozott növendéke; te
vagy az, a ki saját lakomban is daczolni mernél velem?
És ezt mondván, kinyujtá egyetlen kezét, hogy Szaifot megragadva az
ablakon kidobja; de ez kivoná kardját s miután mondá, hogy Isten egyedül
nagy és hatalmas – két kézre fogott szablyájával lecsapta a szörnynek
karját.
Mukhtatif a földre terült, iszonyú siralmas orditást hallatott, s a
halál hörgése közt mondá az ifju arábnak:
– Szaif, még egy vágást, hogy e borzasztó kínoktól megments!
Szaif szánalomtól indittatva, teljesiteni készült az óriás kérését,
midőn egy hang mondá: „Megállj, ne sujts többet, mert egy második vágás
fölelevenitené a szörnyet s mindaz, mit tettél, eredménytelenné lenne.“
Szaif visszahökkent. Az óriás testét láng fogta körül s nehány percz
mulva egy halom hamuvá lett.
Szaif elforditván szemeit ezen redkivüli látványtól, a mellette álló
Akiszát pillantotta meg, a ki így szólt hozzá:
– Én voltam az, a ki feltartóztatám karodat, midőn te jószivüségből az
óriásra egy második csapást akartál tenni. Áldott a kar s Istentől
átkozottak legyenek ellenségeid, oh világnak legnagyobb hőse, emberek és
nemtők legyőzője!
A fiatal leányok értesülvén a történtekről, örvendezve jöttek elé
rejtekökből és siettek Szaifnak kézcsókolására.
Ekkor Akisza kérdi Züliázántól:
– Mit tegyünk ezen leányokkal? Sorsuk elrendezése tőled függ.
– Te gyors útazó vagy – viszonzá az Akiszának – vidd őket vissza
szülőikhez!
– Értem, rendeleted végre leend hajtva!
S Akisza kettesével, hármasával (az út minőségéhez mérten) haza szállitá
a leányokat. E különböző útak több napot vettek igénybe s már a várban
nem maradt más, mint Nahida, a ki szultán Assin-nak volt leánya; ez
pedig a föld túlsó felén Khinában egy roppant kiterjedésü birodalomnak
volt uralkodója.
Midőn Szaif látta, hogy a fiatal leány még nem szállittatott el,
megszólitá Akiszát:
– Hát ez miért nem ment el a többivel s miért maradt itten egyedül?
Nahida ezt hallván, keservesen zokogni kezdett:
– Hogyan? – mond ő – te engem el akarsz küldeni, mint a többit?! Hát nem
Isten akaratja-é, hogy én a te feleséged legyek?
– Én nem tudom, minő Istenről beszélsz – felel Szaif – de az én Istenem
nekem erről semmi parancsolatot nem adott. Én Sháma herczegnőt szeretem,
következőleg mást nem is vehetek el; de ha Isten valójában azt határozta
el, hogy te nőmmé légy, Nahida! az meg fog történni elébb-utóbb. Bé kell
tehát várnunk a végzet határzatát. Akisza! vedd hát e fiatal leányt s
vidd rögtön haza.
A nagy útaztató megfogván övénél a khinai herczegnőt, vállára emelte s
késedelem nélkül felszállt; de alig hagyá el a földet, mondá ez:
– Akisza! könyörgök neked, engedd, hogy még nehány szót mondhassak Szaif
Züliázánnak, aztán nem tartóztatlak vissza, vigy a hová akarsz.
Akisza megállapodván, Nahida – hogy Szaif hallhassa – hangosan kiáltá:
– Já, Szaif Züliázán! te elszomoritád lelkemet, széttépted szivemet.
Isten úgy rendelte, hogy én a te nőd legyek s te nem hallgatál reám s
visszaküldesz atyámhoz, miután a szerelem tüzét felgyujtád szivemben.
Könyörtelen idegen! engedje a mi hatalmas istenünk, hogy egyszer a mi
honunkba jőni lássalak, megfosztva a föld minden javaitól, nyomorultan,
arany- és öltöny nélkül, fedetlen fővel s meztelen lábakkal és ily
helyzetben esdekelj előttem segély- és könyörületért, előttem, kit ma
megbántottál, előttem, Nahida előtt!
– Ifju leány! – felelt Szaif Züliázán – bajosan feltehető, hogy én
valaha a te távoli országodba vetődjem. De ha a végzet határzata az
lenne is, reménylem, nem oly nyomorult állapotban, miként ohajtod.
Akisza! Szállitsd el a herczegnőt s térj vissza hozzám, mihelyt teheted.
Szultán Assin leánya elszállittatott s Akisza nehány nap mulva
visszatért, tudatva Szaiffal, hogy a Mukhtatifnál talált foglyokat mind
elszállitá szülőikhez s hogy igérete szerint kész őtet Sheik
Abduszalámhoz visszavinni.
Szaif nem sokára elhagyta az elhunyt óriás várát s Akisza vállán légi
útjára kelt, miközben Akisza eképp szólt Szaifhoz:
– Szeretnéd-e látni a Nil forrásait, hogy azok mint jőnek ki az
Édenből?!
– Nagyon ohajtanám látni! – monda Szaif.
Akisza leszállván a földre, monda Szaifnak:
– Intézd lépteidet azon székesegyház felé, melyet amott látsz s midőn
megnézted, térj vissza, én itt megvárlak.
Szaif elmerengve lépdelt a régi templom felé, melyet egy égyiptomi
hagyomány az Édenből származtat, s ezen nevezetes forrásokhoz meghatott
lélekkel közeledett.
Tagadhatatlan, hogy a nagyság elemeit magukba záró tárgyak s azok melyek
nagy eszméket költenek fel, a képzeletre hatalmasan hatnak még akkor is,
ha azok nem egyezők a mi erkölcsi és vallásos fogalmainkkal. Így Szaif,
noha gyemekkorában a Nil forrásairól, az égyiptomiak hagyományáról nem
hallott; bár ő müszülmán s az égyiptomiak akkor bálványimádók voltak,
mégis tiszteletteljes megindulással közelitett ama nagyszerű márvány
templomhoz, melynek négy oszlopon nyugvó méltóságos kúpja oly magasra
tornyosult, mintha az égboltozat támogatására lenne épitve. Ifju arábunk
megkerülte a szép faragványokkal ékitett kúpot s egy bő vizű forrást
pillantott meg, mely a templom közepén levő óriási medenczéből tör ki s
azután négy ágra oszolva, s a kúp négy oszlopát az elválasztó négy közön
hagyva, lecsörtetnek a mezőkre négy ellenkező irányban. Ezen négy folyó
neve fel volt vésve a forrás felett: Szayahun, Jajahun, Alfarat és Enil.
Szaif bément a templomba s ott lelkét Istenhez emelvén és egy
pillanattal üdvözölvén e nagyszerű épületet, visszatért Akiszához, a ki
néhány óra mulva Sheik Abduszalám minaretjének kapujánál tette le.
A Sheik igen örvendett látásán, szerencséltette vállalatának sikerét,
megköszönte a nagy szolgálatot, melyet Akiszának tett, s azután ehez
fordulván, monda neki:
– Já, Akisza! Szaif Züliázán most mintegy testvéreddé lett, barátságodra
jogosult s neked minden vállalataiban segitened kell őt. Ma estvére
Szaif az én daif-om (vendégem); de holnap délkor jöjj el s tudatni fogja
akaratját.
Akisza távozott s Szaif egyedül maradván a Sheikkel, ez így szólt hozzá:
– Tudd meg, Szaif! az Ur azt határozta, hogy a mai éj éltem utolsója
legyen. Én ez élettől a holnapi hajnal feltünte előtt megválok. Reád
számiték, hogy az utolsó tiszteletet, melylyel minden müzülmán tartozik
testvérének, te fogod nekem megadni. Midőn tehát a lélek elszálland
testemből, te azt a tengerpartra fogod vinni, ott jobbra megtalálod a
khiéffint[3], balra a henut-ot[4] s miután megmostad és beillatszerezted
testemet, mondd el fölötte imádat, a jó Isten a többiről gondoskodni
fog.
Szaif Züliázán bámulva nézett a Sheikre, kinek nyugodt vonásain a közel
halálnak semmi nyoma nem mutatkozott, csak hogy megszünt beszélni s
lassu hangon egyedül Allah nevét emlitette mind hajnal közeledtéig.
Ekkor hideg láz lepte meg s szemeit behunyva elmondá a Tavhid utolsó
szavait (csak egy Isten vagyon) és elköltözött e mulandó világból abba,
a mely nem fog soha elmulni.
Szaif látván, hogy a lélek csakugyan elköltözött a testből, fölvette azt
és a tengerpartra szállitá, ott – a mint a Sheik mondá – jobbról
megkapta a khiéffin-t, balra a henut-ot, mely csudálatos jó illatot
árasztott. Elkészitvén a testet, felkiáltott: Aszalát ali ayanasza, ya
ibadu Allah! (Imádkozzatok a holtakért oh Isten teremtményei) s midőn e
felkiáltást megtevé, több tisztes, de különös kinézésű embereket látott
közeledni, a kik a halott feletti imát végezvén, visszatértek a nélkül,
hogy Szaif Züliázánhoz egy szót is intéztek volna.
Ekkor egy csapat fénylő zöld madár szállott le s a testet körülfogva,
fölrepültek vele az ég felé.
Szaif egész óráig mozdulatlanúl, gondolataiba mélyedten s égre emelt
szemekkel állott ottan, de nem sokára Akisza hangját hallotta, ki mondá:
– Íme, Szaif! itt vagyok. Mit tegyek? mik terveid?
– Valójában én nem tudom neked megmondani. A Kitab Tarik Enil elhozatala
volt útamnak czélja s én azt hiszem, hogy málik Kamrunnak időt kell
engedni, hogy szerencsétlen kisérletemet egy kissé feledje el.
Kétségkivül ő azt hiszi rólam, hogy a mély kútban elpusztultam; de azért
talán egy kevéssé jó lesz várnom ama városbani megjelenésemmel, hogy
feledjék arczom vonásait.
– Ha tanácsot adhatok neked, Szaif! – mond Akisza – az a lenne, hogy
induljunk el minden esetre. Talán útunkban oly előre nem látott dolgokat
fedezhetünk fel, melyek a vállalatot kivihetővé teszik.
Szaif elfogadta e tanácsot s nem sokára a fellegek közé emelkedtek,
honnan az angyalok énekét hallhaták.
Nehány óráig szelték ekképp a légkört, midőn Akisza kérdé Szaiftól, ha
nem ohajtaná-é látni a hét Hukama városát?
Szaif igenlő feleletére leszállottak.
– Íme – úgymond Akisza – megérkeztünk a medina el Hakimeh Eflathun-ba
(Eflathun bűvész városába). Én e városba nem mehetek, mert úrnője a
Talszámékkal áll szövetségben. Téged azonban semmi sem akadályoz az oda
menetelben s én megvárlak itt.
Szaif a városhoz közeledvén, egy réten hét csatázó lovagot pillantott
meg. Mihelyt a lovagok meglátták, feléje nyargaltak, mondván:
– Íme, egy idegen; válasszuk őt itélőbiránknak, megegyezvén előre, hogy
itéletében meg fogunk nyugodni. S Szaifhoz érve, így szóltak hozzá:
– Tudd meg, kharibé (idegen), hogy mi Eflathun hakiméh fiai vagyunk.
Atyánk halálakor egy csudálatos kalnuszát (süveg) hagyott hátra. Ez a
kalnusza avval a tulajdonnal bir, hogy minden szem előtt láthatatlanná
teszi azt, a ki fejére teszi. Mi heten levén, ezen kalnusza felett
veszekedünk, s azt hisszük, hogy az ég küldött közénkbe, hogy
kiegyeztess, s mi igérjük, hogy itéletedhez fogunk alkalmazódni.
Szaif Züliázán hallván ezt a beszédet, így szólt magában:
„A hatalmas Isten bocsássa meg bűnömet; de íme egy kalnusza, a melynek
birtoka csak engemet illetne.“
S azután így szólott a lovagokhoz:
– Kétségkivül van egy igen egyszerü mód e perpatvar kiegyenlitésére:
Mindenek előtt a kérdés alatti kalnuszát az én kezeimbe teszitek le;
azután én egy kopját fogok eldobni s ti egyszerre s ugyanazon pontról
iramodtok el és az első, a ki a kopjához ér – lesz a süveg tulajdonosa!
– Helyes! – kiáltnak fel a fiatal lovagok s rögtön átadták Szaifnak a
kalnuszát, ő meg eldobta a kopját s a hét testvért egy vonalba
helyezvén, jelt adott az elindulásra s azután nyugalmasan fejére húzta a
bűvös süveget, s midőn a győztes és legyőzött lovagok visszatértek
feléje, nem találtak senkit. Az itélőbiró eltünt.
– Meg kell vallani – mond az idősebb testvér – hogy együgyüek vagyunk.
Egy ismeretlennek egyszerü inditványára ráállunk, átadtuk egy
jövevénynek a mi zhakhirah-nkat (kincs), s többé az életben soha vissza
nem fogjuk kapni.
Eflathun hakiméh fiai turbánjaikat földhöz vágták, szakállokat tépve
tértek vissza medinájokba s boszúkönyeket hullatva mondák egymásnak:
„Ha valaha ezt az embert feltaláljuk, drágán fogja megfizetni ezt az
árulást.
Szaif pedig kisérletet akarván tenni kalnuszájával, fejére illeszté,
Akiszához ment s nevén szólitja őt.
Ez minden irányban nézegetvén s semmit sem látván, monda:
– Valójában Szaif! azt hihetné az ember, hogy Eflathun hakiméh
kálnuszáját kézre keritetted.
– Ugy is van! – mondá az ifju aráb.
S levevén süvegét, Akiszát üdvözlé.
Akisza szerencsélteté a nagybecsű zhakhirah megszerzésének ügyesen
végrehajtott munkájáért.
– Most már – monda – induljunk, hogy a neked megmutatni igért második
medinába menjünk.
S midőn oda megérkeztek, Akisza monda Szaifnak:
– Menj, látogasd meg e várost s azután jöjj ide vissza!
Szaif a város felé indult; de alig lépett kapuja küszöbére, egy a kapu
fölé helyezett Talszamé az egész várost felriasztó kiabáláshoz fogott, a
kapuőrök rögtön körülvették Szaifot s elfogván a málikhoz vezették.
– Íme, kegyelmes málik! – mondának az őrök – a réz szobor képében
kapunkra helyezett Talszamé kiáltott, midőn ez ember bé akart a városba
jőni; ezt hallván mi, elfogtuk s elődbe hoztuk.
A málik ekkor a tengerész főnök- s kikötő parancsnokhoz fordult,
mondván:
– Abdi-Alkdus! ezen embert az éjre zárasd börtönbe, holnap köttesd egy
zsákba, vedd csolnakodba s evezz ezen ablak alá, s midőn én az ablakból
jelt adok, dobasd a tengerbe.
Abdi-Alkdus az ifjut börtönbe vitette s lábait és kezeit egy fahengerhez
kötvén, lakába tért. Szaif így maradt egész éjjel, míg a csillagok
átpillantgattak az eget boritó sűrü felhőkön, egy mozdulatot sem
tehetett, a kezére és lábára szoritott kötelek szenvedhetlen fájdalmat
okoztak s ő szerencsétlen helyzetében gyakran gondolt a csudás süvegre,
melyet meggondolatlanúl Akiszánál hagyott volt s mondá magában:
„No, már aztán megérdemli-é, hogy az ember magának ellenségeket
csináljon és magát gyűlölet- s tán boszunak is kitegye egy oly zhakhirah
birtokáért, melynek nem tudja hasznát venni? Nekem, oh nagy Isten! nem
marad hát egyéb, mint a sors elleni erőtlenségem érzete s azon erőm,
hogy az ima szárnyain hozzád emelkedjem, hozzád, kegyelemnek nagy
Istene!
S ekkor imádkozni kezdett az ifju; imádkozni, miként ő tudott, szeretet-
és hitteljes lélekkel.
Midőn így a hit malasztja feledteté fájdalmait, a sötétben egy hozzá
közelitő embert vett észre, a ki egy csókot nyomván homlokára, feloldá
kötelékeit s monda neki:
– La baisza aliek ya Szaif Züliázán! (semmi rosz téged ne érjen, Szaif
Züliázán) Szaif Abdi-Alkdus hangját hivén felismerni, kérdé:
– Hogyan van, hogy ismersz? hisz’ te vagy, ki engem ide ily
irgalmatlanúl lekötözél s most te jősz kötelékeimet feloldozni?
– Tudd meg, Szaif! hogy tegnap, miután téged ide vezetélek, haza mentem
s lefeküdtem; de alig szenderedém el, midőn egy fénykörtől környezett
férfiu jelent meg álmomban s így szólott hozzám: „Já, Abdi-Alkdus! a
férfiu, kit a fához kötöztél, egy Avlijavhé Allah (Istentől szeretett),
kit Szaif Züliázánnak hivnak. Kelj fel, menj azon ifjuhoz, old fel
köteleit, légy segitségére s vedd fel az ő hitét; mert ha nem
engedelmeskedel, átszurlak ezen tűzlándzsával, melyet kezemben látsz.“
Ekkor remegve ébredtem fel, s íme itt vagyok! Mondd meg most, Szaif
Züliázán! mit kell tennem, hogy vallásodat fölvegyem?
A fiatal aráb mondá:
– Mondd utánam e szavakat: La ilaha ila Allah Ibrahim kalifeh Allah
(csak egy Isten van s Ábrahám az ő kedveltje).
Abdi-Alkdus elmondá ezen hét szót s müzülmánná lett.
S midőn az áttért, Szaifot lakába vezeté, monda neki:
– Most miképp mentsünk meg téged a málik dühétől?
– Tudhatnám-é okát – mond Szaif – az én adavatom-nak (üldöztetés,
háboru), hogy a málik egész nyugalommal halálra itél egy békés idegent,
a ki országát látogatni jött.
– Já, Szaif! – felel Abdi-Alkdus – málikunknak van egy őseiről öröklött
gyűrüje, a melynek tulajdonsága nekünk már sok roszat okozott, t. i.
midőn ez a gyűrü valakinek ujján van s ez egy mást meg akar ölni, csak
gyűrüt hordó kezét kell fölemelnie s amannak feje magától leesik. Ezen
az úton mi mind a málik rabszolgái vagyunk és senki sem mer az utált de
rettegett zsarnokkal kikötni. A minap régi tudományok nyomán fölfedezte,
hogy egy Szaif Zuliázán nevű idegen a csudatevő gyűrüt elsajátitandja s
rögtön azon Talszameh-t állittatta, hogy az idegen ne jöhessen bé hír
nélkül a városba. Most láthatod, hogy módot kell találnunk
megmentésedre.
– De hát mit tegyünk? – kérdé Szaif.
– Gondoltam valamit – monda Abdi-Alkdus. – Van nekem egy igen bárgyu, de
rosz lelkü rabszolgálóm; majd felszólitjuk, hogy térjen az izlámra s ha
nem akarja megtenni, helyetted a zsákba tesszük s ő a tengerbe fog
dobatni a szerály ablakánál.
Szaif szeretett volna ugyan más módot találni, de fölfedezni képtelen
volt, mert egy embernek minden esetre vízbe kellett dobatni a málik
szeme láttára. Belé kellett hát egyeznie a cserébe. A rabnőt eléhivták s
Szaif felszólitá, hogy hagyja el a napimádást s higyjen az egy igaz
Istennek; de visszaútasitván az ajánlatot, zsákba dugták a
szerencsétlent s a meghatározott időben csolnakba téve, a málik ablaka
alá vitetett. Szaif a csolnakba rejtőzött. Nem sokára a málik
mutatkozott s egy kezében levő zsebkendővel jelt adván, a zsákot rögtön
a tengerbe dobták. De a málik az intéskor kezét mozditván, érezte, hogy
– mintegy bűverő által vonzatva – a gyűrü kicsúszott ujjából s a
tengerbe esett, mire kétségbeesetten s remegve kelt fel helyéről, mert a
jóslatra gondolt, melynek teljesülése megkezdődött.
E közben Abdi-Alkdus csolnakát eltávolitván a szerálytól, monda
Szaifnak:
– Az okosság azt parancsolja, hogy ne menj bé a városba. Tanácsom az,
hogy vedd ezen csolnakot, tanulj meg halászni s így könnyen elélhetsz
nehány napig ismeretlenűl.
Szaif elfogadta a tanácsot, ellátta magát a szükséges halászati
eszközökkel, s miután új barátjának egy helyet jelölt ki, a hol más nap
találkozzanak, evezni kezdett s távozott a parttól.
Szaif kellemes éjet töltött gyöngéden hintázó csolnakában, reggel
halászni kezdett és sok halat fogott. A mint egyiket tisztitaná, belében
igen szép gyűrüt talált, melyet megmutatott Abdi-Alkdusnak, kivel a
kitüzött helyen találkozott. Ez figyelmesen megnézte s aztán mondá:
– Já, Szaif! ha málikunk elvesztette volna gyűrüjét, azt hinném, hogy ez
az.
– Ha ugy van – mond Szaif – megyek hozzá és megölöm a kegyetlen
zsarnokot.
– Türelem! – mond Abdi-Alkdus – egyáltalában nem vagyunk bizonyosak ez
iránt s ha nem az ő gyűrüje, akkor te menthetetlenül elvesztél!
– Nem hiszem – felelé Szaif – a málik meg sem nézte még jól arczomat és
ő engem a tenger fenekén képzel. Meg akarom kisérteni ezt a kalandot,
bármi történjék.
S a fiatal, Abdi-Alkdust elhagyván, a szerályba ment, alkalmat keresvén,
hogy a málikhoz jusson. Ezt az alkalmat meg is szerezték neki, mert egy
személy megismerni hitte őt, s e gyanuját közölve az őrökkel, ezek
elfogták és az uralkodó elébe vezették.
A málik, miután őt egy darabig figyelmesen vizsgálta, elbámulva monda
neki:
– Nem te vagy-é az, a kit tegnap tengerbe dobattam! Ki mentett meg?
– Engem az én Istenem mentett meg – felel Szaif – az én Istenem, a ki
hatalmas és egyetlen, a ki az égben trónol s minden földi trónok fölébe
van helyezve. Most válassz, ha te is fel akarod venni a müszülmán hitet,
mentve leszesz, de ha az egy igaz Isten hitét visszaútasitod, e gyűrüvel
jelt adok!
Mihelyt a málik gyűrüjét a Szaif kezén megpillantá, elhalványult s
reszketni kezdett; vezérei körülvevén, kérdék tőle:
– Já, málik! hol van gyűrüd?
– Hihetőleg hárememben hagytam – felelé a megijedt málik.
De a vezérek, kik megismerék a csudatevő gyűrüt, mondák Szaifnak:
– Fiatal ember! sorsunk kezedben van, adj jelt a málik fejének, ő nem
érdemel szánalmat!
– Nem! – felel Szaif Züliázán – én felszólitom őt, hogy az Izlámra
térjen át s ha az igaz hitet fölveszi, az által jóvá lesz; de ha
felszólitásomat visszaútasitja, akkor jelt fogok adni a gyűrüvel.
Szaif újból felszólitá a málikot; de ez azt felelvén, hogy ősei vallását
soha elhagyni nem fogja, Szaif a gyűrüt hordó ujjával rámutatott s a
málik feje azonnal lábaihoz hengeredett.
Mihelyt ez esemény köztudomásra jutott, az öröm általános lett. A
vezérek közakarattal Szaif Züliázánt választották máliknak s a közkiáltó
által a városnak hírül adták az uralkodó- és vallás változtatást; mert a
vezérek rögtön felvették az új málik hitét.
Szaif hét napig mulatott közöttük s azután összegyüjtvén a vezéreket,
így szólott hozzájok:
– Nem maradhatok tovább közöttetek; vissza kell térnem honomba s
reménylem, hogy később újra látni fogjuk egymást. Addig is helyettem
málikul hagyom a bölcs Abdi-Alkdust. Engedelmeskedjetek neki; legyetek
mindég jó müszülmánok s ne tegyétek azt másnak, mit nem akartok, hogy
mások nektek tegyenek.
Ezután Szaif elindult s csakhamar eljutott Akiszához, a ki csudálkozott
hosszas kimaradásán. Szaif elbeszélte a történteket s Akisza ekként
felelt neki:
– Már most nem viendelek semmiféle medinába többet, mert valahányszor
egy városba betérsz, mindég valami rendkivüli esetnek kell történni; a
mi végre is valami szerencsétlenséggel végződhetnék s akkor magamat
vádolnám, mint okozót. Én Kamrun málik medinájában találtalak, ha
ohajtod, visszaviszlek oda.
– Valójában útam czélja ama város; mert nekem a Kitab Tarik Enil kell,
mely oly átkozottul kisíklott körmeim közül.
Rögtön el is indultak s nehány nap mulva Szaif Züliázán azon város
kapujánál volt, hol egy egész néppel harczolt. Búcsut vett Akiszától,
kérvén, hogy láttassa magát gyakran, s azután kálnuszája segitségével
egész kényelmesen Akéla házához sétált.
Mig Szaif közelgett, az alatt Táma anyjával beszélgetve, monda:
– Meglátod, anyám! hogy engem rászedtél, azt jövendölvén, hogy én a
Szaif Züliázán neje leszek. Ő már rég meghalt a mély kútban és én
szegény leány, szivemet neki adtam volt s most is gondolataim tárgya; de
a te hibád, anyám! mert mielőtt őtet megismertem, közeledben boldog
voltam, hanem mihelyt megismertetted őtet, én szerettem s el is vesztem!
– De a szent Istenre esküszöm – viszonzá Akéla – Szaif mentve van minden
veszélytől s te elébb-utóbb az ő neje leszesz! Midőn e szavait végzé, a
kapun koczogtak: Íme, gyermekem! menj és nyiss ajtót annak, a kit
szeretsz, a ki miatt hitet és reményt vesztettél!
Táma az ajtóra rohant, s midőn Szaif Züliázánt megpillantotta, nem
tudott ellentállani, hogy karjaiba ne rohanjon s örömét ekként ki ne
fejezze. Azután anyjához vezette, a ki szintén nagy bensőséggel fogadta.
– Isten küldött, Szaif! hogy visszaadd nyugalmát annak a szegény
leánynak, a ki éjjel nappal sír a végzetszerü naptól fogva, midőn téged
a Bair akamikba (mély kút) temettek.
Az ifju ekkor elbeszélé kalandjait s öreg barátnéja szerencsélteté a
magával hozott értékes szerzeményekért.
Nehány napot együtt töltöttek, várván a hónap elsőjét, mert ezen nap
reggelén szokott a málik kiséretével a kápolnába menni.
Ez a nap pedig megérkezvén, Akéla így szólt Szaifhoz:
– Most vedd kálnuszádat, jöjj a templomba velünk, s midőn mi leborulunk,
te elveheted a Kitab Tarik Enil-t.
Az ifju különös érzettel s élénk megindulással követte a menetet, mert ő
mindent látott a nélkül, hogy őtet valaki látta volna. Megérkezve a
kápolnába, mindenki leborult, csak Szaif maradott állva. Ekkor a könyv
leszállott állványáról, megkerülte hétszer a kápolnát s Szaif lábánál
megállapodott. Ez nyugodtan fölvette azt s visszatért Akéla lakába.
Kamrun málik hallotta a könyv által okozott zajt s fölemelkedett; de a
könyvet nem látva és senkit a ki azt elvinné, kétségbeesetten dobta
földre turbánját s tépte szakállát. Visszatérve szerályába, az egész
udvar mély gyászt öltött a Kitab Tarik Enil eltünte miatti bánat
kifejezéseűl.
Akéla otthon találta Szaifot, a ki rendkivül örvendezett, hogy végre
birtokában volt az a könyv, melyért ő annyit fáradott és szenvedett.
Táma ekkor mondá Szaifnak:
– Íme, te vágyaidat elérted s mi minden kitelhető módon segiténk téged.
Most már, miként anyám a csillagokból olvasá, te nőűl fogsz venni engem
s honodba viszesz magaddal.
– Én Shámát szeretem – felelt Szaif – érette tettem ki magam annyi
veszélynek s én jelenleg mást nőűl nem vehetek.
Táma ezt hallván, a szerelemféltés lázával kiáltott fel:
– Ki az az átkozott hölgy, a kit te előmbe teszesz? a kit annyira
szeretsz, hogy előtte engem nőűl venni nem akarsz. Ez oly gyalázat, mit
türni nem fogok. Te nélkülem innen nem fogsz elmenni.
– Já, Táma! sajnálom makacsságodat – felelé Szaif – mert én édes anyád
vonzalmára számitottam s én nem lennék arra méltó, ha kötelességem
elleni dolgot követnék el.
De a fiatal leányra ez az okoskodás nem hatott. A szerelemféltés érzete
eszméit összezavarta s ő nem szünt meg dühöngeni. Szaif végit szakitandó
e kellemetlen jelenetnek, szobájába vonult s lefeküdt, gondosan feje alá
helyezvén kálnuszáját és a Kitab Tarik Enilt.
De reggel fölébredtekor nem lelte többé se süvegét, se könyvét. Sietve
kelt föl s a nőkhez sietett, kérdezve tőlök: ha tréfából dugták-é el
azokat.
– Nálam vannak – mond Akéla leánya – de nem tréfából foglaltam le, mert
esküszöm az Isten nevére, hogy vissza nem adom azokat, míg engem nőűl
nem veszesz. Most térj vissza szeretett Shámádhoz ha tetszik, mert ő
előttem nőd nem lesz.
Hiában igyekezett Szaif ezzel a megháborodott leánynyal az okosság
nyelvén beszélni; meggyőzni nem tudta s harag- és nehezteléssel távozott
a két nő házától; kiment a városból s a tengerpartra Aikha felé ment,
azon óriás madár felé, mely őt ezen szerencsétlen földre szállitá.
Míg Szaif a tenger felé ment, azalatt Táma emésztő szerelemféltéstől
űzetve, Kamrun málikhoz sietett.
– Já, málik Amazán – monda – a ki a Kitab Tarik Enilt elorozta, éppen
most hagyta el a várost s a tengerpart felé tart, ha üldözésére
rendeletet adsz, még bizonyosan utólérhetik.
A málik maga indult el nagyszámu lovagok kiséretében.
Szaif már a part közelében volt, midőn a lovak dobogását meghallotta;
visszafordulván, rögtön átérté a fiatal leány árulását s futni kezdett a
part felé, hol már megpillantá a homokon nyugvó Aikhát; – az indulni
készülő madár tollai közé ugrott s midőn Kamrun málik a partra ért, hogy
a fiatal arábot elfogja, a bámulat oda szegezte, látván a távol
messziségben elvesző tengert, a dicsőségesen lenyugvó napot s azon szép
nagy madarat, mely a szép Szaif Züliázánt égbe látszott felragadni.


V. Szaif Züliázán és Kamaria.
Szaif Rád követei málik Efráhnál. Szádun Eszendcse és a málik hadserge
közötti harcz. Szaif visszatérte. Egy hadsereggel anyja ellen indul.
Szaif szerencsésen megérkezvén a tulsó partra, sietve indult a mináret
felé, régi barátját, Sheik Dsiávét fölkeresendő. Ez örömmel fogadta őt s
midőn Szaif elbeszélte kalandjait s hogyan tette Táma gonoszsága
sikertelenné fáradozásait s viszontagságos vállalatait, a Sheik azt
felelte neki:
– Soha se búsulj azért, Szaif Züliázán! Ha én az isteni gondviselés
szándékát elárulhatnám, még sokkal rendkivülibb dolgokat jósolhatnék
neked, melyek a megpróbáltatás és küzdés ezen világában veled történni
fognak. De szükség, hogy te saját bátorságoddal s hited erejével győzd
le azokat, s mivel az éjjelre vendégem vagy, megmondom neked, hogy én is
ez éjjel az örökkévalóságba fogok átköltözni s kérlek, hogy nekem is
tedd meg azt, a mit Sheik Abduszalámért tevél.
Testemet a tengerpartra viended, a hol jobbról a khiffint, balról a
henuthot megtalálod. Az ima után temess el mináretem aljához, azután
vedd nálam hagyott lovadat s térj vissza Efrah málik városába.
Szaif némán maradt a Sheik mellett, a ki folytonosan halk hangon
imádkozott s Isten nevét mondotta ki; hajnal felé a halál veritéke
kitört halántékain, elmondta a zhahadá-t s a szent lélek égbe ment oly
jó illatot terjesztve, hogy az egész mináret megtölt.
Reggel Szaif a testet a tengerpartra vitte, mindent megtalált a kijelölt
helyen és módon. Az ismeretlen férfiak eljöttek imádkozni az elhunyt
nyugalmáért s azután eltemette. Lovára ülvén pedig Szaif, málik Efrah
városa felé tartott.
Most elmondjuk nehány szóval, mik történtek e városban Veh Shilfala
távozta után.
Tudjuk, hogy Szkárdis követelése szerint Veh Shilfalának bár semmi