Kelet tündér világa, vagy Szaif Züliázán szultán. (1. kötet) - 09

Szaifnak és nejének küldött minden ételre hintett. De szerencsére a
máliknak addig kedvelt neje észrevette a máliknak Sháma iránti szerelmét
s rögtön értesitette Szaifot s nejét a cselről, kérve, hogy ezután
semmit ne egyenek a málik küldötte eledelből, kérvén őket, hogy engednék
meg, hogy ezután ő gondoskodjék asztalukról.
Estve a málik elküldé vezérét, meggyőződést szerezni, ha az álompor
hatása bekövetkezett-é?
De mily nagy volt meglepetése, midőn hallaná, hogy a tökéletesen éber
aráb kérdi tőle:
– Vezér! mit keressz itten?
– Jöttem – mond ez zavarodtan – tudakolni, ha vacsorátokkal meg
voltatok-é elégedve?
– Más napokon soha eszedbe nem jutott ily tudakolást tenni; itt valami
lappang s én valójában, vezér! azt hiszem, hogy te pirulsz s hogy okod
is van viseleted miatt elpirulni.
A vezér látogatását nagyon megrövidité s visszatérve a málikhoz, monda
neki: Én azt hiszem, hogy az idegenek értesülve voltak terveinkről, mert
ők egy cseppet sem alusznak, sőt a fiatal ember nekem kevéssé hizelgően
beszéle; de nem vagy-é te uralkodó, határtalan úr városodban, ki merne a
te akaratoddal daczolni? Kérd egyszerüen, hogy rövid időre engedje át
neked nejét, s ha nem akarna beléegyezni, akkor is el fogod tőle venni;
annál roszabb reá nézve, ha téged erőszak alkalmazására kényszerit.
A málik újból visszaútasitá ezen módot, de később elfogadta; mert a
nehézségekkel tépelődő szenvedély benne a jó és rosz érzetét
egybezavarta volt; mert a józan itélettől megfosztá a vak szenvedély.
Szaif más nap reggel, mint szokása volt, a málikhoz ment, de nem hozott
semmit neki elé; azonban Abuttai maga vitte e tárgyra a társalgást,
mondván:
– Szaif! hozzád egy kérésem van, mely megmutatja, ha te valójában
barátom vagy-é: kölcsönözd nekem nődet rövid időre; mert ha nem teszed,
iránta való szerelmemben megbolondulok, meghalok.
Szaif azt hivé, hogy roszul értette a mondottat s kérte a málikot, hogy
ismételné, s midőn azt a málik újból elmondá, nehány perczig a bámulat
és harag miatt nem tudott hanghoz jutni; de végre visszanyervén
beszélőtehetségét, mondá:
– Hogyan, tőlem mersz ily dolgot kérni, Abuttai! tőlem, ki vendéged
vagyok; hát hol születtél te? melyik országban látád, hogy a férj nejét
kikölcsönözze s azután újból visszavegye?
Ingerültsége gátlá, hogy tovább folytassa; fölkelt, mintegy láztól
ragadtatva, átfutott a termen, szobájába ment és mondá Shámának:
– Nőm, kelj fel! mi itt becsület és hit nélküli emberek közt vagyunk.
Sháma gyorsan készült s mindketten gyereköket sem feledve el, kimentek a
szerályból s nem sokára azután a városból is.
S míg így haladnának, lódobogást hallottak hátok mögött s egy lovag
elélovagolván, hamar utólérte az útasokat s mondá nekik:
– Hová futtok ilyeténképpen, s te nő, ki nélkül élni nem tudok, miért
távozol?
E szavakat maga Abuttai hallatta, ki vezérétől ingereltetve, a menekülők
űzésére indult seregeivel.
Szaif ekkor megállott s mondá neki:
– Mit mondasz, szemérem- és bátorság nélküli férfiu? közöttünk most már
csak a küzdtér határozhat s te meg fogod tudni, hogy én Szaif Züliázán,
az emberek- és nemtők legyőzője vagyok.
Azon perczben, midőn a málik utolérte az útasokat, azok egy dombon
haladtak ki. Szaif egy nehány fát látott ott, melyek árnyába nejét és
gyerekét elhelyezvén, lement Abuttaival a hegy aljába; ekkor a málik
harczrendbe állitá seregeit s felszólita egy hőst, hogy lépjen síkra
Szaif Züliázán ellen; egy vasoszlophoz hasonló harcznok kilépett s
Szaifra rohant; de ez úgy fogadta őt, miként a pusztai oroszlán fogad
egy gyenge juhot; egyetlen egy csapással két részre osztá ellenfelét;
egy más hős követé ezt s hasonló sorsban részesült; azután egy 3-dik,
4-dik s így egész estvéig. Szaif ekkor visszatért neje- és gyermekéhez.
A málik pedig összegyüjté sergeit s monda nekik: – Én nem hivém eddig,
hogy egy idegen is veletek megmérkőzhetnék s íme, egy sem vala képes ezt
az idegent legyőzni!
De a katonák fennen igérék, hogy holnap megmentik ellenségétől.
Más nap a hajnallal Szaif újból megjelent s kiáltá:
– Ki akar velem megmérközni?
Egy habeshi harcznok bé sem engedé e szavakat végezni, Szaifra rohant,
de a fiatal aráb fölemelte Hám kardját s egyenlő két részre hasitotta a
hábeshi hőst Egy második jött hasonló sorsban részesülni s ez így
tartott újból estig; ekkor Szaif visszatért a hegyre; a málik pedig
szitkokba fakadott ki katonái ellen, de ezek azt felelték neki:
– Já, málik! ezen emberhez férni nem lehet; arról mi már akkor
meggyőződhettünk volna, mikor az oroszlánt megölte. S másfelől miért
vívnánk mi tovább vele? Ha te ez ember nejét szereted s el akarod tőle
venni, menj magad s küzdjél ellene; de arra jogod nincs, hogy minket
mind a halál szájába űzz csupán csak azért, mert te szerelmes vagy.
Abuttai átlátá, hogy harcznokainak igazuk van; de azt is érezte, hogy ő
azon nőről s annak birhatási reményéről lemondani nem tud.
S más nap, mihelyt Szaif mutatkozott, a málik felölté fegyverzetét,
leereszté sisakrostélyát s vashegyként jelent meg Szaif előtt.
Abuttai egyike volt a legelhirhedtebb hősöknek Habesh-ben s Szaifhoz
érvén, mondá neki:
– Most már játékod nem lesz oly könnyü, mert én Abuttai málik vagyok!
Szaif értesülvén, hogy vetélytársával lesz dolga, megedzé szivét s
örömmel mondá:
– Légy nyugodt, Abuttai! te egy hőshöz és egy málikhoz méltó vágást
fogsz kapni!
Ekkor összeütöttek s egy iszonyatosan dühös harcz kezdődött el; nagy
porfelleg takarta őket el csakhamar a nézők szemei elől; csak a
fegyverek dörgő csattogása hallott s néha villámként átfénylett a sűrü
porfellegen a fegyverek sebesen forgó éle s az összekoczczanásuk alatt
sarjadzó szikrakalászok.
Végre több órai elszánt harcz után Szaif oly közel férkőzött ellenéhez,
hogy sisakjaik csaknem összeértek s kiáltván:
– Allah veh akhber (Allah hatalmas)!
Megragadá egy kézzel s lekapva lováról, felnyargalt vele a hegyre, hol
Sháma herczegnő várt reá s ott egy fához megkötvén, a csekély távolra
levő nejéhez és gyerekéhez ült le, míg előttök Abuttai fájdalom-,
szégyen- és szerelemtől könyezett.
S míg Szaif így boldogságát és dicsőségét élvezé, az alatt valamely
mozdulatot vett észre feje fölött s feltekintve megismeré, hogy az
Airud. Nevénél szólitá őt, de ez búsan kiáltá:
– Szerencsétlenség száll rád, aráboknak fia!
– Mi történt s miért jösz? – kérdé ijedten Szaif.
– A te kegyes anyád küld újból – mond ez.
– S honnan tudhatá ő, hogy én a khéllánok közül megszabadultam?
Hát nem te igyekeztél-é ezt vele tudatni? nem te küldötted-é Akiszát Hám
kardja után? nehány nappal azután Kamaria keresé ezen kardot s nem
találván, engemet hivott s kikérdezett. S mivel én köteles vagyok mindig
igazat szólani, megmondám, hogy azt te vitetéd el Akiszával.
„Hát fiam életben van?“ kiálta ő s ezután engem hosszadalmasan
kikérdezvén, kéntelenitve voltam elmondani mindazt, mi veled történt
Khéllán- és Attulin országokban. Ekkor ő felkiálta: „Airud, indulj e
perczben; vedd fiamat s szállitsd át őt egyedül a tűzimádók- vagy a
boszorkányok hegyére!“ S most itt vagyok hogy elvigyelek oda, hová nekem
parancsoltatott.
– Hatalmas Isten! – felkiált Szaif Züliázán – miként hagyhatom én
szeretett Shámámat ezen megveszett málik mellett, a ki kezeim közül
akará kiragadni s ha jelenlétemben így tett, mit teend, ha majd én nem
leendek ott!
– Mit tehetek én? mindez nem a te hibád-e? nem te valál-e oly nagylelkü,
hogy szeretetre méltó anyádnak azon kétélü fegyvert adád, melyet ő
hatályosan felhasznál ellened; most már segiteni nem lehet azon; nincs
más mód, mint az önmegadás, mert mennünk kell!
E szavak után Airud felragadta Szaif Züliázánt, ki könytelt szemekkel
tekintett alá s Isten védelmébe ajánlá szeretett nejét s kicsiny
magzatját.
Sháma egyedül s vigasztalatlanul maradott ott Abuttai málikkal, ki
búsongó elmerengésében Airud ott létét észre sem vette; de Szaif
távolléte felötölvén neki, kérdé Shámától, hogy férje hol van?
Ez, ki már régóta azon törte fejét, hogy miként távozhatna a nélkül
azonban, hogy a málikot kötve hagyja, hogy még gondolkozási időt
nyerhessen, így felelt:
– Én nem tudom, hogy hová ment; de azt hiszem, rögtön vissza fog térni.
Egy óra eltelvén, a málik mondá a herczegnőnek:
– Já, Sháma! könyörgök, mondd meg nekem az igazságot, s ha védelemre
lenne szükséged, én azt úgy ajánlom fel mint egy testvérnek. Sháma, mi
történt férjeddel?
A könyező Sháma ekkor feloldá a málik kötelékeit s kezét bizalmi
zálogként odanyujtván a máliknak, elbeszélte a Szaiffal történteket.
Abuttai Sháma előtt rejtett kárörömmel a herczegnő és kis fia
társaságában estve visszatért a városba s ott nagyon kiméletes és
érzékeny volt vendége iránt; sok napokig igyekezett rosz eszméit elűzni
s megerősitni magát azon elhatározásban, hogy tisztelni fogja ezen nőt,
a ki rábizta magát, hitelt adván szavának; de vak szerelme a helyett,
hogy fogyna, még lángolóbbá lett ezen áldozat miatt, képzetét a
szenvedés még inkább felhevité s egéssége tökéletesen megromlott; nem
sokára az elkeseredés még nagyobb fokát érte el, mint a midőn Szaifnak
azon szokatlan inditványt tette, mely őket fegyveresen állitá szembe
egymással. S nem tudván többé magán uralkodni, magához hivatá a
herczegnőt, mondván neki:
– Sháma, szemem világa, bús lelkemnek ragyogó csillaga! te mindig
uralgod szivemet és lelkemet, hiában igyekezem neked engedelmeskedni,
szeretettem! nézd arczomat s lásd, hogy mit tett velem a szivemben
kiolthatatlan érted lángoló szerelem! ha nem vagy gyülölettel
irányomban, ne hagyj meghalni!
– Málik – felelt meglepetten s nyugtalanul Sháma – én Szaif Züliázánt
szeretem; én az ő neje vagyok s a tiéd nem lehetek, nem leendek.
– Tehát, herczegnő – mond hevesen a málik – annyi szenvedély, annyi
szenvedés, annyi áldozat s annyi bátorság az önküzdelemben s annyiszor
legyőzött érzelem, – mindez ércz szivedre nincs hatással s te engem
szemeid előtt meghalni hagysz – a nélkül, hogy könyörtelen
nyugodtságodat elvesztenéd.
S e szavak után Abuttai kiterjeszté kezeit a herczegnő felé, hogy
magához vonzza; ekkor Szaif neje fölemelé könytelt szép szemeit az égre
s halk hangon eképp imádkozott:
„Oh hatalmas Isten, kit szemeim nem látnak, de kit lelkem szakadatlanul
imád: egyedüli ura égnek és földnek! a te hatalmadra, a te igazságodra
kérlek könyörület Istene! védjed Szaif Züliázán fiának elhagyatott
anyját!“
S midőn a málik az imádkozó herczegnőre tevé kezét, érezte, hogy karja
megszáradott s megkeményült, mint a fa, s ez a kar leesett, miként egy
holtnak karja s nem tudá többet mozditani.
– Talán boszorkány vagy Sháma?! – kérdi a málik.
– Mentsen Isten! én a varázslathoz semmit sem értek, hanem könyörögtem a
mindeneket teremtő hatalmas Istennek, s ő meghallgatá a szegény
elhagyatott nő imáját.
– Hát kérd Istenedet – mondá a málik – hogy karomnak erejét adja vissza,
s én megbánva, hogy megsértettelek, igérem, hogy többé tenni nem fogom.
– Oh, hatalmas Isten! ha igaz, a mit ez ember mond, akkor kérlek
kegyelem és igazság Istene! add vissza neki erejét.
S midőn a herczegnő imáját végezte, a málik karja is visszanyerte
erejét.
De következő nap Abuttai málik a herczegnőhez menvén, mondá neki:
Az, a mi tegnap velem történt, csak esetleges elzsibbadás volt, mely
elgyengült egészségem természetes következése, s én még inkább ohajtom
ma birni szerelmedet, mely egyedül képes erőmet s egésségemet
visszaadni, s ekkor is kinyujtá kezét, hogy Shámát magához vonja – –
De az a kéz, az a kar rögtön elveszté erejét és életét; ekkor is
megbánta vétkét s jobbulást igért.
Sháma imája újból meggyógyitá.
De harmadszor is visszaesett bűnébe, s akkor hasonlóan lakolván, mondá
Shámának:
– Mit kell tennem, hogy vallásodra áttérjek? mert a te Istened hatalmas
és én benne hinni fogok.
A herczegnő ezen rögtöni változás felett örömre gerjedve, megmagyarázá
vallásának elveit s málik Abuttai muszulmánná lett, kimondván, hogy
„csak egy Isten van s Ábrahám az Isten szeretettje“ – e percztől fogva
Sháma a málik testvérévé lett s minden nap hozzá ment, hogy az Iszlámban
oktatást nyerjen.
Azonban e vallásváltoztatásról senki sem tudott, s a vezér látva a málik
és a herczegnő között uralgó egyetértést, nem gondolhatott egyebet, mint
hogy Sháma végre engedett a málik szenvedélyes szerelmének; mivel ez a
vezér nagyon erkölcstelen ember volt, maga is előnyt remélt nyerni ezen
helyzetből, s egy nap Szaif nejéhez menvén, mondá neki:
– Tudod-é Sháma, hogy én a hadsereg parancsnoka vagyok s állásomnál
fogva hatalmasabb magánál a máliknál is, s így én is követelhetem, hogy
velem is oly kegyeletesen bánj mint magával a málikkal!
– Tudod-é vezér, hogy mit kérsz tőlem? – felelt Sháma – s arra, hogy te
oly gyakran hozzám jöhess mint a málik, azt kellene tenned, mit urad is
tett!
– S mit tett olyat a málik, a mit én is tehetek?
– Ő felvette az igaz hitet s a jó útra tért – mond komolyan Efrah málik
leánya.
– S a mit te mondasz, az valójában igaz-é? – mond a meglepetett vezér.
– Az igaz s már rég megtörtént – mond Sháma.
A vezér kirohant a szobából s a málikhoz sietett megtudni, ha valójában
igaz-é, hogy elhagyta atyáinak hitét.
A málik átlátva a zavarokat, melyeket hitének megváltoztatása
előidézend, tagadta elébb, de nem sokára kénytelen volt bevallani.
Ekkor a vezér örülve, hogy nagyravágyásának egy ürügyet kaphat, végig
futotta a várost, kiabálván:
„Katonák! menjetek megnézni, hogy málikotok szerelméért miként hagyta el
őseinek vallását. Élni hagynátok-é ez embert, a ki titeket is szégyennel
tetézend?“
Az ekként felizgatott katonaság és a nép a málik ellen fordult, a ki
kénytelen volt a herczegnővel palotájának erkélyére menekülni s ott több
napokig védték magukat; de végre erejökkel bátorságuk is hanyatlani
kezdett. Ekkor Abuttai Istenhez emelvén lelkét, eként imádkozott:
„Hatalmas Isten! kit alig ismerek még, s kiért most küzdök, ha felvett
új hitem az igaz hit: akkor Istenem, védj meg a hitetlenek ellen!“
S alig végzé be ez ima utószavait, egyszerre az égből tűzlándzsák
záporzottak le, melyek nehány percz alatt szétkergették a lázangó
seregeket és a népet, s még nagyobb volt a málik meglepetése, midőn a
Szaif Züliázánt s még egy idegen embert hozó Akisza az erkélyre
lecsapott.
Együtt a palotába mentek, mely egészen üres volt; mert a megrémült
ostromlók házaikba zárkoztak. Szaif ekkor értesült Abuttai megtéréséről
s őszinte örömmel üdvözlé őt, hogy szemeit a világosság előtt felnyitá,
s megköszöné Sháma irányábani nemes bánásmódját; azután közakarattal az
Iszlámot fölvette a nép és a lázadás vétke elengedtetett nekik.
A rend ekkor helyreállván a palotában, a málik és Sháma kérték Szaifot,
hogy beszélné el a tűzimádó boszorkányok hegyén vele történt dolgokat. S
a fiatal aráb örömmel elégité ki kivánságukat:
„Midőn Airud engem mellőletek elragadott, egy igen magas kúp alaku magas
hegyre vezetett; e hegy oldalsziklái oly fényesek és síkok voltak, hogy
a reá való felmászást tökéletesen lehetlenné tették; a hogy tetejéről
füst és felleg emelkedett föl. Airud engem a sziklák párkányzatára tett
le. Én nem sokára több embert láttam a térségen a hegy felé közeliteni.
Megérkezvén pedig annak aljába, egyik közülök kivált a többitől s
valamit egy papirosból olvasni kezdett, s én láttam őt forogva
fölemelkedni a légbe, e módon ért ő a hegy tetejébe, hol az onnan kitörő
lángok felé irányzá lépteit, leborulván ott nehány perczig, fölkelt s
hozzám jövén, mondá:
„‚Idegen, istenünk értesitett, hogy téged azért hozatott ide, miszerint
neki feláldoztassál!‘“
„S ezen szavakat mondván, kezébe egy kevés földet vett, nehány
érthetetlen szót mondott reá s azután reám szórta; én éreztem, hogy
abban a perczben az erő és mozgástehetség elhagyott s élettelen test
voltam, csak a látás és hallás tehetsége maradván birtokomban. Ekkor
láttam a többi boszorkányokat mind feljőni a hegyre ugyanazon módon,
mint az elsőt; kört csináltak a tűz körül s együtt és egyszerre
leborultak imádására. Ezen imádkozási műtétel sokáig tartott; már a
csillagok fénylettek az égen s a sötét éjben csak a hegy tüze
világitott, rémes veres színt vetve a tárgyakra; minden csendes volt,
semmi mozdulatot nem hallottam; úgy tetszett, hogy elfeledtek
szenvedéseim közepette s szomoru helyzetemben Istenhez folyamodtam s az
ima malasztjában kerestem vigasztalást. Midőn imámat végezném, látám,
hogy egyik boszorkány fölkelvén elhagyta a kört s jobbra és balra nézve,
mintha valamit keresne, egyszerre egyenesen felém jött s engem
megtalálván, mondá nekem:
– Hozott Isten, Szaif Züliázán!
S még inkább megközelitvén engem, egy edénybe vizet tett s nehány
érthetlen szót mondván, a víz magától főni kezdett s azt reám szórván,
az erő és mozgás visszatért testembe.
Honnan ismersz engem? s honnan ismered nevemet? – kérdém én.
– Já, Szaif Züliázán! tudd meg, hogy engem Barnokh-Assahir-nak hivnak, s
hogy én ezen boszorkányok főnöke vagyok. A mint ma estve leborulánk, én
egy fénykörbe burkolt öreget pillanték meg, ki kezében egy tűzvesszőt
tarta s mondá nekem: „Já, Barnokh! meddig leendesz te még bálványimádó?
menj, keresd fel az itt közeledben levő Szaif Züliázánt s vedd fel az ő
hitét, mert az az igaz hit, mely tégedet a jövő élet örök boldogságára
vezetend.“ S most Szaif! – mondá Barnokh – mit kell tennem, hogy hitedre
térjek át?
Én megmondám neki s Barnokh muszulmánná lett.
Ekkor megfogá kezemet, valamit egy perczig olvasott és én forogni
kezdettem magam körül s lementünk a hegyről azon a módon, miként feljőni
látám mindazon személyeket.
Nem sokára sivatag kietlen földre értünk; alig haladtunk negyed órát,
midőn visszatekintve nagy porfelleget láttunk felénk közeledni. A
boszorkányok voltak, kik minket üldöztek, kiáltván: Já, Barnokh, hová
futsz és hová viszed a mi istenünknek szánt áldozatot?
Megállapodtunk és láttuk, hogy ezek az emberek a feljövő nap sugárainál
apró üvegeket fényleltetnek, melyekre bizonyos s jeles szavakat mondván,
tűzlándzsák törtek ki s repültek felénk, melyekből azonban egy sem ért
minket. Ekkor Barnokh egy darab papirost vett elé, melyet ember alaku
szeletre metszvén, egy vízzel tölt korsóra helyezte; nehány bűvszavat
mondván, mindenfelől emberek emelkedtek fel, kik kifogták s eloltották
az ellenünk szórt tűzlándzsákat, míg a korsóból Barnokh által kiöntött
víz sebes folyammá változott át, mely a tűzimádók felé folyt iszonyu
zúgással, s ezek – hihetőleg úgy félvén a víztől mint a tűztől –
elkárhozottakként kezdettek orditozni; de egyszerre mindeniknek lába
között egy kút méjjült el s kényszerité őket, hogy lábaikat szétvetve
oly állásba tegyék magukat, melyben semmi mozdulatot tenni nem tudtak;
ekkor a folyam apró patakokra oszlott szét, melyek mind megannyi
moslékgödrökbe vesztek el.
De a lefolyt vizek iszapot, sárt hagytak maguk után, melyből nagy
mennyiségü kigyó s más veszedelmes állatok születtek; Barnokh ezen
csuszó állatok közé skorpiókat dobott, kik a többieket megtámadták s
összemardosták; ekkor egy iszonyatos harcz, egy pokoli, hihetlenül undok
boszorkánytáncz kezdődött, mely fölkeveré s megmozgatá mindazt, mi
utálatos s eldobott piszok van a természetben s a tisztátalanság ezen
pokla környezte a boszorkányokat.
Hogy mi történt velök, nem tudom; mert én iszonynyal forditám el
arczomat az undoritó látványtól s megpillantám Akiszát, ki Airud által
értesittetve segitségemre jött; kértem, hogy nőmhöz vigyen új barátom s
hitsorsosom- Barnokh-al együtt.
Ez elbeszélés után Szaif Züliázán még nehány napig Abuttainál maradt;
egy hajó fölszerelésével foglalkozott, tengeren térendő vissza
szülővárosába, – midőn egy napon Barnokh hozzá menvén, mondá neki:
– Já, Szaif! nekem elbeszélték anyádnak irányodban való nemtelen
viseletét, s hogy te miként estél hatalmába a tőled kicsalt talizmán
ereje által. Engedd meg, hogy én téged megelőzőleg Kamariához mehessek:
én tudományomat s a bűvészetbeni jártasságomat arra forditom, hogy tőle
a Lueh-t elsajátitva, neked átadjam, midőn szülővárosodba megérkezel!
Szaif örömmel egyezett ezen tervbe s Akiszát eléhiva, mondá neki:
– Légy szives az én barátomat, Barnokh-ot országomba vezetni; úgy nőmet
és gyermekemet is vidd el atyjához, málik Efráh-hoz, elővigyázattal
azonban, hogy Kamaria, városábani jelenlétekről semmit se sejtsen.
Akisza megigérte kérésének teljesitését s csakhamar elindult útasaival,
míg Szaif Abuttaival a már egészen fölszerelt s indulásra készen álló
hajóra ment.
Ez időkben csak a phöniciaiak és az égyiptomiak értették a hajókázást, a
többi nemzeteknél ez a tudomány igen fejletlen s gyerek póláiban tengődő
volt, s így Abuttai hajója nem evezvén mindennap, csak lassan haladott;
egy hét óta voltak már útban, midőn az idő gyönyörű s a szél kedvező
volt. Szaif leült a hajó fedélzetére s a máliknak élete eseményeit
kezdette elbeszélnie midőn, a léget mozogni érezvén, visszafordult s a
lecsapó Airudot pillantá meg, ki újból mondá hogy: szerencsétlenség
reád!
– Újból! kiálta Szaif:
– Honnan jösz? ki küld?
– Hát nem tudod; nem te adtál-é át kedves anyádnak, hogy az ő
rendeleteinek legyek hív végrehajtója?
– De miként értesült az én visszatértemről? – kérdé Szaif.
– Hát ki más, mint tenmagad által? Nem te küldéd-e hozzá Barnokh-ot?
– Hát mit tett Barnokh? – kérdé Szaif sohajtva.
(Nehány percz óta Abuttai eltávozván, ezen beszélgetésből senki semmit
sem hallott; mert a nemtők rendszerint csak azok által láthatók, a
kikkel beszélnek.)
– Tudd meg – mond Airud – hogy Barnokh-Assahir megérkezvén, egy a
városhoz közel levő hegytetőre telepedett, honnan Kamaria palotájára oly
bűvsorsot vetett, hogy az egyszerre tökéletes sötétségben volt és pedig
olyan sötétségben, hogy lehetetlen volt gyertyát vagy tüzet éleszteni;
ugyanakkor anyádat oly idegrángatódzás fogta el, hogy egész testében
reszketett, s mennydörgést túlhaladó hangok kábiták és csaknem
szétrepeszték fejét. Ekkor Kamaria engem eléhivatott s kérdé, hogy ki
miveli mindezt.
– Azt a fiad által küldött Barnokh boszorkány teszi, – felelék én.
– Hát fiam életben van még? – kérdé Kamaria s én kéntelen voltam
elésorolni neki új kalandjaidat.
S ő egy percznyi gondolkozás után mondá nekem:
– Eddig Szaifot mindig nyugati tartományokba küldöttem, honnan mindig
visszatért, most kisértsük meg kelet pusztaságait; menj és vidd őt
valamely puszta szigetre.
„S íme, itt vagyok, hogy oda vigyelek!
– Istenem – mond az Abuttait visszatérni látó Szaif – mit mondjak én a
máliknak? ha ezen folytonos elragadtatásokról beszélek, ki fog nevetni!
nem kárhoztatá-e az én anyám iránti túlságos leereszkedésemet? Legjobb
lenne, ha a tenger színe felett vezetnél mindaddig, míg a málik elől
kiérünk a látkörből s így azt fogja hinni, hogy én isteni hatalomtól
feltartatva a tenger színén járok s így nem sejti, hogy te jöttél el,
újból elragadni engem.
– Tudod, Szaif! hogy szeretlek és becsüllek téged – mond Airud – s bár
arra kárhoztattál, hogy a Kamaria nemtelen üldözéseinek eszköze legyek;
én azért mindent megteszek szolgálatodra, a mit korlátolt hatalmam
megenged; most is engedelmeskedem hát szeszélyednek; – menjünk hamar.
– Abuttai – mond Szaif – hajódat igen lassunak találom, szeretnék
előtted megérkezni szülővárosomba; én tehát előremegyek s ott várni
foglak!
– Előre menni! de minő módon? – kérdi Abuttai.
– A hit és akarat hatalma által – mond Szaif, – a hit hegyeket
költöztett át s meghóditja a szilaj elemeket is; én egyszerüen a vizen
sétálva fogok honomba menni.
– De az lehetetlen! – mond Abuttai.
– Midőn te egyszer egészen hivő leendesz, Abuttai, meglátod, hogy kevés
az, a mi lehetetlen.
Ezen szavak után Szaif Züliázán búcsut vett barátjától, leszállt a
hajóról s sebesen iramlott a víz színén, míg a málik tiszteletteljes
bámulattal nézett utána.


X. Kelet.
A csudálatos hal. Hakimeh Eflathun gyermekei. A leányok kertje.
Midőn Szaif Züliázán a tenger színén haladva, bizonyos távolságra jutott
Abuttai hajójától, Airud szokott útazási modorát követve, felszállott az
űrbe fiatal arábunkkal s nem sokára egy elhagyott szigetre tette le, hol
búcsut vevén tőle, elhagyá.
Szaif sokáig bolyongott miveletlen, vad és kopár helyeken, hol a szem
semmi növényzetet nem tudott fölfedezni; de végre egy nagy köves térség
közepén egy egyedül álló fát pillantván meg, epedve sietett feléje,
annak jótékony árnyában kevés nyugalmat keresni.
S míg Szaif a fa árnyába telepedve, bolygó és nyugalom nélküli sorsával
tépelődnék, nehány lépésnyi távolságra egy szűk, sötét s kútszájhoz
hasonló nyilást fedezett föl s hozzá közeledve látá, hogy ezen kútmeder
kövei lépcsőzetszerüleg vannak rakva. A láthatás és ismerhetés ohajától
ösztönöztetve, megkisérté e sötét és oly szűk nyilásba leszállni, melyen
az ő karcsu teste is alig csúszhatott le; egy darabig eként szállott
lefelé, de nem sokára a lábtó fogak hiányzottak lábai alatt s Szaif
Züliázán egy iszonyu mélységbe zuhant alá, s bár az esés roppant
magasságról történt, de ő homok ágyra esvén, semmi baj nem érte.
Bár már régóta hozzászokott az útazás minden nemeihez fiatal arábunk,
mégis egy kissé elszédült váratlan sebes esése következtében; de midőn
ijedségéből felüdült, látta, hogy az elhagyott szigettől egészen
különböző tájékon van; itt az egy ezüst folyamtól ezüst szalagként
átkigyózott mező zöld, nevető és növénydús volt; e folyam bájos ligetek
közt folydogálva, a tenger felé sietett. Szaif e folyam partjain
haladott azon reménynyel, hogy valamely emberi lakra fog találni; de ő
csak egy a folyam partján ülő s természetfelettien nagy emberre talált,
ki midőn észrevette Szaif Züliázánt, ijedten kelt föl s mondá neki:
– Idegen, könyörgök neked, hogy ne bánts engemet.
– Én azt hiszem – mond Szaif – hogy inkább nekem kellene félni tőled, ki
háromszor akkora vagy mint én; de mondd meg nekem, ki vagy? miféle
fajhoz tartozol?
– Én meg fogom neked mondani, hogy ki vagyok, ha megigéred, hogy bántani
nem fogsz.
Szaif elmosolyodott s gondolá, hogy most ugyancsak kevéssé harczias nép
közé jutott s azután ünnepélyesen megigérte ennek a nagy embernek, hogy
bántani nem fogja.
– Tudd meg tehát – mond ez – hogy egy Noé fiaitól származó törzs
vagyunk, minket Nuhiá-nak hivnak, ezen sziget közelében lakunk s mind
egy igaz Istent hivő muszulmánok vagyunk.
– S miért jöttél ide? – kérdi Szaif.
– Azt is megmondom, ha megesküszöl, hogy nem fogsz akadályozni a
honombai visszatérésben.
– Eh, ne félj semmitől! – felel Szaif – ki már békétlenkedni kezdett ez
óriás gyávasága miatt.
– Minden évben mi ezen folyam partjára jövünk Asburah hó 10-dik napján
(mely ma van), mert ezen a napon egy sok színü kigyót szokott a folyam
erre a helyre hozni, mi kifogjuk s visszatérünk honunkba; s midőn a
kereskedő hajók a mi partjainkat érintik, kelméket s egyéb czikkeket
adnak cserébe a mi feldarabolt kigyónkért.
– Úgy hát az igen becses állat?! s mi az ő tulajdonsága? – kérdi Szaif.
– Ezen állat bőre – mond a Nuhia – a vakoknak szemevilágát visszaadja;
elég ha ezen kigyóbőr egy kis darabjával megsuroljuk a vaknak
szempilláit, s az rögtön visszanyeri láttehetségét.
– Az valójában csudálatos jótékony adomány! – de alig mondá Szaif e
szavakat, a folyam dagadni kezdett s medréből kiszökellt; hullámai a
szivárvány színeit vevék fel s nem sokára két roppant hal – melynek
alakja a kigyóéhoz hasonlitott – egészen melléje a víz szélire jött. A
Nuhia egyik megfogására készülvén, monda Szaifnak:
– A másik hal bizonyosan számodra jött, mert mióta törzsünk létezik,
soha egynél többet nem láttunk, s így bizonyosan a másodikat Isten neked
küldé.
Szaif ekkor megfogta azt, a mit Isten neki küldött s halásztársát az
onnan nem messze levő csolnakhoz követé, ezen csolnakban az előbbihez
hasonló két ember volt, kik hasonlóan megijedtek az ő jelenlététől; de
miután a halász megnyugtatá, hogy nincs mitől félniök, a parthoz húzák