Honszerző Árpád: Elbeszélés a honfoglalás idejéből - 6

– A császár leányát! A világszép Hajnát! Bolgárország legszebb virágát!
Az udvarmester rémülten rohant be a császár elfogadó termébe s a
következő pillanatban Birtik egyedül állott Simeon előtt.
Szép öreg ember volt Simeon. Fehéredő szakálla övig ért: feltünően
hasonlított Álmoshoz. Hosszú palástszerű köpeny fedte testét, derekán
széles, drágakövekkel kirakott biborpiros selyemöv. Fején alacsony,
kerek korona, mely alól hosszú tincsekben lógott le őszülő haja. Mélyen
ülő szeme bizalmatlanul nézett a leányra.
– Azt jelentették nekem, – szólt Birtikhez, ki mélyen meghajolva állt
előtte, hogy bessenyő vagy. Arcod mást mutat. Úgy tetszik nekem, magyar
és baskir keverék vagy.
– Jól látod, bölcs és hatalmas Simeon császár. Apám baskir, anyám
magyar. Jedajk khán leánya vagyok.
Simeon összeráncolta homlokát.
– Hallottam hírét apádnak.
– Rossz a híre, pedig nem rossz ember ő. Baskiriában nem becsülték meg,
úgy szegődött a magyarokhoz. És a gőgös magyarok sem becsülik meg. Engem
pedig…
Itt zokogásba fulladt a leány szava.
– Mi történt veled? – kérdezte a császár s arcának merev vonásai kissé
szelidültek.
– Óh, hogy mondjam el! Megöl a szégyen! Árpád fia, Levente, ez az
ördögfajzat, meggyalázott…
– Meggyalázott!
– Meggyalázott. Szép szavakkal megejtett s elhagyott… És most betör a te
országodba. Tudod-e, hatalmas császár, mely gonosz szándékkal jön?
– Tudom, tudom, – kacagott föl Simeon. – A görög császár húszezer
aranyat adott Árpádnak, hogy nemzetemet kiirtsa. De elkésett. Mert a
görög császárral békét kötöttem s aki magyar átkelt a Dunán, egy se tér
többé vissza hazájába, esküszöm Krum király emlékére.
– Hatalmas császár, – mondotta Birtik mély alázatossággal, – hallottam
hírét a te néped vitézségének. De ne felejtsd, hogy a magyar is vitéz s
Levente nem azért jött, hogy országodat meghódítsa, hanem azért, hogy
annak legdrágább kincsét elrabolja.
– Mit mondasz? Ismételd még egyszer: jól hallottam-e?
– Országod legdrágább kincsét akarja elrabolni: világszép Hajnát!
– Hajnát! – ordított Simeon.
Abban a pillanatban fegyveres vitézekkel telt meg a terem. A kerek terem
falán látatlan ajtók nyiltak meg: ötven ajtó egyszerre. Minden ajtón
kivont karddal lépett be egy állig fegyverzett vitéz. Mind az ötven
egy-egy óriás.
– Bogul! – intett a testőrség parancsnokának. – Háromszoros őrízetet
rendelj a leányom vára körül. S nyargaljanak szét országomba a hírvivők:
fegyvert fogjon minden épkézláb ember. Külön hírvivők nyargaljanak a
Duna felé. Az ottan táborozó sereg húzódjék vissza, be a hegyek közé.
Csak egyszer ide bekapjuk a cudart, innét nem viszi el a fogát!
Egy pillanat alatt megmozdult az egész palota. Jött Hajna, Simeon
felesége, még mindig gyönyörű szép asszony: fekete haja dacolt az
idővel. Egy fehér hajszál sem volt közte. Jöttek Simeon fiai, mind a
három dali szép vitéz: méltó ellenfelekre talál ezekben Levente. Míg
arról volt szó, hogy a görög császár magyar segítséggel hadat indít, a
császár palotája oly nyugodt volt, mint a pihenő tó; most azonban, hogy
Birtik elárulta Levente szándékát, vége volt a hősi nyugalomnak.
– Hajnát akarja elrabolni! A császár leányát! A vakmerő! Hadd jőjjön! –
kiabáltak össze-vissza az udvarbeliek.
Birtik alig tudta elfojtani örömét. Maga sem hitte, hogy ekkora hatása
legyen majd a szavainak. Im, közeledik a bosszú órája. De az ő bosszúja
nem azzal lenne teljes, ha látná, mint ölik meg Leventét, midőn a
világszép Hajnáért vívja a várat. Nem, nem, ő azt szeretné, hogy birja
egy pillanatra Hajnát s mikor legboldogabbnak hiszi magát, akkor döfjék
át szerelmes szívét! Ha ezt a pillanatot megérhetné! Ha a végzetet így
tudná kormányozni!
A teremben csak a császár és családja maradt. Birtik alázatosan, szinte
földön csúszva közeledett a császárnéhoz, kezét elkapta s zokogva borult
rá.
– Kegyelmes császárné…
– Mit akarsz, leányom? Kivánj akármit, teljesítem.
– Csak egy kivánságom van, hogy szolgálója lehessek a te leányodnak.
Vitézeid kardja nem védi úgy meg világszép Hajnát, mint ahogy én
megvédem őt, ha mindég közelébe lehetek. Ármány ördögi lelke lakozik
Leventében s jaj Hajnának, ha közelébe juthat.
– Ezer vitéz őrzi, hogy juthat közelébe? – szólt közbe Simeon megütődve.
– Ne feledd, hatalmas császár, hogy Levente szerelmes szívvel jő, bár
sohasem látta Hajnát. Niketász beszélt róla… Apám hallotta… A te ezer
vitézed sem védi meg Hajnát, ha szabadjára ereszti a benne lakozó
ördögöt!
A császár megdöbbenve hallgatta Birtik szavait. Babonás lelke egyszerre
megtelt rémes, ijesztő, nyugtalanító képekkel.
– Igaza lehet a leánynak – mondotta a császárné, ki belesáppadt a
gondolatba, hogy a szívéről szakadt gyermeknek ugyanaz a sorsa lesz,
mint ő neki egykor.
A szíve a magyarokhoz húzott, a véréből való vérekhez, de lelke
felháborodott a gondolatra, hogy leányát elrabolják s ne egy császár
leányához méltón szakítsák le kebléről… Másként gondolta ezt ő magános
óráiban. Hallotta hírét Árpád fiának. Álmokat szőtt arról, hogy egyszer
eljön Levente nagy, fényes kisérettel s illendő módon megkéri Hajna
kezét. A magyar s bolgár testvérek egymás keblére omlanak. A két
testvérnép örökös frigyet köt… S ím a magyarok, nagy balgán, ahelyett
hogy felednék a régi sebeket, miket egymáson ejtettek, betörnek az ő
urának országába s Levente, Árpád fia, még mélyebbre akarja vágni a be
sem heggedt sebeket…
Lelkét annyira elfoglalta ez a szomorú gondolat, hogy alig vetett ügyet
Birtikre; nem nézte, vizsgálta e leányt, ki mélyen meghajolva állott
előtte. Szelíden megfogta Birtik kezét.
– Jere velem – a leányomhoz.
Birtik elérte, amit akart. Álmodni sem merte, hogy ily hamar közelébe
juthasson a világszép leánynak. Már első este egy szobában hált
Hajnával, bár Hajna gyermekszíve ösztönszerű tartózkodással fogadta a
csuda-teremtést. Nem is maradott vele egyedül, maga mellett tartotta
öreg dajkáját s egy leányt, ki kicsi korától játszótársa volt. Egész
éjjel nem jött álom a szemére, nyugtalanul hánykolódott nyoszolyájában.
– Nem alszol, világszép Hajna? – szólalt meg Birtik színlelt
bátortalansággal.
– Nem tudok aludni, – felelt Hajna. – Megzavart a beszéded. Megzavartál
te magad. Csak a mesékben hallottam olyan leányról, mint te. Két szín a
szemed, két szín a hajad, – félek, hogy két szín a lelked is.
– Lám, a császár s a császárné nem féltek tőlem, pedig napvilág láttak.
Isten átka ez rajtam – inkább sajnálnod kellene s nem félned tőlem.
– Lehet, lehet. De a vörös hajad mintha égne. A szemed, a zöld szemed
mintha szikrát hányna.
– Ég a hajam, ég a szégyentől; szikrádzik a szemem, szikrádzik a bosszú
vágyától.
– Hát csakugyan tőrbe ejtett Levente? Nem ilyennek rajzolták nekem. Az
öreg dajkám ismerte kis fiú korában. Azt mondja, szeme mint két ragyogó
csillag. Haja puha, mint a selyem. Az ajaka beszédes, nevetős, csak
ritkán haragos. Könnyen felhevül, könnyen lecsendesül. A szíve arany.
– Igen, igen, szép ő, csudaszép, de ez nem Isten ajándéka. Ördöngössége
teszi csudaszéppé. Látod, te félsz tőlem, mert ijesztő a külsőm, pedig a
lelkem igaz. Levente viszája annak, ami én vagyok.
– Lehet, lehet, s mégis úgy szeretném látni! Csak egyszer!
– Hisz nemsokára kedved telik. Egy-két nap nem telik belé s Levente itt
lesz, döngetni fogja várad kapuját. Ha ugyan addig meg nem ölik…
– Nem ölik meg. Érzem, hogy nem ölik meg, mielőtt nem láttam egyszer!
– Aludjál, Hajna.
Az öreg dajka szava volt ez.
– Nem tudok, édes öreg dajkám.
– Nem, mert bűnös gondolatot forgatsz elmédben. Vigyázz magadra, Hajna.
Rosszat érzek.
– Amit te rossznak érzesz, olyan édes az nekem.
A dajka fölkelt. Betakargatta Hajnát, ráhajolt, bubusgatta, csókolgatta.
– Aludj, bubám, világszép bubám, aludj.
– Alszom, alszom…
– Aludj te is, Birtik. Egy szót se halljak többet.
– Alszom, alszom…
Mindakét leány lehunyta szemét. De csak Hajna aludott el. Elaltatta
dajkája csókja. Birtik behunyt szemmel virrasztotta az éjszakát. Mind
azt a vidéket kereste, ahol most járhat Levente, s vad kárörömtől
reszketett meg a teste, szinte látván, mint rohan oktalan fejjel, bolond
szívvel Levente a veszedelembe…




HAJNÁÉRT HAJNÁT!
Már két napja mult, hogy a Botond és Kusid vezette sereg elindult a Duna
mellől Levente nyomán: akkor találták az első élőlelket. Öregedő magyar
vitéz volt, egy magános tölgy árnyékában ült, hátát a tölgyfa vastag
törzsének vetve. Ruhája össze-vissza volt szakadozva, kardja, dárdája
ketté törve hevert mellette. Arcát sebek borították, hosszú haja vértől
csapzott s nyitott mellén hosszú patakban aludt meg a vér.
– Hé, ki vagy? – kiáltott rá Botond. – Mit csinálsz?
– Ülök, – felelt röviden a magyar.
– Hisz ez a kabar Bekő, – mondotta Kusid. – Mi bajod, öreg?
– Nincs nekem semmi bajom, csak nem tudok felkelni. Tiszta seb a testöm.
Botond leszállott a lováról, elévette kulacsát, odatartotta Bekőnek.
– De inni tudsz, úgy-e?
– Mindig, – felelt Bekő s nagyott hajtott a kulacsból. – No, most
adjatok lovat, megyek veletek.
Feltápászkodott a földről, egy kicsit megtántorodott, belefogódzott
Botondba.
– Sok sebet kaptál?
– Eleget.
– Vereködtetek a bolgárokkal?
– Egy kicsit.
– Mikor?
– Tegnap.
– Esett-e el sok magyar?
– Esett kettő-három.
– Hát bolgár?
– Hagytunk vagy tízet hírmondónak.
Lóra ültették Bekőt, továbbhaladt a sereg. Alig mentek egy
nyíllövésnyire, rengeteg sas, holló s mindenféle ragadozó madár
repkedett a puszta felett. Az ég is elsötétült, annyi volt a szárnyas.
– Itt volt a csata, – szólalt meg Bekő.
Hát azt nem kellett mondani. Sebektől borított, halott s haldokló
vitézek hevertek a pusztán szerteszét, néhol halomban.
– Nappal volt a csata? – kérdezte Botond.
– Virradatkor, – felelt Bekő. – Megleptük a bolgárokat, mikor éppen
ébredeztek. Tízannyian voltak, mint mink. Mire összeszedték magukat –
másvilágra küldöttük.
– Futottak?
– Nem lehetett. Bekerítöttük.
– Vitézül vereködtek?
– Akár a magyarok.
– Kapott-e sebet Levente?
– Egyet-kettőt.
– Pihentek-e a magyarok a csata után?
– Igen, akik elestek. Aki élve maradt, tovább száguldott, mint a
veszedelem. Haj, de sírt a lelkem, hogy nem tarthattam velük. Aztán
gondoltam: ha már úgy van, ahogy van: visszavánszorgok felétek.
Négykézláb másztam a fáig. Ott kifogyott az erőm. Hát csak siessünk.
Levente eddig döngeti Preszláv kapuját.
– Előre, magyarok! – mennydörgött Botond.
– Előre! Előre! – zúgták mind.
Niketász megszólalt:
– Nem pihentek egy keveset? Mind kidőlünk, mire Preszláv alá érünk.
– Pihenni? Hallottad, mit mondott Bekő? Majd pihenhetünk eleget a
másvilágon.
Mielőtt azonban továbbmentek volna, benyargalták nagy hirtelen a
csatamezőt. Bekőnek igaza volt: nagyon kevés magyar esett el a csatában.
Találtak néhányat életben is. Egy magyar vitéz, akinek testén nem
lehetett volna összeszámlálni a sebeket, éppen kötözgette a – saruját. A
saruját, nem a sebeket.
– Ilyen a magyar! Nézz ide, Niketász, – mutatott Botond büszkén a
saruját kötöző magyarra. – Lovat neki!
A következő pillanatban lóháton ült a vitéz, peckesen, mintha most
indult volna hazulról.
Egész nap pihenő nélkül haladt a magyar sereg. Alkonyattájt összeszorult
a puszta, óriási erdős, sziklás hegyek meredtek elébök.
– Itt tábort ütünk, – mondotta Kusid. – Jól mondtam-e, ját?
– Jól mondtad, ját, jól, – hagyta helyben Botond. – Magam sem szeretném,
hogy megcsúfoljanak a bolgárok.
Megálljt parancsoltak a vezérek s nagyhirtelen tábort ütöttek. Niketász
és társai holtrafáradva terültek el a gyepen, de a magyarok le sem
szállottak a lóról, leborultak a ló nyakára s úgy szundikáltak egy
keveset a csendesen legelésző lovakon.
– Micsoda nép! – áradozott a kemény Niketász, s egy hosszú ásítással el
is aludt menten.
Éjféltájban nagy kolompolással érkeztek meg a táborba a sereg után
eregélő gulyák. A tábor megmozdult. Az álom kiszaladt a szundikáló
vitézek szeméből. Óriási máglyák gyúltak föl a táborban s a máglyák
körül gulyások, csikósok forgolódtak, hatalmas nyársakon forgatták,
sütötték a hirtelenében lebunkózott ökröket. Két napja mult, hogy
étlen-szomjan, megállás nélkül haladt előre a magyar sereg – ki tudja,
hány napra kell most jóllakniok? De a lovas vitézek most sem szállottak
le lovaikról, odavitték mindeniknek a pirosra sült nagy darab
pecsenyéket. Egyik-másik kapott hosszúra vágott két szelet nyers húst
is. Ezek levették a nyerget, a húst szépen a ló hátára fektették s úgy
kötötték vissza a nyerget. A görögök már tudták, mire való ez. Nem arra,
mint azt a magyarokról hiresztelték, hogy megpuhítják nyereg alatt a
húst s aztán megeszik. Ha a lónak felmarta hátát a nyereg, nyers húst
tettek rá, hogy szenvedni tudja a kemény fanyerget. Hanem az már nem
volt ráfogás, hogy mikor vége volt a lakmározásnak, a megmaradt
csontokkal dobálták egymást a magyarok. Ez volt csak az igazi mulatság.
Volt kacagás, ha egymást jól fejbetalálták. Oda se neki! Ebcsont hamar
forr.
Mikor gyengén derengeni kezdett a keleti ég alja, Botond és Kusid kürtöt
fuvattak: egyszerre vége szakadt a csontokkal való hajigálásnak, úgy ült
minden magyar a lován, mintha oda cövekelték volna. Megrendült a föld,
amint egyszerre megmozdult a sereg s rengett tovább, amerre húzódott.
Szűk völgyben haladott a sereg, az égből csak egy darabocskát láttak.
Oldalt, előttük, mindenütt erdő, sziklás hegyek. Majd kissé kitágult a
völgy, szélesebbre terültek az erdők, a hegyek s ím egyszerre a felkelő
nap fényében megcsillantak a messzeségben Preszláv keresztes tornyai. És
megvillant a város hátterében, sziklás hegy oldalában Hajna sok tornyú
vára.
– Előre! Előre! – zengett, zúgott végig a völgyön Botond hangja.
– Magyarokat látok! – kiáltotta el magát a sasszemű Kusid. – Felénk
vágtatnak!
Valóban magyar vitézek vágtattak a sereg elé, vagy ötven lovas vitéz.
Messziről hallszott a patkók csengése a havasi patak kövein.
– Baj van, ját, – mordult fel Botond.
Egy-két pillanat mulva összetalálkoztak a vágtató csapattal.
– Előre! Előre! – zengett, zúgott a völgy. – Bajba Levente!
A csapat hirtelen megfordult s hadnagyuk vágtatás közben mondta el, mi
történt.
Levente kiverte a bolgárokat Preszlávból, a császár a fiaival s mind ami
fegyveres népe volt a város körül, elmenekült Mundraga várába. A
császárkisasszony azonban ott rekedt az ő várában. Levente, hiába
tanácsolták, hogy üldözze a császárt, nekivágott Hajna várának. Sok
magyar vitéz esett el a vár előtt. Felülről mint a verebet, úgy
nyilazták le a magyarokat. Hiába! – Ha mind itt veszünk, úgy is
bevesszük a várat! – kiáltotta Levente s féktelen dühvel esett a vár
kapujának. Nem hallottátok a kapu döngését? Csuda. Aztán egyszerre
megnyilt a kapu.
– Betörtétek?
– Nem törtük biz azt. Az őrök nyitották ki. Levente vagy ötven vitézzel
berohant a kapun. Akkor aztán hirtelen bedöndült utánuk. Kelepcébe
csalták.
– Kelepcébe! – ordított fel Botond s megforgatta bárdját, hogy csakúgy
surrogott-burrogott a levegő. – Utánam, magyarok!
Sebes szélnél sebesebben vágtatott a magyar sereg s egy félóra sem telt
belé, döngött, recsegett a kapu. Az első ütésre Botond akkora likat
vágott a kapun, hogy egy ember könnyen bebujhatott volna. Aztán
egyszerre csak szörnyű reccsenés reszkettette meg a levegőt: a kapu
recsegve, ropogva döndült be a várba.
– Hé, ját! Te maradj kívül a te seregeddel! – kiáltott Botond s a
következő pillanatban ezer magyar vitéz lovának patkója szikrádzott az
udvar sziklás földjén.
– Haj, Levente, haj! Haj, magyarok, haj! Éltek-e, haj?
Fent a bástyákon kétségbeesetten viaskodott a maroknyi csapat, mely
Leventével került be a várba. De Leventét nem látták sehol.
– Haj, Levente, haj! – mennydörgött Botond újra meg újra, de Levente nem
felelt.
Jaj volt annak, ki Botond bárdja s kardja elé került. Egyszerre tízen is
fogták közre Botondot s a másik pillanatban már halomban hevertek. Igy
még sohasem verekedett a küzsdég, nagyerejű magyar. Niketász, ha nem
marad kívül Kusid mellett, most láthat vala csudát. A bolgár vitézek
utolsó emberig védték a vár ama részét, melyben Hajna lakott, nem is
sejtve, hogy Hajna már rég nincs a várban. Az ezer bolgár vitézből
hírmondónak sem maradott s az ajtó előtt, mely Hajna lakosztályába
nyilt, óriási halomban hevertek a halálos sebekben hörgő bolgárok. De
aki meghalt, akit seb borított, halált, sebet nem kapott ingyen. Gazdag
aratása volt a halálnak a magyarok közt is.
Botond leugrott lováról, követték példáját a magyarok s egy
szempillantás alatt szétdobálták az ajtó elől a holttesteket, a
sebesülteket. Egy ütés s betört az ajtó. Üres volt az első szoba, üres a
második, a harmadik. A hetedik szobában meglepődve állott meg Botond.
Ott állott összehuzódva egy sarokban – Birtik. Megtörten, reszketve,
megalázkodva állott.
– Hol van Levente? – ordított Botond s abban a pillanatban oly erővel
ragadta meg Birtik kezét, hogy ez fájdalmában felsikoltott. – Meghalt?
– Él, él, ne bánts! – könyörgött Birtik.
– Vezess hozzá.
Birtik reszketve mutatott a padlóra. Egy nagy széles kőlap volt a padló
– egy darabnak látszott az egész.
– Beszélj, boszorkány, s igazat beszélj.
– Igazat beszélek. Nekem már mindegy, – mondotta csöndesen, végtelen
szomorúsággal Birtik. – Kelepcébe akartam csalni Leventét s én kerültem
abba. Azt akartam, hogy Levente lássa Hajnát. De csak lássa. Meg se
ölelhesse s haljon meg. Mindaketten szerették egymást, mielőtt
találkoztak volna. Hajna halálos epekedéssel várta Leventét. S mikor
meglátta a vár fokáról, ő könyörgött nekem, hogy lopva nyissam ki a
várkaput. Kinyitottam, de volt rá gondom, hogy a bolgárok résen
álljanak. Ám Levente keresztülvágta magát a bolgárok tömött rendjén.
Mégis halál fia lesz, hiszen száz is volt egy ellen, ha Hajna le nem
inti a bolgárokat. – Élve fogjátok el! – kiáltott a vitézeknek. – Más
halált szántam neki! Azt hitték a vitézek, hogy Hajna valami rettenetes
halálra szánta Leventét. Annyian fogták közre, hogy mozdulni sem tudott.
Lefegyverezték. Megkötözték. Bevezették ide. Akkor Hajna intett a
vitézeknek: most mehettek. Védjétek tovább a várat. A vitézek távoztak.
Én a szomszéd szobában voltam, vártam, mi történik. Fojtogatott a düh,
mert tudtam, hogy Hajna csalútra vezette apja vitézeit. – Téged
vártalak, Levente! – ez volt első szava. – Te éretted jöttem! – Ez volt
Levente szava. Abban a pillanatban leoldozta Leventéről a kötelet,
láncot, aztán hirtelen lehajolt, megnyilt a csapóajtó s egymást átölelve
tüntek el.
Ki akartam szaladni, hogy hírt adjak. Minden ajtó le volt zárva,
eltorlaszolva. Kiabáltam, nem hallották a szörnyű lármától, fegyverek
csattogásától. Tehetetlenül szaladgáltam össze-vissza. Fel akartam
nyitni az ajtót. Nem tudtam.
Mondta Botond:
– Mindent értek idáig, Birtik, csak azt nem, hogy a császár elmenekült a
fiaival s Hajnát itt hagyták. Hogy lehet ez?
– Azt hiszed, nem akarták magukkal vinni? Egész éjjel döngették alulról
a padlót, kiabáltak föl hozzá. Hajna visszafelelt: nem megyek. Ti csak
szaladjatok, megvédem én az én váramat.
– Csakhogy él Levente! – lélekzett föl Botond. Aztán Birtiknek fordult.
– Hallod-e, Birtik, te elárultad a magyart, halálba akartad csalni
Leventét, tudod-e, mit érdemelsz ezért?
Birtik szomorúan mosolygott. Mintha teljesen kialudott volna szemének
szikrádzó tüze.
– Levente nem szeret – a halál nekem jutalom.
Botondnak megesett a szíve rajta. Ím ez a leány, kit gonosz
boszorkánynak tartottak a magyarok; kitől annyira féltették Leventét:
éppen olyan, mint a többi leány. Szeretett, csalódott s a csalódás
megtörte a szívét. Szerelme vitte az árulásba. S most, hogy nem sikerült
a bosszúja, közömbösen, fásultan várja sorsát: mindegy neki, máglyán
égetik meg, hosszú kínos halállal halatják meg, ízekre szedve testét
vagy halálig tartó börtönben senyvesztik. Levente nem lett az övé – az ő
világa összeomlott.
– Itt maradsz, vagy velünk tartasz? – kérdezte Botond.
– Veletek? Soha! Inkább ölj meg. Hogy lássam Leventét és Hajnát!
– Uram, – szólt közbe egy öreg magyar, – vigyázz, mert Levente majd
számon kéri tőlünk.
– Nem fog számon kérni! – kiáltott Birtik s e pillanatban újra kigyúlt
szemében a hamvadó tűz. Isten áldjon, Botond!
Egy pillanat műve volt, hogy Birtik felszakította az ónkarikás ablakot,
mely a szédítő mélységbe nézett alá, a másik pillanatban, mielőtt
megakadályozhatták volna, a boldogtalan leány lezuhant a sziklák közé, a
mélységbe. Nem látta senki összeroncsolt testét: eltakarta kibomlott
hajának sátora…
– Szegény leány! Talán mégsem volt boszorkány, – mondta megilletődve
Botond. – Eredjetek s temessétek el.
Kimentek a vár udvarára. Ott újabb meglepetés várt Botondra. A magyar
vitézek ujjongva, a diadaltól mámorosan lepték el a vár udvarát, egy
része a vár fokán állott, onnét integettek le a lent táborozó
testvéreknek s ég, föld zengett a lelkes kiáltástól: él Levente, él!
Ihol Levente, ihol!
– Haj, Levente, haj! – kiáltott Botond s felkapott lovára.
És jött Levente, oldalán Hajna. Fehér paripán ült mindakettő. Mintha
csak nekik hagyta volna szándékosan a császár a gyönyörű állatokat.
Végtelen boldogság ragyogott a szerelmesek arcán. A magyar vitézek
elfogódva nézték a gyönyörű leányt.
– A napra lehet nézni, de rá nem, – áradoztak az ifjabbak, de azért
mégis csak rá néztek, mind a világszép Hajnát nézték, csudálták.
– Szakasztott az édes anyja, – mondogatták az öregebb rendűek.
A magyarok hadirendben fogadták Leventét s várták parancsát. Levente a
sereg élére léptetett s kardját megvillantván, csendet intett:
– Vitézek! Magyarok! Karunk, kardunk erejét megmutattuk, nincs itt több
dolgunk, induljunk haza. Ím lássátok e hajadont: Lebediásnak vére ő.
Hajnáért Hajnát viszek apám sátorába. Nem erőszakkal viszem, szíve
szerint jő velem.

[: Árpád indul a nemzetgyülésbe.]
Hajna igéző mosollyal erősítette meg Levente szavait.
Megvillantá erre Botond is a bárdját, csendet intett, merthogy a
magyarok hármas éljenétől zengett, zúgott a levegő s mondá, amint
következik:
– Megkövetlek téged, Árpád fejedelem fia, Levente. Eredj haza te a te
szép mátkáddal, vigy magaddal annyi vitézt, hogy bátorságban lehess
hazafelé mentedben. De én még bele sem kezdettem a hadakozásba. Ha nincs
ellenedre, körültekintek egy kevésség a bolgárok földjén.
Mondotta Levente:
– Nincs ellenemre, Botond, csak egy a kérésem. Jegybéli mátkámnak apját,
anyját s testvéreit ne bántsad. Igéred-e, fogadod-e?
– Igérem, fogadom s meg is tartom – felelte Botond.
Megszólalt erre Kusid is:
– Árpád fia, Levente, nekem is van egy szóm. Ha nincs ellenedre, én is
Botonddal tartok. Te csak siess haza, éljed világodat.
– Nincs ellenemre, Kusid, – mondotta Levente. – Veletek tartanék én is,
ha nem félteném az én szép mátkámat. Vezéreljen Isten! Ám erős messze el
ne kalandozzatok. Igyekezzetek hazafelé.
Mondotta Kusid:
– Erős messze nem kalandozunk, de szeretnénk betekinteni Attila
földjére. Hadd lássuk bár egy részecskéjét. Hadd vigyünk hírt a
fejedelemnek s mind a magyaroknak, kik Etelközben laknak.
Levente arca elkomorult. Lám, úgy illenék, hogy ő is betekintsen Attila
földjére. Hányszor repülte be nagyralátó lelke Attila földjét s mind az
országokat, melyeket Attila meghódított vala. Hányszor álmodott Attila
világbirodalmának feltámasztásáról – s ím, alig indult el, már is megáll
útjában: megállította egy ragyogó szempár!
Hajna észrevette Levente elkomorodását.
– Szeretnél velük tartani, úgy-e, s miattam nem mehetsz? Ne tartsalak
vissza, Levente. Veled megyek, bárhová mégy, hadba, vészbe, halálba.
– Nem, nem, – rezzent meg Levente e gondolattól. – Elébb hazaviszlek,
édesanyámhoz. Karomat megbénítaná, ha veszedelemben látnálak, ha
életedért aggódnom kellene. Majd elkövetkezik az én időm is, Hajna. Most
még fiatal vagyok. Nem ver meg a magyarok Istene, ha megízlelem a
szerelem édes italát. Úgy-e, nem?
– Nem, nem, – suttogta Hajna megindultan.
És felkerekedék még aznap Levente az ő hadával. S felkerekedék Botond és
Kusid is a magáéval. Keletnek az egyik, nyugatnak a másik. S nem mese
az, hogy a magyar sereg végigpusztított Bolgárországon, három nagy
csatában verte meg a bolgárok nagyobb számú hadát. Hanem Attila földjére
mégsem nézhettek be ez alkalommal. Megfogyatkozott erősen Botond és
Kusid serege.
Mondta Botond:
– Én így is benézek, ját.
– Én nem, ját. Nem szabad szégyent vallanunk. Tolvaj módjára pedig csak
nem járunk, úgy-e, ját?
– Igazad van, ját, – adta meg magát Botond.
Rengeteg zsákmánnyal fordultak vissza a Dunának. A szegény görögök, kik
kénytelen-kelletlen végigkalandozták Bolgárországot, megkönnyebülten
lélekzettek föl, midőn a vezérek határozatáról értesültek.
Hetek multán értek vissza a Duna partjára. A hajók ott hevertek azóta.
Egyszer mozdultak meg, mikor Leventét s hadát átvitték a Duna etelközi
partjára. A görög császár emberei, akik az aranyakat szállították, hetek
óta várakoztak a magyarokra.
– Hány ezer aranyat hoztatok? – kérdezte Kusid.
– Amennyi ki volt kötve, – felelt egy öreg, hosszú szakállú görög.
– S hát a pótlás?
– Pótlás? Pótlás nincs.
– Nincs? – ordított Kusid.
– Nincs? – mennydörgött Botond. – Akkor nem is megyek haza, míg Bizánc
kapuját meg nem döngetöm. Nekem nem kell az aranyotok, de kell a
vitézeimnek. Azt hiszitek, tréfából jöttek el hazulról?
Niketász félrevonta az öreg görögöt:
– Igazán nem hoztátok el a pótlást?
– Hogy nem hoztuk-e el? Elhoztuk, uram, – hunyorított ravaszul az öreg,
– de elébb megpróbáltam, hátha anélkül is megelégszenek.
– Hát csak elé a pótlással, – parancsolta Niketász. – A magyarokkal nem
lehet tréfálni.
Niketász most visszafordult Botondhoz és Kusidhoz.
– Csendesüljetek. Elhozták a pótlást is. De hát ami igaz, igaz, a görög
szeret alkudozni.
Botond elnevette magát. Amilyen könnyen felindult, oly könnyen
csillapult le. Odament az öreg göröghöz, vállára eresztette vas kezét.
– Ne félj, öreg, nem töröm be a kaputokat. De jegyezd meg jól a nevemet.
Botond vagyok. Vigyázzon a császárod, hogy meg ne látogassam.
– Sok beszéd szegénység, – mondotta Kusid, az egyetlen bőbeszédű a
magyarok közt. – Hamar, számoljuk a pénzt, öreg.
Egész nap a ragyogó bizánci aranyokat számolták s vitték a hajóra. Az
aranyakat s a mindenféle drága kelméket. Mikor aztán indulásra készen
állottak a hajók, Botond és Kusid melegen paroláztak a kemény
Niketásszal s az előbbkelő görögökkel.
– Ég veled, Niketász! – búcsúzott Kusid. – Ne haragudj ránk, hogy egy
kicsit meghordoztunk.
– Máskor is jó szívvel látunk a hazánkban! – mondotta Botond s
hatalmasan megrázta Niketász kezét.
A kemény Niketász megindultan nézett az ifjú vezérekre s mondá, amint
következik:
– Nem sajnáltam meg, hogy voltam a hazátokban s nem sajnálom, hogy végig
kalandoztam veletek Bolgárországot, habár öreg testemnek nem vala
könnyű. Sok néppel volt dolgom s csak a magyar az, kit megszerettem.
Bizony, mondom néktek, nagy jövendője, hosszú élete lesz a magyarnak.
Két fajtáját ismertem meg a magyarnak: te benned, Botond, az egyiket, te
benned, Kusid, a másikat. Az egyiknek a harc az élete, a másiknak a
vagyonszerzés. Az egyik az ingét is oda adja annak, akit szeret, a másik
sem fösvény, de nem szórja pénzét oktalanul, számít, ravaszkodik, gyüjt
– s ez így van rendjén. Ha majd megmozdultok, hogy visszaszerezzétek
Attila földjét, meglássátok, nem lesz nehéz a dolgotok, mert fognak
szeretni a népek, akiket ott találtok. Én mondom ezt, Niketász.
– Ne te né! – kapott a szeméhez Botond – mi történt velem? Hull a
könyvem, ját.
– Ne te né, hull az enyém is, ját.