Honszerző Árpád: Elbeszélés a honfoglalás idejéből - 4

mélyen el van temetve, a mit e pillanatban érez. Napsütötte arcának
merevsége a legbátrabbat is megdöbbentené, ha mélyen beesett szemének
merengő nézése nem enyhítené a merev vonásokat. Atyai jóság szelid
sugara ragyog e szemekből. Magas, széles homlokán nehéz gondok
szántottak mély barázdákat, de im egyszerre eltűnnek a barázdák, s a nap
sugarai dícskoszorút fonnak a szép, a fenséges homlok körül.
Gesztenyeszín haja dús fürtökben omlik vállára, két oldalt aranyfésű
szorítja le, nem engedve illetlen játékot a pajkos szellőnek.
Az agg Előd szemében köny csillan meg.
– Isten küldötte nekünk, – suttogja csendesen szomszédjainak.
Aztán leszáll Árpád lassan, méltóságosan a dombról s felül a fekete
ménre, mely szeliden megjuhászodva áll most, hogy nyakán érzi a
fejedelem kemény kezét. Ott ül már Özséb is hóka lován, veregeti nyakát,
becézgeti. Két oldalán két kis fia. Hej, de boldogok! Ma jelennek meg
először a nemzetgyűlés előtt. Az agg Álmost Levente segíti a paripájára,
nem engedi, hogy cselédkeze érintse nagyapót. Egy pillanat s nyeregbe
pattan ő is. Két arcán két rózsa, mintha oda festették volna. Két lábra
áll a paripa, merthogy ő úgy akarja s kényesen forog maga körül, Levente
pedig, mint a föld fenekébe gyökeredzett sudár fa, úgy gyökeredzik bele
a nyeregbe: foroghatsz, vasderes, toporzékolhatsz, hányhatod, vetheted
magadat, ügyet sem vet reád Levente. Eleven járásu szeme végiglebben a
daliák során s kigyúl az örömtől, a büszkeségtől. Ezekkel ő meghódítja a
világot!

[: Levente és Hajna.]
– Előre! zendül meg Árpád érces hangja. Széles görbe kardját kirántja, a
fensík felé villant vele, aztán megindul a gyönyörű sereg. Megharsannak
a rézharsonák, búgnak a szádogfakürtök, tüszkölve, horkolva, nyerítve
táncolnak a paripák, fel-felzendül az éljen, aztán száll tovább, végig a
pusztaságon. Rengeteg tömeg verődik össze s zúgja vissza: éljen Árpád,
éljen!
Niketász és társai ott állanak már a fensíkon s elbűvölten nézik a
felséges látományt. Csak úgy dagad Niketász szive a reménységtől. Már
látja, mint rohan esze nélkül a bolgárok hada s nyomában a magyar sereg.
Látja, mint alázkodik meg a gőgös Simeon császár, aki az ő urát úgy
megalázta, ahogy még soha görög császárt meg nem aláztak. Felforr a
vére, valahányszor erre gondol. Az ő elfajult vérei gyáván nézték a vár
bástyái mögül, amint a gőgös Simeon a vár alját megszállotta vitézeivel.
Óriási máglyákat rakatott, a máglyák lobogó lángjai csapkodták a vár
falát s hallották, mint serceg a máglyák közé dobált foglyok és állatok
áldozati vére. Aztán kevélyen, felemelt fővel a tenger partjára sétált,
leült, lábait belelógatta a tenger vizébe. És ott voltak körötte a
szolgáló népek, azok mosták, mosdatták a császár lábait. Majd
felemelkedett, ő is vízzel meglocsolta népeit, miközben asszonyai – volt
vagy háromszáz, szebbnél szebb, ékesebbnél ékesebb – dicsőítő dalokat
énekeltek a legyőzhetetlen császárnak. És nem volt egy görög, rajta
kívül, aki bősz haragjában bár egy dárdát hajított volna le.
– Több nincs? – kiáltott fel csufondárosan Simeon.
Nem, nem volt több. S megvetően legyintett a kezével.
S ezzel nem elégedett meg. A görögök kozár foglyait, akiket elvett
tőlük, megcsonkított orral s füllel küldötte vissza. Azt üzente a gőgös
Simeon Bölcs Leónak:
– Visszaadom a foglyaidat, hadd legyenek gyáva népeid közt bátrak is!
De hát nemcsak kemény, bölcs is volt Niketász, s Árpádnak színe előtt
állván, erről a rettenetes gyalázatról bölcsen hallgatott. Ne lássa
Árpád és népe, hogy egy meggyalázott nemzet követe áll előtte. Nem
meggyalázott, csak szerencsétlen. Elvesztett egy ütközetet – ez ugyan
más nemzetekkel is megesik. Háborítják a bolgárok a görögöt békés
munkájában s úgy-e ebben a magyarnak is kára van? Ha a görög mesterember
nem dolgozhatik, ki csinál a magyarnak kardot, dárdát, nyilat, vértet?
Ki sző selymet? Hát az a tengersok csillogó-villogó drágakő, arany-,
ezüstjószág honnét kerül Etelközbe?
Bölcs volt Niketász s bölcsen is végezte a dolgát. Midőn Árpád és
vezérei elhelyezkedtek a selyem menyezet alatt, a fő helyen, Niketász
kettős sorba állította embereit, ő maga elől lépdelt, megőrizve a görög
császár követének méltóságát, lassan, kimérten. Hozták a nehéz zsákokat
is: két ember fogta a két végén, úgy cipelték, nagyokat nyögvén, hadd
lássák s hallják, hogy nem holmi könnyű, lenge holmival van tele. Maguk
a zsákok is kincset értek. Arany és ezüstszálak széles csíkokban
tarkálták a finom selyemszövetet s aranyrojtos kötőkkel volt bekötve a
zsákok szája. Mi drága holmi kerülhet ki ezekből, ha megoldódnak a
vonítóslag kötött aranybojtos kötők!
Vagy tiz lépésnyi távolságra a fejedelem előtt megállott Niketász s
mélyen meghajtva magát, mondá, amint következik:
Vitéz magyarok hatalmas fejedelme, minden fejedelmek közt a legnagyobb,
a leghatalmasabb! Általam, kinek neve hazámban a kemény Niketász,
fejedelmi üdvözletét küldi a görögök nagy császára, Bölcs Leó! Fogadd
kegyelmesen alázatos követjét az én uramnak, császáromnak, aki mindég
szives hajlandósággal volt Hozzád és néped iránt. Valamiképpen a dicső
magyarnak nincsen nyugodalma a bessenyőknek miatta, azonképpen van a
dicső görög nemzet is, mióta a bolgár szomszédja lett. Nem munkálódhatik
tőlük békében a mi népünk, mely a te népednek eddig cserében fegyverrel
s mindenféle hasznos és szép portékákkal szolgált. Te is meg fogod
sínyleni a mi nyomoruságunkat, ha nem jösz segedelmére az én
császáromnak, ki a te vitéz néped karja erejétől várja a szabadulást.
Ötezer válogatott vitézt kér tőled, hatalmas fejedelem, az én császárom.
És ajánl néked ezért huszezer bizánci aranyat, küldvén általunk
foglalóba ötezeret s azonkívül ajándékban világhires selyemportékáink
közül a legdrágábbakat. Fogadd jó szivvel csekély ajándékunkat s ha
szerencse kiséri vitéz néped fegyverét: igérem uram, császárom nevében,
többel is pótoljuk.
– Helyesen beszél! – rikkantotta el magát egy erős hang a vezérek s főbb
emberek háta mögé verődött népből.
– Ez a beszéd! – zúgta egyszerre a rengeteg ajándék láttára fellelkesült
tömeg.
Mert Niketász jól tudta, hogy zsákban macskát nem árulhat, egy nagy
széles selyemlepedőt teríttetett le a földre s sorba önttette rá a
zsákok tartalmát. Egy szép kis halom emelkedett az ötezer darab bizánci
aranyból. Aztán nagy halmokká verődtek a mindenféle színekben pompázó
selymek, mentekötők, övek, drága prémes asszonyi bundácskák, kész
selyemszoknyák, menték – mind arannyal, ékkövekkel gazdagon rakottak.
A tömegen álmélkodó morajlás zúgott végig, de Árpád, kinek egy arcizma
sem rándult meg a tenger kincs láttára s tekintete közömbösen suhant el
felette – csendet intett. Alig emelintette meg jobb kezét, abban a
pillanatban halálos csendre vált a moraj.
És megszólalt Árpád s mondá, amint következik:
– Meghallgattam s megértettem minden szavadat, Niketász. Ti is
hallottátok s meg is értettétek ugy-e, vitéz vezéreim? És ti mind, kik
megjelentetek? Kivánjátok-e egyértelemmel, hogy a görögök nagy
császárjának ötezer vitéz menjen a segedelmére?
– Kivánjuk! – kiáltották mind egyértelemmel.
– Elfogadjátok-e a görög császár ajánlatát?
– Elfogadjuk! – kiáltották ezt is egyértelemmel.
– Eszerint kivánjátok, hogy ötezer vitéz a görög császár segedelmére
menjen. A huszezer arannyal megelégedtek. Mostan pedig kivánjátok-e,
hogy e hadba én vezessem az ötezer vitézt, avagy a vezérek közül
valamelyik?
Előlépett ekkor a sorból Előd s mondá, amint következik:
– Hatalmas fejedelem! Vitéz magyarok! Testvérek! Valóképpen az a
törvény, hogy vagy a fejedelem vagy a gyula vezesse hadba népünket. De
ötezer ember nem fejedelemhez illő sereg. Máskülönben is a fejedelemnek
itt kell élni népe közt. Nem mondja a törvény, de én így gondolom. A
fejedelem után első személy Álmos vezér. Ő a gyula. De ő kigyelmét is
aggság terhe nyomja, miként engem. A többi vezér közül akármelyik
vezethetné a hadat: rá bizhatnók bizodalommal. De mért legyen emiatt
virrongás köztük? Ihol itt van a mi nagy fejedelmünk fia, Levente, a
magyar nép jövendő reménysége. Vezesse ő a hadat. Melléje ajánlom
Kundnak és Ondnak fiait: Kusidot és Botondot.
– Helyes! Elfogadjuk! – kiáltották egyértelemmel.
Ujra csendet intett Árpád s mondá, amint következik:
– A magyarok Istenének áldása legyen e mái munkánkon. Ime, határozott
népemnek eleje, holnap indul ötezer vitéz, Niketász! Fejedelmi
üdvözletemet uradnak, császárodnak! Téged és társaidat szerencse
kisérjen utadon!
Ezzel vége volt a gyülésnek. Ám mielőtt eloszlottak volna, a fejedelem
intett az öreg Tordának, a kharkásznak, s mondá:
– Hivasd ide az osztókat s osszátok el az ajándékokat a törzsek közt
igazságosan.
Egyszerre megmozdult a gyülekezet, de senki sem tartott az osztók felé.
Azokat nem volt szabad zavarni a munkájukban. Tizenkét tisztes öreg
ember volt az osztó s ezek Torda felügyelete mellett végezték a nehéz
munkát. Kilenc felé kellett osztani a pénzt is, a portékákat is. A nyolc
törzsnek, ide számítva most már a kabar törzset is, s a fejedelemnek. A
fejedelemé volt a fele rész. Az ötezer aranynak s az ajándékoknak is
fele. De fejedelemnek is, törzsek fejeinek is tovább kellett osztani,
amit kaptak, a nemzetségek közt. Ez volt a magyar törvény.
Mikor a gyülekezet eloszlott, Niketász és követtársai is lóra ültek, s
Árpád kiséretéhez szegődve, együtt haladtak a fejedelmi sátorhoz.
Niketászt az a nagy tisztesség érte, hogy a fejedelem balján
lovagolhatott. Nyomukban a vezérek.
– Császárod meg lehet veled elégedve, – szólalt meg Árpád hosszú
hallgatás után. – Jól végezted a dolgodat, Niketász!
– Nem az én érdemem, – mondotta Niketász alázatosan, – egyenes szivü s
bölcs elméjű fejedelemnél könnyű a követ dolga.
– A hizelkedő szavaknak nem vagyok embere, – szólt Árpád elkomorodva.
– Nem hizelkedés beszél belőlem, nagy fejedelem, a való igazság
megmondása nem hizelkedés. Hanem…
– Mit akarsz mondani, Niketász?
– Ha meg nem bántlak, magyarok nagy fejedelme, megterhelnélek egy
kérdéssel.
– Beszélj, Niketász.
– Tegnap, midőn erre felé igyekeztem, a véletlen összetalálkoztatott
Jedajk khánnal, akinek, mint hallám, farkas khán a közönséges neve. Úgy
viselkedett, míg fiad, Levente, közénk nem toppant, mintha ő volna
legelső embered. Mintha az ő szava döntene béke s háború sorsában. Ma
folyton kereste szemem a vezérek közt, aztán a vezérek mögött, de nem
találtam. Mit jelent ez?
Árpád szép magas homloka borús ráncokba verődött.
– Jedajk khánnak nincs helye vezéreim közt. Ő jövevény s hűségének
próbáját még nem adta. Rengeteg kincsnek ura, de tisztessége még nincs
az én népem előtt. Az én népem szabad, független, a vitézséget, a
hűséget, a becsületességet minden kincsnél többre becsüli. Gyüléseinken
neki is van helye, de ritkán mutatja magát itt, mivelhogy nem állhat az
elsők sorában.
– S nem tartasz, ó nagy fejedelem, hogy Jedajk khán zavart csinál? Hogy
jól végzett munkánk megrontásán jár ravasz elméje? Mert ravasznak,
kutyahitünek szemléltem őt.
– Szemmel tartatom, – mondta Árpád nyugodtan. – Neked semmitől sem kell
tartanod.
Megérkeztek a sátor elé. Mi más volt a képe a sátor előtt elterülő
széles, hosszú térnek most, mint reggel vala! Körül volt tüzdelve
zöldleveles ágakkal s a tér közepén rengeteg hosszú asztal nyult el,
mely szinte roskadozott a felhordott ételek s italok terhe alatt.
– Az én vendégeim vagytok, – szólt Árpád Niketásznak. – A
fejedelemasszony oldalán a te helyed.
Niketásznak káprázott a szeme. Bizáncban sem igen látott ilyen gazdagon
terített asztalt.
– Lásd, – szólította meg Niketászt az agg Előd, – a mi fejedelmünk, ha
családja körében van, rendszerint fatányérból eszik, fakupából iszik,
csak akkor tűri meg a pompát, ha idegen vendége van.
Itt ezen az asztalon minden edény színarany volt: tálak, tányérok,
serlegek, kések. Köröskörül ezüstabroncsu hordókból nagy aranyserlegekbe
folyt Kelet legtüzesebb bora: arany volt a színe ennek is. Óriási
aranykupák sorban álltak az asztal szélein, tele gyöngyöző borral s
Niketász félve nézett rájuk: mi lesz vele s vitézeivel, ha egy ilyen
kupát fenékig kell üríteni s többször is egymásután. De félelmét
egyszeribe csodálkozás váltotta fel a renden, mit az asztalnál való
elhelyezkedés körül tapasztalt. Elsőnek Árpád ült le az asztalfőn,
mellette két oldalt Álmos és Özséb. Aztán Özséb helyet mutatott
Niketásznak a jobbja mellett. Niketász jobbján üresen maradott egy hely:
Tordának. Az asztalfőn helyezkedtek el a fejedelem fiai is. Amint a
fejedelem háza népe helyet foglalt, egyszerre foglalták el helyüket a
vezérek, elosztva maguk közt a követeket, s alább két oldalt a
nemzetségek előkelőbbjei. Csendesen, zajtalan, egy szóváltás nélkül
történt az elhelyezkedés.
– Minő rend! – mondotta magában Niketász s megelégedetten gondolt arra
az időre, mikor az ötezer vitéz majd csatarendbe áll. – Lám, – fűzte
tovább a gondolatját, – szabad, független ez a nép, de kemény kéz tartja
itt a gyeplőt. Ez a nép még csodákat fog művelni!
A lakoma még nem kezdődött, megérkezett az öreg Torda: mély hajlással
jelentette a fejedelemnek, hogy az osztást elvégezték, aztán elfoglalta
helyét.
– Nehéz munkád volt, bölcs kharkász, – mondotta Niketász. – Hogyan lehet
oly sokféle mineműségü portékát igazságosan elosztani?
– Nehéz s mégsem nehéz. Nem tesszük serpenyőre az ajándékokat, nem
mérjük, szemre csináljuk az osztályt. Egyszer egyik kap valamivel többet
érőt, másszor másik. Ezt felrójjuk s más alkalommal pótoljuk annak, aki
talán megrövidült.
– Jutott-e Jedajk khánnak? – kérdezte hirtelen Niketász.
Az ősz Torda meglepődve, gyanakodva nézett Niketászra.
– Kedves embered talán a farkas khán?
– Dehogy kedves emberem, – nevetett Niketász. – Ám szeretném tudni, hogy
mit kapott. Tegnap hosszú úton kalauzolt s beszéd közben észrevettem,
hogy sokra számít.
– Hiszen kap ő is valamit, de sokat nem. Ámbátor úgy hallám, hogy nem is
jelent meg a résziért.
– Csudálom, – mondotta Niketász. – Mert olyan embernek ismertem meg, aki
nem marad el, hol valamit remélhet.
Niketász és Torda beszélgetését Özséb zavarta meg.
– Hallottam Niketász a te szavaidból, hogy kozár foglyaitok a bolgárok
kezére kerültek. Kiktől kaptátok ti a kozár foglyokat?
– A bessenyőktől, felséges királyné.
Özséb elmosolyodott.
– Hizelkedő vagy, Niketász. Az én uram fejedelem.
– De király leánya vagy, a hatalmas kozár király leánya!
– Voltam, – felelt szomorúan Özséb. – De hiába, a vér vizzé nem válik.
Fáj a szivemnek, ha hallom, hogy véreimet fogságra hurcolják.
– Ne búsuljon, édes anyámasszony, – fogadkozott Levente, – hozok én majd
bolgár foglyokat a kozárok helyett!
– Ne hozz nekem foglyokat, – szólt szeretettel Özséb, – csak jer vissza
vitézeiddel együtt, diadallal!
– Visszajövünk, vissza, diadallal jövünk vissza.
E pillanatban fehér ruhába öltözött leányok serege rajzotta körül az
asztalt. Gesztenyeszín hajuk hosszú kettős fonatban, végén piros selyem
pántlikába kötve, szinte a földet verte. Megkapó szép látvány volt:
Niketász szeme gyönyörködve pihent meg rajtuk.
– Mely szépek a magyar leányok!
– Se nem szőke, se nem barna, ez az igaz magyar fajta, – magyarázta
Levente.
Nehéz aranytálakat hordoztak körül a leányok s szemérmes pirulással
tartották a fejedelem és vendégei elé.
– A görög császár udvarában férfiak szolgálnak fel, – jegyezte meg
Niketász.
– Fehérnép kezébe való a kalán, férfi kezébe a kard: régi magyar
törvény, – mondotta Torda.

[: Dal a csudaszarvasról.]
S ezt mondván, felállott, végig simította hosszú ősz szakállát, aztán
egybefogta kezét s reszkető hangján elrebegte az asztali áldást. A
magyarok utána rebegték:
– Isten, magyarok Istene, áldott a te neved. Te igazgatod a Földnek
rengését, Víznek folyását, Levegőégnek zengését, Szeleknek járását. Te
termékenyíted meg a Földet, a Vizet. Te vezérled a te népedet hegyeken,
völgyeken, vizeken, pusztaságokon keresztül. Te vezéreltél a mai
munkánkban is. Te vezérelj ezután is s akkor soha az igaz útról el nem
tántorodunk. Hallgasd meg öreg szolgádat, magyarok Istene!
– De szépen imádkozik a pogány magyar, – rebegte meghatottan Niketász. –
Szebben, mint a görög.
Torda leült helyére s most már kezdődött a lakoma. Csendben, szinte
zajtalan folyt. Össze-össze csendültek itt-ott az aranyserlegek, az
elevenítette egy kissé a Niketásznak szokatlan csendességet, egyébként
alig hallott egy-két szót.
– Úgy látszik, ez is magyar szokás, – gondolta magában Niketász. –
Szavuk is alig van azalatt, míg esznek.
Csak mikor már háromszor körüljárták az asztalokat a felszolgáló
leányok, elevenedett meg egy kissé az asztal, lett sűrűbb a serlegek,
kancsók összecsendülése. A küzsdég, zömök Botond serlege erős
csendüléssel ütődött a Kusid serlegébe.
– Jót kivánok, ját!
– Én is neked, ját!
– Mit jelent a ját? – kérdezte Niketász Tordát.
– Azt jelenti, hogy pendelyes gyermekkorukban játszótársak voltak s
azután is együtt nevelkedtek. Együtt vadásztak, együtt játszottak hadi
játékot. Most meg együtt mennek csatába, először igazi nagy csatába.
– Kemény fejü, bátor szivü daliának látszik mind a kettő.
– Kund fia az egyik, Ondé a másik, – felelt büszkén Torda. – Apja fia
mindakettő.
Aztán megint hallotta Niketász, amint összecsendítette serlegét a két
dalia, de most más szóval vegyítve:
– Jót kivánok, ját!
– Jót is várok, ját.
– Kitől várod, ját?
– A kardomtól, ját.
– Igyunk erre, ját.
– Én nem bánom, ját.
Ittak, fenékig hajtották a serleget. Aztán visszafordultak: színültig,
szép hugám, színültig!
S hogy tele volt a serlegük, lekönyököltek az asztalra, hosszan egymás
szemébe néztek.
– Ne búsulj, ját!
– Búsuljon a ló, ját.
– Hát a mátkád, ját?
– S hát a tiéd, ját?
– Én nem féltem, ját.
– De még én sem, ját.
Felkapták a serleget, koccintottak s fenékig hajtották.
Nézte, nézte Niketász a két daliát s oda szólt Tordának:
– Meglásd, ma asztal alá kerülnek.
Felelte Torda:
– Mondtam már, hogy Kund fia az egyik, Ond fia a másik.
Egyébként ugyanazt cselekedték az öregek is: Kund és Ond. S az asztal
körül mind: öregek és ifjak.
Feltünt Niketásznak, hogy össze-összecsöndítik a serlegeket, alig
egy-két szót eresztve utána, néha egy szót sem. Aztán hosszan maguk elé
bámulnak. Isten tudja, hol jár a lelkük.
De ím, egyszerre megjelenik a fejedelem előtt egy sudár szép dalia, lant
a kezében. Mélyen meghajtja magát s várja a fejedelem parancsát. Minden
szem a hegedősre tapad, s mintha lángba borulna minden arc, minden szem,
lélekzetüket visszafojtva várják a lant pendülését, nótaszerző dalia
hangjának édesbús csendülését.
– A csudaszarvas történetét daloljad, – szól a fejedelem – s amint
megpendül a lant, átszellemül Árpád arca, átszellemül valamennyié.
Érintetlen állanak a serlegek. Csak a testük van itt ezeknek az
embereknek, a dallal együtt száll lelkük arra a szép szigetre, hol
egykor régen, nagyon régen, Hunor és Magyar reggeltől estig űzték a
csudaszarvast, mígnem az eltünt egy ingoványban…
Az ifjú ujjai végig futnak a lant hurjain s kezdi a dalt a
csudaszarvasról, lassú pengetéssel kisérve mélán csengő énekét.
Egyszer régen, nagyon régen, haj!
Nimród király idejében, haj!
Vadászni ment két dalia,
Mindakettő Nimród fia:
Hunor, Magyar, haj!
Mondta Hunor: hallod, öccse, haj!
Kicsi a mi apánk földje, haj!
Menjünk átal a határon,
Mondta Magyar: én nem bánom.
Hunor, Magyar, haj!
Mentek, mentek, mendegéltek, haj!
Szép csendesen eregéltek, haj!
Száz dalia ment utánuk,
Vissza-visszanéztek rájuk,
Hunor, Magyar, haj!
Addig mentek, mendegéltek, haj!
Selyemfüves rétre értek, haj!
Meg-megálltak, csudálkoztak,
Osztán tovább kalandoztak,
Hunor, Magyar, haj!
Hallgassatok reám mostan, haj!
Csudát mondok néktek nyomban, haj!
Selyemréten szarvast láttak,
Hajrá, haj, utána vágtat
Hunor, Magyar, haj!
Szarvast ők sokat vadásztak, haj!
Ilyen szépet még nem láttak, haj!
Arany szőre minden szála,
Csak utána, csak utána!
Hunor, Magyar, haj!
Arany szőre minden szála, haj!
A szarvának minden ága, haj!
Szeme gyémánt, éjfekete, –
Utána most dárdát vete
Hunor s Magyar, haj!
Csudaszarvas visszanéze, haj!
Mindeneket megigéze, haj!
Eltünék egy ingoványba,
Soha többet meg nem látta
Hunor, Magyar, haj!
A vadászok megfordultak, haj!
Szomorúan elindultak, haj!
Mentek, mentek, mendegéltek,
Csudaszarvasról beszéltek,
Hunor, Magyar, haj!
Mentek, mentek, mendegéltek, haj!
Gyönyörű szigetre értek, haj!
Soha ide nem találnak,
Nálad nélkül, csudaállat,
Hunor, Magyar, haj!
Tovább mentek, mendegéltek, haj!
Szádogfa ligetbe értek, haj!
Szádogliget illatozik,
Ti reátok várakozik,
Hunor, Magyar, haj!
Szádogliget közepében, haj!
Dalolnak, de milyen szépen, haj!
Tündérlányok karikába,
Most bámulnak igazába
Hunor, Magyar, haj!
Im halljátok, csudáljátok, haj!
Mit dalolnak a leányok, haj!
«Fordulj, fordulj, angyalmódra!»
Hallgatja ezt elfogódva
Hunor, Magyar, haj!
Lányok, lányok, tündérlányok, haj!
Napra nézhetsz, de nem rájok, haj!
Benn a körben forog kettő,
Király lánya mindakettő, –
Hunor, Magyar, haj!
Összenéznek a vitézek, haj!
Gondolnak ők nagy merészet, haj!
Leányokat közrefogják,
Szép gyengén nyeregbe kapják –
Hunor, Magyar, haj!
Mindeniknek akadt párja, haj!
Magáét keblére zárja, haj!
Ottan mind sátrat verének,
Onnét el sem is menének,
Hunor, Magyar, haj!
Halljad, Hunor s Magyar vére, haj!
Az énekem véget ére, haj!
El is el ne feledjétek,
Akiktől mind eredétek:
Hunor, Magyar, haj!
– Hunor, Magyar, haj! – zümmögték minden versszak után a magyarok, s
midőn a dal véget ért, az utolsó sort már nemcsak zümmögték,
csatakiáltásként zendült, búgott fel: Hunor, Magyar, haj! És
összecsendültek a serlegek mind az asztal felett, felálltak a magyarok s
ég, föld megrengett belé, kiáltván: éljen Árpád!
Most már zajosabbá lett a lakoma, megeredt a szó a kevés szavú magyarok
ajkán s csak akkor tért vissza a csend, mint medrébe a kiöntött folyó,
ha meg-megpendült a lant mélán, halkan, mintegy mondva: mostan ide
figyeljetek, zengek nektek szép éneket, régi magyarokról, vitéz
daliákról, hadi szerencsének forgandóságáról…
Az esthajnali csillag már feltetszett az ég alján, mikor a fejedelem
asztalt bontott. A magyarok lármás kedvben oszlottak szét. Ugyanazok az
emberek, kik némán, borongva hallgatták a kobzos dalia énekeit, most
egyszerre mind a bolgárok ellen viselendő csatáról beszéltek, élénken
vitatták hazafelé mentükben: vajjon elég lesz-e öt ezer ember? Vajjon
nem nagyon fiatal-e még Levente a hadviselésre? Mi más volt a sátrak
képe is, mint rendesen! Férfiak, nők nagy tömegekbe verődtek a sátrak és
a tüzek körül, s mintha csak valami nagy ünnepségre készültek volna,
kigyúlt arccal beszéltek az eljövendő nagy hadviselésről. Büszkeségtől
csillogtak a szemek: lám, a hatalmas görög császár a magyarokra szorult.
Nem hiába, atyafi nép a bolgár a magyarral, még a görög császár sem bir
vele. De bir a magyar! Ám voltak, akiknek nem tetszett a dolog. Mért
hogy a magyar idegent segítsen az ő attyafiai ellen? – Úgy biz a’ –
mondották a harcvágytól égő fiatalok – hát a bolgárok jobbak-e nálunk?
Néztek-e az atyafiságra?
A legtöbb sátor körül már serényen készülődtek a vitézek. Az egyik
kardját köszörülte, a másik a lószerszámokat szedte rendbe: fényesítette
a kengyelvasat, kente olajjal a kantárt, toldozta-varrta vastag szurkos
cérnával a szakadozó szíjjat. Pelyhedző állú legények mátkájuktól
bucsúzódtak: ki tudja, nem kell-e már holnap reggel indulni nagy
Görögországba? Mert ha egyszer Árpád hadba indítja népét, nem sokat
készülődik. Minden épkézláb embernek a nap, az éjszaka minden órájában
készen kell állani. A hírvivők benyargalják a pusztát s a kivont kard, a
kürtszó jelenti mindeneknek: lóra, magyar, lóra! hadba indulsz menten!
Egyenkint tudják, hogy kinek szól a parancs. Ki következik sorra? Ki
megy hadba s ki marad otthon őrizőnek. Elsőnek a fejedelem
sátortáborának hadi népe indul s mire ez a szomszéd szállásra ér, ennek
hadi népe már lóháton ülve várja azt, hogy hozzá szegődjék. Így verődik
össze szállásról-szállásra a had s egy hét, két hét alig telik belé:
lovon ül Etelköz hadi népe, az, amelyik soron van.
– Térjetek pihenni, – mondotta Árpád kegyelmesen Niketásznak, mikor
asztalt bontott –, reggel innét indul ezer vitéz s hét nap mulva öt ezer
vitézem áll a Duna partján, hogy hajóitokra szálljon.
Niketász hitetlenül nézett a fejedelemre.
– Óh, nagy fejedelem, hogyan lehetséges ez? Az én hazámban hetekig,
hónapokig tart a készülődés.
– Az én népem mindig harcra készen áll, – mondotta a fejedelem
nyugodtan, szinte közömbösen. – Isten áldjon, kemény Niketász. Üdv a
császárnak.
Niketász mélyen meghajolt a fejedelem előtt, nemkülönben társai s
látható megilletődéssel távoztak szállásukra. Még le sem pihentek, végig
hömpölygött a sátrak között a szádogfa-kürtök méla búgása.
– De különös harci riadó! – mondotta Niketász a társainak. – Mintha
temetésre készülnének. Csudálatos nép ez a magyar.
– Bizony temetésre készülünk, – mondotta egy magyar vitéz, ki Niketászt
és társait a szállásukra kisérte – a bolgárok temetésire.
El-elhalt a kürtszó, majd újra hallani lehetett méla, bánatos búgását.
– Meglássátok, – mondotta a magyar vitéz – mire pirkad a piros hajnal,
lóháton ül ezer magyar, indulásra készen. Jóccakát!
Kivánhatta a jó éjszakát a görögöknek. Leheveredtek, de szemükre nem
jött álom. Nem is mertek volna elaludni. Az lett volna csak a szégyen,
ha az induló hadinép lármája veri fel álmukból. Hiszen ha
bepillanthattak volna a fejedelem sátrába, láthatják vala, hogy a
fejedelem le sem heveredett. Még az agg Álmos sem. Talpon volt a
fejedelmi sátor népe, csak a kicsi Jutócs aludott bölcsőjében édesen.
Sem Tarkacs, sem Jelek nem feküdt le: hiába biztatta az édes anyjuk. Ha
már nem mehetnek hadba még, legalább lássák a készülődést, lássák a
vitézek indulását. Özséb szerető gondossággal rakosgatta össze Levente
ruháit: a legszebbeket, a legékesebbeket. Ne valljon szégyent a görög
császár előtt. Hadd lássa a görög császár, hogy a magyar fejedelem fia
nemcsak vitézségben, de vitézi pompában is vetekedik bármelyik
királyfival. Drágakövektől terhes övek, nehéz arany láncok, gyémánt
sisakforgók, arany gombok, a pompás fejedelmi ruhák mindenféle ékességei
szép gondosan el voltak rendezve átalvető zsákokban. Csak arra kell tíz
ló, hogy vigye a sereg után Levente holmiját. Durva kenderingek mellett
puha selyemingek: hadd legyen minden alkalomra. Ruhák, melyeket hadban
visel, ruhák, melyeket vadászatra ölt fel – hátha arra is lesz közben
ideje? És egy zsákban hamuban sült pogácsa, izletes pecsenye, szalonna,
sódar – amíg ebben tart, ne szoruljon az ő szívéről szakadt édes fia
idegen népek főztjére-sütjére. Mindent az ő gondos anyai keze rendez,
másnak nem engedi. Árpád meg-megáll a sürgölődő asszony mellett s
megilletődve nézi.
– Nem fáj a szíved, Özséb? – kérdi gyöngéden. – Ki tudja, látjuk-e
valaha legnagyobb fiunkat?
Özséb szemében köny csillan meg.
– Egy kicsit fáj, édes uram. Hogyne fájna, hiszen az én szívemről
szakadt. És a kigyelmed szíve?
Mondotta Árpád:
– Az én szívemnek nem szabad fájni.
Ám egy könycseppet ő sem tudott eltitkolni: legördült a fenséges szép,
komoly arcon.
Oda tipegett az agg Álmos is.
– Hamar kezdi a fiú, de csak kezdje. Én is olyan fiatalon kezdettem. S
lám, velem volt a szerencse: elkerült a halál. Annyi sok csatában még
sebet sem kaptam.
– Miként a nagy Attila! – mondotta Özséb s szeretettel nézett az ő
urának édes apjára.