Honszerző Árpád: Elbeszélés a honfoglalás idejéből - 3

csud’ám, ha nem görög. A Duna felől jő. Bizonyosan a görög császár
követje. Talán éppen a «kemény» Niketász, Bölcs Leó császár fő embere. A
hadban vitéz, tanácsban bölcs Niketász, ki ha nincs, már rég kő kövön
nem marad a görög császár birodalmában: úgy végig seper rajta Simeon, a
bolgárok hatalmas császára.
Már csak egy nyíllövésre volt a csapat: egyenkint látta Levente őket. Mi
tenger kincs Niketásznak a ruháján! Arany, rubint, smaragd, gyémánt
borítja aranyszálakkal átszőtt selyem kaftánját. Nyuszt kalpagján
öklömnyi gyémánt. Mekkora lehet a császárnak, ha ekkora van a
követjének. S im jött a nyomában tizenkét dalia. Mind magas szál
legények, csillogó, ragyogó köntösökben. S a tizenkét dalia mögött
huszonnégy szolga vezet huszonnégy lovat, a lovak hátán nehéz zsákok
átvetve, lelógva két oldalt. Ezek a zsákok bizonyosan meg vannak gyúrva
drágábbnál-drágább selymekkel, s mindenféle drágaságokkal. És bezárja a
menetet huszonnégy fegyveres vitéz.
– Attól a szádogfától háromszor egy óra a fejedelem sátra – hallszott a
farkas khán éles, rikácsoló hangja, s előre mutatott hét ágú ostorával a
sátor irányába.
– És csakugyan hallgat reád a fejedelem? – kérdezte Niketász, – mert ő
volt – s gyanakodva nézett a khánra.
– A fejedelem is, a fia is. Mondom neked, hogy Levente s Birtik annyi
már, mintha egy sátorban élnének.
Levente önkéntelen felkelt a kút köpűjéről s a szádogfa mellé húzódott,
hogy ne lássák. Hadd beszélje ki magát kedve szerint a khán. Elpirult a
gondolatra, hogy ő most hallgatódzik, de megnyugtatta magát: nem magáért
hallgatódzik. Hátha valami roszban sántikál gonosz lelkű khánja.
– Árpád akaratjával? – kérdezte Niketász.
– Árpád akaratja! – legyintett megvetően a farkas khán. – Neki csak egy
akaratja van, hogy a magyarokat elvezesse Attila földjére. Hát nem jobb
volna itt maradni az öt folyó között? Innét beüthetnénk hol ebbe, hol
abba a tartományba. Amikor nektek szükségetek lenne ránk, segítenénk
mindenféle ellenség ellen. Ti fizetnétek, mert van miből. Tenger kincse
lehet a ti császárotoknak.
– Összegyűlt egy kevés az idők során, – mondotta Niketász a dúsgazdag
ember dölyfével.
– No, nálam is összegyűlt egy kevés. Több kincsem van, mint Árpádnak.
– De hát többhöz több kell, úgy-e? – jegyezte meg Niketász gúnyosan.
– Régi igazság, – vetette vissza a khán. Abból a háromszor nyolc zsákból
legalább kettő az enyém lesz. Te is így számítottad?
– Az a fejedelem dolga, – mondotta Niketász határozottan.
– A fejedelem dolga? Az mind a vezérei közt osztja ki az ajándék javát.
Többet a vezéreknek, mint magának. S legkevesebbet nekem. Mindig azzal
fizet ki: neked úgy is több kincsed van, mint a vezéreimnek.
– A ti fejedelmetek igazságos ember lehet.
– Igazságos! Fél tőlem, a hatalmamtól. Hiszen csak Levente…
Nem fejezte be gondolatát, de a «kemény», a «bölcs» Niketász így is
eleget értett s folytatta a félbehagyott mondatot:
– elvegye a leányodat, te leszel a fő khán. Az igazi fejedelem. Árpád és
Levente csak amolyan árnyék fejedelmek. Értlek, Jedajk khán. Nekem
különben mindegy, mit csináltok, csak most kapjak bár ötezer vitézt a
cudar bolgárok ellen. Annyit csak kapok, úgy-e bár?

[: «Mintha földből pattant volna ki, úgy termett a csapat
elé.»]
– Többet is, ha velem jól beszélsz, – mondotta a khán s falánk tekintete
rátapadt a zsákokra. Vagy hármat már el is nyelt a huszonnégyből.
– Jó, jó, nem leszek háládatlan, – nyugtatta meg Niketász – csak ember
légy a talpadon.
Éppen akkor haladott el a csapat a szádogfa mellett, de a farkas khán
nem is nézett a fa felé, az ő lelkét egészen elfoglalta a gazdag ajándék
s az ezt követő még gazdagabb zsákmány reménye. Hallotta a lónyerítést,
s ügyet sem vetett rá. Mikor aztán jó messzire haladtak, Levente
hirtelen felkapott a vasderesre s nagy kerülővel elejbök vágott. Mintha
földből pattant volna ki, úgy termett a csapat elé.
– Levente! – kiáltott a farkas khán s meglepődve nézett körül. Látszott
rajta, hogy keres valakit a közelében. – Hol hagytad Birtiket?
– Ő hagyott el, – mondotta Levente, de oly egykedvűen mondotta, hogy a
farkas khánnak arca belésáppadott.
– Összevesztetek?
Levente vállat vont.
– Szerelmes szívek szokása, – szólt közbe Niketász, kinek éles szeme
észre vette, hogy a szerelmesek közönséges virrongásánál nagyobb baj
történt.
– Idegenek vagytok, amint látom – terelte el Levente a beszédet, – s ha
jól szemlélem, Görögországból jöttök. A fejedelemhez igyekeztek?
– Árpádhoz, a magyarok nagy fejedelméhez, kinek vitézsége és bölcsessége
eljutott a hatalmas keleti császárnak udvarába.
– S a hatalmas keleti császárnak az a kérése, úgy-e bár, – mondta
Levente gúnyosan, – hogy Árpád, a magyarok nagy fejedelme verje ki
Görögországból a bolgárokat?
– Büszke hangod, dali termeted azt sejteti, – mondá Niketász hizelkedő
hangon – hogy te a nagy, a hatalmas fejedelem fia vagy. Eltaláltam-e?
– Eltalálhattad, mert hallottad nevemet, – felelt Levente, kit e
hizelkedő szavak nem ejtettek meg. Jól látta Niketász arcán, hogy
nehezen tudta elfojtani sértett büszkeségét s a segítségre szorult gőgös
ember kényszeredetten nyögte ki a hizelkedő szavakat.
– Hallottam nevedet, de vajjon nincs-e több Levente az öt folyó között?
– Több Levente? Ki merné az én nevemet viselni abban az országban, ahol
az én apám a fejedelem?
– Igazad van, – hagyta helyben alázatosan Niketász, de bensejében
szánakozást érzett. Mi kár, gondolá magában, hogy ennek a szép, dali
ifjúnak szíve gőggel vagyon tele!
– Bizony igaza van! – rikácsolt a farkas khán, ki merthogy még nem tudta
e pillanatban, hogy hányadán van Leventével, célirányosnak vélte a
hizelkedést. – Levente! Haj, Levente! – áradozott a farkas khán. – Az ő
nevétől még reszketni fog a világ! Meglássátok, úgy elsöpri a
bolgárokat, hogy hírük-poruk sem marad. Aztán neki vág nyugatnak, mint
egykoron Attila. Hej, ha meg nem hal Attila időnek előtte, bizony nem
jöttök ti most segítségért, görögök! Hol volnátok most?
– Jedajk khán! mordult rá Levente – ami szabad a fejedelem fiának, nem
szabad neked. Megesmerem, hogy Niketászt megbánthatták szavaim. Ifjú
hevem elragadott. Azt gondoltam, mikor Niketász azt mondta, hogy a
hatalmas görög császártól jő: ha a görög császár _hatalmas_, miért van
szüksége a maréknyi magyarra? Visszavágtam egyszer s azzal vége. De te
mi jogon sértegeted a görögöket? Mit tudod, mi lesz vala, ha Attila nem
hal meg hirtelen halállal?
– No, no, Levente, – hunyászkodott meg a farkas khán – látod, látod,
ifjú vagy te még. Én csak téged akartalak dicsérni, s tehetek-e róla, ha
szájam tovább szaladott? Mert, ami igaz, igaz, – fordult Niketásznak –
jaj lesz a népeknek, mikor Levente megmozdul…
Niketász a sokat látott, tapasztalt ember szemével nézett Leventére.
Világosan látta, hogy Levente lelke mélyéből megveti a farkas khánt, s
im mégis jól esik hallani, akárkitől ered, a csúnya hizelkedő szavakat.
Hogy ennek az ifjúnak lelke tele van messzelátó tervekkel. Világverő
Attila idejét akarja feltámasztani egy maréknyi néppel. Ámde Attila népe
szörnyű áradat volt, mely maga előtt seperte vagy maga köré habarta az
útjában talált népeket. Mit kezdhet Levente azzal a néppel, mely az öt
folyó közt kedve szerint elterülhet? Ha legalább együtt volna mind, aki
magyar. De a bessenyők két felé szakasztották már Lebediában. Az egyik
fele elbódorgott a perzsák földjére, a másik felét ide vezette Árpád.
Vajjon találnak-e egymásra valaha az elszakadt testvérek? Niketász éles
szeme hamar megvette a mértéket Leventéről. Különösen alkalmas arra,
hogy diadalmas harcra vezessen nehány ezer embert akár tízakkora sereg
ellen, de nem kitartó, nem körültekintő. Egy-egy diadalra nagyot alszik
s mire újra fellángol benne a világverő harci kedv – már késő:
sziklafalként állják útját mind a népek, melyek külön-külön tán meg sem
állhatnának előtte.
– De belemerültél a gondolatidba! – szólalt meg Levente. –
Megmondanád-e, hogy mit forgatsz elmédben, kemény és bölcs Niketász?
Niketász elmosolyodott. Hiszen csak az kéne, hogy megmondja a valóságot.
– Azt forgattam az elmémben, dali Levente, hogy áldott az óra, melyben
elindultam Bizáncból, ha apád, a nagy fejedelem, megsegíti az én
császáromat nagy bajában s te vezeted apád seregét a bolgárok ellen. De
hidd el nékem, te is áldhatod az órát, ha átkélsz a Dunán. Hallottad-e
hírét…
Itt megakadt Niketász szava.
– Mit akartál mondani? Mért nem mondod tovább?
Niketász lopva a farkas khánra tekintett.
– Hajolj közel hozzám.
Levente áthajolt egészen Niketászhoz, az meg belesúgta a fülébe:
Világszép Hajnának, Simeon bolgár császár leányának hallottad-e hírét?
Ám a farkas khánnak farkas füle volt: úgy hallott minden szót, mintha az
ő fülébe súgták volna. Arca elszederjesedett, szeme szikrát hányt, teste
vonaglott a magába fojtott dühtől. Ellenben Levente arca átszellemült,
nem tudott uralkodni magán, hangosan felkiáltott:
– Hírét is hallottam, láttam is. Láttam álmamban, nem egyszer!
– Cudar görög! – ordított a farkas khán, nem tudva tovább magába fojtani
indulatját. Aztán kétségbeesetten fordult Leventének: – Ne hallgass rá!
Megcsal. Mind csaló a görög. Megcsal, megvarázsol. Csak egy világszép
leány van. Az én leányom. Hallod, Levente? Ne higyj a görögnek!
Levente szánakozva nézett a farkas khánra.
– Eredj a sátradba, Jedajk khán. Csendesüljön véred. Már közel a
fejedelem sátra. Nem állhatsz elé ilyen felindultan. Eredj haza, Jedajk
khán!
Ezt már parancsoló hangon mondta Levente.
– Megyek, megyek! – hörögte a farkas khán. – De ezt az órát el ne
felejtsétek. Hallod-e, Niketász? Hallod-e, Levente?
Abban a pillanatban fájdalmasan felhorkantott az arabs kanca, rettentő
ugrásokban vágtatott el a farkas khán sátra felé.
Niketász aggodalmasan csóválta fejét.
– Ezzel még meggyűlhet a bajunk. Kár volt elárulnod magadat, Levente.
– Mit rejtegessem, amit érzek!? Különben is ő hallotta minden szavadat.
Mértföldekről meghallja a hangot, kiveszi a szót. S mit bánom én,
hallotta, nem hallotta: ami a szívemen, a szájamon.
– Magyar vagy, – mondotta Niketász. – Hallottam a magyarnak erről a
természetéről. Sok kárt vallotok még emiatt.
– Az lehet, – mondotta büszkén Levente – de azért a természetünkön nem
változtatunk!
E pillanatban feltűnt Árpád sátra. Niketász önkéntelen végig nézett
magán, rendbe rángatta köpenyegét. Aztán szigorúan vissza nézett a
kiséretre. A hosszú úttól kissé meghajlott hátak kiegyenesedtek, a
daliák rendbeszedték magukat. Minden arcon különös érzés tükröződött.
Nemsokára színről-színre látják Álmos fiát, a nagy, a hatalmas Árpádot.
Akinek csak egy maréknyi népe van s még sem hajtotta meg fejét Kelet
leghatalmasabb királya, a kozár király előtt. Ezek a vitézek, akik annyi
császárt, királyt, fejedelmet láttak, Árpád sátrához elfogódva
közeledtek.




APA ÉS FIA.
Alkonyodott, mikor a görög császár követei Árpád sátra elé értek. Az
idegenek láttára nagy tömegekben verődtek össze a magyarok, férfiak,
nők, gyermekek. A férfiak, különösen az öregebbrendűek, jól ismerték a
«kemény» Niketászt, hisz gyakran fordultak meg a görög császár
városában, a fényes Bizánczban. Ide vitték foglyaikat, ide a pusztákon
és rengetegekben elejtett vadak bőrét s hoztak cserébe selymet,
bársonyt, drága ékszereket s csengő aranyakat. Jó ismerősként fogták
körül Niketászt és embereit s az asszonyok vágyakodva szemlélték a
zsákokat: mi drága selymek lehetnek azokban! Vajjon jut-e nekik azokból?
A cselédnép serényen forgolódott a követek körül, leemelték, vitték a
zsákokat a sátor elé, egy halomba rakták. Egy része meg a lovakat vette
gondjába, vezették a szárnyékokba, megkötötték s illatos szénát vetettek
eléjük.
– Juthatunk ma a fejedelem színe elé? – kérdezte Niketász Leventét.
– Ma nem, – mondotta Levente. – A magyarok fejedelme csak a törzsek
vezéreinek jelenlétében fogadhatja más országok követségeit. Nemcsak a
fejedelemnek, de a vezéreknek is hallani kell, hogy miben jártok. Akkor
aztán egybehívják mind a nemzetségek főbbjeit is s együtt határoznak:
mit feleljenek a ti kérésetekre. Ez a magyar törvény.
– Bölcs törvény, – jegyezte meg Niketász. – Tanulhatnánk tőletek.
– Most jertek a vendégsátorba. Pihenjétek ki magatokat. Holnapra
egybehivatjuk mind a vezéreket s a nemzetségek főbbjeit.
A fejedelmi sátor mögött díszes sátor állott: a vendégsátor. Itt
szállásolták el Niketászt s az előbbkelő görögöket.
– Mintha csak otthon volnék, – mondotta megelégedetten Niketász, a nagy
kényelem láttára.
Drága selymekkel bevont széles diványok, rajtok dagadó vánkosok,
aranyszövetű terítők: többnyire a görög iparművészet remekei. Nehéz
függönyök osztották szobákra a nagyterjedelmű sátort s közepén óriási
terem volt: ebédlő-terem. A hosszú, arany-, ezüstdíszekkel ékített
asztal patyolat fehér abrosszal volt megterítve, rajta öblös arany
tálak, tányérok, serlegek szépen elrendezve, mintha előre várták volna a
követeket.
– Mennyi kincs csak ezen az asztalon s ez mind a mienk volt, – dörmögte
magában Niketász. – Mennyi kincs! – ismételte fenhangon Niketász. – Mi
lehet akkor a fejedelem sátorában!
– Sokkal kevesebb, – mondotta Levente. – Apám az egyszerűség embere. A
pompának nem kedvelője. Meglátod holnap, milyen egyszerű belől az ő
sátra.
– Az a része, hol a követséget fogadja?
– A követséget nem sátrában fogadja. Arra külön sátrat emelnek. Magas
rudakra hosszú, széles selyem ponyvát feszítnek ki.
– S alatta arany trón, magas aranypádimentumon, úgyebár?
– Nem – mosolygott Levente. – A fejedelem lóháton trónol, nemkülönben
körülötte a vezérek, s oldalt a nemzetségek főbbjei.
– És a követség?
Levente megütődve nézett Niketászra.
– A magyarok fejedelmével nem lehet lóhátról beszélni!
– Ugyanúgy, mint a görögök császárával! – vetette vissza Niketász, – nem
fojthatva el bosszúságát.
– Ugyanúgy, – hagyta helyben Levente, – jól megnyomva a szót.
Közben a cselédek egész raja lepte el az ebédlőtermet s hozták ezüst-
meg aranytálakon a ropogós, nyárson sült pecsenyéket, hatalmas kannákban
üdítő méhsert, tüzes borokat s Levente asztal mellé tessékelte Niketászt
és főbb embereit.
– Mintha otthon volnátok, – mondotta Levente. – Egyetek, igyatok, senki
meg nem háborít. Nyugodalmas jóccakát, Niketász! Nektek is, vitézek!
Azzal magára hagyta a követséget s sietett a fejedelem sátrába. Árpád
akkor már a sátor előtt ült, a terített asztal mellett háza népével. Ő
nem szeretett behúzódni a sátor alá. Isten szabad ege alatt érezte csak
jól magát, étel, ital jobban esett itt, hol messze elnézhetett népeinek
sátra felett. Láthatta a sátrak előtt égő tüzeket, hallhatta az
ideverődő hangokat: az ő népének hangját. Méla dallamú nóták szállottak
föl a tüzek mellől s szálltak csendesen az alkonyatban, hová, merre?
Kelet felé? Nyugat felé? Egyik-másik sátor előtt eleven vikotába
vegyültek a férfiak. Összeverődtek a nemzetségek egy-egy hatalmas tűz
köré, s vitatták keményen: hogy lesz jó, mint lesz jó. Bizonyos, hogy
hadba hívják a görögök a magyart. Kára lesz-e, haszna lesz-e, ha mennek?
– Itt van Levente! – kiáltotta egyszerre Tarkacs és Jelekh.
Szerettek volna felugrálni az asztal mellől, elébe szaladni, tarsolyát
kikutatni, nem hozott-e nekik valamit. De a fejedelem komor tekintete
helyükre szegezte a kandi fiukat. Levente különben most ügyet sem vetett
öccseire, arca, szeme lelkes tűzben égett s boldogan borult anyja
kebelére.
– Hadba megyek, édes anyám!
– Jó, jó, – hárította el magáról gyöngéden Leventét Özséb – nincs itt
senki rajtam kívül?
Levente kissé meghunyászkodva lépett apja elé, alázatosan lehajlott
kezére s zavartan hebegte:
– Engedjen meg, édes apám uram.
– Ülj a helyedre, – intett a fejedelem – s komolysága mintha enyhült
volna ennek a deli szép ifjúnak, az ő véréből való vérének láttán. Szép
deli ifjúságát látta megelevenedni Leventében. Ő is épen ilyen volt:
fellegekbe járó, nagyot, rendkívülit akaró, de a férfi korra csendesebb
lett a vére, nyűgbe verődtek szertelen indulatai, s más szemmel látja a
maga s népe jövendőjét, mint könnyen lobbanó ifjú korában. Majd
lecsendesül Levente is. A szilajságot magát mérséklő, edzett erő, a szív
féktelenkedését az elme bölcsessége, higgadtsága váltja fel s uralkodása
áldás lészen az ő népének.
Levente elfoglalta helyét, de bár egész nap étlen-szomjan csatangolt,
alig evett-ivott valamit. Az ő lelke már messze járt, túl a Dunán,
Fekete-tenger partján, onnét száguldott tovább, tovább, beszáguldotta a
bolgárok földjét, azon is messze túl – vajjon mi lehet azon túl?
– Jelentették, – szólalt meg hosszú hallgatás után Árpád, hogy követség
jött a görögök császárától.
– Én kalauzoltam a farkas khán kútjától idáig, – mondotta Levente.
– A kemény Niketász vezette a követséget, úgy jelenték nekem. Mit
akarnak?
– Segedelmet a bolgárok ellen. Úgy-e, megyünk, édes apám uram?
– Ha a törzsek s nemzetségek többsége e mellett szavaz, – menni kell, –
mondotta Árpád kedvetlenűl.
– Hát édes apám uramnak nem lesz kedve szerint?
– Nem. Elég vért vesztett már a magyar. Eleget volt bolondja más
népeknek. Ma ennek segítsünk, holnap annak s csak gyengül a nép,
ahelyett, hogy gyüjtené az erejét Attila földjére.
– Szabad-e elémondanom, édes apám uram, amit az én ifjú elmém forgat?
– Hadd mondja elé, – nézett Özséb kérően a fejedelemre. – Lássuk, hogy
vált az esze.
– Lássuk, lássuk, – mondotta Árpád s szeretettel nézett Özsébre. Arcának
komorsága eltűnt, mint mindannyiszor, ha hallotta szavát annak az
asszonynak, ki érette elhagyta apja fényes udvarát, el a hatalmas kozár
birodalmat s lett a felesége, osztályosa egy vándor nép fejedelmének.
– Az én ifjú elmém azt forgatja, hogy megrenyhül a magyar vér a tunya
pihenésben. Inkább kevés magyar, de annak a kevésnek lobogjon a vére,
mint a tűz, semhogy sok legyen s aludjék a vére, mint a tej. Meg kell
mutatni az erőnket. Hadd menjen világgá a hírünk. Ha most hadba
szállunk, s végig pusztítunk a bolgárok földjén, bezzeg másként
beszélnek a magyarokról! Egy kicsit arra jártunkban benézünk Attila
földjére is: hadd lám, csakugyan olyan szép, olyan gazdag-e, mint a hogy
eleinknek Csaba regélte?
– Jól vált az esze? – suttogta Özséb.
Árpád nem felelt, de szemében ott volt a felelet. Látható gyönyörűséggel
hallgatta Levente okoskodását.
– Tűz a vére, de az esze is, – azt mondotta Árpád tekintete.
– Sok igaz van abban, amit elé mondtál, – szólalt meg végre Árpád. –
Csak egy a bökkenője. Hátha elpártol a szerencse a magyarok fegyverétől?
– Bátraké a szerencse! – tüzeskedett Levente. – Érzem, édes apám uram,
hogy velünk lesz a magyarok Istene. Diadalmasan hordozzuk meg a turulos
zászlót. Én mindig elől járok, – elől, előre! Előre! Utánam a magyar.
Tűzön, vízen át! Úgy-e, én leszek a vezér, édes apám uram?
– Várj, várj, – csitította Árpád, s csak alig tudta elrejteni
mosolygását. – Azt a nemzetgyűlés határozza meg. Hátha még fiatalnak
tartanak? Hátha a hadba szállás ellen szavaznak?
– Óh, ismerem én a magyart. Rég megunta ezt a tunya életet. Csak
vadászat, vadászat, hadijáték, de igazi csata soha! Csak ellene ne
szóljon, édes apám uram, tudom, hogy egyakarattal száll hadba minden
nemzetség.
– Lám, lám, te felkerekednél az egész néppel s védtelen hagynád az öt
folyó közét. Hány ezer vitézt kiván Niketász?
– Öt ezeret.
– Tudod-e, hány fegyverfogható marad itthon, ha ötezer hadba száll?
– Hétszer ötezer.
– Lesz az nyolcszor ötezer is. De kell is, hogy ennyi itthon maradjon.
Minden órában rajtunk üthetnek a bessenyők.
– A bessenyők! – kiáltott fel Levente s szertelen gyűlölet lángja
lobogott a szemében. – A jó atyafiak. A testvérek! S a bolgárok! Ezek is
testvérek. S nem e két testvértől szenvedett-e legtöbbet a magyar? S nem
Simeon császár volt-e, ki elrabolta Lebediás egyetlen leányát: világszép
Hajnát!
– Igaz, igaz, – hagyta helyben Árpád s komoran nézett maga elé. Pedig
mit nem cselekedhetnénk, ha megértenők egymást! Mióta hún és magyar, e
két főnemzetség elszakadt, gonosz Ármány gonosz lelke tüzeli egymás
ellen a testvér népeket. Irigylik egymástól azt a darabka földet is,
hova sátrukat felütik. Bizony meglátjátok, itt sem lesz maradásunk. A
kozárnak fáj, hogy elszakadtunk tőle, sőt elhoztuk tőle a kabart is. A
bessenyőnek jobban ízlik az étele, ha feldúlhatja a mi tűzhelyeinket.
Nem kezdhet a magyar békés munkába. Nem szánthat, vethet. Vadak bőrén
szerzi a kenyeret. Vadak, halak húsa – ez az övé. Minden egyebet idegen
földön kell megszereznie. Ez nem élet, fiam. Örökös föld kell e népnek.
Örökös. Ahol szánthat, vethet, arathat. Ahol az asszonynép szőhet,
fonhat, szabhatja, varrhatja háza népének ruháját. Maga kovácsolja a nép
a fegyverét s ha kell, meg is védi vele földjét. De a népnek érezni
kell, hogy ez a föld az övé. Ez örökös. Addig hiábavaló minden
igyekezet. Az öt folyó közén nem érzi, hogy az övé. Vetted-e észre?
– Vettem, vettem. Itt nem is maradunk sokáig. De szabad-e szólanom még,
édes apám uram?
– Szabad, szabad.
– Ne induljunk üres kézzel Attila földjére. Ne nézzenek minket szegény,
jövevény népnek. Szerezzünk kincseket, sokat, sokat. Hadd káprázzon a
népek szeme a magyarok gazdagságán.
Árpád feddően nézett fiára.
– Vigyázz, Levente, vigyázz. Jó, ha van kincs, de ne kapj a csillogás, a
ragyogás után. Félek, hogy elragad a kincs telhetetlen vágya s az jóra
nem vezet. Nem kincsekkel akarom én megvenni Attila földjét, de elmém s
kardom élével. A gazdaságot szerezze meg a munka. A becsületes munka. A
prédának sohasem voltam barátja. Mindig csak a kényszerűség hajtott reá.
Ne felejtsd, hogy fejedelem fia vagy s egykor te is fejedelem leszel.
Levente hallgatott. Az ő szíve ily kevéssel nem tudott megelégedni. Ő
másnak gondolta az örökös hazát. Hiszen legyen örökös haza, de abból
szerteszéjjel száguldhasson világverő népével, minden népeknek
iszonyatára. Népek, királyok, császárok, reszketve ejtsék ki nevét, mint
egykoron Attiláét. Felprédálni idegen országokat, a világ minden kincsét
egy országba hordani össze: erről álmodott ő, ez a szörnyű szép álom
kisérte őt alva és imetten. De mindebből, ami most végig nyargalt
elméjén, szívén, egy szót sem árult el apjának. Hiszen csak egyszer túl
legyen a Dunán azzal az ötezer emberrel! Csudát fog látni a világ, minek
lesz képese ő maréknyi emberrel is. De most hallgatott.
– Megértettél-e, fiam?
– Meg, – riadt fel Levente.
– És most add ki a parancsot a hírvivőknek, hogy holnap a vezérek s mind
a nemzetségek fejei gyűljenek egybe.
Azzal felemelkedett Árpád az asztal mellől s gyengéden átkarolva
Özsébet, visszahúzódtak a sátorba.
Tarkacs és Jelekh már rég aludták az igazak álmát. Aludott az agg Álmos
is, ki ma vacsora előtt tért pihenni. Hosszú, nagyon hosszú utat tett
előző éjjel…
Özséb félre lebbentette a nehéz selyem ajtó egyik szárnyát, az agg Álmos
fekvő helye mellett haladva el, s bepillantott.
– Csendesen alszik nagyapó, – mondotta az urának. – Nézze, kigyelmed,
mintha más világban járna, mennyei fényesség az arcán.
– Bizonyosan Attila földjén jár, mosolygott Árpád. Feküdjünk le mink is.
Hátha minket is odavisz az álom?…




A NEMZETGYŰLÉS.
Árpád sátrától három nyíllövésnyire magas fensík terült el. Nem a
természet, emberi kéz alkotása volt az a fensík: ide gyülekezett Árpád
népe, ha nemzetgyűlést hivott össze a fejedelem. A fensík közepén
zászlókkal ékített óriás faoszlopok meredtek az égnek. Nem otromba,
durván faragott oszlopok voltak ezek: az ácsmesterségben jeles kabarok
mester keze állatok és virágok képeit faragta rájok. Turul-madár és
tulipán volt ez oszlopok fődísze, közbe-közbe csatajelenetek is
tarkították a nagy gonddal faragott madár- és virágképeket. Az oszlopok
tetején hullámosan hintázó selyem födélen felséges színekben játszottak
a nap sugarai. A görögök, kik megszokták a szemkápráztató fényt,
ragyogást otthon, a császár városában, bámészan nézték a nagyszerű
képet. Nem volt e képen semmi mesterkélt. Egyszerű emberek kezemunkája
volt az oszlopok faragványa s mégis mesteri. Hatalmas látvány volt a
rengeteg selyem födél: ezer asszony talpig öltözhetett volna abból, mit
a magyarok az oszlopokra kifeszítettek nap égető sugarának, eső áztató
cseppjének, vihar verésének.
Alighogy derengett a keleti ég alja, megmozdult a végtelen puszta népe.
Lovas vitézek, hangos harsonaszóval nyargalták be a pusztát, megállva
külön a vezérek, a főbb emberek sátrai előtt.
– Halljad, ember, halljad! Árpád fejedelem parancsolja, minden
meghallja, dolgát félbehagyja: nemzetgyűlés lesz ma!
Ezt kiabálták a harsonások s im egyszerre talpra kerekededett a sátrak
népe. Egy szempillantás, kettő: nyergelve, kantározva nyerítettek a
széles szügyű, hosszú sörényű ősi magyar fajta paripák. Egy
szempillantás, kettő: nyeregben ültek a vezérek, a nemzetségek főbbjei,
dárda a vállukon, kard az oldalukon, fényes, forgós sisak a fejükön. S
hogy legyen mit látni az idegennek, mind magára szedi, kinek ami drága,
csillogó ékszere van. Arany-, gyémántgombokkal kivert öveken lógnak a
görbe kardok: mindnek markolatja, hüvelye kincseket érő. A mentegomb
mind egy-egy arany alma. Mintha arany almákat teremnének a fák.
Ihol már indulnak a vezérek: Előd, Kund, Ond, Tas, Huba, Töhötöm.
Valamennyi mögött nemzetségük színe-java. A fejedelem sátra előtt
gyülekeznek. Elsőnek érkezik Előd, Lebediásnak anyáról testvére.
Lebediás teste ott porladozik Lebediában, a második hazában, mely az ő
nevéről nevezteték el. Most Előd a Nyéki törzs feje. Őt illette volna,
hogy fejedelme legyen a magyaroknak, de öreg volt már ő is: nem
vállalta. Így került sor a második törzsre, a Megyeri törzsre. Álmos
vala ennek a feje, de ő is öregnek érezte magát a fejedelemségre. Ám ott
volt a fia, Árpád, a legvitézebb, a legbölcsebb valamennyi közt. Áldott
legyen a pora is az anyának, ki őt a világra szülte. Bizony elzüllődik a
magyar, ha Isten meg nem áldja vele a vándor magyart.
Lengő fehér szakálla Elődnek – lengő fehér zászló. Vele az öregségben
csak Álmos vetekedik. A többi vezér mind javakorbeli ember. Ím jön az
óriás Kund, oldalán deli fia Kusid, s mögöttük a Kourtigyarmat törzsnek
szine-virága: mind harcban edzett vagy harcra vágyó daliák. Ond, a
vasgyúró, kinek markában négy patkó roppan össze egyszerre. Mellette a
fia, Botond, igazi apja fia. Küzsdég a termete, de széles a melle, a
válla. Aminek ez vállát veti: szikla legyen, mégis összeomlik. S mind
hozzá hasonlatos a Tarján törzs férfinépe. És ihol a Jenek, Kari és Kazi
törzsek fejei, vezérei: Tas, Huba, Töhötöm. Mint egy-egy szálfa
emelkednek ki a tömegből. Megrendül a föld alattuk. És jön legvégül a
nyolcadik törzs, a kozároktól elszakadt kabar-törzs feje: Bánk.
Fejedelmi alak. Ha nem is volt ott a hét vezér közt, mikor Árpádot
pajzsra emelték, egyenlő a többi vezérrel. Az ő népe éber szeme őrködik
a határon. Eleven, fürge ravasz nép, elszánt, vakmerő.
A fejedelem sátra előtt is már felnyergelve toporzékolnak a paripák.
Nyeregben ül már a kisérő csapat, mind csupa válogatott dalia. A
fejedelem testőrei. Valamennyi egy-egy óriás. Lovászlegények tartják
féken a tüszkölő paripákat, a szilajabbakat kettő-három. S im két felé
lebben a nehéz selyem ajtó. Elsőnek Árpád lép ki, két oldalán az agg
Álmos és Levente. A mult és a jövő. Nyomukban Özséb, kézen fogva
kétfelől Tarkacsot és Jeleket. És jön az ősz Torda, a kharkász, az
igazságot tevő, törvénycsináló. A magyar nemzet főpapja és birája.
Egy pillanatra megáll Árpád s szeme gyönyörködve pihen meg a vezérek
során. Háromszoros éljen zúg fel, ezer kard éle villan ki egyszerre
hüvelyéből; ezer kard villanása mondja: Te vagy a mi fejedelmünk,
követünk téged, amerre a szerencse vezet. Ezer büszke fej hajlik meg
hódolattal a legnagyobb előtt. Mint egy földre szállott Isten áll
előttük Árpád fenséges alakja. Azt hinnéd, a hősök hősének márványba
vésett szobra áll itt. Széles, domború mellének nem látod hullámzását: