Honszerző Árpád: Elbeszélés a honfoglalás idejéből - 8

Total number of words is 4160
Total number of unique words is 1965
29.2 of words are in the 2000 most common words
40.3 of words are in the 5000 most common words
47.5 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
az életük s mégis hogy rájuk nehezedik a válás bánata! Egy sincs köztük,
kinek szivét ne kötné ide egy sirhalom. S most elhajtja innét messze,
messze a magyar nép kegyetlen végzete, mely nem ismer irgalmat: hajtja,
folyton hajtja egyik tartományból a másikba: vajjon hol lesz megállásuk?
Borongva jár a fejedelem a népe közt. Mint ahogy a haldoklónak egy rövid
percenetben átvillan lelkén egész élete, úgy villan át az ő lelkén is a
magyar nép sok százados multja, tenger küzdelme, sanyargása,
viszontagsága – haj, lesz-e vége ennek? És ránehezül lelkére a
felelősség súlyos terhe. Ő reá tapad minden szem. Ő benne bizakodik
minden szív. Az ő redőkbe borult homlokát lesik: vajjon mi rejtőzhetik a
redők alatt? Jaj, ha tovább üldözi a balszerencse ezt a népet! Ha
pusztulásba vezeti!
És végig villan lelkén saját élete s megállapodván az alig múlt napok
rettenetes emléke mellett, szíve elfacsarodik. Egy egész világot hagy ő
itt abban a sírban, melyben Levente alszik. Levente! Levente! Ez a
nagyratörő, nagyratermett fiú, apai szívének büszkesége, legfőbb
reménysége. Ő már megmutatta az oroszlánkörmöket. Tarkacs és Jelekh
nevendék gyermekek. Már forgatják a kardot, de gyengék még a
hadakozásra. S ha majd ők is hadba szállnak, nem sepri-e el a harci
fergeteg, mielőtt nevüket beírhatják a történetnek könyvébe? És a kicsi
Jutócs? Aki még csak most mondogatja: anyó, apó. Akinek még csak egy
fájdalma volt: mikor leszakadt az édes anya emlőjéről. Aki nem tudja
még: mi az, elhagyni a földet, ahol születtünk.
De ím egyszerre felderül a borongó arc. Állván a sátor előtt, látja
közeledni Tarkacsot és Jelekhet, versenyt vágtatnak a széllel, arcuk
lángban ég: a diadalmas öröm lángja ez. Nyomukban dali leventék
száguldanak. Tűzben ég arcuk ezeknek is.
– Apám! apám! – kiáltja egyszerre a két fiú. S egyszerre beszélik
lihegve a mai nap nagy eseményét, mint ejtették el az első igazi vadat:
rettentő agyarú vadkant, még pedig kettőt. Tarkacs az egyiket, Jelekh a
másikat.
– Célba vettem, surrant a nyílvessző, egyenest a szügyibe, – mondja
Tarkacs.
– Én is célba vettem s az én nyilam is egyenest a szügyibe surrant, –
mondja Jelekh.
– Mástól halljam, – szól a fejedelem. – Hogy történt, Bekő?
A kabar Bekő, kinek arcát össze-vissza szántották Bolgárországban,
előlép s mondja:
– Nem tódítom, nagy fejedelem, egyszerre került lövésre két vadkan, az
egyik Tarkacsnak, a másik Jelekhnek szaladott. Egyszerre surrant a
nyílvessző, egyszerre torpant meg mind a két vad. Visszatántorodtak, de
csak egy percentésre, osztég megrázkódtak s neki az egyik Tarkacsnak, a
másik Jelekhnek. Egy hajításnyira voltunk tőlük s mondom az embereknek:
térüljünk, forduljunk a legénykék felé, mert mindjárt szörnyű halálnak
halálával hal meg mind a kettő. Hát mire oda térültünk-fordultunk,
halljuk, hogy puff! nagyot döndül a föld. Egy percentésben döndült a
földre mind a két vad – egy-egy dárdaütésre mind a kettő. Ez így volt!
– Ez így! – hagyták helyben mindannyian.
Akkor aztán a két fiú az apja mellé sompolygott, megfogták a kezét,
felnéztek, olyan szépen néztek fel a szemébe s mondták:
– Úgy-e, most már mi is szállhatunk hadba, édes apám uram? Ugy-e, ezután
csak az egyik szeme könyvedzik, a másik majd mosolyog?
Árpád a fiúk fejére tette kezét s megindultan rebegte:
– Ezután csak az egyik szemem könyvedzik. A másik mosolyog. Édes
csemetéim!
Né, hogy felvidult az a szép szomorú arc! Levente meghalt s ím egyszerre
két fia lép az ő nyomába. Hová tűnt arcáról a borongó felleg?
– Jer, Özséb, jer! Jőjjön édes apám uram! Ihol az én két szép dali fiam,
kedvemnek megujítói, nevemnek, házamnak fentartói! Jer, Özséb, jer,
hullasd egyszer az örömnek könnyeit is!
Állottak egy helyben a daliák, a marcona képű vitézek s no lám, ki hitte
volna, köhintgetnek, törülgetik a szemüket s egyszerre csak szégyenkezve
elódalognak. Hogy velük ez megeshetett. Hogy az ő szemükből ki tudott
csorranni egy könnycsepp!
– Áldott legyen az Úr, ki megvigasztalta az én uramnak szívét! – rebegte
Özséb.
Az ő szíve sebektől vérzett s ím nem gondol az ő sebjeivel. Csak az ő
urának, az ő nagy urának szíve megvigasztalódott! És keblére ölelte a
szívéről szakadtakat s hullottak könnyei, mint a záporeső. Az örömnek s
a bánatnak könnyei. Nem, nem, az anyai szív nem tud felejteni, soha,
soha!
Az agg Álmos nyugtalanul tipeg, nem találja helyét. Az ő lelkét már csak
egy gondolat foglalkoztatja: vajjon meglátja-e Attila földjét. Csak egy
tekintetet vethessen a földre s örömmel száll koporsajába.
– Még kétszer két nappal s kétszer két éjszaka, úgy-e? S akkor indulunk,
úgy-e, fiam?
– Igen, apám uram, igen.
Minden nap s minden éjszaka egy esztendő az öreg ember lelkének. Hiszen
az ő napjai már megvannak számlálva. Ő már látja a Halál angyalának
szárnyalását, hallja éjjelenként, amint erős szárnycsapásokkal
végigzugat a levegőégben. De ímé, kegyelmes, irgalmas hozzá a magyarok
Istene: felvirrad az az utolsó reggel is s úgy érzi, mintha tovább
lebbent volna a Halál angyala. Még vár, várakozik, míg megpillantja
Attila földjét. S mely csudát művelt a nagy Láthatatlan, a minden földi
fejedelmeknél nagyobb, hatalmasabb! Az elaggott testbe fiatalos erő
száll s hiába rak puha ülést dagadó selyem vánkosokból Özséb a maga
szekerére, maga mellé, nem lehet ráerőltetni az agg embert: elévezetteti
fehér paripáját, alig kell rásegíteni s délcegen üli meg, mint egykor
régen, Lebediában! Két büszke cser: ez Álmos és Árpád. Mellettük két
sudár fiatal fa: erő, élet, elevenség mind a kettő. Gyönyörűséggel pihen
meg a magyarok szeme a felséges képen. Nagy, erős bizakodás szállja meg
a sziveket: nincs-e jövendője, nagy fényes jövendője annak a népnek,
melynek az aggja is fiatal?
Vélnéd, megmozdult az egész föld, a végtelen pusztaság, amint indulásra
jelt adnak a kürtösök. Elől a lovas vitézek zöme: élén a fejedelem,
Álmos, Tarkacs és Jelekh. S két oldalt két vezér, Ond és Kund s ezek
fiai: Botond és Kusid. Húszezer lovas megy a vándor nép élén, azt
követik a fejedelem s a vezérek szekerei hosszú sorban s ezek körül
válogatott vitézek: még a szélnek sem szabad odaférni, hol a
fejedelemasszony s kicsi fia vagyon. Lovas- és gyalogvitézek körítik,
kisérik a végtelen hosszú sorokban baktató szekereket, a rengeteg
gulyákat, méneseket. Az aggok, a gyermekek, szekereken, az erőse, a
fiatalja, férfi vagy asszony, gyalogszerrel. Egyik-másik asszony karján
viszi csecsemőjét, csicsisgatja, babusgatja: ne sírj, ne sirj, babuska,
viszlek, viszlek, messze földre, szép országba.
Megmérhetetlen pusztaságokon, rengeteg erdőkön keresztül húzódik a
vándor nép, meg-megállva, pihenőket tartva: nincs ellenség, aki
feltartóztassa. Itt hozzá verődnek, ott menekülnek előle a zagyva nyelvű
népek. Ki jó, ki rossz kedviből. Áradat ez, mely ragad magával mindent,
mi eléje kerül: embert, állatot. Szerencsés, ki önként szegődik hozzá:
sohasem volt ilyen jó dolga, holott ha fegyvert fogna ellene, szolga
sorba jut. Napi járó földeken rettentő hírek szárnyalnak a vándor nép
előtt, de aki nem mozdul s félve-remélve bevárja, csakhamar látja: nem
vad nép ez. Nyíltszívű, becsületes, jólelkű, adakozó, a falatját is
megosztja a soha nem látott idegennel, kinek szavát sem érti. – Nesze,
egyél te is, ne éhezzél, mint – otthon!
Hiszen ez jó kedvű nép!
Így szaporodik, növekedik a hömpölygő népáradat s nehány ezerrel
megsokasodva ér égnek meredő, messze elnyúló, sűrű erdős hegyláncnak
aljába. Az Attila földjén járt magyarok szíve hangosan dobog.
Botond, Kusid s a többiek egyszerre törnek ki eget-földet rázó
kiáltásba:
– Haj, magyar, haj! Túl! Túl! A hegyen túl!
Ember, állat fáradt, alig vánszorog olyik s im senki sem gondol
pihenőre.
– Előre, baltások! – kiált Botond.
Árpád kardja nagy ívet hasít a levegőben, s a fáradt nép új erőre kap.
Mind egyszerre szeretné megszállani, megmászni a hegyláncot, egy
pillanatra szinte megbomlik a rend, de köröskörül kivont kardú daliák
medrébe szorítják a kicsapni készülő áradatot: tömött sorokban, szép
rendben vágnak neki a nyiladozó hegyszorosnak. Ám így esztendeig is
eltartana, míg átvergődik a félmilliónyi nép: széles, nagy utakat vágnak
a baltások a szoros mentén. És a föld megreng belé, amint százával
döndülnek le az óriás cserfák, a sudár fenyők. Nyílik, szakadozik az
erdő, fel-felzendül a «haj, magyar, haj!» kiáltás, visszaveri a
rengeteg, száll a letarolt hegyen, fel a magasba, át – Attila földjére.
Szekerek rekednek el az úttalan utakon, a heverő tönkökben, de ott
vannak körülöttük erős vállú, izmos karú férfiak, átemelik a göbbenőkön,
a tönkökön, éleseket csendülnek a szíjjostorok, zúg-búg az erdő az
össze-vissza lármától: hi, hó! elé Szilaj, Darú, Vidám, Rendes! Fogjad,
emeld, taszítsd, billentsd, no még egyet – előre!
Hajnalpirkadáskor vágott neki a vándor nép eleje a hegynek s nap
leszállta lett, mire a hegy tulsó oldalán belejtett: Árpád rálépett
Attila földjére!
A nap épen visszavetette sugarát a nyugati hegyek felől: megaranyozva a
kedves tájat, mely a vereckei szorosból kilépő magyarok elé a Latorca és
Ung vize közén terült. Szelíd hajlású hegyek, szűken induló s szép
lassan kiterülő völgyek, s messze, messze, homályos körvonala a kezdődő
végtelen rónaságnak: ez volt a kép, melyre honszerző Árpád tekintete
esett. A völgyeken át csendesen folyó vizek, gyorsan szaladó patakok
kigyózva ragyogtak a lemenő nap sugaraiban. Árpád sokáig szótlanul,
elbűvölve nézte a bájos képet. Merő ellentéte volt a rengeteg, a
félelmes, rejtelmes erdőnek, mely beszegte ezt a gyönyörű tartományt.
Keleten, északon, nyugaton, ameddig éles szeme ellátott, végtelen
láncolatát látta az erdős hegyeknek, melyeket Istennek bölcsessége
védőfalnak állított ide, segedelmére a maréknyi magyarnak. Az agg Álmos
leszállott lováról, könnybe lábadt szemmel borult a földre s megcsókolá.
Követte példáját Árpád s mindazok, kik körülötte valának. Azonközben
omlott a nép a szorosból s a szoros mentén letarolt meredek hegyek
oldalán is sűrű rajokban ereszkedett le a honszerző magyar. Óriási
máglyák gyúltak föl az Erdős Kárpát mind a két oldalán, lent a hegy
aljában, hová napvilág ért a vándor nép eleje – s a lobogó máglyák
világa mellett húzódott Árpád népe s terült el lassan a völgyben. Mire a
nap újra felragyogott a keleti ég alján, a sátrak ezrei hirdették, hogy
Árpád népe Attila földjén megjelent. Kusid boldogan járt-kelt a sátrak
között s egy volt a kérdése szakadatlan: láttatok ehhez hasonlatos szép
földet valaha? A folyók s patakok mentén elterülő rétek búja füvén
ragyogott, csillogott a harmat a felkelő nap fényében s mintha olvadott
ezüst kanyargott volna, ameddig a szem ellátott, a folyók s patakokban.

[: Fehér lovat áldoznak a magyarok Istenének.]
– Úgy-e, szép föld, úgy-e, szép?
– Szép, szép, gyönyörűséges tartomány! – volt az áradozó felelet
mindenfelől.
Szelíd hajlású domb tetején már rakják a máglyát, melynek lobogó tüzén
fehér lovat áldoznak a magyarok Istenének. Aki, úgy tetszik, megelégelte
népének vándorlását, elvezette Attila földjére, mely örökös hazája
lészen a magyarnak. Áttellenben, magasabb domb tetején teljes pompájában
emelkedett Árpád sátra, turulos zászlaján gyönyörködve pihent meg a nap.
S mintegy földre szállott Isten állott Árpád sátra előtt, körülötte háza
népe. Ameddig szeme elátott, a sátrak tengersokasága borítá a völgyet.
Ímé, megszállotta népe Attila földjének egy részecskéjét s még vér sem
áztatá. Itt-ott egy rozoga, leveles ág fedte kaliba jelezte, hogy e
tájon szórványosan nép lakik. Nehányat összefogdosnak a magyarok. Csupa
elcsigázott, tengődő emberek, nyilvánvalóan szolganépek, kik másért
hullajtják véres verejtéküket. Árpád elé vezetik a sovány, aszott testű
férfiakat, a ráncos képű, korán vénült fehérnépeket, a csenevész
gyermekeket.
– Ki népei vagytok? – kérdi a fejedelem.
– Zalán fejedelemé, – válaszolnak szomorúan, csüggedten.
– Most te leszel az urunk? – kérdi reménykedve egy öreg ember.
– Én leszek, jó emberek, – mondja Árpád s szánakozva néz végig a
kiéhezett arcokon. Én nem sanyargatlak, ha hűséggel lesztek hozzám.
– Akkor Isten vezérelt ide, fohászkodik fel az öreg ember. – Oh, mert
nagy a mi nyomorúságunk uram. Hiába hullatjuk véres verejtékünket,
mindent elszednek tőlünk Zalán katonái. Mások voltunk mink, míg a nagy
Szvatopluk karja védett. De ő meghalt. Fiai versengenek, pusztítják
egymás népét, mi meg itt prédája lettünk Zalánnak.
– Az én népeim vagytok ez órától fogvást, megvéd az én karom, ne
csüggedjetek.
Földre borultak Árpád előtt a szegény emberek s aki hozzá jutott,
csókolta ruhája szegélyét.
Keljetek fel, intett Árpád. Eredjetek s hirdessétek testvéreiteknek,
hogy eljött Árpád, Attila ivadéka, visszaszerezni ősének földjét. Aki
fegyverbiró, fogjon fegyvert, tartson velem. Aki járt-kelt ember e
földön, szegődjék hozzánk s mutassa az utat nekünk. Én mondom nektek,
Árpád, a magyarok fejedelme, hogy testvérül fogadlak, s vége lészen a ti
sanyarúságotoknak!
Közben kigyúlt a máglya tüze, szállott a füst, csapkodott, lobogott a
láng s két keménykarú dalia ugyancsak megküzdött a toporzékoló, ágaskodó
fehér ménnel, a mint a máglya felé vezették. De ím egyszerre fájdalmasan
nyerít fel a mén, piros vére vastag sugárban csap ki szügyéből, lezuhan
a máglya tövében. Egy öreg táltos szúrta szügybe a mént s körötte
állottak társai, kik felhasíták a nemes állat hasát, nagy gondosan
megvizsgálták beleit – aztán egyszerre csak ott hevert az izzó
zsarátnokon, a lobogó lángok leperzselték selyem szőrét – néhány
pillanat, s csak csontjai fehérlettek ki a lobogó lángok vakító piros
fényéből.
– Halljad, magyar, halljad, – zendült meg az öreg táltos messzedörgő
hangja, – ne csüggedj, veled lesz a magyarok Istene. Vérednek hullásával
bár, visszaszerzed Attila földjét, letiprod minden ellenségedet s a
magyaré marad e föld időtlen-időkig!
Sok ezer kard villan a levegő égbe, s megzendül ég és föld a magyarok
örvendező kiáltásaitól. Harcban edzett férfiak szeme könnybe lábbad,
egymás keblére borulva sírnak. Ami harag, virrongás volt eddig
egyik-másik között, vége szakad a nagy, a szertelen nagy örömben.
Halálos ellenségek örök testvérséget fogadnak. Nagyot, kicsinyt, főbb
rendűt, alsóbb rendűt, urat, szolgát eggyé forraszt a nagy cél: Attila
földjének megszerzése. Békésen, szép szerint, ha lehet, vérrel,
halállal, ha másként nem lehet.
Még csak megpillantották Attila földjét, még nem tudják, mi tenger vér
folyhat el, míg övék lesz a három halom és négy folyó hazája s íme tele
a szivük, csordultig tele. Hiába rendelt Árpád negyven napos pihenőt,
egy-egy csapat éjnek éjszakáján lopva elkalandoz, bejárnak nagy darab
földeket, itt-ott összetalálkoznak Zalánnak kémlelődésre küldött
csapatjaival a felső Tisza és a Sajó vidékén s hogy hiába ne jártak
légyen, bolgár foglyokkal térnek vissza. Mire a negyven nap letelik, sok
bolgár vitéz harap a fűbe, de még több szegődik a magyarhoz, önként, jó
kedvéből, merthogy száll a híre: Árpád fejedelem jósága megmérhetetlen.
De hajh, mi történt! Az Árpád arcát még sohasem látta ily komornak népe,
mint most az öröm e napjaiban. Száll a hír sátorról sátorra: halálos
ágyán fekszik Álmos, azért oly szomorú a fejedelem. Szájról-szájra
adják, mint vigasztalja fiát Álmos: – Mért vagy szomorú, fiam? Lásd, én
örömmel szállok az én koporsómba. Láttam, csókoltam Attila földjét.
Ezért imádkoztam a magyarok Istenéhez: áldott legyen neve, imádságomat
meghallgatá. Ne sírj, Özséb. Tarkacs, Jelekh, ne lássam könnyeteket.
Örüljön, örvendezzen a szívetek.
És száll a hír sátorról sátorra, hogy Álmos kiviteté magát halálos ágyán
Isten szabad ege alá, a sátor elé. S hogy száll a hír, gyűlnek,
gyülekeznek mindenfelől a magyarok, rengeteg nép lepi el a fejedelmi
sátor táját. Látván látják, amint felemelkedik Álmos s révedezve tekint
le a völgybe. Lassan, nehezen felemeli karját: áldásra emeli. Megáldja a
földet, megáldja a népet.
Árpád és Özséb átölelve tartják a haldokló vezért.
– Áldjon meg minket, édes apám uram.
Erőtlen keze ráhanyatlik Árpád és Özséb fejére. És mondja lassan, alig
hallhatóan:
– Temessetek oda, hol először áldozánk e földön. Csak lovamat s
fegyvereimet temessétek mellém. Embert ne. Nem apasztom a te népedet. Ne
szolgáljon senki engem a másvilágon. Csak legyen a magyaré ez a föld.
Időtlen-időkig…
Átszellemült arca ég felé fordult. Mosolyogva hívta, szólította: jere,
jere, szárnyas Halál, jere. Várlak.
Álmos utolsót lehelt.
– Meghalt, morajlott végig a sokaságon.
Özséb fehér lepelt terített reá.
Csak a szemekből serkedező könnyek mutatták a gyászt, hangos sírás nem
zavarta a nagy némaságot: a legnagyobb gyászt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Megásva a sír: az első sír, mióta a magyar Attila földjére lépett. Ím,
már eresztik le a mély gödörbe Álmos vezér hármas koporsaját: meg van
szentelve a föld, Attila földje. Már ott fekszik mellette hű paripája.
Ott a kard, a dárda, a nyíl.
– S hát szolgái nem lesznek a másvilágon Álmos vezérnek? – zúg végig egy
kiáltás a gyászoló gyülekezeten.
S ím e pillanatban két öreg magyar törtet át a sokaságon. Álmos hű
cselédje mind a kettő. Együtt növekedtek. Együtt játszottak a porban. Ők
vitték Álmos után, ha hadba szállott, súlyos fegyvereit. Nézzetek ide! A
két öreg ember megáll a sír szélén, kardjába ereszkedik, s egyszerre
zuhan két holttest a sírba.
Pihenj békében, Álmos vezér! Halálod nem apasztotta a te népedet. Akik
itt fekszenek melletted, megértek a halálra. Gyenge karjuk nem birta
volna már a fegyvert. De téged szolgálnak tovább hűséggel a másvilágon.
Pihenj békében, Álmos vezér!




AZ ALPÁRI SÍKON.
A negyven nap leteltével Árpád rendbeszedte hadinépét. Nem vaktában
indult visszaszerezni Attila földjét. Nem tévesztette meg az északi
tájakon talált népek gyér volta. Tudta, hogy a Duna-Tisza közén s utána
túl a Dunán minden talpalatnyi földet karddal kell megszereznie. A Tisza
s az erdélyi hegyek közé eső területen ellentállásra alig talált. A Duna
s Tisza közén volt Zalán hadának zöme. Itt, amint huzódott népével a
Tisza s Erdély közén, egy-egy földvár állotta útját, jelezve, hogy még
itt bolgár az úr, de már erősen megfogyott erővel. A harcszomjas
magyarok békételenkedve huzódtak végig a gyér népességű pusztákon, s a
bihari meg a csanádi földvárak védői, Zalán katonái, futva menekültek át
a Tiszán, hírül adni Zalánnak a népáradatot, mely nőttön-nőtt az önként
meghódolt vagy elfogott bolgár és szláv népekkel.
– Itt nem lehet vereködni, ját, – morrogott Botond.
– Annak is mink vagyunk az oka, – csitította Kusid.
– Nem értem a szavadat, ját.
– Ha mi «körül nem nézünk» Bolgárországban s ha Simeon császár népét meg
nem tizedeljük Etelközben, csak látnád, mint omlanék erre a bolgár az
alsó Duna felől. No, de ne búsúlj, ját, van még bolgár elég a Duna s
Tisza közt. Vereködhetsz.
– Vereködök is.
Húszezer lovas a vándor nép élén, húszezernyi körötte, mögötte védőnek,
így húzódott nagyszerű hadi rendben a magyarság, itt-ott a főbb helyeken
el-elhagyva egy-egy csapatot őrizőnek. S mikoron pedig értek a Tisza
partjára, átellenben Szeged tájékával, hol hajdan Attilának fatornyos
palotája állott – elrendelé Árpád, hogy a magyar sereg felerésze
maradjon itt, s felerészével átkelt a Tiszán. Egy nagy darab övé volt
már Attila földjéből. Alig kellett kihúzni a kardot érette.
– A kezdet kezdete ez, – mondotta Árpád vezéreinek. – Míg Zalán és
Szvatopluk fiainak hatalmát meg nem törjük, nem lesz állandó hazánk.
Halljátok, magyarok?
Hej de más világot találtak, amint átkeltek a Tiszán! Hatalmas földvár
állotta útját a magyar seregnek, alig indultak el a Tisza mentén,
felfelé. A csongrádi földvár volt ez. S a földvár környékén, messze
vidéken rajzottak a bolgár hadak. Mint valami nehéz fekete felleg
huzódott tovább, csalva, csalogatva Árpád hadát a bolgárok hada, mintha
védetlen akarná hagyni a csongrádi földvárat. De Árpád ismerte a
bolgárok hadi fogását. Egy volt az a magyaréval. Lassan, óvatosan
huzódott utánuk, egy-egy csapatot előre küldött, az össze-összecsapott a
bolgárok szélső csapataival, aztán nagy hirtelen visszaszáguldott a
sereg zöméhez. Napokig kerülgették egymást, egyszer aztán, mikor
koromsötét éjszaka borult a síkságra, mint a fergeteg, úgy szakadt a
földvárra a magyar sereg – mire felkelt a nap: a várat s környékét
halomra hullott bolgár vitézek teste födte.
– Előre! – kiáltott Árpád.
– Előre! – zúgták tovább Ond, Kund, Tas, Botond és Kusid.
– Haj, magyar, haj!
A végtelennek látszó síkság peremén sűrű fekete fellegként, csatarendben
állott Zalán serege. Ő maga áll serege élén. Tudja, hogy ez a nap a nagy
leszámolás napja. Simeon vére ő: nem bujik el a leszámolás elől. Hiába
kérik Árpádot is vezérei, hada élén villogtatja kardját, két oldalán két
dali fia: Tarkacs és Jelekh. A hadtest jobb és balszárnyán Botond és
Kusid. Mind előbbre-előbbre huzódik a sereg két szárnya, aztán mintha
összebeszéltek volna a játok, hirtelen egybefonódik a jobb és balszárny,
eleibe vágva a had derekának.
Amíg lehet, nem engedik, hogy a fejedelem kockára tegye drága életét. Mi
lesz a magyarokból, ha Árpád vérétől piroslik a föld, mielőtt még a
magyaré lenne?
– Haj, magyar, haj! – zúg Botond kiáltása s a következő pillanatban
összecsap a két fekete fergeteg, egybegomolyodik a magyar s a bolgár
sereg.
Árpád Zalánt keresi, de a szörnyű forgatag elzárja előle. Hiába akarja
önkezével torolni meg Levente halálát, im már szemben áll: Botond és
Zalán. Haj, hány bolgár vitéz, a sereg virága, hullott le a porba Zalán
oldala mellől, míg szembe kerülnek!
– Botond a nevem! – kiáltja a küzsdég magyar s abban a pillanatban
rettentőt suhint bárdja s halálos nyerítéssel rogy a földre Zalán
paripája.
– Ülj más lóra! Nem öllek meg így, – mondja Botond s már nyeregbe is
pattan Zalán és újra kezdődik a rettenetes viadal.
– Kardra, Botond, kardra! – kiált Zalán. – Fejedelemmel verekszel.
– Tudom, – mondja Botond s kettéhasad Zalán vértje a küzsdég magyar
kardjának egy suhintására.
– Minden jó kölcsönbe jár, – adja vissza szóval s tettel a vágást Zalán
s reccsenve esik szét Botond vértje is.
– Igy jó! – kiált Botond s nyilsebes szúrással markolatig döfi kardját
Zalán mellébe. – Leventéért! – ordít Botond.
Mire Árpád utat vág magának, Zalán holtan fekszik lova mellett.
– Vigyétek félre, – parancsolja Árpád. – Fejedelem volt, vitéz volt,
lovak patkója ne gázoljon rajta.
De a bolgár nem a fajta nép, mely vezérét vesztve, hanyathomlok rohan,
amerre lát. Most hogy vezére halálát látja, még nagyobb dühvel osztja a
halált.
– Fejedelmünkért fejedelmet! – zúg át a bolgárok hadán, s a nap megáll
csudálni a rettentő vérontást, minő századok óta nem volt a Duna s Tisza
közén.
– Haj, magyar, haj!
– Haj, bolgár, haj!
– Haj, Tarkacs, haj!
– Haj, Jelekh, haj!
Össze-visszazúg, búg a csatakiáltás, felbomlott a hadirend mind a két
részen, csak Árpád mellett áll szorosan vagy száz dalia, mint a
sziklafal, a többi rendetlenül, összegabalyodva vívja a szörnyű tusát,
ember ember ellen.
Haj de hová lett, merre tünt Tarkacs és Jelekh! Mintha föld nyelte volna
el, eltüntek Árpád oldala mellől, míg apjuk egy pillantásra megállt
Zalán holtteste mellett. Mintha keselyüsas éles körme vágna Árpád
szívébe, feljajdul a nagy fejedelem. Nem, nem a fejedelem, az apa.
– Előre! Előre! Utánuk!
Eszenélkül száguld, tör előre, kegyetlenül osztva a halált a száz dalia,
de hajh, nem látják Tarkacsot és Jelekhet sehol. Ifjú szivüket elragadta
a harci vágy s mint a madárfióka, mely időelőtt próbálja a repülést,
szárnyaszegetten hullott porba mindakettő. Piros vérük hullásával
szentelték meg Attila földjét. Mintha isteni sugallat küldötte volna a
halált: halljatok meg, piros véretek öntözze meg a földet, hogy apátok
népe jobban megfoganjon.
Mire a nap lehanyatlott az ég alján, sok ezer magyar s bolgár vitéz
holtteste borítá az alpári síkot. A bolgár had tönkre volt verve, ki
halott, ki fogoly, csak egy kis töredéke menekült el a magyarok kardja
elől, hírt vinni Bolgárországba: vége a bolgár uralomnak Duna s Tisza
mentén, vége! Árpád lett itt az úr.
Árpád az úr. Övé a diadal. Övé a Duna s Tisza köze s szíve majd
megszakad a nagy diadalban. Ím, alig temette el Leventét, temetnie kell
újra. Diadalmenet helyett gyászmenet. Némán, lesütött fővel halad a
rendbeszedett had Tarkacs és Jelekh holtteste után. Viszik ama táj felé,
hol egykoron Attila székelt. Ott van már Árpád sátora. Ott várja Özséb
remegő szívvel urának s fiainak érkezését. Már szaladgáló fiú Jutócs, a
legkisebbik. Van neki kicsi nyilacskája, kardocskája. Alig látszik ki a
földből s nincs más játéka: kard és nyil. Oda-oda szalad anyjához,
százszor, ezerszer kérdezi: mikor jő apó? Hát Tarkacs? Jelekh? Mit
hoznak neki? Arany kardot? Ezüst nyilat? Gyémánt forgót? Úgy-i bár?
De hajh! egyszerre csak felkapja kicsi fiát Özséb, hevesen keblére
szorítja, zokogásban vonaglik a teste. A gyermek rémülten igyekszik
szabadulni anyja karjai közül. De az már szalad esze nélkül a szomorú
menet elé. Még nem látja, de anyai szíve érzi már, hogy két holttestet
hoznak a komor arcú vitézek: az ő fiai holttestét.
– Isten, Isten, de versz! Jaj, miért versz! – sír fel Özséb s jajszava
felhat az égig.
Árpád minden erejét összeszedi, hogy ne lássa népe gyengének. Némán
öleli meg Özsébet, hosszan tartja keblén s elcsukló hangon rebegi:
– Isten adta, Isten elvette. Ne sírj, Özséb. Még van egy fiunk…
De Özséb ruháját, haját tépve esik a két holttest mellé. Könnyes szemmel
állnak körül a vitézek.
– Kelj fel, fiam, kelj fel, édös szép virágom, – szólítja egyenkint. –
Az anyátok szólít. Az édös anyátok. Óh, jaj, nem halljátok. Szívemről
szakadott édös szép fiaim, gyönyörűségeim, óh, jaj, ébredjetek! Nem
értik szavamat. Nem hallják jajomat. Nem látják könnyemet. Ébressze
kigyelmed! Szép zengésű szavát talán meghallanák.
Árpád szép gyöngén megfogja Özsébet, felemeli fiai mellől.
– Ne ébreszd hiába, nem ébrednek ők fel.
– Jaj nekem, anyának, legbúsabb anyának! – jajong szegény Özséb. – Mire
szültem őket nagy-nagy fájdalommal! Mire neveltem fel szivemnek vérivel!
Átöleli Árpád két erős karjával, ölébe fekteti s úgy viszi sátrába az
örjöngő asszonyt. Aztán sötét éjszaka borul a pusztára. Sötét éjszakával
halálos csönd. Gyászban a magyarság. Nem tud örülni a nagy diadalnak. A
fejedelem álmatlan virrasztja át a bús éjszakát. Ő nem engedheti át
magát a bánatnak. Őt Isten küldötte s vezérelte ide, hogy állandó hazát
szerezzen népének. Az ő lelkét, az ő elméjét nem foglalhatja el egyéb
gondolat. Szeme fiainak holttestére tapad, de lelke egyebütt jár.
Látja, világosan látja, hogy még nincs befejezve a nagy mű. Csak a
közepén van.
Duna- s Tiszamente adhat kenyeret népének, legelőt s vizet a barmoknak,
– de nem ad állandó hazát.
Folyó nem lehet egy ország határa.
Tovább! Tovább! Túl a Dunán! A hegyek felé.
Még meg kell vívnia a nagy Szvatopluk fiaival is. Míg Pannonia földje
nem lesz az övé, fele munkát végzett.
Haditerveket szőtt egész éjszakán.
Gondokba merülten találta a felkelő nap. S göndör gesztenyeszín hajában
sűrű fehér szálak csillogtak a felkelő nap fényében. Egy éjszaka tíz
esztendőt öregedett…
– Nincs sok időm hátra, – mondotta magában a fejedelem. – Sietnem kell.
Ell kell végeznem, mire a magyarok istenétől elhivattatám…




A FEHÉR LÓ.
Az alpári csata megfogyasztotta Árpád hadát, de minden elesett magyarra
jutott két bolgár fogoly s valóképpen Árpád népe ismét növekedett. Túl a
Tiszán s Duna és Tisza közén, a mi népet talált, bolgárt és szlávot, ki
önként, ki félelemből Árpád népéhez szegődött. Egy-két hónap ahogy
eltelt, az itt talált népek örömmel nyugodtak meg a cserében: a zsarnok,
a kegyetlen Zalán helyett egy nagy, nemeslelkű fejedelem fogadta védő
szárnyai alá. Árpád örült a növekedésnek, mert a szláv népek
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Honszerző Árpád: Elbeszélés a honfoglalás idejéből - 9
  • Parts
  • Honszerző Árpád: Elbeszélés a honfoglalás idejéből - 1
    Total number of words is 4113
    Total number of unique words is 1894
    28.6 of words are in the 2000 most common words
    39.5 of words are in the 5000 most common words
    45.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Honszerző Árpád: Elbeszélés a honfoglalás idejéből - 2
    Total number of words is 4216
    Total number of unique words is 1857
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    46.8 of words are in the 5000 most common words
    53.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Honszerző Árpád: Elbeszélés a honfoglalás idejéből - 3
    Total number of words is 4056
    Total number of unique words is 1869
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    44.5 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Honszerző Árpád: Elbeszélés a honfoglalás idejéből - 4
    Total number of words is 3956
    Total number of unique words is 1889
    30.5 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    49.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Honszerző Árpád: Elbeszélés a honfoglalás idejéből - 5
    Total number of words is 4016
    Total number of unique words is 1805
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    47.0 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Honszerző Árpád: Elbeszélés a honfoglalás idejéből - 6
    Total number of words is 3947
    Total number of unique words is 1828
    31.9 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    53.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Honszerző Árpád: Elbeszélés a honfoglalás idejéből - 7
    Total number of words is 4105
    Total number of unique words is 1848
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    44.5 of words are in the 5000 most common words
    50.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Honszerző Árpád: Elbeszélés a honfoglalás idejéből - 8
    Total number of words is 4160
    Total number of unique words is 1965
    29.2 of words are in the 2000 most common words
    40.3 of words are in the 5000 most common words
    47.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Honszerző Árpád: Elbeszélés a honfoglalás idejéből - 9
    Total number of words is 4003
    Total number of unique words is 1834
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    41.9 of words are in the 5000 most common words
    47.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Honszerző Árpád: Elbeszélés a honfoglalás idejéből - 10
    Total number of words is 1532
    Total number of unique words is 872
    35.0 of words are in the 2000 most common words
    48.9 of words are in the 5000 most common words
    55.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.