Honszerző Árpád: Elbeszélés a honfoglalás idejéből - 10

meg. Míg ő az új hazát járta, hogy színről-színre lássa az
elhelyezkedést, itt is, ott is felkerekedett, összeverődött egy-egy
csapat, mely nem találta helyét a békésen meghuzódó sátrak közt s csak a
kalandozásban, a rablásban találta kedvét. Mire Árpád befejezte a
honfoglalás nagy művét, a nyugoti népek ádáz haraggal készültek
visszakergetni az alkalmatlan népet – Keletre. Keservesen megbánták,
hogy egykor segítségül hivták a magyart. Azt hitték, hogy ez a nép ma
itt, holnap ott segít jó pénzért, aztán szépen visszahuzódik az öt folyó
közé s várja, míg valahová újra segítségül hívják.
Mely keservesen csalódtak!
Imé, a magyar megvetette lábát nemcsak a Duna és Tisza közén, de a
Dunától nyugatra és északra is és eszeágában sincs, hogy visszamenjen az
öt folyó országába. Maga a fejedelem a Duna könyökénél ütötte fel sátrát
– a Duna két oldalán. Két udvara van: Csepelszigeten az egyik, ott
vannak összehalmozva kincsei, ott legelnek megszámlálhatatlan ménesei,
gulyái; Fejérvárt a másik. Azt a területet foglalta le magának,
nemzetségének, azon a területen táboroztatja hadának zömét, honnét
legjobban szemmel tarthatja nemcsak a maga népét, de ellenséges népek
mozgolódását is.
A megdöbbenés moraja zúgott végig a nyugati népek lelkén. Ma még csak
kóbor csapatok látogatnak el hozzájuk, de mi lesz, ha egyszer Árpád
meggyökeredzett az új hazában, felkerekedik hadával nyugatnak, további
foglalásra. Ezt cselekedte Attila is, Isten ostora, kinek nevét még
mindig rémülettel, iszonyattal ejtik ki! Pedig Árpádnak eszeágában sem
volt a hódítás. Ő már megállapította az ország határait, északon, délen,
keleten, nyugaton ott állottak az őrök, többnyire kabarok, hogy
nyugodtan fejezhesse be a honszerzés müvét, földhöz kösse, békés
munkához szoktassa a harcos kedvű, szilaj vérű magyart. Gyönyörködve
látta a magának tartott területeken, mint kezd mezei munkába a magyar.
Már sokan megfogják az ekeszarvát, hintik a magot a gazdagon termő
földek keblébe. A sátrak előtt asszonyok üldögélnek s vígan pereg
kezükben az orsó. Itt-ott hallszik a súlyos pörölyök csattogása,
puffogása: fegyvert kovácsolnak meg – ekevasat. A nép zöme még a gulyák,
ménesek körül heverész, vagy a folyók partjain üldögél, lesve, várva,
mikor rándul meg a vízbe eresztett háló, de már sokan kedvet kaptak
szolgáiktól, a szántóvető szlávoktól szántásra, kaszálásra s öröm látni,
amint az izmos karok erős neki lendüléssel vágják a búja füvet, hogy
csak úgy harsog az a kasza nyomán.
Kezdenek már hegedni a sebek apai szívén is. Mind eltemette fiát, akik a
régi hazában születtek (elsorvadott, elszenderült a csenevész Jutócs
is), de annál erősebb, épebb itt született fia, Zsolt. Még csak tíz éves
s már nagy serdülő legénykét mutat. Csodás erővel forgatja a kardot,
mint a mesebeli Hirtelennőtt. Már van jegybéli mátkája is Zsoltnak: a
kozár király leánya ez is. Özséb testvérének a leánya. Nem kellett
elrabolni. Árpád híre bejárta a világot, s midőn nagy fényes követség
ment az őshazába: a fiatal kozár király örömmel adta át kicsi Özsébet a
magyar uraknak.
– Örömmel adom az én hugom fiának: anya helyett anyja lesz Özséb a kis
Özsébnek!
Ezt mondá a kozár király s a kicsi Özséb, ki különben is anya nélkül
nőtt fel, jaj de örült, hogy neki anyja lesz. Özséb néne, kiről neki
annyi szépet meséltek a dajkái!
Zsolt és Özséb: e két gyermek megaranyozza a fejedelmi szülők öreg
korát. Mert hajh, fehér hajszálak lepték el mindakettő fejét. Mi tenger
bánat érte szívüket, Istenem! Négy fiút temettek. Négy fiút adtak
áldozatul a magyarnak, a magyarok hazájának. Így rendelte Isten, a
magyarok Istene s ők megnyugovának a minden földi hatalom felett álló
Hatalom bölcs rendelésében. Ők elvesztették szivükről szakadt négy
gyermeküket, de a magyarnak hazát szereztek. Hazát, állandó hazát!
Hallod, magyar, hallod, állandó hazát!
De ím nehéz fekete fellegek gyűlnek, gyülekeznek nyugat felől. Bajor,
szász, német fejedelmek indulnak együtt, összeszövetkezve, rettentő hadi
erővel, hogy kiseperjék Attila földjéről a magyart. Hallod, magyar,
hallod, mint zúg-búg a levegő nyugat felől? Nézzed, nézzed, hogy
cikáznak a villámok, hogy hasítnak végig a magyar égen? Haragszik reád
talán a magyarok Istene, hogy tüzes nyilait ontja sátraidra? Állandó
hazát szerezni indultál s nem elégedtél meg Attila földjével, tovább
kalandoztál, országokat, népeket pusztítottál – hátha most elsöpör
boszús haragja?
Ne félj, magyar, ne félj, él Árpád még, bár látja már el-el suhanni feje
fölött a Halál szárnyas angyalát. Nem hal meg, míg Nyugat felé is meg
nem mutatja kardja erejét. Haj, hogy árad, omlik be a nyugati határon a
bosszúszomjas sereg! Talpra, magyar, talpra! Élet vagy halál! Együtt a
magyar sereg. Öreg, ifjú, aki csak fegyverfogható, mind hadba száll:
Árpád vezeti! Mind érzi, sejti, hogy utolsó csatája lesz ez a honszerző
Árpádnak. Most dül el: lesz-e maradása e földön a magyarnak, vagy örök
vándorlás csakugyan a végzete.
– Haj, magyar, haj! – zendül Árpád szava.
És a föld megrendül, amint a magyar sereg végig robog, végig száguld a
Duna mentén, s a bánhidai síkon összeroppan a két sereg. Hull az Isten
nyila, magyarok kardjából hull, s – patakokban folyik bajorok, németek,
szászok vére. Halmok emelődnek holttestekből s magyar lovak táncolnak a
halmokon.
– Haj, magyar, haj! Utánam!
Lengeti a szél Árpád hófehér szakállát: ez most a magyar zászlaja. A
merre ez a zászló leng, arra tart mind a magyar s irgalmatlanul veri,
hajtja a szaladó ellenséget.
– Ki Attila földjéről! Ki!
Nincs itt megállás. Eszenélkül rohan a megtizedelt sereg, nyomában
mindenütt a győzedelmes magyar s meg nem pihen, míg Lech vizéig nem ér.
Mintha meg akarná mutatni az ellenségnek: ihol, a te hazád, a te földed.
Maradj itt veszteg, ne bántsd a magyart!
Azzal megfordulnak s szép csendesen mennek, mendegélnek hazafelé: Attila
földjére, az örökös hazába.
Árpád némán vezeti hadát, egész úton alig hallani szavát. Arcáról eltűnt
a komorság: ezt az arcot nem látta többé a magyar. Átszellemült arc ez,
mely untalan az ég felé tekint, mintha számot adna a magyarok Istenének
egész életéről, végzett munkájáról. Még csak egy kérése van: látni,
ölelni egyszer, utoljára élete hű társát, Özsébet, látni, ölelni Zsoltot
s a kicsi Özsébet. Aztán nyugodt lélekkel fekszik le koporsajába:
állandó hazát szerzett a magyarnak.
Duna két partján, Etelevárosa mellett, hullámzik a nép: várják a
diadalmas hadat. Özséb is eljött a gyermekekkel Csepel-szigetéről s mint
egykor régen Etelközben, maga fogja a kengyelvasat, míg leszáll ménjéről
az ő nagy, hatalmas ura. Aki hófehér hajával, szakállával, átszellemült
arcával Istennek képe mását mutatja: ilyen lehet Isten, a mennyországban
trónoló, hatalmas Isten.
Ott áll a fejedelmi sátor Attila palotájának romjai felett. Még áll
egy-egy ház a régmúlt időkből, midőn még Róma volt itt az úr. Romokban
hever a régi dicsőség, de itt van Árpád népe, hogy majdan a romok felett
új várost teremtsen. Vajjon teremt-e?
Szép gyengén megfogja Árpád kezét Özséb, úgy vezeti a sátorba. Egetverő
éljen riadal kiséri a minden magyarok közt legnagyobb magyart. Árpád
szomorú mosollyal vet egy futó tekintetet népére, aztán eltünik kissé
görnyedő alakja a sátor selyem függönyei mögött. Eltünik örökre…
– Fáradt vagyok, – mondja Özsébnek.
Most hallja e szót először Özséb s szivén bús sejtelem nyilallik át, de
arca elrejti, mit érez. Maga vet puha ágyat urának: dűljön le, édes
uram. Hogyne volna fáradt?
A fejedelem hosszan néz Özsébre.
– Özséb… Látom a Halál angyalát. Hallom szárnya suhogását. Adj reám
hófehér inget. Nemsokára Isten előtt állok.
Özséb nem tudja elfojtani a kitörő könnyet, ráborul a nagy emberre,
zokogva mondja:
– Követem a halálba!
– Nem, nem. Neked élned kell. Szüksége van reád fiamnak. Szólítsd be
őket.
Belép Zsolt, kezén a kis Özséb. Göndör gesztenye haj takarja el
mindakettő vállát. Mintha egy anyának volnának gyermekei. Édesen
símulnak egymáshoz. Aztán letérdelnek Árpád ágya előtt. Lassan fejökre
ereszkedik két reszkető kéz.
– Legyen áldott a frigyetek. Te Zsolt, légy erős és igazságos. Ne csak
vezére, ura légy a te népednek, de testvére is. Jóban, rosszban
osztályosa. Szívedet meg ne zavarja a hatalom. A népnek, a népért élj.
Úgy legyen.
Nem látja, hogy lassan begyülekeznek a vezérek. Földre szegzett szemmel,
megindultan állanak, várva, nincs-e hozzájuk egy szava bár.
– Uram, a vezérek, – szólal meg Özséb bátortalan.
– A vezérek… A vezérek… – s hosszan pihen meg rajtuk tekintete. – Áldjon
Isten, vezérek! Tartsatok össze. A sírban sem lesz nyugodalmam, ha
virrongás gyengíti a magyart. Halljátok, vezérek?
Már nem néz senkire, ki körülötte áll. Készül a nagy lélek, a nagy, a
végtelen útra!
– Haj, magyar, haj! – suttogja a haldokló fejedelem. Előre! Előre! Haj,
magyar haj!
S egyszerre elhal a szó ajkán. Árpád lelke elszállt őseihez. Csendes
zokogás búg a sátorban, s lassan kitör a szabad ég alá, száll, száll,
ajakról-ajakra, hegyről völgybe, völgyből hegyre, rónákon, hegyeken,
folyókon át: meghalt Árpád! Haj, magyar, haj!
Irja pedig a Névtelen jegyző: «Tisztességesen eltemették egy kis folyó
kútfejénél, mely kőmederben folyik le Etele városába. Hol is később a
magyarok megtérése után egyházat építettek, a boldogságos Szűz
tiszteletére, melyet Fejérnek neveztek.»
Egy kis folyó kútfejénél… Ahol később egyházat építettek a boldogságos
Szűz tiszteletére…
Akárhová temették, a legnagyobb magyart temette a magyar az Úrnak 907-ik
esztendejében. A templom, melyet az első magyar király, dicsőséges Szent
István király építtetett a honszerző Árpádnak, föld alá került.
… S elmultával ezer esztendőnek új templomot épít a rejtett sír fölé a
magyar – építhet, az idő megőrli, elsöpri ezt is…
Mit keresitek a sírját? Avagy nincs-e ott minden magyar szívében?
Ám hadd csak épüljön Istennek háza a sejtett sír felett. De az ő hamvait
ne keressétek. Hadd pihenjenek megbolygatatlanul a szent hamvak; hadd
pihenjenek tovább az édes anyaföld porával összevegyülve. E földnek
minden darabkája zarándokhelyünk: akármerre lépünk, Árpád jut eszünkbe,
aki nékünk megszerzé e földet. Árpád, minden magyarok közt a legnagyobb
magyar. Hallod, magyar nép, hallod? A legnagyobb.
Pihenj békében, Árpád!