Honszerző Árpád: Elbeszélés a honfoglalás idejéből - 1

HONSZERZŐ ÁRPÁD
ELBESZÉLÉS A HONFOGLALÁS IDEJÉBŐL
AZ IFJUSÁGNAK
IRTA
BENEDEK ELEK
MÜHLBEK KÁROLY RAJZAIVAL
BUDAPEST
LAMPEL R. KÖNYVKERESKEDÉSE
(WODIANER F. ÉS FIAI) RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
1907.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


TARTALOM.
Regék világa 1
A farkas khán leánya 24
A «kemény» Niketász 38
Apa és fia 49
A nemzetgyűlés 59
Átkelés a Dunán 87
Világszép Hajna 102
Hajnáért Hajnát! 111
A nagy leszámolás 126
Indul a magyar Attila földjére 142
Az alpári síkon 158
A fehér ló 166
Pusztaszer 176
Kilencszázhét 188



REGÉK VILÁGA.
A dnyeszter-menti végtelen síkságon tüzesen sütött vissza a lemenő nap.
Ennek a végtelen síkságnak közepe táján, szelid emelkedésű dombon állott
a fejedelem hatalmas nagy sátra, melynek arannyal, ezüsttel szőtt selyme
biborpiros fényben látszott égni a nap ráverődő sugaraitól. A színarany
oszlopok, melyeken a sátor pihent, szemet kápráztatóan ragyogtak, s az
oszlopok tetején az óriási aranyalmák, mintha pótolni akarták volna a
lemenő nap világát: messze bevilágítottak a végtelen, csendes
pusztaságba. Nyugat felől gyenge szél kerekedett s meg-meglengeté a
turulmadaras zászlót, mely uralkodni látszott a síkságon meghúzódó
nagyobb és kisebb sátrak tengersokasága felett.
Árpád népe készülődött az éjjeli pihenőre. A sátrak előtt lobogott a
tűz, s a fejedelem sátrától nézve úgy tetszett, mintha az égnek minden
csillaga leszállott volna, hogy itt megpihenve, újra visszaszálljanak az
égre s őrködő szemükkel vigyázzanak majd a pihenő, alvó magyar népre. Az
agg Álmos egyedül ült a fejedelmi sátor előtt s gyönyörűséggel pihent
meg lelke a felséges képen. Az alkonyat csendjében ide hullámzott a
tüzek mellől a hosszú, tikkasztó nyári nap után egyszerre megelevenült
élet zsibongó morajlása. Asszonyok, leányok forgolódtak a tüzek körül,
kipirult arcú fiúk forgatták nagy serényen a nyársra húzott vadpecsenyét
a csillogó parázson, míg a férfiak, kik most kerültek haza vadászatról,
a tűz mellé heveredve beszélték vadászkalandjaikat. Öregebb rendű
asszonyok a sátrak mellett csendesen kérődző tehenek és bivalyok tejét
fejték nagy sajtárokba s a feszült tőgyekből csorgó tej zubogása mint
távoli csendes eső zúgása jutott el a fejedelem sátrához… Az apró,
egyszálinges gyermekek settenkedve lesték, mikor telnek meg édes, meleg
tejjel a sajtárok s egyszerre hárman-négyen tartották oda fakannájukat:
tőtse meg, nannyó! Nekem is, nannyó! Ide is loccsintson egy cseppet,
nannyámasszony!
A legtöbb sátor mellett kancák is állottak. Szépen, nyugodtan álltak s
tűrték, hogy az asszonynép utolsó cseppig kifejje tőgyükből a forró
meleg, méznél édesebb tejet. Az öregebb rendű emberek, kik kancatejen
nevekedtek fel, többre becsülték azt a tehén meg a bival tejénél. Azt
mondták s tartották, hogy a kancatejből lesz az igazi vér. Tüzes
állatnak tüzes a teje. Kancatejet ivott Attila, az Isten ostora; azt
ittak a vitézei. Bezzeg meg is hódították az egész világot… De lám, hogy
csendes vérű tehénnek s bivalnak tejét is issza a magyar, mindenféle
népek belekötnek, nincs maradása sehol, örökös vándorlás a magyar élete…
Fel-felkapott egy-egy szót a szél s vitte szárnyán a fejedelmi sátor
felé. De a sátor előtt most csak Álmos ült, az agg Álmos, egyedül.
– A kancatej tűzzé-vérré válik, – mondotta egy erős hang, – a tehén- s a
bivaltejből savó lesz. Én mondom ezt nektek, a farkas khán. Hej, ha én!…
Tovább nem mondotta, úgy látszik, bölcsebbnek találta, ha nem folytatja,
fűzi szóval a gondolatját.
De az agg Álmos így is eleget hallott. Elkomorodva tekintett a farkas
khán sátra felé, mely egy nyillövésnyire volt a fejedelem sátrától.
– Ihatsz te akármiféle tejet, – dörmögte magában Álmos, – a véred baskir
vér marad. Hűtlen szívvel elhagytad a véreidet, te farkasfejű,
farkaslelkű cudar, merthogy főkhánnak nem fogadtak el. Hozzánk szegődtél
cselédjeiddel s azt szeretnéd, hogy nemzetség számba vegyük maréknyi
népedet. Mindig fursz, faragsz, virrongást szítsz a magyar nemzetségek
közt nagy alattomban. Bárcsak a hazádban vesztél volna, kutyalelkű,
kutyafejű khán!
Az utolsó szavakat fenhangon mondta az agg vezér, csak úgy zihált melle
a hófehér szakáll alatt. De lelke háborgásának senki tanuja nem volt.
Lent a domb aljában óriási máglyatűz körül forgolódtak a férfi s
asszonycselédek. A fejedelem legnagyobb fiával, Leventével s a
nemzetségek főbbjeivel már három hónapja járja az etelközi új hazát,
hadd lássa színről-színre az ő népét, melyet Lebediából az öt folyó közé
vezetett. Vajjon ez lesz-e az állandó haza? Vagy csakugyan az van írva a
csillagokban, hogy a magyarnak nem lesz addig állandó hazája, míg meg
nem szerzi Attila földjét?…
A sátor mélyéből csecsemő gyermek sírása hallatszott ki.
– A legkisebb unoka, – motyogja Álmos s szeme megtelik könnyel. – Nem,
nem hal ki a Megyeri nemzetség. Hatalmas fája újabb meg újabb ágakat
hajt.
Míg Árpád az új hazát járta, született a negyedik fiú. Hej, mely nagy
öröm vár reá, midőn országlátó útjából hazatér! Hogy repülne haza szelek
szárnyán, ha a csillagok megjelentenék: fiad született, Árpád! De
csillagok nem jelentik, eltitkolják, hadd járja végig Árpád az öt folyó
országát; hadd lássa, ismerje meg az új haza minden hegyét, völgyét,
vizét, forrását, erdejét: az ő népének való-e ez a föld?
A csecsemő már nem sír. Elszenderűlt az édes anya puha kebelén. A
hatalmas kozár király leánya gyönyörködve nézi szivéről szakadt
fiacskáját. Nézi, nézi s keresi arcán Árpádnak, a világ legdaliásabb,
legvitézebb s legbölcsebb emberének vonásait. Növendék leány volt Özséb,
a nagy kozár birodalom királyának egyetlen leánya, mikor Árpádot a hét
vezér pajzsára emelte. Ő látta a felséges jelenetet: mint tapadt a
magyarok szeme büszkén, áhítattal, reménységgel Álmos fiára. És
találkozott az ő szeme Árpád komoly tekintetével. Összevillant a két
szempár, s ez az összevillanás egész életre jegyzett el két szivet.
– Enyém leszel, – mondotta Árpád nyugodt tekintete, – mert nekem
születtél.
– Tied leszek, – felelte a leány tekintete, – mert te vagy az első
minden elsők közt. Az volnál, ha nem is volnál fejedelem.
A növendék leány a szerelmes szív ösztönével érezte meg, hogy ez a
férfi, kit a magyar vezérek pajzsukra emeltek, nagyobb, erősebb,
eszesebb mindazoknál, akiket eddig apja udvarában látott. Hogy fejedelem
az, igazi fejedelem, nagyobb lesz, hatalmasabb lesz királyoknál,
császároknál. Hogy ez a férfi senkinek sem lesz, még az ő apjának sem
lesz alattvalója, – pedig de nagy a hatalma, de nagy az országa az ő
apjának! És jöttek a kozár király udvarába keletről, délről, északról
hatalmas királyok fiai, vetekedtek Özséb kezéért: hiába!
– Hát mit akarsz? Kit akarsz? – förmedt rá apja, midőn a királyfiaknak
sorban ajtót mutatott.
– Árpád lesz az uram, senki más, – felelte a leány.
– Árpád! Az én alattvalóm?
– A te alattvalód? Nem volt ő s nem is lesz a te alattvalód, apám! Ő a
magyarok fejedelme. Ne nézd őt Lebediásnak, aki csak egy nemzetségnek
volt a vajdája s megelégedett egy atyádfiával. Hét törzsnek fejedelme ő
s meglásd, apám, hozzászegődnek a kabarok is. Mert Árpádot minden népek
szeretik.
– A kabarok? Az én népeim? Ki mondta ezt néked, leány? Az én alattvalóim
legyenek egy alattvalómnak alattvalói?
Mondotta Özséb:
– Ne felejtsd, apám, hogy a kabarok közelebb attyafiai a magyaroknak,
mint a kozároknak. Szinte egy nyelvet beszél magyar és kabar. Egy tőnek
a hajtásai. Csuda-e, ha összefonódnak s tőled, merthogy egy kicsit
mostoha is valál a kabarokhoz, elszakadnak?
– Hát szakadjanak! üvöltött a király. – S szakadj el velük te is! Mostan
jelenték a hírhozók, hogy újra rátörnek kedves magyarjaidra a bessenyők.
Hadd törjenek. Ujjamat se mozdítom védelmükre. Majd meglátom, mire megy
a magyar nálam nélkül?
– Apám, apám, ne káromold Istent. A magyarok híven segítettek téged
hadakozásaidban, de te gyengén viszonoztad az ő hűségüket, ha bajba
kerültek. Ők testvéreidnek tartották magukat, úgy is viselkedtek, te meg
alattvalóknak nézted őket. Azért ösztökélted Lebediást is, Álmost is,
hogy egyesítsék a hét törzset, mert gondoltad: nagyobb erővel támogatnak
téged. Hát – egyesültek. Megfogadták a tanácsodat. Úgy egyesültek, hogy
még a kabarokat is viszik magukkal. Jöhetnek a bessenyők, nem állnak ki
több csatára velök. Nem azért nem állnak, minthogyha félnének. De ki nem
unta volna meg azt a sok vége-hossza nincs betörést? Itt sohasem lenne
nyugodalma a magyarnak. Itt ők csak szállók. Mennek tovább, addig
mennek, míg megtalálják s visszaszerzik Attila földjét. Oda törjenek be
a bessenyők!
– Hm, – dörmögött a király, – de jól tudod minden dolgát a magyaroknak.
Felelt a leány s nyugodtan nézett apja szemébe:
– A fejedelemnek, az én jövendőre-lévendőmnek nincs titka előttem.
– Ej de bölcs ember a te jövendőre-lévendőd! Fehérnépre bízza a titkait!
– Az igaz, de ez a fehérnép király leánya, a te leányod, apám!
– Apja lánya, – dörmögte magában a király s bús büszke érzéssel nézett a
leány után, ki, mélyen meghajolva apja előtt, kiegyenesedve s büszkén,
boldogan távozott a sátorból.
Akkor este a király látta, amint nyugvóra tér leánya, s másnap reggel
rettentő lármára ébredett: volt királykisasszony, nincs
királykisasszony. Nem rabolták el: önként ment Árpád sátrába. Mondotta
neki:
– Ne fáradj apámhoz sem magad, sem nemzetséged eleit ne fáraszd hozzá az
én kezemért. Ha adná sem adná jó szívvel, talán meg is bántaná a te
büszke lelkedet. Ime, eljöttem önként, tied vagyok. Követlek, amerre a
szerencse vezet téged. Elfogadsz-e hitvesednek?
Mondotta Árpád:
– Önként hogy jöttél, jobban esik szivemnek. Lám, a kabar testvérek is
önként jőnek velem. A szeretet erősebb minden földi hatalomnál. Erősebb
a halálnál is. Téged Isten vezérelt az én sátramba. Ez órától fogvást te
vagy ennek a sátornak asszonya. A sátor földje változik, ma itt verjük
fel, holnap ott, de asszonya te maradsz halálig!
Mikor pirkadott a hajnal, hivatá Árpád Tordát, a vén főpapot s megáldatá
a frigyet Isten szabad ege alatt. És felkerekedék Árpád az ő népével. És
megszállták Etelközt. És teltek, múltak az esztendők. Éltek a vándor
magyarok sok esztendőkön által nyugodalomban. Sokasodtak, szaporodtak a
nemzetségek. Újabb meg újabb ágakat hajtottak a törzsek. És születék az
első esztendőben Árpádnak fia, kinek Levente lett a neve. Aztán telt,
múlt az idő, három esztendő multán születék a második fiú: Takarcs.
Ismét három esztendő telék el, születék a harmadik fiú: Jelekh. S mintha
meg akarta volna mutatni Isten, hogy az igazi nemes fának csak nagy
időközökben terem gyümölcse: már dali ifjú volt Levente, növendék
legényecske Takarcs és Jelekh, mikor a negyedik fiú született, akinek
Jutócs lett a neve…
Aludj, kicsi Jutócs, aludj, vigyáz reád a te édes anyád szeme. Mind a te
arcodat nézi, a te vonásaidat lesi: vajjon apád képét viseled-e?
– Apja képét viseli, – mondja Özséb, – de – s ezt mondván, szeliden
mosolyog – az én képemet is látom… – S gyöngéd csókot lehel a gyermek
homlokára.
Im, a földről már felszállottak a csillagok az égre. Hamvadoznak a
tüzek. Mély csend borúl a pusztaságra. A rengeteg gulyák, ménesek
szerteszét, nagy tömegekben szenderegve heverésznek s csak ritkán kondul
meg egy-egy kolomp, csendül meg egy-egy csengő. Békesség, csendesség,
nagy nyugodalom mindenütt: aki látja, nem gondolja, hogy vándornépnek
szállóföldje ez. Mintha itt élne ez a nép sok száz esztendő óta, olyan
békén alszik, a férfinép a hamvadó tüzek körül, az asszony, a
gyermeknép, a gyermeknépnek is a legapraja az esőtartó, széltartó sátrak
alatt.
Igen, a földről felszállottak a csillagok az égre. Vakító fehéren ragyog
a Hadak útja, ez a hosszú, széles fehér út, melyen egykor, réges-régen
Csaba vezér s halott vitézei visszaszáguldoztak Attila földjére… Az agg
Álmos szemére nem jön álom. Tekintete a Hadak útjára tapad s lelke
szárnyat öltve száll vissza a réges-régi időkbe, az ős hazába, hol a
hunok és magyarok bölcseje ringott. Látja az öreg Nimródot s két oldalán
két deli fiát: Hunort és Magyart, amint versenyt repülnek paripáikon a
széllel, űzve, hajtva a végtelen puszta vadjait. És száll a lelke,
nyomon kiséri Hunort és Magyart, kik ötven-ötven vitézzel felkerekedének
s vitte vadászkedvök rengeteg erdőkön, végtelen rónaságokon át, mígnem
egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy messze elhagyták apjuk
országának határát. Az volt csak a szép, gazdag tartomány! Mi tenger vad
a rengeteg erdőségekben, a rónaságokon! Csordákban legeltek a bölények,
szarvasok, őzek. De im egyszerre külön, a csordáktól távol, felugrott
előttük egy szarvas. Azóta sem látott ehhez hasonlatos szépet emberi
szem. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva s lebegett a feje
fölött mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott mint a
fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengő nádszál. A lába
vékony s szaladván, nem látszott érinteni a földet.
– Utána! – kiáltotta egyszerre Hunor és Magyar.
– Utána! utána! – suttogja az agg Álmos s öreg teste megfiatalodik egy
pillanatra. Együtt vágtat Hunor és Magyarral tisztásról sűrűbe, sűrűből
tisztásra, hegyeken fel, völgyeken, folyóvizeken át. A csodaszarvas meg
hol eltűnt, hol felbukkant: csalta, csalogatta Hunort és Magyart. A
paripák habba keveredtek, de Hunor és Magyar vágtattak utána: elevenen
akarták elfogni a csodaszarvast.
– Utána! utána! – suttogja Álmos.
De hajh, leszállt a nap, esteledett, alkonyodott s a csodaszép szarvas
eltűnt az ingoványban, sűrű nádas rejtekében…
A szarvas eltűnt, de im elvezette Hunort és Magyart egy szépséges szép
szigetre. Itt, ezen a szigeten kalandozik most az agg Álmos lelke. Érzi
az övig érő, buja füvek, tarka virágok illatát. Látván látja a
faóriásokat, amint meggörnyednek tenger gyümölcsnek terhe alatt.
Belemerűl lelke a csendesen folyó vizek tükrébe, s gyönyörködik a nagy
és apró halak ezreiben. Hallja a madarak énekét: mintha égből szállana
minden hang. És ezen a tündéri szép szigeten napi járókra nincs ember,
senki lélek nem lakja. Talán ez a paradicsom, honnét Isten angyala
száműzte Ádámot és Évát? Hallga, hallga, megálljatok, figyeljetek. Nem
halljátok? Madáréneknél szebb ének hangzik amonnan a liget felől. Óriás
szádogfák, piros gyümölcsű berkenyék, rezgő nyárfák, szárnyas levelü
iharok közt széles selyempázsit, annak közepén csorgós kút, csorgós kút
körül, nézzétek, nézzétek! – tündérek táncolnak, lejtenek
karikába-körbe, szépen összefogódzva; kör közepén két
tündérkirálykisasszony, olyan szép, olyan gyönyörű, hogy a napra lehet
nézni, de rájok nem. Megbűvölten áll meg Hunor és Magyar, mögöttük a
vitézek.
– Rajta, rajta! – biztatja Álmos a megbűvölt daliákat. – Isten rendelte
számotokra. Úgy, úgy – suttogja tovább s arca, szeme lázban ég.
Már ott vannak a daliák a selyemfüves tisztáson. Nagy hirtelen
közrefogják a táncoló, daloló leányokat, mindahányan vannak, felkapnak
egyet a nyeregbe, s elvágtatnak sebes szélnél sebesebben, még a
gondolatnál is sebesebben. Velük vágtat Álmos lelke is. Átöleli lelke
Hunort és Magyart s a keblükön pihegő, remegő két leányt, a nagy hún és
magyar nemzetség ükeit. Isten vezérelte a csodaszarvast, nyomába Hunort
és Magyart, ő áldotta s termékenyíté meg Hunor és Magyar vérét s ama
száz vitézét. Ő akarta, hogy megsokasodjék Hunor és Magyar nemzetsége.
Úgy megsokasodjék, hogy ne lehessen maradása a csudaszép szigeten. Erdő
vadja, víznek hala, földnek kenyere nem volt elég a megsokasodott
nemzetségeknek. Tovább, tovább, nagyobb tartományba! S im fölkerekedtek
Hunor és Magyar maradvái, vándoroltak erdőkön, mezőkön, hegyeken,
völgyeken át, és megérkezének Szittyaországba.
– Szittyaország! Te drága, minden földek között a legszebb, az én
nemzetségemnek bölcseje! Kicsiny valál hunnak és magyarnak, ó mért nem
terülhetett ki határod messze, messze, hogy élhet vala itt, a te drága
földeden mindétig, örökkön örökké Hunor és Magyar népe! De lám az én
népemnek sem vala elég. Meg volt írva a csillagokban, hogy Hunor és
Magyar vére száz meg száz esztendőkön vándoroljon országról országra…
Mikor elégeled meg e nép vándorlását, Isten, magyarok Istene? Mért
kellett elszakadni Hunor és Magyar maradváinak, holott ők egy szívről
szakadtak?
Könnybe borul Álmos szemepillája, a könnyeken át látja a bús képet,
amint két testvérnép kettészakad: megy a hún nyugatnak, a magyar meg itt
marad. Hadban edzett férfiak sírva borulnak egymás nyakába, asszonyok,
gyermekek sírása felhat az égig: testvér testvértől szakad el s többé
egymást vaj’ látja-e?
Már indul a húnok rengeteg hada. Népének élén az öreg Mundzuk s két
oldalán két hős fia: Attila és Buda.
– Utánam, húnok! – mennydörög Mundzuk szava. – Több könnyet ne lássak!
S letörli hófehér szempillájáról az utolsó könnycseppet. Mintha tenger
csapott volna ki medréből, sepri maga előtt a népeket a húnok rengeteg
áradata. Az ég is elsötétül, amerre a népek e tengersokasága elhalad,
dübörög, reng a föld, recsegnek-ropognak a fák, megdagadnak a
folyóvizek: ellentálló népek vérétől dagadnak meg. Már nem Mundzuk,
hanem Attila vezeti e rettentő áradatot. Ő reá tapad minden tekintet
szörnyű félelemmel s nagy bizodalommal.
– Ihol a világ legszebb földje! – zúgja Attila s ég, föld megzendül
szava zúgásától.
A Duna s a Tisza földje volt ez. Óh, mennyit regélt erről Csaba vezér,
midőn visszatért az ős hazába megmaradt húnjaival! Ezzel a regével
altatta el Álmost is az édes anyja, Emese. Sohasem látta s ime, ismeri
minden halmát, völgyét, pusztáját a Duna-Tisza közének. Ha ő ezt a
földet megláthatná! Ha ő ezt a földet megcsókolhatná! De édes lenne
utána a halál!
Látja a szörnyű harcot, ő maga is ott van a hún sereg élén, amint
összeroppan a vasfejű Detre rengeteg hadával. Hallja sivítását a
nyílvesszőnek, mely az agg Mundzuk ijjából röppent ki s repült egyenest
a vasfejű Detre homlokának. Látja, mint szakítja ki Detre a nyilat s
roppantja ketté. És hallja az átkozódó fenyegetést: Megállj, Mundzuk,
kutyahitű Mundzuk! A hetedik nemzetséged is megkeserüli ezt!
Megkeserülte, meg… Nem volt neked elég, Attilla, az apád szerzeménye.
Telhetetlen valál s im nagy világhódításodnak mi lett a vége? Elveszték
fiaid apád szerzeményét is. Vajjon okul-e példádon a magyar?
De lassanként lecsöndesül lelke háborgása, arca, szeme fellángol, egész
valóját megbűvöli Attilának, a hősök hősének fenséges alakja. Látja a
nagy királyt, ki szeme pillantásával népeket igazgat s kényszerít
hódolatra. Látja, amint fapalotája nagy termében tünődve jár,
fonja-szövi világhódító terveit. Hallja, amint elémondja az
álomfejtőknek, a jövendőlátó táltosoknak az ő csudálatos álmát. Ősz öreg
ember szállott le hozzá a magas levegő-égből s ragyogó, szikrádzó kardot
kötött az ő oldalára. Aztán kerekedett sebes forgószél, az felkapta őt s
vitte erdők, hegyek, tengerek, végtelen rónaságok, rengeteg nagy városok
felett. S amint repült, repült, szállott a magas levegőégben,
le-lesujtott kardjával, folyók és tengerek két felé nyíltak, a városok
lángba borultak, hamuvá lettek. És látja az ősz Tordát, a legvénebb
táltost, mélyen meghajol a nagy király előtt s mondja, amint következik:
Az a kard, melyet az ősz öreg ember kötött oldaladra, Isten kardja volt.
Isten küldötte számodra. Meglásd, imetten is kezedbe kerül az a kard s
vele meghódítod az egész világot.
S im csakugyan ebben a szempillantásban nagy lelkendezve szalad feléjük
egy pásztorfiú s mondja Attilának: Felséges királyom, a pusztán egy
kardot találtam, ihol, fogadd el én tőlem.
Nézi Attila a kardot, megforgatja, villogtatja s ég, föld megzendül
belé, akkorát kiált nagy örömében: Ez az Isten kardja, emberek! És
fordul a pásztorfiúnak s kérdi: hol találtad ezt a kardot, fiam?
Mondja a pásztorfiú: Amint a nyáj után mendegéltem, láttam, hogy egy
tavalyi üsző sajnálja a lábát, sántítva lépeget. Nézem, mi baja lehet, s
hát vértől virágzik az utó-ballába. Tünődtem magamban: ugyan mi
vérezheté meg, mikor gyenge hajlós fűnél nincs egyéb a pusztán. Nézek
erre, nézek arra s ihol egy kard hegyét pillantom meg a földben.
Megfogom, hogy kihúzzam s hát abban a szempillantásban láng csap ki a
kard hegyéből. Megijedtem, elszaladtam, de visszanéztem s látom, hogy a
kard csak kipattan a földből s forog, forog, mintha szél forgatná.
Egyszerre csak ellobban a lángja s elterül a földön. Neki bátorodtam,
visszamentem s fölvettem a kardot.
– Az Isten kardja ez! – kiált Attila. És megforgatja a kardot s
háromszor vág vele a négy anyaszélnek, hogy csak úgy zúg belé.
– Az volt, az, az Isten kardja, – suttogja Álmos. – Azzal hódítá meg a
világot. A világot meghódítá s hajh, ebből a rengeteg nagy világból csak
egy darabocska föld maradott meg… Még mindig őrzik a székelyek, várnak
minket…
Hajh, Attila, hajh, ha te meg nem halsz időnek előtte! Bizonnyal állandó
hazája lesz a Duna-Tisza köze a hunnak, rég állandó hazája volna a
magyarnak is.
Búba merülten állapodik meg lelke Attila hármas koporsaja mellett.
Hallja a hún asszonyok egetverő sírását, látja a hún férfiak komor
arcát, hallja a gyászéneket s lassan, halkan, reszkető hangon elzümmögi
a csendes éjszakában:
Attila, Attila, húnok nagy királya,
Mundzuk sarjadéka, híres maradvája!
Te ura, királya szittyák s germánoknak,
Valál hódítója a rómaiaknak:
Napnyugotiaknak, napkeletieknek,
Valál rémülete, valál iszonyata
Te minden népeknek!
De ha könyörögtek, megengesztelődtél,
Adófizetéssel te megelégödtél.
Mindez nagy dolgokat te megcseleködted,
Ez világnak hódítását mind te végbevitted,
S sebzetlen maradtál!
Ármányság, árulás meg is meg nem ejtett,
Sűrű sok ellenség el sem is veszejtett,
Haj, mégis meghalál!
Valál vigasságban, fekvél nyoszolyádban,
Puha nyoszolyádban, tornyos palotádban,
Meglepett a halál a te mély álmodban,
Húnok nagy királya,
Mundzuk maradvája!
Haj! ki mondja azt halálnak,
Az orozva járó álmat!
Halál, halál, csendes halál,
Nem vagy te igazi halál!
Rajtad boszút nem állhatunk,
Beléd kardot nem márthatunk!
Halál, halál, csendes halál,
Nem vagy te igazi halál!
– Halál, halál, csendes halál, nem vagy te igazi halál, – suttogja újra
s könnybe borúl a szeme. Az vár én reám is. Meghalok csendes halállal,
soha meg nem látva Attila földjét… Óh, ha megláthatnám, csak egy
pillantásra. Ha megmutathatnám népemnek: ihol Attila földje, magyarok.
Eredjetek. Kövessétek fiamat, a vitézek vitézét, a bölcsek bölcsét.
Velem ne törődjetek. Fektessetek le Attila földjébe. Hadd vegyüljön
össze porom az ő porával…
Lehunyja szemét, de nem jő álom reá. Rettenetes bús képek kavarognak:
gyász, siralom, romlás, pusztulás, vérözön, testvér testvérnek ontja
vérét. Hah! a vasfejű Detre! Még ott van homlokában Mundzuk nyílvesszeje
– emlékeztetőnek. Barátságot színlel, úgy lopja be magát Attila fiainak
szívébe. Minden szava méreg. Az a lehellete is. Gonosz szíve fenekére
temeti gonosz szándékát, simándi szóval bujtja, tüzeli Aladárt,
világverő Attila idősebbik fiát: – Téged illet a királyság, téged, te
vagy az idősebb. S mikor méreggel megitatta, megy Csaba sátrába: – Te
vagy a vitézebb, téged illet a királyság. Vedd a kezedbe Isten kardját s
ha nem enged bátyád, öld meg!
S hajh, két táborra szakadnak a húnok. Testvér testvér ellen. Isten
kardjával öli meg bátyját Csaba. Óh te szerencsétlen, mit cselekedtél!
Testvéred vére szennyezé be Isten kardját – vége a húnok világverő
hatalmának, vége. Ez a kard nem öl embert többé. Utolsó szikrája lobbant
el Aladár vérével. Nézd, hogy rohannak rád elleneid, kiket apád ezzel a
karddal földre vert, megalázott. Nézd, hogy hullanak el oldalad mellől
legjobb vitézeid, hogy bár a te életed maradjon meg! A világverő
rengeteg sereg hová lett? Maréknyi had maradott, gyászos hírmondónak.
Megfogyva, törve, megalázva takarodik ki Attila földjéről a maréknyi had
– vissza az ős hazába.
– Óh jaj, mit cselekedtem! – jajong Csaba. – Megöltem a testvéremet.
Meggyaláztam Isten kardját, apámnak nevét, emlékét, jaj!
Iszonyattal nézi testvére vérét. Megáll Olt vize mellett, belemártja a
véres kardot: vajjon lemossa-e _ezt_ a vért? Lemossa, le.
Megkönnyebbedten tekint az égre. És felkiált: Halljad, hatalmas Isten,
halljad! Lemostam kardodról testvéremnek vérét. Visszaviszem az ős
hazába. És elhivom az én magyar testvéreimet. Visszaszerezzük apám
földjét, vissza! Halljátok, vitézek, halljátok! Úgy-e visszaszerezzük?
– Visszaszerezzük, vissza! Egy részünk itt marad. Várunk reátok, várunk!
És szakadt két részre a maréknyi had. Hazamegy az egyik, itt marad a
másik. Megtartani bár csak egy dombocskát Attila földjéből. És áldoznak
a _tűznek_, áldoznak a _víznek_, áldoznak a _levegő-égnek_ s áldoznak a
_földnek_. És megesküsznek mind a visszatérő vitézek, hogy még a világ
végéről is visszatérnek, ha ellenség támadná az itt maradottakat. Hírül
hozza nékik azt a _tűz_; ha az nem, a _víz_; ha a _víz_ nem, a _levegő_;
ha az sem: a _föld_.
Indulnak Csaba vitézei, száll velük Álmos lelke hegyeken, völgyeken,
erdőkön át. Hallga, hallga! Reng a föld! De szomorún hajladoznak,
integetnek a fák! Mi történt? Mit jelent e földindulás? Nem látjátok,
nem halljátok? – Vissza, vissza, bajba’ van a székely testvér! A fűszál
is feltámadott ellene!
– Vissza! vissza! – csendül Csaba hangja. – Utánam, vitézek!
És vágtatnak sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben,
vissza Attila földjére. Haj, mi tenger ellenség! Száz is jut egyre. De
im újra szikrát vet Isten kardja, lobogó lángban ég, s szalad az
ellenség eszeveszetten.
– Huj! huj! – kiáltja Álmos. – Üssed, vágjad, tiporjad!
Aztán lecsillapodik harci kedve, újra ott van a hazatérő húnok kis
hadában, megy, mendegél szép csendesen, hegyre fel, völgybe le,
simogatja, becézgeti fehér paripáját. De nézzetek csak ide, mi történt!
Meghorkannak a paripák, ágaskodnak, hiába sarkantyuzzák, forognak maguk
körül mint a forgó szél.
– Vissza, vissza, bajban van a székely! Nem látjátok, nem halljátok?
Folyó vize megdagadott, zúgva, bőgve csap ki a medréből s mind azt
zúgja, mind azt bőgi: vissza, vissza, bajban a székely!
És vágtatnak vissza, hét napi járót egy nap, nem ér nyomukba sebes szél
s haj de jókor érkeznek! Tenger sok nép fogta körül a székelyt.
– Üssed, vágjad, tiporjad! – mennydörgi Csaba.
– Üssed, vágjad, tiporjad! – visszhangzik Álmos lelkében a csatakiáltás
s reszkető karja megacélosodik, belevág a levegő-égbe…
Volt ellenség, nincs ellenség. Mintha föld nyelte volna, árvíz seperte
volna el. És indul harmadízben is Csaba, mennek, mendegélnek hegyeken,
völgyeken, folyóvizeken át. – Állj meg, Csaba, állj meg! – riad fel
Álmos. – Nem hallod, hogy zúg, búg a fergeteg? Nem látod-e, mint
döndülnek a földre büszke tölgyek? Nem hallod-e, hogy sír a szél?
Vissza, vissza, bajba van a székely! Mind ezt búgja, mint ezt sírja a
fergeteg: vissza, vissza! Hol vagy madár, ki sebesebben repülsz, mint a
hún vitézek? Hol vagy szél, ki megelőzöd őket? Hát ti hová lettetek,
merre tüntetek, székelyek ellenei? Föld nyelt-e el, árvíz sepert-e el?
Vaj’ ki áll ellent, ha Isten kardja lobogó lánggal ég?
Most már indulhatsz, Csaba, sem tűz, sem víz, sem föld, sem levegő nem
térít meg többet. Eredj, eredj, vezesd megfogyott népedet vissza az ős
hazába. Mert már elfértek ott… Haj de sokan indultatok s de kevesen
jövétek vissza!
Könnybe borúl Álmos szeme, ébren álmodja át a bús találkozást. Szegény
Csaba királyfi! Apád földjét nem látod meg többet. Élve nem. Hiába
regéled apád földjének szépségét, gazdagságát, lám, a fiatalok mennének
veled, arcuk, szemük lángban ég, harci kedvben tombol a szívük, de az
öregek lecsendesítik: várjatok, várjatok. Ne mozduljatok, míg Isten az
indulás idejét meg nem jelenti. És várják, várják a megjelentés idejét…
Im, már őszbeborult Csaba göndör fekete haja. Háta meggörnyedett. Már
ássák is a sírt neki. Már búg csendesen hármas koporsaja felett a
gyászének. Ennek is ez a vége:
Halál, halál, csendes halál,
Nem vagy te igazi halál!