Honszerző Árpád: Elbeszélés a honfoglalás idejéből - 9

foglalkoztak szántás-vetéssel, ha kezdetleges módon is (otromba
tönkökkel, melyekbe nagy faszeg volt verve, hasogatták fel a
homokföldet), míg a magyarok a folytonos hadakozásban elszoktak a
földmíveléstől: hadakozás és pásztorkodás, ez volt a magyar nép
foglalkozása. A szlávok már ekkor keresztények voltak, de Árpád és népe
nem törődött a vallásukkal, nem háborgatta hitükben s ezzel még
szorosabbra fűzte magához a magyar a szlávot és bolgárt. A magyarnak ma
is tündöklő erénye: a türelmesség más népek nyelve, szokásai, hite
iránt, nagy hasznára vált a honfoglaló magyarnak. Hozzáédesedett
lassankint az itt talált népség, mert a magyar urak nem bántak durván,
lelketlenül a hatalmukba került föld népeivel, mintahogy bántak e föld
eddigi urai.
Árpád egy heti pihenő után végigvezette seregét a Duna-Tisza közén,
megállapodott a Duna könyökénél, Etelvárosa mellett, a mai Óbuda táján,
családját, cselédjeit, népe egy részét elszállásolta a Csepel-szigeten –
itt nem félthette hirtelen megtámadástól őket. Köröskörülfogta a
gyönyörű szigetet a Duna. Itt érte Árpádot, minekelőtte hadba indult, a
nagy gyászra a nagy öröm: Isten megajándékozta az ötödik fiuval, kinek
Zsolt lett a neve. Hej, de nagy volt a magyar nép öröme! Nem vesz ki
Árpád nemzetsége, nem! Attila földjén született, meg is gyökeredzik
ebben a földben! – mondták az öreg magyarok. Mert Jutócs, a kicsi Jutócs
nem indult kedvük szerint. Hiába óvták, védték széltől, naptól,
sanyarúságtól, a hosszú vándorlás megviselte a gyermeket. A lelke, a
szíve Árpádé volt, a teste csenevész.
– Isten küldötte e gyermeket az én szívem felvidítására, az én lelkem
edzésére, – mondotta Árpád szertelen örömmel. Eddig meg-megszállotta
lelkét a csüggetegség, most újra erősnek, ifjúnak érezte magát.
Erősebbnek, ifjabbnak mint valaha.
Árpád újult erővel készült bevégezni a nagy művet. Kedvező híreket
kapott északnyugat felől. A nagy Szvatopluk fiai, Moimir és Szvatopluk
hadban állanak apjuk örökéért. És hozták a hírt, hogy Moimir követséget
küld hozzá: segítséget kérni Szvatopluk ellen.
– Adok, – mondotta Árpád, – ha megelégszik Morvaországgal. Ám az apjuk
megszállotta Attila földjének is egy részét. Innen takarodnia kell mind
a kettőnek.
Jött is a követség Moimirtől. Azzal jött, hogy Szvatopluk kiverte őt a
Dunántúli tartományból. Ha Árpád kiveri onnét Szvatoplukot, ő meg ennek
fejében békén hagyja a magyart a Duna s Tisza mentén.
– Mit üzent Moimir? – kérdezte Árpád s ijesztő ráncokba verődött
homloka. – Mondjátok meg neki: Szvatoplukot kikergetem innét, de nem az
ő kedvéért. Kikergetem, mert az a föld Attila földje volt. S ha ő
beteszi a lábát ide, őt is utána kergetem. Jól megértettétek?
– Megértettük, – felelt a követ. – A mi urunk azzal is megelégszik, ha
Szvatopluk hatalmát megtöritek s békében élhet tőle nagy Morvaországban.
– Ez már értelmes beszéd, – kottyant belé Kusid.
Mikor pedig a követek eltávoztak, Kusid meghajolt mélyen a fejedelem
előtt s mondá, amint következik:
– Nagy fejedelem, szót kérek. Kapok-e?
– Beszélj, fiam, Kusid.
– A magam vérét nem sajnálom, de igen a magyarét. Engedd meg nékem, hogy
néhány barátimmal menjek Szvatoplukhoz. Beszélek a fejével. Hátha okos
ember s szépen kitakarodik az országból.
Árpád elmosolyodott.
– Tudom, mit akarsz mondani, Kusid. Az én elmémben is megfordult ez.
Halljátok hát mind közönségesen, amit én akarok. Nyergeljetek fel egy
szép fehér lovat. Aranyos féket a fejébe, gyémántos nyerget a hátára s
vigyétek el Szvatopluknak. És mondjátok meg neki az én üzenetemet: Árpád
fejedelem, Attila maradvája küldi neked ezt a lovat, Szvatopluk fia.
Azért küldi, hogy ülj rá s hagyd itt népeddel Attila földjét szép
szerént. Majd meghalljuk viszont-üzenetjét s aszerint cselekszünk.

[: «Ki népei vagytok? Mit kerestek?»]
Mind helyeselték a vezérek s a főbb emberek Árpád szavait, egyedül a
küzsdég Botond mondott ellent.
– Mit! Még lovat küldjünk a murvának! S aranyos féket, gyémántos
nyerget. Bárdot az ebadtának! Ne üzengessünk, – verjük ki. Én vereködni
akarok!
– Csendesülj, ját, – csillapította Kusid. Inkább tarts velem. Jó tréfa
lesz ez, meglásd.
– De jó legyen! – fenyegetődzött Botond, kicsit megjuhászodva, – mert
különben összeveszünk, ját!
– Mi-e, ját? Mi nem, soha!
Botond legyintett a kezével.
– Eb, aki veled összevesz, ját!
Száz daliával indult Botond és Kusid még aznap követségbe. Két erős
markú csikós vezette a szép fehér paripát. Aranyos féke, gyémántos
nyerge csakúgy csillogott-ragyogott a nap fényében. Csillogtak,
ragyogtak a daliák ruhái is. Drágakövek, a messze keletről hozott
ékességek: ne mondhassa Szvatopluk, hogy valami jött-ment nép megy hozzá
követségbe. Etelvárosából indult a magyar követség, átkelt a Duna
balpartjára s így haladt a Duna partján nyugat felé. Szvatopluk a
Csallóközben táborozott rengeteg hadával, ő maga a Dunához közel ütötte
föl sátrát. Mikor a magyarok megpillantották a morva tábort, Kusid egy
kicsit elszontyolodott.
– Sokan vannak, – mondta Botondnak.
– Mondtam, úgy-e, hogy bárdot neki, nem lovat.
– Most már mindegy, benne vagyunk, ját.
– Fenékig, ját.
Rőt szakállú, szőke hajú, veres arcú, nagy, csontos férfi volt
Szvatopluk. Arcáról lerítt a telhetetlen kapzsiság s az erejében
bizakodó gőg.
– Nem mutat gyáva embert, – súgta Kusid, megpillantván egy jó
hajításnyira a sátra előtt ülő Szvatoplukot, ki hatalmas nagy karszékben
ült. Messzire kiterpesztette lábát s kétfelől két szolga verte el
arcáról az alkalmatlankodó legyet.
– Ne is legyen gyáva, ha jót akar, – fenyegetődzött Botond. – Gyávával
ki vereködik?
Közben a sátor elé értek. Szvatopluk félreállította a legyező szolgákat.
Egy sereg morva vitéz vette körül a magyarokat, úgy kisérték a hatalmas
úrhoz.
Kusid és Botond tisztelkedve állottak meg. Még szóhoz sem juthattak,
Szvatopluk gőgösen szólt hozzájuk:
– Ki népei vagytok, mit kerestek?
Botond hevesen markolta meg bárdját, de Kusid intett neki s felelt
Szvatopluknak:
– A magyarok fejedelmének, dicső Árpádnak követei vagyunk.
– Magyarok vagytok! – ordított Szvatopluk s felugrott helyéből. –
Magyarok! Akik az én apám ellen hadakoztak?
– Azok vagyunk.
– Azok, azok, – tódította Botond.
– S ide mertek jönni az én földemre? Talán bizony szállást kerestek?
– Szállást nem keresünk, van nekünk szállásunk, Szvatopluk. Kivertük a
bolgárt, megöltük Zalánt.
– S most engem akartok megölni, úgy-e bár?
S kacagott, akkorát kacagott, hogy a föld is ekhót vetett a kacagásától.
– Nem akarunk megölni, de sőt javadat akarjuk. Ime, a mi fejedelmünk
küldé neked ezt a fehér paripát ajándékba. Aranyos a fékje, gyémántos a
nyerge. Fogadd jó szívvel.
Szvatopluk arca egyszerre nyájasra változott.
– Ajándékba. Ez már más. S mit üzent Árpád? Úgy-e, szolgálatomba
szegődik?
A magyarok arca lángba borult, de tartóztatták magukat. Kusid hirtelen
Botond karjához kapott, így intette nyugalomra, merthogy nem szólhatott.
– Igen, – folytatta nyugodtan Kusid, – a lovat is, a nyerget is, a féket
is ajándékba küldte, hogy illendőképen, a nagy Szvatopluk fiához méltón
hagyhasd el Attila földjét.
– Mit ebegsz te, kutya? Ismételd még egyszer! – orditott Szvatopluk
magánkívül.
– Mondtam s újra mondom, most már világosabban: ülj fel erre a lóra s
hagyd el e földet, különben Árpád felkerekedik egész hadával – –
– Szót se többet! Hé, legények! Vigyétek dög lovát. Bunkós bottal
verjétek fejbe. A féket vessétek a Dunába, a nyerget a fűbe!
Mondotta Kusid:
– Hát csak üttesd meg a lovat, Szvatopluk. A mi kutyáink eszik meg a
húsát. Dobasd a Dunába a féket: kihalásszák a mi halászaink. Dobasd a
nyerget a fűbe, megtalálják a mi kaszásaink.
De Szvatopluk már alig hallotta Kusid szavait. Reszketett a dühtől,
torkát fojtogatta a mértéktelen felháborodás.
Két szolga nagy hirtelen elvezette a lovat, de Kusid éles szeme
észrevette, hogy a lovat bevitték egy szárnyékba, ott jászol elé
kötötték s eszükben sem volt, hogy lebunkózzák. Ismerték a gazdájukat.
Tudták, hogy a következő pillanatban őket bunkóztatja le, ha most
megfogadják a parancsát s e drága szép állatot lebunkózzák. Azt is
észrevette, hogy a gyémántos nyerget a Dunába dobta egy legény, de a
szélére, hol selymékes, alacsony volt a víz. Kilátszott a nyereg a
vízből. A féket a fübe dobták – no ott könnyen megtalálják, amint ők
eltávolodtak. De szó ami szó, meleg lett a föld a talpuk alatt s
merthogy mindössze százan voltak a rengeteg morva tábor közepén,
tanácsosnak vélték hirtelen kanyarodással hátat mutatni a dühöngő
Szvatopluknak. Mire Szvatopluk magához tért, a magyarok kivágtattak a
táborból. De Kusid nem állhatta meg, hogy vissza-vissza ne tekintsen
vágtatás közben is.
– Már emelik ki a nyerget a vízből, ját! Nézz oda!
Csakugyan jól láthatták messziről, amint egy legény vállára emelte a
nyerget s kimászott vele a Duna partjára.
Botond egész lelkéből felkacagott.
– No, ez jó tréfa volt, ját! Az istennyila üssön Szvatoplukba! Micsoda
nép ez!
– Csak bízná rám a fejedelem, ját. Mind egy szálig megvenném sárig
aranyon. Szvatoplukot magát legelébb.
– Bárdot neki! – mordult fel Botond. – Hadd el, arany!
Másnap déltájban értek Etelvárosába a magyar vitézek. Árpád összehivatta
a főbb embereket, hogy meghallgassák, mivel jártak a követek.
Kusid elémondta szép rendjiben, hogy jártak, mivel jártak. Mire oda ért
beszédében, hogy Szvatopluk mire gondolt: arra, hogy Árpád az ő
szolgálatába akar szegődni, tűzbe borult arca s kardot rántva kiáltá:
elég! Ne többet! Fuvassatok kürtöt!
De Kusidnak volt rá gondja, hogy felderítse a fejedelmet. Elémondta azt
is, mi történt az ajándékkal.
– A Dunába dobatta a nyerget? – kérdezte Árpád lehiggadva. – Jó.
Odakerül ő is. Én mondom ezt, Árpád!
– Oda, oda! – rikkantott Botond. – Hej, fujjátok a kürtöt!
Im, már talpon a magyar sereg. Szörnyű haragtól ég minden arc. Árpádnak
merte üzenni, hogy szolgája legyen! Hallod, magyar, hallod?
Az ég is elfeketedett, amint elhúzódott a magyar sereg a Duna mentén. A
Duna vize meg-megállott, mintha vissza akarna fordulni s vinni a hírt
Szvatopluknak: szaladj, Szvatopluk, szaladj, jön Árpád! szaladj!
De Duna vize, ha nem is jelentette, vitte a hírt a porfelleg, mi
kerekedék a magyar sereg nyomán. Szállott, szállott a porfelleg előre,
előre, nyugat felé, arra, hol Szvatopluk nyargalt a fehér paripán, Árpád
ajándékán. Hej, hogy repült a fehér mén! Hogy elröpítené az Szvatoplukot
túl a határon! De a botor, önhitt Szvatopluk a táborát nyargalja,
biztatja, bátorítja hadát: ne féljetek, mert egyedül támad a magyar, nem
mint apámra. Hírmondó sem marad a kutyahitűből.
De hiába bátorítja, félelem vert fészket a morvák szívében. Sokan voltak
itt olyanok, kik látták, mint verekszik a magyar. Sokan látták Botondot,
amint halomra döntött nehéz bárdjával százakat. Már hallják, amint végig
zúg-búg a levegőn: haj, magyar, haj! Lábuk alatt már reng a föld.
Kényszeredetten rohannak Szvatopluk után, aki tiz helyett verekedik
egymaga, de hiába, ha nem tud lelket önteni hadába. Pedig mennyivel
nagyobb, mint a magyar sereg!
– Haj, magyar, haj!
Már megfordult Szvatopluk, néhány sebtől borítva fordul meg s eszenélkül
vágtat a Dunának. Talán nem is ő akarja, hanem a fehér mén. Ott ugrik a
Dunába a nemes állat, hol Szvatopluk a nyerget bedobatta, aztán nekivág
a mély, hömpölygő víznek, ott megrázkódik egész erejéből s Szvatopluk
lefordul róla. Egy pillanat: elmerül a vízben. Felbukkan, ismét elmerül
– örökre elmerül. A fehér mén visszafordul a Duna közepéről, kiugrik a
partra s vidám nyerítéssel szalad a magyarokhoz. Fejében az aranyos fék,
hátán a gyémántos nyereg.
– Itt vagyok, édes gazdám! – ezt nyeríti a fejedelemnek.
– Mienk Attila földje, magyarok! – zendül meg Árpád szava, végig zeng a
magyar seregen s ég, föld megzendül belé, amint a magyar vitézek ezrei
kiáltják: Mienk Attila földje, mienk! Éljen Árpád, éljen!
Szép gyengén leemelik lováról a fejedelmet, pajzsukra emelik s úgy
hordozzák körül a diadaltól mámoros táborban. Árpád áldóan terjeszti ki
két kezét, szeme könnybe lábbad. De nem törli le könyét. Hadd szárassza
meg arcán az áldott nap fénye.
Ezt a könnyet nem titkolja, nem szégyelli.
Megszerezte népének Attila földjét.




PUSZTASZER.
Még nem mult tíz esztendeje, hogy Árpád felkerekedett népével
Etelközben, s ímé, övé volt már Attila földje. Idegen, ha hallja,
regének mondja, pedig történet, való történet: az Úrnak 896-ik
esztendejében indult Árpád, hogy népének megszerezze Attila földjét s a
906-ik esztendőben már be volt fejezve a honszerzés nagy műve. Hát nem a
regék világába illő történet ez? Elindul egy félmilliónyi nép (némely
történetíró annyira sem becsüli), ebből alig negyvenezer férfi a
fegyverviselő, s ez a maréknyi nép sátrat ver a Duna Tisza közén, túl a
Dunán, túl a Tiszán, Erdélynek földjén, az Aldunán, közben bekalandozza
Itáliát, újra meg újra becsap németek, bajorok földjére s amerre jár,
ahol megfordul, rémület, iszonyat tölti el a népek lelkét: feltámadott
Attila ideje, újra végig nyargal, végig pusztít a világon «Isten
ostora».
Pedig Árpád nem volt «Isten ostora». Nem világhódításra, de honszerzésre
indult ő. Nem látta szívesen, hogy egyik-másik vezére messze földekre
kalandozott, oktalanul fogyasztva a magyar vért. Az ő éles szeme hamar
megjelölte a magyar haza határait: kevés eltéréssel azt a Magyarországot
bírja az ezer esztendős magyar, amelyet ő megszerzett népének. Isten
ellátta természetes határokkal a három halom és négy folyó földét s
Árpád messze jövendőbe néző bölcsessége e határok között akarta földhöz
kötni a magyart. Ő megérezte, mit csaknem ezer esztendő multán a költő
így fejezett ki:
A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely,
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt élned, halnod kell.
Még nem volt teljesen befejezve a honfoglalás műve s Árpád nemzetgyűlést
hívott a mai Pusztaszerre, «Körtvélytó közelében, gyümölcsös erdő
árnyékába.» Nem azért ide, mintha itt, a Duna-Tisza közén, a végtelen
pusztaságon akarta volna felütni magának és nemzetségének sátrait, de
itt gyűjthette össze leggyorsabban népének főbbjeit. Magának s
nemzetségének a Csepel-szigetet s túl a Dunán Fehérvárt s annak vidékét
szemelte ki. Minél közelebb a nyugati határhoz. Ott legyen a fejedelem
széke, a magyarság magva, ereje, mert nyugat felől kellett tartani
legtöbb veszedelemtől. Hatalmában kellett tartani túl a Duna földjét:
védőnek nyugat felé s ha kell, menedéknek, ha tán kelet s dél felől
támadnák a magyart. Lehetne-e megvédeni a hazát, ha a Duna s Tisza, két
folyó közé szorulna össze a nemzet zöme?
Földhöz kell kötni a népet: ez volt Árpád szüntelen való gondja, amint a
honfoglalás művének végéhez közeledett.
Ha ez nem sikerül, vándor nép marad a magyar s akár ki se mozdult volna
az öt folyó országából. Amíg földhöz kötve nincs, oktalan
kalandozásokban leli kedvét. Egyik-másik erejében elbizakodott vezér nem
ismer már maga fölött urat, a maga kénye-kedve szerint csatangol
idegenben s zúdítja idegen népek haragját, gyűlöletét az egész népre.
– Amerre a szerencse vezet, követünk téged! – fogadta esküvel a hét
vezér még Lebediában.
– Im, én elvezettem őket az igéret földjére. Én még csak féken tudom
tartani e féktelen, szilajvérű népet, de mi lesz halálom után? Vajjon
elismerik-e fejedelmüknek fiamat? S ha el is, nem lesz-e egy fejedelem
helyett hét, talán több is? Pártokra, felekezetekre szakad a magyar, kit
az én kezem, az én elmém ereje összetartott – s akkor vége a magyarnak,
vége. Rászabadul morva, német, bolgár, görög. Felkerekedik majd halálos
ellensége, a bessenyő is. – Vége a magyarnak, vége!
E bús gondolatok közt emésztődött a honszerző Árpád lelke, midőn a
pusztaszeri gyűlést egybehívatá. Ott azon a tájon, hol egykoron Attila
fatornyos palotája állott… Sok száz hírvivő száguldotta be a haza
földjét: Árpád akarja, Árpád rendeli, hogy jöjjenek minden vezérek,
törzseknek, nemzetségeknek fejei Duna-Tisza közé, Körtvélyestó közelébe,
Gyümölcsös erdő árnyékába.
És jöttek a törzsek, a nemzetségek fejei Tiszántúlról, Dunántúlról,
északról, délről – mind, aki nem volt távol, messze földön, idegenben.
Hej, hogy ragyogott arca Árpádnak, amint nagy tömegekben megszállották a
pusztát a magyarok! Egy-egy vezér akkora nemzetséggeljött, hogy ez maga
kitett egy sereget. S mind élnek még a vezérek, kik őt pajzsukra
emelték, csak egy alszik hazai földben, Attila földjében: az ő édes
apja. Ihol a fehér szakállú Előd, körötte fiai, mind meglett, deresedő
hajú emberek, unokái, csupa dali leventék. Óriási körben állnak
nemzetségeikkel Ond, Kund, Tas, Huba, Töhötöm s a kabar Bánk.
Mindeniknek van «váltója», aki felváltsa – egy egész sereg, egytől-egyig
híres vitézek, kik már beírták nevüket a magyar történet könyvébe.
Árpád végig tekint népe elején, meg-megállapodik szeme egyik-másikon,
kit rég nem látott vagy most lát először, de a nemzetségi vonásról
megismer azonnal. Büszke örömmel telik meg a szíve. Aztán közelébb
léptet hófehér ménjén, sorban üdvözli őket, kikérdezi valamennyit a
fiai, a nemzetsége felől. Kund mellett csak kisebbik fiát, Csörszöt
látja.
– Hát hol maradt Kusid? Nincs két napja, hogy láttam.
Kund zavartan néz a földre.
– Kalandra ment, úgy-e? – kérdi a fejedelem s ráncba verődik szép
homloka.
– Mi tagadás, fejedelem, Botonddal átkelt az Al-Dunán, merthogy
hallották: mozgolódik a bolgár s a görög.
– Arról én is tudok! – mondja szigorúan a fejedelem. – De oktalanság egy
kis csapattal ütni rájuk.
Ám gondja van rá, hogy mindjárt jókedvét is mutassa:
– Hallod-e, Kund, Etelvárosától Keveházáig tied a föld s a vár védelme a
te gondod. Ám a vár – a nemzeté.
Igy jár sorba Árpád, osztogatja a földet a vezéreknek, a nemzetségek
főbbjeinek. Ő már magában felosztotta az egész országot bölcsen,
igazságosan. S im, ahogy rendre elé mondja, kinek-kinek mit szánt, nincs
egy panaszos szó.
Hadd tudja ki-ki, mielőtt a gyűlés kezdődik, ki mire tarthat számot, ne
zavarja a gyűlés folyását osztozkodás.
Krónikások jegyezték fel, hogy harmincnégy napig tartott a pusztaszeri
gyűlés. Ezen a gyűlésen hirdették ki, hadd hallja minden, kinek mely
földdarab jut Attila földjéből. Minden kikiáltásnál Árpád megkérdezé a
gyűlést:
– Van-e szava ez ellen valakinek?
S mikor aztán meg volt a nagy földosztás, akkor sor került a _szerre_: a
törvényhozásra. És elhatározák egyértelemmel, hogy kinek a földjén vár
van, a föld csak az övé, a vár nem. Tartozik azt megvédeni, merthogy az
a vár az egész nemzeté, de magáénak nem mondhatja senki. Elhatározák,
hogy a nép egy része védi a várat, más része szántja-veti a földet, s
ellátja élelemmel azokat, kik fegyvert viselnek. Hogy a földet közösen
bírják a nemzetségek. A nemzetségek minden tagjának egy a jussa. És
megújíták esküvel a lebediai fogadást: valameddig Árpád nemzetsége ki
nem hal, más nemzetségből fejedelme nem lehet a magyarnak. S merthogy
Zsolt még gyermek vala, Árpád halálának esetére mindjárt választának
kettőt a vezérek közül, kik Zsolt helyett az ország dolgát igazgassák.
Előd és Kund volt e két vezér s az ő haláluk esetére ezeknek két
legidősebb fia: Szabolcs és Kusid.
Földhöz volt kötve a magyar s ezzel Árpád megkoronázta nagy művét.
Nemcsak a magyart kötötte földhöz, de mind a népeket, melyeket itt
talált. Nagy darab földeket adott az itt talált népek főbbjeinek is,
vagy meghagyta őket régi birtokukban. Nem hiába írta Bölcs Leó Árpádról,
hogy okos és körültekintő vala, tudta, mit cselekszik, mikor az idegen
fajta népeket is a földhöz köti, azoknak főbbjeit nagylelküségével
magának meghódítja… S hátha egyik-másik vezérnek fejébe megy a hatalma s
nem akar magánál nagyobbat ismerni?…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Lelkem ott jár a pusztaszeri síkságon, színről-színre látni vélem a
honfoglaló magyarokat – a nagy munka után. Kik hadban vitézek, tanácsban
bölcsek, körültekintők valának. Akik vérrel váltották meg Attila
földjét, de megváltván, emberségesen bántak a más nyelvű, más szokású,
más hitű népekkel. Látom, amint felgyúlnak a tüzek a végtelen pusztán,
közepén óriási máglya: fehér lovat áldoznak rajta a befejezett munka
örömére, hálaadásul a magyarok Istenének. Látom a tüzek körül sürgölődő,
forgolódó asszonyokat, férfiakat, gyermekeket – minden tűznél a búja
legelőkön hízott ökrök húsa sül ropogós pirosra, merthogy ma nagy
áldomást tart a magyar. Rengeteg hordókat ütnek csapra: magyar föld
termelte, magyar nap érlelte szőlő nedűje csorog a kupákba.
Most tudják meg csak a más fajta népek, hogy kihez szegődtek. Csak úgy
öntik beléjük a vérgyújtó nedűt.
– Igyál, testvér, igyál!
Árpád s vezérei, a «hét magyar», ezeknek fiai, egy helyen kerekednek
össze, a puszta közepén, köröskörül rengeteg sokadalom.
– Hej, ha Botond itt volna! – rikkantja el magát Szabolcs, Előd fia. –
Igyunk az ő kalandjára!
– S a Kusidéra! – üti serlegét Szabolcs serlegéhez Bulcs.
– Hé, Lehel, vedd elő a kürtöt! – biztatja Örs.
Lehel, Tas fia, nem kéreti sokáig magát, eléveszi ékes faragású fehér
csontkürtjét s amint belefúj, egyszerre nagy csend lesz a pusztaságon.
Diadalmas dallam búg át a pusztán, de hiába, már ilyen a magyar nóta:
mélabánat zokogva kíséri a diadalmas, fel-felharsanó szilaj hangokat.
– Haj, magyar, haj!
Mintha mindezt búgná a kürt. Csak a magyar érti, hogy e kiáltás nemcsak
harcra tüzelő, de sok száz esztendő búja, keserve sír benne.
– Haj, magyar, haj! – zúg fel egyszerre az áldomásozó magyar. S ím, – mi
történt? – megmozdul messze, a szemhatárig elterülő magyarság széle,
mintha váratlan ellenség lepte volna meg. Riadtan szöknek fel mind,
összegomolyodik a tömeg, ember ember hátán.
Árpád s vezérei kardjukhoz kapnak. De a következő pillanatban ujjongó
kiáltás hömpölyög végig. Süvegüket lengetik, dobálják a magyarok:
– Botond! Kusid! Botond! Kusid! Haj, erre, haj!
Ihol már itt is a két dalia, nyomában nehány száz főnyi csapat.
Egyenest a fejedelemhez tartanak s tisztelkedve állanak meg Árpád előtt.
A fejedelem arca hirtelen elkomorul, de aki jól vigyázza, láthatja, hogy
magára erőlteti most a komorságot – a felleg mögül kimosolyog az áldott
nap fénye.
– Merre jártatok? – menydörög rájuk Árpád.
A két dalia félig dacosan, félig restelkedve szegzi szemét a földre.
Kusid kap szóhoz.
– Ami igaz, igaz, nagy fejedelem, ami nem igaz: hazugság – átalnéztünk
egy keveset Görögországba.
– S megvertek? Kivertek!?
Most már Botond kapta el a szót:
– Akkor nem állanánk itt.
Hová lett a komorság Árpád arcáról? Eltűnt, elenyészett, de azért
feddően néz a két daliára:
– Legyen vége a kalandozásnak. Akkor s ott húzzátok ki a kardot, ahol s
amikor kell. Oktalanul nem szabad fogyasztani a magyar vért. Tudjátok-e
mi történt, míg ti oda kalandoztatok? Felosztottuk Attila földjét a
törzsek s nemzetségek közt. Mind megkapta részét, ki itthon volt. Hátha
ti rólatok elfeledkeztünk?
Mondta Botond:
– Nekem elég egy sátornak való hely s a lovamnak legelő. A többit én
eligazítom.
– Botond! Feleded-e, hogy ki fia vagy?
– Nem feledtem, nagy fejedelem. Ond fia s vére vagyok. Ha apám kapott
földet, jut abból nekem is. Osztán ha lehiggad a vérem, ott ragadok én
is. De most vereködni akarok.
– És te, Kusid? – fordult a fejedelem Kusidhoz.
– Nekem is vereködnöm kell! – felelte Kusid – míg a ját vereködik.
– Szálljatok le a lovatokról! – parancsolta Árpád – telepedjetek asztal
köré! – s mosolyogva legyintett a kezével.
– Majd meghiggad a vérük! – szólalt meg Előd. – Mink is ilyenek voltunk.
Ne búsúljon emiatt fejedelem öcsémuram.
Árpád serleget emelt s mondá, amint következik:
– Vezérek! Magyarok! Nem búsít engem a magyar vitézsége, de búsít, ha
könnyelműen hullatja vérét. Áldjuk nevét a magyarok Istenének, hogy
eddig megsegélt s oktalan harcokkal ne hívjuk ki haragját. Éljen a
magyar!
– Éljen a magyar! – zúgott a pusztán végig s összecsendültek mindenütt a
kupák és serlegek.
– Igaza van a fejedelemnek, ját! – bökte oldalba Kusid Botondot.
Botond rámordult Kusidra:
– Ma összeveszünk, ját.
– Mi-e, ját? Mi osztán soha míg a világ s még két nap!
Azonközben elvegyültek a két daliával hazakerült vitézek is az
áldomásozó nép között. Hangos, szilaj kedv áradott szét, sokan táncra
kerekedtek, sokan nótára gyújtottak. Nem messze a fejedelem asztalától
éktelen kacagás kisért egy nótát.
– Miféle nótát énekelnek? – kérdezte a fejedelem.
Mondta Kusid:
– Most csinálták a fiúk, amint hazafelé jődögéltünk Görögországból – a
görög császárra, meg a görög óriásra.
– Hadd hallom, Kusid!
Kusid felállt s énekelé, amint következik:
Görög császár kapuja,
Csillárom, haj!
S’ eleje, se hátulja,
Csillárom, haj!
Botond bárdja betörte,
Sír a császár fölötte,
Csillárom, csillárom, csillárom, haj!
Hé te görög óriás!
Csillárom, haj!
Ugyan bizony mit csinálsz?
Csillárom, haj!
Kapu likán jere ki,
Vár rád Botond ide ki,
Csillárom, csillárom, csillárom, haj!
Az óriás kijöve,
Csillárom, haj!
Szeme haragot löve,
Csillárom, haj!
«Kutya magyar, megeszlek,
Másvilágra elviszlek!»
Csillárom, csillárom, csillárom, haj!
«Kutya görög, ne ebögj,
Csillárom, haj!
Ha kijöttél, vereködj!»
Csillárom, haj!
«Hiszen minnyát verekszöm,
Lelködöt kieresztöm!»
Csillárom, csillárom, csillárom, haj!
Né te, né te, óriás,
Csillárom, haj!
Ez volt csak a puffanás,
Csillárom, haj!
Botond egyet üt vala,
S az óriás meghala!
Csillárom, csillárom, csillárom, haj!
Görögország, ne neked,
Csillárom, haj!
Kiesett a feneked,
Csillárom, haj!
Ha kiesett, rakasd bé,
Ott a császár, fódja bé!
Csillárom, csillárom, csillárom, haj!
Nézzétek csudát: a fejedelem arca, szeme nevet! Ki látta még ezt az
arcot, ezt a szemet nevetni? Hej, még csak most kerekedik nagy vígasság
Árpád asztala körül.
Bizony nevet arca, szeme a fejedelemnek.
– Ez a magyar, ez! – mondja magában. – Vitéz, eszeváltó, tréfakedvelő,
ocsmányságot kerülő; ma villámokat szór haragja, holnap
szivárványszínekben játszik, enyeleg jó kedve, – élet, hosszú élet, örök
élet van igérve a magyarnak!
– Botondra és Kusidra, bennök a magyar népre emelem serlegemet! – zendül
meg Árpád érces hangja – fenékig ürítsük a serleget.
Fenékig ürültek a serlegek. S ím lásd, egyszerre mind maga elé bámul a
vígadó magyar, a szilaj kedv mélabúba csap át, ott áll már mögöttük a
hegedős, pengeti lantját s száll a dal a csodaszarvasról… Az égen
felragyognak a csillagok s gyönyörködve hallgatják:
– Hunor, Magyar, haj!




KILENCSZÁZHÉT.
Mikor Arnulf császár Etelközből segítségül hívta a magyarokat a morvák
ellen, bizony nem sejtette, hogy ez a nép közel időben veszedelmes
szomszédja lesz az ő tartományainak. Németeknek, bajoroknak, szászoknak
nagy volt az öröme a hatalmas morva birodalom romlásán s csak lassanként
vették észre, hogy a morvánál veszedelmesebb szomszédot kaptak: a
magyart. Ugyan ki is gondolta volna, hogy ez a kóbor, harcos kedvű nép
állandó megtelepedésre gondoljon Pannonia földjén? De ím, egyszerre csak
feltűnik hol itt, hol ott egy magyar csapat, nehány száz főnyi s amerre
elhalad, kő kövön nem marad. Rémülten menekülnek előlük faluról-falura,
városról-városra, prédául hagyva minden vagyonukat, csakhogy
megmenthessék puszta életüket. A német, a bajor, a szász anyák a
magyarokkal ijesztgetik a síró gyermeket: – jön a magyar! S a gyermeknek
torkán akadt a sírás. Rémes történetek keringenek a magyarok
kegyetlenségeiről: jaj annak, ki kardjuk élire kerül!
Árpád kedvetlenül nézte a magyarok kalandozásait, de nem akadályozhatá