Honszerző Árpád: Elbeszélés a honfoglalás idejéből - 2

– Nem vagy nem! dobbant Álmos. – Nem halt meg Csaba! Ki mondja, hogy
meghalt? Nézzetek az égre! Száz esztendő borúlt százra s még akkor is
élt Csaba: onnét vigyázta székely testvéreit. Ott, ott, a hadak útján,
ott vágtatott vissza, a székelyek földjére, hogy még egyszer poklok
fenekére űzze a székelyek elleneit. Mikor sem föld, sem víz, sem levegő
meg nem jelenté, im megjelenté a tűz, égő csillag tüze: bajba van a
székely! Haj, nézzétek, haj, hogy robog, hogy vágtat, hogy repül Csaba
fehér paripáján s utána mind a vitézek, hófehér paripán, hófehér
ruhában, végig a csillagos ég boltján, s ott, ott, ahol az ég ráhajlik a
földre, leszállanak: hajrá! huj! huj! Tűzbe borúl ég, föld, kicsapnak
medrükből a folyók, lángtenger zúgva hömpölyög s elnyeli, sepri a
cudarokat, kik a székelyre támadtanak.
– Vissza az égbe, vitézek! – csendül Csaba hangja, hogy ég, föld zeng
belé. S im felszállanak mind az ég boltjára, visszaszáguldanak azon az
úton, amerről jövének. Ragyogó fehér út verődik a paripák lábanyomán.
Ott van, ott a fehér út, fehérebb a tejnél, fehérebb a hónál. Ott is
marad örökkön-örökké! Hallod-e a hangomat, Csaba? Én szólok te hozzád,
Ügek fia, Álmos! Nem kell többet leszállnod az égből. Készül a magyar,
készül! Árpád vezeti, az én nagy fiam. Minden magyarok közt a
legnagyobb. Megjelenté Isten az én anyámnak, Emesének, álomban jelenté
meg, hogy az ő nemzetsége szerzi meg Attila földjét. Nem halok meg, míg
e földet meg nem csókolám. Nem, nem!
Kelet felől pirosodott az ég alja. Egymás után hunytak el a csillagok.
Hadak útjának hófehér színe egyszerre lángba borult: messze keleten, az
Ural hegy mögül lángveresen emelkedett fel a nap. Az agg Álmos
elbűvölten nézte a gyönyörű látványt. Nem vette észre, hogy háta mögött
áll valaki. Özséb volt. Mosolyogva érintette meg az öreg ember vállát.
– Te vagy, Özséb?
– Én vagyok, apám uram.
– Úgy-e, ma keltél először az áldott Nappal, mióta Jutócs született?
– Ma, apám uram, ma. Megálmodtam, hogy ma haza jő az uram.
– Én is álmodtam, bár le sem feküdtem. Bejártam Attila földjét. Igazat
regélt Csaba a mi ükeinknek, Özséb. Az a legszebb föld kerek e világon.
Ott halok meg, Özséb. Érzem, hogy ott halok meg. Hát te szeretnél-e ott
élni?

[: … repül Csaba fehér paripáján s utána mind a vitézek…]
– Én ott szeretek élni, halni, ahol az uram.
Álmos megfogta Özséb kezét, szép gyengén megszorította.
– Áldott az óra, melyben az én fiam te veled találkozék.
Özséb lehajolt Álmos kezére. A felkelő nap ragyogó sugarai koszorút
fontak az aranyszőke hajra. Aztán egyszerre mintha megrendült volna a
föld nyugat felől. Özséb arca lángra gyúlt, hirtelen felkapta gyönyörű
fejét az öreg ember öléből, keble hullámzott az édes örömtől: jön az
uram, jön! Az én nagy uram! S az én dali szép fiam. Hallja a kürtszót,
apám uram, hallja?
– Hallom, menyemasszony, hallom.
– Hallja a lónyerítést, hallja?
– Hallom, menyemasszony, hallom.
– Ez az uram lova. Ezer ló közül megismerem a nyerítését. Úgy-e, apám
uram, érzi a ló, hogy ki ül rajta? Úgy-e, érzi?
– Érzi, fiam, érzi.
Hirtelen a sátor ajtaja felé fordult:
– Takarcs! Jelekh! Ébredjetek, keljetek! Jön az apátok. Jön Levente.
Már látszik is a turulmadaras zászló. Hogy ragyog, hogy tündököl a
napnak fényében! De büszkén leng, lobog! Mintha csatára vinnék.
– Nézze, apám uram, nézze. Ihol az uram dali alakja! Már kiveszem az
arcát. Komoly, mindég komoly, gondolkozó. Milyen mélyen fekszik a szeme,
a szép fekete, merengő szeme! Mintha sehová se nézne s mégis lát
mindent. Édes nagy uram!
Kitárt karokkal szalad Árpád elé, kinek szelid mosoly lebben meg ajakán.
Mire megáll a hófehér paripa, már ott áll a szerelmes asszony, félre
inti az odasiető cselédnépet, ő maga fogja a kengyelt, míg ura leszáll a
paripáról.
– Hát engem, édes anyám?
Levente ez, ki türelmetlenül várja, míg édes anyja kifejlik az ölelő
karokból. Akinek még legédesebb az édes anyai csók. S mikor vége
ölelésnek, csóknak, két felől megfogják Özséb kezét, úgy mennek föl a
sátor elé, az agg Álmos reszkető karjai közé.
– Hát Takarcs és Jelekh? – kérdi Árpád s egy pillanatra elkomorodik az
arca. De abban a pillanatban már nyakába fonódik a két fiú karja.
– Jőjjön, édes apám uram, jőjjön! – S húzva húzzák a nagy, a hatalmas
fejedelmet a sátor legbelső szobájába. Annak a közepén aranybölcsőt
ringat egy leány s dalol halkan, zümmögve:
Csicsiss, bábó,
Nincs honn apó,
Ha ma nem jő,
Sohasem jő.
Csicsiss, bábó,
Hol van apó?
Elment, elment
Öt víz közé.
Öt víz között
Arany mező,
A mellett van
Gyémánt erdő.
Abba szalad egy őzecske,
Utána egy szekerecske,
Szekerkében kerekecske.
Csicsiss, bábó,
Jön az apó,
Ha ma nem jő,
Sohasem jő,
Csicsiss, bábó, csiss!
Megállanak mind a bölcső felett, hallgatják a dajkadanát s nézik, nézik
nagy gyönyörűséggel az alvó gyermeket. Az Árpád véréből való vért. A
negyedik fiút.
– Aludj, kicsi fiam, aludj, suttogja boldogan Árpád. – Ha élek, nem
öregedel meg ezen a földön.
– Úgy-e, nem a mi népünknek való? – kérdi Álmos s nem tudja
visszafojtani ezen való örömét.
– Nem, apám uram, ez a föld nem nekünk való. Sem nem elég nagy, sem nem
elég szép, sem nem elég gazdag. Vissza kell szereznünk Attila földjét…




A FARKAS KHÁN LEÁNYA.
A farkas khán, ki Baskiriából szakadt a magyarokhoz, kevés számú népet
hozott ugyan magával, de gazdagsága vetekedett a fejedelemével. Tizenkét
szekér hozta utána az aranyat, ezüstöt, a számasincs drágaköveket, a
mindenféle színek pompájában játszó selymeket, tarka virágú szőnyegeket.
A szekerek után három gulya és három ménes kolompolt, minden gulya s
ménes mellett kilencz-kilencz gulyás és csikós. Egy-egy gulya s ménes
akkora volt, hogy a szem nem győzte belepni. Baskiriában fegyveres
vitéze is volt annyi, hogy a főkhán is irigyelte ezért, de a farkasképű
és farkaslelkű khánt gyűlölték a katonái, mert ha vissza-visszatértek
egy-egy rablóhadjáratról, az osztozkodásnál mindig megcsalta embereit.
Mikor aztán rengeteg kincset harácsolt össze, fejébe vette, hogy ura
lesz az összes khánoknak, de katonái cserben hagyták s csak egy
töredék-néppel hagyta el Baskiriát, hol egykor a magyarok is
szállásoltak.
Lebediában szegődött a magyarokhoz, de a törzsek vezérei, bár
valamennyinél gazdagabb volt, nem ismerték el magukkal egyenlőnek. Nem
bíztak a farkasfejű khán hűségében. Arca inkább hasonlított a farkas
fejéhez, mint a rendes emberi archoz, s a magyarok, amint közéjük
került, mindjárt elnevezték farkas khánnak. Jedajk khán volt a
becsületes neve. A pásztoremberek esküvel erősítették, hogy a farkas
khán éjjelenkint igazi farkas képében jár s ólálkodik a magyar
nemzetségek ménesei körül, s ahány csikó a ménesből eltűnt, azzal mind a
farkas khánt gyanusították.
– Nem csuda, ha akkora ménesei vannak mint a fejedelemnek, – mondották a
magyar urak csikósai.
– A farkas khánnak a csikósai sem igazi emberek, ördöggel cimborálnak
azok, – panaszkodtak gazdáiknak a magyar csikósok. – Hiába megyünk az
eltűnt csikók után, látjuk messziről, hogy ott vannak a farkas khán
ménesében, de ahogy közeledünk, szörnyű forgószél kerekedik s a ménes
úgy eltűnik, mintha föld nyelné el.
Egy öreg csikós meg azt beszélte, hogy ő már egyszer meg is fogta a
farkas khánt. Vermet ásott s a verem szélére kikötött egy harmadfűre
menő csikót éjszakára. Reggel megy oda, hát a csikónak csak a csontja.
Néz a verembe: ott vergelődött egy farkas. Ugrált, vergelődött, ki akart
mászni a veremből, de mély volt a verem, valahányszor nekirugaszkodott,
visszaesett. Ő aztán hurkot vetett a nyakára, kihúzta s vágta, szabdalta
az ostorával, hogy a bőr leszakadt róla. Hát egyszerre csak mi történt!
Emberalakra változott az ebadta, de a képe farkas volt s összetett
kézzel könyörgött neki, hogy ne bántsa, hagyja meg az életét s neki adja
fele kincsét, fele ménesét s fele gulyáját. No, szabadon is eresztette,
de mikor elment a sátrába, hogy beváltassa az igéretét, szeme közé
vigyorgott s azt mondta – talán bizony álmot láttál, he?
Ez az öreg csikós beszélte azt is, hogy a sátor szögletében egy nagy
fekete macska dorombolt, de olyan macskát ő még nem látott világon való
életében. Szikrát hányt a szeme. Aztán egyszerre csak
keresztülbucskázott a fején s hát az Isten Istene ne legyen, ha leánnyá
nem változott. De ő még olyan leányt nem látott! A haja a bokáját verte
s tizenkét ágban volt befonva. A tizenkettőből hat ág lángveres, hat ág
fekete mint a fekete szurok. Az egyik szeme zöld volt, mint a fű olyan
zöld, a másik kék, olyan kék, mint az acél s úgy hányta a szikrát, hogy
ő szinte megvakult. Hát ő bizony ki is szaladt a sátorból s a ménesig
meg sem állott!
Levente, ki esténkint szeretett leheveredni a pásztortüzek mellé s
reggelig is elhallgatta a csikósok mesemondását, mosolyogva hallgatta a
vén csikós meséjét a macska képében járó leányról. Jól tudta, hogy mese
ez, együgyű csacska mese. Gyermekkora óta ismerte ő a farkas khán
leányát. Tudta, mi a mese, mi a valóság abban, mit _Birtikről_, a farkas
khán leányáról beszéltek. Mese volt, hogy Birtik hol macska, hol leány
alakjában mutatja magát, de az már nem volt mese, hogy Birtik haja
bokáig ért le s hogy ez a csuda-haj tizenkét ágba volt fonva. Az sem
volt mese, hogy hat ág lángveres volt, hat ág koromfekete. De még az
sem, hogy zöld színben játszott az egyik szeme, kék színben a másik s ha
nem is hányt szikrát, valóban úgy tetszett neki is néha, mintha
szikrádzanék, néha meg mintha lobogó lánggal égne. Szörnyű szép volt
Birtik, szörnyű szép, ki egyszerre ellenállhatlanul vonzotta magához az
ő szívét, ugyanakkor meg valami megnevezhetetlen félelmet, borzongást
érzett. Ha néha kezét kezébe fogta, egyszerre perzselő meleget és
dermesztő hideget érzett minden tagjában.
Félt a különös leánytól s mégis szerette volna látni mindig. Ha
közelében volt, sokszor irtózat fogta el s ha nem látta, sorvasztó
epekedés fogta el. Mosolygott, mikor a vén csikós arról mesélt, hogy
látta Birtiket macska képében, de hogy számon vette a leány természetét:
igazat adott neki. Mert macskatermészet volt Birtik. Doromboló,
hízelkedő, aki azonban mindig kész a karmolásra. Sok álmatlan éjszakája
volt Leventének a leány miatt. Anyja aggodalommal látta, mint sorvadoz
legnagyobb fia, mint húzódik beljebb-beljebb nagy, okos, fekete szeme s
az anyai szív ösztönével megérezte, hogy Levente testet sorvasztó,
lelket betegítő, tépelődő szerelem betege. Kedvetlenül látta, hogy
Levente mindennap ellátogat a farkas khán sátrába; hogy együtt
nyargalják be a végtelen pusztaságot, néha reggeltől estig űzve a vadat.
És nyomukban mindenütt a farkas khán, kit ösztönszerűleg gyűlölt. Anyai
szíve nagy veszedelmek sötét képeit látta készülődni s gyakran szelíd
szemrehányással illette urát, hogy a farkas khánt népe közé fogadta.
Hogy örült a jó Özséb, mikor ura legjobb vitézeivel felkerekedett, hogy
bejárja Etelközt, s magával vitte Leventét is! Legalább erre az időre
kikerül annak a leánynak gonosz varázslata alól. Mert csak gonosz
varázslat lehet, ami az ő fiát fogva tartja, szemmelláthatóan
sorvasztja. Ime, de más volt Levente, mikor az országjáró útról
hazatért! Melle kiszélesedett, megdomborodott, roppanásig megfeszült,
napsütötte arcán rózsák virultak, szeme a régi tiszta fényben égett –
mintha újra született volna. Még csak tizennyolc éves, de már oly magas
mint az apja, szinte oly vállas, erős. Ha egyszer az élére áll a magyar
vitézeknek, bizony meghódítja a világot, mint egykoron Attila!
Gyönyörködve legeltette tekintetét a legnagyobb fiún, amint a sátor
előtt felterített asztal körül ült a fejedelem egész háza-népe. A
színarany kerek asztal, melyet a görög császár küldött ajándékba
Árpádnak, a jó szomszédság okáért, arany és ezüst szálakkal átszőtt
abrosszal volt megterítve. Körülötte arany lócák, melyeknek nem volt
háta, hogy meg ne szokják a puha kényelmet. Özséb Álmos és Árpád közt
ült, szembe velük a három fiú. Mögöttük a dajka állott, ringatva,
csicsisgatva ölében a kis Jutócsot. A nőcselédek puha, fehér cipókat
raktak az asztalra, a kisebb fiúknak arany bokályokban frissen fejt
tejet, s pirosra sült őzpecsenyét, úgy amint megsült a nyárson, tettek
az asztal fejére.
Az agg Álmos vágta a pecsenyéből az első szeletet s Özséb szíves
készséggel segített a reszkető karú öregnek. Árpád megelégedetten,
mosolyogva nézte a kedves jelenetet.
– Még egy combot, apám uram. Szeljek-e még?
– Elég, fiam, elég. Gondoskodjál az uradról. Messzi útról jött ő.
– Nem olyan messziről, mint apám uram, – jegyezte meg Özséb s
rejtelmesen mosolygott az urára, ki kérdően tekintett reá.
– Hol járt, nagyapám uram? – kérdezték egyszerre a fiúk.
– Messze, nagyon messze, – mondotta Álmos. – Ma éjjel bejártam az
őshazát. Aztán mit gondoltok, hol jártam még?
– Attila földjén, – előzte meg a feleletben Jelekh a többit. – Nagyapám
uram lelke mindig ott jár.
– Igazad van, fiam, igazad, – s szeretettel pihent meg szeme a kis
Jelekhen, akiben legtöbb atyafivonást látott az ő rég porladó édes
anyjának, Emesének vonásaiból, s kit ezért legjobban kedvelt az unokák
közül.
– Attila földje, – mondotta halkan Árpád, mintha magával beszélne. Ott
akarok meghalni én is…
– Hát te, Levente, mit szólsz? Hol jár a te lelked? – kérdezte Özséb.
Levente felriadt a kérdésre.
– Az én lelkem még Attila földjén is messze túl jár. Nekem nem lesz elég
nagy Attila földje. Mind bírni akarom az országokat s népeket, melyeket
Attila leigázott… Megmutatom, hogy Attila vére van az ereimben!
Árpád elkomorodva hallgatta a fenhéjázó beszédet.
– Hogy mit teszel az én halálom után, – mondotta Árpád – az a te dolgod.
Én hazát akarok az én népemnek, állandó hazát. Végit vetem népem örökös
vándorlásának s ha ezt elértem, örömmel szállok az én koporsómba.
– Isten beszél a te szavaidban, a magyarok istene, – szólalt meg Álmos s
reszkető karjával átölelte nagy, hatalmas fiát. – Te pedig, – fordult
Leventéhez, – látszik, hogy gyermek vagy. Szeretnéd, hogy tied legyen az
egész világ. De ne felejtsd, hogy Attilának is végül csak egy darabocska
föld maradott, akkora, a mekkorába leeresztették a hármas koporsót s
hármas koporsó mellé a rabszolgákat… Mind ide jutunk, fiam. Azonban mely
boldog az a fejedelem, ki, ha behunyja szemét, kicsiny országot hagy bár
a népének, tudja, hogy ez a kicsiny ország az ő népének országa s az is
marad időtlen időkig.
– Nem mondok ellent nagyapám uramnak, mert az nem illendő, – mondotta
Levente, – de arca, szeme lángolása mutatta, hogy szertelen hírvágy
forrong a lelkében. Hogy az ő példaképe a világverő Attila.
Hirtelen felállott a lócáról s intett egy lovásznak:
– Nyergeld meg a vasderest!
– Már elmégy? – kérdezte megütődve Özséb. – Hisz még nem is pihentél.
– Pihenéssel nem lehet világot hódítani, édes anyám, – felelt Levente.
– _Arrafelé_ akarsz világot hódítani? – mutatott Özséb szomorúan a
farkas khán sátra felé.
– Nem, édes anyám, nem arrafelé. Érzem, hogy ma utoljára űzök vadat
Dnyeszter vize mentén. Itt én elsenyvedek, elsorvadok. _Ma_ mutatom meg,
hogy férfisorba léptem.
A lovászlegény elévezette a vasderest. Levente íjjat vetett a nyakába,
dárdát a vállára s szélnél sebesebben elvágtatott a farkas khán sátra
felé…
Tarkacs és Jelekh kivételével mind szomorúan néztek utána.
Álmos is, Árpád is egyszerre bús sejtelmet temettek el a lelkükben e
pillanatban, félve, hogy Özséb meg ne lássa: ez a fiú nem látja meg
Attila földjét. De hiába temették bús sejtelmüket oly féltve, titkolva:
Özséb látta jól. Mert az ő anyai szíve épen e bús sejtelemtől vonaglott…
_Arra_ felé, _arra_ felé, látni még egyszer Birtiket! Meg akarja
mutatni, hogy van ereje megszabadulni a bűbájos leány gonosz varázslata
alól. Maga sem ismer magára, mióta apjával bejárta az új hazát. Elemi
erővel támadt fel lelkében a vágy, hogy az ő híre, neve megreszkettesse
a földet s annak minden népeit. Eddig egész valóját nyügbe szorította a
bűbájos Birtik, kiben embernek és ördögnek vére egyesült: csuda szépsége
egyik pillanatban delejes erővel vonzotta őt a leányhoz, a másik
pillanatban pedig szörnyű félelemmel töltötte el szívét. Hiába
mosolygott a csikósok csacska meséin, ifjú szíve megérezte, hogy
romlásba kergeti ez a leány. Elsorvad ifjan, virágjában, elpusztul
dicstelenül, mielőtt a halhatatlanság márványkövére véste volna a
Levente nevet.
Amint nyargalt gyorslábú lován, szinte felujjongott a diadalnak
érzetében, mit romlásba kergető szerelmén szerzett. Lelki szeme előtt
egy más leánynak alakja jelent meg. Egy leányé, kit még nem látott soha,
de akit fel fog találni, meg fog ismerni ezer közül is. Aki méltó lesz
hozzá, a világ leendő urához. Aki bíborban született, arany bölcsőben
rengetődött. A mesék világszép királykisasszonya ez, kinek kezéért
császárok és királyok versengenek, de ő szolgaságba veri mind a
császárokat, királyokat s arany trónra ülteti maga mellé a világszép
leányt…
Mikor a farkas khán sátra elé ért, ott már nyergelve állott két
szénfekete paripa. A vasderes összenyerített jó ismerőseivel, kikkel oly
sokszor futott versenyt a sivatagon, királyi szarvasok nyomán. A
következő pillanatban kilépett a sátorból Birtik. Arca, szeme diadal
tüzében égett. Maga sem hitte, hogy Levente, alig megérkezése után,
felkeresse őt. A perzselő nap fényében lánggal égni látszott hajának az
a hat ága, mely világ csudájára rézvörös volt, míg a másik hat ága
feketébb a sötét éjszakánál. Vége, vége a férfiúnak, ki e hajszálakhoz
köti szívét, életét. S azok a szemek! Az egyik angyali szelidséggel
hiteget, a másik nem tudja rejteni a bűbájosok gonoszságát. S a hófehér
arc s ennek az arcnak gyenge pirossága! A kicsi száj s a vakító fehér
macskafogak! S a hófehér nyakon kilencsoros igaz gyöngy, minden szeme
kincseket érő! Ruhája kék selymébe görög takácsok művészi keze szőtte
bele arany, ezüst szálakkal a világ legszebb virágait.
Mintha érezte volna Birtik, hogy ma van a döntő ütközet napja: ma
varázsolja meg egy egész életre, vagy ma veszti el örökre a nagy, a
hatalmas fejedelem fiát, ki apjánál is nagyobb, hatalmasabb lesz,
világnak ura. S világ urának ő lesz az asszonya. Nem szolgálója, mint a
többi asszonyok, nem is felesége, aki egyenlő az urával, de több ennél.
Az ő kezében lesz a hatalom. Kő kövön nem marad Baskiriában, honnét az ő
apjának megalázva kellett elvándorolnia. Aztán végigsöpör a hatalmába
kerített népek áradatával az egész világon.
– Éreztem, hogy eljösz, – mondotta halkan, szelíden Birtik az ifjúnak.
Más volt ez a leány már, mint abban a pillanatban, mikor a sátorból
kilépett. Boldog szemérmetességgel sütötte le szemét, gyengén elpirult,
keze remegett Levente kezében.
– Látni akartalak, – mondotta Levente s érezte, hogy remeg az ő keze is.
Soha sem látta ily szépnek e leányt. Szépségének harmóniáját e
pillanatban semmi sem zavarta. Mint a tiszta azurkék ég, oly tiszta kék
volt most mind a két szeme s haja, ez a csudahaj is mintha egy színben
ragyogott volna, enyhe, szelíd fényben. Ez nem az a bűbájos, gonosz
varázslattal ifjú szíveket megejtő leány, hanem angyal, ki most szállott
le az égből, hogy a tiszta, bűnös gondolattól ment szerelem virágát
ültesse a földi emberek szívébe.
Ha mindig ilyennek látta volna! Ha mindig ilyennek láthatná!
– Apád is jön? – kérdezte Levente.
– Nem, ő kint van a méneseinél. Majd ott találkozunk vele.
– Hát ezen a lovon ki jön?
– Senki, ha te úgy akarod, – felelt a leány pirulva.
– Úgy akarom, – mondotta Levente, szinte parancsoló hangon s azzal
megfogta a leány kezét jó erősen s könnyű pehelyként emelte fel a
nyugtalanul prüszkölő fekete ménre.
Csendes ügetésben indították lovaikat. A leány tekintete szerelmesen
pihent Leventén s már jó messzire haladtak, mikor megszólalt.
– Tudod-e, – mondotta, – hogy mióta elmentél, minden nap magamban
kóboroltam s egymagam kergettem egy csudaszép szarvast – hiába. Mikor
már-már nyomába értem, bevette magát vagy a rengetegbe, vagy a nádas
közé s eltűnt, mintha föld nyelte volna el. Hiszed-e, hogy ennél a
szarvasnál szebb nem lehetett a Hunor és Magyar szarvasa sem? Egyszer
beugrottam utána a nádasba, de nyakig süppedt a lovam. Alig tudtunk
kivergelődni. Azt hittem, vége, itt pusztulok. Reád gondoltam, Levente,
s úgy féltem a haláltól! Megsirattál volna-e, ha meghalok?
– Meg.
– De röviden felelsz!
– Mondom, hogy meg.
– Mindég sirattál volna?
– A férfi nem sír, a férfi gyászol.
– Halálig gyászoltál volna?
– Halálig.
– De azért lett volna feleséged. Úgy-e?
– Úgy.
– Hát te így szeretsz?
– Az én nemzetségemnek nem szabad kiveszni.
Büszkén, szinte gőgösen mondta ezt Levente.
– Igaz, igaz, – mondta a leány színlelt alázatossággal. – Hanem azt a
szarvast – tört ki hirtelen – megölöm! Meg én! Addig meg nem nyugszom.
– Miért? – kérdezte Levente el nem rejthetett megdöbbenéssel.
– Mert háromszor huszonnégy napja, hogy folyton ingerkedik velem. Velem
senki se ingerkedjék! Meglásd, szemed láttára ölöm meg. Miatta
fenyegetett a cudar halál. Nézz reám, Levente! Arra születtem-e én, hogy
hideg ingoványnak fenekén kigyók marják testemet? Nézz reám!
Levente rá nézett, de alig tudta elfojtani borzongását: oly félelmes,
oly ijesztő volt most újra e leány. Farkas khán leánya ő, hiába!
– Látod? Látod? – ragadta meg hevesen Levente karját. – Lobogó lángban
égett mindkét szeme. Égett a haja is, a fekete haja is. Nem nő volt ez
többé, hanem szörnyeteg, ki dühtől lihegve veti rá magát arra, kit
áldozatul kiszemelt.
– Nem látod? Nem látod? Haj, utána, haj!
Igen, ott nyargalt előttük a csudaszép szarvas. Épp most ugrott föl egy
forrás mellől. Valóban, ilyen szép szarvast sohasem látott Levente. A
két ágas-bogas szarva koszorúba volt fonva, lebegett a feje fölött.
Ilyen lehetett az a csudaszarvas, csakugyan ilyen, melyet Hunor és
Magyar együtt üldözének, aztán eltűnt, örökre eltűnt az ingoványban.
– Oh de szép! – kiáltott Levente. – Ne öld meg! Fogjuk meg elevenen!
De Birtik nem hallja Levente szavát. Nem akarja hallani. Esze nélkül
sarkantyúzza, ostorozza a tűzvérű mént: haj, utána, haj! Nyomában
mindenütt Levente: Ne öld meg, ne! Fogjuk meg elevenen! Már elejbe is
kerül a vasderesen, mely sohasem száguldott így még: könnyű lába alig
éri a földet. Rengeteg erdő szélén hirtelen megfordul a szegény szarvas,
s megfordulván, reszketve, hökkenve áll meg: szemtől-szembe kerül az
amazonnal, ki háromszor huszonnégy napja üldözte hiába. Egy pillanat s
Birtik nyilától szíven találva roskad össze a csudaszép állat.
A diadaltól mámorosan ujjong a leány, aztán lekapja derekáról hétágú
ostorát s esze nélkül csap végig a nemes állat bőrén. S mintha hét ágú
kés hasított volna végig rajta, hét patakban omlik a csudaszép szarvas
vére s nézi a leány vad gyönyörűséggel. Egész teste reszket belé.
– Úgy-e, megmondtam? – kiált Leventének. – Megöltem a kutyát!
– Meg, meg, – mondja Levente komoran.
– Hát te nem örülsz?
– Nem.
– Nem örülsz? Az én örömöm neked nem öröm?
– Ez nem.
– Világosabban beszélj, Levente!
– Isten súgja nekem, hogy ez a szarvas ivadéka volt ama csudaszarvasnak,
melyet Hunor és Magyar hiába üldözött. De még sem hiába. Mert az a
szarvas vezette őket ama szép szigetre, mely a paradicsomhoz hasonlatos
vala. Ez a szarvas is paradicsomba vezetett volna minket. De te
megölted. S még halálában sem esett meg rajta a szíved. Van-e szíved, te
leány?
– Van. De nem gyáva, mint a tied.
– Leány!
– Meggyűlöltél, látom a szemeden, hallom a hangodon. Érzem, hogy
elvesztettelek. De jegyezd meg, Levente, hogy mint azt a szarvast
megöltem, úgy ölöm meg azt a leányt, kit sátradba hozol. Értetted-e,
Levente?!
Gyilkos szemmel mérte végig az ifjút s még egyszer rácsapva a kihült
testű szarvasra, torzra vált arccal vágtatott el, folyton ütve, vágva
habba keveredett lovát.
Néhány pillanat mulva elnyelte a szemhatár a leányt s Levente nagyot
sóhajtva indult tovább, más irányba, maga sem tudva, hová, merre.
Érezte, hogy könycsepp gördül le arcán.
Az utolsó könycsepp.




A «KEMÉNY» NIKETÁSZ.
A rekkenő hőségtől tikkadtan bolyongott Levente a síkságon, s nem nézve
se jobbra, se balra: egészen a lovára bízta magát. Az okos állat
vissza-vissza tekintett gazdájára, mintha kérdezné: hová vigyelek, édes
gazdám? De Levente nem vette észre a ló nyugtalankodását. Lelke nem
tudott megszabadulni attól a visszataszító képtől, melynek az imént
tanúja volt. Látta Birtiket, amint vadul, magánkívül szabdalja hétágú
ostorával a csudaszép szarvast; hallja a gonoszlelkű leány ádáz
fenyegetését. Fülébe cseng: Értetted, Levente? Testét, lelkét égeti,
perzseli a gyilkos tekintet, mellyel a leány végig mérte. Balsejtelmek
nehezedtek szívére s szorongó érzéssel nézett a jövendőbe. Mindenképpen
átka lesz neki ez a leány. Átka lesz, ha feleségként sátorába vezeti;
átka, ha más leányt vezet sátrába. Ezer szeme legyen, úgy is kelepcébe
ejti…
A lova hangosan elnyerítette magát. A messzeségből tompa nyerítés
válaszolt rá. Levente felrezzent gondolataiból. Körülnézett. Egy élő
lelket sem látott a végtelen pusztaságon. Messze keleti és északi
irányba látta a gulyák és ménesek halovány körvonalait, de a nyerítés
déli irányból jött.
Épp akkor ért egy óriás, terebélyes szádogfa mellé. Egyedül uralkodott a
régi magyarok kedves fája messze területen. Aljában széles köpűbe fogott
forrás vize csorgott durván faragott vállúba. Köröskörül letaposva a fű
jó messzire. Megismerte e helyet: egyik delelő helye volt a farkas khán
méneseinek.
Leszállott a lováról, a vállúhoz vezette, megitatta. Aztán kivette a
zabolát a szájából s szabadon eresztette, hogy legelésszen egy kicsit.
Magára nem gondolt. Leült a kút köpüjére s úgy nézett a messzeségbe,
déli irányba, honnét újra nyerítés hallszott. A vasderes felemelte
fejét, fülelt s hosszan nyerített. Újabb nyerítés válaszolt s most
megismerte Levente: a farkas khán arab kancájának a nyerítése volt.
Ennek a kancának nem volt párja az etelközi tartományban. Hányszor
alkudott rá Levente! De a farkas khán azt mondta mindig: Annyi az
aranyam, hogy a görög császárnak sincs több. De ilyen kancám csak ez az
egy van. Én nem adtam pénzt érte, mert azért nem adta a gazdája, Miriam
khán. Ha nem adta, hát – elloptam. Levente büszkén, megvetően felelte: –
Én nem lophatok, mert fejedelem fia vagyok! – Jó, jó, hiszen én is
lehetnék fejedelem, – mondogatta a farkas khán – ha ebben is olyan
szerencsés volnék, mint egyébben. Hanem, hallgass ide, Levente. Van a
kancának egy csikaja. A hasában hozta magával. Ezt _majd_ neked adom. –
Mikor lesz ez a _majd_? – faggatta Levente. – Azt neked kell kitalálnod!
– felelte rejtelmes vigyorgással a khán.
No, ahhoz nem kellett nagy kitaláló ész, hogy ezt Levente kitalálja. –
Hiszen csak _más_ volna az a leány, – mormogta magában Levente – már rég
alattam nyargalna az a csikó – az anyjával együtt!
Haj, nézzetek oda! Már túl volt a tizen a farkas khán kancája, s alig
éri lába a földet. Száján túrja a habot, fel-feláll hátsó lábára, mint a
forgó szél úgy forog maga körül veszett haragjában, hogy gazdája nem
engedi repülni, versenyt repülni a széllel. Széles, domború szügyén hogy
kifeszültek vastag izmai! Isten csodája, hogy szerte nem szakadnak!
Micsoda állat! S hogy ez a farkas képű, farkas lelkű kháné! Bizonyos,
hogy megvarázsolta. Máskülönben nem tűrné meg a hátán.
Két-három nyíllövésre lehetett a farkas khán a szádogfától, s most már
Levente éles szeme kivette, hogy nincs egyedül. A lemenő nap sugarától
megaranyozott vastag porfellegből egy kis csapat idegen vitéz alakja
bontakozott ki. Elől, a csapat élén a farkas khán, balján magas termetű,
széles vállú, hosszú szürke szakállas ember lovagolt. Hosszú köpenyege
egészen betakarni látszott a lovát s ló és gazdája csillogott-villogott
a nap fényében.
– A ruhája előkelő embert mutat, – mondotta magában Levente. – Nagy