Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (2. kötet) - 08

ketten megköpni nem akarták, megfogták és felvitték a királyhoz.
Hallod-e, mondja a király, látod-e, már kilencvenkilenc fej van ottan
felakasztva, és ha nem cselekszed, tied lesz a századik. A Károly itt is
csak azt mondta: felséges király, addig azt nem cselekszem, míg csak az
okát meg nem tudom, mivel énnekem soha semmit se vétettek. Akkor azt
mondta nekie a király: ha te azt meg akarod tudni, tehát, ha vagyon sok
pénzed, megtudhatod, és életed is megmaradhat. Erre a Károly azt feleli:
felséges király! tizenkét gályám teli vagyon pénzzel. Erre a király azt
feleli: hogyha vagyon annyi pénzed, hogy az én óriásom be ne birja, úgy
tehát megmaradhat pénzed is életed is; de ha be bírja hozni, akkor mind
pénzedet, mind életedet elveszted. Károly itten elküldötte a káplárját a
gályára, hogy mondja meg a többieknek: a pénzt mind aranyra váltsák fel.
Károlyt azalatt a király el nem eresztette, hanem itten elbeszéllette
nekie mi okból hogy szenvednek ezen kikötött leányok; az óriásnak pedig
huszonnégy bivalbőrből egy zsacskót varratott. No már mostanában
elmondom, Károly, hallgasd. Az egyik princeszné, a Franciaországnak
leánya; a kettő pedig szobaleány; az apja, amidőn vele háborút tartottam
volna, engemet elfogott, és erős helyre tétetett; de minthogy ezen erős
óriáson: találkozott, így tehát őtet meggyőztem, és minthogy atyján
bosszúmat nem tölthettem, azért tehát ezen leányán kellett e szégyent
elkövetnem.
Amidőn már a pénzeket felváltották volna, az aranyakat ismét berakták a
Károly hajóiba. Erre Károly, a király, és a magokkal vitt óriás, aki a
zsacskót hóna alatt vitte, oda mentek. Amint már odaértek, az óriás csak
rakta a zsacskóba az aranyakat, és valami tíz gályából már bele rakta
volt, de látta hogy bizony belé nem fér; akkor az óriás felvette a
zsacskót, és megrázta, azután a tizenegyediknek aranyait is bele rakta,
de ismét látván hogy már több bele nem férhet, lábával is csömöszölte,
és úgy a tizenkettediknek a felét is be-berakta; – de egészen már nem
rakhatta, mivel tele volt, s így felkapta az óriás a zsacskót, és a
király előlment, Károly pedig hátul. Amidőn már Károly látta, hogy az
óriás elfárad, minthogy az inai igen reszketnek, akkor fohászkodik az
egekhez, hogy el ne hagyja őtet itten, és ne engedje hogy ezen mérges
király bosszút állhasson rajta; a pogány király pedig örűlt magában; de
amidőn a rezidencia grádicsain nagy erőssen vitte az óriás a zsákot tele
aranynyal, az utolsóra midőn fellépni akart volna, visszaesett, és
kimúlt a világból. A zsacskó is kilyukadt, amelyen az aranyok egész a
kapu ajtajáig lefolytak. Erre azt mondja a király: no Károly, vesztél
volna országodba pénzeddel, princesznéddel egyetemben, csak az én erős
óriásom élne! Erre mindjárt takarították Károly sok cselédjei a gályába
pénzöket, és minthogy azt parancsolta nekik a király hogy siessenek,
mert ha huszonnégy óra alatt ki nem mennek országából, mind
felakasztatja őket, bezzeg siettek, csak hogy mentül hamarébb
berakhassák; Károly pedig káplárjával együtt azalatt az idő alatt a
princesznét és a két szobaleányt föleresztették a kikötő-oszloptól, és
magokkal a hajóra vitték; melyekkel, amidőn már berakták a pénzt, nagy
hamarjában elindúltak. A király újra parancsolta nekiek, hogy úgy
evedzzenek, hogy huszonnégy óra alatt országából kimehessenek, különben
úgy fognak járni valamint mondotta; ők pedig szerencsésen ki is mentek;
így tehát bosszúját a király rajtok nem tölthette.
Hát egyszer találnak egy kis várost, ahol megállottak tizenöt napra, és
Károly minden cselédjeinek azt mondotta: vegyetek pénzt a mennyire
szükségetek vagyon, és vacsoráljatok magatoknak, mert oly derekasan
igyekeztetek. Azalatt a fejér személyek ruhát csináltattak magoknak és
régenti szép színöket visszanyerték, kivált a princeszné, ki felette
szép volt, Károly pedig a városban csináltatott két gyűrőt, egyet
magának, másikat pedig William princesznének. No már tizenöt napok
elfolyása után elutaztak Amsterdám városa felé, ahonnan volt. Amidőn már
közelgettek, a cselédjeinek azt parancsolta, hogy három ágyút süssenek
el, hogy tudhassa az atyja az ő eljövetelét. A városba nem tudták mire
vélni ezen lövést; a király tehát megijedt, és minthogy katonasága nem
volt épen otthon, kiüttetett egy fejér zászlót, hogy szabadon bejőjön a
városba. Amidőn már bementek a városba, látta a király hogy ez nem
ellenség volna; kivált amidőn azon szép hozott princesznét meglátta, és
hogy az aranyakat is látta hogyan hordják háza felé, azt gondolta hogy
ez valami nagy vitéz, azért is nagy lövésekkel tisztelte. Az atyja nem
bánta hogy portékát nem hozott, sőt megörűlt, hogy oly külső országbeli
szép pénzeket hozott; kiváltképen pedig mikor Károly azt mondotta az
atyjának, hogy ezen megszabadított princesznét feleségűl fogja venni.
Ezen főkép a princeszné örvendezett, s azt mondotta nekie, úgymint
Károlynak: hallod-e, el kellene már minekünk az én atyám országába
menni; hanem minekelőtte elmennénk, lásd, íme ezen fakó lovat én
festettem: menj el, és akarhol találsz efélét, hozd haza. El is ment
itten a Károly fel s alá az országba, de sehol sem látott olyanformát.
Egyszer, amidőn már visszajönne, lát egy öreg embert egy kocsival, és
azt két befogott lovak ki nem tudták húzni a sárból. Azzal leszáll
Károly a maga lováról, és befogta a kocsiába, s így kihúzta azt. Azon
idő alatt azon szegény embernek a hátramaradt csikaja elérkezett; Károly
ezt meglátta, gondolja magába: efélét még nem láttam; ezzel kiveszi a
lefestett lovat, és egész hasonlatossága megvolt, és azon embernek száz
aranyat adott érette anyjostól együtt; de minthogy az ember sajnálta
csikaját, és ezt észrevette Károly, ugyanazért adott nekie még kétszáz
aranyakat; azután hazament a vett csikóval, és megmutatta a
princesznének, aki is ugyanaztat mondotta, hogy a csikó épen olyan mint
az én atyámé volt. Hanem – mondja a princeszné – édes Károlyom, add jó
cselédnek keze alá, s hadd pihenje ki magát; azután el fogsz, menni
Párisba az én atyámhoz, és adok magaddal egy levelet, amelyben meg lesz
írva hogy ki szabadított meg és hol, és az is meg lesz írva, hogy jőjön
ő ide hozzám: különben ha én megyek elébb oda, szerencsés nem leszek.
Amidőn már a csikó valami fél esztendeig nyugodott, elindúlt Károly, és
egy dereglyén a vizen ment egész Franciaországig, de lovacskáját is
magával elvitte, és a királyi ruhát. A szárazra ottan kiment, kikötötte
dereglyéjét, és felöltözködött királyi ruhájába, avval felült a lovára:
aki ezt meglátta, mind azt mondották, hogy ő lenne a párisi király.
Amidőn beért a városba; s már a rezidencia alatt leszállott volna, a
lovat meg sem kötötte, csak úgy hagyta, hogy lejövetelekor annál
hamarébb elindúlhasson, mivel nem akarta magát megismertetni. Felment
tehát a királyhoz, és általadja neki a levelet, és köszön nekie, amelyet
nagy örömmutatással viszonozott a király; Károly pedig ezzel lejött, és
elnyargalt. Amidőn a király felnyitotta a levelet, mindjárt olvasta az
elein, hegy ez az ífju az, ki engem azon szégyentől megszabadított;
hanem jőjön érettem, és keressen meg: itt vagyok Amsterdám városába.
Amidőn már megértették a levelet, azonnal utána küldött a király, a
Károly után, és minthogy még tengerre nem szállhatott, magokkal elvitték
a király eleibe, s ez azt mondotta nekie: mint mertél a házamtól oly
hamar elindúlni? minthogy oly nagy érdemet tettél, és azt megjutalmaznom
tartozom. Én mostanába el nem mehetek oda, hanem hat gyalog regementet
adok egy generálissal, és úgy hozzátok fel leányomat. Itten mindjárt
gályára ültek, és amint közelgettek már Amsterdám városához, kéri Károly
a commandírozó generálist, hogy parancsolja a vele jött katonáknak,
lőjenek el három ágyúkat, amelyet el is lőttek. Itten a király ismét azt
gondolta hogy a Károly megint nyert volna valamely országot; ő pedig
újonnan az atyjához jön, s amint már a szárazra kiszálltak valamennyire,
a William princeszné elejekbe jött, és azt mondotta nekie: édes
Károlyom, most már nem voltál szerencsés, mivel az atyám nem jöhetett
el. Itten a generális a kereskedő házába bekvártélyoztatott, a többi
katonaságok pedig a városba, és míg itt voltak, mindég ingyen éltek,
semmit nem fizettek ételökért; de minthogy a princesznének nem volt már
maradása, egyszer csak rábeszéllette Károlyt, és elindúltak
Franciaországba az atyjához; a király pedig legnagyobb pompával
városából kikisértette, és szüléinek azt mondotta elmenetele előtt hogy
majd eljönnek meglátogatni.
A princeszné, Károly és a generális egy gályán mentek. A többi között,
amidőn a tengeren mennének, belé szeret a generális a princesznébe, és
gondolja magába: ha én Károlyt el nem veszejtem, úgy tehát el nem
érhetem kívánságomat. Így amidőn már jó messze voltak Amsterdám
városától, egyszerre tanáltak egy szigetre, ahol szép sétáló hely volt;
a Károly itten kiment sétálni, ezt meglátta a generális, azonnal
parancsolta legényeinek, hogy onnan tovább menjenek, minthogy sok
vadállatok vagynak itten, és még valami kárt tehetnek a gályán; azt
pedig senki sem vette észre, mint aki akkor strázsán állt, de azt a
generális megesküdtette, és megajándékozta hogy csak senkinek se
szóljon, és ha hazánkba érünk azonnal feljebb viszlek. Úgy onnan
elindúltak, anélkül hogy Károly észre vette volna; a leány pedig az
útnak alkalmatossága alatt elaludt; amidőn már felkelt, és kereste
Károlyt, és kérdezte a többieket hogy hol volna, senki róla legkissebbet
sem szólhatott: abban a gondolkozásban volt a princeszné, hogy a
tengerbe ugrott volna; de feltette magába hogy ő Károlyról soha
megfelejtkezni nem fog. Amidőn már haza értek volna, a királynak kérdése
legelőször is a Károlynak hollétele volt; de a generális azt felelte:
nem tudom; a leánytól amidőn kérdezte, a sem tudott felőle semmit. Amint
a többi közt jó ideig otthon lett volna, szomorkodik szerette Károlya
után, minthogy ő szabadította meg anélkül is azon szégyentől; a
generális egykor kérette őtet, de ő azt felelte: ő nem megy férjhez,
mivel Károlyát várja; az atyjának pedig mondotta: hogy adjon neki egy
esztendőt, egy hónapot és egy napot; hogy utána várakozhasson, és a
város végire csináltatott egy kocsmát Károly nevire, hogy akárki jön,
mindeneket kívánsága szerént és ingyen adjanak nekie, és a princeszné
mindennap oda kiment, és a maga szobájába siratta őtet, és a gyűrőit
csókolta, akin a Károly neve rajta volt.
Károly már egy esztendeje hogy ottan azon a magányos szigeten csak
gyükerekkel élt, és soha senkit arra menni nem látott; hanem egyszer
csak lát egy öreg embert jönni, akinek is int, hogy jönne feléje. Amidőn
oda ment volt, az öreg azt mondja: Károly, szállj be csónakomba. Erre
szinte megváltozott Károly, és kérdi tőle: hogy tudod jó öreg, hogy
engem úgy neveznek? ki vagy? Engemet jól esmersz, csak a nevemet
megmondjam. Ezzel általvitte őtet az öreg, és Károlynak három aranyat
adott, és mondotta nekie: Én vagyok azon ember, a kit Törökországba
magad költségén a templomajtó mellett felállított halott testben
megszabadítottál: én neked köszönhetem ezt, azért már most eridj Paris
városába; a szeretőd még sem ment férjhez, hanem a város végin
csináltatott nevedre egy kocsmát, s ottan ingyen minden ember akármit
akar kaphat, aki csak nevedet tudja említeni. A princeszné mindennap
kijár: így tehát eridj oda, szerencsés leszel. Ezzel elbucsúztak
egymástól, Károly köszönte az öregnek jó akaratját, és elindúlt Páris
felé.
Mikor már Párisba beért, míg pénziben tartott, addig beszállott a
kocsmába, és kért magának egy különös szobát; amidőn már harmadnapja
hogy ottan a maga pénzin éldegél, épen akkor eresztette el obsittal
katonáit a francia király. A többi közt egy arra ment, és egyik kezébe
az obsit, a másikba pedig négy krajcár; és itten káromkodik: ilyenadta
teremtette! huszonnégy esztendeje hogy már szolgálom királyomat, és csak
négy krajcárral fizetett ki. Ezt a Károly meglátta, s felhítta magához,
és kérdi tőle: mi bajod? az mindeneket elbeszélt nekie; erre mondja
nekie Károly: miért nem kér kend tőle többet? kértem én, de többet nem
adott. No várjon kend, adja ide mundúrját, és elmegyek én a kend
személyébe, és addig maradjon itten. S elment katona ruhába a kocsmába,
és mondotta nekiek: adjatok enni s inni, pénzt is, mivel nagy szükségem
vagyon reá, a Károly nevére. – A kocsmáros kérdi: mennyi kell? feleli:
három tucat arany, adjon. Amelyet megis kapott, s úgy visszament
kvártélyára, s az öreg obsitosnak azt mondotta: lássa kend, itten kaptam
három tucatot; de várjon kend holnapig, még egyszer el fogok menni;
talántán jól el fog sülni a puska.
Azon a napon kiment a princeszné a kocsmába, és kérdi tőlök volt-e itten
valaki, aki Károlyról említést tett volna? Igen is volt egy obsitos
katona, akinek kívánságát és kérését be is teljesítettük. Másnap ismét
elmegyen oda, és újonnan Károly nevére enni, inni és hat tucat aranyat
kér, és azt is megadták nekie; mondja hát Károly az öreg katonának: no
lássa kend, a király megint adott hat tucatot, de várjon kend még egy
napig, mivel engemet biztattak. A princeszné ismét amidőn kiment a
kocsmába, kérdezte: nem kért-e valaki Károly nevire valamit? felelik
megintlen: a katona itt volt, és annak megadtuk amit kért. A princeszné
sírt rítt, és kérte istenét hogy, ha még életben volna, hozná eleibe,
mivel már az idő vége felé jár, s így férjhez kell mennem. Harmadik nap
is elment oda Károly katonaruhába, és kér ismét Károly nevére enni és
inni, és tizenkét tucat aranyat, máskülönben azon aranyos pohárból
kívánkozott inni, amelyből a princeszné szokott ivogatni. Eleintén ugyan
nem akartak nekie belőle hagyni, de minthogy a katona azt felelte: senki
kérését meg nem vethetik ha Károly nevére kérnek, így tehát tele
töltötték borral, és félig kiitta, a gyűrőit pedig bele tette, és így
szólt: mondjátok meg a princesznének, hogy a Károly nevére kérem, igya
meg ezen bort. Amidőn elment a katona, nézik nem él-e valamely
huncutsággal? hát amint nézik, a pohárba látják az arany gyűrőt, örűlnek
hogy meg nem itta mind, már mostanába, ha megitta volna, elvitte volna
magával a gyűrőt is, melyet tegnap, amidőn ivott belőle a princeszné,
tehát benne hagyott. Már most Károly a katonai ruhába haza ment
kvártélyába, és általadja az öreg valóságos katonának azt, és mondja
nekie: no öreg, itt van, kifizették kendet, többet nem kap, menjen isten
hírével. Erre azt mondja az öreg katona: ha már ezt nekem kidolgozta,
legyen fele magáé; de ezt megköszönte Károly, és el nem vette, és
mondotta nekie: van énnekem amiből megéljek; és így elment a katona, ő
pedig felöltözködött a maga ruhájába.
A princeszné amidőn megintlen a kocsmába menne kérdezősködni: nem volt-e
itten valaki Károly nevére kérni, mondják: volt megintlen az öreg
katona; de a felséges princeszné poharából kívánkozott inni; amelyet oda
is adtunk, de azt mondotta, hogy a Károly nevére kéreti, igya meg ezen
fél pohár bort; jó hogy egészen meg sem is itta, felséged gyűrője benne
volt. Erre azt mondja a princeszné: micsoda gyűrő? az enyim a kezemen
vagyon; de ez is olyan épen, mutassátok. Hát akkor látja hogy a
Károlynak adott gyűrője az; ezen igen nagyon megörűlt, és megitta
hagyott borát, és tudakozta tőlök: micsoda katona volt az? Huszonnégy
esztendős szolga volt, és elment haza, és hogy többé már nem is fog
jönni.
Ezzel a princeszné elmén haza atyjához, és mondja nekie hogy Károly
életben vagyon még; hanem az eleresztett katonákat húzassa be, hogy
megnézhesse őket. Amelyek nem is sokára megérkeztek. Amidőn már együtt
voltak, mind rendre nézegette őket; de egyik se volt közűlük; erre azt
mondja a princeszné: halljátok-e, öregek, nem volt-e valamelyitek ruhája
máson? Itten fél az öreg katona megmondani, de minthogy másodszor is
kérdezte, és emberségire fogadta, hogy semmi bántása nem lesz: csak
mondják meg; erre az öreg katona azt kiáltja: felséges princeszné, én
nem bánom akár micsoda bántásom lenne is, én ruhámat egyszer odadtam egy
fiatal úrnak, aki itten a város szélin a kocsmába vagyon. És mit adott
neked? Azt sem tudom hogy honnan hozta, annyi meg annyi aranyokat adott.
Ezen embert már most jól megajándékozta a princeszné, s a többit is,
hogy visszafáradoztak, és úgy elmentek ezzel mindjárt. A király befogat
a hintóba négy lovat, és nagy pompával oda mentek egy óbesterrel; de
amidőn a kocsmárost megkérdezték, hogy volna-e itten egy vidéki,
megmutatta, de már akkor becsukta magát. Mondják nekie, hogy nyitná fel
az ajtót, és zörgetnek, erre azt mondja: menjetek, tolvaj nem vagyok,
sem rosz ember, tehát hagyjatok békét. Nem, nem, a király küldött
érette. De minthogy semmit nem vehettek rajta, visszamentek
megjelenteni, hogy mint vagyon a dolog. A princeszné azonnal maga elment
egy főkulcscsal. Amidőn oda ért, kinyitotta azzal, és mihent beért a
szobába, Károly kirántotta a kardját, és egynehányat reá vert, és mondja
nekie: ha ki nem mégy, mindjárt keresztül szúrlak. Erre azt feleli a
princeszné: édes Károlyom, nem bánom, én szívesen meghalok kezed által,
úgy is te szabadítottál meg. Ezen szavaira felemelte őtet Károly, és
megcsókolta őtet, és mondja: ne gondold te azt, kedvesem, hogy azért
vertelek volna, talán méregből, de csak hogy mely szeretettel légy
erántam, tapasztaljam. Ezzel haza mentek, és elbeszélte a generális
cselekedetit; azonnal életét elvétette a király, és így nagy lakodalmat
tartottak, mulatoztak, örűltek a megszabadított leányon, valamint a
Károly visszakerülésin is; így azután elmentek Károly szüléihez is
mindnyájan, és ezek kereskedést többé nem folytattak, hanem velök együtt
Párisba lakni mentek, és ottan éltek nagy megegyezéssel több jó
esztendőket, míg meg nem haltak. Így van tehát az irígyeknek a dolgok
mint generális urunknak járt ki: vegyen kiki magának példát.


XXII. A SZALMAKIRÁLY.
Volt egyszer egy király, akinek három gyermeke és három leánya vala.
Ezen három gyermek gyakorta ki szokott járni sétálni, és láttak több
fényes születésűeknek fiait testvéreikkel sétálni; ők azt fájlalták azon
okból, hogy nekiek az ő testvéreikkel sétálni szabad nem volt; azért is
öszvebeszélgettek mind a hárman, hogy ők testvéreiket ki fogják kérni az
ő atyjoktól. Haza is mentek, és atyjokat kérték. Legelsőben is a
legöregebbik ment be, és kérte atyját, hogy engedné meg néha hogy
testvéreikkel kimehessenek sétálni; ezért a király igen megharagudott,
kihúzta a kardját, és utána hajította; a fia nem kíméllette lábait,
hanem elszaladt. Másnap ismét a közepső megyen el, de amidőn fölfedezte,
hasonlóképen úgy járt mint a bátyja. A legfiatalabb kérdi a két
testvérét: hát édes testvéreim, megnyertétek-e a kérésteket, avagy mit
szólt az atyánk? Felelik nekie: mi, édes öcsénk, meg nem nyerhettük azon
szabadságot, és nem is ígérte meg. Így tehát majd megpróbálom én is a
szerencsémet. Elment a legkissebbik az atyjához és beköszön mély
alázatossággal, és kéri, hogy engedje meg édes uram atyám, hogy testvér
nénéinkkel szabad legyen sétálni. A királyatya épen akkor ebédelt, és a
két bátyja már anélkül is felindította őtet haragra, és mostanába még
hathatósabban neheztelte kérését: felkapja a kést, és utána hajította
nagy méreggel, mely is köntösinek szélin keresztül ütődött, és a
szobaajtóba megállott. Erre a gyermek kihúzza a kést az ajtóból, és
visszament vele atyjához: ha uram atyámnak úgy tetszik, én kész vagyok
érettek áldozatúl lenni. Az atyja mint okos ember látja hogy olyan
bátor, s valaha jó vitéz lehet belőle; mindazonáltal mondja fiának:
nemde tudjátok, hogy meg vagyon jövendőlve, hogy ha azon három
testvéreiteket kieresztem, el fognak ragadtatni, ami igen nagy
fájdalmamra lenne. Feleli a gyermek: kedves atyám, azok még nem tudják
ezen világba mi a jó avagy rosz, holott a tömlöcnél is erősebb helyen
vagynak; azért kérem, legalább némely időre engedje meg, hogy szabad
legyen velünk nekiek kijönni! A király sok könyörgések után megengedte,
de csak két órára, és úgy, hogy ha elragadtatnak a testvérid, teneked is
meg kell halni – azért mostanában szabadon kimehettek velek. Megköszönte
édes atyjának a szívességét, és nagy örömmel elment két bátyjához, és
tudtokra adta nekik a megnyert engedelmet.
Csakugyan ebéd után el is mentek azon bezárt helyre, ahol testvéreik
voltak, és úgy megfogott mindegyik egyet – és azután kimentek a rózsás
kertbe sétálni. Amidőn kinyitották az ajtaját, azonnal a legöregebbiket
a Nap elkapta, a közepsőt a Hold kapta el, és a legkissebbiket a Szél.
Ezen a rettenetes eseten bezzeg megijedt a három férfi testvér, de
legfőképen a legkissebbik, minthogy fogadta, hogy őt vissza fogja ismét
hozni őket. Kényteleníttetett tehát a legkissebbik atyjának az egész
dolgot megjelenteni; és amidőn ez megértette leányainak elragadtatását,
mindjárt siralomházba parancsolta őtet tenni, és összehivatta a
tanácsosait a király, és kérdezi tőlök, hogy micsoda büntetést érdemel
meg a fia ezen elbeszéllett cselekedetiért? A tanácsosok, kik közzűlök
akasztófára, kik pedig agyonlövetésre szentenciázták. Ezen tanácsban
volt egy öreg király, mely is még mindég a kimondott szentencián
hallgatott: amidőn már a megérdemlett büntetésit kimondották, felszólal
az öreg király: érdemes uraimék, azért a gyermek nem méltó a halálra,
mivelhogy ha ő tudta volna minden bizonynyal hogy elragadtatnak, nem
vitte volna őket ki sétálni, de minthogy meg volt jövendőlve az ő
elragadtatások, lehet hogy jobb helyütt vannak, mint voltak, azért csak
azt ítélem én felőle hogy csapják ki őtet a királynak országából, és
soha ne legyen szabad nekie visszajönni és ezen javaslásra reá is
állottak, és leírva a szentenciát, elküldötték az édes atyjának, aki is,
amidőn elolvasta, aláírta amit végeztek; és csakugyan országából ki is
csapták a legfiatalabbat.
Azonban a királyné sajnálta a legkissebb fiát; de mit tehetett felőle?
jobban sopánkodott még utána, mínt a három leánya után, mivel gondolta
magában: szegény! idegen országokba mely nehezen fog ő tengelődni, és,
ami még több, a vadak is megehetik őtet! Az anyja tehát egy szolgájától
örök emlékezetűl egy aranyórát és jó nagy summa pénzt küldött utána azon
parancsolattal, hogy ha ő valahol megszorúl, avagy édes anyját látni
kívánja, tehát csak nyissa fel óráját, azzal mindég megvigasztalhatja
magát. És azon óra egy kis tarisznyába be is pakoltatott a pénzzel
együtt, és úgy kezéhez szolgáltatták.
Már most a legkissebbik királyfi megy a maga útján, megy bújdosik
mezőkön erdőkön, nincsen maradása sem hegyen sem völgyön, és ha eszébe
jutott nevelése, akkor bánkódásába majd hogy meg nem halt. Azon
utazásába tanált egy hegynek oldalában egy barlangot, amely igen mélyen
beszolgált, s végit nem láthatta. Gondolta magába: akar ily szomorúan
élek, akar kimúljak, de még is ezen barlangba bemegyek, és mindaddig,
míg csak végit nem érem, megyek. Ment is valami tizenkét napokig; itten
jó messziről hát látja egyszer hogy valami lent világít; azt gondolta,
hogy mire oda ér, ki is ér a lyukból. Amint közelebb jut, hát látja,
hogy egy kősziklából ház vagyon kivágva, benéz az ablakján, hát lát
tizenkét szál gyertyát égni, a mely mellett egy szakállas öreg asszony
imádkozott, amelyen nagyon bámult, holott a homlokán csak egy szemét
látta. Még is bement hozzá, és mindjárt anyjának nevezi. Feleli az öreg
asszony: isten hozott királyfi, már két hete hogy várlak, és fenem a
fogamat reád: majd megeszlek. Mondja a királyfi: édes öreg anyám, ugyan
mit tudna rajtam enni, holott nincsen rajtam annyi hús, mint a
bőregeren. Köszönd, gyermek, hogy így feleltél, mondá az anyók: mivel
tizenkét fiam van nehéz kereskedők: különben azoknak lettél volna
vacsoráúl elkészítve; de így már ne félj, megmarad az életed; és valami
jó vacsorát ad nekie is, és lefeküdt aludni, a királyfi is vele együtt.
Azon idő alatt, míg ők aludtak, előjött a tizenkét zsivány, és felköltik
az anyjokat. A legkissebbik még be se jött az ajtón, már megérezte, hogy
vagyon valami idegen a szobába; mondja: édes anyám, micsoda nyers szag
vagyon a szobába? hiszen régen meg kelletett volna már azt sütni? Feleli
az öreg anyjok: ő igen helyesen megfelelt szavaimnak, s más különben is
szerencsétlenségén sajnálkoztam, azért fiaim, titeket is arra kérlek,
engedjetek meg nekie. Azután a tizenkét zsiványnak vacsorájokat eleikbe
adta az öreg anyjok, és azon királyfi is fel akarják költeni, de
minthogy nagyon álmos volt, nem is lehetett felkölteni. Vacsora után
megparancsolták az öreg anyjoknak, hogy jó módon igazítsa el a háztól a
királyfit, mivel külömben el kell nekie veszni azon lyukba. Amidőn
felébredt a királyfi, fölöstökömöt adott nekie az öreg asszony, és útnak
készűl; megállítja őtet az anyók, és mondá: hallod-e édes királyfim,
ezen tanácsadásomat kövesd, melyet fogok mondani: most hét esztendeje
volt itten egy királynak a kertészfia, ki is oly termetű s ábrázatú volt
mint magad, s Péternek hítták. Azért menj te is azon városba, amely a
lyuk végin látszik, és igyenest menj a királynak kertészihez, és valljad
magadat kertészfiának lenni. Most pedig adok egy halállovat, és egy
széllámpást: erre a lóra ülj fel, és menj isten hírivel, mert te innen
sok ideig ki nem érnél gyalog. Amidőn pedig a lyuk szájához érsz, akaszd
fel a széllámpást a lónak nyakába, és balra ne térj, hanem jobbra. Úgy
is esett e dolog, felállt a lóra, és veszi a lámpást a kezibe, egy
gondolat alatt kiér, akkor leszáll a lóról, és felakasztja a lámpást a
lónak nyakába, és visszaereszti; maga pedig gyalog továbbá ment. Meg is
tartotta az anyók javaslását, és jobbra tért, de az útja igen homokos
volt, amennyit előre ment, annyit hátra is csúszott; nem külömben a nagy
melegség nagyon megizzasztotta úgy, hogy nem győzte már kitartani
szomjuságát; a földre esett, azután felveti szemeit az ég felé, hogy
micsoda kegyetlen pusztán kell nekie szomjúságtól meghalnia,
gondolatjában búcsút vett minden rokonátul is: ekkor jut eszibe anyjától
kapott adománya: kiveszi az aranyórát, felhúzza, és gondolja, hogy mikor
múlik a világból. Amint már most kinyitja az órát, kiugrik belőle egy
inas, és mondja: felséges királyfi: mit parancsol? Itten ez szinte
megijedt, hogy mint egy idegen embert látott; csak azt feleli: mostanába
semmit sem parancsolok, és ismét becsukja az óráját és az inas eltűnt.
Gondolja magába a királyfi: talán jó volna még egyszer kinyitni az órát,
és valósággal ki is nyitotta, és az inas megint kiugrott, s kérdezte:
mit parancsol a királyfi? feleli: nem egyebet, hanem legyen itt étel
ital elég egy három lábú aranyasztalon. Alig hogy kimondotta, hát már
minden készen volt; a királyfi elsőbb is ivott, és úgy aztán kedve
szerént jól is lakott, becsukta óráját, és tovább ment.
Már most beért tulajdon azon városba melyről neki az öreg beszélt, s ott
a király felől tudakozódott; meg is mutatták nekie. Bemegy a kertészhez,
és ez nagy örömmel fogadja őtet: Isten hozott fiam Péter, azt gondoltam
már hogy oda vesztél. A nagy öröm közt bevezeti a házba, egyről másról
tudakozódik, a melyekre is a királyfi igen alkalmatosan megfelelt. Csak
arra kérem, egy különös szobát adjon nekem uramatyám, monda, mivel az én
kitanúlt mesterségemhez ez illik. Amelyet is megkapott; s minthogy már
ideje volt a nyugvásnak, lefeküdt ő is, és mintegy éjféltájban ismét
kinyitja az óráját, ahonnend az inas kiugrott, és kérdezi: mit parancsol
felséges királyfi? Azt hogy nekem olyan virágot készíts, akinek párját
nem lehet tanálni, és azt tedd aztán az asztalra. Amidőn már megviradt,
kivánta Péter fiát meglátni az öreg; be tanált hát nézni az ablakán, de
a nagy világosság majdhogy a szemefényit el nem vette. Tűzbe gondolta
lenni Péter, fiát, reá kiált: gyere ki Péter. Péter feleli: ne tartson
semmitől, mivel semmi bajom sincsen. Az öreg kinyitja az ajtót, és
bemegy hozzája; hát akkor látja az elkészített virágot, amilyennek
párját soha sem látott. Mondja fiának: valóban, szép, és jól kitanúltad
mesterségedet, nem hiába hét esztendeig vándorlottál. Arra azt feleli
atyjának: ezen virágot, édes atyám, nevembe adja a legöregebbik
királyleánynak; amelyet által is adott, akinek nagy öröme volt benne, s
kérdi, hogy hol vette volna azon virágot? Mondotta, hogy az ő tulajdon
Péter fia csinálta azt. Itt jól megnézte azon virágot a király leánya;
hát látja, hogy igen mesterségesen reá van írva: aki ezen virágot meg
akarja venni, egy országot adjon érette. Ebből észre vette ő azt, mely
okból nyújtja nekie ajándékúl, holott másnak ily drágán adná; de még is
abba hagyta a kérdésit. Következő nap ismét olyan virágot csináltatott a