Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (2. kötet) - 05

nem soká élt, a sántára maradt a királyság fiúról fiúra, azután azon
országbéli uradalom is, és ha magzatja ki nem fogyott, még most is
kormányozza azon királyságot.
Jól vagyon. Minthogy pedig a csonka király úgy reá ijesztett azon erős
királynéra, nem mert legkissebbet sem véteni. Egykor még is kedvetlennek
mutatta magát a királyné; kérdé tőle a király: mi bajod vagyon? feleli:
semmi, és így tart valami egy hétig, egyik sem tudott semmit a csonka
haláláról. A többi között mondja a király a feleségének: édes lelkem,
teneked legkevesebb kedved sincsen, én ugyan nem akarlak szomorítani
unalmas beszélgetésemmel, hanem minthogy csak a magánosságot kedvelled,
én írok mostan a volt szakácsomnak, mostani királytársamnak, hogy
látogasson meg engemet. Eztet meghallja a királyné, mondja nekie: hiszen
édes lelkem, koránt se gondoljad, hogy talántán rosz végett vagyon
szomorú ábrázatom, hanem, mondja a királyné urának, lásd én igazán
megvallom, azért szomorkodom úgy, hogy megbántam bűneimet; no csak
gondold meg, a volt szakácsod segített téged erre, hogy engem
megkaphattál, és mi oly kegyetlenűl bántunk vele, ez bizony mind az én
vétkem, és még is hogy jött rajtad segíteni! De ezt én soha nem tettem
volna, ha a házunknál lévő vén boszorkány nem támasztott volna engem
beszéddel; ezzel mondja: engedj meg édes uram, soha erőmet használni nem
akarom. Akkor megbocsátott feleségének a király, és így éltek, míg meg
nem holtak. A vén asszonynak pedig azt mondotta a király: no lásd, te
vén lélek, hatalmamban vagy most, de én teneked semmit sem teszek
büntetésűl, mivel nincsen a világon nagyobb erkölcs, mint ellenségének
megengedni. És így lett vége.


XVI. A BUZOGÁNYOS GYERMEK.
Volt egy időben egy szegény ember, ki valamely városban ökörcsordás
volt; nekie pedig egy fia. Ez a fiú egy időben odakint volt a marhával,
és arra tizenkét furmányos szekér jött, és mind teli volt rakva
sínvassal, és olyan helyre mentek, ahol iszonyú nagy sár volt, és
elakadtak. Itt a lovakat mind eleibe fogdosták egy-egy kocsiba, még sem
birták egyikét is kivontatni: a gyermek pedig nézi ezeket mint
kínlódnak; egyszerre meggondolja magát, és oda megyen hozzájok, és azt
mondja: Adtok-e nekem annyi vasat, a mennyit elbirok? én mindjárt
kivontatlak innét titeket. Itten a furmányosok csak a szemibe
tekintenek, hogy micsoda ember? hisz ez nem bír el csak két darabot se,
de még is mondják nekie, mindegyik közülök javaslotta: hogy csak vontass
bennünket mind ki, elvihetsz a mennyit elbírsz. A gyermek itten
egyenként a kocsikat megfogja, és mind ki rángatja a sárból; akkor nekie
megy az elsőnek, és a többit is mind felvette a vállára. Hát megijednek
a furmányosok, csak nézik csak nézik, a gyermek hogy elviszi a vasat
mind, még se mertek nekie szólni, mert hogyha ezen sok vasat el bírta
vinni, gondolták magokba, hát minket, ha még annyian lennénk is, mind
összever. Itten a gyermek beviszi a vasat egyenesen a városba, a
kovácshoz, és mondja nekie: hallod-e, kovács, ebből a vasból énnekem még
ma csinálj _egy_ buzogányt. A kovács azt feleli nekie: fiú, a bizony
könnyű volna, csak volna oztán olyas valaki, aki azt forgatná is. Mondja
a gyermek: ha tik nem birtok vele, itt leszek én és majd elforgatom.
Akkor a kovács azon tizenkét szekér vasat mind összetette a tűzre és
összecsinálta. Amidőn már kész volt, a gyermek felvette vállára, és
kivitte a marhához. Itten estve kimegy a gyermekhez az atyja, és
megmutatja atyjának, mely jó botja vagyon! Feleli, jó biz a, de nem
tudom hogy hol vetted? A gyermek azt mondja reá: akarhol vettem,
csakhogy van, és most enyim a bot. Itten a gyermek szinte úgy hajigálta
a marhákat azzal a buzogánynyal, mint az apja az ő botjával, pedig akit
ért, mindjárt leesett azon marha; a város elei pedig eztet megtudta,
hogy eféleképen agyon veregeti a marháit, behivatják az apját a
városházához, és azt mondják nekie: hogyha a fiadat el nem csapod,
minden jószágodat elveszszük. Kimegy tehát a csordás a fiához, és
megmondja nekie, hogy mit akar a város elei ővele csinálni; akkor csak
felvette a gyermek a buzogányt a vállára, és bemegy egyenesen a
városházához: halljátok-e? hát ti engemet nem hagytok meg itt az
atyámnál? én elmegyek, de ha megtudom hogy legkevesebbet is cselekedni
fogtok az atyámmal míg visszajövök, úgy mindnyájatokat összeverlek ezen
buzogánynyal. Ezek után elment a gyermek bújdosni; annyira ment már,
hogy egyszer rátalál egy oroszlánra; kérdezi: hallod-e, oroszlán, hova
mégy te? Én bizony bújdosni megyek. Hát gyere velem, én is azon
feltételben vagyok. Itten már ketten voltak, s tovább mentek; ismét
találnak egy medvére; a gyermek azt is felfogta magához; itten
egyszersmind megörűlt ennek a gyermek, hogy jó két erős vadállatja
vagyon őnekie; hogyha még egyet találna, annál jobb lenne. Amint mennek,
ismét talál a gyermek egy farkast, és azt is felfogta, s itten mondja
magában: már nem félek, akármerre megyek a világban.
Itten találtak ők egy erdőt, és megállottak az erdő alatt, a gyermek
pedig bement az erdőbe, és fogott azonnal két szarvast, és
széjelosztotta három vadjainak. Ebben az erdőben pedig volt egy ördöngös
vénasszony, az pedig megleste volt hogy mit csinál a gyermek, de közel
nem mert hozzája menni a boszorkány, minthogy félt tőlök. Itten a három
vadak jól laktak, a gyermekre pedig már az álom is reá érkezvén, mondja
vadjainak, hogy ő lefekszik, hanem hogy közületek egy mindig ébren
legyen, kettő pedig mindig nyugodhatik velem együtt. Legelsőbb is az
oroszlán maradt fen egy óráig; amidőn már az egy óra elmúlt, akkor
felköltötte a medvét: hallod-e, jól vigyázz az óra alatt, hogy el ne
aludjál; itten az oroszlán is lefeküdt. Amidőn ennek is az órája elmúlt,
a medve felkölti a farkast: hallod-e, kelj fel, mivel elmúlt már egy
óra, de jól vigyázz, el ne aludjál, avagy itt ne hadd a helyedet; ezek
után a medve is lefeküdt. A farkas, minthogy úgyis hamis, eszébe jön: jó
volna talán nekie az erdőbe menni, hát ha valamely vadat találna azon
idő alatt míg pajtásai aludnának? Azzal ott hagyta őket, és bement az
erdőbe. A vén asszony pedig ezt jól tudta volt, hogy ez elment, és a
többi hogy alusznak, akkor oda megy, és a gyermeknek elvágja a nyakát.
Itt a farkas egyszer előjön, mindjárt megijed, hogy a gazdájának el volt
a nyaka vágva; nem szólt ő a többinek, hanem csak lefeküdt a többi
közzé, majd azt gondolják hogyha felkelnek, hogy ő csak elaludt volna.
Egyszer az oroszlán csak felkel, hát látja hogy a gyermeknek a nyaka el
vagyon vágva, mindjárt felkölti a medvét, és mondja nekie: látod-e,
elvágták a gazdánknak a nyakát; akkor a medve oda megyen a farkashoz,
mivel a medvének úgy is jó nagy lábai vannak, s úgy megütötte a farkast,
hogy fekvésiből jó nagy hajításnyira odább esett. Amidőn visszajött,
kérdezik tőle: hol voltál, s mért hagytad itten a helyedet, avagy minek
feküdtél le? látod a gazdánkat már megöletted valaki által: itten más
mód nincsen, hanem hozz olyan füvet, amelylyel a nyakát oda
ragaszthatjuk, mert ha nem hozol, a te életednek is vége lesz. Itten a
farkas ijedtében szalad, ordít hegyeken völgyeken keresztül, egyszer
talál egy kis gyíkot, a kinek a szája teli volt azon fűvel; a farkas reá
ugrott, elvette szájából a füvet, s azzal szaladt a medve felé. Amidőn
már oda érkezett, általadja a füvet az oroszlánnak, ez a medvével
megkenték a nyakát a gyermeknek, és oda ragasztották nekie, de nézik
hogy jól hagyták-e? hát egyszer csak látják hogy biz az egész ábrázatját
hátra hagyták; akkor megkapta az oroszlán és a medve, letörik vissza, és
újonnan mássánt ismét oda ragasztották; akkor mondják a farkasnak: hozz
az élesztő vízből, a csöngő szőllőből, és a mosolygó almából,
akarhonnend veszed, de addig elől ne merészelj jönni, külömben vége lesz
életednek. Itten a farkas ugyan megint szaladásnak veszi magát hegyen
völgyön egyaránt, s talál egy kígyóra: hallod-e, mutasd te énnekem meg:
hol vagyon az élesztő víz, a csöngő szőllő és a mosolygó alma? vagy hozz
magad, különben vége lesz életednek. Akkor a kígyó oda vezette a
farkast; s a farkas hozta az élő vizet és a többit, azután visszaszaladt
az oroszlánhoz, és odaérkezésekor oda adta nekie. Itten a gyermeket
mindjárt megöntözi az oroszlán, és erre a gyermek megintlen
fölelevenedett, mint régenten volt; de mindezekről ő semmit sem tudott,
mivel, amidőn a nyakát elvágták, ő akkor épen aludt, s azon gondolatban
volt, hogy csak épen most ébredt volna fel; és a három vadak az esetet
meg nem mondták, mert nem akartak magoknak bajt csinálni, csakhogy
feleleveníthették, azon örűltek.
Azzal útnak indulának, s annyira mennek, hogy találnak egy királyi
várost, aki egészen be volt húzva fekete szőnyeggel, úgy gyászoltak. A
gyermek bemegy a kávéházba, és kérdezi az ottanlévő uraktól, hogy
micsoda dolog lehet az, hogy ezen város úgy be vagyon gyászítva? Erre
azt mondják nekie, hogy már több esztendeje hogy a tizenkétfejű sárkány
elfogta a várostól a vizet, és máskép egy cseppet sem kaphattak, hanem
minden reggel egy leányt kellett nekie adni, és úgy adott vizet; most
pedig már a király leányára kerűlt a sor, és minthogy holnap után
kiviszik, azt gyászolja az egész város. A gyermek azt is megkérdezte,
hogy hány óratájban viszik ki, s hová? Azt felelték, hogy harmadnap
múlva reggel 9 órakor ide s ide viszik, de találkozott egy veres vitéz,
aki felállott mellette, hogy ő meg fogja menteni a princesznét a
tizenkétfejű sárkánytól, és ki fog vele szembe menni. Akkor a gyermek
csak egyenesen bement a király udvarába, és kínálkozik ottan hogy ő
juhász volna, szeretne a király udvarába maradni. Volt pedig a királynak
tizenkét selyembirkája, és őtet mindjárt megfogadta, és melléjök
őrízetül tette.
Reggel, mikor a gyermek ki akarta hajtani a birkákat, reá parancsoltak,
hogy a rézhídon által ne ereszsze a selyemmezőre, de a gyermek amidőn
kihajtotta a juhokat, nem kellett őnekie híd, hanem a víz szélin
megfogta a legnagyobbikat amely köztök volt, reá ült, és keresztül ment
a selyemmezőre. Akkor nap ott vagyon ő a birkáival; amidőn már
beestveledett, ismét reá ült, és úgyan visszaúszott vele a birka, és
akkor haza hajtotta őket. Másnap hasonlóképen kihajtotta, és ismét
általusztatta őket a selyemmezőre, és mikor már beestveledett, megintlen
visszahozta őket azon módon; s ismét haza hajtotta. Harmadik napon ismét
kihajtotta, hanem már akkor őmaga által nem ment csak a birkákat
kergette által, ő pedig a három vadjaival oda ült a rézhídhoz; hát látja
a tizenkétfejű sárkányt, hogyan jött ki a híd alól valamely nyolc
óratájkor. Minthogy megéhezett, várta már hogy hozzák-e a princesznét;
akkor felveszi a gyermek buzogányát, és megy felé. Itt a sárkány azt
mondja nekie: gyere csak, úgy is éhes vagyok, teveled is több pecsenyém
lesz. A gyermek feleli vissza: nem tudom, kutya, lesz-e belőle valami
vagy semmi? akkor a sárkány a farkával egyet csavarít, s a gyermeket
levágja a földre, de a gyermek se vette tréfára a dolgot, felugrik, s
annyira hadakszik vele, hogy a gyermek már alig vagyon, az oroszlán
pedig és a medve csak messziről nézték; de még is már három fejét
leütött a buzogánynyal; akkor az oroszlán neki ugrik, de, úgy elhajítja
a sárkányt hogy alig győz visszajönni; az oroszlán sem veszi tréfára a
dolgot, nekie megy nagy méreggel, és az is három fejét elszakasztott.
Azután a medve ugrik neki, de a sárkány vagdalja a medvét a földhöz,
hanem hogy a medvének jó nagy lába vagyon, nem akart semmiféleképen tőle
félni; a medve is elszakasztott nekie három fejét. Itten minthogy jól
megpihent a gyermek, de a farkast pedig nem merte nekie küldeni, maga
neki ugrott még egyszer, és szerencsésen leütött két fejét. Hát már csak
még egy feje vagyon: akkor mondja a sárkány: hallod-e fiú, csak a
híriért is hadd meg ezen egy fejemet, hát megeresztem a vizet a
városnak, mint ezelőtt volt. Akkor a gyermek híja, hogy mutassa meg hol
legyen elfogva a víz, és oda is vezette őtet a rézhídnak a végihez, ahol
a forrásra volt egy nagy malomkő leborítva, és ezek után ismét
visszament a gyermek a sárkánynyal oda, ahol veszekedtek, és még azon
egy fejét is leütötte nekie. Itten pedig a gyermek a tizenkét fejekből
kivette a nyelveket, és bevetette a tarisznyába, azzal ott hagyta a
fejét, épen csak a nyelvet vitte magával, és félre huzódott.
Egyszer, vagy kilenc óratájban, csak hozzák a princesznét nagy
bandaszóval. Amidőn már a kapun kiérnek, a kaput felhúzták, csak a veres
vitéz ment ki a princesznével, és mennek egyenest a rézhídnak; oda érnek
a vérpiacra, hát látja a veres vitéz, hogy mind le vagyon a feje
vagdalva; akkor mindjárt letérdepeltette a princesznét, és hétszer
megesküdteté hogy ő csak azt vallja minden embernek, hogy ő mentette
volna meg a haláltól, és hogy ő verte le a sárkánynak tizenkét fejét;
azután a veres vitéz valami fejeket felhúzott a kardjára, és a kezkenőit
felkötötte fölibe, és úgy ment be a princesznével együtt a városba.
Itten pedig már a gyermek a követ felszakasztotta, de oly forrás volt,
hogy egy fertály idő alatt az egész várost körülfutta a víz. Itten az
egész város Vívátot kiált, hogy a veres vitéz megmentette a princesznét
a tizenkétfejű sárkánytól, és hogy a vizet is megeresztette, mint
annakelőtte volt. Ezek után a veres vitéz felment a királyhoz, és
öszvehivattak több királyokat is a lakodalomra. Ez alatt, nagy mulatság
között, a gyermek estve írt egy cédulát, és az oroszlánnak a nyakába
akasztotta egy kosárral, és beküldötte a királyi udvarba, hogy adja
által a szakácsnak, és mondja meg, hogy adja által a princesznének.
Itten a szakács, amint megkapta, által is adatta a princesznének, ez
bele nézett, és amidőn megértette kívánságát, parancsolatúl adta hogy a
legjobb süteményekkel rakják teli a kosarat. Akkor az oroszlán úgyan
visszavitte teli süteményekkel a gazdájához, és esznek isznak ők négyen
jól. Második estve beküldötte a medvét, ugyanazon értelemmel, akitől is
megint teli kosárral a legjobb étkek küldettek ki, és általadta a jó
gazdájának. Harmadik nap pedig már őmaga ment be a gyermek személyesen
vadjaival a királyi udvarba, és az oroszlánt felküldötte a mulatságba
megnézni, hogy mint vagynak? Itt pedig a veres vitéz ott ült az asztal
mellett tizenkét vánkuson; amidőn meglátta az oroszlánt, mindjárt
kiugrott alóla három; akkor azt kiáltja: verjék ki azon csúnya állatot,
és ne engedjék idebent az oroszlánt; s ugyan ki is verték. Másodszor
bement a medve, meglátja a veres vitéz, mindjárt kiugrott alóla három
vánkus; ugyan megintlen azt mondotta, hogy verjék ki azon csúnya
állatot, és a medve uramat parancsolatjára ki is kergették. Harmadszor
bement maga a gyermek: már akkor ottan csak hat vánkus volt, mivel a
többi kiugrott. Amidőn a veres vitéz meglátja a gyermeket, mindjárt
kiugrott a hat vánkus is alóla; erre nagyon megijedt a veres vitéz, s
mondja nekie: hallod-e te gyermek, mit keresel itten? Én tudom jól, hogy
mit keresek, de te nem tudod. Itten feleli a veres vitéz: de én jól
tudom, mivel én mentettem meg a princesznét a tizenkétfejű sárkánytól,
és én vágtam le a tizenkét fejét. A gyermek azt mondja: hozd elő
bizonyságúl a fejét. Erre valamennyit az asztalra teszik a gyermek
eleibe; a gyermek azt mondja: királyok és úrfiak! láttatok-e olyan
sárkányt, akinek nyelve nem lett volna? Erre felelik, mi legalább soha
sem láttunk. A fiú azt mondja: én gondolom hogy annál kell lenni a
nyelveknek, aki elvesztette őtet. Erre kiveszi tarisznyájából a
nyelveket, és mondja: Elhiszed-e már, veres vitéz, hogy volt életében
nyelve is, és hogy te nem vágtad le a sárkánynak a fejét? És a
princeszné a gyermekhez ugrik, és azt mondja: Igaz, igaz, édes lelkem,
hétszer megesküdtetett, csakhogy ki ne valljam. Erre a gyermek azt
mondja a veres vitéznek: menj, szemtelen, ezen királyi házból, különben
pórúl jársz. Erre megszégyenlette magát a veres vitéz, és szégyenében el
kellett menni nekie. Volt eddig mulatság: de százszortabb öröm közt
voltak, mint annakelőtte, kivált a princeszné; a veres vitéz pedig azt
írta a gyermeknek, hogy úgy készítse az atyja a népét, hogy ővelök ezen
cselekedetiért hét esztendőkig mindig háborút fog tartani. A fiú pedig
azt írta vissza, hogy hallod-e, kár volna azon sok népet miérettünk
veszteni, hanem, ha kedved vagyon, jöszte holnap kilenc órakor ki a
csatapiacra egy szál kardra, hogy a melyikünk meggyőzi a másikat, azé
fog lenni a princeszné. Itten a veres vitéz reá állt, és hogy kilenc
órakor minden bizonynyal ottan legyen. Amint öszve is jöttek; akkor a
köpönyegeket leterítették a földre, és három ízben öszveesküdtek, hogy,
aki megretirál, azé nem fog lenni a princeszné. Erre öszvecsaptak, és
már annyira voltak, hogy majd mind a ketten kifáradtak; akkor fordítja a
gyermek a bal kezébe a kardját, és úgy eltalálta, hogy mindjárt leesett
a feje veres csalárd vitéz uramnak, melyet is a kardjára húzott, és úgy
bevitte a királyhoz. Most mindnyájan ezen cselekedetin örűltek. Ezeknek
elfolyása után a gyermeket megeskették a szép princesznével, akinek a
híre messze kiterjedett országokba is elment, vadjait pedig a legnagyobb
őrizet alatt tartotta, és nekik is nyugodalmas úrias életjök lett.
Azután a fiatal házas, már mostani király, feleségével együtt, s több
kísérő udvari urakkal, hazájába ment. Jóllehet ugyan ő megvallotta
nemzetséginek eredetét, de azonban szerették őtet nemes vitéz tettéért;
és amidőn már a városba beértek, a város nekiek a legszebb
alkalmatosságot készítette, és másnap valamennyi tanácsos urait
összehivatta valamely szín alatt. Amidőn már mind együtt voltak, kérdezi
a felesége tőlök: Esmerik-e tik ezen fiút, mostani férjemet? Amelyre
nagy félékenyen feleltek: felséges királyné, hogy esmerhetnénk, amidőn
soha sem láttuk? De hátha megmondom nektek, hogy honnan való? csak
fogtok róla emlékezni, nemde? Igen is. No lássátok, él-e még a város
ökörcsordása? Felelik: él. Ez pedig annak a fia. Ezen szóra valamennyien
öröm közt azt sem tudták mint gratuláljanak nekie, és mondják: felséges
királyné, ez az isten csodája, de mi legalább őtet soha meg nem esmertük
volna. Az atyját is oda hivatták, ki is egy zsíros subába jelent meg;
ugyanő nem tudta mi okból, de amint bedobbant a város palotájának
szobájába, s amint meglátja a fiatal királyt, ő ugyan öreg volt, de
azért megesmerte fiát, és egymást megcsókolták. Ez igen tetszett a
feleséginek, és maga is csókolta azon öreg atyját, és elbeszéllette
nekiek az egész történetet, hogy csak nekie köszönheti életét, s így
vitték magokkal az öreget, és sok esztendőkig egymással szerencsésen
éltek, és a bírák nevetséget is csináltak, hogy nem híába ütötte
marháinkat is agyon, de szerencséjét véressel tanálta, a város pedig
igen megajándékozta.


XVII. A SZERENCSÉS ÓRA.
Volt hajdan egy királyi városba egy kereskedő, ki atyjától reá maradt
temérdek kincseit takarékossága s okossága által még temérdekebbekkel
szaporítá. Mint a milliomosok szoktak, ő is nem csak a legnagyobb
familiákkal, hanem még magával a királyi udvarral is barátságba élt. Már
számos esztendőt töltött feleségével, midőn házasságuk elvégre
egyetlenegy leánygyermekkel megáldatott. Volt azonban neki egy szegény
sorsú, de hűségéről ismeretes gazdája, kinek számos férfi gyermekei
levén, azok közül egyet, amelyik csaknem egyidős volt leányával, magához
vett nevelés végett, azt ígérvén, hogy, ha magát jól viseli, idővel
fiának s fele jószága örökösének választja. A két gyermeket együtt
nevelték s taníták, és a mindenkori együttlét annyira öszveszoktatta s
annyira megszerettette őket egymással, hogy valóban testvéri vonzalommal
viseltettek egymáshoz, s egymás nélkül még feküdni sem akartak. A
kereskedő, előre gyanítván hogy e két gyermek végtére öszvekerül – mit ő
azonban nem akart, mivel leányát sokkal nagyobb familiájú gróf számára
nevelte – föltevé magában hogy végkép elválasztja őket egymástól.
Szégyenlette ugyan a fiút atyjához visszaküldeni, s azért azon fertelmes
gondolatra vetemedett, hogy titkon elveszítse. Nem szólván azért
senkinek semmit szándékáról, kihítta a fiút az erdőre, mintha ott valami
nagy dolga volna, s még a a gyermeknek, hogy annál örömestebb elhagyja a
kis leányt, egy kis madarat ígért ajándékba. Örűlve hogy majd ezzel is
kedveskedhetik a kis leánynak, kiment a fiú fogadott atyjával az erdőre,
hol is midőn egy sűrűségbe értek volna, atyja hátra kötözte kezét, s egy
lehúzott fagalyhoz kötte, mely őtet derekánál fogva felcsaptatta. Nem
esett meg szíve a síránkozó gyermek jajgatásán és sikoltozásán, s
örűlve, hogy már ő el fog itt veszni, házához visszatért. A kérdezősködő
kis leánynak s feleségének azt felelte, hogy eltévedt tőle s hiába
kereste, sehol sem találta, s kérte feleségét, ne is kerestessék tovább,
s nyugodjék meg halálán, mert ő sok embert fogadott már keresésére, de
mind hiába. Azonban a király vadászai arra járván, meghallották a már
halállal küszködő gyermek sikoltásait, s megszabadítván kötéseiből, a
királyi udvarba bevitték, s a történteket a királynak tudtára adták. A
király neveltette a gyermeket, s midőn jeles tulajdonságait észrevette
és szerencsétlenségét megtudta, tulajdon tizenhat esztendős fiának
rendelte inasáúl. Már több év telt el, s a fiú tizennyolc esztendős
lett, s bár nem merte kinyilatkoztatni, szeretett leánybarátjának
emlékezete soha ki nem fogyott szivéből. A királyi udvarba gyakran
bejáró kereskedő reá ismert a fiúra, s keményen elhatározta magában,
hogy csak azért is elfogja veszteni. Feleségével tehát ezután még
keményebben bánt mint eddig, megparancsolta neki, hogy amit ő ezután
akár szavával akár írásával parancsoland neki, annak okát sohase kérdve,
szentül teljesítse. Egy estve elmegy a királyi udvarba, s ott tetteti
mintha hirtelen rosszul lett volna. Mindjárt orvost rendelnek mellé s
külön szobát adnak számára. Reggelre viradva papirost és tintát kéret,
hogy tudtára adja feleségének betegségét, s kéri hogy a királyfi
tulajdon inasától küldje el levelét feleségéhez. A levélben pedig ez
volt irva: hogy ezen ífjút egy hűséges cseléde által, mihelyt oda ér,
ölesse meg, senkinek semmit ne szóljon s a holttestet a pince
legtitkosabb rejtekébe rejtse el míg ő haza mehet. E levelet kezéhez
vévén az ífju, nem tudván hogy abban halála van parancsolva, nagy örömek
közt siet vele az ő kedves leánya s anyja udvarába. Menet megéhezvén,
betér egy vendégfogadóba, s ott rá esmer régi legjobb pajtásai egyikére,
a fogadós fiára, ki akkor mint nagy tanuló oda haza volt, az ő egész
hajdani szeretetét jól tudta. Ez ebédre tartóztatta őtet, s a jóllakás
után, minthogy az ífju, szokása ellen örömébe sokat ivott, jó ízűen
elaludt, ekkor ezen barátja elveszi tőle a levelet mit eddig hasztalan
kért, s midőn benne azon rettentő sorokat olvassa, papirost vett elő,
egy hasonló levelet készít, s abban ezt írja: feleségem, az ífju ismét
előkerűlt, s miután a királyi udvarba is nagy becsületet nyert, vőmnek
választom s neked parancsolom, hogy levelem vételével papot hívatván,
leányommal eskesd öszve, s jó barátimat összehivatván, nagy vendégséget
készíttess, s a lakodalom mindaddig tartson, míg én haza nem megyek. –
Ezzel a levelet a másik helyére oda teszi, s barátját felkölti hogy
siessen a kereskedő udvarába. Az ífjú, semmit sem tudván a dologból,
miután oda ért, átadja a levelet a kereskedő feleségének; ez,
megolvasván azt, behivatja leányát, s mindkettőjöknek tudtára adja férje
parancsolatját. Mint midőn a mennykövekkel megterhelt felhőket
elválasztja a szél, s az aranyozott fellegek közt ragyogó pompában
kitűnik a fényes nap: olyan sugarai derűltek az örömnek a két ífjú
szívében, eloszolván abból a bánatnak zivatarai. Örök hűséget esküdtek
mindjárt egymásnak, s a nagy pompával készűlt vendégségre s mulatságra a
közellevők meghivattak.
Már öt nap tölt el, midőn az ífjú vissza nem téréséből halálát
tökéletesen hívő kereskedő felgyógyúlt s haza menni kivánkozott; udvari
kocsin vitték. Nagyon megütközött, midőn házához közeledve, meghallja a
nagy muzsikaszót, s elérvén udvara kapujához, s az ott ki s be járó nép
közűl egyet megszólítván, kérdi ezen vígság okát. Majd megüté a guta,
midőn elbeszélték, hogy leánya már az ífjú feleségévé lett; nem tudott
magának tanácsot adni, mivel leányát sajnálván, annak kedvéért és már
nyilván nem veszthette el az ífjút. Belépvén a mulatóházba, a
vendégeknek eloszlást, a muzsikának bevégzést parancsol komor ábrázattal
és szikrázó szemekkel. Ekkor hívatja feleségét, s mennydörgő hangon
kérdi tőle, mit tett s hogy merte azt cselekedni? A felesége a maga
mentségére előmutatja a levelet, mit a kereskedő látván, az ífjúra támad
s őtet csalásáért mindenféle kínokkal fenyegeti. Hiába menti
ártatlanságát az ífjú, s végre kimondja utolsó akaratját a kereskedő,
mely is ez volt: Te gazfi, kitakarodjál udvaromból s fejed vesztesége
alatt soha felém se jőj addig, míg meg nem tudod, melyik az a szerencsés
óra; te pedig, becstelen leány, a legelvetettebb állapotban fogsz mint
egy cudar udvaromban szolgálni, sepregetni s a legalábbvaló
kötelességeket télen nyáron mezítláb véghez vinni mindaddig, míg férjed
visszajő. Minden jószágomat idegeneknek fogom ajándékozni, soha egyitek
se vesz legkissebb részt is belőle. – Kénytelen kelletlen, szót kellett
fogadni; az ífjú elvándorlott síránkozva, felesége pedig a legutólsó s
legpiszkosabb szolgálók közzé rendeltetett. Fájdalmas szívvel vettek
egymástól búcsút, s az ífju megkérte, hogy várja őtet, mert ha pokolig
kell is vándorolni, mégis megtudja, melyik a szerencsés óra.
Búsan megy hetedhét ország ellen, senkinek semmit sem szólván bajáról
egyebet, csakhogy a szerencsés órát keresi. Roppant utazásai után lát
egy nagy várost, betér, minthogy királyi udvarban neveltetett, megkeresi
a király inasait, akik szívesen fogadták s még a királynak is
elbeszélték útja célját. A király felhívatta, s megajándékozván, ezt
mondta neki: no, fiam, ha te oly emberre akadsz aki neked megmondja
melyik a szerencsés óra: kérd meg tőle, mi annak az oka, hogy az én
kertemben van egy legfáinabb ízű s tiszta forrás, ez már két esztendeje
úgy megromlott, hogy vize ihatatlan s vér foly belőle minden pénteken;
ha ezt megtudod, akkor jőj vissza, nagyon megajándékozlak. – Ezt magára
vállalván, megy tovább megint hetedhét ország ellen, s ér egy királyi
várost, ide is betérvén, a királyi szolgák szívesen fogadták s itt is a
királyhoz vezeték. Ez a király is, megtudván útazása okát, megbízta: Ha,
fiam, úgymond, megtudod a szerencsés órát, kérdezd meg mi annak az oka
hogy van nekem egy leányom, aki már három év óta szüntelen ágyban
fekszik, és semmiféle tanult orvosok ki nem tudják gyógyítani? ha erre
nekem visszajövet megfelelsz, nagyon megajándékozlak. Itt is nyervén
útravalót megy hetedhét ország ellen, s ismét talál egy királyi várost,
abba is betér s itt is szivesen fogadják a királyi szolgák, s a
királyhoz vezetik. A király kéri őtet, hogy ha megtalálja a szerencsés
óra megmondóját, kérdje meg tőle, hol van az ő egyetlenegy kedves
leánya, aki ezelőtt tizenhét évvel elraboltatott s azóta soha többé
nyomába nem akadhat. Ha te, úgymond, fiam, ezt meg tudod mondani, igen
nagy ajándékot fogsz kapni tőlem. – Ezzel megy tovább, s talál egy
erdőben egy magányos kunyhót s abban egy ősz öreg embert. Kérdi tőle a
köszönés után: ugyan, öreg apám, nem tudja-e hol találhatnék én oly
embert, aki megmondaná, melyik e világon a szerencsés óra? – Én bizony,
fiam, ezt az egyet nem tudom megmondani, nem is tudja e földi emberek
közűl senki; hanem van, nem messze ide, egy barlang, ahonnan az alsó
világra eljuthatni, menj el oda, és, ha mersz, menj le az alvilágba,
annak a királya, tudom, megmondja neked melyik a szerencsés óra. – Az
ífju, nem gondolván semmi veszélylyel, egyenesen a barlangnak tart, s
mikor eléri, a rettentő setétség közt lassan lassan halad, míg egyszer,
a kénkő világánál szétnézvén: meglátja az alvilág kapuját. Odaérvén,
látja hogy silbakon egy német áll, kit már a régiség moha ellepett; ősz
haja, hószín szakálla véghetetlen időket ábrázoltak. Ehez elérvén, kéri,
bocsássa be, mivel egyedül az alvilág királya tudja neki megmondani
amiért ő fárad, tudnillik melyik a szerencsés óra. – No te más világ
lakosa, mond a német, ha ezt meg tudja mondani, kérd meg tőle azt is,
hogy mivel én már sok száz év óta állok itt, mondja meg azt is, meddig
fogok még állani? – Bebocsáttatván a kapun, egy szobába ér, melynek
ajtaján kivűl még két ajtót kinyitván, belép egy pompás terembe, melyben
egy gyönyörű kisasszonyt pillantott meg. Ez, megismervén, hogy ez
felsőbb világi ember, még maga szólítja meg: ugyan, atyámfia, úgymond,