Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (2. kötet) - 06

hol jársz s mit keressz itt, hol a madár sem jár, minden ember elvesz
aki csak bejönne, de én, ámbár már tizenhét éve itt vagyok, soha semmi
emberi teremtést még nem láttam. – Az ífju elbeszéli neki útazása okát
és szomorú esetét, és sorjában mind elmondta mit az útjába eső királyok
reá bíztak. Beszédéből megérté hogy épen az ő atyjánál is volt, s
kinyilatkoztatá hogy ő az, kit ezelőtt tizenhét évvel elrablott az atyja
kis kertjében a dajka öléből ez az alvilág ura. Hanem, ugymond, ha lehet
ne félj semmit, mert én tőle valahogy mind ezeket meg fogom kérdezni.
Most ugyan várom, s tudom mindjárt itthon lesz, s téged, ha meglát,
egyszerre elveszít; hanem ne félj, főzök én számodra oly fürdőt, melyben
ha megfürdöl, meg nem érzi szagodat s így észre sem vesz. – Megfüröszti
hát, és megkeni még különös illatokkal, s így bebújtatta az ágy alá,
melyen ő az alvilág urával feküdt. Ez haza érkezvén, nehány vaspogácsát
megeszik, azután csakhamar lefeküsznek. Az alvilág ura elaludt, de sem
az idegen sem a királykisasszony nem. Egyszer éjfélkor felkölti a
kisasszony az alvilág urát, s mondja neki: no hallod, régóta kérsz már
hogy legyek feleséged; megteszem s örökké foglak szeretni, ha álmomat
mit most álmodtam, megmagyarázod. Ezen igéretre mindent teljesített
volna örömest a király, most is tehát kéri őtet, mondja el előtte álmát.
A kisasszony tehát így kezdi: azt álmodtam hogy a mogol király kertjében
járkálván, nagy vita történt azon, hogy ugyan melyik a szerencsés óra; a
király hívatván bölcseit, mindegyiktől sorra kérdezte, de egy sem tudta
megfejteni. – No hallod-e, úgy mint most üt tizenkettőt, az a
legszerencsésebb óra. – Ismét láttam, úgymond, álmomban, hogy azon szép
kertben volt egy kristályforrás, mely már három év óta ihatatlan vízzel
csergedez s minden pénteken vér foly belőle. – Ennek az oka, úgymond,
az, hogy a király leánya titkon házasságon kivül gyermeket szült, nehogy
észrevegyék, e forrás mellé egy kriptába dugatta, aki még most is el s
gyönyörű gyermek; ha azt onnan kivennék, azonnal kitisztulna a forrás. –
No jól van, úgymond, ezt köszönöm de még egyet kérdek. Álmomban mintha
lettem volna egy király udvarában, kinek egy szép leánya már három év
óta szűntelen ágyba fetreng, senki se tudja kigyógyítani; ugyan, hallod,
mi lehet az ő betegségének az oka? – Ez a leány, ugymond az alvilág ura,
hajdan szépségében s ífjuságában elbízván magát, annyira kevélykedett,
hogy mikor áldozni ment husvétkor a templomba, a pap kezéből elvette
ugyan a néki adatott ostyát, de szájába tenni s megenni nem akarván, a
székek alá lökte; az ott levő varasbéka e szentséget szájába vette s az
oltár alá bújt vele, ettől annyira meghízott már, hogy onnan többé ki
nem jöhet hacsak az oltárt szét nem bontják. Ez a kevély leány tehát
mindaddig ágyba sínlődik, míg azon szent ostyát, mely most is a
varasbéka szájában van, ki nem veszi s meg nem eszi; mihelyt ezt
megteszi, azonnal meg fog gyógyúlni. – Itten mindketten elhallgattak, az
alvilág ura el is aludt ismét, de a királykisasszony a még hátralévő
kérdéseket hozta emlékezetébe, hogy azokat ismét megfejtesse vele.
Csakhamar tehát ismét nagyot sóhajt, mintha álmában tette volna, s
felköltvén az alvilág urát, kéri, legyen oly jó, hogy még a mostani
álmát magyarázza meg. – No, úgymond, csakhogy ne vonogasd magad többé és
házastársammá légy, megfejtem, csak mondd el hamarjába. – Azt álmodtam,
mintha lettem volna egy ázsiai király udvarában, aki felette szomorún
panaszolkodott hogy neki egy kedves kis leánya ezelőtt tizenhét
esztendővel a kis kertben a dajka öléből hirtelen nem tudta miféle
gonosz lélek által elraboltatott, azóta hiába keresteti hetedhét
országok ellen, sehol nem tud reá akadni. – Erre elmosolyodván a lélek,
így szól: ez a kedves gyermek, hallod, épen te vagy, kinek szépsége
engem is már akkor szeretetre buzdított, sokat is jártam utánad;
szerencsémre minthogy igen síró és nyűgös voltál, épen akkor találtam
oda menni, midőn a dajkád mondta: bár csak elvinne az ördög, mert sohase
tudja veled a sírást elhagyatni. Ekkor tehát elragadtalak, azóta itt
vagy, s velem is maradsz már mindörökké. – No ez mind semmi, felele a
királykisasszony, én már ezen nem búsúlok, csak ezt mondd meg még: ugy
tetszik mintha álmomban ezen alvilágba jöttem volna, s a kapun őrt állt
volna egy vén, már öszvetöpörödött német, kitől mikor kérdém, mióta, és
meddig áll itt? ezt felelte: azt tudom hogy már sok száz esztendő
elrepűlt fejem felett mióta itt vagyok, de én azt szeretném tudni,
meddig leszek még itt? – Erre megszólal az alvilág ura: különös álmaid
vannak, édesem; de hiszen még ez egyet megmondom. Ez a felsőbb világban
hajdan mint igazságtalan s minden vétkekbe ülő főpap erre van
kárhoztatva, nem is hagyhatja el helyét mind addig, míg itt az én
országomban két ártatlan lelkü emberi teremtés egymás kezét meg nem
fogja s egymást meg nem csókolja. – Ekkor az ágy alatt eddig kushodó
ífjú kibúvik onnan, s megfogván a királykisasszony kezét, hevesen
megcsókolja őtet. Ezt meghallván az ördög: no, úgy mond, te hitetlen,
bezzeg addig magyaráztattad velem álmaidat, hogy amit soha meg sem
álmodtam, rajtam beteljesedett, s elértem a szerencsétlen órát, mivel
hatalmam eddig tartott, s már most én fogok a vén német helyett silbakon
állani mindörökké. Takarodjatok hát haza a felső világba, de
vigyázzatok, mert ha még valaha kiszabadúlhatok, jaj nektek, még a
maradékaitoknak is. – Nem gondoltak ezzel, se az ífjú ki célját
tökéletesen elérte, se a királykisasszony, ki már az atyja udvarát
mintegy képzelte maga előtt. Kivezette őket a szabadítást háladatosan
köszönő vén silbak a felső világig, ott végbúcsút vett tőlök, mire
egyenesen a királykisasszony atyjának városába tartottak. Odaérvén,
miután az ífjú elbeszélte, mi módon szabadította meg kedves leányát, a
király, háladatos köszönések után, kinyilatkoztatta, hogy leányát
egyedűl neki adja mint akinek köszöni egyedűl, hogy megkerűlt megint. E
végre generálisi formaruhával ajándékozta meg s nagy tiszteletet kivánt
iránta mindentől udvarában; de ő kijelentette, hogy már azt nem teheti,
mert házas, sőt inkább kéri hogy minél hamarább elbocsássák. Nehezen
esett ugyan ez, de mivel meg kellett lenni, elbocsátták, adván mellé
háromszáz válogatott vitézt és három szekér pénzt ajándékba. Igy
elindúlván, halad mindaddig, míg sok útazásai közben elér a másik
királyi városba, hova beszáll, s igen kedvesen fogadtatott a királytól.
Elbeszélte neki mily szerencsés utat tett, s hogy mit mondott a leánya
betegsége felől az ördög. Ekkor az oltár egyszerre szét bontódott, s
alatta csakugyan megtalálták a varasbékát és szájában a szent ostyát; a
békát meglővén, szájából kivették az ostyát; s minekutána a beteg
királykisasszony megette, egyben meggyógyúlt; hajdani szépségét és
deliségét visszanyerte. A király, érezvén mely sokkal tartozik ezen
ífjunak, háladatossága jeléűl leánya kezét ajánlotta, de amely kedvező
feltételt a már generálisi méltóságra jutott ífjú el nem fogadott,
kijelentvén, hogy mint már házas, tartozik minél elébb sietni régen
elhagyott feleségéhez. Ekkor a király megajándékozta hat szekér pénzzel
és hatszáz válogatott vitézt adott mellé. Itt is elvégezvén dolgát,
tovább ment, s el is ért a harmadik királyi udvarba is, hol igen
nyájasan fogadták, s elbeszélvén, mit mondott az ördög a forrás tisztává
való tétele felől, ezt mindjárt megpróbálták. A forrást kitisztították s
a mellette ásott sírboltból csakugyan kivették a már akkor meghalt
kisdedet, mit látván a király leánya, nem tagadhatott, s vétkét
megvallván, egy hercegfit mondott az egész szerencsétlenség okának.
A király az egész dolog felől hallgatást kért, s egyszersmind kérte a
generálist, vegye el leányát feleségül, jegybe igérvén egész birodalmát.
De az ífjú ezt sem fogadta el, megmondván itt is, hogy már házas. Igy,
miután néhány napig mulatott, kapván ajándékba ismét hat szekér pénzt és
hatszáz vitézt kisérőűl, sietett egyenesen hazájába. Több napi útazása
után odaért, s mint egy idegen országi generális maga a kereskedőnél
kért szállást, s már másfél ezerre szaporodott kísérőit a városba
szállásoltatta. Igen kedvesen fogadta a kereskedő nagy méltóságú
vendégét s akkor estve őtet és katonáit gazdagon megvendégelte. De a
generális szeme minden ki és bejövőre vígyázott szűntelen, ha valahol
kedvesét megláthatná, de minden szemessége híába esett. Másnapra
virradván, a gazdag fölöstökömölés után, a kereskedő meg akarván pompás
udvarát s kertjét mutatni a generálisnak, lehítta a felső emeletből
sétálni. Kész szívvel ment, gondolván, hogy talán az alsó cselédek
között megláthatja hitvesét. Úgy is lett. Hogy az ismeretes szép alak a
rongyok közt szemébe tűnt, csak alig állhatta meg hogy mindjárt pompásan
fel ne öltöztesse s magához ne vegye. De várakozott ebédig, hogy majd
akkor csínosan előhozza dolgát. Katonáit tehát ebédre mind beparancsolja
az udvarba, hogy fegyveresen jelenjenek meg, a legfelsőbb főtisztnek
pedig szorosan meghagyja, hogy, amit mondani fog, embereivel tüstént
teljesítse.
Ebédhez ülvén, kérdi mindjárt a generális a kereskedőtől, ki legyen az a
kellemes vonásokkal ékeskedő leány, kit odalen az udvarban oly alávaló
öltözetben láttak; talán jobb sorsra tartja érdemesnek. Ekkor a
kereskedő elbeszéllette hogy az különben saját leánya, miként vette
feleségűl az ő akarata s tudta nélkűl egy koldus fiu; ő, azon
megbosszankodván, miként küldötte el a szerencsés órát keresni, tudván
hogy sohatöbbé vissza nem jön; felesége pedig arra van általa bűntetve,
hogy mindaddig a legalábbvaló cselédek közt kénytelen szolgálatot tenni
udvarában; már két holnap múlva hét eszt. lesz mióta ez történt, s ha ez
kitelik, ismét kegyelmébe fogadja leányát. Ezt hallván a generális,
kívánta a személyt látni; kit mindjárt egészen megfürösztve s régi
ruháiba csínosan felöltözve, be is vittek hozzá. Maga mellé ültetvén,
nyájas beszélgetésbe eredt vele; de a leány, egyformán szomorú lévén,
valahányszor férjét kérdezte tőle, mindannyiszor sírt és sohajtozott.
Tovább már nem állhatván, kérte a generális, nézzen reá, ha nem olyan
volt-e? Azonnal rá ismert, nevéről szólította, s ezer csókjaival
tetézte. A kőbálványnyá vált kereskedő, csak bámult eddig, mikor egyszer
a generális ketté szakasztá a csendességet, s így szól: hallod-e te
kereskedő, olvasd meg, hányat üt az óra. – Ez felel: tizenkettőt, – No,
ugymond, elküldtél, a szerencsés órát keresni; mert én vagyok az az
ífjú, ki e személy férjévé lettem, ámbár tudtod nélkűl, mint mondod.
Megtaláltam, melyik a szerencsés óra, tudnillik az, a melyik most ütött,
a tizenkettedik. Hanem már most te szedd föl magad s keresd föl nekem a
szerencsétlen órát; takarodj a házból, parancsolom, azonnal. A katonák
egyben kivezették a városból, s miután a király is helybehagyta
cselekedetét, az egész jószágát elfoglalta, s újra feltalált kedves
feleségével élték a viszontlátás édes örömei közt a legkedvezőbb
esztendőket, s tán most is élnek ha meg nem haltak.


XVIII. HAMUPEPEJKE.
Volt egyszer a világon egy nagy gazdag ember, annak az embernek volt
három fia, ketteje igen szép ember volt, a harmadik pedig hamupepejke
volt. Az ember nagyon elöregedett, s mondta a fiainak: kérlek, kedves
fiaim, legyetek olyan jók, hegy én ha meghalok, három éjtszaka engem
strázsáljatok a temetőbe, idővel hasznát fogjátok venni. Csakugyan az
ember nem sokára meg is halálozott, és a fiai eltemettették. Legelső
éjtszaka mondja a kissebbik: kedves bátyám, most terajtad vagyon a sor,
eredj ki az atyámhoz. Feleli a bátyja: ha megholt, feküdjék ott, én csak
nem megyek. Mondta a kissebbik: no édes bátyám, kimegyek én. Ki is ment
a kissebbik, apja sírjára állott, s ott van tizenegy óráig. Tizenegy
órakor megrázkódik vele a föld úgy, hogy neki még a haja szála is
felállt; ekkor kijön az atyja: hol vagy te átkozott? Itt vagyok, atyám.
Hát a nagyobbik bátyád hol van? Odahaza. Mivel engem ki nem jött
strázsálni, nem akarja magának szerencséjét, tehát a tied lesz, fiam,
mind a háromnak a szerencséje: itt vagyon fiam, neked adom ezen rosz
kantárt, rázd meg, mindenkor ott terem egy rézszőrű paripa; és most,
fiam, a te jó hűségedért ezzel ember lehetsz. Akkor az atyja bement a
sírjába, a legény pedig haza menvén, a nagyobbik bátyja kérdezi: no hát
mit kaptál nagy hűségedért? Én, bátyám, nem kaptam semmit, hanem aztat
megcselekszem amit az atyám testamentomba hagyott. A másik éjtszaka is
hasonlóképen járt, akkor is kapott egy kantárt, amely csupa ezüst volt;
akkor is hazament, a két bátyja őtet kinevette, hogy ő holtnak a szavára
éjtszakánként strázsára jár. Harmadik éjtszaka is hasonlóképen kapott
egy aranyos kantárt; akkor megmondta neki az atyja: itt van még, fiam,
egy trombita, ha ebbe bele fújsz, amit csak kívánsz, mindenfele
beteljesedik. Akkor ő haza ment, s bele ült a hamuba.
Volt egy hét országos király, melynek volt három szép eladó leánya, és a
leányok mind a három férhez menni való volt, de soha senki nem akarta
elvenni. Hét országába kikurrentáltatta hát, hogy aki lóhátrul
aranykoszorúját és aranygyűrőjét a bástya tetejéről leveszi, annak adja
egyik leányát és fele királyságát. Eztet ők is meghallották; felindúl a
két bátya paripásan, mondván az öcscsöknek: gyere te, fertelmes, nézzed
legalább, hogy ugratunk fel a bástya tetejébe, hogy ha megkaphatnánk
azon aranykoszorút, tehát akkor fél királyok leszünk. Mondá neki a
hamupepejke: csak tik eredjetek. Elment a két bátyja, ő pedig akkor
kiment az istállóba, megrázta a rosz kantárt, ott terem a rézszőrű
paripa: mit parancsolsz kedves gazdám? jól tudom szándékodat: itt van
egy rézruha, öltözz fel bele. Felöltözik, körülnézi magát, látja hogy ő
sohasem látott olyan szép vitézt mint jómaga. Mondja neki a lova: hogy
menjek édes gazdám? úgy-e mint a szél, vagy mint a gondolat? Csak úgy,
édes lovam, hogy se neked, se nekem káromra ne legyen. Megindúl akkor a
ló, úgy megyen vele mint a madár; két óra alatta királyi udvarhoz ért,
de ő ott meg sem állott, csak felreppent a bástya tetejére, és elvitte a
koszorút, és az aranygyűrőt. A királykisasszony, a legnagyobbik, úgy
örűlt, hogy örömibe a haját majd kitépte, hogy micsoda szép vitéz vitte
el az ő koszorúját, hanem azt nem tudta hogy ki legyen az.
Akkor a vitéz haza ment, eleresztette a lovát, beleült a hamuba, a
koszorút pedig behajította a sutba. Itten haza jött a két bátyja,
mondván neki: na te nemzetséggyalázó, nem láttál olyan szép vitézt, mint
mi láttunk? Mondja nekik a hamupepejke: hamarább láttam én azt mint ti.
Hogy láttad volna te azt hamarább, mikor mi ott voltunk? Ó te bolond,
látod azt a nagy fűzfát? arról néztem. Mondja a közbülsőnek a nagyobbik:
eredj öcsém, vágd le azt a fát ahonnan ő nézi, ilyen-adta
nemzetséggyalázója! melyet az öcscse le is vágott. Más nap ismét
felnyergelte paripáját a két bátya, mondván: menjünk el tehát még most
egyszer próbára; az öcscsének pedig: gyere te is velünk, legalább
meglátod azt a szép királyfit; melyre felelt neki: én nem megyek,
meglátom én azt úgy is. Midőn a bátyja elment, akkor megrázza az ezüstös
kantárt, ott terem az ezüstszőrű paripa, mondván neki a paripa: mit
parancsolsz édes gazdám? Egyebet semmit, csakhogy azon ezüstruhába
legyek felöltözve, hogy megnyerhessem a közbülső királykisasszonynak
aranykoszorúját és gyűrőjét. Midőn felült paripájára: édes gazdám, mond
az: hogy menjek veled, mint a szól, vagy mint a gondolat? Édes lovam,
csak úgy, hogy tebenned kár ne legyen, s énbennem. Akkor megindúl vele a
paripa, úgy megyen mint a madár; midőn felért a bástyára, elvitte a
koszorút és az aranygyűrőt. Kinek volt nagyobb kedve, mint a közbülső
királykisasszonynak? mondván a két testvérének: látjátok micsoda szép
vitéz vitte el a koszorúmat? De az öreg király ezen vitézt látván szép
öltözetibe, mondja leányainak: szép szerencse szállott reátok, melyet
nem is reménylettem volna. Az öreg király kiáltja a vitéznek: megálljon
felséges királyfi, hadd tudjam meg, ki legyen neve? De arra Hamupepejke
szónak sem állott, elnyargalt haza. Az ő két testvére látta ezen vitézt,
de meg nem esmerte.
Mikor ő haza ment, a kantárt a lónak a fejéből kihúzta, a ló elment a
maga dolgára, ő pedig bele ült a hamuba. Hazajött a két bátyja, mondván
neki: na te nemzetséggyalázó, nem láttad a mostani szép vitézt? Melyre
felelt neki a hamupepejke: nekem az mindegy, elébb láttam én azt mint
ti. Melyre mondván a bátyja, honnan láttad volna te azt? felelt neki:
látod azt a nagy kéményt? arról néztem én. Mondja a nagyobbik az
öcscsének: eredj öcsém, vágd le azt a kéményt, ne nézze többé róla;
melyre a közbülső meg is cselekedte, a nagy kéményt mindjárt levágta.
Eztet a hamupepejke igen nevette; s mondá magába: nézd el milyen bolond
ez a két bátyám, milyen károkat teszen. Harmadik nap pedig hasonlóképen
lett mint ezen a két napon; akkor is a harmadik királykisasszonynak
koszorúját és gyűrőjét elvitte Hamupepejke, de hozzá is szaladt a lóval,
és megcsókolta a kissebbik királykisasszonyt; annak pedig olyan esze
volt, hogy egy kis ollót vett a kezébe, és a legénynek a félhuncutkáját
levágta, hogy arról megesmerhesse.
Hamupepejke akkor is hazament, lovát eleresztette, s így hallgatásban
vala. Tovább hogy már a király nem győzte várni ezen három vejét, mikor
jönnek az ő három leányáért, mondá: kurrenst eresztek az országba. Midőn
mindenfele küldött, hogy aki a gyűrőjét és koszorúját elvitte, tehát
hozza vissza, és jelentse magát; még is senki aztat vissza nem hozta;
összehivatott tehát egész országából mindenféle férfiút: akik tizenöt
esztendőn felűl voltak hatvan esztendőkig, mind jelen legyenek, mert a
kissebbik leány mondotta az atyjának: én, atyám, megesmerem, mert a
hajából elvágtam, tehát arról mindenkor meg fogom esmerni. Melyre ez a
sok nép ottan meg is jelent: a három princeszné sorba vizsgálta, de a
sok nép közzűl egyet sem esmert meg. Ekkor mondja a kissebbik
princeszné: atyám, ezek között nincsen, kérdje meg atyám, hogy nincs-e
még valakinek othonn valami testvére? Felelvén a két nagyobbik bátya:
nekem még van egy testvérem, hanem az nem arra való, mert az most is a
hamuba ül; melyre felelte a kisasszony: minél hamarább ide kell híni,
hadd lássam őtet. El is hítták, abba a fertelmes ruhába oda is ment:
meglátván a kisasszony, mondja az atyjának: atyám, ez az a vitéz, ki
engemet megnyert. Feleli a király: eredj te haszontalan, nem hogy a
házamba beereszteném, hanem még a tyúkólba se adok neki helyet. Feleli a
kisasszony: édes atyám, vizsgáltasd meg csak őtet; melyre az atyja meg
is vizsgáltatta; meg is tanálták nála mind a három jószágot, ekkor
mindjárt papot, hóhért és vaskalapot hoztak; a pap eskette, hóhér
seprőzte, olyan lakodalmat csináltak, hogy semmit sem volt mit enni.
Akkor a király őtet beküldte egy külön szobába, kibe ennekelőtte
cselédje lakott; a királykisasszony keservesen sírt, mondván neki:
szívemnek szép szerelme, add ki magadat hogy te vagy az a vitéz, aki az
aranyszőrű paripán a koszorúmat megnyerted; hogyha engemet nem
szerettél, tehát minek jöttél hozzám? Azalatt az idő alatt a királynak
két nagyobbik leányát két hercegfi elvitte, és ez a két nagyobbik leány
igen nevette a kissebbik testvérét, mondván neki: na hiszen igen szép
urad van, mindig a hamuba ül; akkor feleli a kisasszony neki: amit az
isten adott, be kell vele érni, legyen a tietek szép, megelégszem én a
magaméval; melyre itt ez továbbra is így folyt.
Hogy egyszer a két nagyobbik sógora kimentek vadászni, mondják a
hamupepejkének: gyere ki, sógor, te is; melyre felelt vissza: adjatok
hát egy lovat, majd elmengyek. Megnyergeltek neki egy rosz lovat, akire
ő felült, s megyen a sógorával kifelé; tanál egy sarat, melybe bele
döjti a lovat, a két sógora igen neveti, hogy az ő sógorok a lóval a
sárba kínlódik; elnyargal a két sógora, ő pedig megrázza a rézkantárt,
ott terem a rézszőrű paripa: mit parancsolsz, édes gazdám? Egyebet nem
parancsolok, csak hogy legyen tebelőled egy selyemsátor, énbelőlem pedig
egy öreg ember, és valamennyi vad ebbe a határba van, mind előttem
feküdjék, hogy abból egy se hibázzék. Mind ez meg is történt; a két
sógora azalatt bejárta az egész határt, sehol egy vadat se kaptak; mikor
jönnének haza felé, megtanálják ezt a selyem sátort, mondván egyik a
másiknak: Nézd el pajtás, mind itt van a vad, azért nem tanáltunk mi
semmit. Ekkor köszönnek, az öreg ember fogadja; mondják neki: hallja
öreg úr, adjon nekünk egy pár vadat, adunk érette kétezer forintot.
Feleli neki az öreg ember: az egész királyságtokért sem adok; hanem ha
egy béjogot a farotokra hagytok sütni, akkor adok, de aztat sem
elevenen, hanem dögölve. Ekkor mondják neki: itten van hát, süssön, nem
bánjuk; melyre meg is cselekedte. A sógorok a pár vadat viszik hazafelé,
Hamupepejke pedig egy pár őzet madzagra kötött, s vezeti haza fele;
mikor megtanálja a sárba a lovat, megnyúzza, a bőrét a hátára veszi, s a
két sógora igen nevette: nézd el a mi sógorunk a lóbőrt a hátán viszi
haza, hanem különben milyen szép őzet viszen haza felé. Ez elviszi a
bőrt, lelöki az udvarban, mondván a feleségének: itt van ez a bőr, vidd
el atyádnak, jó lesz asztalkendőnek; ezt az őzet pedig vezesd be hozzá,
add, által neki, mondjad hogy én hoztam; melyet a kisasszony meg is
cselekedett, s az eleven őzet atyjához vezette. Ekkor a király igen
csodálkozott, hogy a másik veje döglött őzet hozott, ő pedig elevent;
másnap kicsinynyel jobb früstököt kapott, mint annakelőtte, mert
gondolta a király, hogy valami törik ki belőle, s ez más nap is,
harmadik nap is hasonlóképen történt meg.
Itten továbbá a királyra Burkusországból ellenség jött, és csak akkor
vette észre, mikor már neki országába bent volt; akkor megijedt a
király, mondván magába: jaj istenem, mit csináljak most? rajtam az
ellenség, nincs katonaságom, aki van is, nagyon messze vagyon. Erre a
kissebbik princeszné mondja az urának: na szívem, végünk van, rajtunk az
ellenség, hanem kérlek téged, mutasd ki még egyszer vitézségedet, hogy
nyerhessünk teveled híres nevet; melyre mondá neki Hamupepejke: eridj
hát, mondjad atyámnak: adjon egy rosz lovat, meg egy rosz kardot, majd
talán szerencsések leszünk ebbe a háborúba. A király meg is cselekedte
ezt, neki lovat, kardot, mindent adott; a kevés népével a király
elindúlt, és a három vejével. Midőn elhagyták a várost, tanáltak egy
sarat, Hamupepejke a lovát a sárba dőjtötte; a király haragjában majd
kitépte a haját, hogy a veje a lóval kínlódik; a had mellette elmenvén,
igen nagyon nevette; mondták: ez a vitéz elkergeti az ellenséget, ki a
lovát most is a sárba nyúzza! Mikor Hamupepejke már jól látta, a nép
elhaladt, megrázza az aranykantárt, ott terem az aranyszőrű paripa: mit
parancsolsz, édes gazdám? Egyebet nem parancsolok, hanem abba az
aranyöltözetbe legyek felöltözve, amelyikbe voltam a királykisasszonyt
megnyerni. Akkor mindjárt az ő kívánsága beteljesedett; megfúj akkor egy
trombitát; ott terem tizenkét óriás; mit parancsolsz felséges királyunk?
Egyebet nem parancsolok, hanem csak legyen nekem tizenkét regementem,
mind fekete lovon, szép bandával, komor nézése legyen az embereknek,
nagy bajúszok, veres csákójok, szóval vitézek legyenek. Melyre ez mind
be is teljesedett. Ment tehát nagy muzsikaszóval a hada után, melyet
meghallván az atyja: jaj istenem, elől is ellenség, hátul is! ó most
hova legyek? Mondja az adjutánsának: eridj el, kérdd meg tőle, hogy
segítségemre jön-e, vagy ellenem? Az adjutáns meg is kérdezte, de itten
mondja neki a vitéz: nem megyek ellene hanem segítségére, azon kérem a
királyt hogy a maga népit hátráltassa meg, mert ő mengyen az ő népével
az ellenséggel szembe. Ő tehát előre ment, és úgy megverte az
ellenséget, hogy hírmondónak se maradt belőle; gondolá a burkus király,
hogy ezek nem emberek hanem valóságos eleven ördögök; melyre pardont
kért mindjárt, hogy soha többé vele háborút nem tart; és frígyet kötvén
vele, vissza fordítja népét. Elmegy Hamupepejke az atyjához, mondván:
felséges király, soha többé a burkus király nem fog veled háborút
tartani; de az atyja őtet nem esmerte, mondván: kérlek, szép vitéz, ezen
jó tettedért gyere országomba, a katonádnak szállást tartást adok két
hónapig. Melyre mond neki a vitéz: felséged, nem szükséges, mert nekem
menni kell haza, az ellenség engem is körülfogott, attól kell magamat
őrízni. Hogyha nem kell neked az én ajándékom, itt van: neked adom a
tajtékpipámat, gyűrőmet, aranyvirágos kendőmet: valaha meglátlak,
megesmerlek róla.
Visszament tehát Hamupepejke a maga népével, elérte azt a sarat, hol a
lova feküdt, az aranyszőrű paripát ott eleresztette, hozzáfogott a
lóhoz, megnyúzta, egészen haza vitte a bőrt. Mikor arra ment a had, és
meglátta a nyúzott lovat, mindjárt gondolták hogy itt a a király veje
nyúzta meg a lovat; melyre haza ment a had, kiki a maga helyére.
Meglátván a király a vejét otthon űlni: na te szép madár, bezzeg
eljöttél háborúba, nem hogy még hasznot tettél volna, hanem kárt:
megnyúztad a lovat, csak a bőrét hoztad haza nem vagy érdemes, hogy
királyi udvaromba lakjál. Melyre feleli neki: tudom hogy felséged bizony
meg nem nyerte azon háborút, meg nem engedi hogy udvarába lakjak. De hát
adjon még három napot, hogy legyen itt megmaradásom. Melyre mondá neki a
király maradj meg hát három nap itten, hanem nekem házamba be ne jőj,
mert ha meglátlak, minden búmat és bánatomat megemlítem.
Itt marad tehát Hamupepejke; folytatja pedig a király nagy szomorúságát;
a királykisasszony azonban igen keservesen sírt, mondván az urának:
kedves, szívemnek szép szerelme, add ki vitézségedet, és mutasd meg az
én atyámnak, hogy te vagy az a vitéz, ki engemet aranyszőrű paripán
megnyertél; melyre mondá Hamupepejke: hogyha engemet nem szerettél,
minek esmertél el engemet uradnak? Mondá a királyi princeszné nekie:
kérlek, szivem, mi lelte neked a kezedet? hiszen be vagyon kötve. Mondja
Hamupepejke: mikor a lovat a sárba nyúztam, akkor a késsel megvágtam az
újjamat; melyre mondja a királykisasszony: mutasd meg hát nekem, hogy
micsoda seb van rajta; melyre megmutatja feleségének. Meglátván a
felesége az aranyvirágos kendőt, melyet az öreg király neki a háborúba
adott, mindjárt megesmeri a királykisasszony, mondván nekie: kérlek
tégedet, szívem, hol vetted te ezen kendőt? melylyel az öklödbe vagyon
kötve? – Feleli nekie Hamupepejke: hallod-e, én akarhol vettem, csakhogy
most nálam van. Mindjárt szalad a királykisasszony az atyjához, és
bemegy az atyjához, nagy örömmel mondván: Felséges királyatyám, hol
vagyon az az aranyvirágos kendője, a kit édes anyám jegyül felségednek
adott? Mondá az öreg: kedves leányom, azt én jó barátomnak adtam, ki
engemet és az országomat az ellenségtől megoltalmazta. Mondja arra a
kisasszony: Felséges királyatyám, az én uramnál van azon kendő és az
aranygyűrű, kit felséges királyatyám azon jó barátjának ajándékozott.
Mondja az öreg király két generálisának: Eridjetek, hozzátok fel ide,
hadd kérdezzem ki őtet, hogy mi okon kapta ő azon ajándékot? Ekkor a két
generális felvitte őtet a király szobájába; ez meghajtotta magát előtte:
édes fiam, valld ki magadat, hogy világosodjék ki neked nagy vitézséged.
Akkor mondja Hamupepejke: megálljon felséges királyatyám, egy félfertály
múlva meg fogom mutatni. Akkor kiment a házból, megrázza az
aranykantárt, ott terem az aranyszőrű paripa aranyos öltözettel; mikor
felöltözik Hamupepejke, a király nem tudott örömébe hová lenni, mondván
nekie: kérlek kedves fiam, ne neheztelj öreg fejemre, mert én igen rút
dolgot cselekedtem veled. Mondván nekie a veje: nem is haragszom
felséges királyatyám. Akkor a király örömébe olyan nagy bált
csináltatott, hogy az egész hét országát mind meghivatta: kinek volt
nagyobb öröme, mint a királykisasszonynak! Mondja is az atyjának: látja
felséges királyatyám, igaz az én szavam, mely be is teljesedett: az én
két testvérnéném engemet kicsúfolt, de az isten az én szégyenségemet
vidámra fordította, és az én két nénémet földig legyalázta.
Mikor a legtöbb uraságok a szobában voltak, Hamupepejke így szólott:
felséges királyok, hercegek, egy újságot mondok: ne sajnálják megnézni
ezen két hercegfinek a farát, hogy micsoda béjog van rajta! Melyet meg
is cselekedvén, meglátják a két nagy béjogot; mond Hamupepejke: lássa,
felséges királyatyám, ezen két hercegfi mikor vadászni ment, vadat nem
kaphattak, hogyha én nekiek nem adtam volna; én pedig úgy adtam, hogy a
farokra két béjogot sütöttem; a béjogra pedig a volt írva: Én
Hamupepejkének örökös jobbágya. Így oztán mondta Hamupepejke: felséges