Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (2. kötet) - 09

királyfi, ez még kecsegtetőbb volt mint az első, amelyre reá volt írva,
hogy két országot ér; azt a testvérinek adta ajándékúl. Szinte harmadik
nap még gyönyörűbbet csináltatott, amely negyedfél országot ért, és a
harmadik testvérinek adta.
Történt egykor, hogy bált tartott a király, s arra a külső országokból
is összehivatta a fő fejedelmeket. Azon idő alatt a legöregebbik mutatja
virágját a húgainak, és azt gondolta hogy csak magának vagyon az; de a
két testvére is amidőn a magokét megmutatta, csak akkor bámúlt a
virágoknak szépségén; és egymás közt megegyeztek, hogy azon virágokat
parádénak felteszik fejökre, hogy mint fognak rajta csodálkozni a bálba.
Amelyet fel is tettek, és a nagy világosság úgy elvette a gyertyáknak
világát, hogy csak épen ezen virágoknak volt erejek. Amidőn ezeket
meglátták a vendégek, azt gondolták, hogy az egész szoba tűzben vagyon;
némelyek közzűlök megijedtek, némelyek pediglen csudálkoztak
szépségeken, és azután amint már vége lett a bálnak, hazájokba ment
mindegyik.
Kévés idő múlva kedvek lett volna a király leányainak férjhez menni; az
atyjok ki is publikáltatta, hogy mindenféle embereknek szabad
megjelenni. Amidőn már öszvejöttek mindnyájan, a két testvér hamar
választott magának társat; de a legfiatalabb nem tanált magának; ezek
után az udvari népet is kihivatta, amely megis jelentetett, hogy itt
volna már; de a szobaleány azt mondja: felséges kisasszony a jelentés
nem igaz, mivel Péter a kertész fia még a kertbe dolgozik. Erre mindjárt
Péter után küldték, aki is azonnal megjelent. Amint a kis királyleány
valamennyieket megnézett volna, hát a többi közzül Pétert választotta
magának; ezek után öszveesküdtek valamennyien, és lakodalmat nagyot
tartottak, és úgy mulatták örvendetesen magokat, míg tartott.
Mind ezeknek elmúlása után, egy minister találkozott, aki haragudott
Péterre, hogy a kis királyleányt férjűl vette, holott ő jobban
megérdemlette volna; ugyanazon okból is gondolkozott, hogy mint
veszthetné ki a világból. A többi között volt a királynak egy nagy
kősziklája a rezidencia előtt, amelyre sem gyalog, annál inkább kocsin
fel nem lehetett menni. A minister gondolta, hogy ha ő el fogja valamely
ravaszság által a király előtt árulni, úgy tehát elvesztik, és majd
felesegűl megkapja a kis királyleányt: tehát azt fogta rá, hogy ő a
feleségit tegnap gyalázatosan kiszidta volna a kertbe, és hogy a
felesége azt mondotta volna: én nem is tudom mint szerethettem beléd,
talán mesterségedért? amelyre felelte volna Péter, hogy nem csak
tégedet, hanem aki az atyád háza előtt kőszikla vagyon, egy éjtszaka
elhordatnám, és a helyét felszántatnám, és buzával bevettetném, és
learattatnám: végtére még kalácsot is ehetne az atyád belőle. Amidőn
ezeket kihallgatta volna a király, magához hivatja a Pétert, és mondja
neki: mit cselekedtél tegnap, és mit mondottál? ha mindazokat el nem
végzed, úgy oda lesz az életed. Péter, minthogy efelől nem tudott
semmit, egy kevés hallgatás múlva kérdezi a királytól: mi lehet az?
Feleli vissza nagy haraggal: jól tudod te a tegnapi cselekedetedet
feleségeddel, és hogy mit mondottál, és elbeszéllette nekie, amint
feljebb említettük. Ezek után a Péter nagy szomorúan elment, és
gondolkozott arról, hogy ki lehetett az a csalárd, aki őtet így
elárulta. A többi között felnyitotta óráját, és az inasát kérdezi: hogy
meglehetne-e ezt cselekedni? amelyre is feleli: igenis? Azután szomorúan
mutatta magát, és amidőn a felesége kérdezte volna: mi bajod,
elbeszéllette nekie; aki is nem győzött rajta eleget csudálkozni.
Azonban éjtszaka idején eztet mind megcsinálta az inas, és azt mondotta
nekie: aki tereád eztet fogta, háromszor ki fogja lelni e hideg: arról
megismerheted azon ravasz embert, és úgy, aki neked vermet ásni
igyekezett, maga esik bele. Amidőn már megvirradt volna, hát látják hogy
a parancsolt dolog véghez vitetett; jelentették a királynak, aki is
lehetetlennek állította; de amidőn kijött megnézni, mondja: csudálatos
csinálmány! és Péter az elvesztett becsületit kettősen visszakapta.
Itten ezen a minister igen mérgelődött, hogy gondolatjában
megcsalatkozott, de ismét nagyobb hazugságot formált reá, hogy a Péter
tegnap veszekedett volna feleségivel, és megintlen elárúlta a király
előtt még rútabbúl mint elsőben: tudniillik hogy kiszidta őtet, és azt
mondotta felesége: nem hiszem hogy ördögi mesterséggel, nem birnál, de
Péter felelte volna, hogy nem csak tégedet nem tudtalak volna elvenni,
hanem azon kősziklát is vissza tudnám tenni, amely a rezidencia előtt
volt, és a tetein egy szalmaszálon rezidenciát építeni, és a,
rezidenciától fogva egész a király házaig aranyhidat csinálni. A király
ezek titán behivatta Pétert, és elbeszéllette nagy haragosan nekie, és
ha azt nem teljesíted, halál fia leszel. Itten a Péter igen nagyon
megijedt, és nagy szomorúan hazament. A felesége amint kérdezte volna:
mi bajod vagyon? feleli: mi haszna lehet annak, ha én azt nekem
megmondom, te arról nem segíthetsz. Azonnal félre ment, és óráját
kinyitotta azzal a kérdéssel, hogy lehet-e ezt csinálni? a melyre is
felelte: Igen is, csak te ne búsúlj édes gazdám: aki ezt reád fogta, két
holnapokig mindég fogja rázni a hideg. Más napra kelve a dolog, jelentik
a királynak, hogy a parancsolt dolog kész volna. Eztet nem hitte el,
hanem azon szolgát, aki azon jelentést tette, nagyon megsebesítette;
ismét a másik is bement hozzá, és jelenti: még annak sem hitte el; hanem
mindazonáltal még is kiment maga is megnézni hogy igaz-e? hát látja hogy
valósággal úgy vagyon. Nagyon csudálkozott ezen a király, a Péter pedig
a feleségével együtt fent volt a szalmarezidenciába. Amidőn felébredtek,
szét tekintenek, hát az egész tartományt belátják, hogy magok is
csudálkoztak ezen a szépségen. Itten tehát karon fogva elmentek az
atyjához, aki is épen akkor kint állott, és az aranyhidon csudálkozott.
Már most Péter feleségivel együtt felhítták a rezidenciába; amint már
mentek a garádicsokon, nem győzött a fortélyos mesterségeken eleget
csudálkozni; az ebéden is ott megmaradtak, és ebéd után a király a
Péterrel elment vadászni, és csak épen abba tanálták kedveket.
Több időknek elfolyása után sétálni megy Péter. A minister betegségéből
felgyógyúlt, s észrevette, hogy Péter nem volna odahaza; elment tehát a
feleségihez, és mondja nekie: felséges királyné, azon sohonnaiból lett
király nem érdemlett volna királyságot hanem akasztófát, mivel, ha
meggondoljátok, tik szalmakirályok vagytok, és már a városban is úgy
foly a híretek, mivel a rezidenciátok is szalmán áll, ezt pedig a te
urad mind ördögi mesterséggel teszi: azért nem ís illik hogy vele élj,
mert téged is ördöggé tesz. Vedd be tanácsomat, felséges királyné; és ha
haza jön az urad, mondd meg nekie bátran hogy: te avagy magad vagy
ördög, avagy az ördögökkel határos. Alig hogy elvégezte beszédjét, hát
ime jön Péter; itten a minister elbújt az ajtó megé. Péter belépett a
házba, és a felesége eleibe ugrott: no te átkozott, most tanúltam ki az
ördögi mesterségedet, avagy talán magad is a vagy, mivel mindenütt
szalmakirálynak csúfolnak, minthogy ezen dolgot nem más mint az
ördögöknek kellett csinálni. Azonban kinyitja Péter előtte az óráját, és
inasát bizonyságra híja: már mostanában mondd meg feleségemnek, ördögi
mesterség-e ez? feleli ez: nem, hanem egyedűl isten segítsége által
vagyon. Azonba az órát felakasztja a szegre; ezt pedig jól látta a
minister, és csak azon gondolkozott, hogy mint lophatná el ő aztat;
egész éjtszaka idején ottan maradt az ajtó megett, és várt mind addig,
míg csak el nem aludtak; amidőn hallotta őket hortyogni, lassan oda
ment, és levette a szegről az órát, és elmegy ki a rezidencia elibe,
kinyitja az órát: hát kiugrik belőle az inas: mit parancsolsz, te
ravasz, uramnak elárulója? Én semmit egyebet, mint hogy ezen rezidenciát
az aranyhíddal úgy elvedd, mintha soha itt se lett volna; és ezen
királyt, aki az ágyban fekszik, hadd itten a kősziklán, és engemet a
királynéval együtt vígy el. Már innét elmult a rezidencia; másnap felkel
Péter; hát látja magát a kősziklán feküdni; ezen nagyon megszomorodott,
feleségét, rezidenciáját, nem külömben az óráját felette nagyon
sajnálta. Péternek királyi atyja is felkél, hát látja hogy se aranyhíd,
se rezidencia nincsen, és ezt nagyon sajnálta. Felküldi tehát a
cselédjit a kősziklára lajtorján, hogy amit tanálnak ottan, hozzák le;
tehát látják Péter uramat ottan lenni: azonnal lehozták. Ez a királylyal
még csak szólni sem tudott szomorúságában, csakhogy a minister elvitte,
oda van mindene. Akkor mondja az atyja: ne búsúlj fiam Péter, viszek én
még teneked házas társul valakit, csak ne epeszd magadat; de Péter
feleli, hogy nekem nem kell, ha azok oda vagynak akik voltak; magam is
addig búsúlok, míg reájok nem akadok. A király meg nem tarthatta őtet;
útra valót adott nekie négy társzeker pénzt, és amellé őrízetűl
katonaságot, és így elment.
Amidőn már a városból kiért volna, nem messze egy kápolnát tanált;
mindjárt azon a helyen három társzeker pénzzel gőbölyöket vett, az ó
törvény szerint megégette áldozatúl, a negyedik társzeker pénzt pediglen
a katonaságnak kiosztotta, s maga útnak eredett. Amint már sokáig ment
volna éjjel és nappal, sok idő múlva elérkezett a Nap anyjához, s már
messziről meglátta az elragadott öregebb nénjét; de ő nem ismerte, hanem
az megismerte öcscsit, aki is eleibe kijött, és megcsókolta, s kérdi
tőle: hol jársz édes öcsém, amidőn itten még csak a madarak se laknak?
Feleli a testvére: engemet a nyomorúság hozott ide. Ezt meglátván a Nap
anyja, fenyegeti leányát, hogy minek adja magát az idegen emberhez?
Mondá a leány, hogy soha sem látott volna a kend fia engemet, ha ez az
öcsém nem lett volna, mivel ez kért ki bennünket sétálni, és így az
akkori alkalmatosságnál kapott el a kend fia. Ő szegény azért is lett
bújdosóva. Mondja az anyja: adj nekie enni és inni, és mondd hogy várja
meg sógorát, míg hazajönne. Estve felé lett az idő, hát haza jön a Nap
fia; még messziről meglátta hogy itt vagyon a sógora, egymásnak
köszönésit szívesen fogadták, s kérdi tőle: miért fáradsz ilyen messze,
sógor! Feleli a Péter: kedves sógor uram, tudom hogy eleget jár-kel a
világba: ha látta valahol a rezidenciámat és aranyhidamat: azért
fáradozok. Mondá a Nap fia: sógor, láttam amidőn felépűlt, és magam is
csudálkoztam szépségén, de már többet nem tudok semmit felőle hogy hová
lett; azért, sógor, elkísérlek egész a Holdvilágig, ahol a közepső
testvérhúgodat megtanálod: talán ő többet fog róla mondani, minthogy
éjtszaka is jár. Elmentek tehát a Holdvilághoz; ott is meglátta a húga,
hogy jön a testvérbátyja, örömmel kiszaladott eleibe, s megölelte, s
kérdi: hogy mi vetett ennyire tégedet? Meglátta ezt a Hold anyja, kezdi
pírongatni a leányt, hogy nem elégszik be az én fiammal, hanem még
jövevényhez adod magadat? Feleli: hiszen ez az én testvérbátyám, ki
miérettünk bújdosik, mivel ha ő nem lett volna, a kend fia engemet soha
se látott volna. Akkor a Hold anyja is sziviből fogadta és marasztotta
őtet, csak hogy várja meg a sógorát. Csakugyan kevés idő múlva elől is
jött az, meglátja a feleséginek bátyját, szivesen fogadta, és megtudván
hogy miért fáradoz, ő is mondja hogy látta, de már nem tudja, hogy
mostan hol lehetne? Azért, sógor, menj el a Szél anyjához, az talán
többet mondhat felőle. Amidőn már odaért, ismét meglátja a testvérhúga
hogy jön, kiszalad eleibe, és szánakozott fáradozásán, mivel látta hogy
ővégette fáradoz; ezt meglátja a Szél anyja, reá kiált: mit akarsz te
idegen emberekkel, nem éred te be az én fiammal? Mondja a leány: hiszen
ez az én testvérbátyám, ennek köszönheti a kend fia is hogy engemet
megkapott, mivel ha ez nem lett volna, bizonynyal soha nem is látott
volna a férjem. Az anyja is sajnálta őtet, amidőn tudta, hogy
testvérbátyja lenne, mindenekkel kedveskedett nekie, s marasztotta, míg
a fia haza jönne. Nem sokára haza is jött a Szél, s látja a sógorát
házánál lenni: nagy örömmel egymásnak köszöntésit elfogadták, és a
bújdosásáról kérdezősködik: keservesen előlszámlálta Péter minden
esetit, nem különben ékes rezidenciájáról is: kedves édes sógorom, még
benned vagyon minden reménységem, azért igazíts az én elszámlált
történeteimnek megtanálására, mivel nem csak nyilván való jószágokat,
hanem még rejtek helyeket is megjársz: mondd meg, láttad-e valahol
rezidenciámat? Mondja a Szél: tiszta szivemből megmondanám, és segítenék
rajtad, de én bizony azon időtől fogva nem láttam, amióta onnét
elvitték. Ezen szavakra majdhogy el nem ájult: hogyha már ő sem tud
felőle, ki fog hát valamit tudni? Minthogy így epesztette magát a Péter,
összehíja a Szél, cselédjeit, hogy körűlbelül a világot összenézzék, és
ha megláthatnák valahol azon rezidenciát, mindenütt mindeneket jól
megvizsgáljanak, ezek pedig addig véghez menjenek míg a vacsora
elkészül. Csakugyan elindúltak a Szelek, várakat, kastélyokat
összerontottak, amelyben gondolták volna elrejtve lenni azon
rezidenciát, és csakugyan hamarsággal visszatértenek, de sem egyik sem
másik valamely legkissebb hírt sem hozhatott, felőle. Így még jobban
elszomorodott a Péter mint elébb, hozzá ülnek a vacsorához, esznek, de a
Péternek bánatjába enni sem volt kedve, hanem csak a halálról
gondolkodott. Vígasztalására mondja Péternek a Szél: kedves sógorkám,
már hét esztendőtől fogva egy Szél nevezetű ló neveltetett itten fel
számodra, hacsak azon rá nem találsz, különben nem tudom hogy mint
teszel reá szert. Itten megszólítja a legkedvesebb fiát a Szél, hogy
menne fel az egeknek urához, és azt kérdezné meg, nem tudna-e valamit az
ékes rezidencia felől? Nagy hamarsággal véghez is vitte ezen
parancsolatot, de feleletűl szinte csak azt hozta, hogy az egek ura sem
tud felőle legkissebbet is; de minthogy a Péter onnét hazulról
elindúlván, azon gőbölyöket áldozatul felajánlotta, tehát érette azon
kegyelmet kapta, hogy akar földet avagy kősziklát azon vesszővel megvág,
mindegyik megnyílik előtte, és parancsolá a Szél fiának: add Péternek.
Még vége se volt a vacsorának, már ime gyön a Szélnek fia nagy zúgással,
és azon aranyvesszőnek erejét elbeszéllette a mondott mód szerint. Más
napra kelvén a dolog, a Péter király felserken álmából, húgától és
rokonaitól elbucsúzik, s fel-ül a Szél lóra, viszi az aranyvesszőt a
kezibe, és úgy megeresztette a Szél lovat, hogy egy gondolat alatt a
tengernek hetvenötödik szigetébe tanálta magát, mely oly magas volt,
hogy a szemnek világossága sem szolgált annyira, és az oldalain
láncformán gyémántok csüggtek. Itten már tovább nem mehetett, és vissza
sem akart menni: tehát megvágja ezen aranyvesszővel ezt a rettenetes
kősziklát, és mindjárt előtte megnyillott a kőszikla, és utját befele
vette. Alig hogy két három pillantatok alatt, már az egerek országába
ért, azaz, a harmincadik világba. Látván messziről egy bástyát, avagy
várat; oda igyekezett; tehát látja mind falai, mind teteje csak
szalonnából volt és disznólábból, körülötte pedig az őrállók mind
egerekből volnának. A többiek közül, egyet kérdezvén, hogy mit csinálnak
itten, avagy kié ezen vár, feleli ezen egér őrálló, hogy az ő királyok
rezidenciája volna. Péter meggondolta magát, és bement egyenesen a
királyhoz, megfogja az ajtó kilincsének madzagját, amely kolbászból
volt, s ki akarja nyítni: hát csak a kezibe maradt: Itten az ajtón csak
kaparász, és be nem tudott menni. Az egerek királya ezt meghallotta,
ministerjét küldi, hogy nézze meg ki zörög az ajtón: látja a minister
hogy egy rettenetes nagy ember volt, s az ajtó madzagja kezibe csüng.
Szalad tehát a királyhoz, és jelenti, hogy valami nagy állat akarna
bejönni; azonban Péter bement, és meghajtotta magát az egerek királya
előtt, aki is őtet szívesen fogadta. Péter mondja: hallod-e felséges
király, ha a rezidenciámat megtéríted, tehát öt esztendőre való gabonát
adok számotokra. Feleli az egerek királya: barátom, én többet ennél nem
hallottam a rezidenciának hollételiről, hanem légy várakozással, míg a
népemet öszvecsődítem: ha azok közzűl valamelyik tudja, úgy kezed közé
kerítem. Az egerek királya csakhamarsággal népeit öszvecsődíti: annyian
voltak az egerek, hogy amennyire csak látott, mind egerek voltak. Akkor
kiadja parancsolatba, hogy ha valaki csak hírit avagy hollételit tudná a
rezidenciának, nagy tísztséget és ajándékot kap. Itten az egerek közt
nagy zúgás történt, mind azt kiáltja: nem láttam, és nem tudom; már
itten sem maradhatott tehát Péter, hanem tovább ment. Azon idő alatt
érkezik egy kopasz egér, aki is jelenti magát királyának, hogy tudna
valamit a rezidencia felől. Akkora király megharagudott, hogy mi okból
nem jelentette előbb? Feleli az egér, hogy igen szoros helyen vagyon, ő
is életivel játszott, hogy kiszabadúlhatott onnat: csak erről is
felgondolhatja felséged, minthogy a ruhám is elrongyosodott, és már hét
esztendeje mióta felségednek parancsolatját nem hallottam. Tudniillik a
kvártély ajtajára hozták azon rezidenciát, és azon időtől fogva mindég
kínlódtam, és épen mostanában ástam ki magamat. Erre az egerek királya
mindjárt Péter után küldött, aki is nagy örömmel visszajött; mondá nekie
az egerek királya: ezzel az öreg katonámmal fogsz elmenni, mivel ez
tudja rezidenciádnak hollételit. Az egér reá tekint, s mondja: Felséges
király, ez lehetetlen hogy velem oda bejőjön; de a király reá
rivankodott, hogy ha oda nem vezeted ezen jámbort, mindjárt agyon
lövetlek; és csakugyan el is ment Péter az egérrel. Kérdezi már most
Péter az egértől: hogy mimódon volna azon rezidencia, avagy hogy állna?
nem külömben az órájáról is tudakozódott, meg a feleségéről? Az egér azt
mondja, hogy egy szalmaszálon van a rezidencia, abban egy férfi és egy
asszony lakik, az órát pedig az mindég a nyakába hordozza: de lehetetlen
hogy te énvelem oda jöhess, holott magamnak is szorúltságot kellett
szenvednem. Mondá Péter: én nem is kívánok oda menni csakhogy az órámat
megkaphassam. Az egér mondja: csak legyen békével, elhozom én azt az
aranyóráját.
Amint oda érkezett éjféltájon az egér, feküdve tanálta mind a kettőt,
lerágja nyakából az aranyláncot, és kiviszi. Az óra petyegésit hallotta,
s mondja: ne lármázz, a régi gazdádnak viszlek, és hamarjában Péterhez
érkezvén, általadja nekie, a Péter legelsőbb is óráját megcsókolta, és
úgy kinyitotta: ki is ugrott belőle mindjárt az inas, és kérdi: mit
parancsolsz régi jó gazdám? Azt, édes szolgám, hogy ezen egereknek öt
esztendőre való gabonát készíts, és adjad királyoknak által; máskülönben
azon ministert, aki eddig is feleségemmel élt, vidd fel oly kősziklára,
hogy ha megfordúl, mindjárt lebukjék, és kitörje a nyakát; a rezidenciát
pedig feleségemmel együtt a régi helyre vitesd. Mindezeket megcselekedte
Péter hív inassa, és azután, amidőn megreggeledett, magas csalárd
minister egy magos irtóztató kősziklán maradott; amint felébredt volt,
ijedtében megfordúlt, és lebukott a földre, ahol is ravasz lelkét
mindjárt kiadta, s így lett vége az irigy ministernek.
Már mostanában, minthogy reggelre mindenek a maga régi helyén voltak,
amidőn felkelt a király, kinézett az ablakon az időt nézni: hát látja a
rezidenciát és az aranyhidat ott lenni; örömiben azt se tudta hogy
mitévő legyen; de ő mindjárt felöltözködött, és elment azon
rezidenciába, és kérdezi hogy ki vagyon idehaza? Mondják, hogy
valamennyien. Nagy örömkiáltással szalad a Péter szobaajtajáig, és
nagyon zörgetett, csakhogy nyissa fel: itten felnyitotta: hát látja
Péter hogy a királyatyja, aki is előtte leborúlt, és csókolta kezeit;
felesége hasonlóképen az ágyból kiugrott, és úgy örűltek, csakhogy az
isten őket még egyszer együve vezérelhette: bizonynyal soha többé senki
megcsalni nem fogja.
Itten elbeszéllették a királynak egész történeteket, hogy mint és hol
voltak, megmondották azt is, hogy minister uramat fent hagyták, aki is
már valósággal agyon is ütötte magát; arra mondja a király: ha mindjárt
el sem veszett volna is, majd megmutattam volna én nekie hamissága
büntetésit; de jobb is, ha kezembe nem kerűl többé. Péternek fájdalmára
esett ezen útazás, de azonban az istennek még sem tudott elegendő hálát
adni, csakhogy ő ezen alkalmatossággal elragadott testvéreit láthatta.
Itten már ők csendesen és istenesen együtt éltenek. Péter nagyobb
gondviseléssel volt órájára, és az öreg király sem hitt ezek után minden
hiábavaló csevegéseknek, s így éltek mindnyájan a legjobb békességben.
Azután Péter is elbeszéllette a maga történetét, hogy micsoda
nemzetségből való, s miért lett ily szerencsétlen, amelyet valóban
elegendőkép megmutattak az ő szép magaviseleti. Akkor csudálkozott a
király és a felesége a szegénynek szerencsétlenségén, s így ő soha többé
atyja házához vissza nem ment, s testvérjei sem; a két bátyja pediglen
atyjok házánál ha élnek, még most is együtt vannak.


XXIII. EGY SZEGÉNY HALÁSZRÓL.
Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még az óperenciás
tengeren is túl. Kidűlt bedűlt kemencének egy csepp oldala se volt, még
is ezt a mesét sütötték benne. Volt egy halász, amely szegénységét két
kezi keresményiből táplálta, a tengerbe naponként halászott, és amit
tudott fogni, azt elvitte a királynak az udvarába és ott eladta.
Egyszer a király nagy vendégséget tartván, sok főrendeket meghívott;
hívatta a halászt, és mondja neki, hogy menjen, és fogjon most neki
valami különös halat, mert én, úgymond, most nagy vendégséget adok,
tehát kívánom hogy nekem valami szép hallal szolgálj asztalomra, hogyha
pedig nem hozol, tehát ezután ne várd többé semmi kegyelmemet. Elment
ezzel a szegény halász, és jókor reggel megvetette a hállóját a
tengerbe, és dolgozik, dolgozik, de nem hogy valami különös halat hozott
volna, de még csak nem is foghatott. Midőn így szomorúan már egy egész
napot töltött volna a tengeren minden haszon nélkűl, estve felé kihúzta
a hállóját, és nagy szomorúan a parton szárogatta. Mi lett a dologból?
nem egyéb egy nagy fortélyos hazugságnál. Jön hozzája végre egy vadász,
és mondá neki: hallod-e te szegény ember, mit búsúlsz oly nagyon? Kinek
mondá a szegény halász, hogy mely parancsolatot vett a királytól, és nem
teljesítheti. Melyre mondja a vadász: hallod-e jó ember, én téged
megsegítlek, hogyha nekem megígéred amit tőled fogok kérni. Kinek mondja
emez: kérj ami szegénységemtől kitelik, mindent adok. Mondja neki a
vadász: hogyha te nekem ide adod azt, amit te még a házadnál nem tudsz
lenni, tehát megsegítlek. Elgondolja magát a szegény, amie otthon volt
mindenét számba vette, végre mondja hogy: nem bánom legyen a tiéd. Ekkor
a vadász hoz elő egy kis kutyabőrt, és megírja a contractust az embernek
vérivel melyet a kis ujjából eresztett volt; a szegény ember maga keze
írásával nevét is végre alája írván: midőn ezt elvégezték, ekkor mondja
a vadász, hogy vesse meg most a hállóját a tengerbe; melyet emez
bevetett, és ím oly csudálatos nagy halat fogott és húzott ki a partra,
melyet ő még annakelőtte sohase hallott, se nem látott. A vadász végre
eltávozván, a halász a rendelt szekerire felrakta a csudahalakat, és
viszi nagy örömmel a király udvarába. Melyet a király látván, nagyon
örvendett, és jól megajándékozta a halászt, még további nagy kegyelmét
is ígérte a szegény embernek. Ekkor haza megy nagy gazdag ajándékával a
szegény halász, megbeszélli a feleségének a dolgot, hogy mint járt a
vadászszal, akin az asszony elhalaványodva mondja, hogy: az első szülött
gyermekedet, úgymond, az ördögnek adtad, melyet csak ezelőtt három
nappal érzék a méhembe. A szegény ember is nagyon elbúsúlván magát,
haját tépte bújába, de már, mondja, hogy a meglett dolgot nem lehet
megmásolni.
Végre eljön az idő, melybe megszületik a gyermek; volt pedig egy szép
fiú gyermek. Már most mit csináljanak? a gyermeket nevelni kell, vagy
akarják vagy se. A gyermek tehát nevelkedik, oskolába is kezd járni, és
nagyon elmésen tanúlt; úgy hogy a tanítói is az ífjat nagyon kedvelték.
Már a gyermek a nagyobb oskolákban tanúl, mivel idejével esze is
nevelkedett; látja az ífju hogy az ő atyja, midőn ebédhez ülnek, hogyha
rátekint, mindig könnyes szemekkel másfele fordítja ábrázatját;
számtalanszor kérdi atyja szomorúságát; de atyja semmifélekép meg nem
mondja neki, mért legyen oly igen bús. Megpanaszolja végre az ífju, hogy
van az ő atyjával, a tanítómesterinek, ez pedig javasolta nekie,
úgymond: végy egy hólyagot, és töltsd meg vérrel a mészárszékbe, és
hogyha haza mégy, tehát tedd a ruhád alá, és kérd az atyádat, hogy miért
oly szomorú? Hogyha nem akarja megmondani, tehát üsd a kést a hónod alá,
azután majd meglátod hogy mit fog szólani. Melyett meg is cselekedett.
Midőn aztán kérdezte: miért oly nagyon szomorú, és az atyja elfordúlván
nem szólott, fogja az ífju a kést az asztalról, és magába szúrta, és
tetteté magát, hogy eldűlt, és a hólyagból nagyon folyt a vér; melyet
látván az atyja, mondja nagy szóval: legalább nem látom hogy éltedben
elvészsz, anélkül is már most magad magadat adád neki. Melyet hallván az
ífju, felugrott, és elhagyja az atyját, és ment a tanítójához, és
megpanaszolta az atyjának az ő dolgát, hogy őtet az ördögnek adta
legyen; melyet hallván az okos tanító, bátorította az ífjat, hogy ezen
ne búsúljon. Nem sok idő múlva a papi rendbe helyheztetik az ífjat, és
midőn már eljött a huszonnegyedik esztendő melybe meg volt határozva,
hogy őtet az ördög elvigye, már három esztendős pap volt, midőn eljött
az elrendelt idő, megrakták a papok őtet sokféle szentelt eszközökkel,
és általadták az atyjának hogy vigye el, és várja azon a helyen, ahol
általadta őtet. Az öreg elvezette a fiát nagy búval, és midőn kiértek
volt, a vadász már készen várta, és minden várakozás nélkül elkapta a
keziből, és felvette a hátára, és szél módjára vele eltünt. Igy repűlt a
szegény baráttal az ördög huszonnégy óra folyásáig, de mivel meg volt
rakva szentelt eszközökkel, tovább nem vihette, mert egészen a földre
nyomta őtet a papi teher: megharagudott tehát, a földre vetette, és a
contractusát a szeme közé hajította, mondván: nekem nem kellesz, és maga
elnyargalt.
Itt körülnézte magát az ífju, és sehol sem látott mást mint a nagy síván
homokot. Megy mendegél így a nagy pusztába, végre besetétedett, és
fáradtan egy homokdombnak az oldalába lefeküdt, és elaludt. Midőn így
aludt volna, hozzája jön egy vén asszony, és felköltötte őtet, és mondja
neki, hogy ne feküdjön ott, hanem jőjön utána, és elvezeti a maga
szállására. Ezen megörűlt a pap, hogy még is egy emberi teremtést lát:
felkel, és követi az öreg banyát. Midőn vagy két minutáig minden szózat
nélkül vezette, megnyílt előttök egy kis domb, és mondja az öreg
asszony, hogy követné őtet és ne félne, mert itt vagyon, úgymond, az én
szállásom. Midőn már mindaketten bementek volna, bámészkodva nézi az
ífju pap, mely rendesen munkált épület legyen itt a föld alatt.
Bevezette őtet a banya egy kis rendes szobába, melybe nem volt egyéb egy
asztal és egy ágynál, és nehány ócska székek; leülteti az öreg az ífjat,
és kérdi hogy enne-e valamit, aki is mond, hogy igen, mert éhes legyen a
gyomra. Elment a vén asszony, és hozott neki jó erősítő italt, és meleg
fáin ételt, melyhez ülvén, bátran evett és ivott. Midőn már jóllakott
volt, mondja a vén asszony: hallod-e, fiam, te mind magadat, mind
engemet szerencséssé tehetnél, hogyha te szavamat fogadnád. Kérdi az
ífju, hogy csak mondja, bátor akármi legyen is, szívesen fogja
teljesíteni. Kinek monda az öreg: no hát hallgasd meg szavamat: Hogyha
te három éjtszakát itt ebbe a kis szobába el tudsz tölteni, tehát
magadat nagy állapotba fogod emelni, hanem úgy, hogy akarmit csinálnak
veled, te minden szó nélkül álljad, akik akarmit beszéljenek is hozzád,
te ne szólj egy szót is, csak hallgass; de kérlek végre, mond az öreg,
hogyha gondolod hogy állhatatlan fogsz lenni, tehát inkább mondd meg
hogy nem, mert bizonyomra mondom, hogy mind magadat, mind pedig engemet
nagyobb szerencsétlenségbe ejtesz szóllásoddal. Az ífju gondolván, hogy
már mindegy, úgy is csak ebben kell elveszni, ebbe a cakók nélkül való
nagy pusztába; ígéri az asszonynak állhatatosságát. Ezzel hoz neki még
az asszony egy butelia bort hogy igyék, és semmitől ne féljen, és
eltávozván magába hagyja az ífjat. Midőn már tizenegy óra lett volna,
jön egy sereg cimbora nagy dorbézolással a szobába, ő pedig feküdt már
az ágyába; és ezek nagy kurjongással ettek ittak, és hítták az ífju
jövevényt is, hogy jőjön, velök mulasson és ne búsúljon: de ő csak
hallgatással volt, egy szót sem szóllott. Végre megfogják őtet, és mint
valamely haramiák lerántották őtet az ágyáról, és jól megagyalták, azzal