Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (2. kötet) - 03

beszélleni; addig is megcsókolták egymást. Most Nemtudomka az elfáradt
katonákat hátra küldötte, és a magáét rukkoltatta előre. Amidőn már két
jó óráig viaskodtak volt, úgy tetette magát a deszkavári király fia,
mintha megsebesítették volna, csizmáját keresztül szúrta, és vért öntött
beléje, mindazonáltal magát úgy tetette, mintha ő azt nem is látná és
hátra szaladott, s mondja: no kedves esmeretlen király, ne busúljon, a
mi részünkön lesz a győzödelem, de én rólam se felejtkezzék meg. Itten
nagyon lekötelezte magát a király, hogy akármiben lehet szolgálatjára
lennie, azt mindenkoron teljesíteni fogja, egyszer csak azt mondja:
Deszkavári király fia, meg vagyon maga sebesítve! Hol? A lábán, és vér
is fut belőle. Kérem tehát adja le nyakáról kezkenőjének felét, hadd
kössem be. Hát ha az ingit kérte volna, nem adta volna-e oda? Azután
megint elment a viaskodás piacára, és Kukorica Marci királyt úgy
megverték, hogy egész az országaig visszakergették, és őtet sok adóra
kötelezték, melyet sokáig fizetett is.
Itten elmúlt a háború. A deszkavári király fiát hítták magokkal,
embereivel egyetemben, hogy annál jobban meghálálhassák nekie erántok
mutatott szeretetét; de ez megköszönte, hogy el fog jönni másnapra.
Itten elbucsúztak egymástól; ő, mintha itten pihentetni akarta volna
katonáit, leült, és ők nagy örömmel elmentek. Mikor már jó messze
voltak, zacskókba szedte ármádáját, a maga lovával frissen hazament;
lova itten eltávozott, ő pedig levetette otthon páncélos ruháját, és
feleséginek itten elbeszélte mely szerencsésen lett vége a harcolásnak,
és még egyszer kérte, csak ne szóljon senkinek semmit is, hogy tegyen
először sógorain egy megérdemlett csúfolódó tréfát. Azért meg is hagyta
feleséginek, hogy víg legyen, ő pedig beszélleni semmit sem fog;
utóljára arra is megtanította feleségit, hogy említse: nem hiába
mutatott Nemtudomka az égre, és mindég örűlt: hát örömre is vált a mi
szomorúságunk; máskülönben hogy kérdezze meg sógorait, micsoda
vitézségeket vittek véghez, és miért nem vitték el Nemtudomkát erővel
hadakozni; legalább megtanúlt volna ott beszélleni. Itten hallják a
muzsikaszólásokat. Kimegy Nemtudomka az ajtó eleibe, és nagy szomorúan
nézi őket; de két sógora rá kiált: No te ingyenélő, mért élsz a világon,
ha mindig csak otthon henyélsz? lásd, mi veszekedtünk, és erőszakkal
mindeneket meg is nyertünk. Nem tudom. Nem hiába mondotta ő valóban nem
tudom, de igazán el is találta. Estve aztán nagy mulatság van, ahol
mindenféle nagy és kis urak megjelentenek az egész udvari személyekkel
egyetemben. Itten mindnyájoknak kedvek volt, csak épen Nemtudomka
egyszerre kiszökött onnend, és elment házába, és köröskörül felállította
háza előtt ágyúit katonáit őrizésképen. Azon alkalmatosság alatt
meghasználta felesége a feltett kérdéseket mind, de csak az ő sógorait
dicsérték; és mikor arra a kérdésre kellett volna felelni: „miért nem
vitték el Nemtudomkát magokkal, legalább megtanúlt volna beszélleni;“
hát azt mondják nagy fitykén: Bolondot oda vinni? ugyan gondolat!
Minthogy ottan a szobában nem volt, a király utána küldötte legfőbb
generálisát hogy híná fel; de amidőn generális uram meglátta a sok
fegyveres katonákat, visszaszaladt, és jelenti hogy oda követségképen
kellene menni, ki tudja mi van a dologban? Mindjárt egynehány katonákkal
bement hozzája, és mondja: a király hívatja, jőnne fel; és megszólamlik:
tőle mint atyámtól ugyan nem érdemlem, de addig fel nem megyek míg őmaga
le nem jön hozzám. Amelyet mikoron megmondott a generális, a király
lejött hozzája, de már akkor a sok katonaság onnend elveszett, ő pedig
letérdepölve várta őtet, úgymint a királyt. Amidőn ez belépett, kezét
kérte, megcsókolta, és felkelt: köszönöm édes atyám nagy
megalázódásodat. Most bíboros bársonyos királyi, ruhájába,
felöltözködött, s kérte atyját hogy a többiek előtt praesentálja.
Mindegyik csodálkozott, hogy oly szép ífju volt, és megszólamlott,
feleségét pedig a többiek előtt megcsókolta.
Beszélnek most a deszkavári király fiáról, hogy ha az nem lett volna;
elvesztünk volna; kérdezi tőlök Nemtudomka: Ösmerik-e még ezt a
kezkenőt? Ó igen is. No tehát nem kell már keresnünk őtet: én azért
neveztem magamat úgy, mivel deszkaházba laktam. Megmutatja a két
aranygyűrűket: Ki ösmerné ezt magáénak? A két királyleány mindjárt,
egyik is, másik is, azt mondja: Az enyém. No tehát, hogy megesmerjék a
ravasz erkölcsű embereket, ezek a két szemtelen sógoraim adták énnekem
az aranyvadkacsáért, amelyet ha nem hisznek, nézzék meg a homlokukra
sütött bélyeget; és az utóbb hozott vadállatért hátukra az akasztófát
sem szégyenlették reásüttetni. Ezt mindjárt megvizsgálták, és valósággal
úgy találták. Nem volt itt többé kedvesebb ember mint a született
királyfi _Dániel_, az úgynevezett Nemtudomka, akinek is a királyságot
általadta felesége atyja, és megkoronáztatott Angliába, London városába,
és két sógorai régi becsületeket elvesztették szemtelenségek miatt, és
így szerencsésen éltek együtt mindnyájan, míg meg nem haltak. A lovat
pedig mindég magánál tartotta.


XIV. LEÁNYSZÍN BÁLINT ÉS GYÖNGYSZÍN ILONA.
Volt egyszer a világon egy király, a kinek két gyermeke volt, egyik fiú,
a másik pedig leány. A leány olyan szép volt, hogy széles e világon
társa nem volt; a fiút nevezték Leányszín Bálintnak, a leányt pedig
Gyöngyszín Ilonának; és azt a bátyja oly annyira szerette, és nagy
szeretetből kívánta hogy mindenkoron előtte és vele legyen; de minthogy
az épenségesen nem lehetett hogy mindig szem előtt legyen, egész
országába kurrenseket ereszgetett, hogy ahol csak egy képiró találtatik,
oda jőjenek valamennyien az ő tulajdon házába. Akkor egész országában a
kik csak képirók voltak, valamennyien megjelentek; és a húgát eleikbe
mutatta, hogy, ha úgy le tudnák őtet venni, amilyen valóban volt, ő
felette igen nagy ajándékot adna nekiek. De a képirók közel sem jártak
hozzája, nem hogy le tudták volna valósággal rajzolni. Amidőn már látta
a királyfi hogy azok semmire sem mehetnek vele, azt mondja nekiek:
Tudnátok-e még képirót országomban, aki meg nem jelent volna? Felséges
királyfi, már senkit egyebet nem tudunk; egy öreg maradt el tőlünk az
úton, aki nem győzött velünk jönni. Akkor mondja a királyfi nekiek, hogy
várakozzatok addig, míg ide érkezik. Akkor oda érkezett az elmaradt öreg
képiró, és megmutatták neki a királyfinak húgát, de még jól rá sem
vetette szemét az eljött öreg, hogy azonnal kicsukta magát egy különös
szobába, és huszonnégy óra alatt úgy lerajzolta, hogy még hétszerte
szebb volt, mint a leány valójában. Itt a királyfi a lerajzolt képnek
igen felette megörült, s a képíróknak jó-e, s bő ajándékot osztogatott,
és azután széllel bocsátotta ismét az országba.
Itt a királyfi úgy annyira örűlt a képnek, még jobban mint ha húgát
láthatta volna, és azt mindig szeme előtt tartotta és forgatta. Egyszer
kimegy a Veres tengernek partjára sétálni, ő pedig a képet mindig
nézegette; egyszer nekie jött egy nagy forgószél, a képet kikapta
kezéből, és bevitte a tenger közepire. Itten a királyfi ezen
szerencsétlenségen igen nagyon megszomorodott, hogy mely nagy nehezen
tett reá szert, és még is ily véletlen nem reménylett
szerencsétlenségből elvétetett tőle; azután haza megy a királyfi
bújában. Az anglus királynak pedig volt itten hat halásza, és mindég
hajtotta őket a tengerbe halászni, mondván hogy addig haza se jőjenek,
míg az ő kedvére való halat nem fognak, különben mindnyájokat
felakasztatja. Itten a halászok, amidőn a tenger közepire érnek,
meglátják a képet, hogy a víz tetejébe lebegett; a halászgazda tehát
azonnal felvette a vízből, és mindjárt mondja a többieknek, hogy vigyük
mi meg ezen képet a királynak, hogy talán még nagyobb örömet okozzunk
nekie, mint ha halat fognánk. Ezek után visszafordultak. A király
meglátván hogy az ő halászai oly hamar visszajönnek, nagyon csodálkozott
hogy mi dolog legyen az, holott másszor öt hat napokig is odakint
halásztak, és még is alig kaphattak kedve szerint való halat. A halászok
pedig kiszálltak a csónakból, és felvitték a képet a királynak eleibe,
itt a király annak igen nagyon megörűlt, s azt mondja a halászoknak hogy
többet ne menjenek ki soha halászni, amint van, mindenekbe szabadosok
lesztek mint magam. Oly kegyelmet kaptak a halászok. Akkor a király a
városba volt tizenkét tanácsos uraival, és míndjárt behivatta őket
udvarába, és a képet elejekbe adja: Halljátok-e? ha tik ezt huszonnégy
óra alatt ki nem tanácsoljátok, hogy hol lehet azon leány, aki itt le
vagyon írva, és nekem meg nem mondjátok, hát én valamennyiteket erős
büntetés alá vettetlek. Akkor a tizenkét tanácsos urak annyira
tanácskoznak, majdhogy meg nem bolondúlnak valamennyien, mivel a
legöregebbik úgy is olyan féleszű volt, s mondja a többieknek:
Halljátok-e, hogy tudnánk mi azt amit soha sem láttunk avagy hallottunk,
a királynak megmondani? hanem gyerünk fel a királyhoz, és mondjuk meg
nekie, hogy mint lehetne ezt minekünk megmondani, amidőn soha semmit
felőle nem hallottunk? hanem ne úgy cselekedjék azzal felséged, hanem
ereszgessünk széjel kurrenseket az országokban, ahol csak van egy herceg
avagy gróf, s báróknak fiai, és ahol csak királyságok is vagynak, hogy
jőjenek ide az anglus udvarba. A király csakugyan szavukat fogadta a
tanácsosoknak, és a megjelent királyfiak és más úrfiak eljövetele után
nagy pompát tartott, kik közt volt Leányszín Bálint is. Az anglus
királynak tehát, amidőn legjobban áll az ebéd, mondják tanácsosai: tegye
ki az asztal közepire azon képen, akkor majd meglátja a felséges király,
ki tud el leány felől valamit, avagy ösmeri, mert úgy megesik rajta a
szíve, hogy a szemiből kiesik a könyű, és le kell nekie azt törülni;
abból tehát megismerheti felséged aki afelől valamit tud; akkor csak
menjen és szóljon nekie egyet, hogy várakozzék mindaddig, míg
valamennyien széjel nem mentek és vége nem lesz a mulatságnak, hogy
némely beszédit vele közölhesse.
Ezek után a király, amidőn már legjobban állt a déli ebéd, kitette a
képet az asztal közepire, a királyfi meglátja a képet, s ezen meglátásra
csakugyan úgy megesik rajta a szíve, hogy a szemiből kiesik a könyű, ki
kellett a szemeit törülni. A király mindjárt gondolta magában, hogy
Leányszín Bálint, királyfinak kell felőle valamit tudni, és oda ment a
hátához, és mondja nekie: Várakozzál utóljáig, míg vége lesz a
mulatságnak, kevés beszédem fog veled lenni. Amidőn már vége lett a
mulatságnak, valamennyien széjel mentek a királyfiak, csak épen a
Leányszín Bálint királyfi maradott az anglus király udvaránál. Akkor
mondja nekie a király: valld meg igaz lelkedre, hogy tudsz valamit a kép
felől, ne félj, nem lesz semmi bajod; láttam, hogy senkinek egyébnek meg
nem esett rajta a szíve, csak teneked. Ezekre mondja Leányszín Bálint
királyfi az anglus királynak: hogy ne tudnék én felőle, felséges király,
midőn ezen képnek formája az én testvérem? No tehát hogyha teneked
testvéred, húgod, nekem feleségem lesz. Akkor azonnal levelet küldöttek
előre, hogy úgy készítse magát el Gyöngyszín Ilona, hogy az anglus
király megy bátyjával érette, hogy feleségül elvegye. Volt pedig odahaza
egy mennydörgős vén gazdasszony, akinek volt egy eladó leánya; ennek a
fogai akkorák voltak, hogy, három rőf fátyolt vett, és azzal takargatta
fogait. Így a vén asszony mindjárt lement a pincébe, és a hordókat
valamennyit méreggel tele ereszgetett, és úgy lecsalta Gyöngyszín Ilonát
a pincébe, hogy majdan ott veszti, és a maga leányát adja az anglus
királynak; de Gyöngyszín Ilona észre vette, és egy cseppet nem ivott a
kínált borokból. A vén asszony látta már, hogy itten el nem veszejtheti
s hogy egyszer majd haza is érkeznek, akkor zsebéből kikapta a nagy
konyhakést, és Gyöngyszín Ilonát keresztül döfte, és a hordók közzé
vetette, hogy meghalt; azután felment szobájába, s a nagyfogú leányát
Gyöngyszín Ilona ágyára fektette. Amidőn már az anglus király Leányszín
Bálint királyfival házokhoz értek, itt bemennek a szobába; amidőn
meglátta az anglus király a leányt: hohó Leányszín Bálint, mondta, ha én
ezt tudtam volna, hogy ilyen a te húgod, nem hogy érette jöttem volna,
de még csak meg sem mozdúltam volna. Akkor mondja a vén asszony: Ó
felséges király, nem ilyen volt ám, amidőn a bátyja elment – hanem ha
szép volt a kép, kin le volt rajzolva, maga még hétszerte szebb volt; de
minthogy sokat sírt rítt bátyja után, nagyon elmásúlt a szine. Akkor
mondja a király: hogyha úgy van, mégis elviszem, hogy hiába ne jöttem;
de három esztendeig nem leszek vele. Itt a vén asszony megtanította;
leányát, hogy, ha hozzája áll az anglus király, kérje őtet, ezen öreg
gazdasszonyunkat hadd vigyük magunkkal el, mivel itten is már régi
szolgám volt, s hogy ott is jó lesz valami szakácsasszonynak; de a
király nem akarta elvinni a maga udvarához, mivel ottan nem szükséges,
minthogy ottan minden szolgálatban vagyon ember, mégis oztán a leánynak
szavát nem akarta megvetni a király: hogyha tehát úgy vagyon, még is
eljöhet velünk. Itten mindjárt befogtak hat bokrétás lovat hintóba, s
amidőn már be volt fogva, beültek ők hárman a hintóba, a vén asszonynak
pedig hátul volt a helye zsákon. A király és királyfi semmit sem tudtak
afelől, hogy a vén asszony úgy elvesztette Gyöngyszín Ilonát, és miben
mesterkedik; mert a vén asszony leszaladt a pincébe, és Gyöngyszín
Ilonát bedugta egy zsákba, és felvetette a bakra, és felült a teteibe,
és úgy indúltak útnak Anglusországba. Amidőn már a Veres tenger közepe
felé értek volna, itten a vén asszony felvette a zsákot, és
belehajította a tengerbe hogy szinte zuhant. Akkor kitekint az anglus
király a hintóból: hallod-e te vén kutya, mit vetettél most a vízbe? Azt
feleli a vén asszony: mit vetettem, felséges király, egy zsák korpát
hoztam, de a lovakra nehezteltem, azért vetettem belé. Akkor mondja a
király: hallod-e te vén kutya, minek hoztad te a korpát az én
országomba, midőn ottan több liszt van mint nálatok korpa?
No de már most hagyjuk a bevetett Gyöngyszín Ilonát a Veres tengerbe, és
gyerünk velök haza. Amidőn már haza értek, itthon áll a nagy mulatság és
lakodalom, és ennek is már vége vagyon, a vén asszony pedig szakács lett
az anglus király udvaránál, és Leányszín Bálint királyfi is csak ott
lakott az anglus király udvaránál. Itt pedig az én vén asszonyom azt
mondja alattomban leányának; Hallod-e te, édes leányom, hogy veszítsük
mi el innét a királyfit? ha ez itten marad velünk az udvarnál, utóljára
még kivégez bennünket a világból. Itten a vén asszony mit cselekedett?
Reggel felmegy a királyhoz, és mondja nekie: hallod-e felséges király,
hogyha a Leányszín Bálint királyfit el nem veszted udvarodtól, hát fejér
személyeid nem jól járnak miatta, mert így meg amúgy cselekszik velök. A
sok hazugságok által így elárúlta az anglus királynál őtet; ezen pedig
az anglus király nagyon megharagudott, és mindjárt felhivatta a maga
szobájába a királyfit: hallod-e, nagy panasz jött reád: ha te azt el nem
hagyod, és még egy jön panasz reád, majd meglátod mit csinálok veled.
Ezen a királyfi felette nagyon megszomorodott, mert nem érezte magát
semmibe bűnösnek, és még is ilyen bajba esett véletlenül, s az nap nem
tudta hogy mit csináljon bújába; gondolkozott a királyfi, és mindég
azon, micsoda erkölcstelenséget tehetett volna? Hanem itten a vén
asszony nem hagyta abba; második reggel ismét felment a királyhoz:
felséges király, hogyha el nem veszted őtet az udvartól, bizonyosan nem
jól járnak fejér cselédjeid miatta, mert így meg így cselekszik. Ezekre
az anglus király még jobban megharagudott, hogy ismét olyféle panasz
jött reá: ha te még sem hagyod el, és még egyszer panasz jön, mindjárt
szobámba fogsz jönni, azonnal keresztül szúrlak kardommal. Itten a
királyfi még jobban megijedt volt, mert nem érezte magát semmibe
bűnösnek, és hogy mely ártatlanul kell nekie a világból kimúlni. Itten
második nap is abban maradt a dolog, ő pedig búsúl és gondolkozik: még
is micsoda híbát követhetett volna el? Hanem az ördöngös vén asszony nem
hagyta abba; harmadik reggel is felment a királyhoz: felséges király,
bizonyomra mondom hogy, ha mai napnál tovább itten fogod őtet hagyni,
még a feleséged sem jár jól miatta, minthogy így meg így cselekszik. Még
jobban megharagudott a király; és itten a királyfit ismét felhivatja
magához. Amidőn belépett a szobába, nekie ugrik az anglus király, és
önnön kardjával keresztül taszította; azzal a királyfi mindjárt meghalt.
Azonban a király mégis nagyon megbánta tettét, hogy ilyen szép ífju
királyfit kivégzett ezen világból; és azonnal egy zsákba dugta őtet, és
a maga szobájába felállította ajtaja mellé. Eféleképen vesztette el a
vén ördög mind a két ártatlan testvéreket a világból.
No már hagyjuk ezt itten, és fordúljunk a Gyöngyszín Ilona után. Itt
pedig ezen nevezett leányból a Veres tengerbe lett egy aranykígyó.
Amidőn a deákok tíz órakor kijöttek az oskolából, és kimentek játszani a
Veres tengernek partjára: itten tizenkét órakor, amidőn a nap
legmelegebben sütött, az aranykígyó kiment a napra sütközni; A deákok
ezt meglátták, és megfogták. Itten mindjárt azt mondja egyik a
másikának: Vigyük mi ezt a királyhoz, majd sok pénzt ad nekünk érette.
Azzal viszik haza felé. – Itt az aranykígyó megszólamlik a gyermekekhez:
Halljátok-e? ha ti engemet a királyhoz visztek, akármennyi pénzt ajál
érettem, ne vegyétek el, hanem azt mondjátok: felséges király, mi ezen
aranykígyót nem hoztuk pénzért, hanem kenyérért és sajtért. Azzal a
király mód nélkül megörűlt azon deákoktul hozott szép aranykígyónak, és
kenyeret sajtot adott nekik érette. Itt a király bevitte a maga
szobájába a kigyót, és egy aranykalitkát csináltatott számára, és
felakasztotta egy szögre a feje fölé, és igen nagyon örűlt rajta hogy
oly szép jószág van a szobájába. Azalatt a vén asszony kitanulta aztat,
hogy azon aranykígyó lett volna Gyöngyszín Ilonából; itten elmegy a
leányához, és megbeszélli nekie a vén asszonyi: Hallod-e, édes leányom,
tedd magadat beteggé, és ha a király hozzád jönne, és kérdezi: micsoda
bajod van? mondd meg nekie, hogy ha azon aranykígyót el nem veszejti
házátul, hát te a szagátul szörnyet halsz, és soha veled beszélni nem
fog. Ezen a király igen megszomorodott, mely móddal veszejtse ő el ezen
szép jószágát? Bújában nem tudta mitévő legyen? kapta végre az
aranykígyót, s kétfele vágta, és a házának két szegire a földbe beásta.
Itt az elásott aranykígyóból egy éjtszaka akkora két aranyfa nőtt, hogy
még hétszerte nagyobb öröme volt rajta, mint a kígyón. Itten a király
azon két fának örömire több királyokat is oda hivatott, és alatta igen
nagy mulatságot tartatott. Azalatt pedig a vén asszony ismét kítanúlta,
hogy azon két aranyfa lett volna Gyöngyszín Ilonából. Hallod-e, édes
leányom, mikor legmelegebben süt a nap déltájba, és legjobban áll a
mulatság a fa alatt, hallgass csak reá; az a két fa megszólamlik, és
vigyázz: mit fog mondani. Nohát az a fa, ki alatt a király állott,
megszólamlik, s mond: Ó felséges király, de szívesen tartom reád ezen
szép hűvös árnyékot; amely ágam reád szolgál, olyan könnyen tartom,
mintha csak nem is volna; a másik fa pedig megszólamlik, ki alatt a vén
asszonynak leánya volt: én meg olyan nehezen tartom ezen nagyfogú
bestiára, hogy amely ágam reá szolgál, majd csak le nem szakad. Ezt a
leány mind jól hallotta; elmegy az anyjához, és megmondja a fáknak
szólásait; az anyja ezt mondja nekie: eredj az ágyba, és tedd magadat
halálos beteggé amidőn már vége lesz a mulatságnak, ha hozzád fog jönni
a király, és kérdezni fogja mi bajod van? mondd nekie: ha azon két
aranyfát ki nem vágatja onnand, annak a szagától meg kell halnod. Itten
a király azon igen megszomorodott, hogy ezen két aranyfát felesége
kedveért el kell veszíteni az udvarból; hanem mit volt mit tennie,
kivágatta és csináltatott magának és a nagyfogú leánynak
aranynyoszolyát. A király ezen ismét megörűlt: mely szép aranynyoszolyái
hogy szobájába vannak, de a vén asszony megintlen kitanúlta hogy azon
fákból lett volna azon két aranynyoszolya, és még azt is, hogy kellessék
elveszteni; mondja tehát leányának: ne aludj ma éjtszaka, és csak
hallgasd: megszólamlanak azok a nyoszolyák, hát mit fognak mondani?
Itten a királynak beviszik a fürdőt; amidőn már megfürösztötték, kezibe
adtak egy pohár álomport; melyre úgy elaludt, hogy majd csak a lélek is
alig maradt benne. Valami tizenkét óra felé megszólamlik a nyoszolya,
kin a király feküdt, s azt mondja: Ó felséges király, de szívesen és
könnyen tartalak, mintha semmise volna ben ne, avagy rajta sem volnál; a
leányé pedig megszólamlik alatta: én pedig ezen nagyfogú bestiát oly
nehezen tartom, majdhogy le nem szakadok alatta. A leány azt mind jól
hallotta, s azonnal elment az anyjához, és mind elbeszéllette, és a vén
asszony tanácsából legott elmegy a királyhoz, felkölti álmából:
hallod-e? ha azon két aranyas nyoszolyát széjel nem vágatod és öszve nem
égeted, hát én a szagától meghalok. Ismét nagyon megszomorodott azon a
király, hogy kéréseit be kell teljesíteni; de mit volt mit tennie?
összevágta és tűzre rakatta, és hogy megégett volna már, bújában a
pernyét egy szakajtóban öszveszedte, és levitte a rózsás kertibe, és
rózsái közzé hintette, és egy éjtszaka azon elhintett pernyéből oly nagy
szép aranyrózsabokor nőtt, hogy mikor kiment a király sétálni, igen
nagyon megörűlt azon, és mindjárt a legszebbik rózsát leszakasztotta, és
szobájába a feje fölött levő képre felszúrta, és szobája ettől felette
szép lett. A király ennek igen megörűlt, hogy oly szépen tűndöklik
minden azon rózsától. Amidőn a fürdőt szokás szerént estve a királyhoz
beviszik, és megfürösztötték őtet, ismét egy pohár álomport adtak neki,
melytől úgy elaludt, hogy reggelig meg sem mozdúlt a nagy álom miatt. A
kis gyermek, kit a király magánál örökbe tartott, lábához feküdt, és a
rózsa valami tíz óra tájba leugrott a ház közepire a kép mellé, és egyet
fordult, a ház földjén megfésülködött, megmosta magát, akkor oda állott
a király fölé és úgy sírt, rítt, hogy a szoba térdig volt
aranygyöngygyel teli. Ó felséges király, be hiába hoztad el bátyámat,
nem különben engemet: még sem lehetek a tied! eztet mondotta: hogyha
azonban röstelled álmodat érettem, eljövök még egyszer, de azontúl, nem
tudom, jöhetek-e vagy soha! Azzal csak elfordult tőle, a szobát szépen
kitisztította, és ismét felugrott a kép mellé, megintlen csak rózsa lett
belőle. A kis gyermek mind ezeket jól látta, és mit beszéllett volt, azt
is hallotta. A király reggel amidőn felkelt, nem tudott ugyan a dologból
semmit sem, a gyermek pedig félt nekie megmondani. Második estve is
következik az idő, megintlen csak beviszik a királynak mindennapi
fürdőjét; amidőn már megfürösztötték, egy pohár álomport adtak a kezibe;
amely minutában megitta volt, azonnal elaludt tőle, és feltették ágyára,
és ismét rácsukták ajtaját, de a kis gyermek ugyanazon estve is ágyának
lábaihoz feküdt volt. Valami tizenegy óratájkor a rózsa megintlen
leugrik a kép mellől a ház közepire, és egyet fordul, a ház közepin
megfésülködik, és mosakodik, s olyanná változott mint életibe volt
Gyöngyszín Ilona királyleány. Akkor megintlen oda megyen a király fölé,
úgy sírt rítt, hogy a szoba térdig volt aranygyöngygyel teli. Ó felséges
király! be hiába hoztad el bátyámat egyetemben országomból,
elveszejtettek mind engemet és bátyámat, még sem lehetek a tied! – eztet
mondotta – hogyha azonban röstelled álmodat érettem, még egyszer el
fogok jönni, de azontúl soha! és azonnal elment tőle, és egyet fordúlt a
ház közepin, és felugrott a kép mellé; megintlen csak rózsa lett belőle.
Ezeket pedig a gyermek mind jól látta s hallgatta; a király pedig,
amidőn reggel felkelt, nem tudott semmit a dologban, a kis gyermek
pediglen félt nekie a felől valamit mondani. A király itten mindjárt
parancsolja kocsisainak hogy egy paripát nyergeljenek meg, mert kimegyen
vadászni; és ki is ment, a kis gyermek pedig maga maradt azonba a
szobába. A vén asszony is bement a király szobájába, hol a kis gyermek
volt, s rá támadt hogy mit akar itten, amidőn semmi dolga nincsen? Itt a
vén asszony előlvette a gyermeket s jól megverte; azzal a gyermek
megijedett és elszaladt, és ott hagyta az udvart.
Amint a király haza jön, keresi a gyermeket, de sehol sem találhatja;
azonnal öszvehivatja cselédeit, és kérdezi, hol van avagy hová lett, ki
bántotta a gyermeket? Itt a vén asszonynak, mit volt mit tennie, meg
kellett nekie mondani: felséges király, ő lejött a szakácsasszonyok
közzé, és valamit eltört, azért reá ijesztettem és elszaladt. Arra azt
mondja a király: no várj te vén boszorkány, én azt jól tudom hogy a
gyermek a szobábul ki nem jött, hacsak te nem mentél oda, mert ő addig a
szobát soha sem hagyta ottan. Erre a király igen megharagudott, és
felült lovára, és az agarakat összehivatta, ismét visszament vadászni az
erdőbe. Itt pedig az agarak elszaladtak előre, és a kis gyermeket
megtanálták egy bokor alatt az erdő szélin: az agarak megismerték őtet,
és mutatták örvendetességeket, a bokrot körülfogták, és csak a farkokat
csóválgatták örömökbe. Eztet amidőn még messzirűl látná a király,
gondolja magában: Micsoda állat lehet ottan, hogy azok a kutyák olyan
nagyon örűlnek nekie? Amidőn már oda ért volt, hát látja a kis gyermeket
a bokor alatt ülni. Kérdi őtet: Édes gyermekem, hogy merted ott hagyni a
házamat és hogy jősz te ki? Felkelt a kisded, és kijött hozzája, és csak
lova mellett jött mindig hazáig; és amidőn már haza értek volna, akkor
mondja a kis gyermek: felséges király atyám, én nagy újságot mondanék
neked. Szólj mi az? ne félj semmit. Ni az a rózsa, akit a kertből
felhoztál, és a kép felett van, első estve tíz órakor leugrott a kép
mellől, és elbeszéllette nekie, úgy amint valóban első estve volt; a
második estve ismét eljött, de tizenegy órakor, és azt is szinte úgy
elbeszéllette király atyjának, amint a dolog volt, és azt is
megmondotta, hogy még utóljára el fog jönni ma, de soha többé, ha ma
vele beszélleni nem fogsz. A gyermek továbbá azt mondja: Tudja-e,
felséges királyatyám, mit csináljunk estvére? amidőn be fogják hozni a
fürdőt, úgy is én tartom a gyertyát felette; amidőn már megfürösztik,
kezébe adják azt az álomport: én akkor a gyertyát elejtem a fürdőbe, és
elalszik; hanem azután azon pohár álomport meg ne igya, hanem lassan
öntse le a fürdőbe, és vesse le magát az ágyba, mintha elaludt volna
tőle, és azzal el fognak menni; azután így el nem fog aludni, mint most
két éjtszaka, úgy is oda fekszem én a lábához; majd amidőn a rózsa lejön
a kép mellől, megvakarom felséges királyatyámnak a talpát, de azért fel
ne keljen addig, míg másodszor meg nem vakarom a talpát. Úgy kezdtek
immár folyni a dolgok, mint a múlt éjtszakákon, de a király, bár nem
aludt, fel nem kelt, csak amidőn a gyermek másodszor megvakarta a
talpát: akkor ugrik a leánynak nyakába; te az enyim, és én a tiéd. Volt
pediglen akkor ott a gerenda felett egy aranyszál vessző, és a kis
gyermek azt mindjárt a királynak kezébe adja, hogy vágja vele a
királyfit a zsákba mind addig, míg csak belőle ki nem ugrik; amelyet meg
is cselekedett, és szegény Leányszín Bálint egyszerre csak a szoba
közepire ugrott ki. Jaj, felséges király, de elaludtam! El bizony, te jó
lélek, örökre is mind a ketten, hogyha ezen gyermek nem lett volna.
Akkor mindnyájok elbeszélése után tudta csak a király melyféle
csalárdsággal élt a vén asszony, csakhogy a maga leányát a királynak
adhassa. Itten a gyermek mondja királyatyjának, hogy az a vén asszony
leányostól együtt ördögséggel bir, amiért meg kell mind a kettőjöket
égetni. És ezen gyermeknek javallására a király azonnal meg is köttette
a vén asszonyt leányostúl, és egy szekér nádat kivitetett a város alá,
be is rakatta azzal a náddal, meg is égettette a két csalárdot, és
azután újra nagy mulatságot tartatott. Akkor vette elől az anglus király
a portrét, de a leány sokkal szebb volt mint lerajzolva látszott; és így
éltek sok esztendőket örömmel és boldogságban. A király a deákokat is
megkerestette, akik csakhamar meg is találtattak, és őket érdemes rangba
tétette a neki hozott ajándékért; ki nélkül soha sem is juthatott volna
ezen örömhöz: így tehát azoknak hálálhatta, amint úgy is lett, és így
van a mesének vége.


XV. CSONKA ÉS SÁNTA PAJTÁS.
Volt a világon egy király, annak volt egy gyönyörű felesége, kinek e
világon szépségre párja nem volt. A király maga is szép volt. Egyszer a
felesége lebetegedett, és azt hagyta nékie testamentomba, hogy ha meg
találna halni, addig meg ne házasodjék, míg csak oly szépet nem kap mint