Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (2. kötet) - 07

király, engedd meg nekem, egy kérésem vagyon; melyre mindnyájan
feleltek: tessék megmondani; erre felelte Hamupepejke: mink mindnyájan
nagy rangból valók vagyunk, tehát mi egy tálból a mi jobbágyainkkal nem
ehetünk, tehát a jobbágyok menjenek ki a cselédekhez. Ebbe mindnyájan
megegyeztek, és a két hercegnek úgy mint jobbágyoknak feleségestől
együtt a vendégségből ki kellett menni; ekkor a király a vejének
általadta országát egész királyságával; a két hercegfinek pedig egy
uraságot adott, és most is élnek, ha meg nem haltak.


XIX. AZ ARANYMADÁR.
Egyszer volt, hol nem volt, egy király, ki szélesen kiterjedő
birodalmában nagy boldogan töltötte napjait. Ez valakitől hallván hírét
valamely aranymadárnak, hogy több ritkaságai közt ez is feltaláltassék,
megparancsolta a fővadászának, hogy neki azt akár élve, akár halva hozza
házához, ellenkező esetbe őtet látni sem akarja. Kényteleníttetvén a
király parancsolatjának engedelmeskedni a vadász, feleségével útravalót
bőven készíttetvén, búcsút vett háza népétől, s elvándorlott hetedhét
ország ellen, hogy talán valahol valami hírét fogja hallani az
aranymadárnak. Sok összevissza való őgyelgései után is egész útja
hasztalan volt, mivel senki sem tudott róla semmit, hogy hol lakna az
aranymadár, s így félvén a király szeme eleibe kerűlni, remetévé lett, s
így a hűséges szolga magánosságba élte le hátramaradt szomorú napjait.
Volt azonban neki egy tátos fia, ki eljövetelekor még csak nyolc
esztendős volt. Ez minekutána felnevelkedett, s megtudta az atyja
történetét, elszánta magát, hogy ő fogja elhozni a király előtt annyira
kedvelt aranymadarat. Nagy nehezen bocsátotta ugyan őtet útnak az ő
szomorú édesanyja, de ő érezvén a maga természet felett való
tulajdonságait, elindult hetedhét ország ellen. Járatlan útakon ment
mendegélt ő mindenütt, míg egyszer beért egy rengeteg erdőbe, hol a
zivataros idő ellen nem talált egyéb helyet hová bújhatott volna, mint
egy kőszikla hasadékát; de onnan is kiöblítette őtet a zuhanó zápor.
Különös szerencséjére megpillant távolról egy kis kunyhó ablakában
lassan pislákoló mécset; arra veszi tehát útját a sűrűség között, s
nagynehezen csakugyan ráakad a kis kunyhóra, melyben egy ősz öreg ember
melegedett a tűz mellett. Köszöntvén az öreget, szállást kért tőle, aki
is jó szívvel fogadta őtet, s nekie egy kis pusztai vacsorát feltett,
hogy egyék. Vacsora végivel szól az öreg tudákos: fiam János, úgymond,
jól tudom hol jársz, s mit keresel; szerencséd hogy lakásomra akadtál;
innen három napi járó földre van egy ezüst erdő, melynek közepén egy tó
mellett terül el egy roppant magas fa, amelyen szokott tartózkodni az az
aranymadár; menj el oda fiam János, s amit az a madár fog teneked
mondani, mind azt beteljesítsd; ne félj, boldog leszel örökké. A
tanácsot megfogadván, megindúl a vadász fia, és csakugyan harmadnapra a
rézerdőn keresztül menvén, meglátta az ezüsterdőt, ahová mikor elért,
vizsgálta mindenütt a nevezett fát, csakugyan rá is akadt végtére, s
felnézvén a fára megpillantja az aranymadarat, s térdre esvén segítségül
hivott minden bűbájosokat, hogy neki most kedvezzenek. Ekkor felszólal
az aranymadárhoz: szállj le, szállj le te gyönyörű madár az én karjaim
közzé! szánj meg engemet, aki teérted ennyi országokat bekóborlottam. Az
aranymadár azonnal lerepült karjára, s megszólalván, mondja neki: ha már
te engemet csakugyan szeretsz, ámbár már félig megváltottál, válts meg
már egészen. Menj az aranyerdőbe, ahol egy vén asszony lakik, aki engem
elátkozott, szolgáld azt három nap, s ha azon három nap alatt semmit sem
eszel, sem iszol, és szűntelen imádkozol, úgy én az átok alól
kiszabadúlok; csakhogy arra kérlek, légy mindenkor ébren, hogy mikor én
téged meglátogatlak, beszélhessek veled. Ekkor az aranymadár kirepül
karjai közzűl, s int neki, hogy arra menjen amerre ő repül. Kevés idő
múlva elért az aranyerdőbe a bűbájos asszony lakhelyéhez, s tőle
szállást kérvén, kinálta magát, hogy őtet vegye be szolgálatjába. Az
öreg asszony egyszerre elbeszélte neki, hogy ő régen várakozik olyan
emberre, aki őnála három napot s éjtszakát bőjtölve s imádkozások közt
ki tudna tölteni, s ha ő ezt megcselekszi, igen nagy jutalmat kap érte.
Felvállalta ezt a mi Jánosunk, s minekutána az öreg bűbájos, hogy senki
be ne mehessen kunyhójába, őrtállót is tett az ajtó eleibe, maga kiment
most a kunyhóból. Térdre esve könyörgött most János a szabadításért az
alsó világ urának, hogy őtet fáradsága jutalmául tegye szerencséssé. De
estve hazajövén az öreg, bezárta az ajtót, s álomszellőt fúván János
szemére, őtet mély álomba meritette. Éjfélkor megrázkódik az aranymadár,
s vált belőle egy remek szépségű angyali teremtés, s ekkor felrúgván egy
csipkebokrot, szól hogy jőjön ki az alól hat szép fekete paripa, egy
hintó, kocsis, és inas: Előttem, úgymond, világosság, hátul setétség!
repűlj velem a bűbájos kunyhója eleibe, hadd beszélhessek az én
szerelmesemmel. Egy pillantat alatt ott termett a kunyhó előtt a
királykisasszony, s amidőn be nem akarta bocsátani az őrtálló, annak
kezébe egy csomó aranyat adván belép, s hát elszomorodva látja, hogy az
ő Jánosa elaludt. Minden módokat elkövetett, hogy őtet felkölthesse, de
mind hiába; végre eltelvén az egy óra, kénytelen volt elmenni, azt
hagyván meg az őrtállónak, hogy adja tudtára Jánosnak az ő ottvoltát, s
egyszersmind hagyott neki egy gyűrűt, hogy azt adja által neki. Másnap
felébredvén János, hozzá fogott napi tisztéhez, s várta hogy eljő az
aranymadár, de minden várakozása hasztalan lett, az őrtálló pedig semmit
se szólott a történt dolgokról. Második éjtszaka hasonlókép elment a
királykisasszony fejér paripákon, s ismét megnyomván kezét az őrtállónak
bement a kunyhóba, de ismét aluva találta, mivel már a bűbájos szellő
befogta szemei, azelőtt. Hasztalan igyekezett felébreszteni, s ismét
eltelvén az egy óra, eltávozott, s hagyott az őrtállónak az általadás
végett egy selyemkendőt; de amelyeket ez mind eltett magának. Harmadnap
éjfélkor újra eljött a királykisasszony veres paripákon, és szokás
szerint a bemenetelt pénzen megnyervén, Jánosát ismét aluva találta.
Igyekezett ugyan őtet minden módon felkölteni, de az lehetetlen volt;
sűrű könnyeivel áztatta tehát az ő ruháját, s ott mellette hagyott egy
kardot, amelyre a volt írva: minthogy elaludtál, engem meg nem
nyerhetsz, hanemha felkeresel az atyám udvarába. Elvárlak tíz
esztendeig, igyekezz hogy minél hamarább megláthass. Felébredvén János,
egyszersmind kitölt a három nap, melyet a bűbájosnál tartozott
szolgálni, s ez ekkor nyilatkoztatta nekie, hogy az az aranymadár a
veres királynak egy elátkozott leánya, akit ő félig megváltott, minthogy
már sok könyörgéseiért emberi ábrázatját visszanyerte; hanem most
keresse fel őtet, talán még feltalálja. Szolgálatja jutalmául pedig
adott nekie egy tátoslovat, és mind a gyűrűt, mind a kendőt az őrállótól
elvévén, kezéhez adta.
Útnak indúlván már Jánosunk amerre igazították, elérte a fekete folyó
vizet, hol ő, mutatván a gyűrőt és kardot, mindjárt bátran
általbocsáttatott. Szintén így ment által a fejér és veres folyóvizeken,
ahonnan nem messze egy pusztában álló vendégfogadó tűnt szeme eleibe, s
biztatván lovát csakhamar elérték az óhajtott kocsmát. Leszállván most
paripájáról, beköti az állásba, s bemenvén a fogadóshoz, magának ebédet,
lovának pedig jó abrakot parancsolt. Míg az ebéd elkészül, beszélget a
korcsmárossal, hogy nem tudja hány mérföld lehet a veres király
lakhelye? aki midőn megmondotta, hogy ide csak egy napi járó föld, ami
Jánosunk igen nagyon megörűlt. Tovább tudakozódott még a kocsmárostól,
hogy mi újság lehet ottan? ez elbeszéllette hogy a veres királynak van
egy hasonlíthatatlan szépségű leánya, kit, mióta haza kerűlt, igen sok
princek és királyok kivántak volna elvenni feleségűl; de ő készíttetett
egy aranykoszorút, s azt mondta, hogy aki azt leveszi az ő kastélyok
tornyának csillagáról lóháton, ahoz fog menni feleségül. Megörvendett
ezen hírre János, s kiment mindjárt a lovához, s vitt nekie egy itce
jóféle bort. Hallván a ló urának beszédjét, megszólal, s mondja: ne
félj, csak egyél, igyál, egy óra múlva kezedben lesz az aranykoszorú.
Végezvén az ebédet János, lovát megnyergeli, s ráülvén egy pillantat
alatt a királyi kastélynál termett, s ott az udvaron kinn levő királyi
familia szeme láttára lekapja az aranykoszorút, s vele elrepült. Szállj
le, vitéz, szólt a király, akárki légy, mutasd meg magadat, mert te vagy
érdemes leányom kezére. De ez erre nem hallgatván, visszatért a
fogadóba, s a maga szobájába bevitte az aranykoszorút. De a király
nyughatatlan lévén, mindjárt az udvari vitézeket utána küldötte, hogy
mindenütt keressék fel. Senki sem akadt nyomába; de a legífjabb királyfi
épen a kocsma felé találván menni, oda betért, és kérdezősködött, ha nem
láttak-e egy ilyen meg ilyen lovon ülő vitézt? A kocsmáros megmondotta,
hogy épen nála van a vendégszobába. Ekkor bement hozzá a királyfi, s
meglátván az ágyon lévő aranykoszorút, mindjárt megcsókolta őtet, s
kérte hogy jőjön atyja udvarába. De János erre azt felelte, hogy addig
nem megyen, míg a királykisasszony atyjával anyjával együtt hintón elibe
nem megyen. Hallván ezen elhatározását, hirtelen haza ugratott a
királyfi, s megjelentette atyjának a vitéz kivánságát. Ezek mindjárt
hintóba fogatván, kimentek a vendégfogadóhoz, s ott a királykisasszony
rá esmervén az ő szerelmesét-e, elbeszélte atyjának, hogy mimódon
váltotta ez őtet ki az átok alól. Ekkor a király, hintóján nagy pompával
bevitetvén, a király leányával öszveesküdtette; s nagy fényes
vendégséget szerezvén a menyekző inneplésére, a szegény vadászfiu
öszvekelt a király leányával, s háboruság nélkül boldog örömek között
talán még most is élnek, ha meg nem haltak.


XX. ESZTENDŐRE ILYENKOR.
Volt egyszer egy király, akinek volt három fia. A király nem igen nagy
urodalommal bírt. Midőn már megöregedett, tehát mondja a fiainak: kedves
gyermekim, hogyha én meg találok halni, tehát nekem semmi cerimóniát ne
csináljatok, hanem fogjatok két szilaj ökröt egy szekerbe, és az én
koporsómat testemmel együtt tegyétek reá; ahol pedig az ökrök meg fognak
velem állni, ott temessétek el testemet, és az én testem sírjánál
mindegyitek egy éjtszakát figyelmetesen strázsáljatok.
Kevés idő múlva meghalálozott a király, és a fiai az ő meghagyása
szerént reá tették egy nagy szekerre, és befogtak egy pár szilaj ökröt,
amelyeket útnak bocsátottak, és magok az ífjak lóra ülvén távolról
kisérték a szekeret, melyet az ökrök egy nagy erdőbe vittek, és az
erdőnek sűrűsége miatt tovább nem mehetvén megállottak. Melyet látván a
királyfiak, levették az atyjokat a szekerről, és így sírt ásván neki,
eltemették; ezután, a megmondott parancsolat szerént a legöregebb
királyfi felállott strázsára, vígyázván az atyja sírja mellett.
Éjtszakának idején, épen tizenkét óratáján, jön hozzá egy bozontos
medve, és kezdi a sírhalmot ásni, melyet látván az ífju, fogta a
puskáját, és meglőtte a medvét; azután a tűzhöz húzta a medvét, és
elvágta neki fülét és farkát, melyet eltett a tarsolyába, és így a
medvét a sűrűbe húzta; azután megrakván jól a tüzet, húst húzott egy
nyársra; melyet midőn megsütött, és már reggel volt, felkölti az
öcscseit, és eleikbe teszi a húst. Midőn már jól laktak, felállott a
közepső, és ő is huszonnégy óráig strázsálta a sírt; és őhozzá is jött
egy nagy oroszlán, melyet szerencsésen meglőtt, és ő is, hasonlóképen
ételt készített a testvéreinek és a meglett dologról semmit nem szólott.
A legífjabb pedig harmadik nap felállott a strázsára, és midőn már
besetétedett és éjtszaka lett, jön hozzá egy nagy hiena, amely kezdi
ásni az öregnek a sírját, amelytől megrettent a királyfi, és rá
arányozta a puskáját, és elsütötte; de mivel nagyon kemény bőrű volt,
tehát a golyóbis nem járta át, hanem neki ugrott a királyfinak, és kezdi
rettenetesen mardosni. Megijedvén a királyfi, fogja a kardját, és
keményen kezd vagdalkozni a hienával, és egész egy óra folyásaig
verekedvén, végre meg tudta győzni a fenevadat. Azalatt míg ő
verekedett, egy nagy záporesső támadott, és a tüzet egészen eloltotta;
midőn már a hienának szemit és nyelvét elvágta, tehát oda tekint a
tűzre, és ime elaluva találta azt. Megfélemedett ezen, hogy ő a
bátyjainak ételt nem készíthet, és majd szégyenbe marad; felmegy tehát
egy nagy magas fára, ha távulról valahol tüzet láthatna? Midőn már
szétnézett a fáról, tehát lát távulról egy nagy világosságot, melyet jól
megjegyzett, és midőn lejött a fáról, ment a világosság felé, hogy tüzet
hoz. Hát midőn már a világosság fele közelített volna, lát távulról a
tűz mellett rettenetes nagy óriásokat. Nem bátorkodott hozzájok
közelíteni, hanem felmászott egy nagy fára, és nézi hogy az óriások egy
nagy ökröt sütöttek, és egy tíz akós hordót egymásra köszöngetvén
ürítettek. Midőn így ettek, fogja a királyfi a puskáját, és céloz, és
úgy lőtte ki az egyik kezéből a húst, hogy többé meg sem találta; a
másiknak megint, mikor ivott volna, viszont lelőtte a szája elől a
poharat; melyet ezek látván, félni kezdettek, és mondja az óriások
előljárója fent szóval: hallod-e, akárki légy, jőj el, és mutasd
magadat, ne félj, mert semmi bántásod nem lesz. Ekkor lejött a királyfi
a fáról, és megyen az óriások felé; midőn az óriások meglátták, magok
közzé ültették, s étellel s itallal kínálták őtet. Midőn már jól laktak
volt, mondják, az ífjunak: jőjön velek; és mivel, úgymond, oly igen jó
puskás vagy; tehát itt ebbe az erdőbe vagyon egy vár, és annak a
kapujának a tetein vagyon egy kakas, melyet hogyha lelősz, tehát jól
megajándékozunk, mert nem tudunk abba a várba bemenni, mivel ha meglát a
kakas bennünket, szét vernek. Reáállott az ífju, és követi az óriásokat,
és midőn már a várnak bástyáihoz értek, fogja az ífju a puskáját, és
szerencsésen lelőtte a kakast. Ekkor az őrök, semmit nem gyanítván,
aludtak, az óriások pedig a falat általlyukasztván, a királyfit előre
beküldötték, hogy vizsgálja meg a várnak minden részeit hogy és mint
van, és hozna hírt, hogy lehetne-e bátorsággal menni a rablásra. Adtak
pedig nekie egy gyertyát a kezibe, mondván: hogyha te akárhova ezzel a
gyertyával mégy, tehát ott mind alusznak. Elvevé az ífju a gyertyát, és
a legnagyobb bátorsággal járja a várnak minden részeit; midőn már a
rezidenciához ért, melybe volt a királynak lakóhelye, itt is mind
bejárta, és csudálva szemlélte a sok drágaságokat, milyeket az atyja
házában nem látott soha. Végre midőn már a királykisasszonynak szobájába
ért volna, bámulva nézi azt a gyönyörű tündérséget, leginkább pedig
hamiskodott magába, midőn eszébe jött, hogy az óriások ezért a gyönyörű
szépségért iparkodtak idejönni; de elvégezte magában, hogy akárhogy, de
meg fogja ótalmazni minden szerencsétlenségtől. Ezután hozzálátván a
kisasszonyhoz, és egy forró csókot nyomván ajakára, levette a maga
gyűrőjét, és a kisasszonynak ujjába tette, és a kisasszonyét viszont
magához vette; végre pedig a maga leirott képét a kisasszonynak a
mellire függesztette, és kivette a bugyillárisát és egynehány rend írást
írt, hogy egy idegen királyfi itt volt, és tégedet megszabadított a
haláltól, melyet reggel bővebben meg fogsz látni és hallani; már most
élj békével: esztendő ilyenkor meg fogsz látni. Ezek után visszament a
királyfi, és midőn már a lyukra ért, ahol bejött a várba, és hírt ad az
óriásoknak hogy jönnének a lyukon befelé, mert minden békével nyugszik,
itt az óriások egyenként másztak a lyukon befelé, és a királyfi
mindegyiknek elvette a fejét, és elvágta mindegyiknek a nyelvét. Ezt
megcselekedvén, azután ki akart maga bújni a lyukon; de im jön neki
szemközt egy rettenetes sárkány, melynek négy feje volt; ezt látván az
ífju, kirántja a kardját, levágta szerencsésen a sárkányt, és nyelvének
hegyeit elvagdalta; azután maga iparkodik kifelé, hogy még a bátyjaihoz
érhessen reggelre. Midőn tehát az erdőbe ment, lát egy hófejérségű,
leányt, amely egy gombolyag cérnát tartott a kezibe, és azt lefele
gombolította. Meglátja a királyfi, és kérdi tőle, hogy mit mível a
leányzó? Mond az, hogy ő volna a hajnal, mert; a földön amerre járok, és
ezt a cérnát tekergetem, tehát azon a helyeken megvilágosodik. Mondja
nekie a királyfi, hogy meg ne virasztaná még az időt, mert nekem, úgy
mond, még reggelig messze kell mennem. Mondja neki a leányzó: azt nem
cselekedhetem, mivel nekem nagy a parancsolatom, és azt végbe kell
vinnem. Melyet hallván az ífju, kirántotta a nadrágszíját és a leányzót
egy fához csatolta vele, maga pedig elsietett. Elérkezvén pedig a nagy
tűzhöz, ahol az óriások elébb vígan mulatoztak, veszen ott magának sült
húst és bort, és egy jó darab üszköt, és avval szerencsésen a bátyjaihoz
ér, és tüzet gerjesztvén a bátyjait felköltötte hogy ennének. Ezek pedig
csudálkoztak, hogy oly sokáig meg nem virad, mert egészen három napig
meg nem viradt, mivel a királyfi a hajnalt megkötötte. Végre midőn már
megviradt, felkerekedvén ők is, és egymásnak semmit nem szólván, mi
történt rajtok, haza fele ballagtak.
Nézzük már most, vajon mi történt ott az erdei várban. Volt abban egy
megélemedett generális, ki reggel felé kisétált. Látja hogy a bástya
alatt feküsznek a nagy rettentő óriások, és egy nagy bálvány sárkány;
melyet magának használni akarván, mindjárt megvérezte a testét, és
szalad a királyi udvarba, és lármát indít, hogy keljenek fel, mert
hogyha ő nem lett volna, tehát az egész udvar elveszett volna. Réműlve
hallgatta a király a megtörtént dolgot, és nagy köszönettel fogadta a
generálissától, és mondá neki: hogy bátor akármit kér tőle, tehát meg
fogja adni neki. Ez pedig a királynak leányát kérte magának feleségül.
Midőn azt meghallotta a kisasszony, nagyon elszomorodott, és kérte az
atyját, hogy engedné őtet még egy esztendeig leánypártájába, azután
szívesen cselekszem uramatyám parancsolatját; a király megígérvén ezt
kedves gyermekinek, a generálist kérte hogy addig várakozna, míg
leányának kedve leszen a férjhezmenetelre, azaz egy esztendeig. A
generális is várakozván esztendeig, midőn már az esztendő eltelt volna,
tehát kéri az ígért jutalmat, melyet a király teljesíteni akarván, nagy
lakodalmat hirdetett, és a szomszéd királyokat a menyekző ünnepére
összehívta. A többek között megjelentek azok a három ífjak is, melyek
között volt a dolognak titka.
Midőn már a sok főrendek mind együtt voltak, tehát nagy pompával
megesküdtették a kisasszonyt az öreg generálissal; a kisasszony nagy
szomorúan várta az ő igazi megszabadítóját, de sehonnan sem érkezett az.
Midőn már a nagy fényességű asztalhoz mind leültek, tehát a király nagy
fent szóval kezdette a generálist, mint élete megszabadítóját dicsérni,
melyet a kisasszony nagyon szomorúan hallgatott. A királyfi, akit
feljebb említettünk, épen szemközt ült a kisasszonynyal, kire a
kisasszony nagyon figyelmezett, mivel a képe az ífjunak nagyon
hasonlított az ereklyéhez, melyet a múlt esztendőben nála hagyott; végre
megsajdította a maga gyűrőjét is a királyífjunak az ujjába, melyen
eltelt örömmel, és nagy figyelemmel volt az ífju szavaira. Midőn már az
ételből megelégedtek, tehát mindegyik vendéget kérte a menyasszony, hogy
az életeknek folytáról mindenik valamit beszélne; melyet elkezdvén,
sorba mind elbeszéllették ki mit próbált, és rajta mi történt legyen.
Végre pedig ezekre a három ífjakra kerűl a sor. Ezek közzűl is az
öregebbik beszélli életének sorát, és végre atyjának halálát, hogyan
strázsálta annak a sírhalmát, hogy lőtte meg azon nagy medvét. Azután a
másik kezdett beszélleni; midőn már ez is elvégezte, tehát elkezdi a
legkissebb életének folyását, hogy és mint lőtte meg a nagy hienát az
atyja sírhalmán, azután hogy aludt el a tüze a nagy záportól, hogy
keresett végre tüzet az óriásnál, egy várkapuról mint lőtte le a kakast,
mint ment a várba be, és hogy ölte meg végre a tizenkét óriásokat. Ezt
hallván a vén generális: nem hallgathatom, úgymond, már tovább hazug
csevegéseidet, hanem hallgass. Mond erre az ífju: én nem hazudok, mert
ím itt vannak nálam az óriásoknak nyelvei és fülhegyei. Ezen még jobban
megharagszik a generális, és mondja viszont, hogy hallgatna; de a
kisasszony bátorítván hogy csak tovább beszélje a dolgot, ezek után
mindent előlbeszéllett, a sárkány felől, és hogy ölte meg, ezek után
hogy kötötte meg a hajnalt, és hogy nem lett világos három napokig.
Végre a kisasszony mondja, hogy a várba nem látott-e még valamit? Mond
az ífju: Ó igen is láttam egy hasonlíthatatlan képet, melytől gyűrőt is
elhoztam, és a magamét nekie az ujjára húztam, és nyakába akasztottam
saját képemet, egynehány rend írást is hagyván nála. Ekkor lehúzta az
ujjából a gyűrőt, és odadta az öreg királynak. A király megesmeri a
gyűrőbe saját leányának a nevét; ekkor mondá a király: leányom, nem
kétségeskedem hogy a dologból te is valamit ne tudnál, mert a dolog
téged érdekel. Mondja a kisasszony, hogy igen is, és előlvette a leírott
képet, melyet mindeddig a mellébe viselt. Ezt látván a király, nem tudja
mitevő legyen; a generális megmutatta, mert kegyelemért esedezett; de
őneki azért a gonoszságáért életével kellett fizetni. Ekkor az öröm
megkettőztetett, és a kisasszony nagy örömmel összeesküdt a szép
ífjuval, és bátyjainak és a más vendégeknek legnagyobb örvendezései közt
lakták el a nagy örömnapot. Végre a király általadta nekie birodalmát, ő
pedig békességbe és örömbe élt az ő szép feleségével, míg csak életeknek
el nem jött végső vége.


XXI. A HŰSÉGES PRINCESZNÉ.
Volt egy kereskedő a világon, akinek nem volt egynél több gyermeke, akit
is neveztek Károlynak; – és Amsterdam városába laktak, ahol lakott maga
a király is. Amidőn már kitanúlta volt oskoláit ez a Károly, kérdezte
apja: micsoda mesterségre adja magát? és ő azt felelte: minthogy ő is
már a kereskedést jóformán érti; szeretné maga is azt folytatni.
Minthogy pedig az atyjának tizenkét boltja volt, tehát egyik boltjába
csakugyan beadta őtet, hogy még jobban bele tanúljon a kereskedésbe; és
minthogy más tudományokra is anélkül jó esze volt, ezt is hamarjába
kitanúlta volt: ekkor aztán az atyja általadta neki valamennyi tizenkét
boltját. Amidőn már a portékák boltjaiból kifogytak, mondotta az atyja:
eridj már most portékákat vásárolni; és mondotta nekie: elfogsz menni
Törökországba, és ottan vásárolj mindeneket; megrakott nekie tizenkét
társzekeret pénzzel, és elindúltak. Amidőn már szárazon továbbá nem
mehettek, kénytelenítettek vizen hajón menni; és amidőn már tengeren
mentek volna, egyszer kiszállottak a szárazra, ismét egy roppant
városba, még pedig szombati nap; ők az ottan való szokást nem tudták
ugyan, hogy akik szombaton oda jönnek, vasárnap a városból ki nem
mehetnek; azon kocsmáros azonban, ahol be voltak szállva, megmondotta
mindezeket nekie, és egyszersmind azt is, hogy itt az a szokás hogy
vasárnap minden ember a maga templomába isteni szolgálatot megyen
hallgatni. Ezekre Károly megparancsolta cselédjeinek, hogy vasárnap hat
órakor valamennyien menjenek templomba, ő pedig maga kilenc órakor fog
menni. Amidőn cselédjei elmentek volt már templomba, és az ajtón
bementek, ottan volt egy holttest, akit minden embernek meg kellett
köpni, és reá ütni. Az ottan fölállított őrállók mondották tehát:
üssenek reá, és köpjék meg, amelyet meg is cselekedtek. Amidőn már
visszatértek a templomból, haza érkezvén mondották az uroknak: soha ily
gyalázatot nem láttunk amilyen itt szokásban vagyon: egy holttesttel
mely csúfot tesznek! ha ki bemegy és azt meg nem köpi, tehát befogják.
Itten a Károly is elment a templomba; de ő se meg nem köpte, annál
inkább reá nem ütött a holttestre; az őr tehát megszólította őtet, hogy
ha nem cselekszi, mindjárt megfogják és árestomba teszik; és a Károly
azt felelte: mindaddig nem cselekszem, míg csak meg nem tudom, mely
okból teszik azt a szégyent a holtemberen. Ezt azonnal megmondották a
város bírájának, hogy itten vagyon egy ember, aki ezen itt szokásba
bevett köpést tenni nem akarja mindaddig, míg csak meg nem mondjuk, mely
okból teszik azon szégyent rajta. A város előljárói tehát a sok
adósságokkal és könyvekkel oda mentek hozzája, és azt mondják a Károly
kereskedőnek: hogyha te ezt megakarod tudni, sok pénzt készíts elő.
Uram, nem bánom, ha minden vagyonomat odadom is, de én ezen gyalázatos
szokást nem cselekszem, mivel életében, annál inkább holta után nekem ez
az árva nem vétett semmit is. Itten a bíró Károlynak azt mondja: hozasd
el a pénzedet, hadd lássuk, elég lesz-e az adósság-kifizetésre. Ezzel
mindjárt írt egy kis levelet, és elküldötte a kocsmába, hogy hat
társzekér pénzt hozzanak ide. Amidőn már megérkezett a pénz, s a bíró
megvizsgálta volna számát, mondja: hallod-e, ez mind kevés; Károly tehát
azonnal parancsolta, hogy azon másik hat társzekeret is hozzák el.
Amidőn már elérkezett azon megparancsolt pénz is, látták a bírák hogy
bizonyosan elég lesz: itten mondják Károlynak: Látod-e, te ember, mert
te megakartad tudni, mely okból vagyon ezen szégyen rajta, teneked ezért
most meg kell fizetned adósságait. Az éltében igen nagy gazdag ember
volt, és kevély, és senkivel jót nem tett, és aki reá is szorúlt azt nem
hogy segítette volna, hanem kinevette őtet. Egyszer az isten ezen
cselekedetiért megbüntette őtet, és megszegényedett úgyannyira, hogy
semmie sem lett, és ezen adósságokat tette; ezért vagyon tehát ezen
szégyen rajta. Amidőn már elbeszéllették nekie az okát, mindjárt
összehivatták akiknek adóssa volt életében, és minden kocsin két ember
olvasta a mondott summákat, hogy kinek mennyit adjanak, de ez mind kevés
volt; hanem a tizenkét társzekeret lovastul egyetembe eladta, és abból
kielégítette valamennyiöket, úgyannyira, hogy amidőn a temetését is
kifizette volna, és eltemettetett, épen csak egy polturája maradt volt.
Amidőn így Károly már haza akart menni, egy öreg koldus jött eleibe, s
azt mondja nekie: uram, nekem is tartozik egy polturával; ő hát azt is
odaadta nekie; cselédjeit ott hagyta, és maga búbánattal hazája felé
ment nagy szegénységgel úgyannyira, hogy már csak koldulással jöhetett
haza, minthogy máskep nem élhetett. Az édesszüléi is igen nagyon várták
már, mert a portékára nagy szükség volt. Amidőn már közelgetett városa
felé, épen akkor az atyja ki tanált sétálni, és összeakadt a fiával; na
fiú mindjárt megesmerte az édes atyját, és megszólítja: édes atyám, hol
jár itten? Erre mondja az atyja: te vagy Károly fiam? Igen is. No tehát
örülök, hogy vagy te? Én ugyan nem jól vagyok, mivel nagy hajótörést
kellett szenvednem; a tengeren a zsiványok ránk ütöttek, és mivelhogy
fegyverünk nem volt, nem védelmezhettük magunkat, hajóinkat
összelövöldözték; engemet a szerencse egy deszkára rá vetett, és azon a
deszkán a sziget egyik részére kivetett, és három holnapig ott voltam,
és várnom kelletett míg más hajó arra nem jött. – Károlynak atyja,
amidőn ezen kigondolt hazugsággal teljes panaszát megértette, sajnálta
őtet; én mivelhogy már itten kibeszéllették magokat, az anyjához mentek,
és ennek is mindeneket elbeszéllettek. Mondja az anyja: semmi az, csak
hogy te magad itthon vagy. A fia megintlen mondja szüléinek: minthogy a
portéka, igen szükséges, elmegyek én mostanában; erre az atyja megrakott
tizenkét gályát pénzzel, és mondja nekie: menj már mostanában Angliába;
minden rendeléseket megtettek, és elindúltak Anglia felé. Ott nem
vásárolhattak, hanem tovább kellett nekiek menni; és annyira mentek,
hogy Angliába a királyi városhoz közelgettek; de a város emberei azt
gondolták hogy ellenség jönne, mindjárt rá ágyúztak, hogy majd
öszszetörték hajóikat. Itten, amidőn már gondolkozott Károly, mit
tegyen, vissza menjen-e vagy előbbre: mindenkép rosszúl van: egyszer azt
tanálja mondani azon káplárnak, aki a hajón főgondviselő volt: mitévő
legyünk? Erre az feleli: ez legkevesebb; de hogy mindegyik tudja mint
teszen a katonaság, azért hattam. Erre kitett egy fejér zászlót, és úgy
a városból követet küldöttek hozzá, és Károly nekiek elbeszélli, hogy ő
kereskedő, és vásárolni akarna itten. Erre a követ visszament, s
elbeszéllette a város eleinek; ezek után a tenger kapuit megnyitották,
és úgy a város alá szálltak.
Ennekutána Károly elmegyen a város commendánsához azon kérésivel, hogy
tizenöt napig engedtessék meg nekie itten maradni és bevásárolni:
amelyet meg is engedtek. Azalatt kiment Károly a káplárjával a városba.
Amidőn már mindeneket megnézett, a város szélire is kiment a királyi
rezidenciát meglátni. Ott tehát három fejér személyt lát kikötve egy
kőoszlopnál; és itt is látja mely csúfságokat tesznek rajta; hogy ők