Eredeti népmesék (1. rész) - 3

De a két gyermek nem engedte; sirva-riva az egyik az egyik felöl, a
másik a másik felöl a karjába csimpaszkodott. Igy nem verte meg a
feleségét az öreg halász.
Aztán az anyjok, minthogy ez soha világéltében nem esett meg rajta, bár
már ötven esztendő óta éltek házasságban, bár már kenyerének javát
megette: sirva fakadt s kötényével a szemeit törülgette.
A két gyermek kontrázott neki. Végre az öreg halász sem állhatta sokáig
a dicsőséget: szemeiből két nagy könycsepp gördűlt le, végig szaladt
orczáján, végig ezüstszakálán s annak végén, mint két gyöngyszem,
megállott.
Mikor aztán elhagyták a sirást, csak azért, hogy megpihenjenek, csak
azért hogy ujból kezdjék: megszólal a kis fiú, de elébb aranyhaját
elsímítván, naptündöklésű homloka sugárzani kezdett, mely pedig nem volt
egyéb, mint az anyajegy: a nap.
– De nem azt mondom én édes apám! hanem azt: kendtek nekünk nem tubus
szüléink; – kend nem édes apám, kigyelmed pedig nem édes anyám; mert hát
minek mondta volna az imént édes anyám, szót szólva: „ebadta,
ördögdobta, vízhozta, gazvette fattya“?… nekem valami azt sugja, hogy
micsoda? azt nem tudom! hogy én más fának vagyok a gyümölcse, nem a
kigyelmeteké.
Átvette a szót a kis fiútól az öreg halász, mondván:
– Édes gyermekeink! mi tűrés-tagadás: ez itt nem anyátok, én pedig nem
vagyok apátok; mert egyszer titeket, a mint a tengerparton halásztam,
egy vesszőből font, szurokkal bélelt kosárban találtalak, mely kosár
emlékezetnek okáért még most is ott van a mestergerendán. Aztán
hazahoztalak titeket, s azóta mindketten anyátok helyett anyátok, apátok
helyett apátok voltunk; minthogy pedig bennünket magtalansággal,
meddőséggel vert meg az isten, azt gondoltuk, gyermekeink helyett
gyermekeink lesztek s öregségünkben gyámoló istápunk.
– Elhiszem biz én, ha kigyelmed mondja, szólt a kis fiú, de most nekem
ez szóm és mondásom: mi elindulunk a nagyvilágba s ha addig megyünk is,
míg a két szemünkkel látunk, míg a lábunk térdig el nem kopik; mégis
fölkeressük szülő anyánkat és nevelő apánkat, kik tán most is keserű
könyhullatások között keseregnek utánunk. Azért, a miért eddig minket
fölneveltek, az isten áldja meg kelmeteket; mást most jó szón kivül
úgysem adhatunk.
– Ha már igy van a dolog, szólt az öreg halász, nem tartóztatlak
gyermekeim.
Az anyjuk pedig azalatt megfejte a kútágast; minthogy se hajts ki, se
hajts be, s kakastejjel és a hordófenéken összesöprött lisztből hamuban
sült vakarót sütött s azt maga-szőtt fehér vászon-tarisznyába téve, a
fiú nyakába akasztotta.
A halász pedig papirosba tekerve két kis pénzt dugott a kis fiú zsebébe;
de azért ő adott legtöbbet, többet egy királynál, mert mindenét odadta;
de erről a kis fiú mitsem tudott.
Az egypár cselédke aztán ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az
óperencziás tengeren is túl. S ha elestveledtek is, ha olyan sötét volt
is, hogy a kanál is megállott volna benne: aranyhajuk világított, még se
tévedtek el!
Ha az erdők vadai elő-utó találták is: csak az aranyhajukat símították
el a homlokukról, s a nap és csillag ragyogástól a sűrű erdőbe futott a
vad, még se ették meg!
Ha olyan hideg volt is, hogy a pipiske az uton-utfélen hullott el:
aranyhajok sátora alatt soha meg nem fáztak s még se fagytak meg!
Ha úgy szakadt is az eső, mintha kannából öntötték volna, csak
aranyhajok sátorát bontották ki s még se áztak meg!
Egyszer, midőn a napfényén a verőfényben sütkéreznének, száritgatnák
aranyhajukat: egy koldús került elébök, ki alamizsnát kért tőlük.
– Mit adjunk, oh jó ember, szólt a kis fiú, mikor magunknak is csak a
testünk, csak a lelkünk! Hamuban sűlt vakarónk van, ha kell, ebből
szivesen adunk.
– Édes fiam! szólt a koldús, nem szorultam én a ti hamuban sűlt
vakarótokra; hanem nyúlj be csak a te jobb oldalon lévő zsebedbe, ott
papirosba tekerve két kis pénzt találsz; add ide nekem az egyiket.
Benyúl a kis fiú a jobbik oldalon levő zsebébe, hát meglelte a két kis
pénzt s az egyiket odaadta a koldúsnak.
Itt térűl-fordul a koldús, újra elébe került a két szép gyermeknek s
alamizsnát kért tőlük.
Most a kis fiú semmitsem szólt, hanem egyenest benyúlt a jobbik oldalon
lévő zsebébe, s kihúzván onnan a kis pénzt, szó nélkül odaadta a
koldúsnak.
Nó édes gyermekeim, jótét helyébe jót várjatok! nem vagyok én koldús,
hanem rég óta csak azért űlök itt az útszélen, mert ti reátok
várakoztam. Azért várakoztam pedig, hogy jó szivetekről meggyőződvén,
titeket az igaz-útra vezéreljelek. Azért itt van, tegyétek el a két kis
pénzt, majd még hasznát veszitek!… Ha nem mondjátok is, hogy hová
igyekeztek: ugy is tudom; de hamarább elkopnék a ti lábaitok térdig,
mielőtt ily állapotban hazaérnétek, hanem jőjetek utánam, én majd haza
szállítatlak.
Megyen a két gyermek a koldús-forma ember után, egyszer elértek a
selyemrétre, hol is a zsombikokat egyenként egy, kettő, három stb.
számlálgatni kezdte s mindaddig olvasta, mig a hetven hetedikhez nem
ért.
Mikor a hetvenhetedik zsombikhoz ért: megrúgta azt oly erősen, hogy a
porából forgószél kerekedett s bekiált a lyukon:
– Hej, Gubb, jőszte ki!
De Gubb nem jött ki az első hivásra, hanem aludt mint a gözű, mint a
juhászbunda.
Megrúgja másodszor is a koldús-forma ember, még erősebben, hogy a
porából forgószél kerekedett s bekiált a lyukon:
– Hej, Gubb, vesztél volna az anyádban, jere ki!
De Gubb nem jött ki a második hivásra sem; hanem aludt mint a gözű, mint
a juhászbunda.
Megharagszik a koldús-forma ember, s megrúgja harmadszor is úgy a
selyemrét hetvenhetedik zsombikját, hogy a porából forgószél kerekedett
és bekiált a lyukon:
– Hej, Gubb, te égi meszelő, te babkaró, te égi lajtorja, jöszte ki, ha
mondom!
Itt, kiugrik Gubb a hangya-zsombikból, s hogy kinyujtózott, oly magas
lett, hogy a fejével még az ég boltját is imhogy fölebb nem tolta!
– Hát te égi meszelő, te égi lajtorja, hogy adom én fel neked ezt az
egypár cselédet, he?!
Azzal oldalba üti a koldúsféle ember Gubbot s az oly kicsi lett, úgy
összetöpörödött mint Borsszem Jankó. S az aztán az ölébe vette a két
gyermeket s akkorákat lépett óriási lábával, – hogy ha kicsit nem
mondok, – hosszabb volt egy mérföldnél; ugy hogy három nap, három
éjszaka múlva azt mondhatták: otthon vagyunk. Ha ugyan otthon lettek
volna! ha egyenesen, hibele-Balázs, lovat ad az isten módjára bementek
volna a szárdiniai király rezidencziája ajtaján.
A szárdiniai király rezidencziájától nem messze állt egy sivár,
kopaszhegy. Vén volt már a kopaszhegy, mert igy hiták; – itt-ott lengett
a tarkóján egy-egy árvalány hajszál; de ezt sem fonta be foncsikra
semmiféle természeti erő, s nem fűzött e közé szép piros szalagot, szép
piros virágot. Azért csak vadaknak és csak férgeknek szolgált lakhelyül.
Gubb ezt a vadak tanyáját szemelte ki a két gyermek lakhelyéül; ez
illette meg őket.
De ez a Gubb, közbe légyen mondva, ezermester volt; mert e kopaszhegy
tetején egy parancsszavára, mint varázslat, tüstént előállt egy
kakaslábon forgó, réztetejű vár, s itt tartotta ő a két királyi
gyermeket.
Egyszer történt, hogy Gubbnak nagy kedve jött a vadászatra. De még ebben
is ezermester volt: a sok vadat neki szoritotta egy völgyszorosnak, s
ott puszta kézzel egyenként fojtogatta rakásra.
Megtudta ezt a Kuvik, a halálmadár, mert közbe légyen mondva, ha Gubb
ezermester volt, de ez se volt kevesebb. Azért bement a leányához, a
királyasszonyhoz, szót szólván:
Jaj, be cseng a fülem! jaj, be ugrik a szemem! jaj, be ég a képem! jaj,
be viszket az orrom! én leányom, gyöngyvirágom, királyasszony rosz hírt
hallok!
– Jól mondod anyám! Azért cseng a füled, mert rosz hírt hallasz; azért
ugrik a szemed, mert sirást érez; azért ég a képed, mert gyalázat ér; s
azért viszket az orrod, mert bosszúság környékez. Igy van ez megírva a
mágyiás könyvben. Hanem menj ki a keresztútra, piszkáld meg a fogad
akasztófáról szakított szálkával; rakj ott szalma tüzet, ugord át
háromszor, majd megjelennek neked a rosz lelkek s azok megmondják, hogy
miért cseng a füled, miért ugrik a szemed, miért ég a képed és miért
viszket az orrod?
– Én leányom, gyöngyvirágom, (még az ördögnek is van gyöngyvirága)
királyasszony ne tanitsd anyádat, kinél magok az ördögök is csak egy
kanpoltrával érnek többet; tudom én annak az okát, hogy mi búsit
engemet: férjedurad első felesége kölykei itt vannak, az az őrdöngös
Gubb, – hogy a patvar vigye el! – hozta a nyakamra; de jó helyre jöttek,
mintha a bárány a farkas barlangjába jőne, mintha a galamb az ölyv
fészkébe repülne, mintha vaktában meztelen késbe szaladnának, mint a
kinek isten elvette az eszét! Gubb most elment vadászni, azért azonnal
elindulok szerencsét próbálni.
Itt megrázkodott a Kuvik, a halálmadár s azonnal átváltozott egy szép
pásztorfiúvá, ki Gubb vára hegy-oldalán báránykáit terelgette. Ott
somfordált, ott furugjázgatott szebbnél szebb nótákat.
Egy szerencséje van a két szép madárnak, a két gyöngyadta gyermeknek,
hogy aranyos kalitkában vannak zárva: igy nem repülhettek ki, de a
Kuvik, a halálmadár se nyulhatott be a kalitkába, mert annak az ajtaja
be van zárva, erős lakatra van vetve, mit nem nyit fel sem a négy levelű
lóhere, melyet a hetedik gyermek szokott találni, – sem a világot
nemlátott gyermek kis-ujja.
E kalitka: Gubb vára és rajta a lakat: lángkerités, égő sövény, mely
mindenkit húsz lépésre kerget vissza.
A Kuvikból lett pásztorfiú csak furugjál, csak furugjál s meghallották
ezt a kalitka aranyos madarai, oda szálltak az ablakhoz, kinyitották
azt, s kitekintettek rajta. Hát látják, hogy egy szép pásztorfiú az
ablak alatt terelgeti kis bárányait s ott az furugjálgat.
A Kuvikból lett pásztorfiú, a mennyire csak lehetett, odament az ablak
alá s megszólitotta az egypár cselédet.
– Szép gyermekek, oly szépek vagytok mint az ég angyalai, de mégsem
irigyelem állapototokat!
– Miért? kérdik egyszerre ketten is.
– Mert még világot sem láttatok!
– Mit kellene cselekednünk?
– Nem egyebet, mint azt: tündértükörre tegyetek szert, és abban az egész
világot meglátjátok.
Azzal a Kuvikból lett pásztorfiú, mintha legjobb rendén volna a szénája,
tovább terelte a nyáját.
Itt nagy haraggal jön hazafelé Gubb, s kettőt lép egy helyett. Egy
lépéssel túl tette magát a lángsövényen, túl a kapu tetején s egyenesen
az udvarba lépett.
– Hej! emilyen-amolyan kutya fikom adtát, már itt volt a Kuvik, itt a
halálmadár, érzem a szagáról; mert az ördög szagát már két mérföldről is
megérzem! Mit akart itt a vén boszorkány?
– Nem vén boszorkány volt az, hanem szép pásztor fiúcska, ki azt mondta
nekünk: hogy nem irigyli a mi állapotunkat; mert még világot se láttunk,
– s addig nem leszünk boldogok, mig a tündértükröt meg nem szerezzük,
melyben az egész világot meg lehet látni: bennünket azért ereszsz el,
elmegyünk érte s hacsak lehet, elhozzuk.
– Tudom mibe sántikál a gonosz, de nem eszik belőle! nem eszik a ti
gyenge húsotokból; nem iszik piros véretekből! Fogadom az istenemre,
hogy nem lesz az idős!… Jertek ide gyermekeim, figyeljetek szóm minden
igéjére: én vissza nem tarthatlak, mert nem áll hatalmamban: azért tehát
induljatok el; de míg mentek az úton, egymás kezét soha el ne
ereszszétek, hanem kézenfogva menjetek; ha ezt cselekszitek, igy az
ördögnek nem lesz rajtatok hatalma; megtörik az ördög ereje, ha a
testvér fogja a testvér kezét. A tündértükröt egy szolgalélek őrzi. Majd
ha hozzája értetek, majd kér ő titeket, ezt mondván: Szép gyermekek!
fogjátok meg a fegyveremet; haldokló apám ágyához kell mennem. De ti
erre csak azt feleljétek, hogy az egyik fületeken bocsássátok be, a
másikon pedig eresszétek ki. Hanem te kis fiam, nyúlj be a jobb oldalon
lévő zsebedbe, vedd ki a két kis-pénzt s add oda a katonának, mondván:
itt a katona lénungja. S azzal a szegről bátran levehetitek a
tündértükröt és bátran, minden szó nélkül, mint tulajdon jószágtokat
elhozhatjátok.
Ment, mendegélt aztán az egypár cseléd kézen fogva tüskön-bokron
keresztül, soha egymás kezét el nem eresztve, mintha egy test, egy lélek
lett volna, egyszer mégis elértek oda, hol a szolgalélek katona képében
a tündértükröt őrizte.
– Hová mentek szép gyermekek? kérdi a katona, jertek kis szolgáim,
fogjátok meg a fegyveremet; mert haldokló apám ágyához kell mennem.
De az egy pár cseléd most az egyszer úgy tett, mint a ki nagyot hall s
azt felelték, hogy az egyik fülökön be- a másikon pedig kieresztették.
Ezer volt a szerencséjök! mert mihelyt azt a fegyvert kezükbe vették
volna, ott, azon szempillantásban, ízzé-porrá égtek volna!
A kis fiú benyult a jobb oldalán levő zsebébe, kivette az egyik
kis-pénzt s oda dobta a szolgaléleknek, mondván:
– Itt a katona lenungja!
Azzal levették a szegről a tündértükröt s visszamentek azon úton, azon a
módon a mint idejöttek és semmi bajuk sem történt.
A Kuvik, a halálmadár mérgében annyira dúlt-fult, imhogy a kezét-lábát
meg nem ette; de mit használt vele, csak a magáét ette.
Gubb másnap újra vadászni ment. Alig húzta ki a lábát, alig lépte át a
küszöböt; a Kuvik, a halálmadár ismét pásztorfiú képében a vár alatt
sonfordált s elkezdett ott furugjázgatni.
Az egy pár cseléd oly édes örömest hallgatta a furuglyaszót, hogy szinte
elcseppent bele ajkuk méze s nagyokat nyeltek utána, mint a kik
száj-iznek kedves ételt esznek.
A Kuvikból lett pásztorfiú, hogy meglátta az isten-adta egy pár
cselédkét: egészen odament az ablak alá s megszólitotta az egy pár
cselédet ilyeténképen:
– Nó lássátok ékes virágszálak, kik beillenétek az ég virágai közé s még
ott is a legszebbek lennétek, no lássátok, úgy-e hogy javatokat akartam;
úgy-e van már tündértükörtök; úgy-e hogy már boldogabbak vagytok?
– Van jó pásztorfiúcska, van.
– De én azért mégis csak szánni tudlak titeket; mert mi hasznát veszitek
a tündértükörnek, ha nincs igétek.
– Hát mit kellene cselekednünk?
– Nem egyebet, mint azt, hogy holnap lesz az isten napja, holnap
papolnak a királyi rezidencziában: jőjetek el oda. Majd a merre mentek,
elő találtok egy hét bivalybőrbe varrt asszonyi állatot, kit minden arra
jövő-menő arczul-csap, ráköpköd: üssétek ti is nyakon és köpjétek tele a
szemét, mert az egy országosan megbélyegzett személy, ki két kopó
kölyköt szült. – Azzal ott hagyta az egy pár cselédet.
Itt Gubb nagy dérral-dúrral jön haza a vadászatból s egy helyett kettőt
lépett. Egy lépéssel túltette magát a lángsövényen, túl a vár tetején s
egyenest az udvarra lépett.
– Hej, emilyen-amolyan kutya fikom adtát, már újra itt volt az az
ördögborda; érzem a szagáról, mert az ördög szagot már hét mérföldről
megérzem… Mit akart itt az a boszorkány?
– Nem boszorkány volt az, hanem szép pásztorfiúcska, ki bárányait
terelgetve, furugjázgatott, – ki nekünk azt mondta: nem irigyli az
állapotunkat, mert mi haszna birjuk a tündértükröt, ha nincs igénk:
azért ereszsz el holnap a templomba.
– Tudom miben sántikál a gonosz, de nem lesz az idős! El kell menni a
templomba, mert nem áll hatalmamban azt meggátolni. Ne féljetek;
elkisérlek láthatlan alakban egész a templom küszöbéig, de nekem azt nem
szabad átlépni, mert olyan az nekem, mint az ördögnek a tömjén. Út
közben egy hét bivalybőrbe varrt asszonyi állatot találtok, ki mellett
egy katona áll sirbakot; azért áll pedig ott a katona, mert ennek az
asszonyi állatnak országot kell követni: ezért őt minden arra
jövő-menőnek arczul kell ütni s a szemébe köpni. De ti gyermekeim ezt ne
tegyétek, mert az nektek tulajdon édes anyátok, ki fájdalommal szült
titeket a világra.
– Azért, folytatá Gubb, vigyetek magatokkal habszappanyt, aranyfésűt és
aranytörűközőt. S te fiam édes anyád orczáját tisztitsd meg a
pökésektől, s mosd meg harmatvízbe. Lehelj aztán háromszor a szemeire, s
azok tüstént felnyílnak. Mikor ezt elvégezted: törüld meg az orczáját az
aranytörűközőbe. Te pedig leányom bontsd ki az aranyfésűvel hosszú
aranyhaját, mely már hét esztendő óta nem látott fésűt s fésűld meg.
Aztán majd meglátjátok, hogy mily napszépségű, csillagragyogású anyátok
van nektek!
De legelőször, majd el is felejtem mondani, édes anyátok kezeit
megcsókoljátok, s ha a katona nem engedné, ki mellette sirbakot áll:
vessétek oda neki a másik kis-pénzt, mondván: itt a katona dupla
lénungja! Ha pedig azt mondaná, hogy fogjátok meg a fegyverét, mivel
haldokló apja ágyához kell mennie: azt feleljétek, hogy az egyik
fületeken be- a másikon pedig kiereszszétek. Hogy pedig a templomba
legyen mibe elmenni: itt van ez az egy pár dió-szekrény, nyissátok fel a
tetejét, találtok benne olyan bibor-bársony ruhát, milyent csak a
hajnal, csak az ég virága visel. A templomban pedig mindenki feláll
előttetek, még maga a király is, s majd kinálnak, hogy üljetek le; de ti
azt ne cselekedjétek, hanem állva maradjatok; mert a Kuvik, a
halálmadár, hogy odaragadjon a köntöstök, minden padot szurokkal kent
be. Mikor a pap rámondja az „Ament“, azonnal fussatok ki a templomból,
mondván: köd előttem, köd utánam, hogy senki se lásson. Azzal, édes
anyátoknak kezet csókolván, jőjetek haza.
Itt a gyöngyadta egy pár cseléd felöltözködik a bibor-bársony köntösbe,
sarkig érő aranyhajukat szépen felfodorították s homlokukon kiderült a
nap és a csillag.
Mennek, mendegélnek aztán az utczán, soha egymás kezét el nem eresztve,
egyszer elértek azon helyre, hol édes anyjuk hét bivalybőrbe volt
bevarrva.
– Hová mentek szép gyermekek? kérdi a katona, – jertek ide kis szolgáim,
fogjátok meg a fegyveremet, mert haldokló apám ágyához kell mennem.
De az egy pár cseléd most az egyszer úgy tett, mint a ki nagyot hall s
azt felelték, hogy az egyik fülökön be-, a másikon pedig kieresztették.
S ezer volt a szerencséjök! mert mihelyest azt a fegyvert kezükbe vették
volna, az, azon szempillantásban lobbot vetett volna s izzé-porrá égtek
volna!
Itt aztán a kis fiú benyúlt a jobb oldalán lévő zsebébe, kivette a
kis-pénzt s oda dobta a katonának, mondván:
– Itt a dupla lénung!
Azzal oda szaladtak édes anyjukhoz, két kezét megragadták, az egyik az
egyik felől, a másik a másik felől és össze-vissza csókolták.
A bivalybőrbe varrt királyné alig tudott eltelni a csodálkozás miatt;
hej, nem kézcsókhoz, hanem arczulcsapáshoz, szembe pökéshez volt ő
szokva!
Minthogy le voltak szemei ragadva, hogy gyalázatát ne láthassa: nem
vehette ki, hogy kik lehetnek azok, kik gyalázat helyett tisztelettel
illetik: azért szót szólva kérdést intézett hozzájok.
– Kik vagytok ti kis szolgáim?
– Hát nem ismer édes anyám, mondták ketten is egyszerre: mi vagyunk a te
gyermekeid, kiket fájdalommal szültél a világra!
– Megálljatok! az én gyermekeim jegyesek voltak: az egyiknek a nap, a
másiknak csillag ragyogott a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő
aranyhaja volt: azért jertek ide, hagy tapogassalak meg titeket.
– Odaborul az egy pár cseléd az édes anyjuk keblére, ki, hol az
egyiknek, hol a másiknak tapogatta a homlokát és selyempuha aranyhajukat
simogatta, – s aztán egyet se szólt, hanem szótlanul mindkettőt a
szivéhez ölelte. Bár hét bivalybőr zárta el a királyné szivét, de azért
az a hét bivalybőrön keresztül is beszélt hozzájuk hangos dobogással! s
az egy pár cseléd édesen hallgatta, hogy mit beszél édes anyjuk szive.
A kis fiú aztán megmosta édes anyja arczát a harmatvízbe,
habszappanynyal bedörgölte, s ime! minden szenny, minden mocsok, melyet
mások oda rondítottak, mintha soha ott nem lett volna, egyszerre eltünt.
Aztán leragadt két szemére háromszor rálehelt s ime! az azonnal felnyílt
s újra látta az isten ragyogó napját, ragyogó csillagait, két szép
gyermekét. A kis leány pedig azalatt hét esztendő óta fésűt nem látott
aranyhaját oly ügyesen kibontotta és megfésűlte, hogy egy szál haj nem
sok, de annyi sem esett le a királyné fejéről. A királyasszony aztán oly
szép, oly napragyogású lett, hogy soha többé az arra járó-kelők,
gyalázattal illetni nem merészelték, hanem úgy néztek rá mint valami
oltárképre.
Aztán hogy ezt elvégezték: hirtelen összeszedték magukon a köntöst és
siettek a templomba.
Itt mindenki, még maga a király is felállt előttük, kinálgatták, hogy
üljenek le; de ők, megemlékezvén Gubb beszédére, hogy a Kuvik minden
padot szurokkal vont be, hogy megfoghassa a két aranyos madarat, nem
ültek le, hanem mig csak az íge hallatszott, a tornáczban állva
maradtak.
Mintha az egész templomnak egy szeme lett volna, mindenki ő reájok
nézett; még maga a pap is, ha rájok tekintett, angyalokról kezdett
beszélni.
Alig hangzott el az utolsó íge; alig mondta rá a pap az „Ament“; az egy
pár cseléd azonnal kiszaladt a templomból, mondván: köd előttem, köd
utánam, hogy senki se lásson! s azonnal, mintha a föld nyelte volna el,
vagy angyal szárnyakon az égbe repültek volna, eltüntek az emberek
szemei elől.
A király is tüstént utánuk szaladt, de semmitse látott. Ezért nagy búsan
hazafelé bandúkolt, s otthon gondolkozásba esett; eszébe jutott, hogy
volt neki egy igen szép felesége, ki azt igérte neki: hogyha őt elveszi,
két szép gyermekkel ajándékozza meg; az egyik fiú, a másik leány lesz,
az egyiknek a nap, a másiknak csillag lesz a homlokán, mindkettőnek
pedig sarkig érő aranyhaja! És ő ma ép ilyent látott a templomban! És az
az asszonyi állat, ki neki ily szép igéretet tett, már hét esztendő óta
sinlődik hét bivalybőrbe varrva, országot követve, kit minden arra
jövő-menő gyalázattal illethet, arczul csapkodhat, a szemébe pökhet,
mint a legutolsó személynek, ki a szemétdombon született, ott nőtt fel,
még most is ott lakik, nem pedig biborban-bársonyban, aranyos palotában
mint az a királyasszony?! Tüstént parancsot adott ki, hogy azt az
asszonyi állatot, ki hét bivalybőrbe van bevarrva, abból azonnal fejtsék
ki s mondják meg neki, hogy menjen oda, a hová neki tetszik, csak az ő
szeme elé ne kerüljön. A parancs azonnal teljesítve lőn s Gubb saját
várába vitte a királyasszonyt.
De el is felejtem mondani, hogy a mint a két gyermek kijött a
templomból, egyenest édes anyjuk felé tartottak s kezet akartak neki
csókolni; de a katona nem engedte, mivel most nem adtak neki dupla
lénungot.
A két gyermek sírva fakadt.
Oda ugrik e sirásra a mi Gubbunk s úgy vágta pofon a katonát, hogy
rögtön kolimászszá változott: azóta kenik a szekeret kolimászszal.
Hogy kezet csókolt az egy pár cseléd édes anyjuknak, futottak egyenest
hazafelé s elértek Gubb várához. Itt a lángsövény előttük magától ketté
vált s miután beszaladtak a várba, az ujra magától becsúkodott utánuk.
Ime a Kuviknak már két fogása nem lett idős s a kivetett háló nem fogta
meg a királyi vadakat; a galambok nem repültek az ölyv fészkébe. A vén
banya ezért annyira haragudott, imhogy a kezét-lábát meg nem ette; de
mit nyert vele, csak magát ette.
De azzal kecsegtette magát, hogy hátra van még egy fogása és az sikerül.
S ha a bárány nem szaladt a farkas barlangjába; ha a galamb nem szállt
az ölyv fészkébe, azon gondolatra jött, hogy a farkas keresse fel a
bárányt és az ölyv röpüljön a galambfészkébe; mert éhes a farkas, éhes
az ölyv, éhezik a bárányhúsra, éhezik a galamb piros vérére, éhezik a
két szép gyermek lelkére testére. Azért alig fogamzott meg e gondolatja:
azonnal beállitott királyi veje elé, ki még most is ott ült nagy búsan a
bibor trónuson.
– Felséges vőm! kezdé a banya, ujságot mondok, még pedig nagyot:
felséged nemis tudja, hogy birodalma egy főfő-személylyel szaporodott,
valami ismeretlen gróffal, vagy tán ép herczeggel, ki a Kopaszhegyen
ütötte fel sátorát, s ott pompás kakaslábon forgó, réztetejű várat
épittetett. Ennek az ismeretlen személynek annyi a pénze, hogy majd
fölveti; mert már eddig is láng ütötte ki magát s köröskörül ég a vár.
Azért tanácsom veleje oda megyen ki: küldjön felséged a várba egy
követet azon üzenettel: hogy felséged egész királyi háznépével ekkor meg
ekkor látogatóba megyen hozzá. Mi pedig majd hajdúkat és a legerősb
katonákat felöltöztetjük grófi-, bárói ruhába. Azért öltöztetjük pedig
fel, hogy ezekkel próbát tegyünk a vár elfoglalására nézve. Mikor aztán
egyszer bent leszünk, könnyű lesz az egész várat, számlálhatlan
kincsével, hatalmunkba keriteni.
A király, hogy hogy nem, ráadta a fejét erre s tüstént egy követet
küldött Gubb várába azon üzenettel, hogy holnap, ha szivesen látja,
egész királyi háznépével látógatóba megyen hozzá.
Gubb pedig azt üzente vissza, hogy igen szivesen látja király ő felségét
egész királyi háznépével.
Itt, alig érkezett meg a fényes had egész királyi pompájában; alig huzta
be a legutolsó a kapú ajtaját: Gubb, hogy onnan semmiféle teremtett
állat az ő tudta-híre nélkül ki ne mehessen, égő sövénynyel vonta be az
egész vár kerületét; pedig ott volt a Kuvik is, a halálmadár is.
A király, a mint dukál, az első székbe űlt s körülötte hosszú sorral az
álruhába öltöztetett grófok, bárók és herczegek, kiknek fényes ruhájuk
alatt ott volt a kifent fegyver, a kiköszörült kard.
Gubb azalatt pecsétes levél által az egész országból összegyüjtötte a
valódi herczegeket, grófokat, bárókat és vezéreket, kik a szomszéd
szobában hallgattak csendesen, minthogy Gubb már eleve mindent elbeszélt
és fölfedezett előttük, s várták a dolog kimenetelét.
Gubb, mintha a királynak valamit akart volna mondani, valami titkosat,
mit nem kötnek minden ember orrára: kihivatta őt a szomszéd szobába.
Ugyan e szobában voltak az összehivott nagyurak, s köztök az első helyen
bibortrónon ott űlt a király első felesége, mellette kétfelől pedig a
két gyöngyadta gyermek állt hófehér köntösbe, hófehér lélekkel, mint
égből jött két angyal, s csak a szárny hibázott. S ha tán szárnyaik
lettek volna, mindjárt elrepültek volna az isten seregébe.
A király, hogy belépett, alig bírt szóhoz jőnni a csudálkozás miatt; de
hogy is ne! midőn országa nagyurai között ott látta első feleségét
viruló szépségben; midőn ott látta két szép gyermekét, mint szakasztott
képmásait, csak azzal a különbséggel, hogy az egyiknek a nap, a másiknak
csillag volt a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja.
Azonnal megösmerte rég nem látott, sokat szenvedett feleségét és két
szép gyermekét. Odarohant hozzájuk, megölelte, megcsókolta őket, hol az
egyikre, hol a másikra, hol a harmadikra tekintett. Szólni nem tudott,
de beszélt a nyelve helyett dobogó szive hangos dobogással; mintha ki
akart volna az oldalán jőni, azt annyira verte, hogy lássák azt a nagy
örömet, hogy érezzék azt a nagy örömet, minek a terhe alatt ő majd
megszakad.
Végre szóhoz jutott s az összegyült herczegekhez, grófokhoz, bárókhoz és
vezérekhez fordult, kérdezvén tőlük, hogy mit érdemel az olyan személy,
ki ilyen egy pár cselédet elválaszt egy mástól?
A Kuvik, a halálmadár ép most vetődött be a szobába, s azt gondolta,
hogy saját fonnyadt gyümölcséről van szó, hangosan, hogy mindenki
hallhassa, felkiáltott:
– Nem egyebet, felséges vőm, mint ló farkára kötni, tűzes vassal
csipkedni, hétszer meghordozni a beretva hídon. A mi kevés pedig
megmarad belőle, azt négy felé vágatni, s az ország négy részén világ
csufjára kiakasztatni.
– Nó ebadta vén boszorkánya, kimondtad magadra az itéletet!
A grófi ruhába öltöztetett hajdúk aztán azonnal lefülelték a vén banyát
és a lányával együtt szilajló farkára kötözték, tűzes vassal csipkedték,
meghordozták a beretva hídon, kikből aztán a mi kevés megmaradt, azt
négy felé vágták s az ország négy részén világ csufjául kiszegezték.
Most az egyszer a Kuvik, a halálmadár is magának kuvikkolt; most az
egyszer maga rohant vaktában a meztelen késbe, mert az hegygyel fordult
feléje.
Volt ennek a pokolpozdorjának egy varjú madara, ez holta után a Kuvik
teste maradványaira szállott s mindig azt kiabálta felette: kár… kár…
kár!… azért kiabálnak a varjak még most is így: kár… kár… kár!


VÍZI PÉTER ÉS VÍZI PÁL.
Volt egyszer egy nagy birodalom, annak egy öreg fejedelme és az öreg
fejedelemnek szép leánya.
Nem hazudtam akkor, mikor azt mondtam: szép volt a leány; mert úgy
jártak a nézésére, mint a búcsúra, mintha e széles világon minden út
csak ide vezetett volna, mintha e lett volna a világ közepe; mindenki