Eredeti népmesék (1. rész) - 6

Total number of words is 4391
Total number of unique words is 1709
33.4 of words are in the 2000 most common words
43.9 of words are in the 5000 most common words
50.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
tartották egy-egy kóczmadzagot nyomott a markukba, – a ki végre a hátán
ült, azt egy tilóra ültette.
Az öreg másnap kötőfékénél fogva szépen fölvezette a hires csikót a
király színe elébe, s az tüstént kimérte a kaspénzt.
A király erre csak a fejét csóválta s azt üzente a szegény ember fiának:
köszönteti Kilinkót s hogyha a pokolból el nem hozza a király
öreganyját, karóba huzatja; ha pedig ő arra szert tehet, tizenkét
kaspénzt ad neki s rádásul számot tarthat a fele királyságra.
Haza megyen a szegény ember nagy szomorkodva, mint a kinek az orra vére
folyik, hogy már az ő fiát igy huzzák, úgy huzzák a karóba.
Kilinkó pedig mindezekre csak azt felelte: sohase busuljon apám-uram,
kisebb gondom is nagyobb annál. Hanem, hogy üres ne legyen a szerdás,
mert annak bolond a gazdája: amott az országúton hajt egy ember két
juhot, azt elcsenem tőle s az erdőben itt megitt a nagy fa alatt
megpörköljük. Azért apám-uram forditsa a szekérrúdját az erdőfelé, a hol
is a megnevezett helyen rakjon lángos lobogós tüzet.
Úgyis is lett. – A szegény ember elment tüzet rakni, Kilinkó pedig juhot
lopni.
Ezermester volt ez a Kilinkó! Most is, mit mit nem cselekedett! valahol,
de hogy valóban hol, hol nem? azt egész bizonysággal nem merem állitani,
elég az hozzá, valahol egy ökörfarkra tett szert, – s ezt eleve, a merre
gondolta, hogy az egyszeri embernek arra kell jönni, elásta
valami-valami kátyús, iszapos hely szélére, czővekekkel, kövekkel a hogy
úgy, jólroszul, odatákozta, hogy egy ember erejének egykönnyen ne
engedjen.
Hogy az egyszeri ember arrafelé terelgette a két juhot: elkezdett
Kilinkó iszonyuan kiabálni ilyenténképen:
– Segitség! segitség! az ökrömet mindjárt elnyeli a feneketlen kátyú!
csak a farka van ki az iszapból! csak annál fogva tartom!
Az egyszeri ember is hirtelen oda szaladt s juhait ott az útfélen hagyta
minden őrizet nélkül.
– Mi baj? mi baj? kérdi az egyszeri ember.
– Segitsen földi! megáldja az isten! egyetlen pára jószágomat elnyelte a
feneketlen kátyú, csak a farka van ki! De, minthogy ketten úgyse bírjuk
kihúzni, mig segitséget hozok, nosza földi fogja meg s tartsa a farkánál
fogva; mert ha el találná ereszteni, talán a föld fenekéig megse állna,
s valahol a másvilágon lyukadna ki!
Az egyszeri ember átvette az ökörfarkot s erősen tartotta a – nagy
semmit; Kilinkó pedig azalatt szépen elhajtotta a két juhot s az apja le
is húzta a bőrét, fel is aprította, meg is pörkölte.
Mikor egészen készen volt a pörkölthús s az a subaháton elterítve
párolgott: azt találja mondani Kilinkó az apjának:
– No apám-uram! fogadjunk, hogy én e pörkült húsból hamarább eszem mint
kelmed?
– Ugyan édes fiam, már hogy ennél te ebből hamarább, mint én; – én, ki
lerántottam a bundáját, összeaprítottam, megpörköltem s azonfelül apád
vagyok?!
– Már akár sütötte, akár főzte kelmed, de annyi szent igaz, hogy én
abból hamarább eszem mint apám-uram.
No ez abban maradt. – Itt Kilinkó térül-fordul, a júhbőrt megtömte
haraszttal, egy nagy ebadta husánggal irgalmatlanúl püfölni kezdte s
fenszóval, torkaszakadtából kiabálta: jaj, nem én loptam el a juhot!
jaj, nem én loptam el a juhot! hanem az apám-uram, ki ott a tűz mellett
van, la!
Az öreg csak hallgatja, csak hallgatja, ismételvén magában: nem én
loptam el a juhot? nem én loptam el a juhot? hanem az apám-uram, ki ott
a tűz mellett van?… No itt nem jól van a dolog, kutya van a kertben;
utczú vesd el magad! bezzeg nem nézte az öreg, hol a ritka, hol a sűrű,
vén létére futott, mint az űzött szarvas.
Kilinkó pedig vissza ment a tűzhöz s már akkor nemcsak hogy jólis
lakott, de majd megis éhezett, mikor az öreg, ki kengyelfutónak állott
be, visszatért a tatárfutásból; mert, hogy látta az öreg, hogy senki sem
űzi, csak bolondjába szaladt világul mint a Kari lova: vissza fordult s
csendesen a tűzhöz sonfordált.
– Hol az ördögbe jár apám-uram? én már el is felejtem, hogy ettem: azért
újra hozzá látok.
Csak esznek, csak esznek, egyszer megszólal Kilinkó:
– Ugy-e megmondtam apám-uram, hogy a pörköltből hamarább eszem mint
kigyelmed?!
– Hej fiam! ezermester vagy te! de addig jár a korsó a kútra, míg el nem
törik.
– Elhiszem azt, ha agyagból van; de én vasból vagyok, ki az ördögök
kútján se törik össze. Azért holnap indulok, elmegyek a pokolba s ha
csak szerét tehetem, elhozom a király öreg anyját, a vasorrú bábát, ki
ott ispiritusban van becsinálva…
Itt, veszen Kilinkó két rosz gebét, még pedig olyant, hogy a
gerinczeivel aratni lehetett volna s oldalbordáit egyenként
megszámolhattad volna; – oly csunya rosz két pára volt, a melyre azt
szokta mondani a magyar ember: eb ennek a gazdája! Rádásúl még ennek a
két ánglus paripának az a jó tulajdonsága volt, hogy akkor álltak meg,
mikor nekik tetszett, akkor indítottak, mikor nekik tetszett. De fel is
kantározta őket illendőképen sallangos szerszámmal: mindkettőnek
madzag-hám marta a szügyét s toldozott-foldozott csepű kantárszár rágta
a száját. Vett hozzá még egy vedlett fakószekeret, a mi úgy járt
négyrétbe görnyedve, mintha a fara lelett volna ütve s oly szépen
nyikorgott, mint a vén Runyi hegedűje, mikor könyörületre akarja
indítani az emberi szivet.
Tán az egyszeri tót erre a jószágra mondta ezt a rigmust:
Fakószekér, kenderhám,
Szegény ember, rosz szerszám.
Tán Kilinkó volt az, ki annak imigy felelt:
Idő borul,
Bocskor merűl, –
Kankós apád
Erre nem űl.
Akár mondta, akár nem, elég az hozzá, hogy Kilinkó ily jószágokon indult
el a pokolba. De azt el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy
fogatott az apjával két sűdő-nyúlat, csináltatott a czigány kovácsnál
hat vasbakót és szedetett az anyjával két zsák cserepet. S miután
mindezeket a kocsijára felpakolta, csak igy indult el a hosszú útra.
Megyen, mendegél hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is
túl, csigaszaladással, hangyanyargalással és bolhaugrással olyan
göröngyös, röges útakon, hogy majd kirázta a lelkét; tán ki is rázta
volna, ha az Kilinkóé nem lett volna!
Kilinkó végre, hogy gyorsabban haladjon, megállitá a két gebét, vagy
megse kellett állitani, mert azok maguktól is megállottak, s leszállt a
kocsi, vagyis a színe hagyott, vedlett fakószekérről, előkereste az
aczélt, kovát és taplót s kiütött. Mikor legjobban égett a tűzes tapló,
bekötötte az istenadta két jószág fülébe. Ime! egyszerre, mintha
kicserélték volna a két rosz gebét, mintha sárkánytejet szopott volna,
sebes vágtatva, mint a legsebesebb forgószél, megindult a pokolfelé s
megsem állt, míg annak szájához nem ért.
Hogy ideért Kilinkó, hogy megállt a két rosz gebe: leszállt a kocsi
ülésről, a hátára vetette a két zsák cserepett, a hat vasbakóval együtt
s úgy lezúditotta a pokol ajtaja előtt, hogy annak megrendűlt még a
boltive is s minden ördög, apraja-nagyja abba hagyta a munkáját, annyira
megijedt. Itt, Kilinkó elkezd iszonyuan csörömpölni; verte a hat
vaskóval a cserepeket.
Kiszaladt egy ördög nagy ijedten s kérdi tőle, hogy mit akar.
– Nem egyebet, felelt Kilinkó, mint itt kápolnát épiteni s titeket a
pokolból kipapolni! Azért csak szedjétek össze a sátorfátokat,
ingó-bingó holmiteket, mert itt többé nem lesz sötétség, nem lesz pokol,
hanem istentdicsérő kápolna, a melyben én leszek a pap!
– Jaj, csak hagyd abba! a mit kivánsz, azt adunk.
– Azt kivánom, felelt Kilinkó, hogy izibe adjátok ide a király
öreganyját, a vasorrú bábát, ki itt ispiritusban van eltéve.
Az ördögök annyira megijedtek, hogy tüstént odaadták a király
öreganyját, a vén vasorrú bábát, ki ispiritusban volt eltéve.
Kilinkó aztán föltette a fakószekérre a király öreganyját s elindult
vele hazafelé; de, alig viszi egy félórai járóföldre, utána szalad egy
nagy kamasz, ökörfarkú, lólábú, szőrös-bőrös ördög és visszahívta.
– Hallod-e Kilinkó, – vesztél volna az anyádban! – nem addig van az;
hanem a ki jobban tud szaladni, azé legyen a király öreganyja, a pokol
ékessége!
– Én nem bánom, felelt Kilinkó immel-ámmal, erre is ráadom a fejemet; de
van nekem egy hét hetes kisöcsém, az is jobban tud szaladni mint te: hát
én akkor hogy tudok!?
– Majd meglássuk, felelt az ördög, hogy hány zsákkal telik: azért nosza,
hol az öcséd, álljon ki a sikra.
Itt Kilinkó kinyitja a zsák száját, kiereszti a sűdő nyúlat s az ott
hagyta el az ördögöt, a hol találta.
Igy újra Kilinkóé lett a király öreganyja, a vasorrú bába, ki
ispiritusban volt eltéve. És azt újra föltette a fakószekérre, a két
gebét pedig megabrakolta czigányabrakkal s kihajtotta a pokolból; de,
alig ment egy félórai járóföldre, újra utána loholt egy nagy kamasz
ördög és visszahívta.
– Mért hívtatok vissza? kérdi Kilinkó.
– Csak azért, felelt egy nagy kamasz ördög, kinek akkora füle volt,
mintegy két éves tinó lehuzott bőre, hogy a melyikünk ezt a kilencz
mázsás vasbuzogányt magasabbra tudja hajítani, azé legyen a király
öreganyja, a pokol virága!
– Ha csak azért hívtatok vissza, annak én fittyet hányok s oda se
nézek!… no hajítsd fel!
Felhajítja az ördög a kilencz mázsás vasbuzogányt, s a hány mázsa volt,
annyi napig ért le a pokolba.
Kilinkó is megfogja a végét, hogy majd felhajítja, – jóllehet meg se
tudta volna mozdítani. Fölnéz nagy keservesen az égre s egy álló óráig
mindig a holdvilágra bámult.
Már az ördögök is megsokalták, kérdik tőle, hogy mit néz.
– Mit nézek?!… Hát látod-e azt a fényes udvart az égen?
– Látom, felelt az ördög.
– No, ha látod, hát tudd meg, hogy ott lakik az én bátyám, ki a Dávid
bácsi kovácsa s annak akarom ezt a buzogányt felhajítani, hogy
kovácsoljon belőle tűzes istennyilát s vele aztán titeket egyenként
verjen agyon!
– Jaj, csak ne tedd, inkább vidd el a király öreganyját, a pokol
ékességét!
Igy Kilinkó kiállta a három probát, az övé lett a király öreganyja, a
vasorrú bába, a pokol ékessége, ki ott ispiritusban volt eltéve.
Megyen, mendegél hazafelé, de most már nem szaladt utána egy ördög sem s
nem hívta vissza; mert egy ördög nem bírt volna vele, kettőt pedig
resteltek volna küldeni.
A királynak pedig ez idő alatt se éjjele, se nappala; szüntelen azon
törte a fejét: hátha elhozza Kilinkó az öreganyámat a pokolból?… hátha
még az ördögöket is meg tudja csalni?… mit csinálok én a vasorrú
bábával, hiszen megöl förtelmes tekintetével s rádásul fele
királyságomat Kilinkónak kell adnom?! Ezt soha ki nem állom!…
Mikor azért Kilinkó beállitott elébe, mondván:
– Jelentem alásan, itt van a felséged öreganyja! az ezt felelte:
– Takorodjál vissza vele a pokolba s tüstént vidd vissza oda, a honnan
hoztad!
– Viszi bíz a Belzebúb!… mondá Kilinkó, fölvett egy nagy ebadta
szérűseprőt s a pokol virágát visszahajtotta a pokolba.
Az ördögök egy nagy forgószelet küldtek érte, melynek a kellőközepébe,
mint valami hintóba, szépen beleűlt a vasorrú bába. Egy garabonczás diák
fogta a gyeplőt, ki rongyos palástjában a bakon űlt s megsem állt vele a
pokolig. Mindenütt a merre csak mentek, a jég elverte az emberek
vetéseit.
A király most mindig azon törte a fejét, hogy veszithesse el Kilinkót.
Egyszer még is rájött a dolog bibéjére. Volt ugyanis a királyi
rezidenczia kellőközepén egy muzsikáló száz öles kút, s ennek a
szépszólású kútnak elromlott a muzsikája. Az irástudók, és a bölcsek azt
mondták, hogy azért nem szól a kút, mivel száz esztendő óta nem
tisztitották. A király azért azt mondta Kilinkónak, hogy mindaddig nem
adja által a fele királyságot, nagy Meseországnak a felét, míg a
szépszólású kút meg nem szólal, míg azt ki nem tisztitja. Pedig, dehogy
a szépszólású kút forgott az ő elméjében; egészen más lappangott a dolog
alatt; nevezetesen az: majd mikor Kilinkó olyan kis vödörrel, mint egy
lugzó, legjobban meri a vizet: akkor a padláson levő huszonhat mázsás
harangot lehajítják a kútba, ezzel az óriás födővel szépen leborítják,
ott leli sírját, s ez a huszonhat mázsás harang lesz a szemfödele.
Kilinkó erre csak azt felelte, hogy legyen meg ő felsége akaratja; kész
a kútat kitisztítani.
Úgy is lett. – Kilinkó lebocsájtkozott a száz öles kútba; huszonhat
ember pedig szépen odahengeritette a huszonhat mázsás harangot s
lezuditották a fejére. De nem úgy volt az megírva, hogy Kilinkó ily
csunya véget érjen; mert ő eleve, – élt a gyanúperrel, – szépen behúzta
magát a kút pandaljába: így, mikor leesett az óriási födő, megfogta azt
fülénél fogva s ki hajította a kútból, mondván:
– Most melegem van; nincs szükségem a kalapomra!
A kút kávája mellett ép ott állt a király s azt a 26 mázsás harang úgy
agyonütötte, úgy szétmált, hogy kanállal se tudtak volna belőle annyit
összekaparni, mint a körmöm feketéje.
Hijába! a ki másnak vermet ás, maga esik bele!
No most az volt a kérdés: ki legyen a király?… ki más mint Kilinkó!
úgyis már az övé volt a felekirályság!
Volt a harang alatt megboldogult királynak egy gyöngyadta gyönyörű 18
éves leánya, ki szerelemtől lelkezett ékes virágszál volt. Ezt a virágot
Kilinkó a kebelére tűzte s élete párjának, felesegitségnek, feleségének
eljegyezte. De különben, könnyű Katót tánczba vinni; könnyű a szép
leányt leszakasztani, ha a szerelem keze tépi; mert alig pillantották
meg egymást, azt mondták egymásnak:
Szivem szép szerelme! én a tied, te az enyim, ásó-kapa se választ el
egymástól.
Lakzit laktak s még most is élnek, ha meg nem haltak.


A KEREK KŐ.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s ennek egy
felesége, mindkettőjöknek pedig annyi gyermeke, mint égen a csillag,
mint réten a fű. A szegény ember halászattal kereste véres verejtékkel
szerzett kenyerét; mert oly szegény volt, mint a templom egere, vagy még
ennél is szegényebb, mert ennek hébe-hóba csak jut egy-egy kövér
légyczomb, kenyérmorzsa és hízott szúnyog; de ő neki csak a teste-lelke,
meg egy kétszáz szemes hálója, pedig a halász, mint a szóbeszéd mondja,
éhen kórász.
Volt ennek a szegény embernek egy igen gazdag bátyja s ennek annyi
gyermeke, mint kákán a csomó, de azért, ha a szegény ember, hébe-hóba,
nagy szükség idején, isten látogatásakor egy véka életért elküldött
hozzá: a csúf még így felelt: akkor adok egy véka életet, ha egy
gyermeket adsz; különben harapj levegőt, egyél jeget, igyál vizet s
rádásul sírás-pityergés legyen a fűszerszámod.
Sok gyermeke volt a szegény embernek, de azért neki mégsem adott csak
akkorkát sem, mint a kisújjam!
A szegény ember asztalfiókjában már egy álló hét óta kenyér nem volt,
csak holmi gyökereken, mezgerelt krumplin élődtek, mint Toldi Miklós
lova a szeméten; csúnya szeles idő járt, nem lehetett halászni. Midőn
hetednapra megcsendesűlt az idő, a szegény ember halászni ment.
Már éjfélután kettőt ütött az óra s innen-onnan pitymallani, szürkülni
kezdett az idő; de a szegény ember, egy szálka-hal nem sok, de még
annyit se’ fogott! Kétszázszor is betette a hálóját és kétszázszor is
kihúzta – pufra.
– Beteszem még utoljára, mondja magában, ha lesz benne: jó! ha nem lesz:
az is jó; legyen meg az isten akaratja! Piszt! van benne valami, érzi a
kezem!
Vigyázva huzta fel a hálót, kiveti a partra s ime! egy gömbölyű, kerek
követ huzott ki a vizből.
– Hacsak kő! minek ez nekem; gyermekeim ezt nem ehetik meg!… A
szegénynek még a szerencséje is szegény!… Ezzel a kerek követ a víz
kellőközepébe bevetette.
Beteszi a szegény ember ujra a hálóját, megint megmozdul a káva, húzza
nagyvigyázva s újra benne a kerek kő!
– Hacsak kő! minek az nekem?!… én istenem hát már én csak követ
halászok?! Biz isten, szót se’ szólnék érte, ha oly gyomrot adtál volna,
mely a követ is megemésztené!… Ezzel a kerek követ újra behajította a
víz kellőközepébe.
A szegény ember harmadszor is beteszi a hálóját és ismét benne a kerek
kő!
– Istenem! vagy minden hal kővé vált, vagy az ördög űz velem csalfa
játékot; de ez nem lehet jó lélek műve, hanem a gonoszé! Minek ez
nekem?… ha kenyérré válna!… Ezzel a követ harmadszor is bevetette, de
csak úgy a víz szélére.
Hogy nem fogott a szegény ember egy szálka halat sem, de meg már el is
fáradt: megrázta utoljára a hálóját, leoldozta a káváról és a csúhujjába
tette, s azzal nagy búsan bandúkált hazafelé, mint a kinek az orravére
folyik. De egyet gondolt, mintha az isten sugallta volna neki,
visszafordult, a kerek követ magához vette, mondván: jól lesz a
gyermekeimnek kenyér helyett játszani.
Hogy a háza közelébe ért, a gyermekek kifutottak elébe s kérdeztek tőle,
hogy mit hozott… nem hozott-e vásárfiát?
– Nem hoztam én semmit, csak egy kerek követ. – Itt van, játszatok vele
s hentergessétek a ház földjén.
A szegény ember családja heted napra is étlen-szomjan feküdt le; de a
gyermekek, hogy volt mivel játszani, játszottak.
A szegény ember úgy feküdt a kemenczepánkon, a felesége pedig a
legkisebb gyermekkel a vaczkon.
A gyermekek csak játszanak, csak játszanak; hentergették a követ.
Egyszer csak elkezd a kő fényesedni s mindig fényesebb fényesebb lesz,
úgyhogy a kis házat világossággal egészen betőltötte, mintha a nap
sütött volna, – pedig még csak reggeli három óra volt.
Itt a pánkon fekvő halásznak szemébe tűnik ez a nagy fény. Mi dolog az?
se’ gyertyája, se’ mécse, se’ tört-fáklyája, mégis oly világos a
viskója!?
– Hej, anyjuk, kelj föl! nézd csak ezt a követ, úgy fénylik, mint
sötétben a revült fa, vagy mint a Sz.-János-bogár, vagy mint a csillag,
vagy még ennél is jobban!
– Apjuk! mondja a halász felesége, világszép éltemben mindig hallottam,
hogy van a világon oly fényes kő, melyből csak akkora is mintegy
mákszem, egy ökröt is megér; valjon nem abból a fajtából való-e ez?
– Oh te golyhó! hol vennénk mi olyan követ! az nem minden bolond házában
akad meg; de a szó a mi szó! kell a dologban valaminek lenni, mert
annyira fénylik, hogy még a szemem világát is elfogta s szikrát hány
tőle.
Itt a szegény ember leszállt a kemenczepánkról, elvette a kerek követ az
apró cselédségtől s maga kezdi pártját fogni; dörgöli fűhöz, fához,
falhoz, földhöz és hamuhoz, szóval ahhoz, a mi a kezeügyébe akadt, mig
az utoljára egészen fényes lett, s aztán betekerte holmi ringy-rongy
kapczába, hogy ne világosítson olyan nagyon, hogy aludhassanak a
fényétől.
Reggelre kelve azt mondja a szegény ember a feleségének:
– No asszony! vedd fel azt a jobbik ruhádat, melyet ünnepre zsugorgatsz,
hogy legyen miben istent dicsérni, vidd el a királynak ezt a követ
ajándékba, s mondjad, hogy én küldtem. – S vigy el magaddal egy
tálacskát, talán ad érte egy kis lisztet: legalább ezeknek az istenadta
gyermekeknek lesz miből sütni egy kis hamuba sült pogácsát.
A szegény ember felesége fölvette a jobbik ruháját s elment a királyhoz.
Hogy odaért, köszön neki a mint dukál:
– Adjon isten jó napot fölségednek!
– Fogadj isten, szegény asszony, hát mi járatban vagy?
– Az uram küldött egy kis ajándékot, ki az ér mellett a dombtetőn lakik
s halászattal keresi kenyerét.
– Ugyan jó asszony, mit hozhattál te nekem, mikor magadnak sincs? De
azért kedves az előttem, mert látom, hogy szivesen adod: azért jöjj be
az én királyi hajlékomba.
Bemegy a szegény ember felesége a rezidencziába, kibontja a kendőt s
leteszi az aranyasztalra a kerek követ.
A király alig bírt szóhoz jutni a csudálkozás miatt, mert a kerek kő,
olyan igaz minthogy élek, gyémánt volt, még pedig olyan, minőt a
királynak az apja, nagyapja, de még a szépapja se’ látott.
– Hol vetted ezt, szegény asszony?
– Az uram halászni volt és ő fogta. Háromszor vetette bele a vízbe,
háromszor húzta ki; én azt gondolom ezzel a paraszt fejemmel, hogy ezt
neki az isten adta.
– No szegény asszony, mondja a király, én a gyémántot megtartom
magamnak; hanem adok érte neked 1000 forintot.
– Űhm, ezer forint (a szegény asszony nem azért tett igy, mintha
keveslette volna az 1000 ftot, hanem a sok pénznek).
– Ha kevés, adok 2000-et?
– Űhm, kétezer forint!
– Ha ez is kevés, adok 3000 forintot.
– Űhm, 3000 forint!
– Tudod mit szegény asszony! menj haza, hozz három zsákot s az egyiket
tele adom aranynyal, a másikat ezüsttel, a harmadikat pedig rézpénzzel.
A szegény asszony vitt három zsákot, a király pedig az egyiket tele adta
aranynyal, a másikat ezüsttel, a harmadikat pedig rézpénzzel, s még
rádásul azt az emberséget is megtette, hogy két ökröt befogatott a
szekerébe s azon küldte haza a három zsák pénzt.
Itt a szegény emberből olyan gazdag ember lett, hogy csak párját kellett
volna keresni!
– No édes feleségem, mondja a szegény ember, ezt a sok pénzt már megis
kellene mérni, hogy valjon hány véka?
– Megám! de nincs vékánk!
– Küldj el ahhoz a fösvény bátyánkhoz, tán csak add egy üres vékát; csak
lesz annyi lelke? Eredj kis szolgám Pista, kérj attól a jóféle
bátyánktól egy vékát.
Elszalad a Pista a fösvény bátyához, hogy adjon nekik egy üres vékát.
– Vékát?!… pattant fel a fösvény bátya, vékát… ki hallott ilyent, üres
vékát!… Minek volna az nektek, hacsak titeket, anyádon kezdve, sorba meg
nem mérne! Nem jól hallottad te azt!
– De biz jól hallottam, erősíti a kis fiú, üres vékát mondtak.
– Én meg csakúgy bolondjába nem adok vékát, hanem takarodj haza s
kérdezd meg, hogy üres vagy tele vékát adjak-e?
A szegény fiú sírva-ríva haza bandúkolt s elmondja a szüléinek, hogy mit
üzent a bátya.
– No, nem tesz az semmit, csitítja az apja, majd megfizet az a jó isten
kinek-kinek az ő érdeme szerint, hiszem azt az egyet! hanem szaladj te
Marczikám, s ha kérdi, hogy mit mérünk vele, mondjad hogy pénzt.
Elszalad a Marczi egy babszekéren, kezébe vesz egy malaczkergető-ostort,
melyet néha napján csent kenderből, hármas ágba a körmén fonogatott,
ahhoz a jóféle bátyához, kit, hogy már hetvenhétszer el nem vitt az
ördög, bolondul cselekedett.
– Köszönteti általam tubus apám bátyám-uramat, hogy adjon egy üres
vékát, mert pénzt mérünk.
– Pé… pé… pé… pénzt! adok fiacskám, adok. Hány kell?… im, ki nem látom
mondani…!
– Csak egy.
– Itt van, hanem, ha hamus lesz a véka, ha ezt adtatok el a zsidónak:
úgy majd lesz ne mulass!
Haza szalad a Marczi a vékával s megmérik a pénzt, ép’ tíz véka volt
kongóban. Hogy a szegény ember megmérte a pénzt; Geczi fiától küldte
haza a vékát, de eléb az abroncsát köröskörül rakta vert aranynyal.
Geczi alighogy haza vitte a vékát és alighogy visszajött, már a nyomába
kullogott a jóféle bátya, kit, hogy hiba ne essék benne, nem kár volna
kezét lábát összekötni s a füstre akasztani.
– Adjon isten jónapot, édes kedves öcsém! (már ekkor „édes kedves“ volt,
pedig azelőtt még öcsém se’).
– Fogadj isten, bátya! Be nagy ujság nálunk! üljön le ide ni a
tűz-lóczára a patka mellé. – Mi jót hozott? azelőtt még hírrel se’
láttuk!?
– Biz én nem hoztam semmit, hanemcsak azért jöttem, hogy a gyermekedtől
hallottam, hogy pénzmagra tettél szert?
A szegény ember csak hallgat, csak hallgat, nem szólt semmit, csak
merően a jóféle bátya szeme közé néz, gondolván magában, megállj rosz
bátya, majd megtréfállak, majd megjátszom veled!…
– Tudod, hogy nekem nincsenek gyermekeim, holtom után ugyis minden a
tiéd, mert magammal a koporsóba csak el nem vihetem: azért, ha megmondod
is hogy hol vetted, csak a magad javát mozdítod elő.
– Hol vettem? hát a macskám tegnap fijadzott meg, a királynak pedig
annyi az egere, annyi a patkánya, hogy tőle szép szerével még enni sem
lehet, mert minden falat után hat patkány is ugrik, úgy hogy a királyt
mig eszik, katonáknak kell kivont fegyverrel őrzeni s ezek kergetik el:
én tehát kaptam magam, a szűröm a nyakamba galyabítottam, a két kis
macskát pedig tányérra tettem s odaajándékoztam a királynak. Megörült az
neki s örömében még a helyemet se’ találta; – a királyné pedig ép a
kötényével törölte le a port az aranylóczáról, odaültetett maga mellé s
kérdezte tőlem: hát az anyjukom hogy van? S aztán a király tíz véka
pénzt mért ki a számomra. Ha nem hiszi bátya, itt van a kamrában, jőjön
nézze meg.
– Sose’ fárazd magad öcsém: elhiszem, minek nézném? De az isten áldjon
meg, haza megyek!
– Ilyen korán? még a leülő helye sem melegedett meg!
– Dolgom van otthon; valamit elfelejtettem, azért sietek olyan nagyon, –
fillentett a jóféle bátya.
A gazdag ember alighogy hazaért, már a felesége után kajdászott. Hogy az
előjött, elbeszélte neki az egész históriát, hogy, miként jutott
halász-öcscse a temérdek kincshez, – s aztán kettecskén szépen kifőzték,
hogyha az öcscsük három macskát vitt, majd visznek ők három zsákkal s
ezért a király mennyi pénzt ád? E végett három faluból szedették össze a
macskákat, de még a hetedikből is hozták, hallván, hogy Nekeresden
milyen jó ára van a macskának; de nem is csoda! mert, ki mit kért, azt
adott neki; vékabuza, zsákkrumpli, oldalszalonna, bödönytúró, akóbor és
tonnapálinka vándorolt el egy-egy macskáért, úgyhogy, mikorra
beszerezték a három zsák macskát, kamra, padlás, pincze és verem, de
minden kiürült, de bezzeg volt macska egész dögével!
Elindul a gazdag ember szolgájával együtt a hosszú útra, befogja jó négy
lovát a kocsiba s felpakolja a három zsák macskát. Képzelhetni, hogy ez
a temérdek macska, mindenütt a merre csak mentek, milyen nyavukolást
vitt véghez, úgyannyira, hogy ország-világ kiállt csudájára; a gyermekek
az egyik faluból a másikig kísérték, a kutyák pedig megugatták, s lőn
oly iszonyatos zaj, hogy a gazdag ember megőszült bele.
Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer mégis elértek a
rezidencziába.
– No Jancsi – mondja a gazdag ember – te maradj itt a kocsinál, hogy
valamit el ne körmöljenek, majd én bemegyek. De add csak ide azt az
ostort, hogyha azok az otromba patkányok az orromnak esnek, legyen mivel
köztük szétütni. Beállit a gazdag ember a király elébe s köszön neki:
– Adjon isten jó napot fölségednek!
– Fogadj isten, gazdag ember, hát mi járatban vagy?
– Ajándékot hoztam fölségednek, s csak azért nem hoztam be, mivel nem
tudtam, hogy hova parancsolja fölséged szállítatni, ide-e vagy máshová?
– Hát, mit hoztál nekem gazdag ember?
– Mit hoztam? azt hoztam a mi fölséged előtt a legkedvesebb s aranynyal
és ezüsttel fizet érte.
– Ugyan mi lehet az, gazdag ember?
– Mi lehet? majd meglátja fölséged; ha én azt megmondanám, tudom hogy
még a szavamat is megaranyoztatná.
– Node, mégis, ugyan mi lehet az?
– Hogy teljék fölséged kivánsága, megmondom: azt hoztam a mit az öcsém
hozott, s már annak tetszik ösmerni személyét személyének?
– Ösmerem; ő az ér mellett, a domtetőn lakik s halászattal kereste
kenyerét.
– Igen, igen! de még én annál többet hoztam!
– Nohát, csak ízibe hozd be, majd én addig behívom a feleségemet, a
dámákat és az urfiakat.
Kimegyen a gazdag ember s a szolgájával ketten beczipelik a fehér házba,
a király szobájába, a három zsák macskát. Imhogy meg nem szakadtak
alatta; de, hogyis ne! 12 kontignácziós volt a rezidenczia.
Hogy a gazdag ember a szobába ért, hirtelen kioldja a három zsákot s
kizudítja a pádimentomra a sok macskát.
Hogy már egy álló hétig nem ettek; hogy egy hét óta zsákba voltak:
elzűllőtt, elvadult a sok macska; de tett is olyan cseté-patét, olyan
pusztitást, milyent még ember nem látott! egyik az ablaknak, másik az
aranytükörnek szaladt, harmadik pedig az üvegalmáriomba rontott be, s
ott mindent összetört; üvegeket, azt a drága poharakat, findzsákat,
csészéseket s tudja isten még mit nem!
A király ijedtében kiabálni kezdett, a királyné sikoltozott – mert egy
macska ép hófehér karját karmolta meg; kibuggyant szép piros vére s
fehér selyem ruháján végig folyt. – A kis királyfiak pedig
torkaszakadtukból visítani kezdtek.
Hogyím az ajtók nyitva voltak: a macskák az egész rezidencziát
elárasztották s mindent, a mi csak törékeny jószág volt, összetörtek;
alig maradt épen egy tükör, egy ablak és egy üveges almáriom.
A nagy lármára és sikoltozásra végre beszaladtak a katonák, ki bottal,
ki puskával s ezek verték agyon a macskatábort, de csak azt, a melyik
azalatt az irháját ki nem tette az ablakon.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Eredeti népmesék (1. rész) - 7
  • Parts
  • Eredeti népmesék (1. rész) - 1
    Total number of words is 4088
    Total number of unique words is 1685
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    44.5 of words are in the 5000 most common words
    50.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (1. rész) - 2
    Total number of words is 4312
    Total number of unique words is 1613
    32.3 of words are in the 2000 most common words
    43.9 of words are in the 5000 most common words
    50.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (1. rész) - 3
    Total number of words is 4346
    Total number of unique words is 1623
    32.3 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (1. rész) - 4
    Total number of words is 4277
    Total number of unique words is 1702
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (1. rész) - 5
    Total number of words is 4196
    Total number of unique words is 1663
    33.4 of words are in the 2000 most common words
    44.4 of words are in the 5000 most common words
    50.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (1. rész) - 6
    Total number of words is 4391
    Total number of unique words is 1709
    33.4 of words are in the 2000 most common words
    43.9 of words are in the 5000 most common words
    50.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (1. rész) - 7
    Total number of words is 4378
    Total number of unique words is 1532
    34.5 of words are in the 2000 most common words
    46.6 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (1. rész) - 8
    Total number of words is 2473
    Total number of unique words is 1252
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    50.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.