Eredeti népmesék (1. rész) - 1

EREDETI
NÉPMESÉK.
ÖSSZEGYÜJTÖTTE
MERÉNYI LÁSZLÓ.
ELSŐ RÉSZ.
PEST, 1861.
KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.


A KIGYÓBŐR.
Hol volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl, még az
üveghegyeken is túl, kidült-bedült kemenczének egy csepp oldala se’
volt, a hol jó volt, ott rosz nem volt, a hol rosz volt, ott jó nem
volt, volt egyszer a nekeresdi s ebkérdi kopaszhegyen hét sugár
jegenyefa, ennek minden ágára egy-egy ringyes-rongyos pendel akasztva s
ennek minden korczában, ránczában egy-egy véka bolha, – s ezen
bolhacsordának az legyen pásztora, ki az óperencziából hozott mesémre
figyelmesen nem hallgat. Ha pedig csak egyet is elugrat: akkor az a
bolhacsorda iszonyú vérontásának legyen kitéve, s csipdessék agyon!
Volt egyszer hát egy szegény ember, s ennek egy magtalan felesége. Már
tiz éve, hogy házasságban éltek, még se’ volt egy fia gyermekök, csak
akkorka sem, mint a kis-ujjam. Egyszer boszuságában, emigy fakadt ki a
szegény asszony: Istenem! adj nekem egy gyermeket, ha mindjárt
fél-kigyó, fél-ember lesz is! Kérése foganatos volt; az asszony érezte
hogy vastagodik, s méhének gyümölcse megmozdult a szive alatt.
Itt, eljön a szülés ideje, s az asszony lebetegszik; de uramfia! az
asszony gyermeke, kérése szerint, fél-kigyó, fél-ember volt; úgy
annyira, hogy midőn a bába e csodát meglátta, el akarta metszeni élte
fonalát, de az anyja nem engedte, mondván, a mivel meglátogatott az
isten, békén viselem; ölébe vette össze-visszacsokolta, mintha ez lett
volna a világon a legszebb gyermek. S e csodaporonty is pihent a hófehér
mezőben s a két szép aranyalma bimbójából szítta a méznél édesb
anyatejet.
Már 17 éves s 11 hónapos volt e csodabogár, s még se’ járni, se’
beszélni nem tudott; mindig ott ült úgy a kemenczepánkon mint egy hat
akós hordó; csak mikor kigyófarkát maga alá csapta s megzörrent sárga
pikkelyes nadrágja: ez volt a beszéd, ez az élet jele.
Midőn ép 18 éves volt, se’ több, se’ kevesebb, világ csodájára meg
szólal a csodaszülött s legelső szava ez volt:
– Édes anyám!
– Mit kivánsz, kedves fiam?
– Úgy-e édes anyám, lakozik itt ebben a városban egy király?
– Lakik fiam, lakik.
– Úgy-e, van annak egy 16 éves, világhirű szép leánya?
– Van fiam, van.
– Úgy-e édes anyám, azt most kérik férjhez?
– Most fiam, most.
– No ha most kérik férjhez: úgy menjen el édes anyám a királyi
rezidencziába s mondja meg a királynak, hogy köszöntetem szépen adja
nekem azt az egyetlen 16 esztendős leányát feleségűl.
Itt, másnapra kelve a szegény asszony felöltötte legjobb ringy-rongy
ruháját s beállitott a királyhoz. Köszön neki e szózat szerint:
– Adjon isten jó napot felségednek!
– Fogadj isten, szegény asszony! hát mi járatban vagy?
– Nagy az én szívem szomorúsága s most is azért fordultam felségedhez,
hogy azt tetézzem! A mint felséged is tudhatja, van nekem egy
csodaszülött fiam, – de, ha már megvan, hát hagy legyen!… ez a fiu 18
esztendős koráig néma volt, s isten csodájára ma szólalt meg legelőször
s azt mondta nekem, hogy kérjem meg az ő számára felségednek egyetlenegy
világhírű szép leányát. Azért ha kerékben törnek, elevenen eltemetnek
is, itt állok felséged előtt.
A király semmitsem szólt, hanem ebrúdon hajitatta ki a szegény asszonyt
a rezidencziából.
Haza bandukol a szegény asszony nagy sirva-riva s elpanaszolja a fija
előtt, hogy mi történt vele.
A csodaszülött csak biztatta, csak vigasztalta, hogy jóra viszi mindazt
a köszörű, s megkérte édes anyját, hogy forduljon ki egy kicsit a
szobából.
Hogy kiment a szobából a csodaszülött anyja: a fiú leszállt a
kemenczepánkról, megrázkodott s lehullt róla a kigyóbőr s ime! oly szép
legény vált belőle, hogy tündérek között is megjárta volna, hogy az első
székbe üljön; de elébb betette az ajtót, kihúzta a kilincsmadzagot s az
ablakot is beterítette, hogy azon semmiféle teremtett állat be ne
lásson.
Aztán kezébe vette a kigyóbőrt s megrázta hétszer, közbe-közbe bűvös
szókat mondván, megjelentek a szolga lelkek.
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Nem egyebet, mint azt, hogy tüstént, ebben a szempillantásban,
teremtsetek elő nekem érczvirágból, sáraranyból, ezűstszálból font
kosárkát, s abba szedjetek a tündér kertből, a boldogság fájáról
mindenféle aranyalmákat. Alig hangzott el a parancs utolsó igéje, ime!
már az asztalon állt a csodaszülött kivánsága. – Abban a kigyóbőrben,
melyet az emberek csodájára kellett neki viselni, állt minden bűvereje.
Aztán a csodaszülött ismét magára vette a kigyóbőrt, levetette a závárt,
befűzte a madzagot, levette a teritőt az ablakról, s bekiáltotta édes
anyját.
– Édes anyám! itt van ebben az érczvirágból, sár aranyból, ezüstszálból
font kosárban aranyalma, vigye ezt el a királykisasszonynak ajándékba,
mondja, hogy én küldtem a nevenapjára.
Elviszi a szegény asszony az ajándékot a királykisasszonynak s leteszi a
puszpángfa asztalra.
Itt a királykisasszony megörül az ajándéknak, egyenest berohant vele az
apjához s kizúditotta az aranyalmákat az asztalra. Megörül ennek a
király, hivatja a szegény asszonyt, hogy jőjön be a fehér házba. Bezzeg
nem vettette ki most ebrudon mint tegnap, hanem oda ültette maga mellé
az aranylóczára, megfogta a kezét, azt a fekete kérges kezet, melyben a
retek is kikelt volna, s azt mondta neki:
– No szegény asszony, menj haza, mond meg a fiadnak: hogyha holnap
reggelre az én házamat a te gunyhóddal aranyhíd köti össze: neki adom a
leányomat.
Hazamegyen a szegény asszony s elmondja a fiának, hogy mit üzent a
király: hogyha holnap reggel az ő házát, meg a mi gunyhónkat aranyhíd
köti össze: akkor neked adja egyetlen-egy világhirű szép leányát. A
csodaszülött mindezekre nem szólt semmit, csak a fejét hajtogatta, csak
mosolygott.
Hogy leáldozott a nap; hogy a szegény ember házában is le pihentek: a
csodaszülött úgy éjféltájban fölkelt, levetette a kigyóbőrt s megrázta
hétszer, közbe-közbe bűvös szavakat mondván, megjelentek a szolgalelkek.
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Nem egyebet, mint azt, hogy e viskót a király palotájával aranyhíd
kösse össze, s rádásul az aranyhid alatt ezüst-folyó csergedezzék s
ebben aranyhalak ficzkándozzanak. Az ezüst folyóból, zöldbársonyszigetek
merűljenek fel s ezen terüljön el egy virágtenger, tengernyi virág, a
virágokon aranyos lepkék szedjék a virág-izt s minden hajnalban,
rózsatányéron vigyék királyi mátkám ajakára, hogy annak édessége költse
fel a hajnali álomból. Alig röppent el az ige: a varázsszóra teljesítve
lőn a csodaszülött parancsa.
Reggelre kelve fölébredt a király hajnali álmából, hirtelen az ablakhoz
szaladt s kitekintett rajta, s imhogy sóbálványnyá nem változott
csodálkozásában, midőn ott látja az aranyhidat, aranyhid alatt
ezüst-folyót, ezüst-folyón zöldbársonyszigetet, zöldbársonyszigeten
virágtengert, tengernyi virágon mindenféle dalló, éneklő madárkákat s
virág-ízt gyüjtő aranylepkéket. A világhirű szép királykisasszony pedig,
midőn a legédesb hajnali álom tejét színá, rászállt ajakára látatlan
alakban a virág-ízt hozó lepke, s annak mézével édesitette meg ajakát.
Alig izlelte a virágízt, álmot látott, s azt álmodá: hogy őt egy
gyöngyadta csodaszép királyfi látogatta meg, oda lépett az ágyához,
megölelte s megcsókolta.
Hogy a csókra fölébredt a világhirű szép királykisasszony: az ágyában
egy aranyhajszálat és egy aranykigyópikkelyt talált. Fölvette mind a
kettőt s a kebelébe dugta. A dologról senkinek sem szólt semmit; de
mikor bejött hozzá édesatyja, tudtára adni szerencséjét, vagy tán
szerencsétlenségét, s mikor kérdezte tőle, hogy hozzá megyen-e a
csodaszülötthöz, azt felelte, hogy hozzá. Harmadnapi határidőt tűztek ki
a menyegzőnapjául.
Három nap, nem sok idő; de mátkásoknak harminczhárom esztendő!
Három napja volt még a csodaszülött fél-kigyó fél-embernek, három
ajándékkal kedveskedett mátkájának, a következő renddel:
Midőn az első napon mindenki szemeit lecsukta az álom: leszállt a
csodaszülött a kemenczepánkról, megrázkodván, lehullt róla a kigyóbőr.
Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe bűvös szókat mondván, megjelentek a
szolgalelkek.
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Nem egyebet, mint azt, látjátok-e azt a nagy vadonerdőt az ezüstpatak
mentében? No, ha látjátok, úgy azt, egy szempillantás alatt, vigyétek el
a forrótenger kellőközepébe s hagyjátok ott. Mikor letettétek, jőjjetek
vissza, s annak a helyén találtok majd egy kerekdombot: arra a
kerekdombra ültessétek a boldogság kertjét a kerek föld legszebb
virágival. Mikor aztán ezekkel készen lesztek, a kert kellőközepén
emeljétek fel a boldogság palotáját, két szerető, egy boldog pár
fészkét, gyémánt oszlopokon, szivárvány-bolthajtásra, melyen annyi ablak
legyen, a hány nap van egy esztendőben. Czímerül a palota tetejére,
hozzátok el tündérország napvilágosságu karbunkulusát, hogy ott
semmiféle világitásra ne legyen szükség. Hét szobát, a mátkám számára, a
nap hét szinével fessetek ki, s a földjét ugyancsak olyan bársonynyal
vonjátok be, nyolczadik legyen a mátkám hálókamrája. Erre legtöbb gondot
forditsatok; mert ez lesz a hűség kamrája: azért ezt az ártatlanság
szinével, tiszta fehér bársonynyal vonjátok be s csináljatok bele
termőaranygalyból font nyoszolyát, igaz-gyöngygyel kiczifrázva,
gyémántszeggel kiverve.
Alig hangzott el a parancs varázs-szava: már teljesitve volt az s ott
állt a tündöklő palota, tündöklő kert közepén, ugy a mint rendelve volt;
aranyos fészek, egy pár aranyos madár számára.
Reggelre kelve a mint meglátta a király, meg a felesége, meg a
királykisasszony az ajándékot s a mint megértették, hogy ez jegyajándék:
szivöknek im hogy szárnya nem támadt, imhogy el nem repült, ugy
repesett.
Az első nap ez volt a jegy-ajándék. A második nap, midőn az álom
rózsaujjával a szegény ember viskójában mindenkit megkötözött: leszállt
a kemenczepánkról a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember megrázkodván,
lehullt róla a kigyóbőr. Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe varázs-szókat
mondván, megjelentek a szolgalelkek:
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Nem egyebet, felelt a csodaszülött fél-kigyó félember, mint azt:
szálljatok le a mély tengerfenékre, keressétek fel ott a
tündérkirálynét, ki a vizek felett uralkodik, s menjetek be a vízi
palotába, melyet nagy bajúszú czethalak őriznek s mondjátok meg a
királynénak, hogy köszöntetem s adja át nektek azt a
gyöngyház-szekrényt, tizenkét szobaleányával együtt, a mely megilleti az
én mátkámat nászeste előtti napon. Mikor ezt a kezeitekhez kaptátok,
tegyétek le világhirű szép mátkám puszpángfa-asztalára, hogy a mint
szemét legelőször fölveti a hajnali álomból, erre vesse az ő tekintetét.
Alig hangzott el a varázs szó, már teljesitve volt a parancs; ugy
annyira, hogy mikor a királykisasszony fölvetette a szemét, legelőször a
gyöngyház-szekrényt pillantotta meg, s aztán körül tekintvén, intésére
tizenkét, szebbnél szebb szemérmes szobalány várt. Hirtelen kiugrott az
ágyból, csak valami nagy kendőt vetett a nyakába, rohant a
gyöngyház-szekrény nézésére.
Először kivűlről nézte meg össze-vissza, sokat mondogatta magában
nagyokat nyelve: be szép, be gyönyörű! aztán megnyomott egy kis
aranygombot s tüstént felpattant a gyöngyház-szekrény teteje.
A szoba egyszerre megtelt azzal a jóféle illattal, melynek szaglása után
megifjodott az ember. Ebben a gyöngyház-szekrényben voltak különféle
apró kis szelenczék.
Felnyitja az elsőt. Ebben volt tündér bűvös-szer, melyet hajnal
hasadáskor, apró-cseperke tűndérkék méhszárnyakon gyűjtöttek össze a
virágokról. Egy csepp belőle, az ősz hajat is aranyhajjá változtatta.
Felnyitja a másikat. Ebben szép-ir volt, melyet tűndérek szedtek össze,
ezerféle virág-irból. Egy csepp elég volt belőle, hogy a legránczosabb,
mohotkás arczot is, oly szépségűvé tegyen, mint mikor a fehér rózsára
piros szint lehel a hajnal!
Felnyitja a harmadikat. Ebben balzsam volt. Egy csepp belőle, egy egész
kádvizet oly balzsamfördővé változtatott át, hogy abban, ha a
legnyomorultabb béna koldus fördött volna is meg, mégis 24 éves
tündérszépségű ifjúvá változott volna.
Felnyitja a negyediket. Ebben asszonyoknak való csecse-becsék voltak
melyeknek csak azok tudják hasznokat venni: azért ezeket el se beszélem.
Aztán a szobaleányok szépen felöltöztették a királykisasszonyt: az egyik
kifonta sarkig érő hosszú haját, a másik megkente a bűvös szerrel s ime!
az aranyhajjá változott; a harmadik fördőt készitett s cseppentett bele
balzsam-irt s ime! alig hogy megfördött benne a királykisasszony, eddig
is szép volt, de ezután hétszerte szebb lett; a negyedik megmosdatta a
szép-irban s ime! oly tündöklő szépségű lett az arcza, mint mikor a
fehér rózsára piros szín van lehelve! ugyannyira, hogy mikor egészen
felöltöztették, s beszaladt a szülőihez, azok alig ismerték meg s
kérdezték magokban: ez a tűndérkirályné-e a mi leányunk? És ezt mind a
csodaszülött fél-kigyó, fél-ember cselekedte!…
A második nap ez volt az ajándék. Következett a harmadik nap, az utolsó
nap.
Valjon mit küld most az én mátkám jegyajándékul? kérdezgette magában a
szép királykisasszony. Szinte már számot tartott rá, annyira megszokta,
tán ha elmaradt volna, beborult volna fényes napja, tán nemcsak beborult
volna, hanem esett volna is?! esett volna gyöngy-csepp, kék égből, a
csodaszülött fél-kigyó, fél-ember tündöklő egéből?! –
Itt eljőn a harmadik nap estéje, s midőn a láthatlan álom rózsa-ujjával
a szegény ember viskójában mindenkit lekötözött: leszállt a
kemenczepánkról a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, megrázkodván,
lehullt róla a kigyóbőr. Megrázza ezt hétszer, közbe-közbe bűvös szókat
mormogván, tüstént megjelentek a szolgalelkek.
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Nem egyebet, felelt a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt,
hogy hozzatok az én mátkám számára a nap fényes tárházából ékes
mennyasszonyruhát, a hold sátrából ezüst fátyolt, a csillagok táborából
arasznyi övet. Mikor ezeket mind elhoztátok, menyjetek el a legmagasabb
hegy tetejére, mely az eget támasztja. Annak a hegynek legmagasabb
csucsán van egy virágcserép-alakú kőszál, ennek a kőszálnak tetején
virit a lotus-virág, égi-virág, melyet a tűzmadár begyéből öntöz égi
harmattal. Ezt az egyszáron nőtt égi virágot hozza el nekem a tűzmadár s
tegye föl az esketés napján menyasszonyom fejére.
Alig hangzott el a parancs varázs-szava, az teljesitve lőn; a
szolgalelkek három dió-szekrénybe zárva elhozták a menyasszonyi ruhát,
ezüstfátyolt, csillaglátta övet; s a tűzmadárnak is meg volt hagyva,
hogy mihez tartsa magát.
Reggelre kelve, hogy fölébredt a királykisasszony, első tekintete az
asztalra esett s meglátja ott a három aranydiószekrényt. Vizsgálgatja,
forditgatja össze-vissza s mondja magában: be szép, be gyönyörü! de
valjon mi lehet ezekben? Megnyom egy kis aranygombot, azonnal felpattan
az aranydiószekrény fedele s kihull belőle a csillaglátta arany-öv, mely
nem volt nagyobb egy ember-arasztnál. Itt kezébe veszi a másik
aranydiószekrényt is, megnyomja az aranygombot, felpattan a fedele, s
kihull belőle a bársony szőnyegre a hold sátrából hozott ezüstfátyol.
Hirtelen a fejére illesztgette, természetesen jólállt neki! Annyira
megörült a jegyajándéknak, imhogy ki nem bújt a bőréből; össze-vissza
csókolgatta, s ugrált mint a gyermek, midőn vásárfiát kap. De, csakhamar
a harmadikat is kezébe veszi s kérdezgeti magától, hát ebben valjon mi
lesz?
Megnyomja az aranygombot, felpattan a diószekrény fedele s kihull belőle
olyan fehér selyem menyasszonyruha, mely magától is megállt a szoba
pádimontomán, mégis dióhaj volt a szekrénye! s a selyemruha fehér
földjén kék csillagok tündököltek; nem híjában hozták ezt a szolgalelkek
a nap tárházából, oly kimonhatatlan gyönyörves volt, hogy ki se látom
mondani! Ugrált örömében a királyleány s szaladt egyenesen király
atyjához, hogy neki milyen jegyajándékot küldött a vőlegény!
– Van itt leányom különbnél-különb, szebbnél-szebb ajándék, csakhogy a
vőlegény milyen?!
Beborult a királyleány fényes napja, szótlanul bandúkolt ki uraatyja
szobájából, s ment egyenesen a hálókamrájába. – Itt, benyúlt a kebelébe,
elővette az aranyhajszálat és az aranykigyópikkelyt. Hol az egyiket
nézegette, hol a másikat s mikor az aranyhajszálra tekintett: nevetett
az egyik szeme; mikor az aranykigyópikkelyre nézett: könybelábadt a
másik szeme; olyan volt ekkor, mint midőn süt is a nap, de az eső is
esik.
Az esketés előtti estvén, midőn a láthatlan álom rózsa-ujjával a szegény
ember viskojában mindenkit megkötözött: a csodaszülött fél-kigyó,
fél-ember leszállt a kemenczepánkról, megrázkodván, lehullt róla a
kigyóbőr. Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe varázs-szókat mondván,
megjelentek a szolgalelkek.
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Nem egyebet, mondja a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt,
hogy holnap reggel kilencz órakor olyan üveges hintó álljon a házam
előtt, melynek mindene, a ráftól kezdve a legutolsó szegig, vert-ezüst
legyen. Ebben az üveges hintóban pedig hat, tátostejet szopott, hámtól
szűz, seregélyszőrű csikó legyen fogva, – s ezen hat lónak a szerszámán
minden, de minden a legutolsó rézcsattig, tiszta vert-arany legyen.
Másnap reggel kilencz órakor, a parancs szerint, a szegény ember háza
előtt ott állt az üveges hintó, elől kocsis, hátul huszár, csak a
parancs szóra várt; de arra nem sokáig kellett várnia, mert izibe bele
ült a vőlegény, áthajtatott az aranyhídon s bevágtatott az apósa
palotájába, a királyi rezidencziába.
Itt megtörténik nagy pompával, királyi czeremoniával az esketés; midőn
azonban az oltár előtt állna az egy pár cseléd, egyszerre távolról
gyenge ének hallatszott, mely mindinkább erősebb erősebb lett. Ime a
templomba hat fehér hattyú repül be, ember nemhallott hangon énekelve,
középütt szállt a tűzmadár, szájában hozván a lotus-virág koszorút s azt
a menyasszony fejére tette. Mikor aztán ezzel is készen voltak, a mint
jöttek, ugy el is távoztak. Ugyanekkor a menyasszony a vőlegényre
tekintett, hát látja, hogy a mellett kétfelől, két igen szép tűndérifjú
áll, s a feje főlé napsugárból font koszorút tartottak; de ezt csupán a
menyasszony látta, rajta kivül senki, egy teremtett lélek se. Az emberek
ugyan látták a fényt, tekintgettek körül, hogy honnan jön a világosság
forrása; de semmitsem láttak; a halandó szem nem láthatott be a
tündértitokba.
Mikor eljött a lefektetés ideje: a menyasszonyt hálókamrájába, tizenkét
galambfehér ruhájú nyoszolyó-lány kisérte be s a hegedősők húzták a
menyasszonyaltató nótát, melynek hallattára sírt is, nevetett is az
ember. Úgy éjféltájban a vőlegény is bejött, s ekkor a tizenkét
nyoszolyó-lány odahagyta a hálókamrát.
Alighogy kettecskén maradtak: a vőlegény berekesztette az ajtót,
megnézte, hogy jólvan-e becsinálva az ablak, aztán megrázkodott s
lehullt róla a kigyóbőr, s ime! egy gyöngyadta, 24 éves, tűndérszépségű
ifjú, leeresztett aranyhajjal, lépett a szemérmes, lesütött szemü
menyasszony elé, ki tűndérek között is megjárta volna királynak. Aztán
megölelték, megcsókolták egymást, s a vőlegény ezt sugta menyasszonya
fülébe:
– Haj, szivem szép szerelme, mondanék én neked valamit, csak asszony ne
volnál, csak megtudnád a titkot őrzeni! mert nekem egy nagy titkom van;
de a titok, csak addig titok, mig egy tudja; mihelyt csak kettő tudja
is, mingyárt nem az; de minthogy mi most egygyé lettünk, ha te azt nekem
erőshit alatt fogadod, hogy azt senkinek, ha mindjárt tulajdon édes
anyád kérdezné is, el nem beszéled: akkor én azt elbeszélem neked.
Az asszony igérte, eskűjével megpecsételte s a lelkét lekötötte, hogy
senkinek egy árva szót sem szól.
– Különben, folytatá a vőlegény, ha te azt valakinek elárulnád s
fogadásodat megtörnéd: beborul ma a mi napunk, s még azt a fényes
csillagot is, mely a fejünk felett ragyog, feketének látnád. Hogy mikor
derülne az ki, vagy valaha, vagy soha, azt csak a jó isten tudja.
Az asszony újra erősitette, hogy hallgat, mint hal a vizben.
– Hát csak azt akarom mondani, szivem szép szerelme, hogy én nem vagyok
csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt sokan gondolják, hanem
vagyok ép kéz-láb, mint más ember. Hogy ezt a kigyóbőrt kell viselnem:
ez átok rajtam. Én egy tűndérkirálynét szerettem, de mivel hűtlennek
gondoltam, hű létére, cserbe hagytam: ez engem megátkozott; hogy
mindaddig viseljem e kigyóbőrt, mig attól házastársam egy évi, egy napi
s egy órai titoktartása föl nem oldoz. Ha ezt meg tudod állni: boldogok
leszünk; ha pedig elárulod valakinek, ha mingyárt tulajdon édes anyádnak
is: boldogtalanok.
Aztán megölelték, megcsókolták egymást, mindkettő egymás vállára
hajtotta le a fejét, s ugy aludtak el, mint egy pár madár az aranyos
fészekben.
Csak a királyné nem alhatott, csak az törte magát, hogy valjon leányával
mi történt. Ennek megtudása végett álmatlanul virasztotta át a tengernyi
éjszakát s még alig pitymallott, mikor kikönyökölt palotája ablakán,
várta, hogy e házasságot tiszta vagy borus arczczal nézi-e a nap; ha
borus lesz tündöklő isteni arcza: e házasság akkor boldogtalan lesz s az
istenek nem helyeslik; ha pedig nyájas, sugárzó: akkor ez örömöt,
boldogságot hirdet.
Már a hajnal fel szállt az égre s utána csakhamar a tündöklő arczú nap
is. A nap szépen sütött; arcza felhőtlen volt.
A királyné örömében majd kibujt a bőréből s mondogatta magában:
– Oh, hála neked tündöklő nap, boldog lesz egyetlenegy leányom
házassága; mert maga az ég is mosolyog felette.
Innen szaladt a hálókamra ajtajához, s ott várta az egypár cselédet,
kezében tartván egy kalán mézt, melyet azoknak meg kellett izlelni,
hogy, valamilyen édes az a kalán méz: oly édes legyen a házasságuk.
Soká, soká kellett neki ott várnia; háromszor is az ajtóhoz ment, meg
vissza tért, mig egyszer valahára csakugyan megnyilt az ajtó, s kilépett
rajta a vőlegény és a menyasszony; mindkettő arcza, ragyogott az
örömtől, a boldogságtól, nem volt az borús, hanem fényes mint ama
tündöklő nap!
Aztán megizlelték a kalán mézet, melyet a küszöbnél álló anyós nyujtott
oda s tartott a szájukhoz, mondván:
– Hogy a milyen édes ez a méz: házasságotok oly boldog, oly édes legyen.
Aztán a királyné a leányára tekintett, hogy mit olvas le az arczáról, de
oda íratlan betűkkel csak boldogság volt írva.
A királyné azt gondolta magában, hogy ezzel a leánynyal, valaminek
kellett történni, de majd meg kérdem tőle, hisz az anyjának csak
megmondja!
No ez abban maradt, hanem két hét mulva, a mézes-mákos hetek eltelte
után, a királyné kérdőre vonta a leányát, s szép szóval, kéréssel,
fenyegetéssel kicsalta belőle a titkot; a világhirű szép
királykisasszony mindent kibeszélt a mit a férje mondott.
– Hát leányom, igazán oly szép fiatal ember az a te férjed!? kezdé
beszédét a királyné.
– Azt anyám, nyelv ki nem mondhatja!
– De gyermekem, minek várunk mi még egy évet, egy napot és egy órát? Sok
idő az! Mondanék egyet, kettő lesz belőle: ma, éjfélután befüttetem a
kemenczét, úgyis kenyeret süt a gazdasszony s égessük el azt a rút
kigyóbőrt. Majd, én úgy éjfélután két órakor, valami szín alatt,
beküldöm a szolgálót, te pedig nyisd ki az ajtót. – Ha a férjed feltalál
ébredni s kérdi, hogy mit akar az a leány? majd megtanítom én a
szolgálót, hogy azt mondja, hogy a köntösödet, melyet reggel szoktál
magadra venni, elfelejtette bevinni s most azt hozta be, pedig a
kigyóbőrért küldöm be.
Ha a szolgáló a kigyóbőrt kihozza a hálókamrából, én aztán bevetem az
égő tűzes kemenczébe.
Úgyis történt. – Úgy éjfélután két órakor zörget a szolgáló a hálókamra
ajtaján, hogy ereszszék be. – Hogy meghallotta az ifjú királyné, fölkelt
a férje mellöl s kinyitotta az ajtót; de erre a férje is fölébredt s
kérdezte a szolgálót, hogy mit akar.
– A reggeli köntöst elfelejtettem behozni, azt hoztam be, felelt a
szolgáló.
A csodaszülött fél-kigyó, fél-ember elhitte, a mit szolgáló beszélt s
másik oldalára feküdt s elaludt, az pedig megtalálván a kigyóbőrt,
kivitte azt. A királyné már előre várakozott rá, a kigyóbőrt elvette
tőle s bevetette az égő tűzes kemenczébe. Ime! a kigyóbőr minden
aranypikkelyéből egy-egy tűztojás lett, s azok a meleg, forróság miatt
felpattanván, belőlök egy-egy tűzmadár kelt ki. Ezek voltak a
szolgalelkek, kik az égő tűzes kemenczébe volt urukért, a
csodaszülöttért, iszonyú siralmas nótát kezdtek énekelni, bőven
hullatván könyűjöket; úgyannyira, hogy az izzótűz kialudt a kemenczében,
s mikor aztán egészen aszott zsarátnokká változott, a tűzmadarak,
mindmegannyi esti denevérek egyenként repültek ki a kéményen. Ezek
láttára a királyné elszaladt s meg sem állt, mig a szobájába nem ért,
hol neki esett a hajának, s tépte mint a kendert.
Mikor aztán az utolsó tűzmadár is elrepült; mikor a kemenczében az
utolsó szikra is kialudt: a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember is
fölébredt iszonyú hánykodtatásaiból, borzasztó álmaiból. Hirtelen
felugrik az ágyából, keresi a kigyóbőrt, de nem találja, s ezen annyira
megijedt, hogy majd szörnyet-halt; mindjárt tudta, hogy hányadán van a
dolog, hogy hányat ütött az óra!
– No szivem szép szerelme, véged van! elárultad a titkot. Én téged a
végzetek szerint, megátkozlak: „mindaddig viseld szived alatt szerelmem
gyümölcsét, mindaddig forduljon a te emlőd almája befelé, s tápláld a
bubánat keserű könnyével magzatidat: mig én, hűséged nem tapasztalván,
az alól, kezemnek kebledre tevésével, fel nem oldozlak.“ – Nekem itt
tovább egy szempillantásig sem lesz maradásom. Hogy hova megyek: ne
kérdezd; úgy sem érhetnél oda s elébb elkoptatnál tizenkét pár
vasbakancsot mégsem juthatnál el oda.
– Nó szivem szép szerelme! mondja a királyné, ha te engem megátkoztál:
én is megátkozlak téged! Ime, felhasadt az én ujjam vége s kibugyant
piros vérem fehér ingedre hullt: ezt a három csepp piros vért mindaddig
viseld az ingedben, mig én azt saját kezemmel ki nem mosom; ha pedig ezt
az inget elvetnéd: az a piros vér homlokodra hulljon s ott száradjon
meg. – A csodaszülött fél-kigyó, fél-ember pedig ködalakban mint pára,
mint fűst eltünt s ott hagyta a feleségét.
Már hét esztendeje, hét hónapja, hét hete, hét napja s hét órája mult el
annak, hogy eltünt a fiatal királyné férje; már ugyanannyi idő óta
érezte magát anyának, a nélkül, hogy eltudta volna szülni magzatait:
pedig még eddig se hirét, se nevét nem hallották a csodaszülött
fél-kigyó, fél-embernek; pedig fütül-fától tudakozták; pedig követeket
is küldtek a világ négy iránya felé s ezek is már mind visszatértek s
egyse hallott felőle semmit.
A királyné egyre sírt, egyre bánkodott; úgyannyira, hogy naponként két
három kendőt is tele sirt; folyt a könnye mint a záporeső, hogy szinte
medret mosott magának: a bubánat medrét. Naponként fogyott, mint a
férges oltvány; úgy annyira, hogy még az ellenségének is megesett volna
rajta a szive, az is megszánta volna!
És ily terhes állapotban elindult a nagy világba átok alatt hagyó férje
fölkeresésére.
Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is
túl, elárvulva, gaztépte ruhával, kő-ütötte, tövis-szúrta lábbal; szép
piros vére hullásával jelölte az utját, egyszer mégis valahára egy
völgybe ért, hol a selyemréten selyemszőrű fehér nyájak legelésztek,
melyeket fehér lelkű pásztorok őriztek.
Ezen a selyemréten talált három palotát. Bemegyen az elsőbe, melyet
ezüstvirágú kert vett körül, az ezüstvirágu kertet pedig tej- s
mézfolyók szeldelték át. Ezeken az ezüstvirágokon termett az égi manna,
melyeket arany tollú madárkák danolva csipkedtek le s lehullatták a
pusztában vándorló embereknek. Mondom, hogy ideért bemegyen az első
palotába, hol Dávidné, a hold anyja lakott. Köszön neki:
– Adjon isten jó napot, édes öreg anyám!
– Fogadj isten, édes leányom, hát mi járatban vagy?
– A csodaszülött fél-kigyó, fél-embert keresem: nem hallott róla valamit
édes öreg anyám?
– Én nem hallottam; hanem várakozzál édes leányom, ma jön haza Dávid
fiam; ő a kerek földet összejárja, – ha csak ő nem tud felőle, úgy senki
a világon! Hanem a mint látom, te éhes is vagy, fáradt is vagy, szomjas
is vagy?