Eredeti népmesék (1. rész) - 5

Total number of words is 4196
Total number of unique words is 1663
33.4 of words are in the 2000 most common words
44.4 of words are in the 5000 most common words
50.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Vízi Péter ide sodortatván három állatjával együtt, futott volna innen,
de már késő volt, nem lehetett; mert a forgószél árja magával sodorta s
mintha örvénybe jutott volna, először nagy karikákban kezdett tánczolni,
mely mindig kisebb-kisebb lett, mig utoljára egy forgószél derékon
kapta, mely ép a középen forgott mintegy sergetyű s úgy megforgatta, úgy
megtánczoltatta, hogy ő egészen elszédült, hányni kezdett s a
tánczosnéja, a forgószél ruháját, lehányta.
E forgószél kellőközepén mint valami hintóban űlt egy vén asszony, ki
nem volt más, mint maga a forgószelek királynéja.
Vízi Péter ezt a királynét ép szemen köpte. A forgószél királyné erre
dühbe jött, ezért Vízi Pétert a feje fölé magasra fölemelte s ott, mint
a gyermek a parittyáját, meglóbálta háromszor, négyszer s aztán őt
messze, messze elhajította.
A forgószélkirályné parancsára a másik három forgószél is Vízi Péter
állatjaival hasonlókép cselekedett; mert azokat is a királyfi után
dobták.
Repült Vízi Péter akaratlanúl, szárny nélkül. Hosszú aranyhaja egészen
lebomlott s mint üstökös farka, maga csillaglevén, lebegett utána. Ezer
volt a szerencséje, hogy leomlott aranyhaja! mert hogyim a légi úton
magához tért, hogy nagyon meg ne üsse magát, ha leesik: aranyhaját
kétfelé választotta, karjára tekerte s vele mint aranyszárnynyal evezett
a légi uton; úgyannyira, hogy mikor leesett, nem halt meg;
annyivalinkáb, mert homoktengerbe, puha homokágyra esett.
Vízi Péter három állatja is hasonlókép cselekedett, azok is serényükkel,
mint valami légi evezőlapáttal eveztek, feltartott farkaikkal pedig
gazdájok felé kormányoztak; ők is végre leczuppantak a homoktengerbe, a
puha homokágyra.
A mint mondtam, ez volt itt a homoktenger, fenektelen tenger, hogy a ki
abba bele esett, soha többé nem látta isten szép napját, hanem egyre
sülyedt lefelé, míg valahol a másvilágon ki nem lyukadt.
Vízi Péter is három állatjával együtt hasonlókép járt; elkezdtek egyre
lefelé sülyedni. Eleinte szabadulni akartak, kászmálódni kezdtek, de
csak azt nyerték vele, hogy annáljobban sülyedtek, minéljobban
fészkelődtek.
Minél lejebb sülyedtek, annál hígabb volt a homok, annál jobban mentek;
végre azt mondták magukban: add meg magad Oláh Geczi! valahol majd csak
feneket érünk?!
Igy három napig szünetlenűl haladtak lefelé. Negyednapra, lábuk nem
érzett homokot, hanem meleg pára ütötte meg testüket. Egy láthatlan kéz
végre őket lábuknál fogva lerántotta s egy mélységes vízbe czuppantak
le. Ez okozta, hogy izzé-porrá nem szakadtak. Innen valahogy csak
kiúsztak s itt oly nagy hőség volt, hogy mihelyt a partra vergődtek,
tüstént megszáradtak.
Megyen, mendegél Vízi Péter a földalatti birodalomban, egyszer borzasztó
nagy üstök és katlanokhoz ért, melyek alatt láthatlan szolgalelkek
büdöskővel és kőszénnel fütöttek.
Itt volt a gyehennalángja.
Mikor abban a borzasztó nagy üstökben és katlanokban legjavában forrt,
zubogott az erős sziksólúg és a kátrány, úgyhogy már felfújt pofával a
tűz közé is kezdett köpködni: bele hányták azoknak az embereknek fekete
lelkeiket, kik világéltökben a hét halálos bűnben vétkeztek, de
különösen azokét főzték legjobban, kik hazaárulók és a harczban gyávák
voltak.
De még itt a fekete lélek egészen nem tisztult meg, hanem ebből kivették
s bevetették a gyehennalángjai közé.
Ott sírtak, ott jajgattak a tűzben – hasztalanúl; mert sírásaikkal,
könyeikkel nemhogy oltották volna a tűzet, de még szitották s annál
jobban égtek. Igy égtek ott ezer esztendeig, mígcsak oly fehérek nem
lettek, mint a ma-esett hó.
Mikor a lélek a gyehenna lángjaiban egészen megtisztult, hófehér
szárnyai ujra kinőnek s elrepül az igazlelkek, a fehér lelkek hazájába,
hol a hősök, a csatában elestek nagy tisztességben élnek.
De minthogy Vízi Péter hős volt, vitéz volt: nem ide való volt. Azért a
Szél, ki itt tisztogatni és sepregetni szokott, irtóztató nagy tüdejét
felfujván, úgyhogy még a pofája is széllel volt bélelve, kifújta őt,
három állatjaival együtt a földalatti birodalomból s a lyúk szájánál
szép csendesen letette.
Ez a pokollyúk pedig a Boszorkánytanyában ütötte ki magát, s igy Vízi
Péter ismét e boszorkányfészekben találta magát.
A mint megyen, mendegél, messziről meglát egy nagy rakás tüzet, mely
mint a pásztor-tűz, mint földi csillag, távolból ragyogott feléje.
Az volt ez: pásztor-tűz, földi csillag, csakhogy ördögpásztor tűze,
ördög csillaga, hol az ember még király se szeretne lenni.
Hogy Vízi Péter az ő három állatjával a tűzhöz ért: itt egy lelket se
látott; ott égett az magában eléghetlenül, mert ha egy darab fa
zsarátnokká változott is, azonnal, valami láthatlan szőrös kéz, új
darabot tett rá.
Vízi Péter már megis éhezett; elhiszem azt, harmadnapja már annak, hogy
csak annyi kenyér se volt a szájában, mint a mennyit egy légy is elvinne
a szárnyán!
Ő azért előre forditotta a vadásztarisznyát, szalonnát és kenyeret vett
ki belőle. A szalonnát nyársra húzta, piritani kezdte, a forró zsírt
pedig kenyerére csepegtette, s igy ette a zsiros kenyeret.
Csak eszik, csak eszik, egyszer valaki ép mellette megszólal repett
fazék-hangon:
– Júj, be fázom!
Körül néz Vízi Péter, de senkit sem látott s azzal tovább evett.
Csak eszik, csak eszik, egyszer újra megszólal valaki körülötte repett
fazék-hangon:
– Júj, be fázom!
Vízi Péter újra körülnéz, de senkitsem látott s azért folytatta az
evést.
Csak eszik, csak eszik, egyszer újra megszólal valaki mellette:
– Júj, be fázom!
Föltekint Vízi Péter a fára, hát látja, hogy ott a fatetején egy vén
asszony űl, ki a hidegtől-e vagy mitől, úgy reszketett mint a kocsonya,
mint a nyárfalevél.
– Jöszte le bolond, ha fázol; itt a tűz, melegedjél!
– Mennék ám, de nem merek az állataidtól!
– Jer le bolond, ha mondom, nem bántanak azok.
– Nem ám, csak egy kicsit – megesznek! Hanem ha ezt az aranyhajszálat
mindegyik hátán végig fekteted: akkor lemegyek.
– Hajitsd le hát, no!
Lehajitja a vén banya az aranyhajszálat, Vízi Péter pedig mind három
állatján végig fektette. A vén banya aztán lemászott a fáról, oda űlt a
tűz mellé s fűtözni-sűtkérezni kezdett; majd fölkelt, a haraszt közül
egy varancsos békát keresett elő, ízíbe megnyúzta, nyársra húzta és a
tűznél sütni, piritni kezdte.
Csak süti, csak süti, egyszer egy kis idő múlva meg szólal a vén banya,
mondván:
– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel
békát.
– Hallgass banya, hallgass!
De a vén asszony nem hallgatott el, hanem újra folytatta a maga
mondókáját ilyetén képen:
– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel
békát.
– Eszel bizony majd megmondom, hogy mit! s ha tüstént nem fogod be a
szádat, mindjárt a pofádhoz ütöm ezt a szalonnát!
De a vén asszony csak nem hallgatott, hanem ujra ismételte a mondókáját:
– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel
békát.
Vízi Péter se veszi tréfára a dolgot, hanem minden nyársastúl együtt,
ugy mint süstörgött a tűzön, a vén asszony pofájához vágta a forró
szalonnát, mondván:
– Most már ha tetszik, megeheted!
De erre bezzeg felpattant a vén asszony, megoldván nyelve kerekét,
elkezdett darálni asszony módjára:
– Hát azt gondolod jó bolond, hogy félek tőled!… én itt királyné vagyok,
de te féregnek is kevés!… vagy tán állataidban bizol?! nézd meg csak,
kővé vannak azok válva!…
Vízi Péter híja és szolitgatja állatait, de egyik se jelent meg; kővé
voltak válva.
Most összetűztek. – S nem sok idő telt el bele, hogy Vízi Péter vére is
a vérpatakban folydogált, hátánvive tátogó levágott fejét, – a testét
pedig a boszorkánykirályné besózva nagy kádakba rakta el.
S a Boszorkánytanyán azonnal megszünt a Kuvik, a halálmadár, a bagoly
huhogás, a denevér czinczogás és elhallgatott az ebek vonítása, melyek
mind-mind a halál, a fekete halál postájai valának.
Midőn a másik testvér, Vízi Pál a csodafához visszajött, kihúzta bátyja
kését: ime! a lyukból vér, piros vér folyt ki, hármat bugyborékolva.
Azt jelentette pedig az első véres bugyborék: meghaltam.
– A második: keress föl.
– A harmadik: bosszúlj meg!
És a testvér megértette a vér beszédét. Azért elhatározta magában, hogy
fölkeresi meghalt bátyját és megbosszúlja.
A mint megyen, mendegél, ő is előtalálta a három állatot: a farkast, a
tigrist és az oroszlánt. Ő is agyon akarta ezeket lőni, ezért már fel is
fogta a nyilát, de mégis megkegyelmezett nekik; élet-adóúl azonban
elfogadta a három kölyköt: s igy már neki is volt farkasa, tigrise és
oroszlánja.
Hogy elért annak a városnak végére, hol a bátyja a királykisasszonyt
megszabadította a tizenkét fejű sárkánytól s hol ezért a vitéz tettért
az ékes virágszált, a fele királysággal együtt el is nyerte, mondom,
hogy ideért: elébe harangoztak, bátyja felesége pedig nagy pompával,
hatlóvas, üveges-aranyos hintón ment ki a fogadására. Az ékes
királyasszony aztán őt magához az üveges-aranyos hintóba fölvette, de
eléb össze-visszacsókolta, mondván:
– Csakhogy ujra itt vagy, – csakhogy gonoszul nem vesztél abban az
átkozott Boszorkánytanyában… úgy-e megmondtam, hogy ne menj oda?…
Közbe légyen mondva, a két testvér annyira hasonlított egymáshoz a
legutolsó hajszálig, hogy köztük még saját édes anyjuk is alig tudott
különbséget tenni; sokszor megesett rajta, hogy Pétert Pálnak, Pált
Péternek szólitotta.
Vízi Pál csak hallgatja, csak hallgatja, hogy mit beszél ez a szép
asszony s egyszerre, mint a nap, világos lett előtte, hogy bátyja a
Boszorkánytanyán veszett el. Azért elhatározta magában, hogy bátyját, ha
addig él is, fölkeresi s megbosszúlja szomorú halálát – de erről
természetesen semmitse szólt a szép asszonynak, hanem hallgatott mint
hal a vízben, csak az ékes virágszált hagyta csevegni, gondolván
magában, hogyha asszony, hát hagy beszéljen; de különben még azért is
hallgatott ő kigyelme, nehogy magát, mint a haris, a szavával elárulja.
Itt, elkövetkezik a lefekvés ideje is. Vízi Pálnak mit volt, mit tenni,
a bátyja feleségével egy ágyba le kellett feküdni. Az asszony a nagy
öröm vagy mi miatt sehogy se tudott nyugodni, mert férjét mindig
ölelgetni csókolgatni szerette volna; Vízi Pál pedig pihenni, aludni
szeretett volna: azért a kardját fektette közébük, a fiatal menyecskének
pedig azt mondta: hogyha kezét, vagy akármi részét a fele közepe ágyon
átteszi, azt a részét a közébük tett kard azonnal elmetszi, elvágja.
Az asszony meg akarta próbálni, hogy valjon igazat mond-e az ő kedves
férje, vagy nem: kendőjét áthajtotta a kardon, s ime! a kendő kétfelé
vágva, kétfelé esett. Az asszony aztán csendesen maradt s nem mert többé
Vízi Pálhoz nyúlni, hanem gondolkozóba esett s elgondolta, hogy most ez
az ő kedves férje mily különös ember! hogy az most nem akar játszani!
Reggelre kelve Vízi Pál azon szín alatt, hogy vadászni megyen,
elbúcsúzott bátyja feleségétől. A fiatal menyecske pedig sírva fakadt,
hogy férje-ura jobb szereti a vadakat s azoknak társaságát, mint őt; de
ezzel Vízi Pál mitsem gondolt, eléb való levén előtte bátyja, mint ez a
síró szép asszony könyei!
Megyen, mendegél Vízi Pál az ő három állatjával, egyszer a sánta nyúl ő
előtte is felugrik. Ráfogja a nyilát és czéloz, – de nem találta.
Ő előtte is háromszor ugrott fel a sánta nyúl, háromszor vette czélba és
háromszor hibázta el.
Mikor harmadszor pattant el a nyil, mintha nem is a sánta nyúlra, hanem
magára arra a fényes napra lőtt volna s az szakadt volna le az égről:
egy nagy vadon sötét erdőben lelte magát.
Ő is hasztalan tekintett a fényes égre, neki az nem sütött, neki az nem
világitott; mert itt oly sötét volt, hogy a kanál is megállott volna
benne s az a legvékonyabb sugár is, habár oly vékony lett volna is, a
milyent tündérek szoktak tőfokába húzni, s vele mint valami
aranyfonállal, tündéröltönyt varrnak, mondom, még az ily vékony sugárka
sem bírta volna azt a nagy sötétséget lángdárdájával által ütni!
Ő is a Boszorkánytanyán, a sötétség országában járt s a poklok hálójában
volt megejtve.
Ő azonban oly szerencsés volt, hogy a vörös szemű csúszó-mászó állatok
raját, a denevér sereget, a baglyok táborát, a vörös szemű ebeket, vérbe
forgó szemeikkel, irtoztató vonitásaikkal és a vérpatakot, mely
embervérrel folyt s ember főket hordozott, kikerülte s egyenesen a
tűznek tartott.
Hogy Vízi Pál három állatjával együtt a tűzhöz ért; körülötte egy lelket
sem látott; ott égett az magában eléghetlenűl, mert ha egy darab
zsarátnokká változott is, azonnal valami láthatlan szőrös kéz új darabot
tett rá.
Vízi Pál éhes is volt, fáradt is volt. A vadásztarisznyát azért előre
forditotta, belőle szalonnát vett ki, nyársra húzta, és sütni, piritani
kezdte a parázstűznél. A süstörgő forró zsírt kenyerére csepegtette s
úgy ette a zsiros kenyeret.
Csak eszik, csak eszik, egyszer repett fazékhangon megszólal valaki,
mondván:
– Júj, be fázom!
Vízi Pál körülnéz, sehol senki, azzal tovább evett.
Csak eszik, csak eszik, egyszer repett fazékhangon újra megszólal valaki
ilyeténképen:
– Júj, be fázom!
Körül tekint újra, – sehol senki! azért tovább evett.
Csak eszik, csak eszik, egy kis idő múlva újra megszólal valaki,
mondván:
– Júj, be fázom!
Vízi Pál föltekint a fára, hát látja, hogy ott a fatetején űl egy vén
asszony, hidegtől-e vagy mitől dideregve, hogy szinte a foga is
vaczogott bele s remegett mint a kocsonya, mint a nyárfalevél.
– Jöszte le bolond, ha fázol!
– Mennék ám, de nem merek!
– Mitől?
– Az állataidtól.
– Jer le bolond, szelidek azok, mint a kezes bárány: nem bántanak!
– Nem ám, csak egy kicsit – megesznek! Hanem ha ezt az aranyhajszálat
mindegyik hátán végig fekteted, akkor lemegyek.
– Vesd le hát, no!
A vén banya leveti az aranyhajszálat, de ez a tűzbe esett s ott elégett;
de ezt a boszorkány nem vette észre. Ezért nagy bizton lemászott a
fáról, odaűlt a tűz mellé, elkezdett sűtkérezni, fűtözni; majd fölkelt,
megfogott egy varancsos békát, a kabátját ízibe lerántotta, nyársra
húzta és a tűznél piritani, sütni kezdte.
Vízi Pál csak nézi, csak nézi, de nem szólt semmit, gondolván magában,
hogy ki-ki egye meg a maga pecsenyéjét; de a vén asszony egy kevés idő
múlva csak elkezdi:
– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel
békát.
– Hallgass banya, hallgass!
De erre a vén banya semmitsem hederitett, hanem csak a magáét hajtotta:
– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel
békát!
– Hallgass banya, hallgass!
De bíz a vén asszony nem hallgatott el, hanem folytatta a maga
mondókáját:
– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel
békát.
Vízi Pál se veszi tréfára a dolgot, hanem a forró szalonnát, úgy a mint
süstörgött a tűzön, minden nyársastól együtt a vén asszony pofájához
vágta, mondván:
– Ne, edd meg! egye meg a pofád!
De erre bezzeg felpattant a vén asszony, megoldotta a nyelve kerekét s
darált össze-vissza asszony módjára.
– A bátyádat is én öltem meg, téged is én gyilkollak meg; ott ama nagy
kádakban van a húsa besózva, a tiéd is odajut; ott ama patakban folyik
drága vére, a tiéd is odajut, és ott ama vérpatakban uszik ékes feje, a
tiéd is odajut… Azt gondolod hogy félek tőled?! én, a boszorkányok
királynéja?!… vagy tán állataidban bizol? azok már rég kővé váltak
aranyhajszálam bűvös erejétől.
Vízi Pál csak hallgatja, csak hallgatja, hogy miket beszél ez az
asszony, aztán egyet fűtyentett s a három állat a vén asszonyt ugy
közrekapta, hogy az moczczanni sem mert. De nem is lehetett neki, mert a
farkas a lábába harapott s annál fogva tartotta.
Itt, bezzeg megszeppent a boszorkány királyné s minden ördögi
mesterségeit elővette csakhogy szabadulhasson, ezért mindenféle állattá:
kigyóvá, békává, kutyahallá, tengeri kutyává és disznóvá változott, de
azért a farkas nem eresztette el, mert annáljobban szorította.
A boszorkány végre átlátta, hogy ez nem fizeti ki magát, azért a
könyörgéshez fogott.
– Csak éltemnek kegyelmezz, mondá Vízi Pálnak, feltámasztom a bátyádat;
feltámasztom mind azokat, kik általam gonoszul vesztek.
– No jól van, mondá Vízi Pál, nem bántalak, hanem igéreted váltsd be.
A vén banya aztán mindenféle apró üvegeket szedett elő, melyekben
egy-egy csepp vér, a megöltek tulajdon vére volt, – s ezeket a
vércseppeket bele öntötte a vérpatakba, ime! a vérfolyása azonnal
megszünt s mindenki vére külön vált a másikétól. Ezt a külön vált vért
zsalytárokkal merte ki, aztán a besózott ember-húsra öntözte. Mikor
ezzel is készen volt, a besózott húst bűvös szerrel meglocsolta,
közbe-közbe varázsigéket mormogván, mindenkit egyenként nevéről
szólitott.
S ime! a boszorkány királyné e varázsigéjére az idézett személyek,
testestől-lelkestől, úgy a mint az életben éltek, egyenkint megjelentek.
Legelőször jött elő Vízi Péter, ki alighogy testvérét meglátta, oda
szaladt hozzá s ugy össze-visszacsókolta, ölelgette, hogy majd
kiszorította a lelket belőle; mert a pihenésben, besózásban mindenki
hétszeres erőt nyert vissza.
Aztán jöttek hírneves vitézek, jó katonák a szomszéd városból, hol már
Vízi Péter uralkodott. S ezek mind-mind éltöket véröket felajánlották
Vízi Pálnak, hogy készek érte még a sárkánynyal is megküzdeni, s ha
kell, a világból is kimennek vele.
Minthogy Vízi Pál boszorkánynak, rosz léleknek tett fogadást: azt nem
volt köteles megtartani, – az alól azért maga-magát feloldozta,
gondolván, hogy istennek kedves dolgot cselekszik.
Ő azért éles kardját kihúzván, sziven döfte a vén banyát, kinek, ezzel a
szurással, ezzel a halálos döféssel, fekete lelke világát azonnal
kioltotta.
Ime! hogy a boszorkány fekete lelke a pokol gyehenna lángjai közé
elrepűlt, mintha e Boszorkánytanya ettől lett volna oly sötét: az
egyszerre megvilágosodott s feltünt az isten drága napja! A sötétség
lakói, mintha a pokol nyelte volna el azokat, mind eltüntek. A haraszt
alól, piros, kék, fehér, ezer meg ezerféle virágok és erős fakadású
füvek bújtak elő, melyeket szelid őznyájak, szarvas-tehenek csipegettek;
a vérpatakok helyén tiszta víz csörgedezve, beszélgetve, futott odább; a
baglyok, kuvikok és denevérek helyett, dalos madárkák vidámitották a
tájat. Minden, minden megváltozott s a sötétségországa helyett, a
világosságországa állott elő.
A testvérpár aztán hat állatjával és a feltámasztott nép kiséretében
bevonult a városba. Itt, elébük harangoztak s nagy lőn minden szív öröme
azon, hogy a király megérkezett és hogy nincs többé Boszorkánytanya.
Maga a fiatal királyné pedig üveges-aranyos hintón férje-ura elé ment,
de bezzeg meg volt akadva akkor, mikor meglátta férje szakasztott mását,
s el nem tudta találni, hogy most már melyik az övé, melyiknek boruljon
a nyakába, melyiket csókolja össze-vissza?
Vízi Péter végre előlépett s szeliden megérintette felesége gyenge
karját, a szemébe tekintvén, szót szólt hozzá:
– Hát nem ismersz aranyos rubintom, éltem bimbaja; hisz szivem szép
szerelme én vagyok a te férjed?!
Csak ekkor ösmerte fel férje-urát, csak ekkor esett a nyakába s csak
ekkor csókolta össze-vissza: nevetett is, sírt is.
Most Vízi Péter egy nagy darab földet felszántott, vasboronával
megboronálta s hengerrel apróra törte. Mikor ez meg volt, a felszántott
földbe a sárkány szájaiból kiszedett fogakat, az égtől kérvén rá áldást,
elvetette.
S ime! a sárkányfogak kikeltek és kihajtottak. A hajtások pedig ékes
virágszálak, tündöklő hajadonok valának, még pedig oly fölösleges
számmal, hogy a Boszorkánytanyán feltámasztott hősök mindegyikének
jutott egy-egy feleség, egy-egy szép leány.
De mielőtt e gazdag vetést a szerelem sarlojával learatták volna; de
mielőtt az ékes virágszálakat a szerelem kezével le szakitották volna:
eléb édes anyjuk kiszabaditására indultak el a testvérek.
Minthogy azonban igen erős férfiak táborán uralkodtak; minthogy hat
harczos állatjuk is volt: ezt nem nagy erőfeszitéssel véghez is vitték.
Mikor aztán édes anyjukat kiszabaditották: őt bibor-bársony trónba, mint
méltó helyre, a mely azt megillette, beültették s megkoronáztatták az
aranykoronával.
Mikor ezt is véghez vitték, e világon levő minden országot hatalmuk alá
hajtottak, meghóditottak s azokon aztán békeségesen megosztoztak.
Igy teljesedett be az öreg király álma, hogy az ő kedves leánya két
korsó vízet öntött ki a földszínére s a kiöntött víz, mint az áradat,
egyre nőtt; úgyannyira, hogy ez a tengernyi áradat nemcsak az ő
birodalmát, de az egész világot özönvízzel árasztotta el s ő magát is,
mint az ürgét lyukából, kiöntötte.
Hogy bevégezték a munkájokat, már ekkor szépen felnőtt a sárkányfog
vetés; viritottak a 18 éves hajadonok. Minden vitéz harczost egy-egy
szép leánynyal jutalmaztak.
Hej! ezek az asszonyok nem hijába hogy sárkányfogakból származtak, de
közülök egy-némelyik valódi emberhúst evő sárkány! És annyi csakugyan
szent igaz, hogy minden haragos, zsémbeskedő, pörlekedő rosz asszony
sárkányfogból való; az volt neki a magja, abból fakadt, abból nőtt ki.


KILINKÓ.
Volt egyszer egy szegény ember s ennek három fia.
Egy szép verőfényes napon kivitte őket az erdőre. Csak mennek, csak
mennek, egyszer felszólal a legnagyobbik, mondván:
– Ejnye, apám-uram! be szép ekeszarv lenne ebből a gírba-gurba fából!
– No te fiam szántó-vető ember leszesz. – S az öreg a gírba-gurba fát
azonnal kifaragta ekeszarvnak.
Csak mennek, csak mennek, egyszer felszólal a középső is, mondván:
– Ejnye, apám-uram! be jó szabó-asztal lenne ebből a sudar fából!
– No te fiam, szabó leszesz. – S az öreg a sudarfát azonnal kifaragta
szabó-asztalnak. Azzal tovább mentek.
Csak mennek, csak mennek, egyszer felszólal a legkisebb is, mondván:
– Ejnye, apám-uram! be jó lenne ez a somfa-hajtás bunkós botnak!
– No te fiam, zsivány leszesz! – S azzal az öreg kifaragta a
somfa-hajtást is bunkós botnak.
S aztán mindhárom fiát elküldte országvilágszerte, hogy ki-ki tanulja ki
a maga mesterségét.
Itt, felszabadúl a legnagyobb fiú s készitett olyan ekét, melyen egy
vágás, furás-faragás nem sok, de még annyi sem látszott.
A középső fiú is kitanulta a mesterségét s készitett olyan dolmányt,
melyen egy ötés nem sok, de még annyi sem látszott.
A legkisebb fiú pedig csinált olyan fütyköst, mindenféle választó vízzel
kiczifrázva, hogy azon egy vágás nem sok, de még annyi sem látszott.
Itt a szegény ember, magához vette a három remeket, elment a királyhoz,
ott az ujjain sorra elszámlálta, hogy ezt a nagyobbik, azt a középső,
emezt pedig a legkisebb fiam csinálta s aztán ajándékképen a királynak
adta.
Megörül a király a három szép ajándéknak. Ezért a szegény embert
mindenféle jókkal annyira kinálta, hogy még a leülőhelyét is megtörülte
s úgy ültette le az aranylóczára. Különösen a bot, a czifra választó
vizes bot tetszett meg neki annyira, hogy azonnal rendeletet adott ki,
hogy azt tüstént akaszszák a nyereg kápájába.
– Hát a te fiad e szerint botcsináló? kérdezte a király a szegény
embert.
De erre a szegény ember, megvakarván a fejét ott is, a hol nem
viszketett, ilyen forma választ adott:
– Mi türés-tagadás felséges uram, az én fiam nem bot-csináló – bár az
volna! – hanem zsivány.
– Zsivány?! kérdé elszörnyedve a király. No szegény ember menj haza szép
csendesen, mond meg a fiaidnak, köszöntetem szépen, hogyha ő olyan
mesterember, ha az én királyi ólamból egy álló hét alatt a legkedvesebb
almás-pej szörű, csillagos homlokú, kesely lábú, harmad-fü csikómat el
nem lopja: karóba huzatom. Ha pedig azt eltudja csenni, egy kas-pénzt
adok neki.
Haza megyen a szegény ember nagy búsan, mint a kinek az orravére folyik,
hogy már az ő fiját igy húzzák, úgy húzzák a karóba.
Hogy elpanaszolta a fiának az egész dolog sorát-rendjét, az csak azt
felelte rá: mit búsul apám-uram? kisebb gondom is nagyobb ennél!
Itt Kilinkó mit, mit nem cselekszik, kapja a lelkét, fölöltözött
koldús-ruhába; az oldalára akasztott egy nagy ebadta tarisznyát, egy
féloldal szalonnával és egy egész kenyérrel megbélelve; elől-hátul pedig
egy-egy miatyánk fityögött; az egyikben a borok apja, a másikban pedig a
szílvaláng anyja volt, mit papramorgónak is szoktak csúfolni. Imigy
fölfegyverkezve, elment a király legkedvesebb almás-pej szőrű, csillagos
homlokú, kesely lábú, harmadfű csikaját elcsenni, melyet azalatt a
király parancsára egy egész álló hétig négy katona őrzött; – mert, közbe
légyen mondva, ennyi idő volt kitűzve az ellopásra; – egyik a farkát
fogta, kettő pedig a kötőfékét tartotta és a negyedik a hátán űlt.
Beköszönt ide Kilinkó nagy dideregve, nagy fázva, mint a kit majd
megvesz az isten hidege.
– Isten jó nap, vitéz urak!
– Fogadj isten, koldús ember! hát mi járatban vagy?
– Hát csak benéztem ide, mert majd megvesz az isten hidege, hogy majd
megmelegszem, azért fűtözni jöttem, ha a vitéz urak megengedik… Júj be
hideg van! csakúgy pattog a fa, és a pipiske úton-útfélen fagy meg: – én
is, mint afféle isten árva madara, kinek nem adott az isten egy kis
hajlékot, az útfélen hullnék el, kiről senki sem számol, kit senki sem
siratna meg, ha ily könyörülő emberek nem volnának mint vitéz uraimék;
meg ha az isten ily áldott papramorgót nem teremtett volna, mint ez a
kulacs vére, itt la!
Ezzel felhajtotta a pálinkás kulacsot s jót huzott belőle! tetette
magát, mintha ivott volna, nagyokat kortyantott, pedig csak annyit
ivott, mitől egy csibe se ütötte volna fére a kontyát.
Aztán kézről-kézre adta a kulacsot s az nyájas kotyogó beszédével
biztatta a vitéz urakat ilyeténképen: korty, korty, igyál torok! De a
vitéz uraknak nem sok biztatás kellett! hogyim jó volt az istenadta
papramorgó, csúszott lefelé, mintha csinált úton haladt volna, úgyhogy,
mikor harmadszor járt körül, csaknem üres volt.
De már erre harapni is kellene valamit?! de mit? ha csak azt a csikót
meg nem eszik?! azt pedig csak nem ehetik meg, mert annak az élte, az ő
életök, s úgy kellett rá ügyelni, mint a szemök világára, vagy tán még
annál is jobban!
– Eh, vitéz uraim! mondja Kilinkó, sohase gondolkozzanak oly nagyon az
elemózsián, van én nálam az is itt a szerdásban.
Itt, kiveszi Kilinkó a masűlt puha kenyeret, hozzá a jó paprikás
szalonnát s odanyujtja a legközelebb levő katonának.
A katona is elővette baranyai bicskáját, neki fogta a kenyérnek, hogy
majd leszeli a pilléjét.
Csak szegi, csak szegi, de még sem állhatta meg szó nélkül, mondván:
– Hej! ha most az a Kilinkó itt volna, igy hasitanám ketté a fejét, mint
ezt a kenyeret, la!
Kilinkó pedig csak a bajúsza alól nevetett, megsodoríntván annak a végét
kétszer, háromszor is, csak nagy íves szemöldökét mozdította meg; de
természetesen ezt a részeg asszonynyá lett vitéz urak észre sem vették,
vagy ha észre vették volna is, mit nyertek volna vele, csaknem
gondolhatták azt, hogy az, a kinek kenyerét eszik, italát iszszák, az a
koldús forma ember, maga Kilinkó legyen?!
Csak esznek, csak esznek, s jó ágyat vetettek a jóféle bornak, mely a
Kilinkó csutorájában nyugodott.
De nem nyugodott soká, mert hogyim jóllaktak, ízibe előrántotta azt
Kilinkó, kitekervén a nyakát, kibuggyant annak piros vére.
Kilinkó aztán kézről-kézre adta a kulacsot, de eléb, jó szokás szerint,
maga huzott belőle akkorát, hogy a vitéz urak is megsokalták, gondolván:
hát nekik mi marad; pedig csak ámitotta őket, pedig csak bolondította,
mert annyit se ivott, – isten bizony oly igaz, mintha saját két
szemökkel látták volna kigyelmetek, – mennyitől egy kis madár se
részegedett volna meg!
Addig-addig pityizálgattak ő kigyelmök, míg mind a négy katona olyan
részeg nem lett, mint a csap s eldőlt, mint valami lelketlen fadarab.
Ekkor Kilinkó ízibe eloldotta a csikó kötőfékét s kivezette az ólból a
király legkedvesebb paripáját. Annak a katonának, ki a lófarkát
tartotta, egy seprőt adott a kezébe, a kettejének pedig, kik a kötőféket
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Eredeti népmesék (1. rész) - 6
  • Parts
  • Eredeti népmesék (1. rész) - 1
    Total number of words is 4088
    Total number of unique words is 1685
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    44.5 of words are in the 5000 most common words
    50.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (1. rész) - 2
    Total number of words is 4312
    Total number of unique words is 1613
    32.3 of words are in the 2000 most common words
    43.9 of words are in the 5000 most common words
    50.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (1. rész) - 3
    Total number of words is 4346
    Total number of unique words is 1623
    32.3 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (1. rész) - 4
    Total number of words is 4277
    Total number of unique words is 1702
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (1. rész) - 5
    Total number of words is 4196
    Total number of unique words is 1663
    33.4 of words are in the 2000 most common words
    44.4 of words are in the 5000 most common words
    50.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (1. rész) - 6
    Total number of words is 4391
    Total number of unique words is 1709
    33.4 of words are in the 2000 most common words
    43.9 of words are in the 5000 most common words
    50.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (1. rész) - 7
    Total number of words is 4378
    Total number of unique words is 1532
    34.5 of words are in the 2000 most common words
    46.6 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (1. rész) - 8
    Total number of words is 2473
    Total number of unique words is 1252
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    50.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.