Eredeti népmesék (1. rész) - 2

A szegény asszony nem szólt semmit, csak a fejével intett, hogy úgy van.
– Nó leányom, itt van ez a kobak, ép most merítettem tele a tej- s
mézfolyóból, húzz belőle.
A szegény asszony elvette a kobakot s jót húzott belőle. Ettől a csoda
italtól elébbi erejét mindjárt visszanyerte.
– Nó leányom, itt van ezen a rózsatányéron madár-látta, madár-szedte égi
manna: egyél belőle, lakj jól.
A szegény asszony, hogy éhes volt, jóllakott az égi mannából; ettől még
jobban megerősödött.
– Nó édes leányom, várj csak egy kicsit, majd mindjárt aratok én a
selyemréten ezüst-sarlóval selyemfűvet: feküdjél le rá, pihend ki magad.
A jó öreg asszony pedig elbiczeget a selyemrétre, kezébe kapván az
ezüst-sarlót, hirtelen egy egész kötő selyemfűvet aratott s ezzel tért
vissza. Hirtelen a kamrába, hogy a fia meg ne lássa, jó ágyat vetett a
selyemfűből s beteritette ezüst lepedővel.
A szegény asszony lefeküdt s azonnal elnyomta a buzgoság: elaludt.
Haza jön az öreg asszony fia, a Dávid s még messziről kiabálta:
– Idegen bűzt érzek! idegen bűzt érzek!
Jó édes anyja elébe megyen, megfogja a kezét, megsimogatta az állát, s
azonnal lesimult égfelé álló ezüstszakála.
– Nem idegen bűz az édes fiam, hanem a más világról van itt egy szegény
asszony, ki csodaszülött fél-kigyó, fél-ember férjét keresi, ki őt átok
alatt hagyta: nem tudsz-e felőle valamit?
– Mindennap megkerűlöm a kerek földet, de még ilyen embert se nem
hallottam, se nem láttam; hanem itt, a szomszédban lakik az apám a Nap,
menjen oda az a szegény asszony, ha az nem tud felőle, úgy senki e
világon!
Hogy a szegény királyné éhét, szomját, testének fáradalmát
megnyugasztotta: egész ujult erővel ébredt fel. Hogy fölébredt, a hold
anyja ujra megvendégelte, s elmondta hogy mit mondott a fia, – s
azonkivűl, hogy legyen miről megemlegetni, megajándékozta őt két szép
aranyhallal, melyeket a tej- s mézpatakból biborhálóval fogott.
A szegény asszony megköszönte a hozzája való szivességet s elindult a
Nap palotája felé.
Megyen, mendegél a selyemréten levő aranyfővénynyel hintett gyalogúton,
egyszer beér a Nap kertjébe, mely nem ösmeri az éjszakát s
aranyvirágokkal van beűltetve, melyeket aranyöntözőkkel láthatlan lelkek
öntöznek a tűzforrásból.
Belép a Nap palotájába, mely a kert kellőközepén állott, de itt
egyszerre, mintha elmetszették volna, elvesztette szeme világának
fényét; nem látott, csak tapogatott mint a vak. Egyszerre egy bűvös kéz
érinté, ezt mondván: láss! s azonnal látott. Szétnéz, hát egy öreg
asszonyt pillantott meg, ki a Nap anyja volt.
– Jó napot, édes öreg anyám!
– Fogadj isten édes leányom! hol jársz itt ezen az idegen földön, hol
még a madár se jár?
– A csodaszülött fél-kigyó, fél-embert keresem, ki engem átok alatt
hagyott, nem hallott valamit felőle édes öreg anyám?
– Én édes leányom, nem hallottam; hacsak a fiam, ki az egész világot
összejárja, nem tud felőle valamit, úgy senki a világon. De a mint
látom, te szomjas is vagy, éhes is vagy, fáradt is vagy: elégitsd ki
testi lelki fáradalmaidat.
A szegény királyné nem szólt semmit, csak a fejével intett, hogy úgy
van.
– Nó édes leányom, ha szomjas vagy: ne, itt van, igyál ebből a kobakból,
ép most meritettem a fris forrásból; tűzital van benne.
A királyasszony elvette a kobakot s jót húzott a tűz-italból. Egyszerre,
mintha kettévágták volna fájdalma fonalát, azonnal megszüntek minden
kinjai s minden porczikáját valami álomhoz hasonló zsibbadtság fogta el.
– De édes leányom, királyi testedet az út tövisei összekarczolták, össze
vérezték: jer, förödjél meg harmat-szíkba.
A szegény királyné megfördött a harmatszík tömlőbe s egyszerre testén
minden seb, minden karczolás begyógyult; az egész teste oly fehér lett,
mint a patyolat, oly gyenge, mint a harmat s oly sima mint a márvány.
– Nó édes leányom, ha étlen vagy: ne, itt van ez az egy pár aranyalma,
edd meg.
A királyné, hogy megette az egy pár aranyalmát, éhsége, mintha ketté
vágták volna, egyszerre lecsillapult.
– De te édes leányom fáradt is vagy: jer a hálókamrába, ott én neked
ágyat vetek aranysarjúból, melyet sugár-sarlóval aratok s arany
lepedővel takarok be.
Lefekszik a szegény királyné az aranysarjura s azonnal elnyomta a
buzgóság: elaludt.
Itt, estve nagy fáradtan haza jön a Nap s még messziről kiabálja:
– Idegen bűzt érzek, idegen bűzt érzek!
Elébe megyen jó anyja, gyenge kezekkel megsimogatja tűzszakálát s
azonnal, lesimulván szakála, kiderült homloka.
– Nem idegen bűz az édes fiam, hanem a másvilágról van itt egy, ilyen,
meg ilyen asszony, ki átok alatt hagyó, csodaszülött, fél-kigyó,
fél-ember férjét keresi: nem láttad-e világ jártodban?
– Én édes anyám nem láttam; hanem itt egy napi járó földre lakik a fiam
a szél, ő neki nyulánk teste van, mert még a tűfokán is keresztül tud
bújni: ha ő nem tud felőle, úgy senki e széles világon!
A szegény királyné reggelre kelve testben lélekben megerősődve kelt föl.
A Nap anyja kézen fogta őt s kivezette a Nap kertjéből, de elébb
megvendégelte aranyalmával. Sok mindenféle fura dolgokat látott itt:
látta az óriási keresztes pókokat, mint szövik-fonják, megevett
aranyszöszből, a hajszálnál véknyabb, üvegnél átlátszóbb tündér vásznat,
látott itt-ott, helylyel-közzel elültetett napsugár virágokat, melyek
egy-egy égi madárkának szolgáltak hajlékul.
Hogy kiértek a Nap kertjéből: a Nap anyja, a jó öreg asszony, hogy
legyen miről megemlegetni, megajándékozta őt egy aranyguzsalylyal s két
szép aranyorsóval.
Már volt neki: két szép aranyhala, aranyguzsalya, és egypár aranyorsója.
Megyen, mendegél a szegény királyné, egyszer, úgy alkonyat-felé elér egy
kertbe, mely a Szélé volt. Már távolról megütötte a fülét valami
ének-hang, mely, hogy közelebb-közelebb jött, mint az ár, egyre
növekedett. Hogy egészen oda ért, hát látja, hogy ott kifeszített
aranyhúrokon a Szellő játszott s hozzá a Vihar bőgte a vastagját. Erre a
csodálatos muzsikára tánczra kerekedtek a Forgó-szelek; örege-apraja
egyaránt járta az öröktánczot.
Itten, a kert kellőközepében állott a Szél palotája, gránit-sziklán,
melyet haragjában a Kaukázusról harapott le. Bemegyen a palotába a
szegény király asszony s ott egy öreg asszonyra, a Szél anyjára talált.
Köszön neki:
– Adjon Isten jó napot, édes öreg anyám!
– Fogadj isten, édes leányom! hol jársz itt ezen az idegen földön, hol
még a madár se jár?
– Átok alatt hagyó, csodaszülött fél-kigyó, fél-ember férjemet keresem:
nem hallott-e valamit róla édes öreg anyám?
– Én nem hallottam; hanem majd haza jön a fiam a Szél, ki a tű fokán is
keresztűl bujik: ha csak az nem hallott felőle valamit, ugy senki a
világon!
– De te leányom, a mint látom, éhes is vagy, szomjas is vagy, fáradt is
vagy.
A szegény asszony nem szólt semmit, csak a fejével ütött rá, hogy úgy
van!
– Nó ha éhes vagy, itt van ez a egypár aranykörtve, melyet a fiam a
Hajnalkertben szakitott, edd meg ezt.
A szegény királyné elvette az egypár aranykörtét s megette: ime!
egyszerre mintha ketté vágták volna benne az éhség fonalát: az azonnal
lecsillapult.
– Nó édes leányom, ha szomjas vagy: itt van, igyál ebből a kobakból,
bájital van benne, melyet a fiam szüretel virágtőkékről.
A szegény királyné elvette a kobakót s jót huzott belőle: egyszerre
visszatért arczának hajdani szépsége, s ismét olyan lett az arcza,
mintha a fehér rózsára biborszínt lehelnek.
De te leányom fáradt is vagy. Jöszte az én hálókamrámba, feküdjél le az
én virágnyoszolyámon levő selyem-füre, melyet az imént arattam
holdsarlóval.
A szegény király-asszony lefeküdt a selyemfűre s a rózsás ujjú álom
azonnal lecsukta a szemét.
Itt, haza jön a Szél nagy dérrel-durral; már egy mérföldről kiabálta:
– Idegen bűzt érzek, idegen bűzt érzek! Egy szál szakála a tenger
közepébe esett s az attól fenekestül együtt felforgott.
Itt, elébe szalad édes anyja, s megsimogatván hosszú szakálát, azonnal
elcsendesűlt a Szél.
– Nem idegen bűz az édes fiam; hanem a másvilágról van itt ilyen, meg
ilyen szerencsétlen asszony, ki átok alatt hagyó csodaszülött félkigyó,
fél-ember férjét keresi: nem hallottál róla valamit?
– Hahó, anyám! de biz’ hallottam! hanem ő ilyen állapotban, soha oda el
nem ér, mert a tűfokánál szükebb lyukon kellene neki átbújnia; mert a
vár körös-körül égő sövénynyel van bekeritve; hanem majd fölveszem én őt
az őlembe, majd beviszem én őt az égő sövény tetején is s leteszem a
kertbe. A többi aztán az ő dolga!
Itt, reggelre kelve, a Szél anyja megvendégelte a szegény királynét s
hogy legyen miről megemlegetni: adott neki aranyszöszt, melyet egy sűdő
forgószél szakálából tépett ki; maga pedig az öreg Szél úr az ölébe
vette s hogy meg ne fázzék: palástjával betakarta, aztán egy nótát
kezdett el danolgatni, s ugy ringatta az ölébe, mint bölcsőben a
gyermeket a dajka; úgyannyira, hogy a királyné elaludt s mikor
fölébredt, már ekkor egy tópartján találta magát.
Itt, leül a tópartjára s a két aranyhalacskát beeresztette a tóba, hogy
hagy igyanak; aztán elővette az aranyszöszt, melyet emlékezet okaért a
Szél anyjától kapott, megtépte, megágyazta, összegöngyölítette bábuba,
aztán felkötötte az aranyguzsalyra s fonogatni kezdett az aranyorsóra.
Csak fonogat, csak fonogat, egyszer a tóra két asszony jön mosni. A
mosólábat letették a tópartjára, s elővették csodafa sulykukat, és
sulykolni kezdték a ruhákat, közbe-közbe bemártották a tó vizébe.
A két asszony csak mos, a királyné csak fonogat, egyszer a két asszony
egyike, kezében tartván egy fehér inget, csak elkezdte.
– Hej Harmatvíz, így hítták azt az asszonyt, kihez a beszédet intézte,
ide nézz! Látod-e ezt a vérfoltot? ha mi ezt ki tudnánk mosni, a világon
mink lennénk a leggazdagabbak, mert ennek a kimosásaért a mi urunk
számnélküli sok pénzt igért; de próbálták is ezt már mindenben: főzték,
szapulták, szappanyoszták, tán ispiritussal is: de senki sem tudta
kimosni!
A királyné úgy fél-füllel hallgatta a beszédet, s úgy félszemmel, lopva,
odatekintett az ingre: hát, benne tulajdon férje ingét ösmeri fel! ez
volt a megátkozott ing, ez, a melyre ő piros vérét hullatta és az még
most is csak oly piros volt.
Azt mondja az asszonyoknak:
– Hallják-e? adják csak ide az én kezembe azt az inget: majd kimosom én.
A két asszony odaadta. A királyné két nagy könycseppet hullatott rá,
megdörgölte egy kicsit s ime! a vérfoltnak még csak helye sem volt
látható!
Haza szalad nagy örömmel a két mosóasszony, s egyenest be az urukhoz,
hogy itt, meg itt, a tópartján van egy asszony, ki aranyorsóra,
aranyszöszt fonagat aranyguzsalyról, ki alighogy kezébe vette az inget,
alighogy egy pár könycseppet hullatott rá, azonnal kiment a vérfolt, még
pedig úgy, hogy még a helye se látszik; ha nem hiszi felséged, hát itt
van az ing, nézze meg.
Bezzeg nem nézte az inget a tündérkirály, hanem lóhalálába rohant ki az
udvarra s ott parancsot adott ki a szolgalelkeknek, hogy itt, meg itt a
tópartján van egy asszony, azt rögtön keressék föl, ültessék be az
üveges-aranyos hintóba, melyet tátoslovak, tündérparipák vonjanak; aztán
vigyék el a balzsam-fördőbe és fördessék meg; mikor ez meg lesz,
öltöztessék fel biborba bársonyba s vigyék be a palota legszebbik
szobájába; mert őt úgy tiszteljék, úgy nézzék mint királynéjokat.
Alig hangzott el a parancs, azonnal teljesítve lőn. A királyasszonyt
üveges-aranyos hintón behozták a balzsam-fördőbe és ott megfördették;
innen aztán bevitték a tündér öltözőszobába, hol a fal oly fényes volt
mint a tűkör, vagy még ennél is fényesebb; csak a falra kellett
tekinteni s azonnal, tetőtől talpig meglátta magát az ember. Itt,
tizenkét szobaleány felöltöztette biborba bársonyba, hosszú aranyhaját,
mely már hét esztendő óta nem volt megfésülve, tündér ügyességgel úgy
kibontották a kagyló fésűvel; hogy egy szál aranyhaj se esett le a
fejéről, egy szálat se szakított ki a kagylófésű. Aztán fontak bele
szivárványszinű pántlikát s mindegyik szálra egy-egy igaz gyöngyöt
húztak.
Mikor igy fel volt öltöztetve egész parádéban: bevitték a legszebb
szobába, s ott lefektették egy virágnyoszolyára. Egy aranyhajszál
világitotta be a szobát nappali fénynyel.
Itt, nyilik az ajtó s belép rajta, többé nem a csodaszülött fél-kigyó,
fél-ember, hanem a legszebb, huszonnégy éves, hervadatlan szépségű és
örökifjúsággal biró tündérkirály, az ő legkedvesebb, rég nem látott
férje!
A tündér-király odalépett a beteg királyné ágyához, két újját a mellére,
a szive tájékára tette s a királyné azonnal minden fájdalom nélkül két
szép aranyhajú gyermeket szült. Az egyik fiú, a másik leány volt; az
egyiknek a nap, a másiknak csillag volt a homlokán; mindkettőnek pedig
sarkig érő aranyhaja.
Hogy elszülte a két szép gyermeket, betegágyából a királyné azonnal
fölkelt mert semmi fájdalmat sem érzett. A tündérkirály aztán kézen
fogva az egyik oldalról az egyik hét éves kis fiút, a másik oldalról a
másik hét éves kis leányt bevezette a tündér palotába, hol a királynét a
trónusba ültette, melyet már körül állottak az összesereglett tündérek s
őt mint királynéjokat köszöntötték. Minthogy a királyné a
balzsam-fördőbe megfördött: ő is örök-ifjúsággal bírt, mint a többi
tündérek, s rádásul ő volt a legszebb minden összegyült tündérasszonyok
és kisasszonyok közt; királyné volt a szépségben.
Aztán nagy mulatságot csaptak; egyszerre lakodalmat is keresztelőt is
ültek s három asszonyt: a Hold-, Nap- és Szél anyját hivták meg
keresztanyának, keresztapának pedig ezeknek fiait, kik is nagy pompával
ott megjelentek s csaptak oly vígságot, minek a hire hét világra szólt.
Eddig volt, mese volt.


A SZÁRDINIAI KIRÁLY FIA.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy vén szárdiniai király, s annak
egy gyöngyadta 24 éves fia. Ez a királyfi oly gyöngyörves volt, hogyha
valamelyik fehérszemély rávetette a szemét: jobb lett volna annak vakon
születni; mert azonnal elvesztette az eszét; mind utána bolondult.
Egyszer a vén király maga elé hivatja a királyfit s azt mondja neki:
– Édes fiam! az én vállamra és mellemre két teher nehézkedik, mint a ki
elől is, hátul is terhet visz: az egyik hetvenesztendő, a másik pedig a
királyság.
Azért fiam, te még fiatal vagy; könnyits vén apád terhein: vedd el az
egyiket, vedd el a királyságot. De minthogy itt az a törvény, hogy addig
senki sem uralkodhatik, mig magának illő társat nem szerzett: azért fiam
azt mondom, házasodjál meg.
A királyfi bevette az öreg király tanácsát s elindult a nagyvilágba
házasodni, feleséget keresni.
A mint megyen, mendegél, egyszer oly királyi rezidenczia mellett haladt
el az ő ebhűségű inasával, hol a kertben három királykisasszony
varrogatott egy parapli-ágáczfa alatt.
A három királykisasszony látta az országúton jőni a királyfit, s a kert
mellett elhaladni; de a királyfi nem látta meg a három ékes virágszált,
mely egy tőről hajtott ugyan, de mégis a legkisebb volt a legszebb.
Olyan volt mint az esthajnali csillag, vagy tán még ennél is szebb!
De az ebhűségű inas elmaradt a királyfitól s ez kihallgatta a három
madár, a három ékes virágszál csevegését.
– Ha az a királyfi, mondja a legnagyobb királyleány, valami
háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: egy szál gírba-gurba
kenderből szőnék-fonnék neki annyi vásznat, hogy egy egész ármádiának
elég lenne, s mig a világ világ lesz, soha az el nem szakadna, hanem
mindig oly erős lenne, mint a ma-szőtt vászon.
– Ha az a királyfi, mondja a középső, valami háztűzhely-néző lenne; ha
az engemet elvenne: én meg egy gírba-gurba kalászból sütnék főznék neki
annyi kenyeret, hogy egy ármádiának elég lenne, s a ki csak abból ennék,
világéletében soha meg nem éheznék.
– Ha az a királyfi, mondja a legkisebb, valami háztűzhely-néző lenne; ha
az engemet elvenne: én meg szülnék neki olyan egy pár gyermeket, az
egyik fiú, a másik leány lenne, hogy az egyiknek a nap, a másiknak
csillag lenne a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja…
Hogy kihallgatta a három királyleányt az ebhűségű inas; gazdája, a
királyfi után loholt, kit utol érvén, szót szólt hozzá:
– Felséges királyfi! mondanék én felségednek valamit, csak bántódásom ne
lenne?!
– Óh, jó Jancsi, hisz nem ugy szegődtünk mi egymáshoz, hogy titok legyen
köztünk; hanem azt mondtuk: hogyha én hallok valamit, azt én mondom el
neked, ha pedig te hallasz valamit, azt te mondod el nekem: azért itt
van parolás tenyerem, hogy bármit mondasz, még a hajad szála sem görbül
meg.
– Hát a mint az imént hátra maradtam, hát látom, hogy három ékes
virágszál, három szép király-kisasszony varr egy parapli-ágáczfa alatt,
s egyszer csak elkezdi a legnagyobb: Ha az a királyfi, már mint
felséged, valami háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: egy
gírba-gurba kenderből szőnék-fonnék neki annyi vásznat, mely egész
ármádiának elég lenne s mig a világ világ lesz, soha az el nem szakadna,
hanem mindig oly erős lenne, mint a ma-szőtt vászon. Ha az a királyfi,
mondja a középső, valami háztűzhely-néző lenne, s ha az engemet elvenne:
egy gírba-gurba kalászból sütnék-föznék neki annyi kenyeret, mely egy
egész ármádiának elég lenne, s a ki csak abból ennék, világéletében soha
meg nem éheznék. Ha az a királyfi, mondja a legkisebb, valami
háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: én meg szülnék neki olyan
egy pár gyermeket, az egyik fiú, a másik leány lenne, hogy az egyiknek a
nap, a másiknak csillag lenne a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő
aranyhaja.
– Igaz-e ez Jancsi?
– Oly igaz, minthogy az a fényes nap süt az égen!
– Úgy forduljunk vissza.
Visszafordul a királyfi ebhűségű inasával s még a parapli-agáczfa alatt
találta a három ékes virágszált, a három királyi hajadont.
Hogy meglátta a kisebbiket, tetszett személye személyének s azt mondták
egymásnak: Én a tied, te az enyim, ásó-kapa se választ el egymástól!
Azzal lakzit laktak, fagyat hoztak, azzal világitottak, hordót fúrtak,
szenet vágtak, tökkel kolompoztak, faharanggal harangoztak s térdig
jártak abba a jóféle sárga tyúkhús levesbe, s még az árva gyermeknek is
akkora kalács volt a kezében, hogy majd letörte a derekát!
Itt a királyfi hazaviszi nagy parádéval a feleségét s a vén király húsz
évvel lett fiatalabb, hogy ily szép menye volt.
Már jó darab ideig boldogul élt az egy pár cseléd, de az ördög
megirigyelte ezt a nagy boldogságot: azért saját képében elküldte a
török zultánt.
Azaz, nem is maga jött el személyesen a török zultán, hanem csak a
levele. Az volt pedig a levélbe irva: Hogy te emilyen, amolyan
szardiniai király, ha van bátorságod: állj ki a sikra; ha pedig nincs,
majd megtanítlak én keztyűbe dudálni!
Erre a vastag pennával írt levélre, az volt kivül írva: hogy ezen
levelem adassék a szardiniai királynak.
Mint már mondtam, a szárdiniai király vén ember volt, de különben is már
a fiának adta által a királyságot, ennek kellett tehát a háborúba menni;
pedig ép legrosszabbkor, mert a királyné várandós volt.
De el is felejtem mondani, hogy volt a királyi rezidencziában egy vén
asszony, vénebb a Sz. Gellért hegyénél, öregebb az országútnál s az
ördögnél csak félgrádussal szebb. Ezt a vén bűnt rikácsoló hangjáért,
melytől majd mindenkit imhogy a hideg ki nem tört, Kuviknak nevezték.
Ez a Kuvik, ez a halálmadár, ki ott szokott huhogni a haldokló
ablakánál, s a ki felett egyszer elkiáltotta magát, az már olybá
tarthatta mintha meghalt, eltemették volna, mondom ez a halálmadár,
gonosz egy vén csont volt. Megérdemelte volna a jó meleg fördőt: forró
zsírból, olvasztott ólomból, felforralt olajból; meg még azt a
tiszteletet is, hogyha, mint az afféle jó lelkeket szokták,
büdöskő-tömjénnel füstölték volna is körül.
Hej, sok viz lefolyhatott addig a Dunán, mikor ennek a Kuviknak, ennek a
halálmadárnak azt mondta volna valaki: szivem szép szerelme!…
S ez a Kuvik bejáratos volt a királyi rezidencziába; mert habár – patvar
vigye! – vén csont volt is, de nem volt vén a tudománya! ezért hát
szerették is, meg nem is!
Egyszer hívatják a Kuvikot. A ki pedig hivatta, nem volt egyéb mint az
ifju király; tanácsot akart tőle kérni: hogy nem tud lelkének hova
lenni, kire bizza várandós feleségét?
– Hacsak ez a baja felségednek, mondja a Kuvik, bizza reám, úgy se bizná
jobb kezekre; mert én anyja helyett anyja, bába helyett bába, dajka
helyett dajkája leszek.
– Hej nagy kincset bizok rád, mondá a királyfi, azért jobban őrizd mint
a két szemed világát!
A Kuvik égre-földre igérte, hogy ugy fogja őrzeni, mintha a királyfi
saját két szeme világát állitaná oda, de még az sem őrzené meg jobban.
Igy az ifjú király, mintha legjobb rendben volna a szénája, egészen
megnyugodva ment el a háborúba.
Hej pedig, dehogy volt jó rendben; akár a macskára bizták volna a
tejfeles fazekat, akár ebre a hájat, mint erre a Kuvikra a várandós
királynét; mert ez is tojt egy szép madarat, de milyent?! No de, mint a
szóbeszéd tartja: nem esik messze a gyümölcs a fájától! de biz ez sem
esett! S mi több, ezt az égi csodát-facsomót szánta a királyfinak
hitestársul.
Itt eljön a szülés ideje: a vén Kuvik, a halálmadár elámitotta, szép
szóval, kéréssel és fenyegetéssel rávette a királynét, hogy ő nálok az a
szokás, hogy a terhes asszony a padlásra megyen szülni. A szegény
királynét felvitte a padlásra, hol is a kémény mellett holmi ócska bunda
darabokon helyet csinált neki és lefektette.
A királyné nagy fájdalmak közt elszülte az isten áldását. Valóban isten
áldása volt! mert a királyné, mint virágzó hajadon korában előre
megmondta, két olyan szép gyermeket szült, hogy még a rosz szemnek is
kár lett volna ránézni! az egyik fiú, a másik leányka volt; az egyiknek
a homlokán ragyogott a nap, a másiknak pedig csillag s mindkettőnek
sarkigérő aranyhaja volt.
Mig a királyné a nagy fájdalom miatt el volt ájulva: addig a Kuvik, a
halálmadár, a már előre elkészitett, vesszőből font, szurokkal bélelt
kosárkába belefektette az egypár cselédet, s aztán belevetette a
mélységes tengerbe; helyettük pedig egy pár kopókölyköt tett a királyné
kebelére.
Itt a királyné felocsúdik nagy fájdalmából s kérte a Kuvikot, hogy adja
oda a gyermekeit, hogy hagy ölelje, hagy csókolja meg.
– Ott nyivákol melletted, mondja a Kuvik, megis ölelheted, megis
csókolhatod, akár megis sütheted, mert két kopókölyköt szültél!
– Én, felelt a királyné, a nagy fájdalomban nem tudom hogy mit szültem,
de világéltemben mindig hallottam, hogy lelkes állat nem szülhet
lelketlen állatot.
A Kuvik aztán egyet kuvikolt s ott hagyta a királynét a faképnél, hogy
csináljon gyöngyörűséges magzatjaival azt a mit akar; a királyfinak
pedig levelet írt, melyben őt erős kegyetlenül elvádolta, hogy az
aranyhajú gyermekek helyett két kopókölyköt szült s hogy tegyen vele a
mit akar.
Olvassa a királyfi az ördögi fortélylyal írt levelet és ekkor azt
gondolta, hogy saját halálos itéletét, vagy tán még annál is rosszabbat
olvas.
Haragjában azt akarta visszaírni: vessék a királynét a két kopókölyökkel
együtt a mélységes tengerbe halaknak, tengeri férgeknek eledelül; de
ebhűségű inasa ép ekkor lépett be a sátorába, ki, midőn elolvasta a
levelet, azt mondta a királyfinak:
– Felséges király! bizony bizony mondom, hogy nem jól cselekszik
felséged akkor, mikor ily levelet ír; mert világéltemben mindig
hallottam, hogy lelkes állat nem szülhet lelketlen állatot: azért irja
felséged: varrják a szegény királynét hét bivalybőrbe s állítsák ki
szégyen szemre az utczára oda, hol legtöbb járókelő megfordul, országot
követni s egy katona álljon mellette sirbakot, a két kutyakölyköt pedig
vessék a tengerbe.
Ugyis lett. Miután a király megírta s elküldte a levelet, melyet
ebhűségű inasa dictált neki: a szegény királynét hét bivalybőrbe
varrták, kiállitották az utczára, még pedig oda, hol legtöbb járó-kelő
megfordult, országot követni s egy katona állt mellette sirbakot, a két
kopókölyköt pedig a tengerbe vetették.
Itt, hazajön a királyfi a háborúból, bár megverték az ellenséget, de
azért nem volt az ő szivének semmi gyöngyörűsége és semmi öröme; olyan
volt mint a férges oltvány, mely mindennap sárgább, sárgább lesz. Az ő
férge volt pedig a búbánat, ez rágódott élte gyökerén.
A Kuvik pedig csufnál csúfabb leányával megigézte, megbabonázta a
királyfit s azt kötötte a nyakára, – és ő ezt is csak azért cselekedte,
hogy annál több terhet akasszon a nyakába, hogy annál több oka legyen a
busulásra.
Az egy pár cselédkét pedig a mélységes tenger vette pártfogása alá s
vitte az ölében csendes ringatással mintha dajkájok lett volna. S
addig-addig ringatta, addig-addig danolgatott felettők, mig azok álomba
nem merültek. Mikor aztán álomba merültek, kitért minden ellensége elől;
még a Szél királyt is megkérte, hogy most neki nyugtot engedjen és békét
hagyjon, mert az ölében két kis alvó gyermeket visz s azt ne költsék
fel.
A Szél király pedig oly jó volt, hogy hajlott kérésére; minden szelet
haza parancsolt, csak egyedül maga lengedezett, még pedig ő is gyenge
lehellettel arra-felé fújt, a merre a mély tenger vitte az egy pár
gyöngyadta gyermeket. Viszi, viszi a tenger, messze, messze, túl az
óperenczián, hetedhét ország ellen s ott szépen kitette a tengerpartra,
hol is egy halász akadt rájok, ki nagy örömmel, hogy kitudja mi van
abban a kosárban, hazavitte.
– Nó anyjuk! megadta isten nekem a szerencsét, tán egész éltemre valót
halásztam: azért hozd be azt a rozsdás baltát, hagy feszítsem föl ezt a
kosarat.
Behozza az anyjuk a rozsdás baltát, az apjuk pedig fölfeszíti a
vesszőből font, szurokkal bevont kosárkát. Hát, uramfia! ott fekszik az
egy pár cselédke, csendesen, mint egy pár gerlicze a fészkében.
A két jó öregnek, mikor ezt a két gyönyörves gyermeket meglátták, csak
úgy repesett a szive örömében; mert az ég őket magzattal sohasem áldotta
meg, mert magtalansággal, meddőséggel verte meg, mint a mely fa
gyümölcsöt soha sem terem.
– Nó anyjuk, úgy-e mondtam, hogy ezt nekünk az isten adta! azért ugy
bánjunk velök mint az isten adományával szokás. Tiéd lesz a kis leány,
az enyim pedig a kis fiú; te megtanítod azt sűtni főzni, én pedig ezt
halászni, mindkettőt pedig az iskolába járatjuk.
Az egy pár cselédke már hét esztendő óta volt a halásznál s azok úgy
bántak velök, mintha tulajdon magzatjuk, mintha a testökből való test,
lelkökből való lélek, mintha apjok-anyjok lettek volna.
Egyszer azonban az anyjuk egy két krajczáros butykóst vett, melyet úgy
az asztalszögben levő fogason tartott. Itt az anyjuk leveszi a butykóst
a szegről s azt mondja a kis leánynak: hogy izibe szaladjon a
tengerpartra, meritse tele a butykóst és hozza haza; de jól vigyázzon,
nehogy még eltörjön!
Szalad a kis lány a tengerpart felé, hát sarkig érő aranyhaja, mely két
fontsikban volt fonva, lebomlott, megbotlott benne, s púff! a butykos
összetört!
Haza bandúkol nagy sirva-riva, hogy eltörte a butykost.
– Énye, emilyen, amolyan ebadta, ördögdobta, vizhozta, gazvette fattya,
hát minek törted el a butykost?!
A kis fiú ott hasalt ugy a kemencze-pánkon. Csak hallgatja, csak
hallgatja, hogy mit beszél az ő édes anyja: „ebadta, ördögdobta,
vizhozta, gazvette fattya?“ Ilyent édes anya tulajdon magzatjának nem
szokott beszélni: ez nekem nem édes anyám! ez engem nem hordozott szive
alatt s nem szült fájdalommal a világra!
– Hát minek törted el, zsémbeskedik tovább az öreg halászné?
– Nem akartam.
– Nem akartad? csak még az kellene, hogy akartad volna!… Hol az a
kantárszár?! – Ezzel lekapta a kantárszárat a rúdról, mely úgy a kürtő
előtt függött, hosszú aranyhaját a kezére tekerte s ütni-verni akarta.
Az öreg halász ép ekkor toppant be a házba s kivette a kis leányt a
kezéből.
– Asszony! minek bántod ezt a kis leányt, he! nem megmondtam, hogy egy
ujjal se merészeld illetni?!
Azzal az öreg halász a hálóból a zsineget kihúzta s meg akarta verni a
feleségét. Azért akarta pedig a hálózsineggel megverni, mert minden
halász azt gondolja, hogy az ő hálózsinegje a világon a legjobb fegyver.
–