Eredeti népmesék (1. rész) - 4

ide ért, mindenki ide sietett; mintha nem is anya szülte volna, hanem
úgy lopták volna az égből.
Egykor a vén király álmot látott s annak veleje im ide ment ki: hogy az
ő kedves, egyetlenegy leánya két korsó vizet öntött ki a földre s a
kiöntött víz, mint az áradat, egyre nőtt; úgyannyira, hogy ez a
tengernyi áradat nemcsak az ő birodalmát, de az egész világot özönvízzel
boritotta el s ő magát is, mint az ürgét a lyukából, kiöntötte.
A vén király erre kiugrott az ágyból s többé aztán hasztalan feküdt le;
mert nem tudott elaludni, igy a tengernyi éjszakát álmatlanul
virasztotta át.
Itt még jó formán alig pitymallott, midőn a király kiadta a
parancsolatot, hogy széles birodalmából minden irástudó, álommagyarázó,
jós és csillagász az ő királyi rezidencziájába gyüljön össze.
Össze is gyültek szép renddel azok a nagy okos emberek, kiknek aztán a
király elébök terjesztette az álmát, hogy magyarázzák meg, mit jelent
az.
Meg is magyarázták azok s álom fejtésök veleje im’ ide ment ki: hogy a
két korsó víz, két hős fiat jelent, kiket leánya szül a világra; a
kiöntött vízáradat pedig: a két fiú világra-szóló vitézségét; végre az
egész birodalmat, sőt az egész világot elboritó tengernyi özönvíz, mely
ama vízáradatból származott: a két fiú hatalmát, kik nemcsak nagyapjok
birodalmát, de az egész világot meghódítják.
Az öreg király ez álomfejtés hallattára szörnyen megíjedt s tanácsot
kérni az ország tátosaihoz és bölcseihez fordult.
Ezek tanácsának veleje oda ment ki: épitessen az öreg király a legmagasb
hegy tetején egy vasházat, még pedig olyant, hogy azon sem ajtó sem
ablak ne legyen, csupán csak akkorka lyuk, a melyen egy messzős csupor
befér. – Mikor aztán ez kész lesz, ebbe zárassa el legkedvesebb leányát,
hogy az férfit soha, de soha se ösmerjen.
Minden jó király hallgat tátosai és bölcsei szavára: úgy a mi
mese-királyunk is megfogadta azoknak beszédét.
A legmagasb hegy tetején azért egy irdatlan vasházat épittetett, melybe
aztán egyetlenegy legkedvesebb leányát befalaztatta. Ajtót vagy ablakot
rajta sehol sem hagyott vágni, csak akkorka lyukacskát, melyen egy
messzős csupor befért; hol aztán neki ételeket adogattak be, hogy mégis
a lelkükre éhen-szomjan meg ne haljon!
Mikor a szép leányt elevenen ebbe a koporsóba eltemették: az egész
ország kikisérte, az egész ország megsiratta; de mit értek egy ország
könyei, ha nem segithettek rajta?
Itt a királykisasszony azzal mulatta magát, hogy egész istenadta nap
egyre sírt-rít, s hullt a könye mint a záporeső.
Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem! a vasház földjéből
egy édes forrás buzogott fel, s hogy im a királykisasszony szomját ebből
oltotta: tőle teherbe esett s egyre vastagodott; de nem csak
vastagodott, hanem két aranyhajú gyermeket is szűlt, még pedig mind
kettő fiú volt.
Hogy pedig az egy pár cseléd Péter-Pál napkor született; hogy víztől
fogantatott: elnevezte az egyiket Vízi Péternek, a másikat pedig Vízi
Pálnak.
A királyleány többé nem sírt, nem könyezett, hanem az egy pár cselédkét
térdén dajkálgatta és ringatgatta.
Addig-addig ringatgatta a két gyermeket, míg azok hét esztendősök nem
lettek. Mikor ép betöltötték a szent hetes számot: neki vetették a
hátukat a vasháznak, kidöntötték az oldalát, s kiléptek koporsójukból az
isten szabad ege alá. Minthogy édes anyjukat úgy sem vihették magokkal;
minthogy nem volt sem testöknek, sem lelköknek hova lenni: közösen abban
állapodtak meg, hogy őt mindaddig itt hagyják, míg ki nem
szabadíthatják. Azért újra felállitották a vasház oldalát s azzal tovább
mentek.
Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az
óperencziástengeren is túl, hét esztendő hét hónap és hét hétig, egyszer
oly útra találtak, mely kétfelé vezetett; az egyik hajszra, a másik
csaléra. Ez út mellett állott a világ jósfája, mely az ember minden
kivánságát teljesítette.
A hatalmas két gyermek leheveredett a fa alá. Egyszer Pál, a kisebb,
csak elkezdi:
– Ejnye, be jó volna egy sűlt liba!
Alig ejté ki kivánságát: ime! egy sűlt liba repült le a fáról. Kivántak
aztán még kenyeret is, s hogy ez is leesett, jó izűn elköltötték az
isten áldását.
Hogy megeléglették az isten áldását, azt mondja Péter, az öregebb
testvér, a kisebbiknek:
– Nó öcsém, itt az út két felé vezet. Minthogy te kisebb vagy, téged
illet az elsőség, válaszsz: hajszra, vagy csaléra mégysz-e? – Pál azt
mondta, hogy jobbfelé megyen.
– De öcsém, folytatta Péter, még mást is akarok mondani: itt áll ez a
jósfa, szúrjuk ennek az oldalába a késeinket. Azért szúrjuk pedig bele,
hogy ha valamelyikünk megakarja tudni, hogy él-e, hal-e a másik testvér,
csak ehhez a fához kell neki jönni. Ha él: fehér víz folyik ki belőle;
ha pedig meghalt: piros vér.
A mint mondták, úgy cselekedének, bicskájokat mindketten a jósfába
szúrták. Aztán megölelték, megcsókolták egymást s elváltak, az egyik,
Péter az öregebb, bal-, a másik pedig, Pál az ifjabb, jobbfelé ment.
Megyen, mendegél Péter, a balfelé vezető úton, egyszer egy nagy vadon
erdőbe ért, hol már messziről meglátott egy farkast, mely az út mellett
az alfelén űlve guggolt.
Itt Péter a húrra illesztett egy nyilveszőt, hogy majd agyon lövi az
ordast.
– Ne lőjj agyon, mondja a farkas, inkább odaadom az egyik kölykömet.
Péter nem lőtte agyon a farkast, hanem elfogadta az ordas-kölyköt.
Volt már neki egy állatja.
A Megyen, mendegél tovább, előtalál egy tigrist. Erre is ráfogja a
nyilát, hogy majd agyon lövi.
– Ne lőjj agyon, mondja a tigris, inkább odaadom az egyik kölykömet.
Péter leeresztette a nyilat s a tigrist nem lőtte agyon; de a
tigriskölyköt elfogadta.
Volt már neki két állatja: egy farkas és egy tigris.
Megyen, mendegél tovább a nagy vadon erdőben, egyszer lát az út mellett
a két lábán űlni, egy nagy oroszlánt. Péter is ráfogta a nyilát, czéloz,
hogy majd agyon lövi, de az oroszlán megszólalt, mondván:
– Ne lőjj agyon, inkább odaadom az egyik kölykömet.
Péter leeresztette a nyilat, de az oroszlánkölyköt elvette.
És igy volt már neki három állatja: farkas, tigris és oroszlán.
Megyen, mendegél az ő három állatjával, egyszer elér egy olyan városba,
mely egészen gyászszal volt bevonva, mintha az egész városnak halottja
lett volna.
Vízi Péter bemegyen a legszélső házhoz, hol egy özvegy öreg asszony
lakott. Köszön neki.
– Isten jó nap, anyámasszony!
– Fogadj isten királyfi! hát mi járatban vagy?
– A vitézség pálmáját keresem!
– Hahó királyfi! nem kell azt keresni, mégis megtalálhatod! meglelheted
pedig itt e gyászszal bevont városban.
– De el is felejtem kérdeni, mondá a királyfi, mi dolog az, hogy az
egész város gyászszal van bevonva, mintha mindenkinek halottja volna?
– Haj! igazán mondja: itt mindenkinek halottja van! a halott pedig nem
egyéb, mint a király egyetlenegy, 18-éves, hajadon leánya, egy ékes
virágszál, ki beillenék a csillagok közé is, de még ott is ő lenne a
legszebb! S ezt a kerek föld legszebb virágát egy rút, tizenkét fejű
sárkány gyomrába akarják eltemetni, a kigyók, békák temető helyére!… de
majd el is fárad az állásban a királyfi?… tessék ide a melegre, a
tűzlóczára leűlni, míg elbeszélem a történetét.
– Köszönöm szépen, de inkább szomjas mint fáradt vagyok: azért egy korsó
vizet kérnék.
– Vizet, vizet! aranyért se’ lehet azt a mi várasunkban kapni, de csak
tessék leűlni, majd elbeszélem a historiáját; azonban tejjel
szolgálhatok, – mi magunk is hét számra nem iszunk egyebet!
– Huszonnégy esztendeje már annak, kezdé beszédét az öreg asszony, hogy
városunk kútjában egy felette elrepülő sárkány egy nagy ebadta sárkány
tojást hullatott. A sárkánytojásból kikelt egy tizenkét fejű sárkány,
mely a kútat magáénak tartotta s adót vetett rá. Az adó pedig nem volt
egyéb, mint minden évben egy 18 éves leány. Már az egész város 18 éves
leányát adóba fizettük, csak egy van hátra, s ez: a király egyetlenegy
hajadon leánya. Most tehát ezen van a sor; ezt kell eltemetni a sárkány
gyomrába, kigyók, békák temető helyére! mert különben, bárha az egész
város szomjan veszne is el, egy csepp víz nem sok, de még annyit se
enged meríteni. S ha pedig oda addják neki a király egyetlenegy 18 éves
leányát: többet nem kiván semmit, hanem elszáll vele messze, messze nagy
Sárkányországba. Ezért van felséges királyfi az egész város feketével
bevonva, ezért van mindenkinek gyásza, ezért van mindenkinek halottja,
kit reggel, délbe és este mindig sirathat. Azért az öreg király az egész
országban kihirdettette, hogy az, a ki a leányát megmenti s legyőzi a
tizenkét fejű sárkányt: annak adja feleségül fele birodalmával együtt. S
holnap lesz az a nap, hogy vagy a sárkányt ölik meg, vagy a leányt vetik
be a kútba!
Vízi Péter nem szólt semmit az özvegy asszonynak, de azért föltette
magában, hogy ha addig él is, megküzd a sárkánynyal; ezért másnap még
hajnalban fölkelt, fente erősen a kardját s jól tartotta állatait. S
mikor mind ezzel egészen készen volt, kieresztette aranyhaját,
felöltötte legszebb köntösét s ekkor ugy nézett ki mintegy csillag.
Az egész országban csak két ember jelentkezett, hogy meg küzd a tizenkét
fejű sárkánynyal: Vízi Péter és valami Vörösherczeg; de ez utóbbi, mikor
meglátta a tizenkét fejű sárkányt: ijedtében a kút mellett lévő görbe
fűzfára mászott fel s onnan nézte, hogy Vízi Péter mint verekedik meg a
sárkánynyal.
Hárman voltak jelen: a király leánya, biborba-bársonyba öltözve, a sok
drágakő: arany, gyémánt csak úgy csillogott rajta, mint az égen a fényes
csillag; Vízi Péter három állatjával és a fára futott Vörösherczeg.
A sárkány, hogy meghallotta, hogy addig nem adják oda neki a király
leányát, míg az ország vitézével meg nem verekedik: csak úgy okádta ki a
kútból a vörös, kék és zöld lángot, hogy jobban se kellett!
A vörös, kék és zöld láng után a sárkány dühösen kiugrott a kútból s
akkorákat fújt, hogy még egy gályavitorlát is képes lett volna
fenekestől együtt felforgatni; aztán neki rontott Vízi Péternek.
Összecsaptak. Vízi Péter csak azon volt, csak azon mesterkedett, hogy a
fejéhez férhessen; a sárkány pedig csak azon, hogy pikkelyes-pánczélos
farkával mellen üthesse a vitézt. Ezért szüntelen kerülgették egymást.
Már-már Vízi Péternek majd kampesz lett; jó kardja hagyta cserbe, mert a
mint döngetni kezdé a sárkány pánczélos mellét: ketté pattant tövében.
Búgott a tört kard, hasitotta a levegő-eget s ép a Vörösherczeg hátában
állott meg. Nagyot sikoltott ez, ugy annyira hogy ennek hallatára
mindkettő felhagyott a küzdéssel. De a királyleány sem rest: izíbe más
kardot adott Vízi-Péternek.
Ezt látva a sárkány, csikorgatta két sorfogát, s orrán-száján okádta a
különféle lángot.
Most kétszeres erővel rontott a királyfira s az már hátrálni kezdett; de
most Vízi Péter három állatja is kedvet kapott a küzdésre, rárohantak a
tizenkét fejű sárkányra s körbe-körbe forgatták; farkát akarták elkapni.
A tigris végre mint legügyesebb ugró, elkapta a fenevad farkát; utána a
farkas is belecsimpaszkodott, végre az oroszlán is legnehezebb csombókul
odakötözte magát.
A tizenkét fejű sárkány mindenkép szabadulni akart e három csomboktól:
azért összeszedvén minden erejét, farkánál fogva a levegőégbe magasra
emelte a három állatot s a földhöz ütötte; ujra fölemelte s ismét a
földhöz ütötte; de azért, bár nagyokat nyekkent a három szegény állat,
azok nem tágítottak, hanem annál jobban szoritották a sárkány farkát!
Igy tizenkétszer emelte föl a levegőbe s tizenkétszer ütötte a földhöz.
De ezalatt Vízi Péter se pihent, hanem beugrott a sárkány tátott szájába
s hogy fejére le ne csukódhasson e furcsa madárfogó: buzogányával
peczkelte ki. S kardjával aztán véres útat vágott magának. E véres úton
haladva fölkereste a sárkány lelkét, mely fekete galamb-forma volt; s
azt szíven szurva, megadta neki a halálos döfést.
Hogy kirántotta kardját a fekete galamb szivéből, fekete vére három
sugárban magasra szökelt fel s befecskendezte az ifjú királyfit. – A
fekete galamb halálosan vergődött saját fekete vérében, mindig
lassabban-lassabban pihegett melle, míg utoljára egészen lecsendesűlt s
ekkor hangos roppanással ketté szakadt a sárkány élte-fonala.
Vízi Péter ekkor sorba járta a sárkány tizenkét fejét s mindegyikbe
egy-egy aranyalmát talált. Ezeket zsebre rakván, a sárkány oldalán ajtót
vágott magának, s kibújt rajta nagy lucskosan és nagy véresen.
Három állatja még most is tartotta a sárkány farkát s csak akkor
eresztették el, mikor gazdájuk egyenként névről szólitotta; de eléb még
ekkor is egy jót haraptak rajta.
Vízi Péter hogy igen el volt fáradva, lehajtotta fejét a királyi hajadon
ölébe s elnyomta a buzgóság. Hasonlókép cselekedett három állatja is;
elnyujtózva heverésztek körülötte s aztán azok is elaludtak.
Ezt látván a fűzfán űlő szép madár, lerepűlt onnan s hírtelen, hogy ne
kiálthasson, a király kisasszony száját bekötötte, aztán fölvette a
királyfi kardját s Vízi Péter fejét hóhérmódjára levágta.
A királyi hajadonnak pedig erős kegyetlenül megparancsolta, hogyha nem
hallgat s hogyha nem azt mondja a mit ő: halálnak halálával öli meg.
Aztán nagy diadallal vonult be a városba, hogy ő ölte meg a tizenkét
fejű sárkányt, hogy már szabad a város egyetlenegy kútja és hogy már
most az övé a jutalom bére: a szép királyi kisasszony tizennyolcz szűz
esztendejével, tizennyolcz tavaszával, tizennyolcz bimbajával és a fele
királysággal.
Természetesen mitsem tudtak a városban a dologról, a királyleány pedig
nem mert szólni: odaadták neki a szép leányt feleségül a fele
királysággal együtt, s lakták a hét világra szóló lakzit, mely hét
napig, egy álló hétig tartott.
Itt, fölébred a három állat, hát látják urok veszedelmét, csúfos
halállali kimultát: elkezdtek az égfelé tartott fővel csunyául vonítani
s szükölni, még pedig oly keservesen, hogy a ki azt hallotta volna, bíz
megesett volna a szive rajta.
Az oroszlán végre, minthogy őt illete az első szó, szólt ilyeténképen:
– Az én apám királyi udvarában egy túdós orvos im ezt beszélte: az
úti-lapu minden sebet begyógyit, és minden vágást összeforraszt: azért
próbáljuk meg ezt az orvosságot. S te tigris koma, minthogy legjobb futó
vagy, szaladj lóhalálába s hozz nekünk úti-laput.
A tigris se hagyta ezt magának kétszer mondani, hanem a fejét a szügyébe
vágta s lóhalálába rohant úti-lapuért.
A mint igy nyakra-főre rohan, előtalál egy nyulat, mely ép úti-lapot
vitt fiainak.
– Mit viszesz te kis nyúlacska? kérdi tőle a tigris.
– Úti laput a fiaimnak.
– Add ide, mert orvosságnak kell.
Mit volt mit tenni a szegény nyúlnak, odadta az úti-laput.
Szalad a tigris az úti-lapuval s átadta a farkasnak, mely köztök a
legjobb orvos volt.
A farkasból lett orvos Vízi Péter fejét az úti-lapu segítségével oda
ragasztja; de most az egyszer, a nagy sietség vagy mi miatt, elég az
hozzá, az orvos úr ügyetlen volt, mert a tirkóját forditotta előre, a
képesfelét pedig hátra.
Az oroszlán, mint a kinek legtöbb esze volt, azonnal észrevette a
galibát s figyelmeztette rá az orvos urat.
Az orvos pedig a főt hirtelen lekapta, mely már kezdett odaforrni, aztán
pedig megigazította úgy a mint kellett: a képesfelét forditotta előre, a
tirkóját pedig hátra.
Ugyan megjárta volna a szegény Vízi Péter, ha oly állapotban, mint azt
az orvos ur legelőször oda ragasztotta, talált volna fölébredni; elől
lett volna a tirkója, hátul pedig a képesfele!
Az úti-lapu csakugyan használt! mert Vízi Péternek semmi baja sem lett,
csak egy veres vonal látszott a forradás helyén.
Nó, megállj Vörösherczeg, mondta magában a királyfi, még te is rá
kerülsz az ebharminczadjára s megfizeted ennek az árát busásan; szeget
szeggel: életért éltet, nyakért nyakat és fejért fejet!
Midőn aztán a királyfi ezeket mind elgondolta, felállván, a sárkány
tizenkét fejéből kiszedte az aranyfogakat, melyek mindegyik szájban
párosan találtatának. Mikor aztán ezekkel is készen volt, az
aranyfogakat tarisznyára tette, az ő három állatjával együtt a város
végen lakó özvegy öreg asszonyhoz szép csendesen haza ballagott.
Itt az egész város, az egész ország készül a királyi lakzihoz: tehenet
vágnak, ökröt sütnek, száz akós hordót fúrnak s boldognak,
boldogtalannak szólt a muzsika, húzta a czigány: – csak Vízi Péternek
nem, neki szíve húzott busabbnál búsabb nótákat, hogy az a nagy erős
vitéz ennek hallatára majd sírva fakadt, mint egy gyermek és mint egy
asszony, kik, hogyha valami baj éri, egyebet sem tudnak, csak a szájukat
vonják félre.
Az egész várost a fekete posztó helyett pirossal vonták be, az útakat
virágokkal hintették meg. Minden szív virágzott, minden arcz, mint ama
tündöklő nap az égen, fénylett az örömtől: – csak Vízi Péter viselt
gyászt, fekete gyászt, szomoruság jelét; csak az ő arcza volt sötét.
Hej! abból a nagy búbánatból és abból a nagy szomoruságból jut még
valakinek! s jaj neked, ezerszeres jaj Vörösherczeg, mert ha ezer lelked
volna is, mégis mindegyiket kioltaná Vízi Péter azzal a nagy
sötétséggel, mely őt gyászszal boritotta be.
De még a királyfi csak várt, csak várt; még nem volt idős a haragja;
hagy nőjön, hagy erősödjön: ezért epével, embersárral, emberméreggel
etette-itatta; mert a harag azt eszik, azt iszik s attól hizik meg
akkorára, hogy óriás lesz belőle!…
Csak hagy nőjön még, hagy nevekedjék!
De azonban Vízi Pétert, meg a három állatját egy lánczos kutya kezdte
mardosni, mely rettentő szájával, s ebben két sor iszonyú fogával a
gyomruknak esett s horgas inával horpaszukat szoritotta. Ez a lánczos
kutya volt pedig az éhség; pedig úton útfélen szólt a hegedű, pedig az
emberek lakzit laktak mintha mindenki újra megházasodott volna, vagy
mindenki most adta volna férjhez egyetlenegy legkedvesebb leányát.
– Eh, gondolta magában Vízi Péter, ez igy nem jól van; ezen segíteni
kell!
Azért elküldte a lakodalomba a farkast, nyakába akasztván egy nagy
irdatlan kosarat.
Megyen, mendegél a farkas a nagy kosárral, de a király kutyái, melyek
akkorák voltak mintegy szamár, nadrágot, szűk nadrágot akartak neki
szabni. De a farkas az ily szabókat nem szerette, azért kifizette őket
apró pénzzel. Ez az apró pénz volt pedig éles fogai harapása.
Bemegyen a farkas a palotába s megállt az ajtószegben.
A Vörösherczeg alól azonnal kiugrott egy aranyvánkos. Hasztalan tették
alá, újra kiugrott; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer ugrott ki
alóla, végre abba hagyták.
Az ékes mennyasszony pedig a farkast azonnal felösmerte; fölkelt a négy
vánkosról, mert ilyen alkalommal a királyi mennyasszonyok és vőlegények
négy-négy vánkoson szoktak űlni, – s úgy megrakta a farkas kosarát,
hogyha még többet akartak volna is rárakni, még se fért volna!
De a farkast, a mint kiment a rezidenczia udvarára, újra elővették
udvari szabói, hogy majd megnadrágolják; de a farkas se vette tréfára a
dolgot, kiugrott a palánk tetején s a kosár fölöslegét kizúditotta. Igy
menekedhetett meg a lakodalomból, hol ő kegyelmét akaratlanúl is
megtánczoltatták.
Ez az elemózsia elég volt két napig s a lánczos kutya elhallgatott; de
harmad napra újra ugatni kezdett: azért, hogy elnémitsák, mert vess a
kutyának majd nem ugat, a királyfi harmad napra a tigrist küldte el még
nagyobb kosárral a lakodalomba.
Ezt is előfogták a király kutyái, hogy majd megtánczoltatják: ezért a
legerősebb kutya két lábra állt s átölelte a szinte két lábra álló
tigris darázskarcsú derekát s elkezdték kettecskén a német tánczot
járni; de a tigrisnek is olyan kedve kerekedett, úgy belejött a tánczba,
hogy a király kutyáit mind sorra tánczoltatta; mind a palánkhoz és
házoldalához verte. Aztán diadalmasan nyitott be a palotába s megállt az
ajtó megett.
A Vörösherczeg alól újra kiugrott egy aranyos vánkos, melyet hasztalan
raktak alá, mindig kiugrott alóla; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer
ugrott ki s végre abba hagyták.
Hogy meglátta a tigrist a király leánya: azonnal megösmerte, fölkelt az
aranyos négy vánkosról s megrakta úgy a kosarat, hogyha még akartak
volna is rá tenni, még se tehettek volna.
A tigris szájába vette a kosarat, kiment a palotából; de a kutyák feléje
se mertek szagolni, csak a ház végéről ugattak.
Ez az elemózsia ujra elég volt két napig. Hogy jóllakott a lánczos eb,
elnyúgodott; de harmad napra újra fölemelte rettentő száját, s
elbüffentette magát: azért Vízi Péter most már az oroszlánt küldte el,
egy irdatlan nagy kosárral.
De már ennek a királyi kutyái feléje se mertek szagolni, szükölve
futottak szanaszét, ki a házvégére, ki a csűr megé.
Itt, bemegyen az oroszlán a királyi rezidencziába, a Vörösherczeg alól
újra kiugrott egy aranyos vánkos, melyet hasztalan raktak alá, mindig
kiugrott alóla; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer ugrott ki, végre
abba hagyták.
A királyleánya, az ékes mennyasszony, hogy meglátta az oroszlánt az
ajtószegben a nagy kosárral: azonnal megösmerte, s úgy tele rakta a
kosarát, hogy ha még akartak volna is rá rakni, még se fért volna.
Ez az elemózsia újra elég volt nekik két napig, s hogy jóllakott az
örves kutya: elnyugodott, de harmad napra ismét fölemelte a fejét s
elbüffentette magát.
De már ekkor Vízi Péter maga ment látogatóba a lakodalomba.
Látogatóba? véres lakodalomba, hol emberhús az étek, hol embervér a
piros bor.
Jaj neked Vörösherczeg! ha ezer lelked volna is, mégis megkellene
halnod!
Hogy belépett Vízi-Péter, a Vörösherczeg alól tüstént kiugrott a
negyedik aranyos vánkos, s a csupasz lóczán űlt.
Hej, inkáb űlt volna ő a puszta földön, hej, nemcsak a puszta földön,
hanem a puszta éles kövön is meztelen testtel, mint azon a csupasz
aranylóczán.
Vízi Péter egyszál kardra hítta ki a nyomorultat, s kétfelé hasitotta a
fejét. Kiomlott fekete vére, fekete lelke pedig elszállt, meg se állt a
pokol gyehenna lángjáig, hol a mint a felett repült volna, két szárnya,
két légi evezőlapátja összeperzselődött s a tűzbe esett; ott égett
eléghetlenűl, ott vergődött szabadulás nélkül. Ha sírt is s ha jajgatott
is, csak a tűzet élesztette s az annál jobban égett.
Most a királyleány, az ékes mennyasszony az egész történetet színről
színre, úgy a mint történt, elbeszélte.
– Hogyha nem hiszik, vette át a szót a menyasszonytól Vízi Péter, im itt
van tizenkét aranyalma, melyeket a sárkány fejeiből szedtem ki; ime itt
van huszonnégy sárkány fog, melyeket a sárkány tizenkét szájából törtem
ki.
Senki se emelt szót ellene, még maga az öreg király is jobb szerette e
csinos királyfit, mint ama Vörösherczeget, ki magán hordta a nevét,
pedig tudjuk, mint a szóbeszéd mondja: vörös ember, vörös ló, vörös
kutya, egy se jó.
Ekkor kezdődött el mégcsak a hadd el hadd! bezzeg nem hét napig, hanem
hét hétig tartott a lakzi; térdig jártak abba a jóféle tyúkhús levesben,
s még az árvagyermeknek is akkora darab kalács volt a kezében, hogy majd
letörte a derekát!
Hogy elmultak a mézes-mákos hetek: Vízi Péter vadászni készült.
– Óh, szivem szép szerelme! mondja a királyné, ne menj a
Boszorkánytanyába vadászni, mert sötétebb az a csillagtalan éjfélnél,
rosszabb a pokolnál; mert nincs rá eset, hogy onnan valaki, a ki oda
bevetődött, kijött volna s isten fényes napját valaha látta volna.
Vízi Péter égre-földre igérte, hogy kerüli a Boszorkánytanyát, mint
ördög a tömjént, pedig magában elhatározta, hogy egyenest a
Boszorkánytanyának fordítja a szekérrúdját, de vele volt három állatja
is.
Megyen, mendegél a királyfi, egyszer felbukik előtte egy sánta nyúl.
Vízi Péter sem rest, czéloz, de nem talál.
Mi dolog ez, gondolkozik magában Vízi-Péter, az ő keze sohasem szokott
hibázni?!
Megyen, mendegél odább vagy száz lépésnyire, ujra felugrik előtte a
sánta nyúl.
Vízi Péter sem rest, kapja a nyilát s czélba veszi a nyúlat, de ismét
nem talál.
Mi dolog ez, tanakodik magában Vízi Péter, az ő keze sohasem szokott
hibázni?!
Megyen, mendegél odább a királyfi, újra felugrik előtte a sánta nyúl.
Vízi Péter sem rest, czélba veszi az átkozott sánta nyúlat s czéloz, –
de harmadszor is vad helyett bakot lőtt.
Most a vitéznek ideje sem volt a haragra és bosszankodásra; ime! mintha
az isten fényes napja egyszerre leszakadt volna a feje felül és mintha
egyszerre elvesztette volna a szemevilágát: egy nagy vadon, sötét
erdőben lelte magát. A három állat is megszeppent s szükölve futkározott
gazdája körül.
Vízi Péter is hasztalan tekintett fel a verőfényes égre, neki az nem
sütött, neki az nem világitott, mert ott olyan sötét volt, hogy a kanál
is megállott volna benne s a legvékonyabb sugárka is, habár oly vékony
lett volna is, melyet tündérek szoktak tőfokába húzni, s azzal mint
valami aranyfonállal tündéröltönyt varrnak, mondom az ily vékony sugárka
sem bírta volna hegyes lángdárdájával keresztül ütni azt a koromfekete
sötétséget.
Ime! Vízi Péter a Boszorkánytanyában, a sötétség országában, a poklok
hálójában volt megfogva!
Itt Vízi Pétert mindenféle vörös szemű, csuszó-mászó állatok raja
özönlötte körül; százlábú csodabogarak, egy fejjel és egy szemmel;
sárgahasú kigyók, piros fulánkkal és lángnyelvvel, – apró sárkánykölykök
tizenkét, huszonnégy fejjel, mindenik fejben két sor foggal s a két sor
fog közül hosszú lángfullánkkal, lángdárdával és a lábai alatt vörös
szemű varancsos békák ugráltak odább-odább, melyek oly méreggel köpik
tele az ember szemét, hogy belőle csak egy csepp is örökre kioltaná az
ember szeme világát.
Megyen, mendegél odább Vízi Péter, tapogatva mint a vak. Itt a feje
fölött fekete denevérek csaptak el. Sebes repülésükkel és szárnyaikkal
arczul csapdosták a királyfit, aztán czinczogva-vihogva lecsaptak a
fejére, s aranyhajának estek. S tán azt tövestől mind kiszaggatták,
megették és felfalták volna, ha az be nem lett volna fedve a sisakkal.
Hogy a királyfi odább megyen, a fekete denevéreket baglyok tábora,
kuvikok, halálmadarak serege váltotta fel s űzte tovább. Ott huhogtak,
ott kuvikoltak a fülébe. A bagoly huhikolás, halálmadár kuvikolás pedig
a halál, a fekete halál előjele, előpostája.
Megyen, mendegél odább a királyfi, mint a vak tapogatozva, itt, vörös
szemű ebek csordája, vérbe forgó szemekkel, csaholva-ugatva vették
körül. Majd farkaikat lábaik közé csapván, vonitani kezdtek. S ettől ez
a nagy erős ember is ugy reszketett mint a kocsonya, mint a nyárfalevél,
mint a gyáva gyermek, ki még az orrát sem tudja megtörölni.
És e kutya vonitás is mind a halál, a fekete halál előjele, a halál
postája!
Megyen, mendegél odább, itt-ott, helylyel-közzel embercsontok voltak
elszórva; itt egy kéz, ott egy lábszár, emitt egy kézfő, amott egy
koponya… Az embercsontok mindig gyakoriabbak, gyakoriabbak lettek,
mignem Vízi Péter egy patak partjára ért, de itt is a patakban víz
helyett embervér folyt s véres főket hordott a hátán.
Ezt látva Vízi Péter – valjon nem gondolt-e arra, hogy igy még az ő vére
is folyhat, s az ő feje is lehet hajó, csolnak, vagy tán dereglye e
furcsa patakon?!
De ha akart volna is igy gondolkozni, nem ért volna rá, mert irtóztató
lárma ütötte meg a füledobját; még pedig olyakat ütött rajta, hogy majd
beszakította!
Megyen a lárma-felé, hát látja, hogy ott meghalt vén asszonyok nyelvei,
melyeket még holtok után is fejszefokkal kellett volna agyonverni, hogy
elhallgassanak, tövestől kiszakítva ott handrikáltak mindenféle
másvilági dolgokról; perlekedtek, veszekedtek túlvilági pletykákról, ki
véknyabban, ki vastagabban, mint az orgonasípok, s oly lármát csaptak,
hogy attól még Jeriko falai is leomlottak volna!
E vén asszonyok nyelvei voltak a pokol muzsikusai.
Erre előjöttek a tánczosok. Ezzek voltak pedig a forgószelek.
Melyek aztán elkezdték a német tánczot járni, körbe-körbe forogván
iszonyú forgással, hogy láttukra szinte káprázni kezdett az ember szeme.
De tánczosuk nem volt, most tehát azt kellett szerezni.
Mindegyik forgószél neki állt egy-egy sudarfának, azt tövestűl
kiszakasztották s elkezdtek azokkal ujra tánczolni. S azokat úgy
megforgatták, hogy mikor letették, pozdorjává változtak.