Életbölcseség: Aforizmák - 12

és nyiltságban az árulásra – és megfordítva is. Ez az igazi
életbölcseségnek ki nem apadó forrása: ilyformán cselekvésünk mindenkor
megfontolt lesz és nem egykönnyen csalódunk. Annyi ez mindössze, hogy az
idő elkövetkező hatását előre számításba vettük. De talán semmiféle
ismerethez nem szükséges annyira a tapasztalat, mint a dolgok
állhatatlanságának és változandóságának helyes megismeréséhez. Minden
állapot ugyanis, amíg tart, szükségszerűen és teljes joggal áll fönn.
Minden év, minden hó, minden nap olyannak látszik, mintha most az ő
igazságának virradt volna föl örökre. De nem így van: csupán a
változandóság örökös. Az az okos, akit az állandóság látszata meg nem
téveszt, sőt előre látja[22] a legközelebbi változás irányát.
Az emberek a dolgok ideiglenes állapotát, illetve pályájuk irányát azért
tartják rendszerint maradandónak, mert a hatásokat tartják szemük előtt,
de az okokat föl nem fogják, pedig ezek rejtik magukban a jövő
változások csiráját, míg a hatás semmit sem tartalmaz abból. Ehhez
tartják magukat és fölteszik, hogy az előttük ismeretlen okok, melyek
ilyen hatást tudtak létrehozni, azt fenn is tudják tartani. Megvan
amellett az az előnyük, hogy ha tévednek, az mindig unisono történik;
ezért is az őket érő baj mindig általános, holott a gondolkodó fő, ha
tévedett, még egyedül is áll. Mellesleg megerősítése ez ama tételemnek,
hogy a tévedés mindig a következményből az okra való következtetésre
ered. (Lásd: „Welt als W.“ I. köt. 90. l., 3. kiad. 94. l.)
Az időt pedig csak elméletileg és hatásának megsejtésével anticipáljuk,
de nem úgy, hogy a gyakorlatban is elébevágjunk, időnek előtte kívánva
valamit, amit csak az idő hozhat meg. Mert aki így jár el, azt fogja
tapasztalni, hogy nincs rosszabb, lelketlenebb uzsorás az időnél, mely a
tőle kicsikart előny után súlyosabb kamatot szed minden zsidónál. Így
például oltatlan mész és melegség által, úgy meghajthatjuk a fát, hogy
néhány nap alatt levelet hajt, kivirágzik és gyümölcsöt hoz: de aztán el
is hal. Ha az ifjú a férfi nemzőerejét már most akarja gyakorolni, akár
csak néhány hétre is és tizenkilencéves korában azt tenni, amit
harmincéves korában nagyon jól megtehet: az idő megadja az előleget, de
jövendő évei erejének egy része, sőt talán életének egy része lesz az
érte járó kamat. Vannak olyan betegségek, melyekből csak úgy lehet
teljesen kigyógyulni, ha azoknak természetes lefolyást engedünk,
minekutána nyom nélkül, maguktól eltünnek. Ha azonban most, azonnal és
éppen most akar valaki meggyógyulni: az idő itt is ad előleget, elűzi a
betegséget, de életfogytig tartó gyöngeség és krónikus baj lesz a
kamatja. Ha háborús, nyugtalan időkben szükségünk van pénzre, még pedig
azonnal, éppen most, úgy kénytelenek leszünk ingatlanainkat vagy
állampapírjainkat értékük egyharmadán, vagy még azon alul is eladni,
holott teljes értékét megkapnók értük, ha néhány évig várni akarnánk: de
mi arra kényszerítjük, hogy kölcsönt adjon. Vagy például tetemes
összegre van szükségünk valamely nagyobb utazáshoz: egy vagy két év
alatt jövedelmünkből megtakaríthatnók. De nem akarunk várni, tehát
kölcsönt veszünk fel, vagy tőkénkből vesszük el, azaz az idő nyujt
előleget. Itt a kamat a pénztárunkban támadt rendetlenség, tartós és
folyton nagyobbodó deficit lesz, melytől sohasem bírunk többé
megszabadulni. Ilyen az idő uzsorája: áldozatául esik mindenki, aki
várni nem tud. Az idő kimért járását siettetni akarni a legköltségesebb
vállalkozás. Óvakodjunk tőle, hogy az időnek adósaivá váljunk a
kamatokkal.
50. Jellemző és a mindennapi életben gyakran szembeötlő különbség a
közönséges és az okos emberek közt, hogy azok a bekövetkezhető
veszedelmek megfontolásánál és felbecsülésénél csak azt kérdik és azt
viszik tekintetbe, ami ehhez hasonló már _megtörtént_, míg ellenben az
okosak azt fontolják meg, ami esetleg _megtörténhetnék_, vagy a spanyol
közmondás szerint: lo que no acaece en un anno, acaece en un rato (ami
meg nem történik egy év alatt, megtörténik egy perc alatt). És ez a
különbség természetes is: mert annak áttekintéséhez, ami
_megtörténhetik_, ész szükséges, ahhoz ami _megtörtént_, csupán érzékek.
Életelvünk legyen: áldozzunk a gonosz démonoknak! Ne riadjunk vissza
némi fáradság, idő, kényelmetlenség, körülményesség, pénz vagy
nélkülözés rááldozásától, hogy valamely szerencsétlenség lehetősége
előtt becsukjuk a kaput. Minél többet áldoztunk rá, annál kisebb,
távolabb eső is kevésbé valószínű lesz annak a bekövetkezése. E szabály
legvilágosabb példája a biztosítási díj. Nem egyéb ez, mint a gonosz
démonok oltárain nyilvánosan és mindenkitől bemutatott áldozat.
51. Semmiféle esemény felett ne ujjongjunk és ne jajveszékeljünk
túlságos hangosan: egyrészt minden dolog forgandósága, másrészt
ítéletünk gyarlandó volta miatt, mely gyakran megtéveszt bennünket
afelől, hogy mi válik előnyünkre és mi kárunkra. Szinte mindenki
jajveszékelt már afölött, ami utóbb igaz javára vált vagy ujjongott
azon, ami később legnagyobb szenvedéseinek lett a forrása. Szépen
fejezte ki Shakespeare az ellene ajánlott érzületet:
I have felt so many quirks of joy and grief
That the first face of neither, on the start,
can woman me unto it.[23]
(All’s well, A. 3. sc. 2.)
Aki szerencsétlenség eseteiben nyugodt marad, tanujelét adja, hogy
ismeri az életben előfordulható bajok nagyságát és nagy számát és azt,
ami éppen most érte, igen csekély részéül veszi annak, ami vele a
jövőben megtörténhetik.
E stoikus felfogás mellett nem lehetünk soha (conditionis humanae
oblitus) megfeledkezők emberi mivoltunkról, hanem mindenkor emlékezzünk
róla, mennyire szomorú és nyomorúságos az emberi sors és mily sok bajnak
van kitéve élete. Hogy ezt a belátást mindenkor ébren tartsuk, elég egy
pillantást vetnünk körülöttünk: mindenütt szemünkbe ötlik a küzdés,
vergődés és kínlódás a nyomorult, kietlen, mitsem nyujtó, puszta létért.
Igényeinket eszerint leszállítjuk, beletaláljuk magunkat minden dolognak
és állapotnak gyarlóságába, szembenézünk a szerencsétlenségekkel, hogy
elkerüljük vagy elviseljük azokat. Tartsuk állandóan szem előtt, hogy a
kis és nagy szerencsétlenségek az élet tulajdonképeni elemei. Azért nem
kell a rosszmájnak módjára, miként _Beresford_, az emberi életnek óráról
órára jelentkező nyomorúságai (miseries of human life) fölött lamentálni
és arcunkat fintorítani, még kevésbé in pulicis morsu Deum invocare
(bolhacsipésnél Istenhez könyörögni). Inkább legyünk óvatosak a
szerencsétlenségek megelőzésében és elhárításában, jöjjenek azok bár
emberektől vagy dolgoktól, hogy ravasz rókaként szépen kitérhessünk
minden balszerencse elől, ami valójában pusztán álcázott ügyetlenség.
A balszerencse elviselése nem esik annyira nehezünkre, ha eleve
lehetőnek képzeltük el és elkészültünk bekövetkezésére. Mert ha az
esetet bekövetkezése előtt mint puszta lehetőségét nyugodtan fontolóra
vesszük, akkor kiterjedését minden irányban világosan áttekinthetjük és
végesnek látjuk. Ha a szerencsétlenség aztán valóban bekövetkezik,
hatása nem nagyobb való súlyánál. Viszont ha nem így fogadjuk, hanem
készületlenül ér a baj, ijedtségünkben első pillanatban képtelenek
vagyunk a baj nagyságát helyesen megítélni. Áttekinthetetlen lévén,
könnyen mérhetetlennek, a valóságban sokkal nagyobbnak tűnik fel. A
sötétség és bizonytalanság nagyobbnak tüntet fel minden veszedelmet.
Hozzájárul ehhez még az a körülmény, hogy a lehetségesnek vett
szerencsétlenség mellé elképzeljük a vigaszul szolgáló okokat és
elhárításuk eszközeit is.
A szerencsétlenség elviselésére mi sem tesz bennünket jobban képessé,
mint annak az igazságnak a belátása, hogy: minden ami történik, a
legnagyobbtól a legkisebbig, szükségszerűen történik. (Lásd az Akarat
Szabadságáról, szóló pályamunka, 62. l. magyarul Kelen Ferenctől, a
Filozófiai Írók Tára XVII. kötete.) Mert az elkerülhetetlen
szükségszerűségbe könnyen belenyugszik az ember. Az ott nyert megismerés
mindent, még a legfurább véletlennek látszó dolgokat is oly
szükségszerűnek tünteti fel, mint azt, amely a legismertebb törvények
szerint és teljesen előrelátva következett be. Rámutatok itt arra, amit
(Welt als Wille I. köt. 345. és 346. l. 3. kiad. 261. l.) az
elkerülhetetlenség és szükségszerűség fölismerésének megnyugtató
hatásáról mondottam. Aki e megismeréstől át van hatva, előbb minden
lehetőt megtesz, aztán készséggel elszenvedi, amit el kell viselnie.
A bennünket óránként kínzó apró baleseteket úgy tekintjük, mint aminek
az a célja, hogy szerencsénk idején is gyakorlatban maradjunk és a nagy
szerencsétlenségek elviselésére szolgáló erőnk teljesen el ne ernyedjen.
A mindennapi bosszantásokkal, kicsinyes súrlódásokkal, jelentéktelen
összeütközésekkel, illetlenségekkel, pletykával szemben legyünk
vértezettek, miként Siegfried. Meg se érezzük, ne engedjük szívünkhöz
férkőzni, dobjuk el magunktól, mint útunkba kerülő kavicsot és semmi
esetre be ne fogadjuk belső megfontolásunk tárgyai közé.
52. Amit közönségesen sorsnak mondanak az emberek, az többnyire a maguk
ostoba csínytevése. Szívleljük meg Homérosz szép szavait (Ilias XXIII.
313. és folyt.), ahol az okos megfontolást ajánlja. Mert ha
gonoszságainkért csak a túlvilágon kell lakolnunk, ostoba csínyeinkért
már e földön – bár néha kegyelemben is lehet részünk. Nem az tetszik
félelmetesnek és veszedelmesnek, aki dühös tekintetű, hanem az okos
nézésű: mert bizonyos, hogy épp oly félelmes fegyvere az embernek az
esze, mint az oroszlánnak a körme.
A tökéletes világfi sohasem tétovázik és soha el nem hamarkodik semmit.
53. Az okosság mellett boldogulásunkra felette lényeges tulajdonság a
bátorság. Ezekkel természetesen nem ajándékozhatjuk meg önmagunkat,
hanem az elsőt anyánktól, az utóbbit apánktól kapjuk örökbe: mégis erős
szándékkal és rászoktatással sokat lendíthetünk a már meglevőn. Ebben a
világban, melyben kérlelhetetlen „érc-kockák hullanak“, vasakaratra van
szükség, páncélra a sors és az emberek ellen. Az élet merő küzdelem,
minden talpalattnyi előrehaladásért meg kell verekedni és joggal mondja
Voltaire: on ne réussit dans ce monde, qu’á la pointe de l’épée, et on
meurt les arme á la main. (Ezen a világon csak kardunk hegyével
boldogulhatunk és fegyverrel kezünkben halunk meg.) Gyáva az olyan
lélek, mely ha felhők tornyosulnak vagy akár csak feltűnnek,
összezsugorodik, elcsügged és jajgat. Inkább az legyen a jeligénk: tu ne
cede malis, sed contra andentior ito. (Ne hátrálj a bajok elől, hanem
bátran haladj előre!)
Míg valamely veszélyes dolognak a vége még kétes, amíg megvan a
lehetősége, hogy jóra forduljon, nem szabad elcsüggednünk, hanem álljunk
ellen. Az időjáráson sem szabad kétségbeesnünk, míg egy darabka kékség
mutatkozik az égen. Sőt vigyük annyira, hogy elmondhassuk:
Si fractus illabatur orbis
Impavidum ferient ruinae.
(Ha romba dől is a világ, mint rettenthetetlent temessenek el a romok.)
Az élet és javai nem érik meg, hogy gyáván összeszorulva megremegjen
értük a szívünk:
Quocirca vivite fortes,
Fortiaque adversis apponite pectore rebus.
(Éljetek hát bátrakként és bátor szívvel nézzetek szembe a bajokkal.)
De ebben is túlzásba mehetünk: a bátorság vakmerőséggé fajulhat. Hogy
fentartsuk magunkat, bizonyos mértékig félénkségre van szükségünk: a
gyávaság ennek csupán túllépése. Ezt nagyon találóan fejezi ki Verulami
Bacon a páni félelemről (terror Panicus) adott etimológiai
magyarázatában, mely jóval különb a Plutarchosénál (de Iside et Osir c.
14.). Ugyanis Pan-ból, a megszemélyesített természetből vezeti le
ilyformán: Natura enim rerum omnibus viventibus indidit metam, ac
formidinem, vitae atque essentiae suae conservatricem, ac mala
ingruentia vitantem et depellentem. Verumtamen eadem natura modum tenere
nescia est: sed timoribus salutaribus semper vanos et inanes admiscet;
adeo ut omnia (si intus conspici darentur) Panicis terroribus plenissima
sint, praesertim humana.[24] (De sapienia veterum VI.) Különben jellemző
tulajdonsága a páni félelemnek, hogy nincsen világos tudata az okairól,
hanem azokat inkább pusztán föltételezi, minsem ismeri, sőt szükség
esetén a félelem okául magát a félelmet adja meg.


VI. FEJEZET.
AZ ÉLETKOROK KÜLÖNBSÉGÉRŐL.
Nagyon szépen mondta Voltaire: akiben nincs meg korának a szelleme, azt
korának minden szerencsétlensége sujtja. Helyén való lesz tehát az
életboldogságnak szentelt e fejtegetések végén egy pillantást vetnünk
azokra a változásokra, amelyeket az életkorok rajtunk előidéznek.
Egész életünkön át mindig csak a _jelen_ van hatalmukban, sohasem több.
A különbség csak annyi, hogy éltünk kezdetén hosszú jövőt látunk magunk
előtt, a vége felé pedig hosszú multat mögöttünk. Továbbá, hogy
temperamentumunk, de nem a jellemünk, némely ismeretes változáson megy
át, amely körülmény mindenkor más és más szinezetet ad a jelennek.
Főművemben kimutattam (II. köt. 31. fej.), hogy _gyermekkorunkban_
sokkal inkább _megismerő_, mint _akaró_ lények vagyunk, ennek ott az
okait is kifejtettem. Éppen ezen alapszik életünk első negyedének a
boldogsága, melyre később mint az elvesztett paradicsomra gondolunk
vissza. Gyermekkorunkban kevés viszonyaink és csekély szükségleteink
folytán csekély az akaratot megindító inger is. Lényünk nagyobb része a
_megismerésbe_ merül el. Az értelem korán fejlődik, ha nem is érik – az
agyvelő már a hetedik évben eléri a teljes nagyságot – és szünetlenül
táplálékot keres a még _új_ lét egész világában, ahol minden az ujdonság
mázában ragyog. Ez a forrása gyermekéveink kimeríthetetlen
költészetének. A költészetnek, mint minden művészetnek, a lényege
ugyanis a plátói eszmének a felfogásában rejlik, abban t. i., hogy
minden egyes dologban a lényegest és így az egész fajban közöst
meglássuk. Ezáltal minden egyes dolog nemének képviselője gyanánt lép
föl és _egy_ eset ezerre érvényes. Ámbár úgy tetszik, hogy gyermekkorunk
jeleneteiben mindig csak a mindenkori egyes tárggyal vagy esettel
vagyunk elfoglalva és pedig csak amily mértékben az pillanatnyi
akarásunkat érdekli: valójában máskép áll a dolog. Az élet ugyanis egész
jelentőségében oly újnak és az ismétléstől még el nem kopott
benyomásaival oly frissnek tetszik előttünk, hogy gyermeki játékaink
közepette csöndben és világos szándék nélkül azzal foglalkozunk, hogy az
egyes jelenetekből és eseményekből magát az élet lényegét és alakjainak
alaptípusát felfogjuk. A dolgokat és személyeket, miként Spinoza
mondaná, az örökkévalóság szempontjából szemléljük. Minél fiatalabbak
vagyunk, annál inkább jelenti minden egyes dolog szemünkben az egész
fajt. Ez évről évre csökken és ezen alapszik a benyomás különbsége,
melyet a dolgok ránk ifjúságunkban és vénségünkben gyakorolnak. Ezért
válnak a gyermekkor és a kora ifjúság tapasztalatai minden későbbi
ismereteink tipusaivá és kategóriává, amelyekbe minden későbbi
ismereteinket, ha nem is mindig tudatosan, belefoglaljuk. Így már
gyermeki éveinkben kialakul világnézetünknek a szilárd alapja, kitetszik
sekélysége vagy mélysége. Későbbre csak a teljes kivitel, a befejezés
marad, de lényegében nem változik. A gyermekkorban e tisztán objektív és
így poétikus szemlélet az uralkodó, amit támogat az a körülmény, hogy
akaratunk még távolról sem lép föl teljes energiájával. Innét van némely
gyermeknek az a komoly, fürkésző tekintete, amelyet Rafael angyalainál,
különösen a Madonna del Sisto-n levőknél oly szerencsésen felhasznált.
Ezért oly boldogok a gyermekkor évei, ezért emlékezünk rájok mindenkor
sóvárgással.
Míg mi a dolgok első, _szemléletes_ megértésének ezzel a komolysággal
szenteljük magunkat, addig a nevelés azon fáradozik, hogy bennünket a
_fogalmakkal_ ismertessen meg. Azonban a fogalmak nem nyujtják a
tulajdonképpeni lényeget, ellenben minden ismeretünk alapja és valódi
tartalma a világ szemléletes felfogásában rejlik. Ezt azonban csak mi
_magunk_ nyerhetjük el és semmi más _kioktatás_ itt nem használ. Miként
erkölcsi, úgy értelmi értékünk is nem kívülről áramlik belénk, hanem
saját lényünk mélyéből fakad. A született balgából Pestalozzi nevelő
művészete sem alakíthat gondolkodó embert: soha! Balgának született,
balgakép kell, hogy meghaljon.
A külvilágnak e mélységes első szemléletéből érthető meg, hogy miért
vésődnek be oly mélyen az emlékezetünkbe gyermekkorunknak környezetei és
tapasztalatai. Ugyanis osztatlanul engedtük át magunkat azoknak,
figyelmünk el nem szóródott, az előttünk feltűnő dolgokat úgy néztük,
mintha nemükben páratlanok, sőt mintha egyáltalán az egyetlen létezők
volnának. Később azonban az ismertté vált dolgoknak nagy tömege elveszi
bátorságunkat és türelmünket.
Ha visszaemlékszünk itt arra, amit főművemnek fönt említett kötetében,
372. lap (3. kiadás, 425. lap) kimutattam, hogy tudniillik minden
dolognak _objektív_, vagyis puszta _képzetekben_ való létezése mindig
örvendetes, míg szubjektív létezése, mint ami akarásból áll, erősen
vegyítve van fájdalommal és szomorúsággal: akkor a dolognak rövid
kifejezésére ezt a tételt is el fogjuk fogadni: minden dolog gyönyörű,
amint _látjuk_, de csúf, amint _van_.
Gyermekkorunkban a dolgokat inkább a szemlélet, az objektívitás
oldaláról tekintjük, semmint a lét, az akarat szempontjából. Minthogy az
előbbi a dolgoknak az örömet nyujtó oldala, a szubjektív és csúf
ellenben még ismeretlen előttünk, ezért az ifjú értelem a valóság és
művészet minden elébe kerülő alakját csupa boldog lénynek tartja. Azt
tartja, hogy a létük még sokkal szebb a látszatuknál. A világ
édenkertnek tűnik fel szemében, Arkádia ez, melyben mindannyian
születtünk. Ebből támad később a való élet utáni szomjúság, a tettek és
szenvedések áhítása, amely az élet forgatagába kerget bennünket. Ebben
aztán megismerjük a dolgok másik oldalát, a létét, vagyis az akaratét,
ahol minden lépésünknél gátat találunk. Majd elkövetkezik lassanként a
nagy csalódás, a kiábrándulás kora, melynek beálltával azt szokták
mondani: l’âge des illusions est passé (az illúziók kora lejárt). És ez
a kiábrándulás mindig tovább halad, mindig teljesebbé válik.
Gyermekkorunkban olyannak látjuk az életet, mint a távolból nézett
színházi díszletet, öregségünkben pedig, mint mikor azt közvetlen
közelből nézzük.
Egy másik körülmény is hozzájárul a gyermekkor boldogságához. Miként
tavaszelőn minden lombnak egy a színe és majdnem azonos az alakja, úgy
hasonlítunk gyermekkorunkban egymásra, miért is kitűnő a harmónia a
gyermekek közt. Ám a serdüléskor megkezdődik a szétágazás és mindig
nagyobb lesz, mint a kör küllőinél.
Az ifjúkor boldogságát azonban rendszerint megzavarja, sőt meg is
semmisíti a szerencse hajhászása, amelyről szilárdan hisszük, hogy
életünkben el kell hogy érjük. Ebből fakad aztán a mindig csalódó
reménykedés és az elégedetlenség. Egy megálmodott, elmosódó boldogságnak
csalóka képei és szeszélyesen megválasztott alakjai lebegnek előttünk és
hiába keressük az eredetijöket. Ezért vagyunk ifjúkorunkban rendszerint
elégedetlenek helyzetünkkel és környezetünkkel. Ugyanis ezeknek
tulajdonítjuk azt, ami általában az emberi élet ürességének és
szegénységének a járuléka, amellyel most kötünk először igazán
ismeretséget, miután egészen más dolgokat vártunk.
Sokat nyernénk vele, ha idejében kiírtanók az ifjúból azt a rögeszmét,
hogy az életben sok, nagy boldogság vár reá. De ennek ép az ellenkezője
esik meg, midőn rendszerint az életet előbb ismerjük meg a költészetből,
semmint a valóságból. A költészet festette jelenetek saját ifjúságunk
pirkadó színeiben pompáznak tekintetünk előtt, csoda-e, hogy sóvárgás
kínoz bennünket megvalósulásuk után és utána kapunk a – szivárványnak!
Az ifjú élete folyását érdekes regény formájában várja. A csalódás, mint
már említettem (II. köt. 374. l.), el nem maradhat. Azoknak a képeknek
éppen az a varázsa, hogy csak _képek_ és nem valóságok. Csak így
maradhatunk meg azokat szemlélve a tiszta megismerés nyugalmas és
megelégedett lelkiállapotában. A megvalósulás áhítása már megindítja
akaratunkat, ettől pedig elválaszthatatlan a fájdalom. Az érdeklődő
olvasót itt még az említett kötet 427. lapjára (3. kiad. 488. l.) is
utalom.
Éltünk első felét a boldogság utáni kielégítetlen sóvárgás jellemzi,
második felét pedig a szerencsétlenség miatt való aggódás. Ekkor ugyanis
már többé-kevésbé világosan kiismertük, hogy minden boldogság csupán
csak képzeleti, ellenben a szenvedés, az a való. E korban azért is,
legalább az okosabb, inkább szenvedéstől és zaklatástól ment állapotot
keres, mintsem élvezetet.[25]
Ha ifjú koromban csöngetést hallottam ajtómon, felvidultam: azt hittem,
no, most jön. Későbbi években hasonló alkalommal inkább ijedtségfélét
éreztem: azt gondoltam, most aztán itt van!
Az ember világával való érintkezés is két ellentétes érzést vált ki a
kiváló és tehetséges egyéniségből. Az ilyen ember voltaképpen nem igen
tartozik abba a világba és kiválóságának mértékéhez képest
többé-kevésbbé egyedül áll. Ifjúkorban gyakran _elhagyottnak_ érzi
magát, későbbi években ellenben a világból _menekülőnek_. Az első érzés
kellemetlen és a világ nem ismeréséből fakad, a másik kellemes és a
világ megismeréséből támad.
Az élet másik fele, mint valami zenei periódusnak második szakasza,
kevesebb törtetést, de annál több nyugalmat mutat. Míg ifjúságunkban azt
képzeljük, ki tudja mi minden boldogság és gyönyör tanyája a világ, csak
rátalálni nehéz, addig öregségünkben tudjuk, hogy minderre hiába várunk
és ebbe belenyugodva élvezzük a tűrhető jelent és örömet találunk
kicsiségeken.
Az érett ember élettapasztalata révén nyert _elfogulatlanságával_ máskép
látja a világot, mint az ifjú és a gyermek. Csak most látja a dolgokat
egyszerű valóságukban, míg a gyermek és az ifjú előtt az igazi világot
délibáb fátyolozza el, maga szeszélyéből, hagyományos előítéletekből és
szertelen képzeletéből szövődött képekkel.
A tapasztalatnak ugyanis első teendője, hogy bennünket az ifjúság
agyrémeitől és hamis fogalmaitól megszabadítson. A legjobb, ámbár
negatív nevelés feladata aból állana, hogy az ifjúságot ezektől megóvja,
ez azonban felette nehéz dolog. E célból a gyermek szemkörét eleinte
lehető szűkre kellene korlátolni, ezen belül azonban csupa világos és
helyes fogalmakkal megismertetni. Csak miután az e körben levőket mind
helyesen felfogta, lehetne azt tágítani, mindig ügyelve arra, hogy semmi
homályos vagy félig és ferdén értett fogalom fenn ne maradjon. Ennek
folytán a dolgokról és emberi viszonyokról korlátolt és igen egyszerű,
de másrészt világos és helyes fogalmakkal bírna, amelyek csak folytonos
tágításra szorulnának, de helyesbítésre nem; és így tovább az ifjúkorig.
E módszer különösen megköveteli, hogy ne engedjük meg a regényolvasást,
hanem pótoljuk megfelelő életrajzokkal, ilyen például a Frankliné, a
_Moritz_-féle Anton Reiser-é stb.
Midőn fiatalok vagyunk, azt véljük, hogy az életpályánkra fontos és
nagykövetkezményű események és személyek síp- és dobszókísérettel lépnek
fel. Öregségünkben visszapillantva azonban azt látjuk, hogy valamennyien
teljes csöndben a hátsó ajtón, szinte észrevétlenül osonnak be.
Az életet e szempontból hímzett szövethez is hasonlíthatjuk, melynek
színét látjuk az ifjúságunkban, öregségünkben pedig a visszáját. Ez nem
annyira szép, mint tanulságos, mert megmutatja a szálak összefüggését.
Még a legnagyobb szellemi fölény is csak a negyvenedik életév után
juthat igazán érvényre. Az évek érettségét és a tapasztalat gyümölcsét a
szellemi erő sokszorosan felülmúlhatja, de sohasem pótolhatja: amaz
ellenben még a legközönségesebb ember javára is ellensúlyozza a
legnagyobb szellemű, de ifjú ember erejét. Ez azonban csak személyes
társalgásra, nem pedig a művekre vonatkozik.
Minden kiválóbb ember, aki nem tartozik az emberiségnek a természettől
oly mostohán megáldott öthatodához, csak nehezen lesz szabad negyvenedik
életéve után az embergyűlölet némi árnyalatától. Amint természetes is,
magáról másokra következtetett és lassanként kiábrándulva belátta, hogy
az emberek vagy az ész vagy a szív tekintetében, legtöbbször pedig
mindkettőben hátralékban vannak. Ezért hát szívesen elkerüli a mások
társaságát. Egyáltalán az ember saját belső értékéhez mérten kedveli
vagy gyűlöli a magányosságot, azaz a maga társaságát. A mizantrópiának
erről a fajtájáról értekezik _Kant_ is, Kritik des Urtheilskraft c.
művében, az első rész 29. §-ához írt általános megjegyzés vége felé.
Ifjú embernél értelmi mint erkölcsi tekintetben rossz jel, ha korán
beletalálja magát és otthonos az emberek vásári sürgésében és mintegy
elkészülve lép az életbe: ez nemtelenségre vall. Ellenben bizonyos
idegenkedés, meglepődő, félszeg és fonák magaviselet nemesebb
természetre mutat.
Ifjúságunk vidámsága és bátor életkedve részint azon alapszik, hogy a
hegynek fel menve, nem látjuk a halált, mely túl a hegy lábánál
várakozik ránk. De ha átlépjük a csúcsot, akkor igazán megpillantjuk a
halált, amelyet eddig csak hallomásból ismertünk. Ekkor megcsappanván az
életerő, sülyedni kezd az életkedv is. Az ifjonti gondtalanságot szomorú
komolyság váltja fel és ez az arcra is rányomja a bélyegét. Míg fiatalok
vagyunk, bármit is mondjanak, az életet végtelennek tartjuk és ehhez
képest is bánunk az idővel. Minél idősebbek leszünk, annál inkább
takarékoskodunk vele. Öregebb korunkban minden elmúlt nap ahhoz hasonló
érzést vált ki belőlünk, melyet a halálraítélt érez minden lépésnél, a
vérpadhoz közeledve.
Az ifjúság szempontjából az élet végtelenül hosszú jövő, az öregség
szemével tekintve nagyon rövid mult; úgy, hogy kezdetben olyannak
mutatkozik, mint a tárgyak, ha a messzelátó objektív lencséjét tesszük
szemünk elé, de a végén, mintha a szemlencsét. Meg kell öregedni, tehát
_sokáig_ kell élni, míg az ember megérti, hogy mily _rövid_ az élet.
Minél korosabb az ember, annál kisebbeknek látszanak az emberi dolgok
összesen és egyenként. Az élet, mely ifjúságunkban szilárdnak és
állandónak tetszett, most tiszavirágéletű, gyors tüneménynek látszik.
Ifjúságunkban az idő sokkal lassabban halad. Ezért is életünk első
negyede nemcsak a legboldogabb, hanem a leghosszabb is. Sokkal több
emléket is hagy maga után és kétannyi elmesélni való van rajta, mint a
rákövetkező korokon. Mint a tavaszi napok, szinte tűrhetetlenül hosszúak
az ifjúság idői. Ősszel ellenben rövidebbek, de egyúttal derültebbek,
állandóbbak a napok.
De vajjon miért látjuk öregkorban a mögöttünk levő életet oly rövidnek?
Mert oly rövidnek tartjuk, mint az emlékezetét. Ebből pedig kihullott
minden jelentéktelen és sok kellemetlen részlet és így kevés maradt
benne. Miként értelmünk egyáltalán úgy emlékező erőnk is felette
tökéletlen: a megtanultat gyakorolni, a multon kérődzni kell, hogy a
feledés mélységébe ne sülyedjen. De a jelentéktelen és kellemetlen
dolgokon nem szoktunk kérődzni. A jelentéktelen dolgok száma pedig
mindig szaporodik, mert sok olyan körülmény, mely eleinte jelentősnek
tetszett, utóbb lassanként a számtalan ismétlődés folytán elveszíti
jelentőségét. Ezért emlékezünk jobban korábbi életéveinkre, mint a
későbbiekre. Minél tovább élünk, annál kevesebb esemény lesz oly fontos
és jelentős előttünk, hogy utóbb kérődzzünk rajta. Pedig csak úgy
őrizheti meg az emlékezetünk, különben elfeledjük. Így szalad hát időnk
mindinkább kevesebb nyomot hagyva maga után. De a kellemetlenséget sem
szívesen idézzük vissza emlékezetünkbe, különösen ha azok hiúságunkat
sértik. Ez pedig a leggyakoribb eset, mert ritkán ér bennünket szenvedés
teljesen a hibánkon kívül. Ezért elfelejtünk sok kellemetlenséget.
Ez a kettős veszteség az, ami emlékezetünket oly röviddé teszi és
arányosan mindig rövidebbé, minél hosszabb lesz a tárgya. Miként a
parton a tárgyak mindinkább kisebbednek és kevésbé felismerhetőkké
válnak, ha hajón tőlük távolodunk, úgy letűnt éveink, élményeink és
cselekvéseink is. Hozájárul még, hogy néha az emlékezés és képzelő erőnk
éltünk valamely rég elmúlt jelenetét oly elevenen idézik fel, mint a
tegnapi napot és egészen a közelünkbe hozzák. Ez onnét van, mert
lehetetlen az egész hosszú multat egyetlen képben megjeleníteni, már
csak azért is, mert az egyes elmúlt eseményeket nagyrészt elfeledtük és
csupán általános, elvont fogalmunk maradt róla, nem pedig szemléletünk.
Ezért tetszenek oly közellévőknek a mult egyes jelenetei, mintha csak
tegnap történtek volna. A köztük lefolyt idő pedig eltűnik és az egész