Életbölcseség: Aforizmák - 03

Total number of words is 3921
Total number of unique words is 1962
26.0 of words are in the 2000 most common words
37.5 of words are in the 5000 most common words
44.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
ezekkel rokon esztétikai élvezetekhez. Ha mégis divat és tekintély egy s
mást e fajtából rátukmál, lehetőleg gyorsan igyekszik túlesni a kínos
robotoláson. Csak az érzéki élvezetek bírnak valóságos értékkel előtte,
ezekben talál kielégítést. Osztriga és pezsgő jelenti életének a
csúcspontját, a testi jóléthoz szükséges dolgok megszerzése pedig annak
a célját. Még hagyján, ha ez sok dolgot ad neki. Mert ha e javak már
készen hullanak az ölébe, akkor biztos martaléka lesz az unalomnak.
Hiába tesz próbát ellene minden elképzelhető mulatsággal, amilyenek:
bál, szinház, társaság, kártya, hazárdjáték, lovak, asszonyok, ivás,
utazás stb. Mindez ott mit se használ, ahol a szellemi szükségletek
hiánya a szellemi élvezeteket lehetetlenné teszi. Ezért jellemző
sajátsága a filiszternek bizonyos tompa, száraz, szinte állati
komolyság. Semminek nem örül, semmi nem izgatja, semmi nem vált ki
belőle részvétet. Mert az érzéki élvezeteket csakhamar kimeríti, a
társaság pedig, mely hozzája hasonló filiszterekből áll, mihamarabb
untatni fogja, a kártya végül kifárasztja. Marad utoljára a hiúság
gyönyörűsége, mely abban áll, hogy a többieket gazdagságban, rangban,
befolyásban vagy hatalomban fölülmúlja, akik ezért aztán bizonyos
tiszteletben részesítik. A hiúság élvezeteihez tartozik még az is, hogy
ilyen „kiválóságokkal“ társaloghat valaki és ragyogásuk visszfényében
sütkérezhetik (snob). A filiszter ez alaptulajdonságából következik,
hogy másokkal szemben nem támaszt szellemi követelményeket, mivel neki
magának is csupán fizikai szükségletei vannak. Ellenkezőleg, a szellemi
képességek inkább rosszindulatát, sőt gyűlöletét keltik fel. Érezvén
ugyanis szellemi kisebbségét, tompa, titkos irígység rág a lelkén,
amelyet még önmaga előtt is gondosan rejtegetni igyekszik, mi által az
néha csöndes dühvé növekszik belsejében. De soha eszébe nem jutna, hogy
ilyenféle tulajdonságokhoz mérje valakinek az értékelését vagy
megbecsülését. Ezt kizárólag a rang és gazdagság, hatalom és befolyás
számára tartja fönn, amelyek szemében az egyetlen igazi kiválóságok,
melyekben maga is tündökölni szeretne. Mindez onnét van, hogy a
filiszternek nincsenek szellemi szükségletei. Minden szenvedésének az a
kútfeje, hogy az idealitásokban nem talál élvezetet és mindenkor
realitásokra szorul, hogy az unalomtól megmenekülhessen. Ezek ugyanis
részint csakhamar ki vannak merítve és akkor nemhogy szórakoztatnának,
hanem inkább kifárasztanak, részint pedig mindenféle bajt idéznek elő.
Az idealitások ellenben ki nem meríthetők, ártatlanok és ártalmatlanok.
A boldogságunkat előmozdító személyi tulajdonságokról szóló emez
elmélkedésemben a fizikaiak mellett főkép az értelmieket vettem
szemügyre. Hogy pedig az erkölcsi derékség is mily közvetetlenül okozója
boldogságunknak, azt az Erkölcs alapjáról szóló pályaművemben már
kifejtettem. Elég itt ráutalnom.


III. FEJEZET.
A VAGYONRÓL
Helyesen és szépen osztotta Epikuros, az életboldogság nagy tanítója az
emberi szükségleteket három osztályba. Az elsőbe tartoznak a
természetesek és szükségesek: ha ezeket ki nem elégíti az ember,
fájdalmat okoznak. Ide tehát csak az élelmet és ruházatot (victus et
amictus) sorozzuk. Könnyen kielégíthetők. A másodikba a természetesek,
de nem szükségesek: ez a nemi kielégítés szükséglete. Ámbár Epikuros
ezt, Laertius értesítése szerint, nem említi föl (mint ahogy itt
különben is kissé kiigazítva és megjavítva adom elő az ő tanítását). E
szükséglet kielégítése már nehezebb. A harmadikba olyanok tartoznak,
melyek sem nem természetesek, sem nem szükségesek: ezek a fényűzés, a
dúslakodás, a pompa és fény szükségletei. Ezek végtelenek és
kielégítésök felette nehéz. (Lásd Diog. Laert L. X. c. 27., § 149. és
127. – Cic. de fin., I. 13.)
Nehéz, szinte lehetetlen megszabni a vagyonra nézve észszerű vágyainknak
a határát. E tekintetben ugyanis az egyéni megelégedés nem valamely
abszolut, hanem pusztán relatív nagyságon alapszik, t. i. az igényei és
birtoka közt levő viszonyon. Miért is a birtok fogalma magában tekintve
éppen úgy tartalom nélkül szűkölködik, mint valamely törtszám számlálója
a nevező nélkül. Az ember egyáltalán nem nélkülözi azokat a javakat,
amelyeket igényelni soha eszébe nem jutott, ezek nélkül is teljesen meg
van elégedve. Ellenben lehet valakinek százszor annyi birtoka és mégis
szerencsétlennek érzi magát, ha egyetlen olyan dolgot kell nélkülöznie,
amelyre igényt tart. E tekintetben is mindenkinek megvan a maga
látóhatára, melyen belül elhelyez mindent, ami rá nézve elérhető. E
látóhatár széléig érnek az igényei. Ha e körön belül valamely tárgy
elérhetőnek tűnik fel előtte, akkor boldognak érzi magát. Ha pedig a
fellépő nehézségek megfosztják az elérés reményétől, akkor boldogtalan.
Ami azonban a szemkörén kívül esik, az egyáltalán nem hat rá. Ezért nem
nyugtalanítják a szegényt a gazdagok nagy birtokai, másrészt ezért nem
vígasztalja a gazdagot minden temérdek vagyona, ha egy-egy vágya nem
teljesül. A gazdagság olyan, mint a tenger vize, minél többet iszik
belőle az ember, annál szomjasabb lesz. Ez a dicsőségre is ráillik.
Jó mód vagy gazdagság elvesztése után, mihelyt az első fájdalom elmúlt,
rendes hangulatunk nem igen különbözik az előbbitől. Ez onnét van, hogy
miután a sors vagyonunk tényezőjét csökkentette, mi is a magunk részéről
erősen csökkentjük igényeink tényezőjét. A szerencsétlenségnél ez a
legfájdalmasabb műtét: ha ez megtörtént, a fájdalom mindinkább
csillapul, utóljára már egyáltalán nem érezzük, a seb beheged.
Megfordítva pedig szerencse esetén megeresztjük igényeinknek a fékét,
nagy szabadjára: ebben rejlik az öröm. De ez sem tart tovább, mint amíg
a műtét teljesen végre nem hajtatott. Az igények tágabb mértékét is
megszokjuk és utóbb közönyösekké válunk a neki megfelelő vagyon iránt.
Ezt fejezi ki Homérosz is (Od. XVIII. 130–137.): Olyan a halandó ember
érzülete, amilyennek napról napra az emberek és istenek atyja
megformálja. Elégedetlenségünknek az a nyitja, hogy újra meg újra
megkíséreljük igényeinknek tényezőjét felfokozni, holott a másik
tényezőnek változatlansága ezt meggátolja.
Nem kell csodálkozni rajta, hogy az oly szegényes és amellett igényekkel
telt faj, mint amilyen az ember, mindennél jobban és őszintébben becsüli
és tiszteli a _gazdagságot_, még a hatalomnál is, mely csupán mint
gazdagságszerző eszköz becses. Azon sincs mit csodálkozni, hogy a
gazdagság kedvéért minden egyebet félredob és halomra dönti ideáljait.
Gyakran hányják az embernek szemére, hogy vágyai főkép a pénz felé
húzzák és hogy ezt mindenek fölött szereti. Pedig az csak természetes,
sőt elkerülhetetlen, hogy szeresse ezt a fáradhatatlan Proteust, mely
minden pillanatban kész olyannyira változékony vágyainak és sokféle
szükségleteinek mindenkori tárgyává változni. Minden más dolog csupán
egyetlen kívánságunkat, egyetlen szükségletünket bírja kielégíteni: az
eledel csak az éhesnek jó, a bor az egészségesnek, orvosság a betegnek,
a bunda csak télen, a nő az ifjúnak való és így tovább. Mindez tehát
csak relatíve jó. A pénz az egyetlen abszolút jó, mert nem csupán
egyetlen konkrét szükségletet elégít ki, hanem általában a szükségletet.
A _meglévő vagyont_ védőbástyának kell tekinteni a sok, előfordulható
baj és szerencsétlenségek ellen, nem pedig a világ gyönyöreinek
megszerzésére kötelező eszköznek.
Akik hazulról vagyontalanok és végre valamely tehetségük révén nagy
keresethez jutnak, rendesen azt képzelik, hogy a tehetségük az állandó
tőke, jövedelmük pedig annak a kamata. Ehhez képest szerzeményükből
mitsem tesznek félre, hogy állandó tőkét takarítsanak meg. A legtöbben
aztán el is szegényednek, mert keresetük megcsökken vagy egészen el is
apad. Tehetségük ugyanis kimerülhet, mert múló természetű volt, ilyen a
szépművészetek gyakorlásának majdnem minden ága, – vagy pedig csak
bizonyos különös körülmények és konjunktúrák közt érvényesülhetett,
amelyek megszűntek. A mesteremberek e tekintetben jobb sorban vannak. Az
ő képességeik nem mennek oly könnyen veszendőbe és a legények ereje is
pótolhatja, készítményeik pedig a szükséglet tárgyai, tehát mindenkor
vevőre találnak. Más azonban a művész és mindenféle virtuóz sora. Ezért
is drágán fizetik őket. Csak üdvös volna rájuk nézve, ha keresetüket
tőkének, nem pedig, elég vakmerően, csupán kamatnak tekintenék, miáltal
biztos romlásnak mennek elébe. – Akiknek azonban öröklött vagyonuk van,
azok mindjárt helyesen meg tudják különböztetni a tőkét a kamattól. Ezek
többnyire igyekezni fognak tőkéjüket biztosan elhelyezni és nemhogy
hozzányúlnának, ellenkezőleg, igyekeznek kamataiknak egy nyolcadrészét
jövendő zavarok esetére félretenni. Legtöbbnyire jó módban is maradnak.
– Ez az egész megjegyzés nem alkalmazható a kereskedőkre. Ezeknek a pénz
a további szerzésre szolgáló eszköz, a mesterséghez tartozó szerszám.
Nem is pazarolják el, ha maguk szerezték is, hanem megtartják, sőt
gyarapítják. Ezért is egyetlen osztálynál sem oly otthonos a gazdagság,
mint a kereskedőinél.
Általános a tapasztalat, hogy akik az igazi szükséggel és nélkülözéssel
birkóztak, távolról sem félnek ettől annyira, mint akik a nyomort csak
hírből ismerik. Az elsőkhöz tartoznak az olyanok, akik szerencsés
esélyek vagy különös képességek révén a szegénységből elég hirtelen jó
módba kerültek, az utóbbiakhoz azok, akik jómódban születtek és benne
meg is maradtak. Ezek általában többet gondolnak a jövővel és
takarékosabbak, mint amazok. Ebből az következnék, hogy a szükség nem is
olyan rossz dolog, mint aminőnek távolról tetszik. Azonban ennek inkább
az az oka, hogy aki öröklött gazdagságban nőtt fel, annak a vagyon
nélkülözhetetlennek látszik, az élet olyan elemének, akár a levegő. Őrzi
is, akár az életét. Az ilyen ember legtöbbnyire rendszerető, óvatos és
takarékos. Aki ellenben szegénységben született, annak ez tetszik
természetes állapotnak. Ha valamikép gazdagsághoz jutott, ezt
fölöslegesnek tartja, amely csak élvezetre és elpazarlásra jó. Megvan
nélküle ép oly jól, sőt csak egy gondtól szabadult meg vele. A lóra
kapott koldus agyonhajszolja paripáját, mondja Shakespeare (VI. Henrik).
Ehhez járul még, hogy az ilyen embernek szilárd és túlságosan nagy a
bizodalma részint a sorsban, részint pedig saját képességében, mely már
kisegítette a bajból és szegénységből. Nem látja, miként a gazdag, a
végzet feneketlen mélységeit, hanem úgy gondolja, hogy ha sülyedve
feneket is ér, ismét csak felszínre fog emelkedni. Ebből az emberi
sajátosságból magyarázható, hogy szegény sorsból származó asszonyok igen
gyakran igényesebbek és pazarabbak, mint akik gazdag hozományt hoztak a
házhoz. A gazdag lányok ugyanis nemcsak vagyont hoznak magukkal, hanem
nagy igyekezetet, sőt öröklött hajlamot is annak a megtartására, ami a
szegényeknél rendszerint hiányzik. Aki egyébiránt ennek az ellenkezőjét
vitatja, az Ariosto első szatírájában maga mellett szóló érvelést talál.
Viszont Johnson dr. az én véleményemet osztja: A gazdag nő, aki
megszokta a pénzzel való bánást, okosan költi azt, míg aki csak
férjhezmenetelével jutott a pénz felett rendelkezési jogához, kedvet kap
a költekezésre és pazarlásra. (Lásd: Boswell, Life of Johnson, ann.
1776. aetat. 67.) Annak, aki szegény lányt vesz el, mindenesetre azt
tanácsolom, hogy ne hagyja rá egész vagyonát, hanem csak annak a
kamatait, főleg pedig legyen rá gondja, hogy gyermekeinek a vagyona ne
jusson az asszony kezére.
Nem gondolom, hogy tollamhoz méltatlant követek el, midőn e helyütt a
szerzett és öröklött vagyon megtartására irányuló gondosságot ajánlom.
Mert mérhetetlen előny az, ha az ember hazulról annyi vagyonnal
rendelkezik, hogy belőle, hacsak egyedül, család nélkül is, függetlenül
megélhet, anélkül, hogy dolgoznia kellene. Az emberi élethez tapadó
nélkülözéstől és bajtól való mentességet jelenti ez és felszabadulást az
általános robotolás alól, ami természetes sorsa az emberfiának. Csupán a
sors ilyetén kedvezése mellett mondhatjuk magunkat igazán szabadnak
születettnek, csak így vagyunk voltakép időnk és erőnk urai és
szólhatunk minden reggel: enyém a nap. Ezért végtelenül csekélyebb a
különbség az olyan két embert közt, kik közül az egyik ezer, a másik
pedig százezer tallérnyi járadék felett rendelkezik, mint akik közül az
egyiknek ezer tallérja van, a másiknak ellenben semmi járadéka sincs. Az
öröklött vagyonnak az olyannál van a legnagyobb értéke, aki magasabb
szellemi erők birtokában oly célokat szolgál, melyek a pénzszerzéssel
nem igen férnek össze. A sorstól kettősen megáldva géniuszának élhet. Az
emberiség iránt pedig százszorosan fogja leróni a tartozását, mert olyat
alkot, amilyenre más nem képes és ami az összességnek javára, sőt
dicsőségére szolgál. Lesz olyan, aki hasonló helyzetben emberbaráti
intézményekkel szerez magának érdemeket az emberiség körül. Aki azonban
még csak kisérletet sem tesz ilynemű tevékenységgel, sem valamely
tudományban el nem merül, hogy legalább a lehetőség szerint előbbre
vigye azt, az ilyen ember öröklött vagyona birtokában megvetést érdemlő
naplopó. De az ilyen ember boldog sem lesz, mert a szűkölködéstől való
mentessége belékergeti az emberi nyomorúság másik végletébe, az unalom
sorvasztó karjaiba, mely annyira kínozni fogja, hogy sokkal boldogabb
lenne, ha a szükség foglalkozáshoz juttatta volna. Ez az unalom azonban
könnyen kicsapongásokra csábítja, mi által csakhamar elveszíti a vagyon
nyujtotta előnyt, melyre méltatlannak mutatta magát. Valóban számtalan
ember csak azért került nyomorba, mert meglevő pénzét arra fecsérelte
el, hogy a nyomasztó unalom ellen pillanatnyi enyhülést szerezzen.
Máskép alakul a dolog, ha valaki az államszolgálatban akarja sokra
vinni. E célra barátokat, összeköttetéseket kell szereznie, hogy általuk
fokról fokra emelkedhessék, fel esetleg a legmagasabb állásokig. Ez
esetben alapjában véve előnyösebb minden vagyon nélkül indulni neki a
pályának. Annak, aki nem nemes származású, ellenben némileg tehetséges,
igazi hasznára és ajánlójává válik az a körülmény, hogy szegény ördög.
Mert az ember már a puszta szórakozásban is, a szolgálatban pedig még
sokkal inkább, leginkább a mások alábbvalóságát keresi és szereti. De
csak az olyan szegény ördög lehet annyira meggyőződve és áthatva saját
teljes, mély, határozott és minden irányú alábbvalóságától, amint erre
szükség van. Csak az ilyen egyén hajtja meg magát elég gyakran és elég
ideig, csak az ilyennek a hajlongásai mutatnak teljes derékszöget, csak
ő tűr el mindent és még mosolyog is hozzá; csak az ismeri el az érdemek
teljes értéktelenségét, csak az ilyen dicséri nyilvánosan, hangos szóval
vagy kövér betűkkel mesterművekként feljebbvalóinak vagy az egyébként
befolyásos embereknek irodalmi kontárságait, csak az ilyen érti a
kéregetést. Csak az ilyen igazolhatja idején, tehát még fiatal korában
azt a titkos igazságot, melyet Goethe a következőkben nyilvánított:
Az alávalóságot csak senki ne böcsmérelje
Az ám a hatalom, bármit is mondjanak róla.
West-Östl. Diwan.
Akinek azonban hazulról fogva van mit aprítania a tejbe, az rendesen
makrancos, nehezen kezelhető. Megszokta az emelt fővel való járást,
ellenben nem tanulta meg a fent vázolt művészetet, tán még el is
bizakodott esetleges tehetsége érzetében. Végül még képes a
feljebbvalóinak nálánál alábbvalóságát is észrevenni, méltatlanságok
láttára pedig megbokrosodik. Ezzel pedig az ember nem viszi előbbre a
dolgát a világon, sőt utoljára annyira jut, hogy az orcátlan
Voltaire-rel tartva így szól: csak két nap az életünk, nem érdemes hát,
hogy megvetésre méltó gazok előtt csúszva töltsük el. Inkább a virtuózok
pályájára, mint a nagyvilági emberekére vonatkozik Juvenalis mondása:
Haud facile emergunt, quorum virtutibus obstat res angusta domi. (Nem
könnyen merülnek fel azok, kiknek erényének útjában áll otthoni szűk
sorsuk.)
Az ember birtokához asszonyt és gyermekeket nem számítottam: mert ezek
inkább maguk birtokolják az embert. Már a barátokat inkább ide vehetnők,
ámbár a birtoklás itt is egyenlő mértékben, kölcsönösségen alapszik.


IV. FEJEZET.
AZ EMBER SZEREPÉRŐL
A mások véleményét rólunk saját emberi természetünk különös gyengesége
folytán általában nagyon sokra becsüljük; pedig a legcsekélyebb
gondolkodás megtaníthatna bennünket arra, hogy a saját boldogságunkra
nézve az számba se jöhet. Ugyanazért alig érthető: mennyire örül minden
ember belsőleg, mihelyt észreveszi, hogy idegenek mily kedvező véleményt
táplálnak róla és hiúságának valamely módon hizelegnek. Amily bizonyos,
hogy a macska dorombol, ha párszor végigsimogatjuk, ép oly biztosan
észrevehetjük a megdicsért ember arcvonásain a hirtelen kitörő öröm
jeleit, még az esetben is, ha a dicséret kétségkívül hazug. Az idegen
részről nyilvánuló tetszés jelei gyakran vigasztalják az embert
balsorsában, viszont bámulatos, mennyire bántólag hatnak reá a kívülről
jövő és becsületét, belső lelki világát érintő becsmérlő, gyalázó
nyilatkozatok. Amennyiben a becsület érzése a jellembeli tulajdonságon
alapul: sok emberre nézve – mint erkölcsiségük pótlószere – ez üdvös
hatású lehet; viszont az ember tényleges boldogságára és ennek két
legfőbb tényezőjére, a függetlenségre és nyugodt kedélyre inkább
hátrányosan és háborítólag, mint előnyösen hat.
Ugyanezért a mi szempontunkból tanácsos, hogy az értékek kellő
megbecsülése és helyes mérlegelése útján törekedjünk az idegen
vélemények iránti érzékenységünket mérsékelni úgy akkor, ha dicsérnek,
mint akkor, ha bántanak bennünket: mert mindkettő egy húron pendül.
Különben az ember mindig a mások véleményének és ítéletének rabja marad.
Sic leve, sic parvum est, animam quod laudis avarum subruit ac reficit.
(Ily hitvány és kicsinyes dolog az, ami lesújtja és fölvidítja a
dicséretre áhító szívet.)
Ugyanazért amaz értéknek helyes megbecsülése, amelyet az ember
bensejében _önmagának_ ér, azzal szemben, amit az ember a _mások_
szemében ér, – sokban fog hozzájárulni boldogságunkhoz. Ez első tételbe
tartozik saját egyéni életünk idejének teljes tartalma, szóval annak
valódi belső értéke, vagyis mindama javak, amelyeket az ember
egyéniségéről és vagyonáról szóló fejezetekben bővebben méltattunk. –
Mert e viszonyok hatásának a tere _a saját egyéni öntudatunkban van_.
Ellenben az a körülmény, hogy mik vagyunk a mások számára – _az a mások
öntudatában_ találja alapját.[6] Ez pedig olyas valami, mi reánk nézve
közvetetlenül nem is létezik, hanem csak közvetve, amennyiben befolyása
van a mások viselkedésére velünk szemben. És ez is tulajdonképpen csak
annyiban jön tekintetbe, amennyiben befolyással bír olyas valamire, ami
által módosulást szenvedhet az, amit mi bensőleg saját magunk számára
képviselünk. Másrészt az, ami idegen ember öntudatában végbemegy, mint
olyan, reánk nézve közömbös és mi is lassanként közömbösökké válunk
azokkal szemben, ha kellő tudomást szerzünk arról, milyen felületesek a
mások gondolatai, mily korlátoltak a fogalmaik, mily kicsinyesek a
gondolataik, mily visszásak a nézeteik és a legtöbb főben mily sok
tévedés honol s ha saját tapasztalatainkból rájövünk arra, hogy
alkalomadtán mily kicsinyléssel nyilatkoznak az olyan emberekről,
akiktől nincs mit tartani, vagy azt hiszik, hogy nem szereznek arról
tudomást; különösen, ha csak egyszer is meghalljuk, hogy a legkiválóbb
emberről is egy fél tucat ostoba ember milyen lenézéssel nyilatkozik. Be
kell látnunk ilyenformán, hogy aki az emberek véleményére nagyobb súlyt
helyez: túlságos nagy tiszteletben részesíti őket.
Mindenesetre szomorú sorsra jut az, aki boldogságát nem a kétrendbeli s
általunk fentebb részletezett javakban keresi, hanem ebben a
harmadikban, vagyis nem abban, ami az ő belső valója, hanem az idegenek
véleményében. Mert tudnunk kell, hogy lényünknek s így boldogságunknak
tulajdonképpeni alapja a mi állati természetünk. Ugyanazért jólétünk
első kelléke az egészség, másodsorban a fentartáshoz való eszközök
jönnek tekintetbe, tehát a gondnélküli megélhetés. Becsület, fény, rang,
dicsőség – bármily nagy értéket is képviseljenek ezek – ama lényeges
javak előtt háttérbe szorulnak s azokat nem pótolhatják, sőt szükség
esetén ezeket amazokért szívesen feláldozzuk. Ugyanazért nagy szerencse
reánk nézve, ha idejekorán látjuk be, hogy mindenki elsősorban a saját
bőrében él, nem pedig a mások véleményében és hogy tehát a mi tényleges
személyes állapotunk, amely számos körülmény által – egészség, vagyoni
viszonyok, szellemi képeség, lakás, asszony, gyermekek stb. –
befolyásoltatik, a mi boldogságunkra százszorta fontosabb, mint a mások
véleménye felőlünk. Ellenkező tévhit boldogtalanná tesz. Lelkesen
szavalják: „Az élet fölött áll a becsület!“ Pedig ez annyit jelent: „Az
élet, a jólét mit sem ér; fődolog az, amit mások rólunk gondolnak!“ Ezt
a közmondást mindenesetre mint túlzást foghatjuk fel, melynek az a
prózai igazság az alapja, hogy boldogságunkhoz és az emberek közt való
éléshez a becsület – vagyis mások véleménye mirólunk – gyakran
feltétlenül szükséges; de erre később visszatérek. Viszont ha belátjuk
azt, hogy az emberek nagyrésze hosszú életük legfőbb célját abban látják
és szüntelen erőlködésben s ezer veszély és fáradság között csak arra
törekszenek, hogy a mások véleményében emelkedjenek, amennyiben nemcsak
hivatalokat, címeket és rendjeleket, hanem gazdagságot, tudományt[7] s
művészetet is csak azért szereznek, hogy tekintélyük mások előtt
nagyobbodjék: úgy mindez, sajnos, csak az emberek balgaságának
nagyságára mutat. Általánosan elterjedt téveszme, hogy túlsokat kell
adni a mások véleményére és ez vagy emberi természetünkben gyökerezik,
vagy a társasélet és a civilizáció által kapott lábra köztünk; tény,
hogy e téveszme összes cselekvésünkre túlságos nagy és boldogságunkra
felette hátrányos befolyást gyakorol. Nyomon követhetjük e tévhitet
attól kezdve, mikor az ember rabszolgamód aggódva kérdi: mit szól hozzá
a világ, vagy midőn lánya szívébe döfeti a tőrt Virginiusszal, vagy ha
az embert rácsábítja, hogy dicsőséget, nyugalmat, gazdagságot,
egészséget, sőt életet is feláldozzon érette. E téveszme egyébiránt
kényelmes segítő eszköz azok kezében, kiknek az emberiség felett való
uralkodás és irányítás a feladatuk; ugyanazért az emberidomítás
művészetének minden neménél nagy szerepet játszik az a tanács, hogy
főfeladat a becsületérzés ápolása és erősbítése. Egészen máskép áll a
dolog azonban az ember saját, való boldogságára vonatkozólag, amely
fejtegetésünk főcélját teszi. Erre nézve felette kívánatos, hogy
lehetőleg tartózkodjunk attól, hogy a mások véleményére túlságos sokat
adjunk. Ha pedig, mint a mindennapi tapasztalat igazolja, mégis megesik,
hogy a legtöbb ember ép a mások jó véleményére teszi a súlyt és többet
ad rá, mint ami saját öntudatában végbemegy s így rá nézve közvetlen
valóság; ha ilyformán a természetes sorrend megfordításával neki amaz a
földi léte valódi, emez csupán eszményi alkatrészének tűnik fel: úgy ez
a számunkra nem létező érték túlbecsülése az az ostobaság, amit
közönségesen „hiúság“-nak nevezünk, jelezve vele ezen törekvés üres és
tartalmatlan voltát. Olyan mint a fösvénység: az eszközért elfelejti a
célt.
Bizonyos, hogy a mások véleményének túlságos értékelése többnyire minden
okos célt túlhalad úgy, hogy azt mint egy általánosan elterjedt s velünk
született rögeszmét kell tekintenünk. Minden jövés-menésünknél,
tettünknél mindenekelőtt a mások véleményére vagyunk tekintettel s ha
közelebb vizsgálódunk azon aggódások és gondok körül, amelyek
osztályrészünkké jutottak, arra a meggyőződésre jutunk, hogy ez az
okozója a legtöbb bajnak. Mert ez a gond teszi alapját az oly gyakran
megsértett s annyira érzékeny önérzetünknek, minden hiúságunk,
csillogásunk és nagyzásunknak. E gond nélkül a fényűzés alig volna egy
tizede annak, ami napjainkban. Mindenféle büszkeségnek, point d’honneur
és puntiglio, a kényes becsület összes nemeinek mind e gond teszi
legfőbb alapját; s mennyi áldozatot követel az életben! Már a
gyermekkorban, de általában minden korban, leginkább mégis az öregségben
jelentkezik e gond; mert az érzéki élvezetek iránti képesség kialvása
korában a hiúság és dölyfösség a zsugorisággal osztoznak az uralmon.
Különöskép a franciáknál tűnik ez föl, akiknél a legízléstelenebb
becsvágyat, nevetséges nemzeti hiúságot és a legszemérmetlenebb
hencegést váltja ki; s emiatt a többi nemzetek előtt a „grande nation“
(nagy nemzet) gúnynévvé vált. Hogy a mások véleménye iránti túlságos
aggódás visszásságát jobban megmagyarázzuk, az ember természetében
gyökerező ezen ostobaságot egy fényesen bizonyító példával fogjuk
szemléltetni. Az esetet a Times 1846 március 31-iki száma részletesen
közli és leírja Wix Tamás kézműveslegény kivégzését, aki a földi
igazságszolgáltatás ítélő keze alá azért jutott, hogy mesterét bosszúból
meggyilkolta. A tudósítás ide vonatkozó részéből álljanak itt a
következők: „A kivégzés napjának reggelén a fogház nagytiszteletű papja
korán felkereste az elítéltet; de Wix, noha nyugodtan viselte magát, nem
látszott sokat törődni a pap intelmeivel, inkább az feküdt szívén, hogy
s mint sikerülne neki gyászos kimúlásának nézőközönsége előtt lehető
nagy bátorsággal viselkednie… És ez sikerült is neki. Az udvaron át, az
akasztófa alá való menése közben ezt mondotta: „Nos tehát, amint doktor
Dodd mondotta, nemsokára megtudom a nagy titkot!“ A legcsekélyebb támasz
nélkül, hátrakötött kezei dacára bátran, egyenesen lépett föl a létrára
s az akasztófához felérve, a nézőközönség felé jobbra-balra meghajlik,
mire az összegyűlt tömeg dörgő tetszésnyilatkozattal üdvözli ez
udvariasságot“ stb. E jelenetben a becsvágy egy díszpéldányát látjuk
megörökítve; szeme előtt a halál a legborzalmasabb alakjában s az azt
követő örökkévalóság percében az elítéltnek nincs más gondja, mint hogy
milyen benyomást gyakorol az összecsődült bámulók csoportjára s milyen
véleményt hagy hátra magáról az ő fejükben. És ugyanezt látjuk az
ugyanezen évben Franciaországban királygyilkosság kísérlete miatt
halálra ítélt _Lecomte_ esetében, ki a végtárgyaláson főleg azon
bosszankodott, hogy a pairek előtt nem jelenhetett meg tisztes polgári
öltözetben, sőt a kivégzése előtt közvetlenül is az volt a legfőbb
panasza, hogy nem engedték meg neki a borotválkozást. Hogy hajdanában
sem volt ez máskép, _Mateo Aleman_ tizenhatodik századbeli spanyol
regényíró „Guzman de Alfarache“ című híres regényének előszavából
láthatjuk: „Sok balgatag gonosztevő utolsó óráját megvonja a
magábaszállás és lelkiüdvösség keresésétől és arra fordítja, hogy egy
kis szónoklatot dolgozzon ki és tanuljon be, melyet az akasztófáról
előadhasson az összegyűlt nezőközönségnek.“ Ezen vonásokban saját magunk
tükröződünk vissza, számos gondunk, bosszankodásunk, erőlködésünk a
legtöbb esetben a mások véleményét illeti és ép oly céltalan, mint a
fent említett bűnösöké. A gyűlölet és irígység is legtöbbször e tévhit
talajából burjánzik nagyra.
Semmi sem mozdítaná jobban elő boldogságunkat, amelynek legfőbb tényezői
a nyugodt kedély s megelégedettség, mint e belső ösztönnek féken tartása
és korlátozása megfelelő mértékig, mely alig fogja elérni a jelenleginek
ötvened részét, egyszóval ki kell huzni testünkből valahára azt az
örökké kínzó tövist. Ez, igaz, nehezen megy, mert mintegy velünk
született, természetes visszássággal van dolgunk. Még bölcs embereknek
is dicsőség a végső vágyuk, mondja Tacitus. (Hist. IV. 6.)
Hogy ez általánosan elterjedt ferde nézettől megszabaduljunk, annak
egyetlen módja az volna ha azt mint ilyet ismernők meg és e célból
mindenki tisztába jönne végre azzal, hogy az emberek fejében kóválygó
eszmék nagyrészt mennyire hamisak, ostobák s azért figyelemre se méltók,
s aztán gondoljuk meg, hogy mások véleménye a legtöbb esetben mily kevés
befolyást gyakorolhat reánk továbbá, milyen kedvezőtlen az általában
reánk nézve, úgy hogy ha valaki megtudná, mi mindent s milyen hangon
beszélnek róla mások bizonyára belebetegednék a bosszuságtól, végül a
becsület tulajdonképpen csak közvetett s nem közvetlen értéket képvisel
az emberre nézve. Ha attól az általánosan uralkodó tévhittől sikerül
megszabadulnunk: ez a kedélyi nyugodtság és derű nagymértékű
gyarapodását vonná maga után egyrészt, másrészt nyugodtabb, biztosabb
fellépést, előítélet nélküli és természetes magatartást okozna. A
visszavonult életmód kedélyünk nyugodtságára azért gyakorol oly
rendkívül jótékony befolyást, mert ily módon kivonjuk magunkat a mások
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Életbölcseség: Aforizmák - 04
  • Parts
  • Életbölcseség: Aforizmák - 01
    Total number of words is 3855
    Total number of unique words is 1924
    25.6 of words are in the 2000 most common words
    36.4 of words are in the 5000 most common words
    43.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 02
    Total number of words is 3884
    Total number of unique words is 1931
    26.0 of words are in the 2000 most common words
    36.3 of words are in the 5000 most common words
    43.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 03
    Total number of words is 3921
    Total number of unique words is 1962
    26.0 of words are in the 2000 most common words
    37.5 of words are in the 5000 most common words
    44.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 04
    Total number of words is 3959
    Total number of unique words is 1845
    26.5 of words are in the 2000 most common words
    37.6 of words are in the 5000 most common words
    44.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 05
    Total number of words is 4042
    Total number of unique words is 1968
    25.8 of words are in the 2000 most common words
    36.8 of words are in the 5000 most common words
    44.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 06
    Total number of words is 4039
    Total number of unique words is 2014
    26.3 of words are in the 2000 most common words
    37.3 of words are in the 5000 most common words
    44.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 07
    Total number of words is 3954
    Total number of unique words is 1998
    25.5 of words are in the 2000 most common words
    36.0 of words are in the 5000 most common words
    42.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 08
    Total number of words is 3903
    Total number of unique words is 2015
    24.3 of words are in the 2000 most common words
    34.5 of words are in the 5000 most common words
    40.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 09
    Total number of words is 3837
    Total number of unique words is 2059
    25.3 of words are in the 2000 most common words
    35.0 of words are in the 5000 most common words
    41.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 10
    Total number of words is 3879
    Total number of unique words is 1986
    25.7 of words are in the 2000 most common words
    36.3 of words are in the 5000 most common words
    42.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 11
    Total number of words is 3886
    Total number of unique words is 2071
    24.6 of words are in the 2000 most common words
    36.6 of words are in the 5000 most common words
    43.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 12
    Total number of words is 3895
    Total number of unique words is 1986
    24.7 of words are in the 2000 most common words
    34.8 of words are in the 5000 most common words
    41.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 13
    Total number of words is 3384
    Total number of unique words is 1645
    29.6 of words are in the 2000 most common words
    39.9 of words are in the 5000 most common words
    46.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.