Életbölcseség: Aforizmák - 03

  ezekkel rokon esztétikai élvezetekhez. Ha mégis divat és tekintély egy s
  mást e fajtából rátukmál, lehetőleg gyorsan igyekszik túlesni a kínos
  robotoláson. Csak az érzéki élvezetek bírnak valóságos értékkel előtte,
  ezekben talál kielégítést. Osztriga és pezsgő jelenti életének a
  csúcspontját, a testi jóléthoz szükséges dolgok megszerzése pedig annak
  a célját. Még hagyján, ha ez sok dolgot ad neki. Mert ha e javak már
  készen hullanak az ölébe, akkor biztos martaléka lesz az unalomnak.
  Hiába tesz próbát ellene minden elképzelhető mulatsággal, amilyenek:
  bál, szinház, társaság, kártya, hazárdjáték, lovak, asszonyok, ivás,
  utazás stb. Mindez ott mit se használ, ahol a szellemi szükségletek
  hiánya a szellemi élvezeteket lehetetlenné teszi. Ezért jellemző
  sajátsága a filiszternek bizonyos tompa, száraz, szinte állati
  komolyság. Semminek nem örül, semmi nem izgatja, semmi nem vált ki
  belőle részvétet. Mert az érzéki élvezeteket csakhamar kimeríti, a
  társaság pedig, mely hozzája hasonló filiszterekből áll, mihamarabb
  untatni fogja, a kártya végül kifárasztja. Marad utoljára a hiúság
  gyönyörűsége, mely abban áll, hogy a többieket gazdagságban, rangban,
  befolyásban vagy hatalomban fölülmúlja, akik ezért aztán bizonyos
  tiszteletben részesítik. A hiúság élvezeteihez tartozik még az is, hogy
  ilyen „kiválóságokkal“ társaloghat valaki és ragyogásuk visszfényében
  sütkérezhetik (snob). A filiszter ez alaptulajdonságából következik,
  hogy másokkal szemben nem támaszt szellemi követelményeket, mivel neki
  magának is csupán fizikai szükségletei vannak. Ellenkezőleg, a szellemi
  képességek inkább rosszindulatát, sőt gyűlöletét keltik fel. Érezvén
  ugyanis szellemi kisebbségét, tompa, titkos irígység rág a lelkén,
  amelyet még önmaga előtt is gondosan rejtegetni igyekszik, mi által az
  néha csöndes dühvé növekszik belsejében. De soha eszébe nem jutna, hogy
  ilyenféle tulajdonságokhoz mérje valakinek az értékelését vagy
  megbecsülését. Ezt kizárólag a rang és gazdagság, hatalom és befolyás
  számára tartja fönn, amelyek szemében az egyetlen igazi kiválóságok,
  melyekben maga is tündökölni szeretne. Mindez onnét van, hogy a
  filiszternek nincsenek szellemi szükségletei. Minden szenvedésének az a
  kútfeje, hogy az idealitásokban nem talál élvezetet és mindenkor
  realitásokra szorul, hogy az unalomtól megmenekülhessen. Ezek ugyanis
  részint csakhamar ki vannak merítve és akkor nemhogy szórakoztatnának,
  hanem inkább kifárasztanak, részint pedig mindenféle bajt idéznek elő.
  Az idealitások ellenben ki nem meríthetők, ártatlanok és ártalmatlanok.
  A boldogságunkat előmozdító személyi tulajdonságokról szóló emez
  elmélkedésemben a fizikaiak mellett főkép az értelmieket vettem
  szemügyre. Hogy pedig az erkölcsi derékség is mily közvetetlenül okozója
  boldogságunknak, azt az Erkölcs alapjáról szóló pályaművemben már
  kifejtettem. Elég itt ráutalnom.
  
  
  III. FEJEZET.
  A VAGYONRÓL
  Helyesen és szépen osztotta Epikuros, az életboldogság nagy tanítója az
  emberi szükségleteket három osztályba. Az elsőbe tartoznak a
  természetesek és szükségesek: ha ezeket ki nem elégíti az ember,
  fájdalmat okoznak. Ide tehát csak az élelmet és ruházatot (victus et
  amictus) sorozzuk. Könnyen kielégíthetők. A másodikba a természetesek,
  de nem szükségesek: ez a nemi kielégítés szükséglete. Ámbár Epikuros
  ezt, Laertius értesítése szerint, nem említi föl (mint ahogy itt
  különben is kissé kiigazítva és megjavítva adom elő az ő tanítását). E
  szükséglet kielégítése már nehezebb. A harmadikba olyanok tartoznak,
  melyek sem nem természetesek, sem nem szükségesek: ezek a fényűzés, a
  dúslakodás, a pompa és fény szükségletei. Ezek végtelenek és
  kielégítésök felette nehéz. (Lásd Diog. Laert L. X. c. 27., § 149. és
  127. – Cic. de fin., I. 13.)
  Nehéz, szinte lehetetlen megszabni a vagyonra nézve észszerű vágyainknak
  a határát. E tekintetben ugyanis az egyéni megelégedés nem valamely
  abszolut, hanem pusztán relatív nagyságon alapszik, t. i. az igényei és
  birtoka közt levő viszonyon. Miért is a birtok fogalma magában tekintve
  éppen úgy tartalom nélkül szűkölködik, mint valamely törtszám számlálója
  a nevező nélkül. Az ember egyáltalán nem nélkülözi azokat a javakat,
  amelyeket igényelni soha eszébe nem jutott, ezek nélkül is teljesen meg
  van elégedve. Ellenben lehet valakinek százszor annyi birtoka és mégis
  szerencsétlennek érzi magát, ha egyetlen olyan dolgot kell nélkülöznie,
  amelyre igényt tart. E tekintetben is mindenkinek megvan a maga
  látóhatára, melyen belül elhelyez mindent, ami rá nézve elérhető. E
  látóhatár széléig érnek az igényei. Ha e körön belül valamely tárgy
  elérhetőnek tűnik fel előtte, akkor boldognak érzi magát. Ha pedig a
  fellépő nehézségek megfosztják az elérés reményétől, akkor boldogtalan.
  Ami azonban a szemkörén kívül esik, az egyáltalán nem hat rá. Ezért nem
  nyugtalanítják a szegényt a gazdagok nagy birtokai, másrészt ezért nem
  vígasztalja a gazdagot minden temérdek vagyona, ha egy-egy vágya nem
  teljesül. A gazdagság olyan, mint a tenger vize, minél többet iszik
  belőle az ember, annál szomjasabb lesz. Ez a dicsőségre is ráillik.
  Jó mód vagy gazdagság elvesztése után, mihelyt az első fájdalom elmúlt,
  rendes hangulatunk nem igen különbözik az előbbitől. Ez onnét van, hogy
  miután a sors vagyonunk tényezőjét csökkentette, mi is a magunk részéről
  erősen csökkentjük igényeink tényezőjét. A szerencsétlenségnél ez a
  legfájdalmasabb műtét: ha ez megtörtént, a fájdalom mindinkább
  csillapul, utóljára már egyáltalán nem érezzük, a seb beheged.
  Megfordítva pedig szerencse esetén megeresztjük igényeinknek a fékét,
  nagy szabadjára: ebben rejlik az öröm. De ez sem tart tovább, mint amíg
  a műtét teljesen végre nem hajtatott. Az igények tágabb mértékét is
  megszokjuk és utóbb közönyösekké válunk a neki megfelelő vagyon iránt.
  Ezt fejezi ki Homérosz is (Od. XVIII. 130–137.): Olyan a halandó ember
  érzülete, amilyennek napról napra az emberek és istenek atyja
  megformálja. Elégedetlenségünknek az a nyitja, hogy újra meg újra
  megkíséreljük igényeinknek tényezőjét felfokozni, holott a másik
  tényezőnek változatlansága ezt meggátolja.
  Nem kell csodálkozni rajta, hogy az oly szegényes és amellett igényekkel
  telt faj, mint amilyen az ember, mindennél jobban és őszintébben becsüli
  és tiszteli a _gazdagságot_, még a hatalomnál is, mely csupán mint
  gazdagságszerző eszköz becses. Azon sincs mit csodálkozni, hogy a
  gazdagság kedvéért minden egyebet félredob és halomra dönti ideáljait.
  Gyakran hányják az embernek szemére, hogy vágyai főkép a pénz felé
  húzzák és hogy ezt mindenek fölött szereti. Pedig az csak természetes,
  sőt elkerülhetetlen, hogy szeresse ezt a fáradhatatlan Proteust, mely
  minden pillanatban kész olyannyira változékony vágyainak és sokféle
  szükségleteinek mindenkori tárgyává változni. Minden más dolog csupán
  egyetlen kívánságunkat, egyetlen szükségletünket bírja kielégíteni: az
  eledel csak az éhesnek jó, a bor az egészségesnek, orvosság a betegnek,
  a bunda csak télen, a nő az ifjúnak való és így tovább. Mindez tehát
  csak relatíve jó. A pénz az egyetlen abszolút jó, mert nem csupán
  egyetlen konkrét szükségletet elégít ki, hanem általában a szükségletet.
  A _meglévő vagyont_ védőbástyának kell tekinteni a sok, előfordulható
  baj és szerencsétlenségek ellen, nem pedig a világ gyönyöreinek
  megszerzésére kötelező eszköznek.
  Akik hazulról vagyontalanok és végre valamely tehetségük révén nagy
  keresethez jutnak, rendesen azt képzelik, hogy a tehetségük az állandó
  tőke, jövedelmük pedig annak a kamata. Ehhez képest szerzeményükből
  mitsem tesznek félre, hogy állandó tőkét takarítsanak meg. A legtöbben
  aztán el is szegényednek, mert keresetük megcsökken vagy egészen el is
  apad. Tehetségük ugyanis kimerülhet, mert múló természetű volt, ilyen a
  szépművészetek gyakorlásának majdnem minden ága, – vagy pedig csak
  bizonyos különös körülmények és konjunktúrák közt érvényesülhetett,
  amelyek megszűntek. A mesteremberek e tekintetben jobb sorban vannak. Az
  ő képességeik nem mennek oly könnyen veszendőbe és a legények ereje is
  pótolhatja, készítményeik pedig a szükséglet tárgyai, tehát mindenkor
  vevőre találnak. Más azonban a művész és mindenféle virtuóz sora. Ezért
  is drágán fizetik őket. Csak üdvös volna rájuk nézve, ha keresetüket
  tőkének, nem pedig, elég vakmerően, csupán kamatnak tekintenék, miáltal
  biztos romlásnak mennek elébe. – Akiknek azonban öröklött vagyonuk van,
  azok mindjárt helyesen meg tudják különböztetni a tőkét a kamattól. Ezek
  többnyire igyekezni fognak tőkéjüket biztosan elhelyezni és nemhogy
  hozzányúlnának, ellenkezőleg, igyekeznek kamataiknak egy nyolcadrészét
  jövendő zavarok esetére félretenni. Legtöbbnyire jó módban is maradnak.
  – Ez az egész megjegyzés nem alkalmazható a kereskedőkre. Ezeknek a pénz
  a további szerzésre szolgáló eszköz, a mesterséghez tartozó szerszám.
  Nem is pazarolják el, ha maguk szerezték is, hanem megtartják, sőt
  gyarapítják. Ezért is egyetlen osztálynál sem oly otthonos a gazdagság,
  mint a kereskedőinél.
  Általános a tapasztalat, hogy akik az igazi szükséggel és nélkülözéssel
  birkóztak, távolról sem félnek ettől annyira, mint akik a nyomort csak
  hírből ismerik. Az elsőkhöz tartoznak az olyanok, akik szerencsés
  esélyek vagy különös képességek révén a szegénységből elég hirtelen jó
  módba kerültek, az utóbbiakhoz azok, akik jómódban születtek és benne
  meg is maradtak. Ezek általában többet gondolnak a jövővel és
  takarékosabbak, mint amazok. Ebből az következnék, hogy a szükség nem is
  olyan rossz dolog, mint aminőnek távolról tetszik. Azonban ennek inkább
  az az oka, hogy aki öröklött gazdagságban nőtt fel, annak a vagyon
  nélkülözhetetlennek látszik, az élet olyan elemének, akár a levegő. Őrzi
  is, akár az életét. Az ilyen ember legtöbbnyire rendszerető, óvatos és
  takarékos. Aki ellenben szegénységben született, annak ez tetszik
  természetes állapotnak. Ha valamikép gazdagsághoz jutott, ezt
  fölöslegesnek tartja, amely csak élvezetre és elpazarlásra jó. Megvan
  nélküle ép oly jól, sőt csak egy gondtól szabadult meg vele. A lóra
  kapott koldus agyonhajszolja paripáját, mondja Shakespeare (VI. Henrik).
  Ehhez járul még, hogy az ilyen embernek szilárd és túlságosan nagy a
  bizodalma részint a sorsban, részint pedig saját képességében, mely már
  kisegítette a bajból és szegénységből. Nem látja, miként a gazdag, a
  végzet feneketlen mélységeit, hanem úgy gondolja, hogy ha sülyedve
  feneket is ér, ismét csak felszínre fog emelkedni. Ebből az emberi
  sajátosságból magyarázható, hogy szegény sorsból származó asszonyok igen
  gyakran igényesebbek és pazarabbak, mint akik gazdag hozományt hoztak a
  házhoz. A gazdag lányok ugyanis nemcsak vagyont hoznak magukkal, hanem
  nagy igyekezetet, sőt öröklött hajlamot is annak a megtartására, ami a
  szegényeknél rendszerint hiányzik. Aki egyébiránt ennek az ellenkezőjét
  vitatja, az Ariosto első szatírájában maga mellett szóló érvelést talál.
  Viszont Johnson dr. az én véleményemet osztja: A gazdag nő, aki
  megszokta a pénzzel való bánást, okosan költi azt, míg aki csak
  férjhezmenetelével jutott a pénz felett rendelkezési jogához, kedvet kap
  a költekezésre és pazarlásra. (Lásd: Boswell, Life of Johnson, ann.
  1776. aetat. 67.) Annak, aki szegény lányt vesz el, mindenesetre azt
  tanácsolom, hogy ne hagyja rá egész vagyonát, hanem csak annak a
  kamatait, főleg pedig legyen rá gondja, hogy gyermekeinek a vagyona ne
  jusson az asszony kezére.
  Nem gondolom, hogy tollamhoz méltatlant követek el, midőn e helyütt a
  szerzett és öröklött vagyon megtartására irányuló gondosságot ajánlom.
  Mert mérhetetlen előny az, ha az ember hazulról annyi vagyonnal
  rendelkezik, hogy belőle, hacsak egyedül, család nélkül is, függetlenül
  megélhet, anélkül, hogy dolgoznia kellene. Az emberi élethez tapadó
  nélkülözéstől és bajtól való mentességet jelenti ez és felszabadulást az
  általános robotolás alól, ami természetes sorsa az emberfiának. Csupán a
  sors ilyetén kedvezése mellett mondhatjuk magunkat igazán szabadnak
  születettnek, csak így vagyunk voltakép időnk és erőnk urai és
  szólhatunk minden reggel: enyém a nap. Ezért végtelenül csekélyebb a
  különbség az olyan két embert közt, kik közül az egyik ezer, a másik
  pedig százezer tallérnyi járadék felett rendelkezik, mint akik közül az
  egyiknek ezer tallérja van, a másiknak ellenben semmi járadéka sincs. Az
  öröklött vagyonnak az olyannál van a legnagyobb értéke, aki magasabb
  szellemi erők birtokában oly célokat szolgál, melyek a pénzszerzéssel
  nem igen férnek össze. A sorstól kettősen megáldva géniuszának élhet. Az
  emberiség iránt pedig százszorosan fogja leróni a tartozását, mert olyat
  alkot, amilyenre más nem képes és ami az összességnek javára, sőt
  dicsőségére szolgál. Lesz olyan, aki hasonló helyzetben emberbaráti
  intézményekkel szerez magának érdemeket az emberiség körül. Aki azonban
  még csak kisérletet sem tesz ilynemű tevékenységgel, sem valamely
  tudományban el nem merül, hogy legalább a lehetőség szerint előbbre
  vigye azt, az ilyen ember öröklött vagyona birtokában megvetést érdemlő
  naplopó. De az ilyen ember boldog sem lesz, mert a szűkölködéstől való
  mentessége belékergeti az emberi nyomorúság másik végletébe, az unalom
  sorvasztó karjaiba, mely annyira kínozni fogja, hogy sokkal boldogabb
  lenne, ha a szükség foglalkozáshoz juttatta volna. Ez az unalom azonban
  könnyen kicsapongásokra csábítja, mi által csakhamar elveszíti a vagyon
  nyujtotta előnyt, melyre méltatlannak mutatta magát. Valóban számtalan
  ember csak azért került nyomorba, mert meglevő pénzét arra fecsérelte
  el, hogy a nyomasztó unalom ellen pillanatnyi enyhülést szerezzen.
  Máskép alakul a dolog, ha valaki az államszolgálatban akarja sokra
  vinni. E célra barátokat, összeköttetéseket kell szereznie, hogy általuk
  fokról fokra emelkedhessék, fel esetleg a legmagasabb állásokig. Ez
  esetben alapjában véve előnyösebb minden vagyon nélkül indulni neki a
  pályának. Annak, aki nem nemes származású, ellenben némileg tehetséges,
  igazi hasznára és ajánlójává válik az a körülmény, hogy szegény ördög.
  Mert az ember már a puszta szórakozásban is, a szolgálatban pedig még
  sokkal inkább, leginkább a mások alábbvalóságát keresi és szereti. De
  csak az olyan szegény ördög lehet annyira meggyőződve és áthatva saját
  teljes, mély, határozott és minden irányú alábbvalóságától, amint erre
  szükség van. Csak az ilyen egyén hajtja meg magát elég gyakran és elég
  ideig, csak az ilyennek a hajlongásai mutatnak teljes derékszöget, csak
  ő tűr el mindent és még mosolyog is hozzá; csak az ismeri el az érdemek
  teljes értéktelenségét, csak az ilyen dicséri nyilvánosan, hangos szóval
  vagy kövér betűkkel mesterművekként feljebbvalóinak vagy az egyébként
  befolyásos embereknek irodalmi kontárságait, csak az ilyen érti a
  kéregetést. Csak az ilyen igazolhatja idején, tehát még fiatal korában
  azt a titkos igazságot, melyet Goethe a következőkben nyilvánított:
   Az alávalóságot csak senki ne böcsmérelje
   Az ám a hatalom, bármit is mondjanak róla.
  West-Östl. Diwan.
  Akinek azonban hazulról fogva van mit aprítania a tejbe, az rendesen
  makrancos, nehezen kezelhető. Megszokta az emelt fővel való járást,
  ellenben nem tanulta meg a fent vázolt művészetet, tán még el is
  bizakodott esetleges tehetsége érzetében. Végül még képes a
  feljebbvalóinak nálánál alábbvalóságát is észrevenni, méltatlanságok
  láttára pedig megbokrosodik. Ezzel pedig az ember nem viszi előbbre a
  dolgát a világon, sőt utoljára annyira jut, hogy az orcátlan
  Voltaire-rel tartva így szól: csak két nap az életünk, nem érdemes hát,
  hogy megvetésre méltó gazok előtt csúszva töltsük el. Inkább a virtuózok
  pályájára, mint a nagyvilági emberekére vonatkozik Juvenalis mondása:
  Haud facile emergunt, quorum virtutibus obstat res angusta domi. (Nem
  könnyen merülnek fel azok, kiknek erényének útjában áll otthoni szűk
  sorsuk.)
  Az ember birtokához asszonyt és gyermekeket nem számítottam: mert ezek
  inkább maguk birtokolják az embert. Már a barátokat inkább ide vehetnők,
  ámbár a birtoklás itt is egyenlő mértékben, kölcsönösségen alapszik.
  
  
  IV. FEJEZET.
  AZ EMBER SZEREPÉRŐL
  A mások véleményét rólunk saját emberi természetünk különös gyengesége
  folytán általában nagyon sokra becsüljük; pedig a legcsekélyebb
  gondolkodás megtaníthatna bennünket arra, hogy a saját boldogságunkra
  nézve az számba se jöhet. Ugyanazért alig érthető: mennyire örül minden
  ember belsőleg, mihelyt észreveszi, hogy idegenek mily kedvező véleményt
  táplálnak róla és hiúságának valamely módon hizelegnek. Amily bizonyos,
  hogy a macska dorombol, ha párszor végigsimogatjuk, ép oly biztosan
  észrevehetjük a megdicsért ember arcvonásain a hirtelen kitörő öröm
  jeleit, még az esetben is, ha a dicséret kétségkívül hazug. Az idegen
  részről nyilvánuló tetszés jelei gyakran vigasztalják az embert
  balsorsában, viszont bámulatos, mennyire bántólag hatnak reá a kívülről
  jövő és becsületét, belső lelki világát érintő becsmérlő, gyalázó
  nyilatkozatok. Amennyiben a becsület érzése a jellembeli tulajdonságon
  alapul: sok emberre nézve – mint erkölcsiségük pótlószere – ez üdvös
  hatású lehet; viszont az ember tényleges boldogságára és ennek két
  legfőbb tényezőjére, a függetlenségre és nyugodt kedélyre inkább
  hátrányosan és háborítólag, mint előnyösen hat.
  Ugyanezért a mi szempontunkból tanácsos, hogy az értékek kellő
  megbecsülése és helyes mérlegelése útján törekedjünk az idegen
  vélemények iránti érzékenységünket mérsékelni úgy akkor, ha dicsérnek,
  mint akkor, ha bántanak bennünket: mert mindkettő egy húron pendül.
  Különben az ember mindig a mások véleményének és ítéletének rabja marad.
  Sic leve, sic parvum est, animam quod laudis avarum subruit ac reficit.
  (Ily hitvány és kicsinyes dolog az, ami lesújtja és fölvidítja a
  dicséretre áhító szívet.)
  Ugyanazért amaz értéknek helyes megbecsülése, amelyet az ember
  bensejében _önmagának_ ér, azzal szemben, amit az ember a _mások_
  szemében ér, – sokban fog hozzájárulni boldogságunkhoz. Ez első tételbe
  tartozik saját egyéni életünk idejének teljes tartalma, szóval annak
  valódi belső értéke, vagyis mindama javak, amelyeket az ember
  egyéniségéről és vagyonáról szóló fejezetekben bővebben méltattunk. –
  Mert e viszonyok hatásának a tere _a saját egyéni öntudatunkban van_.
  Ellenben az a körülmény, hogy mik vagyunk a mások számára – _az a mások
  öntudatában_ találja alapját.[6] Ez pedig olyas valami, mi reánk nézve
  közvetetlenül nem is létezik, hanem csak közvetve, amennyiben befolyása
  van a mások viselkedésére velünk szemben. És ez is tulajdonképpen csak
  annyiban jön tekintetbe, amennyiben befolyással bír olyas valamire, ami
  által módosulást szenvedhet az, amit mi bensőleg saját magunk számára
  képviselünk. Másrészt az, ami idegen ember öntudatában végbemegy, mint
  olyan, reánk nézve közömbös és mi is lassanként közömbösökké válunk
  azokkal szemben, ha kellő tudomást szerzünk arról, milyen felületesek a
  mások gondolatai, mily korlátoltak a fogalmaik, mily kicsinyesek a
  gondolataik, mily visszásak a nézeteik és a legtöbb főben mily sok
  tévedés honol s ha saját tapasztalatainkból rájövünk arra, hogy
  alkalomadtán mily kicsinyléssel nyilatkoznak az olyan emberekről,
  akiktől nincs mit tartani, vagy azt hiszik, hogy nem szereznek arról
  tudomást; különösen, ha csak egyszer is meghalljuk, hogy a legkiválóbb
  emberről is egy fél tucat ostoba ember milyen lenézéssel nyilatkozik. Be
  kell látnunk ilyenformán, hogy aki az emberek véleményére nagyobb súlyt
  helyez: túlságos nagy tiszteletben részesíti őket.
  Mindenesetre szomorú sorsra jut az, aki boldogságát nem a kétrendbeli s
  általunk fentebb részletezett javakban keresi, hanem ebben a
  harmadikban, vagyis nem abban, ami az ő belső valója, hanem az idegenek
  véleményében. Mert tudnunk kell, hogy lényünknek s így boldogságunknak
  tulajdonképpeni alapja a mi állati természetünk. Ugyanazért jólétünk
  első kelléke az egészség, másodsorban a fentartáshoz való eszközök
  jönnek tekintetbe, tehát a gondnélküli megélhetés. Becsület, fény, rang,
  dicsőség – bármily nagy értéket is képviseljenek ezek – ama lényeges
  javak előtt háttérbe szorulnak s azokat nem pótolhatják, sőt szükség
  esetén ezeket amazokért szívesen feláldozzuk. Ugyanazért nagy szerencse
  reánk nézve, ha idejekorán látjuk be, hogy mindenki elsősorban a saját
  bőrében él, nem pedig a mások véleményében és hogy tehát a mi tényleges
  személyes állapotunk, amely számos körülmény által – egészség, vagyoni
  viszonyok, szellemi képeség, lakás, asszony, gyermekek stb. –
  befolyásoltatik, a mi boldogságunkra százszorta fontosabb, mint a mások
  véleménye felőlünk. Ellenkező tévhit boldogtalanná tesz. Lelkesen
  szavalják: „Az élet fölött áll a becsület!“ Pedig ez annyit jelent: „Az
  élet, a jólét mit sem ér; fődolog az, amit mások rólunk gondolnak!“ Ezt
  a közmondást mindenesetre mint túlzást foghatjuk fel, melynek az a
  prózai igazság az alapja, hogy boldogságunkhoz és az emberek közt való
  éléshez a becsület – vagyis mások véleménye mirólunk – gyakran
  feltétlenül szükséges; de erre később visszatérek. Viszont ha belátjuk
  azt, hogy az emberek nagyrésze hosszú életük legfőbb célját abban látják
  és szüntelen erőlködésben s ezer veszély és fáradság között csak arra
  törekszenek, hogy a mások véleményében emelkedjenek, amennyiben nemcsak
  hivatalokat, címeket és rendjeleket, hanem gazdagságot, tudományt[7] s
  művészetet is csak azért szereznek, hogy tekintélyük mások előtt
  nagyobbodjék: úgy mindez, sajnos, csak az emberek balgaságának
  nagyságára mutat. Általánosan elterjedt téveszme, hogy túlsokat kell
  adni a mások véleményére és ez vagy emberi természetünkben gyökerezik,
  vagy a társasélet és a civilizáció által kapott lábra köztünk; tény,
  hogy e téveszme összes cselekvésünkre túlságos nagy és boldogságunkra
  felette hátrányos befolyást gyakorol. Nyomon követhetjük e tévhitet
  attól kezdve, mikor az ember rabszolgamód aggódva kérdi: mit szól hozzá
  a világ, vagy midőn lánya szívébe döfeti a tőrt Virginiusszal, vagy ha
  az embert rácsábítja, hogy dicsőséget, nyugalmat, gazdagságot,
  egészséget, sőt életet is feláldozzon érette. E téveszme egyébiránt
  kényelmes segítő eszköz azok kezében, kiknek az emberiség felett való
  uralkodás és irányítás a feladatuk; ugyanazért az emberidomítás
  művészetének minden neménél nagy szerepet játszik az a tanács, hogy
  főfeladat a becsületérzés ápolása és erősbítése. Egészen máskép áll a
  dolog azonban az ember saját, való boldogságára vonatkozólag, amely
  fejtegetésünk főcélját teszi. Erre nézve felette kívánatos, hogy
  lehetőleg tartózkodjunk attól, hogy a mások véleményére túlságos sokat
  adjunk. Ha pedig, mint a mindennapi tapasztalat igazolja, mégis megesik,
  hogy a legtöbb ember ép a mások jó véleményére teszi a súlyt és többet
  ad rá, mint ami saját öntudatában végbemegy s így rá nézve közvetlen
  valóság; ha ilyformán a természetes sorrend megfordításával neki amaz a
  földi léte valódi, emez csupán eszményi alkatrészének tűnik fel: úgy ez
  a számunkra nem létező érték túlbecsülése az az ostobaság, amit
  közönségesen „hiúság“-nak nevezünk, jelezve vele ezen törekvés üres és
  tartalmatlan voltát. Olyan mint a fösvénység: az eszközért elfelejti a
  célt.
  Bizonyos, hogy a mások véleményének túlságos értékelése többnyire minden
  okos célt túlhalad úgy, hogy azt mint egy általánosan elterjedt s velünk
  született rögeszmét kell tekintenünk. Minden jövés-menésünknél,
  tettünknél mindenekelőtt a mások véleményére vagyunk tekintettel s ha
  közelebb vizsgálódunk azon aggódások és gondok körül, amelyek
  osztályrészünkké jutottak, arra a meggyőződésre jutunk, hogy ez az
  okozója a legtöbb bajnak. Mert ez a gond teszi alapját az oly gyakran
  megsértett s annyira érzékeny önérzetünknek, minden hiúságunk,
  csillogásunk és nagyzásunknak. E gond nélkül a fényűzés alig volna egy
  tizede annak, ami napjainkban. Mindenféle büszkeségnek, point d’honneur
  és puntiglio, a kényes becsület összes nemeinek mind e gond teszi
  legfőbb alapját; s mennyi áldozatot követel az életben! Már a
  gyermekkorban, de általában minden korban, leginkább mégis az öregségben
  jelentkezik e gond; mert az érzéki élvezetek iránti képesség kialvása
  korában a hiúság és dölyfösség a zsugorisággal osztoznak az uralmon.
  Különöskép a franciáknál tűnik ez föl, akiknél a legízléstelenebb
  becsvágyat, nevetséges nemzeti hiúságot és a legszemérmetlenebb
  hencegést váltja ki; s emiatt a többi nemzetek előtt a „grande nation“
  (nagy nemzet) gúnynévvé vált. Hogy a mások véleménye iránti túlságos
  aggódás visszásságát jobban megmagyarázzuk, az ember természetében
  gyökerező ezen ostobaságot egy fényesen bizonyító példával fogjuk
  szemléltetni. Az esetet a Times 1846 március 31-iki száma részletesen
  közli és leírja Wix Tamás kézműveslegény kivégzését, aki a földi
  igazságszolgáltatás ítélő keze alá azért jutott, hogy mesterét bosszúból
  meggyilkolta. A tudósítás ide vonatkozó részéből álljanak itt a
  következők: „A kivégzés napjának reggelén a fogház nagytiszteletű papja
  korán felkereste az elítéltet; de Wix, noha nyugodtan viselte magát, nem
  látszott sokat törődni a pap intelmeivel, inkább az feküdt szívén, hogy
  s mint sikerülne neki gyászos kimúlásának nézőközönsége előtt lehető
  nagy bátorsággal viselkednie… És ez sikerült is neki. Az udvaron át, az
  akasztófa alá való menése közben ezt mondotta: „Nos tehát, amint doktor
  Dodd mondotta, nemsokára megtudom a nagy titkot!“ A legcsekélyebb támasz
  nélkül, hátrakötött kezei dacára bátran, egyenesen lépett föl a létrára
  s az akasztófához felérve, a nézőközönség felé jobbra-balra meghajlik,
  mire az összegyűlt tömeg dörgő tetszésnyilatkozattal üdvözli ez
  udvariasságot“ stb. E jelenetben a becsvágy egy díszpéldányát látjuk
  megörökítve; szeme előtt a halál a legborzalmasabb alakjában s az azt
  követő örökkévalóság percében az elítéltnek nincs más gondja, mint hogy
  milyen benyomást gyakorol az összecsődült bámulók csoportjára s milyen
  véleményt hagy hátra magáról az ő fejükben. És ugyanezt látjuk az
  ugyanezen évben Franciaországban királygyilkosság kísérlete miatt
  halálra ítélt _Lecomte_ esetében, ki a végtárgyaláson főleg azon
  bosszankodott, hogy a pairek előtt nem jelenhetett meg tisztes polgári
  öltözetben, sőt a kivégzése előtt közvetlenül is az volt a legfőbb
  panasza, hogy nem engedték meg neki a borotválkozást. Hogy hajdanában
  sem volt ez máskép, _Mateo Aleman_ tizenhatodik századbeli spanyol
  regényíró „Guzman de Alfarache“ című híres regényének előszavából
  láthatjuk: „Sok balgatag gonosztevő utolsó óráját megvonja a
  magábaszállás és lelkiüdvösség keresésétől és arra fordítja, hogy egy
  kis szónoklatot dolgozzon ki és tanuljon be, melyet az akasztófáról
  előadhasson az összegyűlt nezőközönségnek.“ Ezen vonásokban saját magunk
  tükröződünk vissza, számos gondunk, bosszankodásunk, erőlködésünk a
  legtöbb esetben a mások véleményét illeti és ép oly céltalan, mint a
  fent említett bűnösöké. A gyűlölet és irígység is legtöbbször e tévhit
  talajából burjánzik nagyra.
  Semmi sem mozdítaná jobban elő boldogságunkat, amelynek legfőbb tényezői
  a nyugodt kedély s megelégedettség, mint e belső ösztönnek féken tartása
  és korlátozása megfelelő mértékig, mely alig fogja elérni a jelenleginek
  ötvened részét, egyszóval ki kell huzni testünkből valahára azt az
  örökké kínzó tövist. Ez, igaz, nehezen megy, mert mintegy velünk
  született, természetes visszássággal van dolgunk. Még bölcs embereknek
  is dicsőség a végső vágyuk, mondja Tacitus. (Hist. IV. 6.)
  Hogy ez általánosan elterjedt ferde nézettől megszabaduljunk, annak
  egyetlen módja az volna ha azt mint ilyet ismernők meg és e célból
  mindenki tisztába jönne végre azzal, hogy az emberek fejében kóválygó
  eszmék nagyrészt mennyire hamisak, ostobák s azért figyelemre se méltók,
  s aztán gondoljuk meg, hogy mások véleménye a legtöbb esetben mily kevés
  befolyást gyakorolhat reánk továbbá, milyen kedvezőtlen az általában
  reánk nézve, úgy hogy ha valaki megtudná, mi mindent s milyen hangon
  beszélnek róla mások bizonyára belebetegednék a bosszuságtól, végül a
  becsület tulajdonképpen csak közvetett s nem közvetlen értéket képvisel
  az emberre nézve. Ha attól az általánosan uralkodó tévhittől sikerül
  megszabadulnunk: ez a kedélyi nyugodtság és derű nagymértékű
  gyarapodását vonná maga után egyrészt, másrészt nyugodtabb, biztosabb
  fellépést, előítélet nélküli és természetes magatartást okozna. A
  visszavonult életmód kedélyünk nyugodtságára azért gyakorol oly
  rendkívül jótékony befolyást, mert ily módon kivonjuk magunkat a mások