Életbölcseség: Aforizmák - 05

Total number of words is 4042
Total number of unique words is 1968
25.8 of words are in the 2000 most common words
36.8 of words are in the 5000 most common words
44.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Tény, hogy az ilyen aljas ember leghamarabb ingerlődik fel a kiváló
ember ellen, mert az ellentétek gyűlölik egymást és mert a fölényt
biztosító előnyök a semmirekellőséget alattomos dühre ingerlik. Épp
ezért mondja Goethe a Westöstlicher Diwanban: „Mit keseregsz ellenségeid
miatt? Hát barátaid legyenek azok, kiknek a te benső lényed titokban
örökös szemrehányást tesz?“
Látható ezekből, mily sokat köszönhetnek a silány emberek e becsület
elveinek, mert ez egysorba állítja őket amazokkal, akiket különben semmi
tekintetben sem lehet utólérniök. Ha egy ilyen aljas ember valakit
megrágalmaz, vagyis jellembevágó sértést követ el valakivel szemben, úgy
ez egyelőre mint tárgyilagos, igaz és okadatolt ítélet szerepel, mint
általános érvényű ítélet érvényes és igaz marad a jövőben is, feltéve,
ha a sértést rövidesen vérrel le nem mossák. A gyalázott ember ugyanis a
lovagias becsülelű emberek szemében megmarad annak, aminek a gyalázó
(még ha az illető a legelvetemültebb alakja is az emberiségnek) őt
nevezte: mert a sértést szó nélkül „magán hagyta száradni“. Ezért a
„becsület emberei“ ettől kezdve az illetőt lenézik, megvetik és mint
valami dögvészes embert kerülik; így pl. nyiltan és hangosan kerülni
fogják az oly társaság felkeresését, ahová az illető bejáratos stb.
E bölcs és elterjedt világnézet forrását egész biztonsággal arra
vezethetem vissza, hogy a középkorban, egészen a XV. századig, a
büntetőperekben nem a vádlónak kellett a bűnösséget bizonyítania, hanem
a vádlottnak kellett az ártatlanságáról meggyőznie a bírákat. (Wächter
C. 9. könyve, „Beiträge zur deutschen Geschichte, besonders des
deutschen Strafrechts“ 1845.)
A fölmentés elnyerhető volt eskü által, de ehhez „eskütársakra“
(consacramentales) volt szükség, akik megesküdtek arra, hogy
meggyőződésük szerint a vádlott képtelen hamisan esküdni. Ha ily
eskütársakra a vádlott nem tudott szert tenni vagy ha ezeket a vádló nem
engede érvényesülni: az _istenítéletre_ bízták az ügy eldöntését és ez
többnyire páros viaskodásban állott. A vádlottat ugyanis
„elátkozott“-nak tekintették, akinek meg kellett tisztulnia. Tisztán
látjuk tehát az „elátkozottság“ fogalmának mibenlétét és az összes
eljárási módokat, amelyek szerint a lovagi becsület emberei manapság is
igazodnak – csak a régen dívott eskü maradt el.
Kiviláglik a mondottakból, hogy a becsület lovagjai miért fogadják oly
méltatlanul a „hazugsággal“ való megbélyegeztetést s miért lihegnek
ilyenkor véres bosszú után, holott a hazugságok mindennapos volta
mellett ez nagyon különösnek tűnik fel napjainkban. Ez különösen
Angliában mélyen gyökerező babonává nőtte ki magát. Valósággal nem volna
szabad egyszer sem hazudnia életében az olyannak, aki a hazugságot
halállal kívánja büntetni. A középkorban ugyanis a bűnpereknek rövidebb
alakjaiban a vádlott egyszerűen azt vágta vissza a vádlónak: „Hazugság
az egész!“ Erre azonnal istenítéletre bízták az ügy elintézését. Innen
van, hogy a lovagi becsület kódexe szerint, ha valakit a hazugság
vádjával illetnek: azonnal a fegyveres elintézésnek kell következnie.
Ennyit a rágalmazásról. Van azonban még sokkal rosszabb is ennél.
Bocsánatot kell kérnem a „_becsület embereitől_“ e helyen, hogy a lovagi
becsület e kódexében felemlíteni is merészkedem a világon érhető
legnagyobb gazságot, mely rosszabb a halálnál és elkárhozásnál is,
úgyhogy már csupán a reá való utaláskor a lovagember bőre borsózik és
haja az égnek áll. Kimondottan végül: – horribile dictu! – megeshetik,
hogy egyik a másikra egy ütést mér. Ez borzasztó egy esemény és ez
tökéletes erkölcsi halottá teszi az illetőt; és míg a becsület többi
sérülései egy kis vércsapolás árán rendbehozhatók, addig ennek alapos
gyógyítása teljes agyonütést követel.
3. A becsülethez nincs semmi köze annak, hogy az embernek milyen a belső
értéke s mennyiben változik idővel az illető erkölcsi magatartása; a
fődolog az, hogy ha a becsületet megtámadják s az félig veszve van,
gyorsan hozzá kell látni és az egyetlen általános szerrel kell
helyreállítani: a párbajjal. Ha azonban a sértett fél nem azokhoz a
körökhöz tartozik, amelyek a lovagi kódex szabványait kötelezőknek
ismerik magukra nézve, vagy ha már egy ízben az illető megsértette a
kódex törvényeit, úgy az esetben, ha a sértés tettleges volt, de még ha
csak szóbeli is volt, egy biztos művelet marad hátra az illetőre, hogy a
sértett fél a tetthelyen azonnal, vagy esetleg egy órával később, a
sértőt, ha fegyver van kezeügyében, leszúrja. Ily módon a becsületen
ejtett csorba kiköszörülhető. Ezen a módszeren kívül az esetben, ha
valaki aggódik az eljárás következményei iránt és az ily lépésre nem
tudja magát elhatározni, vagy ha valaki nem bizonyos afelől, vajjon a
sértő fél respektálja-e a lovagias becsület szabályait vagy sem, ily
esetekben van még egy óvószer s ez az „avantage“. Ez annyit jelent, hogy
ha a sértő goromba volt, a sértett még több gorombasággal válaszol; ha
szitkokkal nem lehet többé boldogulni, úgy ütni kell. A becsületmentés
fokozatai itt a következők: pofonokat botütésekkel lehet egyensúlyozni,
ezeket kutyakorbácscsapásokkal lehet kiegyenlíteni; ezek ellen sokan a
szembeköpést találják az egyedüli biztos ellenszernek. Csak ha mindezen
eszközökkel nem lehet a kellő időben célt érni: véres műveletekhez kell
folyamodni. Ennek az óvómódszernek alapja a következő elveken nyugszik:
4. Amennyire szégyen valakire a szidalmaztatás, annyira dicsőség a
gyalázkodás. Ha például ellenségem oldalán van az igazság, jog és
értelem, én pedig a szitkozódó fél vagyok, a jog és tisztesség ez
esetben az én pártomon van, a fényes tulajdonságok elbujhatnak. Az
illető egyelőre becsületét elvesztette, amíg csak azt helyrehoznia nem
sikerül; de nem az ész vagy igazság útján, hanem lövéssel vagy
szúrással. A gorombaság tehát olyan tulajdonság, mely a becsületet
illetőleg minden mást helyettesít és fölülmúl: a legdurvábbnak mindig
igaza van: quid multa? Akármennyi ostobaságot, neveletlenséget,
rosszaságot mondjon valaki, vagy tegyen: gorombasággal mindent el lehet
intézni és azonnal helyre lehet hozni. Ha vitatkozásban vagy
beszélgetésben egy más valaki helyesebb tárgyismeretet, okosabb
ítéletet, több észt tanusít, mint mi, avagy szellemi fölényével
bennünket elhomályosít: az ily fölényeket legyőzhetjük hamarosan
azáltal, hogy elkezdünk sértegetni és gorombáskodni. Mert a gorombaság
minden érvet legyőz, minden észt felülmúl. Hacsak az ellenfél bennünket
hasonlóan túl nem licitál, úgy mi maradunk győztesek és a tisztesség a
mi oldalunkon van. Az isteni gorombaság háttérbe szorítja az igazságot,
észt, tudományt, szellemet, elmésséget. Innen van, hogy a „becsület
emberei“, mihelyt valaki az övékétől eltérő véleményt mond és kiválóbb
szellemi tehetséget árul el a vitatkozásban, mint amennyire ők képesek,
azonnal felpattannak lovagi harci paripájukra és ha valamely vitában nem
tudnak hirtelen komoly ellenérvet felhozni: a gorombasághoz folyamodnak,
melyhez könnyen hozzájutnak s ugyanazt a szolgálatot teszi és így a
győzelmet maguknak biztosítják. Már itt is kitűnik, hogy a lovagias
becsület eszméje mily sokban járul hozzá a társadalomban uralkodó hang s
modor nemesítéséhez. Ez elv különben az alábbiakon alapul,
tulajdonképpen az alanti elvek alkotják az egész kódex gerincét.
5. A jog legfelső ítélőszéke, melyhez a becsület mezején támadt
differenciák kiegyenlítése végett folyamodni lehet: a fizikai erő,
vagyis az állatiság. Mert minden gorombaság tulajdonképpen fellebbezés
az állatisághoz, mint legmagasabb fórumhoz, amennyiben a szellemi erők
vagy az erkölcsi igazság küzdelmét illetéktelennek nyilvánítja és annak
helyébe a fizikai erők küzdelmét állítja előtérbe. Az ember, akit
Franklin szerszámot készítő állatnak nevez, az ő sajátos fegyvereivel e
küzdelmet párbajban dönti el. Ezt az alapelvet e szóval lehet kifejezni:
az „ököljog“, és ennek megfelelőleg a _lovagi becsületet
ökölbecsületnek_ kellene nevezni.
6. Amíg a polgári becsület, mint imént tárgyaltuk, az enyém és tied
fogalmát nagyon szigorúan értelmezi és a vállalt kötelezettségek és
adott szó szentségét mindennek föléje helyezi, addig a lovagi becsület
kódexe ezekben a legmesszebbmenő szabadelvűséget mutatja. Ugyanis csak
az oly szót nem szabad megszegni, melynél valaki a „becsületére“
hivatkozott; ez nyilván feltételezi, hogy minden más szót szabad
megszegni. De még e becsületszó megszegésével is lehet szükség esetén a
becsületet egy általános szer, a párbaj útján helyreállítani; a párbajt
meg kell vívni azokkal, akik az állítják, hogy a becsületszavunkat adtuk
és azt megtörtük. Továbbá: csak egy tartozás van, amelyet feltétlenül ki
kell egyenlíteni: a _játékadósság_, amelyet ezért _becsületbeli
tartozásnak_ hívnak. A többi adósságokra nézve, akár zsidó, akár
keresztény hitelező becsapásával, túlteheti magát az ember, mindaz éppen
nem ejt csorbát a lovagi becsületen.
Hogy a becsületnek e különös, barbár és nevetséges kódexe sem az emberi
természet lényegéből, sem pedig az emberi viszonyok helyes felfogásából
nem indul ki, azt az elfogulatlan ítélő első pillanatra belátja. E kódex
szabályainak érvényessége csak szűk határokon belül ismertetik el.
Európában és csakis a középkortól kezdve ismerik el e kódexet a
nemesség, katonaság és azok a körök, melyek amazokat majmolják. Mert sem
a görögök, sem a rómaiak, sem Ázsia magasabb műveltségű népei az ó- és
újkorban nem tudnak semmit e becsületről és alapelveiről. Mindazok csak
a polgári becsület szabványait ismerik. Nálunk mindnyájánál a férfiú
annyit ér, amennyire a saját cselekvése és jelleme árán becsülik, nem
pedig az az irányadó, mint tetszik róla valamely üres fecsegőnek
nyilatkoznia. Mindnyájánál áll az a tétel, hogy valaki a saját beszéde,
cselekvése által elveszejtheti a maga becsületét, de sohasem a másoké
által. Náluk az ütés nem több egy ütésnél, amelyet akármely ló vagy
szamár is veszélyesebb következményekkel mérhet az emberre; az ütés a
körülmények szerint egyszer haragra ingerel, másszor azonnal elégtételt
von maga után; a becsülethez azonban semmi köze nincs és semmi esetre se
tartják az ütéseket és szitkokat számon, sem pedig az eredményezett vagy
még ezután megkövetelendő „elégtételt“ nem tartják nyilván. Azok a népek
pedig vitézségre és elszántságra nézve éppen nem állnak a keresztény
Európa népei mögött. A görögök és rómaiak utóvégre is tetőtől talpig
hősök voltak: pedig mit sem tudtak a point d’honneurről. A párbaj nem
dívott náluk a népesség előkelő osztályánál, hanem a gladiátorok, a
halálra ítélt rabszolgák és bűnösök dolga volt az, akik aztán a nép
mulattatására felváltva egymással és állatokkal vívták meg az
élethalál-harcot. A keresztény vallás elfogadásakor a
gladiátor-játékokat megszüntették; ezek helyében azonban a keresztény
korszakban az istenítélet közvetítésével meghonosodott a párbaj. Míg
amaz az általános élvezethajhászatnak hozott borzalmas áldozat volt,
addig a párbaj az előítéletnek hozott rémes áldozat; míg amaz bűnösök,
rabszolgák és foglyok, addig emez szabad és nemes polgárok részéről.
Hogy az ókorban mitsem tudtak ez előítéletről, számos fennmaradt
vonatkozás bizonyítja. Amikor pl. egy teuton főnök Máriust párbajra
hívta, e hős ezt üzente vissza: „Ha megúnta az életét, akassza fel
magát“ és egyúttal egy kiszolgált bajvívót bocsátott rendelkezésére,
hogy ha kedve tartja, azzal verekedjék. (Freinsh. suppl. in Liv. lib.
LXVIII. c. 12.) Plutarchusban (Them. 11.) olvassuk, hogy Eurybiades
hajósparancsnok, Temisthoklesszel vitatkozva, botját felemeli, hogy
megüsse; de nem olvassuk aztán, hogy ez kardját kivonta volna, hanem
azt, hogy ezt mondotta: „Üss csak, de hallgass meg aztán!“ Mily
kellemetlenül érintheti a „lovagi becsület“ emberét, hogy nélkülöznie
kell a továbbiakban azt a hirt, hogy az athéni tisztikar azonnal
kijelentette, hogy az ilyetén lovagiatlan Themistokles alatt nem szolgál
tovább. Egész okosan mondja ezek szerint egy újabbkori francia író:
„Szánalmasan megmosolyognók azt az embert, ki azt merné állítani
Demosthenesről vagy Ciceróról, hogy a becsület embere volt“. Soirées
litteraires, par C. Durand, Rouen 1828. Vol. 2. p. 300. Hasonlóan látjuk
Plátónál (de leg. IX. az utólsó hat oldal, hasonlóképpen XI. p. 131.
Bip.) a „bántalmazások“-ról írott fejezetben, hogy a régieknek sejtelmük
sem volt a lovagi becsületet érintő dolgokról. Sokratest a gyakori
vitatkozások hevében sokszor tettleg bántalmazták s nyugodtan tűrte azt
mindig. Midőn egy ízben valaki lábával megrúgta és egy néző csodálkozva
kérdezte: miért tűri azt, ezt mondá: „Hát ha egy szamár megrúgna, számon
kérném-e azt tőle?“ (Diogen. Laert. II. 21.) Midőn más alkalommal azt
kérdezte valaki tőle: „Nem szitkoz és gyaláz-e téged amaz?“ – azt
válaszolta: „Fel sem veszem, mert amit mond, az nem illik reám!“ Stobäos
(Florileg, ed. Gaisford, I. köt. 320–30. 1.) fentartott számunkra
Musoniustól egy hosszabb nyilatkozatot, melyből kitűnik, mint
gondolkoztak a régiek a szenvedett jogtalanságokról; nem ismertek
másnemű elégtételt, mint a törvényest, a bölcs emberek ezt se vették
igénybe. Hogy a régiek egy kapott pofonért nem ismertek más elégtételt,
mint amit a törvény nyujt, világosan kitűnik Platon „Gorgias“-ából (86.
lap, Bip.), ahol egyúttal Sokrates idevonatkozó véleményét is
olvashatjuk.
Ugyanezt olvashatjuk Gelliusnál (XX. 1.), ki azt írja Lucius
Veratiusról, hogy ez abban virtuskodott, hogy a vele szembejövő római
polgároknak minden indokolás nélkül pofonokat osztogatott az uccán, s
hogy minden hosszadalmas pert elkerüljön, rabszolgája állandóan egy
zacskó rézpénzzel kísérte útjában és annak kötelessége volt az így
meglepett polgárnak azonnal a törvényesen kiszabott fájdalomdíjat, 25
pénzt, kifizetni. Kratos, a híres cinikus, Nikodromos zenésztől egy
ízben olyan hatalmas pofont kapott, hogy ábrázata erősen feldagadt és
vérbeszürődés támadt. Erre ő homlokára egy kis deszkát erősített a
következő felírattal: „Nikodromos tette“. És ez nagy szégyen volt a
zenészre, aki egy férfiún, kit egész Athen félistenként tisztelt, ily
durva sértést követett el. (Apul. Flor. p. 126. Bip. és Diog. Laert. VI.
89.) A sinopei Diogenestől fenmaradt egy levél, melyet Melesippushoz
intézett s abban azt írja, hogy részeg atheni ifjak őt elpáholták és ő
az ütésüket fel se vette (Nota Casaub. ad. Diog. Laert. VI. 33.) Mit
tesz az okos ember, ha pofont kap? Úgy cselekszik, mint Cato, aki, mikor
arcába ütést kapott, se nem dühődött fel, sem meg nem boszulta a
szenvedett sértést, bocsánatot sem adott, hanem egyszerűen letagadta,
hogy általán megsértették. (Seneca: de constantia sapientis 10. fej.)
„Igen“, mondjátok erre, „azok bölcsek voltak!“
Ti pedig bolondok vagytok. Hát jól van.
Látjuk mindezekből, hogy a régiek előtt a lovagi becsület összes elvei
ismeretlenek voltak és pedig mivel ők a dolgokat a maguk természetes,
előítélettől ment oldaláról tekintették, és nem engedték közelükbe az
olyan ostoba, ferde nézeteket. Innen van, hogy ők az arcban szenvedett
ütést nem tekinthették másnak, mint ami tényleg, t. i. egy kisebbszerű
fizikai bántalomnak; míg az újabbkori lovagias becsületimádók elött a
pofon valóságos katasztrófa és tragédiatárgy – mint Corneille Cidjében.
Így egy újabb német polgári szomorújátékban is, melynek címe: Die Macht
der Verhältnisse, – pedig a „Balhiedelmek hatalmá“-nak kellene nevezni.
Sőt ha egyszer a párizsi nemzetgyűlésen elcsattan egy pofon, egész
Európa visszhangzik belé.
A „becsület“ embereinek, akiket lehangoltak az imént felsorolt
klasszikus példák és visszaemlékezések, ellenmérgül olvasásra ajánlom
Diderot mestermunkájában a „Jacques le fataliste“-ban Desglands úr
történetét, mely a modern lovagi becsületesség mintaszerű rajzolása, s
ezen vigasztalódhatnak és épülhetnek.
Az elmondottakból eléggé kitűnik, hogy a lovagi becsület elvei nem az
emberi természet lényegéből fakadnak; forrásuk könnyen feltalálható. E
becsület abból az időből származik és maradt fenn, amelyben az öklök
gyakorlattabbak voltak mint a fejek, – amikor a papok kordában tartották
az észt, tehát a középkorból, a lovagi uralom korából. Az időtájt
ugyanis a jó Istenre bízták nemcsak az emberről való gondoskodást, hanem
az ítélkezést is. Ugyanezért nehéz jogi esetekben az istenítélethez
fordultak döntés végett; és kevés kivétellel párbajra bízták az ügy
elintézését – nemcsak a lovagok, de egyszerű polgárok is; amint ezt
Shakespeare „VI. Henrik“-jében is látjuk (II. rész, II. felv. 3. szín).
Ez időtájt minden bírói ítéletet meg lehetett fellebbezni; a párbaj mint
magasabb ítélőszék, mint istenítélet nagy szerepet játszott. És ez úton
tulajdonképpen a fizikai erőt és ügyességet, vagyis az állati
természetet helyezték az ész és értelem helyett a bírói székbe, a jog és
jogtalanság esetében tehát nem az döntött, mit követett el az illető,
hanem hogy mint végződött reá nézve az istenítélet – épp úgy, mint a
manapság is dívó lovagi becsületnél. Aki a párbajügynek ezt az eredetét
még kétségbevonja, olvassa Mellingen I. G.-nek kitünő könyvét: The
history of duelling, 1849. Még napjainkban is a lovagi becsület elveire
esküdő emberek között számosan vannak, – nem a legműveltebb és
gondolkodó egyének közt ugyan – kik a párbaj kimenetelét a szóban forgó
vitás ügy isteni eldöntésének tekintik; nyilván hagyományszerűen
átöröklött meggyőződés alapján.
E becsület végső célja az, hogy az ember a fizikai erővel való
fenyegetés útján akarja kierőszakolni ama tisztelet külső
nyilvánulásait, amely tisztelet tényleges megszerzése reá nézve vagy
nagyon körülményes vagy nagyon fáradságos volna. Épp olybá kell ezt
vennünk, mintha valaki a hőmérő golyóját kezével fölmelegíti és a higany
felszállásával akarná bizonyítani, hogy a szobája jól van befűtve.
Közelebbről tekintve, a dolog veleje a következő: míg a polgári becsület
a békés viszonyon alapul és feltételezi azt, hogy feltétlen bizalmat
érdemlünk másoktól, mert mi is viszont minden egyes ember jogát becsben
tartjuk, addig a lovagi becsület ama kikényszerített véleményt fejezi ki
rólunk, hogy félni kell tőlünk, mivel jogaink védelmére feltétlenül
mindig helyt állunk. Az az alapelv, hogy sokkal lényegesebb az, ha
félnek tőlünk, mintha bizalommal vannak irántunk, nem is nyugodnék hamis
alapon, – minthogy az emberek igazságérzete általában gyenge, – ha
őstermészetű viszonyok közt élnénk, amikor is mindenkinek magának kell,
hogy igazát és jogait védje. De az előrehaladt polgárosodás mai
viszonyai közt, amikor az állam vette át a személy- és vagyonbiztonság
fölötti felügyeletet, annak alkalmazása felesleges és olybá tünnék fel,
mint az ököljog idejéből fenmaradt omladozó és elhagyatott várak és
őrtornyok, az élénk országutak és jól művelt szántók és vasutak között.
Innen van, hogy az elavult szabályokhoz görcsösen ragaszkodó lovagi
becsület a személy olyan zaklatásaira fordítja a figyelmét, amelyeket az
állam kicsibe vesz s nem büntet, mivel jelentéktelen kötekedésnek és
apró-cseprő boszantásoknak tekinti. A lovagi becsület azonban ezeket
nagyra értékeli és az egyén értékét a szentség bizonyos fokára emelve: a
kisebb fajú sértésekre az állam részéről kiszabott büntetést kevesli s
azért ezek megtorlását a maga feladatának tekinti és pedig egyenesen a
sértő fél bőrén. Nincs kétség, hogy a szertelen felfuvalkodottság és a
leglázítóbb dölyfösség játssza ebben a főszerepet és nem gondolva arra,
hogy tulajdonképen mi az ember, ennek számára a tökéletes gáncs nélkül
valóságot és sérthetetlenséget követeli. Pedig minden ember, aki
erőszakosan ragaszkodik az elvek keresztülviteléhez és ugy gondolkozik:
„aki, engem szid vagy megüt, az a halál fia“, méltán megérdemli, hogy
kiutasítsák hazájából.[8]
E túlságba vitt kevélység szépítgetésére aztán mindenfélét felhoznak.
Azt mondják például, hogy két rettenthetetlen egyén közül egyik sem
enged a másiknak és így a legkisebb civódást szitkok, verekedés, végül
emberölés követnék; ezért tisztesség okáért üdvösebb a közbenső fokokat
átugrani és azonnal a fegyveres elintézéshez folyamodni. Az ily
esetekben követendő eljárást aztán a szabályok és törvények merev
rendszerébe foglalták és ez a világ legkomolyabb bohózata. Mert az
alapelv maga is hamis alapból indul ki; kisebb fontosságú ügyekben (a
nagyobb ügyek elintézése a bíróság dolga) a rettenthetetlen férfiak
egyike rendszerint enged, és pedig az okosabb; bizonyítják ezt a nép
összes rétegei, melyek a lovagi becsület szabályait nem tartják magukra
nézve kötelezőknek, ezeknél a civódások a természetes módon fejeződnek
be: ezeknél agyonütés százszorta ritkábban fordul elő, mint a lakosság
talán ezredrészét kitevő csekély töredéknél, mely a szabályoknak hódol;
sőt az ütlegelések is ritkaság számba mennek.
Azt is mondják, hogy a társadalomban a jó ízlés és előkelő modor
szempontjából szükség van a lovagi becsület szabályaira, melyek védelmet
nyujtanak a neveletlenség és ki-kitörő durvasággal szemben. Viszont nem
tagadható, hogy Athénben, Korinthus- és Rómában bizonyára igen jó
társaság, finom erkölcs és nemes modor bőven volt található a lovagi
becsület madárijesztő kódexe nélkül is. Igaz viszont, hogy ama népeknél
az asszonyok nem vittek vezető szerepet a társadalomban, mint nálunk;
épp ez ad a társalgásnak felületes és frivol jelleget, ez vet véget
minden komolyabb eszmecserének és ez járul nagyban hozzá, hogy nálunk a
jó társaságban a személyes bátorságot minden más jelesebb tulajdonság
fölé helyezik; pedig ez nagyon is _alárendelt, altiszti erény_, ebben
még az állat is felülmúlja az embert, s azért mondják pl.: „bátor, mint
az oroszlán!“ Az előbb mondottakkal ellentétben a lovagi becsület elve
biztos menedékhelye az aljasságnak, neveletlenségnek s kiméletlenségnek,
amennyiben annak nyomása alatt egy csomó boszantást némán eltűrünk, mert
nem mindenkinek van kedve, hogy a megboszulásban esetleg nyakát szegje.
– Ennek megfelelőleg a párbajt véres komolysággal ép annál a nemzetnél
űzik leginkább, mely politikai és pénzügyi viszonyaiban a legkevesebb
őszinte becsületességet mutat fel. Hogy állnak pedig magánviszonyaik
dolgában, tessék megkérdezni azoktól, akiknek e téren tapasztalatuk van.
De ami finomságukat és társadalmi műveltségüket illeti, az régtől fogva
hirhedt – negatív példa gyanánt.
Mindazok az állítások tehát helyt nem állanak; több joggal mondhatjuk,
hogy amint egy morgásra ingerelt kutya megint morog, a becézett kutya
hizeleg, ép olyan az emberi természet is, mely minden ellenséges
közeledésre ellenséges indulattal felel, és hogy a fitymálás vagy
gyűlölség jelei elkeserítik ingerlik. Cicero mondja: „A sértésnek tövise
van, amely iránt az okos s jó emberek igen érzékenyek“; – aminthogy a
szidalmat és ütéseket sehol a világon (néhány vallásos szektát kivéve)
sem tűrik el némán. A természet azonban mindenütt csak az ügynek
megfelelő elintézést követel, de sehol sem azt, hogy a gyávaság,
hazugság s ostobaság sértéseit halállal kelljen megtorolni. Az ó-német
elv is, hogy „pofonért tőr jár“ (auf eine Maulschelle gehört ein Dolch)
fölháborító lovagkori babona. Mindenesetre a sértések megtorlására a
harag késztet bennünket, nem pedig a becsületbeli kötelesség, amint a
lovagi becsület szabályai tartják. Bizonyos, hogy a szemrehányás csak
oly mértékben sért, amennyiben elevenre tapint; ez onnan látható, hogy a
legcsekélyebb célzás, mely találó, sokkal nagyobb mérvben sért, mint a
legsúlyosabb sértés és rágalmazás, melynek nincs semmi alapja. Aki tehát
teljesen biztos, hogy szemrehányást nem érdemel, adott esetben könnyen
túlteszi magát rajta.
Ezzel szemben a becsület elve azt követeli, hogy az ember érzékenységet
mutasson, ha nincs is arra hajlama, és véres boszút vegyen olyan
sértésekért, melyek nem is bántók reá nézve. Pedig kevésre becsüli
önmagát az, aki minden tolakodóbb nyilatkozatot azonnal megtorolni kész,
hogy egy hangot, egy rossz szót se ejtsenek ki ellene. Ugyanazért
sértések esetén a magát igazán becsülő ember közönyösséget mutat, és ha
erre nem képes: a műveltség és okosság arra készti, hogy legalább
szinlelje azt és rejtse el haragját. Ha csak meg lehetne szabadulni a
lovagi becsület tévhitétől és senki se fogadná el többé azt a nézetet,
hogy szidalmakkal kárt lehet tenni a mások becsületében és hogy minden
sértést, jogtalanságot és durvaságot elégtételadás útján kell
rendbehozni, ez esetben általánossá válnék az a nézet, hogy a
becsmérlések és szitkok terén mindig a legyőzött fél a győző. Nagyon
találó tehát Vincenzo Montinak az a megjegyzése, hogy a sértések
olyanok, mint a templomi körmenetek, melyek mindig oda kerülnek vissza,
ahonnan kiindultak. Ha a nézetek megváltoznak, nem lesz többé elegendő
gorombáskodni valakivel szemben, hogy a sértőnek igaza legyen. A belátás
és ész jutnának valahára döntő szóhoz; napjainkban szüntelenül számolni
kell a korlátoltság és butaság által diktált ferde véleményekkel és
minduntalan tartani kell attól, hogy fejével játszik az ember, ha
összekülönbözik valami üresfejűvel. Megélnők valahára azt az időt, hogy
a társaságban a szellemi kiválóság elnyerné a babért, mely – habár
leplezve – manap a fizikai fölényt és a huszáros bátorságot illetik s
így aztán a legkiválóbb férfiaknak egy okukkal kevesebb lesz arra, mint
most, hogy a társaságot kerüljék. Ha ilyen fajta változás állana be; a
valódi nemes hang s jó modor honosodnék meg és valódi jó társaság venné
át a szerepet, mint az Korinthban, Athén- és Rómában is úgy volt. Aki
ilyent mutatóba látni akarna, ajánlom, olvassa el Xenophon Lakomáját.
A lovagi kódex végül ilyformán is védhető: „Ej! hát akkor – Uram bocsá’!
– egyik a másikat még megüthetné!“ Nos, erre az a rövid válaszom, hogy a
társadalom 999/1000-ed részénél, mely a kódex szabványait nem tartja
magára kötelezőnek, – biz elég gyakran megesett anélkül, hogy ezért egy
is a fogát otthagyta volna, holott az azt követők körében minden ütés
utólag rendszerint halálthozóvá válik. Részletezzük kissé bővebben a
tényállást. Sokat fáradtam és kutattam annak alapját, mi az oka, hogy a
népesség bizonyos osztályánál oly szentül hisznek az ütés rettenetes
mivoltában; mélyen kutattam, vajjon az ember állati vagy szellemi
természetében gyökeredzik-e az, hogy napjainkban e tévhitnek annyi híve
van. Bevallom, hogy elfogadható, nemcsak szóbeszéden alapuló és tiszta
fogalmakon nyugvó érvet, okot erre nézve nem találtam. Egy ütés csak
kisebbszerű fizikai baj, semmi egyéb, melyet egyik ember a másiknak
okozhat s ezzel nem bizonyít egyebet, mint hogy erősebb, ügyesebb a
másiknál, vagy hogy a másik nem volt elég óvatos. A kérdés boncolása
semmi mást nem eredményez. És mégis azt látom, hogy egyazon lovag, ki
egy ember által adott ütést a legnagyobb sérelemnek tekinti, ha egy
tízszer akkora ütést szenved a lova patájától, magába folytott
fájdalommal tovabiceg és kérdésünkre arról biztosít bennünket: hogy
nincs semmi baj! – Így állván a dolog, azt hittem, az emberi kéz oka
mindennek. De azt látom, hogy lovagunk a párbajban ettől szúrásokat és
vágásokat szenvedvén, mégis csak azt hajtogatja: „az egész csekélység,
szóra se érdemes!“ Azt is vettem észre, hogy a lapos pengével való ütés
nem olyan szégyenthozó, mint a bottal való ütés s azért régebben a
kadéteket azzal és nem ez utóbbival ütötték; sőt a pengével való lovaggá
üttetés a legnagyobb dicsőség!
Ilyenformán lélektani és erkölcsi érveimmel készen vagyok s így nem
marad más hátra, minthogy az egészet egy régi, megrögzött babonának
tartsam. Egy példával több, mi mindent lehet az idők folyamán az
emberekbe beojtani. Bizonyítja ezt amaz ismert tény, hogy Kínában a
bambuszbottal való ütés nagyon gyakori polgári büntetési mód, még a
különböző állású hivatalnokok számára is; ebből látjuk, hogy az emberi
természet és a magasabb civilizáció ottan e kérdést nem olybá tekinti,
mint mi. Húsz vagy harminc botütés úgyszólván mindennapi kenyere a
kínainak. Ez a mandarin atyai javító eszköze, amiben semmi becstelenítőt
nem látnak, sőt köszönettel fogadják. (Lettres édifiantes et curieuses,
édition de 1819. Vol. 11. p. 454.)
Sőt ha elfogulatlanul vizsgáljuk az ember természetét, rájövünk arra,
hogy a verekedés oly természeti sajátsága, mint a ragadozó állatnak a
harapás, avagy a marhának a rúgás: az ember tulajdonképpen verekedő
állat. Ezért felháborodunk, ha egyes, ritkább esetekben azt halljuk,
hogy egyik ember a másikat megharapta. Viszont, hogy ütést adjon vagy
kapjon, ép oly könnyen mint természetesen megesik. Hogy a magasabb
műveltségű ember kölcsönös önuralom útján szívesen kivonja magát az
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Életbölcseség: Aforizmák - 06
  • Parts
  • Életbölcseség: Aforizmák - 01
    Total number of words is 3855
    Total number of unique words is 1924
    25.6 of words are in the 2000 most common words
    36.4 of words are in the 5000 most common words
    43.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 02
    Total number of words is 3884
    Total number of unique words is 1931
    26.0 of words are in the 2000 most common words
    36.3 of words are in the 5000 most common words
    43.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 03
    Total number of words is 3921
    Total number of unique words is 1962
    26.0 of words are in the 2000 most common words
    37.5 of words are in the 5000 most common words
    44.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 04
    Total number of words is 3959
    Total number of unique words is 1845
    26.5 of words are in the 2000 most common words
    37.6 of words are in the 5000 most common words
    44.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 05
    Total number of words is 4042
    Total number of unique words is 1968
    25.8 of words are in the 2000 most common words
    36.8 of words are in the 5000 most common words
    44.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 06
    Total number of words is 4039
    Total number of unique words is 2014
    26.3 of words are in the 2000 most common words
    37.3 of words are in the 5000 most common words
    44.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 07
    Total number of words is 3954
    Total number of unique words is 1998
    25.5 of words are in the 2000 most common words
    36.0 of words are in the 5000 most common words
    42.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 08
    Total number of words is 3903
    Total number of unique words is 2015
    24.3 of words are in the 2000 most common words
    34.5 of words are in the 5000 most common words
    40.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 09
    Total number of words is 3837
    Total number of unique words is 2059
    25.3 of words are in the 2000 most common words
    35.0 of words are in the 5000 most common words
    41.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 10
    Total number of words is 3879
    Total number of unique words is 1986
    25.7 of words are in the 2000 most common words
    36.3 of words are in the 5000 most common words
    42.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 11
    Total number of words is 3886
    Total number of unique words is 2071
    24.6 of words are in the 2000 most common words
    36.6 of words are in the 5000 most common words
    43.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 12
    Total number of words is 3895
    Total number of unique words is 1986
    24.7 of words are in the 2000 most common words
    34.8 of words are in the 5000 most common words
    41.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 13
    Total number of words is 3384
    Total number of unique words is 1645
    29.6 of words are in the 2000 most common words
    39.9 of words are in the 5000 most common words
    46.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.