Életbölcseség: Aforizmák - 04

állandó megfigyelése alól, nem kell tekintettel lennünk folyton a mások
rólunk alkotott véleményére s így visszaadjuk énünket önmagunknak. Ép
így kikerüljük a sok valódi szerencsétlenséget, amelybe az a kárhozatos
ostobaság taszítana és sokkal több gondot fordíthatunk értékes javak
megszerzésére, amelyeket zavartalanul élvezhetünk. De mint mondottuk:
nehéz elérni a szépet.
Természetünk imént vázolt balgaságának három csemetéje is van s ezek: a
becsvágy, hiúság és büszkeség. A két utóbbi között a különbség az, hogy
a _büszkeség_ kifejezi azt, hogy valaki már szilárdul van meggyőződve a
maga nagy értékéről bizonyos tekintetben, a _hiuság_ ellenben óhajtást
fejez ki az irányban, hogy másokban keltsünk ilyes meggyőződést a mi
értékünkről, csöndben reménykedve, hogy mi magunk is később ily
meggyőződésre jutunk.
A büszkeség tehát _bensőnkből_ fakad és saját értékének túlbecsülését
jelenti; a hiúság ellenben _kivülről_ indirekte kívánja a
magasztaltatást. Ennek megfelelően a hiúság fecsegővé, a büszkeség
hallgataggá teszi az embert. A hiúnak pedig tudnia kellene, hogy a mások
kedvező véleményét, amely után törekszik, sokkal könnyebben és
biztosabban éri el következetes hallgatás által, mint beszéddel, még ha
folyton a legszebb gondolatokat is adná elé.
Nem az a büszke, aki az akar lenni, a büszkeséget legfeljebb mutatni
lehet, de – mint minden fölvett szerepből – könnyen kizökken belőle az
ember. Mert csakis a saját különös nagy értékéről és előnyeiről táplált
rendíthetetlen _meggyőződés_ tesz tényleg büszkévé. Eme meggyőződés ám
téves lehet, avagy csupán külső, felületes értékű előnyökön alapulhat:
mindez a büszkeségre nincs befolyással, ha azt tényleg és komolyan veszi
az illető. Minthogy tehát a büszkeség a meggyőződésben gyökerezik, mint
minden megismerés, nem függ önkényünktől. Legnagyobb ellensége a hiúság,
mely folyton a mások tetszésére pályázik, hogy az önmagáról táplált
kedvező véleményt aztán erre alapíthassa, míg a büszkeség mindenkor
feltételezi azt, hogy erre nézve mindenkor szilárd meggyőződés hatja át
az illetőt.
Bármennyire leszólják s becsmérlik átlag a büszkeséget, azt tartom, hogy
ezt többnyire azok teszik, akiknek semmijük sincs, amire büszkék
lehetnének. A legtöbb ember korlátoltságával és rosszindulatával
szemben, minden ember, akinek csak valamelyes előnyei vannak, jól teszi,
ha azokat folyton szem előtt tartja és nem engedi a feledés homályába
eltűnni; mert aki megfeledkezik kiválóságáról, s összeadja magát a
hitványakkal, azt rövidesen hasonló embernek tekintik. Különösen azok
figyelmébe ajánlom ezt, akik reális, legmagasabb fokú, személyhez kötött
kiváló előnyök birtokosai, mert ezeket nem lehet a címek s rendjelek
módjára érzékileg szemléltettni. Jól mondja a közbeszéd: sus Minervam
(disznó oktatja Minervát). Találó arabs közmondás: „Tréfálkozzál a
rabszolgával, mindjárt a hátulsó felét fogja neked mutatni“. A horatiusi
mondást, sume superbiam, quesitam meritis (légy büszke, érdemek
alapján), sem kell elvetni. A szerénység erénye a sehonnaiak malmára
hajtja a vizet; mert ilyformán mindenkinek úgy kell beszélnie önmagáról,
mintha ő is az volna s ez nagyon kiegyenlíti az ellentéteket s a végén
az tűnnék ki, mintha csupa sehonnaiból állana a világ.
A büszkeség legolcsóbb fajtája a nemzeti büszkeség. Aki ugyanis ebben
szenved, az önmagáról menten elárulja azt, hogy semmi olyas _személyes_
jótulajdonsága nincs, amivel büszkélkedhessék, különben nem nyúlna olyas
valamihez, amiben annyi millió emberrel kell osztozkodnia. Aki számos
személyi kiválósággal van felruházva, saját nemzeti hibáit inkább
felismeri, mert azokat mindig szeme előtt látja. Viszont minden szánandó
balga, akinek semmije sincs a világon, amire büszke lehetne, mint utolsó
eszközhöz, a nemzethez folyamodik, amelynek tagja s aztán azzal
kérkedik: az illetőnek ez nagyon jól esik s hálából nemzete hibáinak és
ostobaságainak, öklével és sarkával legerősebb védelmezőjévé csap fel.
Innen van, hogy ötven angol között alig akad egy is, ki helyeselné, ha
valaki nemzete ostoba álszenteskedéséről a kellő lenézéssel nyilatkozik:
ennek az egynek azonban bizonyára helyén van az esze.
A németek a nemzeti büszkeséget nem ismerik és ezzel tanulságot tesznek
arról, hogy méltók a becsületesség hírnevére; vannak köztük is
kivételek, akik nevetséges büszke módon hangoztatják németségüket, s
ezek többnyire a „német testvérek“ és demokraták, akik a népnek ezzel
hizelegnek, hogy aztán elbolondítsák. Azt állítják ugyan, hogy a németek
találták fel a puskaport: magam részéről azonban e véleményhez nem
csatlakozhatom. És találóan kérdi Lichtenberg: „Honnan van az, mért nem
mondja magát valaki németnek, aki nem az, – hanem inkább franciának vagy
angolnak?“ – Egyébiránt az egyéniség messze túlszárnyalja a
nemzetiességet és egy bizonyos embernél az előbbi mindenkor ezerszer
annyi méltánylást érdemel, mint az utóbbi. – A nemzeti jellemről,
minthogy az a tömegre vonatkozik, becsületes módon nem sok dicséretest
lehet felhozni. Inkább azt mondhatjuk, hogy az emberi korlátoltság,
rosszaság és visszásság minden országban más-más alakban nyilvánul és
ezeket nevezik _nemzeti jellem_nek. Ha az egyiktől megcsömörlünk, a
másikat dicsérjük, amíg ezzel is úgy járunk. Minden egyes nemzet
kicsúfolja a másikat s mindegyiknek igaza van.
E fejezet, melynek tárgya: minek látszunk a mások szemében? – három
részletben tárgyalható; szólunk a becsületről, a rangról és dicsőségről.
A rangról nem sok mondani valónk van e helyütt, noha nagyon is jól
tudjuk, hogy a nagy tömeg és a filiszterek mennyire hódolnak előtte s
hogy mily kiváló szerepe van az államgépezet üzemében.
Ez az érték tulajdonképpen konvencionális, látszólagos: eredménye valami
mondva csinált nagyrabecsülés és az egész a nagy tömeg számára kitalált
komédia.
Rendjelek tulajdonképpen a közvéleményre intézvényezett váltók; azok
értéke a kibocsátó hitelképességen alapul. Egyébiránt a rendjelek
intézménye igazán kitűnő. Csak gondoljuk meg, mennyi tenger sok pénzt
marasztalnak benn az állampénztárban, mint pénzbeli jutalmak
helyettesítői, feltételezve természetesen azt, hogy azok szétosztása
körül a kellő méltányossággal és belátással járnak el. A nagy tömegnek
ugyanis vannak fülei és szemei, de édes-kevés ítélőképessége és
emlékezőtehetsége. Számos érdemet a nagy tömeg általában nem is képes
méltányolni, másokat megbecsül és megért ugyan, de hamar el is felejt.
És ezért helyénvalónak találom, hogy keresztek és csillagok útján a nagy
tömegnek mindenkor és mindenütt felhívjuk rá a figyelmét: „Ez az ember
nem hozzátok hasonló, ennek érdemei vannak!“ Igazságtalan, jogosulatlan
és tulságos osztogatás által azonban az érdemjelek elvesztik az
értéküket; és azért a fejedelemnek oly óvatossággal kell eljárnia azok
szétosztása körül, mint a kereskedőknek a váltók aláírásánál. A _pour le
mérite_ (érdemért) felírás a kereszten fölösleges; minden érdemjel csak
az érdemért adható, ez nagyon természetes.
Sokkal nehezebb és bonyodalmasabb a becsület fogalmának megértetése.
Elsőbb a meghatározását kell adnunk. Ha e szempontból azt mondanám: „A
becsület a külső lelkiismeret és a lelkiismeret a belső becsület“; e
meghatározás tán sok embernek tetszenék, ám ez inkább csillogó, mint
alapos és világos magyarázat volna. Azért azt mondom: „a becsület
objektíve véve: a mások véleménye értékünkről és szubjektíve: a tőle
való félelmünk“. Ily minőségben a becsületnek üdvös, ha nem is tisztán
erkölcsi hatása van a becsületére sokat adó férfiúra.
Hogy minden romlatlan embernek bensejében hatalmas érzéke van a becsület
és gyalázat iránt s hogy különösen az előbbit oly nagyra becsülik, az a
következő körülményekben találja magyarázatát. Az ember egymagára
hagyatva mire sem képes s olyan, mint az elhagyott Robinson: csakis a
többi emberekkel közösen ér valamit és tud valamire menni. Az ember,
mihelyt kellő öntudatára ébred, fölismeri e körülményeket s azonnal
minden törekvését odairányítja, hogy aki pro parte virili munkálkodni
tud, az emberi társadalom hasznavehető tagjává küzdje fel magát s jogot
szerezzen magának munkásságával arra, hogy az emberi közösség nyujtotta
előnyökből kivehesse a maga jogos részét. E hivatását úgy tölti be, hogy
először megfelel általában a kötelességének és aztán különösen a saját
munkakörében testtel-lélekkel helyt áll mindenkor. Lassan-lassan arra a
meggyőződésre jut, hogy nem az a fődolog, aminek ő érzi önmagát, hanem
az, aminek mások tartják őt. Igy támad aztán benne az a buzgó törekvés,
hogy mások lehető kedvező _véleményt_ tápláljanak róla, mert a kedvező
megítéltetés a legfőbb jó, amire törekszik. Veleszületett érzésről van
itt szó, amelyet becsületérzésnek vagy bizonyos viszonyok mellett
szégyenérzetnek nevezünk (verecundia). Ez utóbbi érzés pirítja meg az
arcát, ha hirtelen aggódás fogja el az irányban, hátha csorbát szenved
hírneve a többség véleményében, még ha teljesen ártatlannak is érzi
magát; viszont misem acélosítja jobban az életkedvét, mintha újabb és
kézzelfoghatóbb bizonyítékokat szerez arra nézve, hogy a többség
véleményében tekintélye és értéke nőtt. Mert az élet számos
viszontagságai ellen nagyobb védőfal és biztosíték reá nézve embertársai
egyesült erejének segítsége, mint a saját ereje.
Aszerint, hogy milyen viszonyban van az ember a többiekhez s mily
mértékben sikerül a többiek jó véleményét önmagáról kivívnia: a becsület
számos formájáról beszélhetünk. Ezek a viszonyok vonatkoznak az enyém és
tied fogalmára, a hivatásból folyó cselekvésekre s végül a nemi
viszonyra; ezeknek megfelelőleg szólhatunk _polgári becsületről,
hivatali becsületről és nemi becsületről_. Mindezek külön még alfajokkal
bírnak, amelyekről röviden alant lesz szó.
A _polgári becsületnek_ van a legtágabb köre; ez feltételezi azt, hogy
minden egyes ember jogait feltétlenül elismerjük és sohse vetemedjünk
arra, hogy igazságtalan, törvény által meg nem engedett utakon s módokon
keressük a magunk előnyeit a társadalomban. Minden békés érintkezésnek
ez a főfeltétele. Polgári becsületünk odavész egyetlen nem helyes,
megbélyegezhető cselekvés által s így minden büntetőjogi büntetés által,
feltéve természetesen, hogy a büntetés jogosan és igazságosan lőn
kiszabva.
A becsület az erkölcsi jellem változhatatlanságában találja biztos
alapját s innen van, hogy egyetlen rossz, becsületbe vágó cselekmény
feltételezi azt, hogy hasonló körülmények között hasonló rosszat
várhatunk az illetőtől. Innen van, hogy az elveszett becsület többé
vissza nem szerezhető, kivéve ha csalódás, rágalmazás vagy hamis látszat
miatt veszett el. Ezért hoztak törvényeket a rágalmazás, paskvillus,
szidalmazás ellen; a szidalmazás ok s alap nélküli gyalázás. Az az
ember, aki gyaláz, napnál világosabban bizonyitja, hogy semmi valót,
semmi bizonyos igazat nem tud felhozni embertársa ellen, különben az
igaz dolgokat hozná föl és a hallgatókra bízná a tényekből való
következtetést s ehelyett a véleményét mondja s adós marad az érvekkel,
mintha ezt csak a rövidség okáért tenné.
A _polgári becsület_ nevét ugyan a polgári társadalomtól kölcsönzi, de
érvényessége kiterjed minden rangú és rendű emberre egyaránt, a
legmagasabb rangúakat sem véve ki: egy ember sem vonhatja ki magát alóla
s mindenkinek kötelessége, hogy komolyan vegye, mert senki sem teheti
túl magát rajta kellemetlen következmények nélkül. Aki bizalmat és hitet
szeg, az mindkettőt örökre elveszíti, bármit cselekedjék és bárki is
legyen: ez a veszteség feltétlenül keserű gyümölcsöket terem számára.
A _becsületnek_ – bizonyos tekintetben – negatív jelleme van, a
_dicsőséggel_ ellentétben, melynek _pozitív_ a jelleme. Mert a becsület
nem jelenti azt, hogy valamely meghatározott személynek különös
tulajdonságai vannak, hanem azt, hogy az illető bizonyos általánosan
feltételezett tulajdonságokkal van felruházva. A becsület azt jelenti
tehát, hogy az illető egyén nem tesz kivételt; a dicsőség azonban ép azt
mondja, hogy az illető igenis kivétel. A dicsőséget tehát meg kell
szerezni; a becsületet ellenben csupán nem szabad elveszíteni. Ennek
megfelelően a dicsőség hiánya – jelentéktelenséget, negatív dolgot
eredményez; a becsület hiánya azonban gyalázatot – pozitív dolgot szűl.
Ezt a negatívitást azonban nem szabad passzívitással összetévesztenünk;
a becsületnek ugyanis aktív jellemvonása van. A becsület az egyénből
magából indul ki és elsősorban az illető viselkedésében és cselekvésében
találja alapját, nem pedig abban, ami vele történik vagy amit mások
cselekszenek. És ez a fő jellemvonása és megkülönböztetője a valódi
becsületnek a lovagi vagy álbecsülettől. Kívülről csak rágalmazás útján
lehet a becsületet megtámadni; az egyetlen védekezés a nyilvános
megcáfolás és a rágalmazó leleplezése.
Az öregség tisztelete főleg azon alapul, hogy a fiatalok becsülete nincs
még kipróbálva, tehát tulajdonképpen bizalmon alapul s általában
előlegezett. Öreg embereknek hosszú életfolyásuk alatt kellett
bebizonyítaniok, hogy pályájukon mindig kellően helyt álltak a becsület
mezején. Mert sem az évek száma önmagukban – hiszen egyes állatok még
magasabb kort is érnek el, mint az ember – sem a világ folyásával való
alaposabb megismerkedés és tapasztalat nem nyujt elegendő okot arra
nézve, hogy a fiatalok tisztelettel viseltessenek az öregek iránt, amint
azt mindenütt megkövetelik. A magasabb koruak gyöngesége inkább
kíméletet, semmint tiszteletet igényelhetne. Meglepő tény, hogy az
emberben mintegy veleszületett vonás az ősz haj tisztelete, s ez valóban
ösztönszerűleg megvan minden emberben. A ráncok, noha azok sokkal
biztosabb ismertetői az öregségnek, nem keltik fel a tisztelet érzését:
sohse beszélnek tiszteletreméltó ráncokról, hanem mindig
tiszteletreméltó ősz hajról.
A becsület haszna mindig csak közvetett; mert amint e fejezet bevezető
soraiban taglaltuk, másoknak rólunk táplált véleménye csak annyiban bír
reánk nézve értékkel, amennyiben az befolyásolni képes a mások
viselkedését és cselekvését velünk szemben. Ez mindaddig úgy van, amíg
emberekkel együtt közösen élünk. Minthogy biztonságot és vagyont a
polgárosodott világban kizárólag a társadalom jóvoltából élvezhetünk, és
minthogy az embereknek a kölcsönös bizalomra a különböző ügyleteknél
feltétlenül szükségük van: azért az emberek véleménye mindig nagy
értéket, habár csak közvetett értéket, képvisel reánk nézve; közvetlen
értéket nem tulajdonítok annak semmiképpen. Ez állításunkat nagyban
erősíti Cicero, mondván (fin. III. 17.): „A jó hírnév, Chrysippus és
Diogenes szerint, hasznát leszámítva, nem érdemli meg, hogy miatta a
kisujjunkat megmozgassuk“. Ez igazságot hasonlóképpen és bőven tárgyalja
Helvétius francia bölcsész (1715–71) és De l’Esprit c. mesterművében
(Disc. III. ch. 13.) a következő eredményre jut: „A becsületet nem a
becsületért magáért szeretjük, hanem a velejáró előnyökért!“ Minthogy az
eszközök nem érhetnek többet, mint a cél, azért az a híres parádés
mondás: éltünket a becsületünkért! – legalább is túlzás.
Ennyit a polgári becsületről. A _hivatali becsület_ azt jelenti, hogy a
nagy többség véleménye szerint az egyén, aki hivatalt tölt be,
rendelkezik mindama képeségekkel, amelyekre a hivatal ellátásához
szüksége van és hogy az illető hivatalos teendőit mindenkor szigorúan és
lelkiismeretesen végzi. Minél fontosabb és tágabb körre terjed valakinek
a működése az államban, tehát minél magasabb és befolyásosabb hivatalt
tölt be az illető, annál nagyobb értéket kell hogy tulajdonítson a
közvélemény az illető szellemi képességeinek és erkölcsi
tulajdonságainak: s így magasabb fokú tiszteletben van része, amelynek
kifejezői a rangok, címek és rendjelek egyrészt, a mások alázatos,
engedelmes viselkedése másrészt. Hasonlóképpen az elfoglalt állás és
hivatal általában megszabja a tisztelet bizonyos mértékét, melyet a nagy
tömeg tanusítani szokott, noha az módosul is oly esetekben, amelyekben a
tömeg nem méltányolja kellően az illető állás fontosságát. Mindig több
tiszteletet tanusítanak az oly ember iránt, akinek különös fontos
élethivatása van, mint az egyszerű polgár iránt, akinek becsülete főleg
negatív tulajdoságokon alapul, – amint fentebb részleteztük.
A hivatali becsület megköveteli, hogy az, aki hivatalt tölt be,
hivatalát kellő tiszteletben tartsa társai és utódai érdekében is s erre
kötelességeinek pontos teljesítése útján törekedjék s mindahányszor
támadások érik őt, vagy az általa betöltött hivatalt, köteles a törvény
szigorát és oltalmát igénybe venni, még oly esetekben is, mikor oly
nyilakozatok jutnak a füléhez, hogy nem látja el hivatalát pontosan vagy
hogy maga a hivatal nem a közjó érdekében működik. A törvényes büntetés
bizonyítsa a támadás igaztalan voltát.
A hivatali becsület alfajai az állami szolgáké, az orvos, ügyvéd,
tanító, minden minősített szellemi munkás becsülete; ide tartozik az
igazi _katona_-becsület is: ez ugyanis annyit fejez ki, hogy aki a haza
védelmének szenteli életét, annak meg is vannak hozzá a szükséges
tulajdonságai – bátorság, vitézség s erő – és komolyon van az illető
eltökélve arra, hogy szükség esetén vérét ontja hazája védelméért s a
zászlót, amelyre egykor felesküdött – semmiért a világon sem hagyja
cserben. A hivatali becsületet itt tágabb értelmében vettem, mint
rendszerint szokták, mikor is a polgároknak a hivatalt magát megillető
tiszteletét jelenti.
A nemi becsületet bővebben kell taglalnunk s ki akarjuk mutatni, hogy
minden fajta becsület hasznossági szempontokra vezethető vissza. A nemi
becsület – természete szerint – férfi- és női becsületre oszlik és
mindkettő jól értelmezett testületi szellemnek tekinthető. Az utóbbi
feltétlenül a fontosabbik, mivel a nők életében a nemi viszony a legfőbb
szerepet játssza. A _női becsület_ azt jelenti, hogy a közvélemény
szerint a leány egy férfiúnak sem, az asszony csupán a vele házastársi
viszonyban levő férfiúnak adja oda magát. E nézet fontossága a
következőkön alapul. A női nem a férfinemtől mindent elvár és követel,
amit kíván és amire szüksége van; a férfinem a női nemtől elsősorban és
mindenkor – csak egyet kíván. Tehát olyan berendezkedésnek kellett
létesülnie, hogy a férfinem a nőitől az egyet csak úgy nyerhesse el, ha
magára vállalja az összes gondokat és következményeket, s gondoskodik a
viszonyból származó utódokról: az egész női nem jóléte ezen a
berendezkedésen alapul. Hogy ennek érvény szereztessék, a női nemnek
szükségképpen össze kell tartania és kellő _esprit de corps_-t kell
mutatnia. Ilyformán a női nem mint egész s szorosan zárt kör áll szemben
a férfinemmel, mely testi és szellemi túlsúlyával urává lőn az összes
földi javaknak, s a férfinemet, mint közös ellenséget, meg kell
hódítania és legyőznie, hogy annak legyőzése útján a földi javakból a
részét kivehesse. E végső cél okáért az egész női nem legfőbb
becsületbeli ügye és célja, hogy a férfinem előtt minden házasságon
kívüli nemi érintkezés lehetetlenné tétessék; hogy ezáltal minden férfi
reá kényszeríttessék a házasság révébe, mely a meghódolás bizonyos neme
– és így a női nemről való gondoskodás a férfiak vállára helyeztessék.
Ezt a célt azonban csupán a föntebbi elv szigorú ellenőrzésével és
keresztülvitelével lehet elérni: ezért az egész női nem valódi testületi
szellemmel összes tagjai felett szigorúan őrködik ez elv
épségbentartásán. Ugyanezért minden olyan leányt, aki házasságonkívüli
érintkezés folytán az egész női nem ellen árulást követ el, – mivel
annak jóléte, ha e cselekmény általánosan dívnék, veszélybe döntődnék, –
a maga kebeléből kiközösíti s gyalázattal halmozza el: az illető örökre
elvesztette becsületét. Egy nőnek sem szabad vele társalognia: kerülnie
kell őt, mint valami pestises beteget. Ugyanaz a sorsa a házasságtörő
asszonynak, mert a férfiúval szemben nem tartotta be a kapitulációt és
ily példák által visszariasztja a férfiakat attól, hogy a meghódolásba
belemenjenek; pedig az egész női nemnek boldogsága éppen ezen alapul.
Ezenfelül a házasságtörő nő elkövetett bűne és vaskos szó- és hitszegése
révén nemi becsületével együtt polgári becsületét is elveszti. Ezért
beszélnek általánosan enyhe szójárással „bukott leány“-ról, de sohasem
„bukott asszony“-ról, mert a csábító amannak visszaszerezheti utólagos
házasság útján a becsületét; nem úgy a házasságtörő férfi az illető
nőnek a becsületét, ha ez el is vált a férjétől. Ha ezek után
felismerjük azt, hogy a női becsület alapja a nő általános érdekét
illető jótékony, szükséges és kiszámított _esprit de corps_, úgy
belátjuk azt is, hogy a nők életére ez igen életbevágó, fontos
körülmény. E szempontból nem fogják valami nagyon megragadni
figyelmünket és tetszésünket Virginius és Lucretia túlfeszített,
tragikus-mókás cselekvései. Ezért felháborító Emilia Galotti végső
jelenete s a színházat nagyon lehangoltan hagyja ott a néző. Viszont a
nemi becsület dacára Egmont Klárá-jával rokonszenvezünk. A női becsület
ama felmagasztalása és élére állítása a célt felejteti el az eszközökkel
szemben: ily túlhajtások útján a nemi becsületnek abszolút értéket
tulajdonítanak, holott annak, még inkább, mint a becsület többi
fajainak, csupán relatív értéke van; sőt azt is mondhatnók, hogy pusztán
konvencionális értéke van, mert Thomasius: De concubinatu c. művéből
kitűnik, hogy a Luther-féle reformációig majd minden országban minden
időkön át az ágyassági viszony törvényesen megtűrt és elismert viszony
volt s emellett a nő becsületében nem szenvedett. A babyloni
Mylitta-kultuszt (Herodotos I. 199.) nem is említjük. Vannak polgári
viszonyok – különösen a katolikus államokban, ahol a válás nincs
megengedve, – melyek néha a házasság külső formáit teljesen kizárják.
Uralkodók erkölcsösebben cselekesznek, ha szeretőt tartanak, mintha
morganatikus házasságot kötnek és e viszonyból származottak a törvényes
örökösök kihaltával egykoron trónkövetelési igényekkel léphetnek föl s
ily házasság által – ha tán a messze jövőben is – a polgárháború
eshetősége állhat elő. Ezenfelül az ilyen morganatikus – vagyis a minden
külső viszony dacára kötött – házasság tulajdonképpen a nőknek és
papoknak tett engedmény, holott óvakodni kell e két osztály érdekeit
előmozdítani. Azt is meg kell gondolnunk, hogy egy országban minden
férfi oltárhoz vezetheti a kiválasztott nőt egy férfiú kivételével, aki
a természetadta e jogától meg van fosztva: ez a sajnálatraméltó ember a
fejedelem. Az ő keze az országé és államérdekből az ország javára kell
azt odanyújtania. Azonban ő is csak ember és ő is akarja egyszer
életében szíve sugallatát követni. Azért igazságtalan, hálátlan s
nyárspolgárias felfogás, ha valaki rossznéven veszi, vagy elítéli azt,
ha fejedelem kedvest tart; feltéve természetesen, hogy az illető nőnek a
kormányzásba való beavatkozás nincs megengedve; a nemi becsület
illetőleg az ilyen maîtresse bizonyos tekintetben kivétel az általános
szabály alól: mert csak egy férfiúnak adta oda szerelmét; kölcsönösen
szerethetik egymást, de törvényes viszonyba nem léphetnek egymással.
Hogy a női becsület nem tisztán természetes forrásból táplálkozik, ezt
ama számos véres áldozatok bizonyítják, amelyekkel oltárán folytonosan
áldoznak: az anyák gyermekgyilkosságai és öngyilkosságai. Az a leány,
aki törvénytelenül adja meg magát, az egész női nem iránt tartozó
hűségét töri meg; e hűséget hallgatag feltételezik ugyan, de senki sem
esküszik rá. S minthogy rendszerint a saját jóléte szenved cselekvése
által a legközvetlenebbül, határtalanul nagyobb a balgasága, mint
rosszasága.
A férfiak nemi becsületét a női becsület hozza létre, mint ellentétes
testületi szellemet, amely megköveteli azt, hogy minden férfiú, aki az
ellenfélnek annyira kedvező meghódolásba, a házasságba belement, most
aztán ügyeljen arra, hogy az számára épen fentartassék, nehogy e kötés a
lazult felfogás mellett felbomoljék; nehogy a férfi, aki mindenét
odaadja, arról az egyről se legyen biztos, amit magának kikötött az
alkunál, hogy ugyanis egyedüli birtokosa legyen a nőnek. Ebből
kifolyólag a férfiú becsülete megköveteli, hogy megboszulja a neje
hűtlenségét és elválás által megbüntesse. Ha a házasságtörést a férfi
eltűri: a férfiak gyalázattal illetik; ez a megvetés korántsem oly
nagymérvű, mint a nemi becsületét elveszített nő iránt tanusított
megvetés; ennek oka az, hogy férfinél a nemi viszony alárendelt valami a
többi életviszonyhoz képest. Újabb korunk két nagy drámai költője
mindegyik két ízben a férfi becsületét vette színműve tárgyául;
Shakespeare „Othello“-ban és a „Téli regék“-ben és Calderon „Saját
becsületének orvosa“ és „Titkos gyalázatra titkos boszú“ című műveiben
tárgyalják e témát. Egyébiránt e becsület csupán a nő megbüntetését
követeli, nem pedig a csábítóét: ez mutatja, hogy az a férfiak testületi
szellemének a folyománya.
A becsület, ahogy azt alapja és fajai szerint e helyütt taglaljuk,
minden időkben s minden népnél állandóan általános érvénnyel bírt; a női
becsületnél ugyan némely időszaki és helyi érdekű s vonatkozású
módosítások voltak észlelhetők. Van azonban az általános érvényű
becsülettől teljesen elütő más faja is a becsületnek, melyről sem a
rómaiaknak, sem a görögöknek, de még a kínai, hindu és mohamedán
népeknek sem volt soha fogalmuk. Ugyanis ez a becsület csak a
középkorban támadt és csak a keresztény Európában honosodott meg, itt is
csupán a népesség egy csekély töredéke között, t. i. a társadalom
magasabb köreinél és az azokat utánzóknál. Ez a _lovagi becsület_, vagy
_point d’honneur_. Minthogy ennek alaptételei teljesen különböznek az
eddig tárgyalt becsületfajok tételeitől, sőt sok tekintetben
ellentétesek amazokéval, indíttatva érzem magam, hogy ennek elveit
részletesen taglaljam s mintegy tükörképét, kódexét adjam a lovagi
becsületnek.
1. A becsület _nem_ a mások véleményét jelenti a mi értékünkről, hanem
csupán az ilyen vélemény kinyilatkoztatását tekinti a lényegesnek;
teljesen közönyös aztán, hogy a kinyilatkoztatott véleménynek van-e
alapja vagy sem? Ebből kifolyólag bármilyen rossz véleményük is van
másoknak rólunk viselkedésünkre való tekintettel, bármennyire is
megvetnek mások bennünket: amíg csak nincs egynek is bátorsága, hogy
rólunk elítélőleg nyilatkozzék: nem esik folt a becsületen. Viszont
pedig, ha jellembeli tulajdonságaink és cselekvésünk által mindenkit
mintegy rákényszerítünk, hogy irántunk nagyrabecsüléssel viseltessék
(mert ez nem a mások önkényétől függ), mégis, ha előáll az az eset, hogy
egy, bár ostoba vagy haszontalan egyén becsmérlően nyilatkozik rólunk:
becsületünkön súlyos csorba esik, sőt örökre elvész, ha nem szerzünk
gyorsan kellő elégtételt. Hathatósan bizonyítja azt, hogy _nem a mások
véleménye_, hanem csupán a _vélemény nyilvánítása_ a fődolog ennél, az a
körülmény, hogy sértéseket vissza lehet szívni, szükség esetén
bocsánatkéréssel lehet az ügyet rendezni és meg nem történtté tenni.
Hogy a vélemény szintén megváltozott-e s hogy mi volt annak az indító
oka, mindez nem jelent semmit; fődolog, hogy a nyilatkozat meg legyen
semmisítve s aztán minden rendben van. Ennél tehát nem az a fő, hogy
tiszteletet érdemeljen ki az ember, hanem hogy azt kierőszakolja.
2. Az ember becsülete nem azon alapul, hogy mit tesz, hanem azon, hogy
mit szenved, miken megy keresztül. Míg tehát az előbb taglalt, általános
érvényű becsületnél minden attól függ, hogy miként beszél és cselekszik
önmaga valaki, addig a lovagias becsület mindig attól függ, hogy mit
beszél és cselekszik más valaki. Nyilvánvaló, hogy a lovagias
becsületünk mások hatalmában van s ha mások azt megtámadják: minden
pillanatban örökre elveszhet, hacsak az illető egy rögtön felemlítendő
helyrehozó eljárással rövidesen nem segít magán. Igaz, hogy ez sokszor
csak élete, egészsége, szabadsága, vagyona és kedélynyugalma
veszélyeztetése árán történhetik meg. Ebből kifolyólag, ha egy férfiú
jelleme, cselekvése a legnemesebb és legkiválóbb is, ha a legtisztább
kedély és legnyiltabb gondolkozás ékesítik is a férfiút, a becsületét
minden pillanatban elvesztheti, mihelyest egy semmirekellő, züllött
alaknak, aki csak e becsület törvényeit még meg nem sértette, egy
különben ostoba baromnak, naplopónak, kártyásnak, szóval: akármely
léhűtőnek úgy tetszik, hogy az illetőt szidalmazza vagy rágalmazza.
Többnyire úgy is van, hogy az ilyen züllött alakok vállalkoznak a
becsmérlésre, mert jól mondja Seneca (de constantia 11.): „Minél
lenézettebb és kigúnyoltabb ember valaki, annál feloldottabb a nyelve.“