Életbölcseség: Aforizmák - 08

(Másban gyönyörűséget, mint az okulásban, nem találok.)
Eljuthatunk egész odáig, hogy vágyaik és törekvéseik után csak színből
és játszva futkároznak, valójában azonban lelkük egész komolyságával
csupán okulást várnak. Ez bizonyos szemlélődő, geniális, magasztos
jelleget kölcsönöz lényüknek. Úgy járunk, mint az alkimisták, akik csak
az aranycsinálás mesterségét kutatták és eközben puskaport, porcellánt,
gyógyítószereket, sőt természeti törvényeket fedeztek fel.

_B)_ Hogyan viselkedjünk önmagunkkal szemben.
A munkás, aki valamely építkezésnél közremunkál, nem szokta ismerni az
egész épület tervét, vagy legalább is nem lebeg az mindig szemei előtt.
Ilyen az ember viszonya életfolyása és jelleme teljességéhez, miközben
életének egyes napjait és óráit morzsolja le.
Minél kiválóbb, egyénibb ez a jellem, annál szükségesebb és üdvösebb,
hogy kisebbített alaprajza néha szeme elé kerüljön. Ehhez hozzátartozik,
hogy az önismeret tudományának legalább az elemeit már elsajátította
légyen, tehát tudja, hogy mit akar voltaképpen leginkább és
mindenekelőtt és mi következik ezután másod- és harmadsorban, nagyjában
ismerje hivatását, szerepét és a világhoz való viszonyát. Ha ez a
hivatás jelentős és nagyszerű, akkor élete kisebbített tervének a
szemlélete mindennél inkább serkentőleg, erősítőleg fog hatni
munkásságára és vissza fogja tartani álutakra tévedéstől.
A vándor csak akkor tekinti át teljes összefüggésében a megtett utat
összes hajlásaival és kanyarulataival együtt, ha felért a magaslatra. Mi
is csak életünk egy szakasza után vagy csak az egésznek a végén ismerjük
meg tetteink és műveink igazi összefüggését, következményeiket és
kapcsolataikat, értéküket. Mert addig mindig csak cselekszünk jellemünk
állandó tulajdonságaihoz képest, az indító okok befolyása alatt, amint
azt a pillanat kényszeríti ereje parancsolja. A sikert csak a későbbi
eredmény mutatja meg, az okát-módját pedig az egésznek összefüggő
áttekintése, a visszapillantás. Innét van, hogy midőn a legnagyobb
tetteket visszük végbe vagy halhatatlan műveket teremtünk, erről mitsem
tudunk, legfeljebb annyit, hogy jelen céljainknak és mostani
szándékunknak megfelelően cselekedtünk. Csak az egésznek az
összefüggéséből tűnik aztán ki jellemünk, tehetségünk, csak akkor látjuk
tisztán, hogy géniuszunk mint valamely inspiráció segélyével ezer út
közül kiválasztotta számunkra az egyetlen helyes, üdvös utat. Mindez úgy
a gyakorlati, mint az elméleti dolgokra érvényes és ellenkező értelemben
a rosszra és elhibázottra.
5. Az életbölcsesség szempontjából felette fontos, hogy figyelmünket
helyes arányban irányozzuk egyrészt a jelenre, másrészt a jövőre, hogy
egyik a másikat számunkra meg ne rontsa. Sokan nagyon is a jelennek
élnek; ezek a könnyelműek. Mások túlságosan a jövőnek; ezek az aggódók.
Ritkán sikerül ebben a helyes mértéket eltalálni. Vannak olyanok, akik
küzdve-bízva tisztán a jövőnek élnek, mindig előre néznek és
türelmetlenséggel sietnek az eljövendők elé, amelyek majd az igazi
boldogságot fogják hozni, közben pedig észrevétlenül és élvezés nélkül
engedik elsiklani maguk felett a jelent. Ezek minden nagyképű
bölcsességük dacára hasonlatosak azokhoz az itáliai szamarakhoz,
amelyeket azzal ösztökélnek sebesebb járásra, hogy egy fejükre erősített
botra szénacsomót függesztenek, mely ott lebeg közel a szemükhöz, az
elérés örökös, de soha nem teljesülő reményével. Ezek az emberek is
örökösen ámítják magukat ideiglenes életükkel, míg aztán utóléri őket a
halál. Ahelyett tehát, hogy kizárólag a jövő terveinek és gondjainak
élnénk, vagy magunkat a multak sóvárgásának átengednők, gondoljuk meg,
hogy egyedül a jelen az igazán való és bizonyos. A jövő ellenben majd
mindig máskép üt ki, mint ahogy elgondoljuk. Mert a távolság, mely a
szemnek kicsinyíti a tárgyak képét, megnöveli azt a gondolat számára.
Egyedül a jelen igaz és valóságos, létünk kizárólag benne játszik.
Részleltessük ezért mindenkor derült fogadtatásban és élvezzünk minden
fájdalomtól, bajtól mentes órát mint ilyent, azaz ne homályosítsuk el
mogorva arcot vágván multunk csalódásai, vagy a jövő aggodalmai miatt.
Mert teljességgel oktalanság eltaszítani a jelen egy jó óráját, vagy
meggondolatlanul elrontani bosszúságból a multak miatt vagy a jövőért
való aggódásból. A gondnak, sőt a megbánásnak is meglegyen a maga ideje.
De ne felejtsük el, Seneca-val, hogy ahány külön nap, annyi külön élet.
A jelen az egyedül való idő, tegyük lehetőleg kellemessé.
Csak az oly jövendő baj nyugtalanítson, amely biztosan és pontos időben
fog bekövetkezni. Ilyen pedig kevés van. A bajok inkább csak
lehetségesek vagy valószínűek, ha bizonyosak is, bekövetkezésük ideje
bizonytalan. Az embernek egyetlen nyugodt pillanata se volna, ha ez
utóbbiakkal is törődnék. Éltünk nyugalma érdekében hozzá kell tehát
magunkat szoktatnunk, hogy a bizonytalan bajokat soha el nem
következőknek, a bizonyosakat csak nagysokára eljövendőknek tekintsük.
Minél inkább nyugtot hágy az embernek a félelem, annál inkább
nyugtalanítják a vágyak és igények. Goethenek annyira kedvelt dala: „ich
hab’ mein’ Sach’ auf nichts gestellt“, voltakép azt fejezi ki, hogy csak
akkor éri el az ember a lélek nyugalmát, a boldogság alapját, ha
mezítelenre vetkőzik minden lehető igényektől, csak így képes a jelent,
tehát az életet élvezni. Ezért gondoljunk rá szüntelenül, hogy a mai nap
csak egyszer van itt és soha többet vissza nem tér. Ezzel szemben azzal
áltatjuk magunkat, hogy holnap visszatér; pedig más a holnapi nap: az is
egyetlen egyszer jön fel. Elfelejtjük, hogy minden nap sérthetetlen,
pótolhatatlan része az életnek és inkább úgy tekintjük, mintha magába
foglalná azt, akárcsak a fajnév az egyedeket.
Ugyancsak inkább méltányolnók és jobban élveznők a jelent, ha jó és
egészséges napjainkban folyton tudatunkba idéznők, hogy betegség és
szomorúság idején mint emlékeztünk irígykedve, mint valami elveszett
paradicsomra vagy félreismert jóbarátra a fájdalomnélküli és
nélkülözésektől mentes órák mindegyikére. Ám a szép napok észrevétlenül
tovasiklanak, csak ha a szomorúak váltják fel, áhítjuk vissza hiábavaló
sóhajtozással. E helyett inkább tiszteletben kellene tartanunk minden
tűrhető jelent, még ha köznapi is, amely közömbösen sőt türelmetlenül
múlik el tőlünk. Gondoljunk rá szünetlenül, hogy a jelen pillanat éppen
most dicsőül multtá, amelyben az örökkévalóság veti rá fényét és az
emlékezet von köréje glóriát. És mikor az emlékezet meglebbenti a multak
fátyolát, vígaszunk és áhítatos vágyunk tárgya lesz a megpróbáltatások
óráiban ez a nem méltányolt jelen.
_6. Minden korlátozás boldogít._ Minél szűkebb a szemkörünk, működési és
érintkezési terünk, annál boldogabbak vagyunk; minél tágabb, annál
gyakrabban érezünk kínt, aggódást. Velük szaporodnak és nőnek gondjaink,
vágyaink, ijedelmeink. Ezért a vakok nem is oly szerencsétlenek, mint
eleve hinnők; ezt bizonyítja szelíd, szinte derült arckifejezésük.
Rendesen ez az oka annak a ténynek, hogy életünk második fele szomorúbb
az elsőnél. Mert életünk folyásában céljaink és viszonyainknak a köre
folyton tágul. Gyermekkorunkban a legközelebbi környezetre és a
legszűkebb viszonyokra szorítkozik. Ifjúságunkban már jóval messzibbre,
férfikorunkban pedig már gyakran a legtávolibb viszonyokra, államokra és
népekre terjed. Az aggkorban az utódokat zárja magába. Ellenben minden
korlátozás, még a szellemi is, növeli boldogságunkat. Minél kevésbé
ösztönözzük az akaratot, annál kevesebb a szenvedésünk; már pedig
tudjuk, hogy a szenvedés pozitív, a boldogság ellenben csak negatív.
A hatáskör korlátozása megfosztja az akaratot az izgalom külső
indítékaitól, a szellem korlátoltsága a belsőktől. Ez utóbbinak azonban
megvan az a hátránya, hogy ajtót nyit az unalomnak, ami viszont
számtalan szenvedésnek közvetve a forrása. Ennek elűzésére ugyanis mohón
megragad minden eszközt, ilyenek: a szórakozás, társaság, fényűzés,
játék, ivás, megannyi kárt, romlást és szerencsétlenséget hozó
kisérletek. Difficilis in otio quies. (Nehéz a nyugalom a
munkátlanságban.) Hogy a külső korlátozás mennyire hozzátartozik a
boldogsághoz, bizonyítja az, hogy az idill, amely műfaj a költészetben
egyedül vállalja boldog emberek ábrázolását, mindig igen szűkös,
kezdetleges viszonyokat fest. E tény tudatán alapszik az a tetszésünk
is, melyet az úgynevezett genre-képek keltenek. Viszonyainknak lehető
egyszerűsége, sőt életmódunknak egyhangúsága boldogságunkat elősegítik,
hacsak unalmat nem szülnek: mert kevéssé éreztetik az életet és annak
járulékos terhét. Úgy folyik életünk, mint a patak, hullámok és örvények
nélkül.
7. Boldogságunk és boldogtalanságunk végső elemzésben attól függ, hogy
mi tölti be tudatunkat. Minden tisztán szellemi foglalkozás ennélfogva a
rátermett elmének ebben sokkal többet tehet a javára, mint a gyakorlati
élet a siker és a kudarc, a rázkódtatások állandó változtatásával. Ehhez
azonban szellemi rátermettség szükséges. Amint a gyakorlati tevékenység
elvon bennünket a tanulmányoktól, megfosztván a szellemet a hozzá
szükséges nyugalomtól, úgy másrészt a tartós szellemi elmélyedés
többé-kevésbé alkalmatlanná tesz a gyakorlati munkásságra. Azért, ha
valakit körülményei ideiglenesen valamely energikus, gyakorlati
tevékenységre szorítanak, tanácsos, ha egyidőre az illető teljesen
beszünteti az elvont kutatásokat.
8. Hogy a teljes megfontolás vezessen bennünket életünkben, szükséges,
hogy tapasztalatainkból leszűrjük az összes tanulságokat, hogy gyakran
gondoljunk vissza élményeinkre, tetteinkre, érzéseinkre. Vessük egybe
egykori ítéletünket a mostanival, szándékainkat és törekvéseinket azok
eredményeivel és a nyomukban támadt kielégítettség érzetével. Ismétlése
ez annak a leckének, amelyben a tapasztalat is mindenkit külön részesít.
A magunk szerzette tapasztalatot úgy is tekinthetjük, mint valami
szöveget, a fölötte való elmélkedést és az ismereteket pedig, mint a
hozzávaló kommentárt. Sok elmélkedés és ismeret kevés tapasztalat
mellett oly könyvhöz hasonlít, melynek lapjain két sor szöveghez negyven
sornyi magyarázat fűződik. Sok tapasztalat, kevés elmélkedés és csekély
ismeretek mellett a bipontiumi, jegyzetek nélküli kiadásokhoz hasonlít,
melyek sok dolgot megértetlenül hagynak.
Erre emlékeztet Pythagorasnak egy szabálya, hogy az ember este elalvás
előtt tartson szemlét napi cselekvései felett. Aki ügyeinek vagy
élvezeteinek forgatagában úgy éli napjait, hogy soha át nem tekinti
multját, az elveszíti életének világos összefüggését, lelkében zűrzavar
támad, ami csakhamar meglátszik töredékes, szaggatott, elaprózott
beszédmódján is. Ez annál inkább bekövetkezik, minél nagyobb a külső
nyugtalanság és a benyomások tömege az elme belső tevékenységével
szemben. Ide sorozhatjuk azt a tapasztalatot is, hogy hosszú idő múltán
és ha elmúltak a körülmények és a környezet, melyek ránk hatottak, nem
vagyunk képesek a tőlük akkor előidézett hangulatunkat és érzésünket
visszaidézni és felújítani. Ám vissza tudunk emlékezni a magunk
kijelentéseire, melyeket azok előidéztek. Ezek amazoknak az eredménye,
kifejezése és mértéke. Ezért emlékezetes napok emlékét, valami rájok
vonatkozó papírlapot vagy más effélét gondosan meg kellene hogy őrizzük.
Igen hasznos e célra a napló is.
9. Boldogságunknak legfőbb erősítője az a tulajdonságunk, hogy magunkkal
beérjük, mindent fölleljünk önmagunkban és kiki elmondhassa: mindenemet
magammal hordom. Ezért nem lehet elégszer ismételni Aristoleles
mondását: (felicitas sibi sufficientium set. Eth. Eud. 7. 2.) Azok a
boldogok, akik önmagukkal beérik. Ugyanezt a gondolatot fejezi ki szép
fordulattal Chamfort mondása, melyet jelmondásként! ennek az
értekezésnek elejére tettem.[11] Mert egyrészt teljes biztossággal senki
másra, mint magunkra nem számíthatunk, másrészt pedig a társas élet
felette sok és el nem kerülhető kellemetlen hátránnyal, veszéllyel és
bosszusággal jár.
A boldogságnak nincs képtelenebb útja, mint a nagyvilági élet, high
life, szünetlen dinom-dánoma. Azt a fonák célt tűzi maga elé, hogy
nyomorult létünket az öröm, élvezet és gyönyör szakadatlan láncolatává
varázsolja, miközben a csalódás el nem maradhat – éppoly kevéssé, mint
rendes kisérőjénél, az egymásnak való kölcsönös hazudozásnál.[12]
Minden társaság elsőbb is kölcsönös alkalmazkodást követel, ezért minél
nagyobb, annál unalmasabb. Mindenki csak addig lehet igazán önmaga, amíg
egyedül van: aki tehát nem szereti a magánosságot, az nem szereti a
szabadságot sem. Csak a magánosságban igazán szabad az ember. Minden
társaságnak elválhatatlan társa a kényszerűség, mindegyik áldozatokat
követel, melyek annál nehezebben esnek, minél kiválóbb valakinek az
egyénisége. Ezért mindenki egyénisége értékéhez mérten fogja a
magányosságot kerülni, elviselni vagy pedig szeretni. Mert benne érzi a
hitvány egész hitványságát, a nagy szellem a maga egész nagyságát,
szóval a maga igaz mivoltát. Minél magasabb rendű valaki, annál
magányosabb. Az ilyennek valóságos jótét, ha szellemi egyedüllétének
megfelel fizikai magányossága, mert a különnemű lények tarka
változatossága zavarólag, sőt kártevőleg hat rá, megfosztja énjétől,
anélkül, hogy kárpótlásul bármit is nyujthatna neki. Míg a természet az
emberek közt az erkölcsi és értelmi különbségek széles sorozatát vonta
meg, addig a társaság ezeket semmibe sem véve, kimondja az egyenlőséget
vagy helyesebben a rang és rend mesterséges fokozatait, amelyek a
természetes rangsorral sokszor homlokegyenest ellentétes irányúak. Ennél
az elrendezésnél csak azok járnak jól, akik a természetnél fogva
alacsonyrendűek, a kiválóak azonban a rövidebbet húzzák. Ezek aztán ki
is vonják magukat a társaságból, amelyben rendesen a közönséges elem
szélesen terpeszkedik. Nagy szellemek azért utálják meg a társaságot,
mert benne a jogok és igények egyenlősége uralkodik, dacára a képességek
és társadalmi értékek egyenlőtlen voltának. Az úgynevezett jó társaság
minden kiválóság érvényesülését eltűri, kivéve a szellemit: ez üldözendő
kobozmány. Arra kötelez bennünket, hogy minden balga fonákság és tompa
butasággal szemben határtalan türelmet tanusítsunk, az egyéni kiválóság
ellenben elnézést kolduljon, vagy húzza meg magát a sarokban. Mert a
szellemi fölény már puszta létével, akaratlanul is sért.
Az ú. n. jó társaságnak tehát nemcsak az a hátránya, hogy oly emberekkel
hoz bennünket össze, kiket dicsérni és szeretni nem vagyunk képesek,
hanem hogy nem tűri a természetünknek megfelelő magunktartást, sőt az
összhang kedvéért arra kényszerít bennünket, hogy összezsugorodjunk, sőt
hogy eléktelenítsük magunkat. Szellemes beszéd vagy ötlet csak szellemes
társaságba való. A közönséges társaságban ez egyenesen gyűlöletes, hogy
ebben tetszést arasson az ember, szükségképpen tompának, korlátoltnak
kell lennie. Ilyen társaságban nagy önmegtagadással énünk javát fel kell
áldoznunk, csak hogy hasonlók legyünk a többiekhez. Ezen az áron azután,
igaz, megnyertük számunkra a többieket. Ámde minél értékesebb egyéniség
valaki, annál inkább meg fog róla győződni, hogy a nyeresége nem fedezi
a veszteségét, mert önmegtagadásáért és a körükben elszenvedett
unalomért és kellemetlenségért nincs ami kárpótolhatná. A legtöbb
társaság olyan, hogy jól jár mind, aki azt a magánnyal cseréli fel. A
valódi szellemi kiválóság pótlására a társaság a hamis, konvencionális,
önkényes szabályokon nyugvó, a magasabb állásúak között hagyományszerűen
tovaterjedő kiválóságot vett föl, melyet, mint a jelszót, szintén meg
lehet változtatni: ez az, amit illemnek, finom modornak, bon ton,
fashionableness, neveznek. Ha egyszer mégis összeütközik az igazi
kiválósággal, kiderül a gyöngesége. Erre ráillik a francia mondás: quand
le bon ton arrive, le bon sens se retire. (A jó modortól szökik a józan
ész.)
Különben is teljes összhangban az ember csak magamagával lehet. Még
barátjával, kedvesével sem, mert az egyéniségek s hangulatok
különbözőségei minduntalan, ámbár csekély disszonantiát okoznak. Ezért
csak a magányban lehet föllelni a szívnek igaz, mély békéjét és a lélek
teljes, mély csöndjét, amely az egészség mellett a legfőbb földi jó.
Állandó hangulattá e nyugalom csak a teljes visszavonultságban válhatik.
Ha az egyéniség nagy és gazdag, akkor az ember a legboldogabb állapotot
élvezi, mely e szegény földön egyáltalán föllelhető. Mondjuk ki kereken:
bármily szorosan fűzze is egymáshoz az embereket a barátság, szerelem és
házasság, igazán becsületesen az ember csak önmagával törődik,
legfeljebb még a gyermekeivel. Minél kevésbé van valaki tárgyi és
személyi okoknál fogva ráutalva az emberekkel való érintkezésre, annál
jobb a dolga. A magányosság egyszerre enged áttekintést a nyomában járó
bajok felett, a társaság ellenben alattomos: a szórakozás, közlékenység,
társas örömök mögé rejti nagy, gyógyíthatatlan bajait. Az ifjúságnak
főképpen a magány elviselését kellene tanulnia, mert ez a forrása a
boldogságnak, a lelki nyugalomnak. Mindebből következik, hogy legjobban
az jár, aki csak magamagára számított és aki magamagának mindenben
mindene tud lenni, sőt Cicero azt mondja: Nemo potest non beatissimus
esse, qui est totus aptus ex sese, quique in se uno ponit omnia. (Az a
legboldogabb, aki önmagától teljesen el tudja látni önmagát és akinek
mindene önmagában van. Paradox. II.) Minél többet jelent az ember
magamagának, annál kevesebbet vár másoktól. Nagy belső értékű emberek
önelégültségükben tartózkodnak tőle, hogy a közönségnek jelentékeny
áldozatokat hozzanak és a társas életet önmegtagadásuk révén is
felkeressék. Ennek éppen az ellentéte teszi a közönséges embereket
olyannyira társuló és alkalmazkodó lényekké. Könnyebb nekik másokat
elviselni, mint önmagukat. Ehhez járul még, hogy ami igazán értékes, azt
a világ meg nem becsüli, és amit megbecsül, az nem értékes. Ennek a
ténynek bizonyítéka és egyúttal következménye a kiválóknak
visszavonultsága. Az életbölcsesség tehát azt parancsolja, hogy az ember
szabadságát megőrzendő, korlátozza a szükségleteit vagy pedig ezeket
tágítva, egyéniségével minél rövidebben számoljon le.
Az embert társas lénnyé leginkább az teszi, hogy képtelen a magányt és
ebben önmagát elviselni. Belső üressége és az unalom hajtja társaságba,
űzi idegenbe, utazásra. Elméje a rugalmasság híján tunya, hogy
tevékenységre serkentse, a borhoz folyamodik, ez úton válnak aztán sokan
iszákosokká. Ezért szükségük van állandó külső izgalomra és pedig a
legerősebbre, amelyet csak hozzájuk hasonló lények nyujthatnak. Ennek
híján lelkük saját súlyuk alatt összeroskad és nyomasztó tespedésbe
borul.[13]
A legtöbb egyén az emberiség eszméjének csupán csekély töredéke, miért
is mások részéről sok kiegészítésre szorul, hogy félig-meddig teljes
emberi öntudatra tegyen szert. Aki azonban _egész_ ember, az már
egymagában is egység és nem töredék, tehát beéri önmagával. Ily
értelemben a közönséges társaságot az olyan orosz tülök-zenéhez
hasonlíthatjuk, melyben minden tülöknek csupán egy hangja van és zene
csupán valamennyinek pontos összehangzása által keletkezhetik. Mert a
legtöbb ember szelleme ilyen egyhangú tülök. A legtöbbjén meglátszik,
hogy egyetlen gondolata van csupán és képtelen egyebet gondolni ennél az
egynél. Ebből megérthetni, nemcsak hogy mért oly unalmasak az emberek,
hanem hogy mért annyira társas lények és mért járnak legszívesebben
csordában, the gregariousness of mankind (az emberiségnek nyájba
tömörülése). Minden egyesnek tűrhetetlenné válik a saját lényének sívár
egyhangúsága – omnis stultitia laborat fastidio sui (minden ostoba
szenved a maga utálásától) –, csak együtt számítanak valamit, mint az
említettem tülkösök. A szellemes ember azonban hasonló az olyan
művészhez, aki egymaga játssza végig a koncertjét. A zongorához is
hasonlíthatók, mely egymagában valóságos kis zenekar. Ő is egész kis
világ és amit a többiek csak összeműködve mutathatnak fel, azt ő
egységes tudatban fejezi ki. Miként a zongora, úgy ő is nem része a
szimfóniának, hanem szóló-játékra, az egyedüllétre alkalmas: ha másokkal
kell összeműködnie, csak mint főhang szerepelhet, melyhez kíséret járul,
akár a zongora, vagy mint ami megadja a hangot az énekhez, akár a
zongora. Aki pedig szereti a társaságot, jól teszi ha a hiányzó
minőséget a mennyiséggel igyekszik pótolni. Egyetlen elmés ember
elegendő társaság, a közönséges fajtából azonban jó, ha sok van, mert a
változatosságból és az összhangzásból mégis csak kikerül valami, mint az
említettem kürtös-muzsikából – az ég pedig adjon nekik hozzá türelmet.
Az emberek eme belső üressége és szegénysége magyarázza meg azt a
körülményt, hogy ha jobbérzésű emberek valamely nemes, eszményi célért
egyesülnek, annak rendszerint az lesz a vége, hogy az emberi salak, mely
végtelen sokaságával mindent elborít, mint a féreg, és mindig kész
bármit, válogatás nélkül megragadni, hogy unalmán vagy más körülmények
között szükségén segítsen, oda is befurakodik és az egész dolgot vagy
megsemmisíti, vagy az eredeti célzatnak éppen az ellenkezőjévé
változtatja.
Egyébiránt a társasélelet az emberek szellemi melegedésének is
tekinthetjük, amint az a nagy hidegben összebujással történik. De akinek
magának nagy a szellemi melege, nem szorul ilyen csoportosulásra. Egy
ebben az értelemben általam kidolgozott mesét e munka 2. kötetének
utolsó fejezetében találhat az olvasó.
Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a társaság kedvelése fordított arányban
van az egyén szellemi értékével. A társaság kerülése szinte egymagában
kiváló tulajdonságra vall.
A szellemileg kiváló egyénre nézve ugyanis a magány kettős haszonnal
jár: azzal, hogy önmagával lehet és hogy nem kell másokkal lennie. Ezt
az utóbbit különösen akkor méltányolhatjuk kellőleg, ha meggondoljuk,
mennyi kényszerrel, kellemetlenséggel, sőt veszéllyel van minden
társasélet összekötve.
Minden bajunk abból származik, hogy nem tudunk egyedül lenni, mondja
Labruyère. A társas hajlam a legveszedelmesebb, sőt legvégzetesebb
tulajdonságaink közé tartozik, mert oly lényekkel hoz bennünket
érintkezésbe, kiknek nagy többsége erkölcsileg rossz, szellemi
tekintetben pedig tompult és fonák. A társas hajlam nélkül való nem
szorul rájok. Ez pedig már azért is nagy szerencse, mert majd minden
szenvedésünknek a társasélet a forrása, mely véget vet a lélek
nyugalmának, ami pedig az egészség mellett a boldogságunknak fő alkotó
eleme. A lelki nyugalmukért a kynikusok lemondtak minden vagyonról: aki
hasonló szándékkal lemond a társaságról, a legbölcsebb utat választotta.
Mert ép oly találó, amilyen szép, amit _Bernardin de St. Pierre_ mond:
le diète des aliments nous rend la santé du corps, et celles des hommes
le tranquillité de l’âme (a táplálkozás korlátozása testi egészségünket
adja vissza, a társaságé lelki nyugalmunkat.) Aki tehát korán,
megbarátkozik a magányossággal, sőt azt meg is szereti, az valóságos
aranybányára tett szert. De erre nem mindenki képes. Kezdetben a
szükség, ennek megszüntével pedig az unalom összetereli az embereket. E
kettő nélkül mindenki egyedül maradna, már csak azért is, mert egyedül a
magány felel meg lényünk kizárólagos fontosságáról alkotott
képzeletünknek, amely a világ tülekedésében semmivé zsugorodik és
lépten-nyomon fájdalmas cáfolatban részesül. Ily értelemben a magányt az
ember természetes állapotának mondhatjuk, melyben, mint az első Ádám,
bodogan élhet.
Csakhogy Ádámnak nem volt se apja, se anyja! Viszont azt is mondhatjuk
tehát mai értelemben, hogy a magány az embernek nem természete, mikor
ugyanis belép a világba, nem áll egyedül, hanem szülők és testvérek
társaságában. A magányosság ennélfogva nem lehet eredeti hajlam, hanem a
tapasztalatnak és elmélkedésnek az eredménye. Ez pedig a szellemi erő
fejlődésével és az életkorral egyenes arányban növekszik. A kisded
féltében ríva fakad, ha csak pár percre is magára hagyják. Fiugyermeknek
nagy büntetés az egyedüllét. Az ifjak könnyen társulnak, csak a
nemesebbek és a kiváló szelleműek keresik néha a magányt; de mégis
nehezükre esik egy teljes napot egyedüllétben tölteni. A férfi ezt
könnyen veszi és pedig minél korosabb, annál könnyebben. Az aggastyánnak
végül, aki egymaga maradt meg a letűnt nemzedékekből és az élet
gyönyöreit se bírja már élvezni, igazi eleme a magány. E hajlam
növekedése minden egyes esetben a szellemi érték arányában történik.
Mert ez, mint mondottuk, nem tisztán természeti, közvetetlenül a
szükségletek által előidézett valami, hanem inkább csak ilyenekről
szerzett tapasztalatoknak és elmélkedéseknek, főként annak a
meggyőződésnek az eredménye, hogy a legtöbb embernek erkölcsi és
szellemi mivolta nyomorúságos. Ebben az a legrosszabb, hogy az egyénben
annak erkölcsi és szellemi tökéletlensége összeműködik és kölcsönösen
elősegíti egymást, ami a legtöbb emberrel való társalgást
élvezhetetlenné, sőt tűrhetetlenné teszi. Innen van aztán, hogy bár sok
minden nagyon is rossz ezen a világon, mégis a társaság a legrosszabb
benne. Még a társaságot kedvelő francia. _Voltaire_ is azt mondta: la
terre ezt couverte de gens qui ne méritent pas qu’on leur parle (a föld
tele van olyan emberekkel, akikkel nem érdemes beszélni). Ugyanezt az
okát adja ennek a hajlandóságnak a magányt oly állhatatosan szerető,
szelíd Petrarca is:
Cercato ho sempre solitaria vita
(Le rive il sanno, e le campagne, e i boschi),
Per fuggir quest’ ingegni storti e loschi,
Che la strada del ciel hanno smarrita.
(A magányt kerestem mindig,
Tanúim a partok, mezők és erdők,
Hogy elkerüljem a ferde és rövidlátó embereket,
Akik eltévesztették az éghez vezető utat.
Hasonlókép ír szép könyvében, „de vita solitaria“, mely nyilván mintája
volt _Zimmermannak_ a magányosságról szóló híres művéhez. Chamfort a
maga gúnyos módján fejezi ki a társaság kerülésének ezt a csupán
másodlagos és közvetett eredetét: on dit quelquefois d’un homme qui vit
seul, il n’aime pas la société. C’est souvent comme si on disait d’un
homme, qu’il n’aime pas la promenade, sous le prétexte qu’il ne se
promène pas volontiers le soir dans la forêt de Bondy. (Azt mondják néha
az olyan emberről, aki magányosan él, hogy nem szereti a társaságot.
Olyan ez, mintha azt mondanák valakiről, hogy nem szeret sétálni, azon
okból, mert nem szívesen sétál esténként Bondy erdejében.)[14] És a
jámbor, keresztényi _Angelus Silesius_ is ugyanazt mondja a maga módján,
mythikus szavakkal:
Heródes – ellenség. József – a belátás.
Vele tudatja álmában Isten a veszélyt.
A világ – Betlehem. Egyiptom – a magányosság:
Menekülj, Lelkem, menekülj, különben bánattól elpusztulsz.
Ugyanígy szól Giordano Bruno: tanti uomini che in terra hanno voluto
gustare vita celeste, disero con una voce: „ecce elongavi fugiens, et
mansi in solitudine“. (Annyi ember, aki e földön égi életet akar
élvezni, egyértelműen mondta: Íme futva menekültem és a magányban
maradtam). Igy ír magáról a perzsa Sâdi Gulistan-jában: „megúnván
damaskusi barátaimat, elvonultam Jeruzsálem mellé, a pusztába, hogy az
állatok társaságában éljek“. Milyen élvezete is telnék az olyan
embereknek, kiket Prometheus jobb agyagból gyúrt, az oly lényekkel való
érintkezésben, akikkel saját természetüknek csak legalacsonyabb és
legnemtelenebb része révén, a hétköznapi, aljas, közönséges elemével
lelhetnek kapcsolatot, akik fel nem bírván emelkedni amazok szintjéhez,
ezeket is lerántják magukhoz? Az elkülönödés és magány kedvelését
bizonyos arisztokratikus érzés táplálja. A hitványak szinte
szánalomraméltóan, mind társas lények; az ember nemessége ellenben már
abból is kitetszik, hogy nem leli kedvét a társaságban, hanem mindinkább
előnyben részesíti a magányt és lassanként évek múltával belátja, hogy
ritka kivételeket leszámítva, a világon csupán a magány és a hitványság
közt van választás. Sőt bármily keményen hangzik is, minden keresztényi
jámborsága és szeretete mellett még Angelus Silesius is hangoztatja:
Magányban élni rossz: de aljas mégse légy.
Így bárhol is úgy élsz, mintha pusztába vonultál volna.
Természetes, hogy a nagy szellemek, az emberi nem voltaképpeni nevelői,
ép oly kevéssé vágynak a többiek társaságába elegyedni, mint a tanító a
körülötte lármázó gyereksereg játékaiba. Mert a kiválók azért jöttek a
világra, hogy az embereket kivezessék a tévedések árjából az igazság
révébe, hogy durvaságuk és aljasságuk sötétségéből a világosság, a
műveltség, nemesség felé emeljék fel. Ott kell ugyan élniök a többiek