Életbölcseség: Aforizmák - 02

Total number of words is 3884
Total number of unique words is 1931
26.0 of words are in the 2000 most common words
36.3 of words are in the 5000 most common words
43.0 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
ajánlólevél, mely eleve megnyeri a szíveket számunkra. Találóan mondja
róla a homerosi vers:
Nem megvetendők az Istennek dicső ajándokai, melyekkel bennünket elhalmoznak;
A maga erejéből senki azokat el nem veheti.
Futólagos áttekintés is megmutatja, hogy az emberi boldogságnak két nagy
ellensége van: a fájdalom és az unalom. E kettőnek megvan az a végzetes
kapcsolata, hogy amily mértékben sikerül az egyiktől eltávolodunk,
szükségképpen ugyanoly mértékben közeledünk a másikhoz. Életünk
valósággal gyöngébb vagy erősebb ingás a kettő között. Ez abból ered,
hogy kettős ellentét van köztük, egy külső, azaz objektív és egy belső,
szubjektív. Külsőleg tekintve ugyanis a szükség és nélkülözés fájdalmat
okoz, biztonság és bőség ellenben unalmat. Ezért látjuk az alsóbb
néposztályt örökös harcban a szükséggel, vagyis a fájdalommal, a gazdag
és előkelő világot ellenben tartós, gyakran kétségbeesett küzdelemben az
unalommal.[3] A belső, szubjektív ellentét pedig abban rejlik, hogy az
egyik iránt való fogékonyság fordított arányban áll a másikhoz és függ a
szellemi erők mértékétől. Az elme tompasága rendszerint együtt jár az
érzés tompaságával és az ingerlékenység hiányával, ami viszont csökkenti
a fájdalom és szomorúság iránti érzékenységet. Ugyancsak ebből az
elmebeli tompaságból támad az a belső üresség, mely számtalan arcról
lerí és melynek árulója az örökké éber figyelem a külvilág legcsekélyebb
eseményei iránt. E belső üresség, mely folyton külső ingerre éhes, hogy
a szellemet és a kedélyt valami által indulatba hozza, igazi forrása az
unalomnak. Nem igen finnyás az eszközökben: mutatja az időtöltés
módjainak sokféle nyomorúsága, amelyekhez az ember menekül, társulásaik
és társalgásuk fajai, az ajtóban álló és az ablakokban könyöklő sok
léhűtő. Leginkább e belső ürességből támad a társaság, a szórakozás,
mulatság és fényűzés után való vágyakozás, amely sok embert a pazarlás
révén romlásba sodor. E romlástól mi sem óv meg biztosabban, mint a
belső gazdagság, a szellem gazdagsága. Minél kiválóbb ez, annál kevésbbé
enged tért az unalomnak. A gondolatoknak kimeríthetetlen mozgalmassága,
a külső és belső világ tarka jelenségeinek mindíg megújuló játéka, a
szellemnek ezeket kombináló ereje és ösztöne, a kimerülés pillanatait
leszámítva, nem engedik közel az unalmat a kiváló elméhez. Másrészt
azonban a fokozott értelmességnek közvetetlen feltétele a finomabb
érzékenység és az akarat nagyobb hevessége, vagyis a szenvedelmesség.
Ezeknek egyesüléséből fakad aztán a szenvedelmek nagyobb ereje, bizonyos
fokozott érzékenység a lelki, sőt a testi fájdalmak iránt is, nagyobb
türelmetlenség bárminő akadályok és zavarok ellenében. Ezt még
hatalmasan növeli valamennyi képzetnek, tehát a kellemetleneknek is,
élénksége, mely a fantázia erejéből fakad. Az itt elmondottak megfelelő
arányban érvényesek az összes közbenső fokozatokra, melyek a tompaeszű
korlátoltság és a legnagyobb lángelme közti széles tért betöltik.
Ennélfogva kiki annál közelebb áll az emberi szenvedések egyik
forrásához, minél távolabb esik a másiktól. Ennek megfelelően mindenki
azon lesz, hogy kellő intézkedéseket tegyen a szenvedések ama faja
ellen, mely iránt nagyobb a természetes fogékonysága.
A szellemes ember mindenekelőtt szenvedéstől mentes, zavartalan,
nyugodalmas állapotot igyekszik teremteni magának, miért is az
úgynevezett emberekkel való némi ismeretsége után a visszavonultságot,
sőt, ha kiváló elme, a magányt fogja választani. Mert minél többet
jelent az ember önmagának, annál kevesebb külső dologra van szüksége és
annál kevesebbet jelenthetnek számára a többiek. Ezért vezet a szellemi
kiválóság a magányossághoz. Hiszen ha a társaságban a mennyiség
pótolhatná a minőséget, akkor még hagyján volna! Csakhogy, sajnos, száz
ostoba egy rakáson: nem jelent egyetlen okos embert sem.
A másik végletbe tartozó viszont, mihelyt a szükségtől fel bír
lélekzeni, minden áron a mulatságot, társaságot hajszolja és mindennel
beéri, csakhogy magára ne maradjon. A magányban ugyanis kitűnik, hogy ki
mit ér magának. Magányában ott nyög a hitvány balga, bíbora dacára,
nyomorult egyéniségének lerázhatatlan terhe alatt. A nagytehetségű
ellenben még a legsívárabb környezetet is benépesíti és megélénkíti
gondolataival. Nagyon is igaz ezért Seneca mondása: omnis stultitia
laborat fastidio sui (az ostobaság az önmagától való megundorodásra
vezet, Epist. 9.); hasonlókép Szirak Jézus: a bolond élete rosszabb a
halálnál. Általában azt látjuk, hogy az ember oly mértékben kedveli a
társaságot, amily mértékben szegény és közönséges a szelleme. Mert a
világon alig van más választásunk, mint a magányosság és a hitványság
közt. Azt mondják, hogy a néger fajnak, alacsony értelmisége mellett, a
legkifejlettebb a társulási hajlama. Francia ujságokban (Le Commerce,
okt. 19. 1837) olvasható északamerikai hírek szerint a feketék, szabadok
és rabszolgák vegyest, nagy számmal jönnek össze a legszűkebb helyen,
mert tompaorrú fekete arcukat nem győzik eleget nézni.
Amint az agyvelő az egész szervezetnek mintegy kitartott élősdije, akkép
a kiküzdött _szabad idő_ az emberi létnek gyümölcse, eredménye. Ez teszi
számára lehetővé öntudatának és egyéniségének az élvezését, nélküle
létünk csak fáradság és munka volna. De mit hajt a legtöbb embernek a
szabad ideje? Tompa unalmat, hacsak érzéki élvezetek vagy bolondságok
nem töltik be. Mennyire teljesen értéktelen az ilyen embernek a szabad
idő, mutatja az a mód, ahogy azt eltölti: ez éppen az Ariosto-féle ozio
lungo d’uomini ignoranti (a tudatlan emberek hosszú, tétlen ideje). A
közönséges ember csak azon igyekszik, hogy az időt valahogy agyoncsapja,
ha pedig valamelyes tehetsége van, hogy kihasználja.
A korlátolt elmék azért vannak olyannyira az unalomnak kitéve, mert az
eszük csupán médium akaratuk és ennek motívumai közt. Ha nincs motívum,
akkor nyugszik az akarat, az ész pedig pihen. Egyik se indul önállóan
tevékenységre, az eredmény aztán az összes erők rettentő tespedése, az
unalom. Ennek meggátlása végett az ember kisded, önkényes motívumokat
lódít akaratának az útjába, hogy vele ezt is, valamint a felfogó
értelmet tevékenységre serkentse. E motívumok úgy viszonylanak a
természetes és valódi motívumokhoz, mint a bankópénz a csengő érchez.
Ilyen kisegítő motívumok a játékok, a kártya, amit e célra találtak ki.
Ha egyéb nincs, akkor a korlátolt eszű beéri azzal, hogy dobol, malmoz
vagy babrál minden kezeügyébe eső tárggyal. A szivar is kedvelt
szurrogátuma a hiányzó gondolatnak. Ezért vált a kártyázás mindenütt
főfoglalkozásává a társaságoknak: ez mutatója értéküknek és a
gondolatoknak bejelentett csődje. Gondolatok hiján kártyát kevernek és
igyekeznek egymás pénzét elnyerni. Mily szánalomraméltó teremtmények!
Hogy azonban igazságtalan ne legyek, fel kell hoznom a kártya mellett,
hogy jó előgyakorlat a világi és üzleti élethez. Megtanít ugyanis arra,
hogy okosan használjuk ki a véletlentől változhatatlanul adott
körülményeket (a kártyát) és hogy jó arcot vágjunk és hidegvérünket
megőrizzük veszteség esetén is. Éppen ezért van másrészt a kártyának
demoralizáló hatása is. A játéknak ugyanis az a szelleme, hogy minden
módon, mindenféle fogással igyekszik a másiknak a pénzét elnyerni. Ahogy
a játéknak e természete gyökeret vert bennünk, azonképpen lassanként
megszokjuk, hogy a gyakorlati életben az enyém-tied kérdéseiben is
hasonló módon járjunk el és megragadjunk minden kezünk ügyébe kerülő
hasznot, hacsak a törvénnyel nem ütközik össze. A polgári élet mindennap
szolgáltat rá bizonyítékokat.
Minthogy tehát a _szabad idő_ létünknek a virága, gyümölcse, mert csak
általa jutunk saját énünk birtokába, azért boldogok azok, akiknek
értékes az egyénisége. A legtöbb embernek nincs mit kezdenie szabad
idejében azzal az unalmas fickóval, aki csak teher önmagának is.
Örüljünk azért, „kedves testvérek, hogy nem a rabnőnek, hanem a
szabadnak vagyunk gyermekei“. (Gal. 4, 31.)
Valamint az az ország a legboldogabb, amely kevés vagy semmi bevitelre
nem szorul, hasonlóképpen az az ember is, akinek nagy a belső gazdagsága
és önön fentartására kevésre vagy semmire sincs kívülről szüksége. Mert
az efféle bevitel sokba kerül, függővé tesz, veszélyt rejt magában és
utoljára is csak rosszul pótolja saját földünk termékeit. Mert másoktól,
általában kívülről, nem szabad semmi tekintetben valami sokat várnunk.
Nagyon szűk határok között mozog az, amije egyik ember a másiknak lehet:
végre is mindenki egyedül marad és itt azon fordul meg a dolog, hogy
_ki_ az, aki magára maradt. Itt is igaz Goethe mondása (Dicht. u. Wahrh.
3. köt. 474. l.), hogy minden dolgában utoljára mindenki magára van
utalva, vagy Goldsmith Olivér szerint:
Still to ourselves in ev’ry place consign’d,
Our own felicity we make or find.
(The Traveller 431.)
(Mindenütt magunkra vagyunk utalva, magunk csináljuk vagy találjuk meg
boldogságunkat.)
A legjobbat és legtöbbet azért mindig a saját egyénisége jelenti az
emberre nézve. Minél kiválóbb ez és ennélfogva minél inkább találja meg
önmagában a gyönyörök forrását, annál nagyobb lesz a boldogsága, mert a
gyönyörnek és élvezetnek külső forrásai természetüknél fogva felette
bizonytalanok, elapadók és minden véletlennek ki vannak téve. A
legnagyobb joggal mondja tehát Aristoteles: (Eth. Eud. VII. 2.) azoké a
boldogság, akik önmagukkal beérik. Az öreg korban majdnem valamennyi
szükségképpen elapad; ekkor elhagy bennünket szerelem, pajzánság,
utazási kedv, a lókedvelés és terhére leszünk a társaságnak. Barátaink-
és rokonainktól megfoszt bennünket a halál. Ilyenkor aztán, inkább mint
valaha, azon fordul meg a dolog, hogy mit bír az ember az egyéniségében,
ez tart ki ugyanis legtovább mellettünk. De általában életkorunk minden
szakában egyetlen igaz és el nem apadó forrása ez boldogságunknak. Kívül
a világban nem sokat találhatunk: nélkülözés és szenvedés tölti be azt.
Akik pedig ezektől megmenekültek, azokra ott leselkedik minden
szegletben az unalom. Rendszerint a gonoszság uralkodik a világban és a
balgaság viszi a szót. A sors kegyetlen, az emberek pedig
nyomorúságosak. Az így megalkotott világban a kiváló egyéniség hasonlít
a világos, meleg, vidám szobákhoz, karácsonykor, havas, zimankós
decemberi éjjelen. Tehát a kiváló, gazdag egyéniség s különösen a sok
szellem kétségkívül a legboldogabb sorsot biztosítja e földön, ha nem is
a legfényesebbet. Ezért bölcsen mondta a még alig tizenkilencéves
Krisztina svéd királyné Descartesról, akit csak egy dolgozatáról és
szóbeli adatokból ismert és aki akkor – már húsz év óta – a legmélyebb
visszavonultságban élt Hollandiában: „Descartes a legboldogabb ember,
akit valóban irigylésreméltónak tartok“. Csak éppen a külső
körülményeknek annyira kedvezőknek kell lenniök, hogy az ember bírhassa
önmagát és élvezhesse egyéniségét. Így érthetjük a Prédikátor e
mondását: Jó a bölcsesség, ha jószág is van hozzá, mert megsegít, hogy
örvendezhessünk a napnak. Akinek a természet és a sors kegye ezt
juttatja osztályrészül, az aggódó gondossággal fog arra ügyelni, hogy
boldogságának belső forrásához mindig hozzáférhessen. Ennek pedig a
függetlenség és szabad idő a feltételei. Szívesen fogja ezért ezeket a
mérsékletesség és takarékosság árán megvásárolni. Teheti ezt annál is
inkább, mert nincs ráutalva, miként a többiek, a gyönyörök külső
forrásaira. A hivatalokra, pénzre és a világ tetszésére való kilátás nem
fogja egyéniségének feladására csábítani, hogy az emberek aljas
szándékaiba, vagy pedig rossz ízlésébe beletörődjék. Úgy fog eljárni,
mint _Horatius_ Maecenáshoz írott levelében (Lib. I. ep. 7). Nagy
balgaság, hogy a külső nyereség kedvéért bensőnkből feláldozzunk, azaz
hogy fény, rang, pompa, cím, méltóság kedvéért nyugalmunkat, szabad
időnket és függetlenségünket egészben vagy csak részben is martalékul
dobjuk. Goethe pedig ezt megtette. Engem a géniuszom határozottan a
másik oldalra vont. Az itt fejtegetett igazságot, hogy az ember
boldogságának forrása a maga benső énjéből fakad, _Aristoteles_
Nikomachoshoz címzett etikájában (I. 7. és VII. 13., 14.) azzal az igen
helyes megjegyzéssel erősíti meg, hogy minden élvezet valamilyen
tevékenységet tételez föl, tehát valamilyen erő kifejtését, és ilyennek
híjával létre sem jöhet. Aristotelesnek ezt a tanítását, mely szerint az
ember boldogsága kiváló képességeinek akadálytalan gyakorlásától függ,
Stobaeus a peripatetikus etikáról szóló fejtegetésében ismétli (Ecl.
eth. II. c. 7. p. 268–278): Felicitalem esse functionem secundum
virtutem, per actiones successus compotes (a boldogság a tehetségnek
megfelelő kifejtésében áll, kívánsága szerint lefolyó cselekedetek
útján), hozzátéve azt a megjegyzést, hogy ἀρετη minden virtuózság. A
természet az embert azért szerelte fel különböző erőkkel, hogy
megküzdhessen a minden oldalról fenyegető bajokkal. Ha e harc szünetel,
akkor a nem foglalkoztatott erők terhére esnek: akkor játékkal kell hogy
foglalkoztassa, különben erőt venne rajta az emberi szenvedések
legnagyobbika: az unalom. Ez főképpen a nagyokat és gazdagokat kínozza.
Ezt a nyomorúságot, melyre nap-nap után akad példa minden nagyvárosban,
már Lucretius is leírta:
Gyakran menekül palotájából,
Aki megunta az othonlétet,
De rögtön ismét hazatér,
Mert odakint sem jobb az élet.
Rohanva siet nyaralójába,
Mintha háza teteje állna lángban
És neki oltani kellene,
De amint átlépi a küszöböt: ásit,
Vagy mély álomba merül, feledést keresve,
Vagy ujra sietve megy a városba vissza.
(Lucretius III., 1073.)
Ezeknél az uraknál ifjú korukban az izomerőnek és nemzőerőnek kell
helytállania, későbbre azonban csak a szellemi erők maradnak; ezeknek
híjával azonban, vagy ha kifejlesztésük és működési terük korlátolt,
nagy a nyomorúság. Nem marad más hátra, mint az akarat, ez egyetlen
kimeríthetetlen erő, amelyet a szenvedelmek felélesztésével, pl. magas
hazárdjátékkal, e valóban lealacsonyító bűnnel ösztökélünk.
Általában minden foglalkozásnélküli egyén a benne uralkodó erők szerint
más és másféle játékot fog választani, foglalkoztatásuk céljából;
ilyenek a tekézés vagy sakkjáték, vadászat vagy festészet, lóverseny
vagy zene, kártya vagy költészet, címertan vagy filozófia s több efféle.
Rendszeres kutatás alapján az emberi erőkifejtésnek gyökerét három
fiziológiai alaptényezőben találjuk fel, amelyeknek megfelelően céltalan
foglalkoztatásuk az élvezeteknek három nemét eredményezi. Mindenki
azokat az élvezeteket fogja választani, amelyek az azokat előidéző és
őbenne túlsúlyban levő erőnek megfelelnek. Első helyt állnak a
reprodukáló erő nyujotta élvezetek, mint az evés, ivás, emésztés,
pihenés és alvás. Másodsorban következnek az ingerlékenység élvezetei: a
vándorlás, ugrás, birkózás, tánc, vívás, lovaglás, mindenféle athletikai
játék, a vadászat, sőt a harc is. Végül az érzékenység élvezetei: a
szemlélődés, gondolkodás, átérzés, költés, művészi alkotás, zene,
tanulás, olvasás, elmélkedés, feltalálás, filozofálás és több efféle. Az
élvezetek mindeme fajainak értékéről, fokáról és tartósságáról az olvasó
bővebben elmélkedhetik. Annyi azonban világos, hogy minél nemesebb az az
erő, melynek kifejtése élvezeteinket létrehozza, annál nagyobb lesz a
boldogságunk. Senki sem tagadhatja, hogy e tekintetben az első helyet az
érzékenység foglalja el, amely fiziológiai alaperő túlsúlya a másik
kettő fölött kiemeli az embert a többi állatfajok sorából.
Érzékenységünkhöz tartozik az ismereterőnk. Ennek túlsúlya tehát képesít
bennünket a megismerésre, az ú. n. szellemi élvezetekre, amelyek annál
nagyobbak, minél inkább van túlsúlyban érzékenységünk.[4]
A közönséges, normális ember élénk részvételét csak az olyan dolog képes
felkelteni, mely az akaratát ingerli és személyes érdekkel bír rá nézve.
Csakhogy az akaratnak minden tartós izgalma fájdalommal jár. Az akaratra
ható szándékos izgatószernek tekinthetjük a kártyajátékot, a „jó
társaságnak“ ezt az általános, mindenhol elterjedt foglalkozását. Ez
inkább csak csiklandozója az akaratnak, csak csekély érdek fűzödik
hozzá, állandó, komoly szenvedést nem okoz.[5]
Az olyan ember azonban, akinél az értelmi erők vannak túlsúlyban, a
legélénkebb részvételre képes, pusztán az ismeret útján, az akarat
minden beavatkozása nélkül, sőt ez valóságos szükséglete.
E részvét az embert oly régiókba vonja, ahol idegen a szenvedés, a
„könnyen élő istenek“ légkörébe. A legtöbb ember kába élete kicsinyes,
személyi érdekek és mindenféle nyomorúság közt telik el, vagy az unalom
vesz rajta erőt, ha nem munkálkodik gyakorlati céljaiért és a
szenvedelem vad tüze nem visz mozgást a tespedő tömegbe. Az erős
értelmiségű ember ellenben gondolatokban gazdag, eleven és jelentős
életet él: méltó és érdekes tárgyak foglalkoztatják, mihelyt csak
átengedheti magát azoknak és önmagában bírja a legnemesebb gyönyöröknek
a forrását. Bőségesen ellátják ösztönzéssel a természet művei, az emberi
munkásság szemlélete, minden korok és országok nagy tehetségeinek
különféle alkotásai, amelyeket igazán csak ő bír élvezni teljesen,
minthogy egyedül képes azokat teljesen átérteni és átérezni. A nagy
elmék őérette éltek, voltaképpen ő hozzá fordultak, míg a többiek, mint
véletlen hallgatók, csak a morzsákat és azt is csak félig fogják fel.
Ezáltal természetesen a többiek felett megvan az a szükséglete, hogy
tanuljon, lásson, búvárkodjék, elmélkedjék, gyakoroljon, szóval:
szüksége van szabad időre. De minthogy Voltaire szavai szerint csak
igazi szükségletek teremtenek igazi gyönyöröket, azért éppen e
szükséglete nyitja meg számára azokat a gyönyöröket, amelyek a többiek
előtt zárva maradnak. Ez utóbbiaknak mindennemű természeti és művészeti
szépség és szellemi alkotás, – még ha ugyancsak bőven veszik is magukat
körül ilyenekkel, – csak annyit jelent, mint az aggastyánnak a hetaerák.
Viszont az elsőbbséggel megáldott ember személyi élete mellett egy
másik, tisztán értelmi életet is él, amely hovatovább az elsőkkel
szemben létének igazi céljává válik. Míg a többieknek ez a petyhüdt,
üres, szomorú lét az egyetlen céljuk, neki ez eszköz csupán amannak, a
magasztosnak az elérésére. Főkép tehát az értelmi élet fogja
foglalkoztatni, mely a belátás és megismerés folytonos gyarapodásával
mindjobban nő összefüggésben és jelentőségben és, miként a keletkező
művészi alkotás, mindinkább kerek, bevégzett egésszé válik. A többieknek
ezzel szemben tisztára gyakorlati és személyes jólétre irányuló
életműködése csupán hosszában, de mélységben nem gyarapodhatik – mily
szomorú ellentét!
Gyakorlati, reális életünk ugyanis, ha a szenvedélyek nem mozgatják,
unalmas, ha pedig igen, akkor csakhamar fájdalmas. Csupán azok lehetnek
tehát boldogok, akiknek az akarat szolgálatában szükséges értelem
mértékét jóval meghaladó fölösleg jutott osztályrészül. Ezzel ugyanis a
gyakorlati élet mellett egy értelmit is folytathatnak, mely őket
_szenvedés nélkül_ is élénken foglalkoztatja és szórakoztatja. A puszta
_szabad idő_, mikor az értelem nem foglalkoztatja az akaratot, nem elég,
megkívántatik hozzá bizonyos mértékű valóságos _erőfölösleg_, mert csak
ez képesít az akaratnak nem szolgáló, tisztán szellemi foglalkozásra.
Ellenben otium sine litteris mors est et hominis vivi sepultura
(szellemi foglalkozás nélkül halála és temetése az embernek a nyugalom).
(Seneca ep. 82.) E fölösleg mértékéhez képest a szellemi életnek
számtalan fokozata van, kezdve a rovar-, madár-, ásvány-, éremgyűjtésen
és leíráson, a költészet és filozófia legmagasabb alkotásáig. Az ilyen
szellemi élet nem csupán az unalomtól óv meg, hanem annak minden
végzetes következményeitől is. Megvéd a rossz társaságtól, azoktól a
veszedelmektől, szerencsétlenségektől, veszteségektől és pazarlásoktól,
melyeket az ember ki nem kerülhet, ha boldogságát teljesen és kizárólag
a reális világban keresi. Így pl. az én filozófiám nekem soha semmit nem
jövedelmezett, de nagyon sokat megtakarított a számomra.
A normális ember ezzel szemben életörömei tekintetében _magán kívül_ eső
dolgokra van utalva, ilyenek: a vagyon, rang, feleség és gyermekek,
barátok, társaság és több efféle. Ezekre támaszkodik életboldogsága, ha
ezeket elveszíti, vagy csalódik bennük, vége a boldogságának is. E
viszonyt úgy is kifejezhetnők, hogy súlypontja önmagán kívül esik. Ezért
változnak folyton a kívánságai és bogarai: majd villát vásárol, majd
lovakat, ha a körülményei megengedik. Olykor ünnepségeket rendez,
utazik, általában pedig nagy fényűzést fejt ki, mert mindig kívül eső
dolgokban keresi a kielégítést, miként az elerőtlenedett ember is
húslevesektől és gyógyító szerektől várja egészségének és erejének
helyreállását, mivel igazi forrása mindig kinek-kinek az életereje.
Állítsunk ezzel szembe, hogy ne csapjunk mindjárt a másik végletbe, egy
nem éppen kiváló, de mégis a közönséges mértéket meghaladó szellemi
erejű embert. Látni fogjuk, hogy az ilyen ember vagy valamely
szépművészet dilettáns gyakorlója, vagy valamely reális tudománnyal,
mint növény-, ásvány-, természet-, csillagászattannal, vagy
történelemmel foglalkozik. Ezekben találja a gyönyörűségének nagy részét
és üdülést lel bennük, ha elapadnak a külső források vagy ki nem
elégítik többé. Elmondhatjuk róla, hogy súlypontja részben már önmagába
esik. Ám a puszta műkedvelés nagyon messze esik még a teremtő
képességtől. A pusztán reális tudományok megállanak a jelenségek
egymáshoz való viszonyának megállapításánál: ebbe az egész ember
teljesen el nem merülhet úgyannyira, hogy minden egyéb érdeklődését
elveszítse. Ez a legmagasabb szellemi kiválóságnak, a lángelmének van
egyedül fentartva. A lángelme a dolgok létét és lényegét egész
teljességében fogja fel és egyéniségéhez képest művészet, költészet vagy
filozófia útján törekszik mélységes felfogásának kifejezést adni. Csakis
az ilyen embernek nélkülözhetetlen szükség a zavartalan magába való
mélyedés, kívánatos a magány, legfőbb kincs a szabad idő, minden egyéb
pedig nélkülözhető, sőt gyakran terhes. Az ilyen emberről joggal
elmondhatjuk, hogy teljesen önmagában bírja a súlypontját. Ebből
magyarázhatjuk meg, hogy az ily fajtájú emberek, még legjobb jellemük
dacára sem mutatnak olymérvű benső, határtalan részvétet barát, család
és a közügy iránt, amilyenre a többiek gyakran képesek; mert mindenek
felett vigasztalódni tudnak, hacsak zavartalanul bírhatják önmagukat.
Valami elkülönítő elem van bennük, amely annál inkább hatékonyabb, mert
a többiek őket soha ki nem elégítik. Nem is látnak a többiekben magukhoz
hasonlókat, ellenben mindenben kiérzik különb voltukat, megszokják, hogy
másnemű lényekként járjanak az emberek közt, kikről harmadik személyben
beszélnek, nem pedig, magukat is beleértvén, többes elsőben.
E szempontból tekintve tehát azok a legboldogabbak, akiket a természet
nagy szellemi erővel ajándékozott meg. Mert bizonyos, hogy a szubjektív
hatások közvetetlenek, az objektívek ellenben közvetettek. Ezt
bizonyítja ez a szép mondás is: Egyedül igaz gazdagság a lélek
gazdagsága, a többinek mindnek az a hibája, hogy el lehet veszíteni.
(Lucian in Anthol. I. 67.)
A bensőleg gazdag egyéniségnek kívülről csupán egyetlen _negatív_
ajándékra, a szabad időre van szüksége, hogy szellemi képességeit
kifejleszthesse és belső gazdagságát élvezhesse. Csak arra van szüksége,
hogy engedtessék meg neki, hogy egész életén át, minden nap, minden
órában a maga _egyénisége szerint élhessen_. Ha valakinek az a hivatása,
hogy szelleme bélyegét rányomja az egész emberi nemre, arra nézve csak
egyetlen szerencse vagy szerencsétlenség létezik, hogy képességeit
teljesen kifejlesztheti-e vagy sem, műveit megalkothatja-e vagy sem?
Minden egyéb jelentéktelen lesz reá nézve. Ehhez képest minden korok
nagy szellemei a legnagyobb becsben tartották a szabad időt.
Mert mindenkinek annyit ér a szabad ideje, amennyit ér ő maga. Videtur
beatitudo in otio esse sita, (a boldogság úgy vélem a szabadidődből áll)
mondja _Aristoteles_ (Eth. Nicom. X. 7.). Diogenes Laertius pedig (II.
5, 31.) arról tudósít, hogy Socrates otium ut possessionum omnium
pulcherrimam laudabat (Sokrates a szabadidőt minden tulajdonunk
legszebbjének dicsérte.) Erre értendő, hogy Aristoteles (Eth. Nic. X. 7,
8–9.) legboldogabbnak a filozófus-életet mondotta. Sőt idetartozik az
is, amit Politikájában (IV. 11.) mond: boldog élet annyi, mint
zavartalanul működni abban, amiben kiváló az ember. Ez megegyezik
_Goethé_nek Wilhelm Meisterjében tett megjegyzésével: „aki tehetséggel
megáldva született valamely hivatásra, életének legszebb perceit abban
fogja föltalálni“
Ám a szabadidő nemcsak a köznapi sorssal, hanem a köznapi emberi
természettel sem igen szokott összeférni, mert az ember természetes
rendeltetése az, hogy idejét a maga és családja megélhetésére szükséges
javak megszerzésével töltse el. A kényszerűség embere az ilyen, nem a
szabad értelmiségé. A közönséges embernek ezért hamarosan terhére esik a
szabadidő, sőt végül kínozni is fogja, ha el nem tölti azt mesterséges
és képzelt célzattal, játékai, szórakozásai és egyéb bogarai közben. Ép
ezért bajt is hozhat rá. Helyesen tartja a közmondás: difficilis in otio
quies (bajos nyugtot találni a tétlenségben). De másrészt a rendes
mértéket nagyon is meghaladó értelem éppoly abnormis, tehát
természetellenes. Az ezzel mégis fölruházott embernek boldogságához
éppen erre, a másoknak terhes és olykor káros szabadidőre van szüksége,
mint ennek híján boldogtalan lesz, akár a hámba fogott Pegazus. Ha
azonban mindkét természetellenes körülmény, a belső és a külső
találkozik, nagyon szerencsés eset áll elő. Mert az így megáldott ember
magasbrendű életet fog élni, mint aki mentes az emberi szenvedés két
ellentétes forrásától, a szükségtől és az unalomtól, vagy a megélhetés
csüggesztő küzdelmeitől és annak a képességnek a hiányától, hogy a
szabad időt (vagyis magát a szabad létet) elviselhesse. E két bajtól az
ember csak azáltal szabadulhat meg, hogy azok egymást kölcsönösen
megsemmisítik és eloszlatják.
Emellett figyelembe veendő, hogy nagy szellemi adományok az idegek
túlfeszített tevékenysége folytán minden fájdalom iránt fokozott
érzékenységet idéznek elő. Ettől elválaszthatatlan képzeteiknek nagyobb
élénksége és tökéletessége és az indulatok hevessége, ami inkább
gyötrelmes, mint kellemes állapot. A nagy szellemi adományok
elidegenítik az embert a többiektől és azok munkálkodásától, mert minél
többje van valakinek magamagában, annál kevesebbet találhat másokban.
Száz dolog, ami mást nagyon is kielégít, üres és élvezhetetlen neki,
miért is a compensatio törvénye itt is érvényesül. Némi joggal szokták
mondani, hogy voltakép a legkorlátoltabb eszű ember a legboldogabb, bár
senki sem irigyli tőle ezt a boldogságot.
De nem akarok itt elébevágni a döntésnek, mikor maga _Sophokles_ is két,
egymással homlokegyenest ellenkező kijelentést tett róla:
Sapere longe prima felicitatis pars est.
(A tudás legfontosabb része a boldogságnak.)
Antig. 1328.
És másutt:
Nihil cogitantium jucundissima vita est.
(A semmit nem gondolkodóknak élete a legkellemesebb.)
Éppen így nem értenek egyet az Ó-testamentum bölcsei:
A balga élete rosszabb a halálnál!
Jézus Szirach 22, 12.
Másutt viszont:
Ahol nagy a bölcsesség, ott nagy a szomorúság.
Prédikátorok I. 18.
Nem akarom itt említés nélkül hagyni, hogy az olyan ember, akinek
szellemi ereje pontos és normális mértéke szerint _semmi szellemi
szükséglete nincs_, tulajdonképpen az, akit szembeállítván a Muzsafival
(Musensohn), a diákéletből vett kifejezéssel filiszternek nevezünk. Ez
ugyanis az ἀμουσος ἀνηρ és mindig is az marad. Magasabb szempontból a
filiszter olyan ember, akit állandóan foglalkoztat valami reálisnak
képzett dolog, mely valójában nem is az. Csakhogy ez a transzcendentális
meghatározás nem felel meg a népszerű álláspontnak, melyet e
fejtegetéseimben elfoglalok és ezért azt minden olvasó talán meg sem
értené. Amaz első meghatározás ellenben inkább tűr meg speciális
magyarázatot és eléggé föltünteti a dolog lényegét, mindazon
tulajdonságok gyökerét, melyek a _filiszterre_ jellemzők.
A nyárspolgár (filiszter) olyan ember, akinek nincsenek szellemi
szükségletei. Ebből önmagára nézve az következik, hogy nincsenek
szellemi élvezeti sem, mert Voltaire idézett mondása szerint igaz
szükséglet nélkül nincs igaz gyönyörűség. Semmi belső indulat nem hajtja
őket a megismerés és belátás felé, semmi nem vonja őket önként az
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Életbölcseség: Aforizmák - 03
  • Parts
  • Életbölcseség: Aforizmák - 01
    Total number of words is 3855
    Total number of unique words is 1924
    25.6 of words are in the 2000 most common words
    36.4 of words are in the 5000 most common words
    43.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 02
    Total number of words is 3884
    Total number of unique words is 1931
    26.0 of words are in the 2000 most common words
    36.3 of words are in the 5000 most common words
    43.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 03
    Total number of words is 3921
    Total number of unique words is 1962
    26.0 of words are in the 2000 most common words
    37.5 of words are in the 5000 most common words
    44.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 04
    Total number of words is 3959
    Total number of unique words is 1845
    26.5 of words are in the 2000 most common words
    37.6 of words are in the 5000 most common words
    44.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 05
    Total number of words is 4042
    Total number of unique words is 1968
    25.8 of words are in the 2000 most common words
    36.8 of words are in the 5000 most common words
    44.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 06
    Total number of words is 4039
    Total number of unique words is 2014
    26.3 of words are in the 2000 most common words
    37.3 of words are in the 5000 most common words
    44.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 07
    Total number of words is 3954
    Total number of unique words is 1998
    25.5 of words are in the 2000 most common words
    36.0 of words are in the 5000 most common words
    42.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 08
    Total number of words is 3903
    Total number of unique words is 2015
    24.3 of words are in the 2000 most common words
    34.5 of words are in the 5000 most common words
    40.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 09
    Total number of words is 3837
    Total number of unique words is 2059
    25.3 of words are in the 2000 most common words
    35.0 of words are in the 5000 most common words
    41.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 10
    Total number of words is 3879
    Total number of unique words is 1986
    25.7 of words are in the 2000 most common words
    36.3 of words are in the 5000 most common words
    42.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 11
    Total number of words is 3886
    Total number of unique words is 2071
    24.6 of words are in the 2000 most common words
    36.6 of words are in the 5000 most common words
    43.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 12
    Total number of words is 3895
    Total number of unique words is 1986
    24.7 of words are in the 2000 most common words
    34.8 of words are in the 5000 most common words
    41.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 13
    Total number of words is 3384
    Total number of unique words is 1645
    29.6 of words are in the 2000 most common words
    39.9 of words are in the 5000 most common words
    46.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.