Életbölcseség: Aforizmák - 06

  ilyesmi alól: könnyen érthető. De egy nemzetre, vagy a népesség egy
  osztályára ráerőszakolni, hogy egy kapott ütés végzetes
  szerencsétlenséget jelent, melynek gyilkosságot és agyonütést kell
  szükségképpen maga után vonnia: nagy kegyetlenség. Van a világon elég
  baj úgyis és nem volna szabad azokat mesterségesen szaporitani; és
  mindezt az a buta, erőszakos babona csinálja. Ugyanezért rossz néven
  vesszük, hogy a törvényhozók és kormányok ez ügy szolgálatába állanak
  azáltal, hogy sorompóba lépnek a polgárság és katonaságnál a botbüntetés
  eltörlése mellett. Azt hiszik, hogy ezáltal az emberiességnek tesznek
  szolgálatot, pedig az ellenkezőt érik el, mert ezáltal csak azon
  munkálkodnak, hogy megerősítik ama természetellenes és szerencsétlen
  téveszmét, amelynek már oly sokan estek áldozatul. Minden büntetendő
  cselekménynél, kivéve a súlyosabb beszámítás alá esőket,
  legtermészetesebb büntetési mód, amely elsősorban eszébe juthat az
  embernek: a testi fenyíték; aki nem volt fogékony az érvek iránt, azzá
  lesz az ütések iránt és akit nem lehet vagyonilag büntetni, mert semmije
  sincs, vagy akit nem lehet szabadságvesztéssel büntetni, mert a
  társadalomnak szüksége van az ő kezemunkájára, az olyant mérsékelt testi
  fenyítékkel kell sújtani. Hisz ez ép oly helyes, mint természetes. Nem
  is lehet ez ellen semmi komoly érvet felhozni, legfeljebb puszta üres
  szólamokat az _ember méltóságáról_, mely nem tiszta, leszűrt igazságon,
  hanem a fentebbi vészthozó tévhiten találja alapját. Hogy e tévhit viszi
  a főszerepet az egésznél, szinte nevetségesen bizonyítja az a körülmény,
  hogy némely országban a katonaságnál a testi fenyíték helyébe a kikötést
  hozták be; pedig ez ép oly fájdalmas, mint az ütlegelés, azonban
  állítólag nem olyan lealacsonyító és megbecstelenítő az emberre.
  E tévhit becézgetése által kezére játszunk a lovagi becsületnek és
  párbajnak, holott másrészt, látszólag legalább, ellene dolgozunk a
  hozott törvények útján. A kormányok színleg arra törekszenek, hogy a
  párbajt elnyomják; ez különösen az egyetemeken könnyen is sikerülne s
  mégis azt a látszatot adják, mintha a párbaj meggátlása nem állana
  hatalmukban. Erre nézve az igazi ok a következő: az állam tisztjeit és
  hivatalnokait a teljesített szolgálatokért nem képes kellően díjazni,
  azért a szolgálatokért részben címek, rendjelek s rangok osztogatásával,
  szóval: _tiszteletdíjjal_ jutalmazza. Hogy tehát a teljesített
  szolgálatok ily eszményi jutalmazását nagy becsben tartsa a világ, a
  becsületérzést minden úton s módon táplálni és fokozni kell. Minthogy
  pedig a polgári becsület e célt nem szolgálhatja kellően, lévén az
  minden egyessel megosztott tulajdon, azért segítségül veszik a lovagi
  becsületet és a mondott módon igyekeznek annak érvényt szerezni.
  Angolországban, ahol a polgári és katonai fizetések tetemesen nagyobbak
  mint a kontinensen, nem szorul az állam az előbb mondott segítségre s
  ugyanazért ott az utóbbi években a párbajt tényleg majdnem teljesen
  kiirtották; manapság ott a párbaj felette ritka és általában azt mint
  ostobaságot kinevetik. Igaz, hogy a hatalmas párbajellenes szövetség,
  mely számos tábornokot, tengernagyot és főnemest sorol tagjai közé,
  sokat tett, hogy a nézetek ott ily üdvösen megváltoztak; a moloch ott
  nélkülözni kénytelen az áldozatokat.
  Nálunk azonban az ököljog ama maradványa, a durva középkor
  hagyományaihoz híven, mint nyilvános botrány, ma is javában
  terpeszkedik. Pedig legfőbb ideje, hogy kiebrudaljuk. Hisz manapság már
  az sincs megengedve, hogy kutyákat vagy kakasokat rendszeresen uszítsunk
  egymásra; Angliában legalább súlyosan büntetik. Embereket azonban
  akaratuk ellenére halálos küzdelemre uszítanak egymás ellen a lovagi
  becsület ostoba elveinek, ennek a nevetséges tévhitnek hódoló lovagok,
  akik aztán egy csekélység megtorlása címén arra kényszerítenek jobb
  sorsra érdemes férfiakat, hogy mint gladiátorok vegyék fel a küzdelmet
  egymással élet-halálra. A német puristáknak a Duell szó helyébe, mely
  valószínűleg nem a latin duellumból, hanem a spanyol duelo, – fájdalom,
  panasz, sérelem kifejezéséből származik, – a lovagi hajsza (Ritterhetze)
  elnevezést ajánlom. Valóban a nevetséggel határos az a pedáns komolyság,
  amellyel ezt a bolondságot űzik.
  Másrészt felháborító, hogy amaz elv és annak buta kódexe mintegy államot
  alkot az államban, mely semmi mást el nem ismerve, csak az ököljogot, a
  benne hivő és reája esküvő osztályok fölött zsarnokoskodik és azokat
  kényszeríti arra, hogy szentnek tartsák azt a titkos bíróságot, mely
  lovagias ügyekben élet-halál fölött magának tartja fenn a döntés
  illetékességét.
  Ez aztán olyan rejtekhely, amelyből a legelvetemültebb ember, aki csak
  azokhoz az osztályokhoz tartozik, a legnemesebb és legjobb férfiút, ha
  előtte éppen kiválóságánál fogva gyűlöletes, megfenyegetheti és
  kénye-kedve szerint ki is pusztíthatja ez árnyékvilágból. Ha már
  manapság a törvény és rendőrség odáig fejlesztették a közbiztonságot,
  hogy az országúton akármely jött-ment kamasz nem kiálthatja oda nekünk:
  „Pénzt vagy életet!“, a józan emberi észnek is valahára ki kell vívnia
  azt, hogy a békés társadalmi érintkezés közepette ne kiálthasson
  akármely gazember felénk: „Becsületedet vagy életedet!“ Ideje volna,
  hogy megszabadítsuk a magasabb osztálybelieket az örökös aggódástól,
  amit az okoz, hogy az ember minden pillanatban testét-lelkét kockáztatja
  bármely jött-ment durvasága, gonoszsága és butasága mián. Ha két fiatal,
  tapasztalatlan, hevülő ifjú egymást szóval megsérti s hogy emiatt
  egészségüket, életüket kelljen kockára tenniök: valóban égbekiáltó
  gyalázat. Hogy ama külön állam zsarnoksága mily aljas és a tévhit
  hatalma mennyire erős, abból ítélhető meg, hogy gyakori eset volt, hogy
  egyes emberek, akiknek megsértett lovagi becsületük megtorlása akár
  nagyon magas, akár nagyon alacsony állásuk miatt, avagy a sértő fél meg
  nem felelő volta miatt nem állott módjukban, efölötti kétségbeesésükben
  önmaguk vetettek véget életüknek és így tragikómikus módon fejezték azt
  be. A lehetetlen és hamis dolog a végén többnyire abból tűnik ki, hogy
  burjánzása eredményekép ellentmondást termel; ép úgy ennél is a
  legkiáltóbb ellentétet látjuk: a tisztet párbajért elítélik, de viszont
  lefokozással büntetik, ha adandó alkalommal helyt nem áll becsületéért.
  De lássuk a dolog további fonákságait. Előítélet nélkül, világosan
  tekintve, az állam az államban csak az erősebb jogát, az ököljogot
  ismeri el és nem lehet büszke arra a különbségre, hogy valaki ellenségét
  nyiltan, egyenlő fegyverekkel, avagy orozva teríti le. Csak annyit
  bizonyít be a nyilt küzdelem, hogy az egyik fél az erősebb és ügyesebb.
  A nyilt küzdelem jogosultsága feltételezi azt, hogy hiszünk abban, hogy
  az erősebb joga _tényleges_ jog. Valósággal azonban az a körülmény, hogy
  a másik fél rosszul tudja magát védeni velünk szemben, nekem megadja
  ugyan a _lehetőséget_, de nem a jogot arra, hogy őt megöljem. A jog,
  vagyis az ölés erkölcsi jogosultsága csakis döntő indító okokon
  alapulhat. Tegyük fel, hogy tényleg volnának ilyen alapos indító okaim
  elegendő mérvben, még akkor sem szabad mindent függővé tenni attól, hogy
  én vagy az ellenfél lő vagy vív-e jobban, hanem ez esetben mindegy, mily
  úton s módon török ellenfelem életére, orozva vagy nyiltan; ez esetben
  az egyremegy.
  Erkölcsi szempontból az _erősebb_ joga nincs túlsúlyban az _okosabb_
  joga felett, amelyet az orozva gyilkolásnál vesznek zsinórmértékül;
  ennél az ököljog a fej jogával egyenértékű. Megjegyezzük még, hogy a
  párbajban is mindkettőt egyformán érvényesítjük, amennyiben vívás közben
  minden csel, csalafintaság már – csalás. Ha én erkölcsileg jogosultnak
  érzem magamat arra, hogy valakit életétől megfosszak, tisztára
  ostobaság, hogy ezt attól tegyem függővé, vajjon az illető vagy én
  tudok-e jobban lőni vagy vívni. Némely esetben aztán az illető, aki már
  úgyis megsértett, a tetejébe még az életemet is elpusztíthatja. Hogy a
  durva sértéseket nem párbaj útján kell megbosszulni, hanem orozva
  gyilkolás által, az Rousseau nézete is. (Emil 4. könyv, 21. jegyzet.)
  Pedig Rousseau amellett annyira elfogult tisztelője a lovagiasság
  tévhitének, hogy a hazugság vádját is már jogosultnak tartja orozva
  gyilkolással büntetni, holott tudnia kellene, hogy e szemrehányást
  számtalanszor majd minden ember kiérdemelte, ő maga különösen nagyon is
  sokszor. Valószínű, hogy az előítélet az ököljogot valódi jognak, a
  párbajt pedig istenítéletnek tekinti, mert azt tartja, hogy az
  ellenséget csupán nyilt küzdelemben, egyenlő fegyverekkel küzdve szabad
  megölni büntetlenül. Az olasz ember azonban haragra lobbanva,
  ellenfelét, ahol csak találja, szó nélkül tőrével leszúrja s így
  legalább természetesen és következetesen cselekszik; ő okosabb s éppen
  nem gonoszabb, mint a párbajozó. Ha azt állítja valaki, hogy én
  ellenfelemnek párbajban való megölése esetén igazolva vagyok azáltal,
  hogy az illető is életemre tört a küzdelemben, annak azt vetem vissza,
  hogy a kihívás által én hoztam kényszerhelyzetbe az ellenfélt. Hogy
  kölcsönösen és szándékosan a ki nem kerülhető szükséget emlegetik, ép
  azt bizonyítja, hogy elfogadható mentséget keresnek a gyilkosság
  enyhítésére. Inkább adhat mentséget e tétel: volenti non fit injuria,
  amennyiben kölcsönös egyesség alapján teszik kockára a felek életüket.
  Ezzel szemben azonban áll az, hogy a _volenti_ (önként akaró) nem mindig
  fejezi ki az igazat, mert legtöbb esetben a lovagi becsület zsarnoksága
  és tételeinek ostobasága állítja a párbajozókat az élethalál-harc
  küzdőterére.
  Sokat foglalkoztam e helyütt a lovagi becsülettel; tettem ezt pedig jó
  szándékkal, mert e világ erkölcsi és értelmi szörnyűségeit csak a
  filozófia képes Herkulesként leküzdeni. Főleg két dolog az, mely az
  újkor társadalmi helyzetét az ókorétól megkülönbözteti, sajnos, amannak
  hátrányára, amennyiben annak sötét, komor színezetet adtak, amelyekkel
  szemben az ókor elfogulatlan, derült volt, mint az élet hajnalpírja. E
  kettő: _a lovagi becsület_ és _a nemi betegség;_ méltó két egytestvér,
  (a civódás és a szerelem) az élet mérgezői. A nemi betegség befolyása
  sokkal messzebbre kiható, mint az első tekintetre látszik, mert nemcsak
  fizikai, hanem erkölcsi oldala is van. Amióta Ámor mérgezett nyilakkal
  is lövöldöz, azóta a két nem viszonya közé valami idegen, ellenséges,
  ördögi elem hatolt: sötét, remegő bizalmatlanság. Az emberi közösség
  szilárd kapcsában beállott eme változás többé-kevésbé hátrányosan
  befolyásolja a többi társadalmi viszonyokat is, ámde ezt ehelyütt nem
  részletezhetjük tovább.
  Másféle, de sokban hasonló a lovagi becsület befolyása, amely komoly
  bohózat a régiek előtt ismeretlen volt s mely a mai modern társadalmat
  merevvé, komollyá s aggódóvá teszi, mert a legkisebb odavetett
  nyilatkozatot számbaveszik és rovásra teszik napjainkban. De még tovább
  megyek: amaz elv valóságos Minotaurusként nem csupán egy országban,
  hanem Európa minden államában évente a nemesebb családok fiainak tetemes
  részét áldozatul követeli. Bárcsak enyészetnek indulnának az újabb kor e
  torzszülöttjei a XIX. században. Nem adjuk fel a reményt, hogy a nemi
  betegségeket illetőleg az orvosoknak kellő óvórendszabályok
  általánosítása útján sikerül majd azok tovaterjedésének gátat vetni. E
  madárijesztőnek képzelt hatalmát megtörni csak a filozófia bírja, míg a
  kormányoknak törvényhozási úton ez nem sikerült.
  Ha egyébiránt a kormányok a párbajügy elnyomására komoly eszközöket
  óhajtanak igénybe venni és eddigi enemű intézkedéseik gyönge eredményét
  tényleg tehetetlenségüknek tulajdonítják, szívesen hozok javaslatba
  olyan törvényt, amely biztosan meghozza a rég várt eredményt s nem hívok
  segítségül semmi véres eljárást, sem vérpadot, sem akasztófát, sem
  örökös rabságot. Sőt nagyon is csekélyke, enyhe, homöopatikus szert
  ajánlok: aki párbajra hív ki valakit, vagy párbajra kiáll, az kínai
  módszer szerint fényes nappal a katonai főőrség előtt a káplártól
  tizenkét botütést kapjon, a párbajsegédek mindegyike 6–6-ot. A tényleg
  elintézett párbajok pedig maguk után vonnák a rendes büntetőeljárást.
  Talán egyik-másik lovag azt vetné erre szememre, hogy ily büntetések
  végrehajtása után a becsületnek nem egy lovagja a fejbelövésre szánná el
  magát. Erre ez a válaszom: sokkal okosabb, hogy az ilyen javíthatatlan
  bolond magamagát lőjje agyon, mint másokat.
  Alapjában azonban igen jól tudom, hogy a kormányok a párbajok eltiltását
  nem nagyon veszik komolyan. Amint fentebb felhoztuk, a hivatalnokok és
  katonatisztek fizetései egyaránt (a legmagasabb állásokat leszámítva) a
  teljesített szolgálathoz képest méltánytalanul alacsonyan vannak
  megszabva. Fizetésük nagyobb részét az állam „becsület“-ben utalványozza
  ki: kárpótlásul címeket, rangot osztogat, általában pedig
  „kari“-becsületet. „A kar becsülete“ a párbajt mint kitűnő vesszőparipát
  használja; az egyetem ennek már jó kezdőiskolája. A párbaj áldozatai
  tehát vérükkel fizetik meg a fizetésük deficitjét.
  Teljesség okáért említsük még meg a _nemzeti becsületet_. Ez egy egész
  nép becsületét jelenti, mint a népközösség egy részéét. Mivel pedig
  ennek más ítélőszéke nincs, mint a nyers erő, ennek okáért minden egyes
  tagja maga kell hogy védje jogait. Azért a nemzet becsülete nem csupán a
  hitelt jelenti, amelyet a multban megszerzett, hanem azt is, hogy félni
  kell tőle s ugyanazért mindennemű jogháborítást feltétlenül meg kell
  torolnia. E fogalom tehát magában egyesíti a polgári és lovagi becsület
  lényeges vonásait.
  A _dicsőséget_ említettük még fentebb, mint olyat, mely lényeges része
  annak, amit mi a külvilág előtt mutatunk s ugyanazért erről szükséges
  még elmélkednünk. A dicsőség és becsület ikertestvérek, de mint a
  dioskurok, akik közül Pollux halhatatlan, Castor halandó volt, a
  dicsőség halhatatlan testvére a halandó becsületnek. Természetes, csak
  az igazi, legfőbb rendű dicsőségről van itt szó, mert kétségkívül van
  tiszavirág-életű dicsőség is.
  A becsület oly tulajdonságokra vonatkozik, amelyekkel minden hasonló
  viszonyok közt élő embernek bírnia kell, a dicsőség ellenben csupán
  olyanokra, amelyek senkitől se követelhetők. A becsület továbbá olyan
  dolgokra vonatkozik, amelyekre mindenki nyilvánosan hivatkozhatik, a
  dicsőség ellenben olyanokra, amelyekkel senki sem ruházhatja fel
  önmagát. Míg a becsületünk csak addig terjed, ameddig bennünket
  ismernek, úgy ellenkezőleg a dicsőség előreviszi hírnevünket odáig,
  ameddig csak maga a dicsőség elérhet. Becsületet minden egyes
  igényelhet; dicsőséget csak a kivételek, a legkiválóbbak szereznek, mert
  csakis rendkívüli munkásságot illet meg.
  Két úton jutunk a dicsőséghez: a tettek és (szellemi) művek révén. A
  tettek véghezvitele nagy szívet, a munka nagy elmét kíván. A tett s
  munka között az a különbség, hogy a tettek múlandók, a mű maradandó. A
  legnemesebb tett kihatása csak időleges, a geniális mű azonban üdvös,
  felemelő befolyását az idők végéig megtartja. A tett emléke folyton
  halványodik, végül alig ismerhető fel, teljesen el is mosódik végül, ha
  csak a történelem nem örökíti meg emlékét s megkövesedett állapotban nem
  adja azt át az utókornak. A művek azonban már önmagukban halhatatlanok s
  különösen az irodalom terén minden időt túlélnek. Nagy Sándorról
  megmaradt a neve és emléke; Platon, Aristoteles, Homeros és Horatius
  azonban ma is élnek s ma is közvetetlenül hatnak reánk. A védák és az
  upanisadok itt vannak, de koruk nagyságáról nem maradt fenn számunkra
  semmi hír.[9]
  Másik hátránya a tettnek az, hogy mindig az alkalomtól függ, amely a
  lehetőséget megadja annak elvégzésére; innen van, hogy dicsőségét nem
  csupán benső értéke, hanem a körülmények is megszabják, amelyek annak a
  fontosságot és a fényt kölcsönzik. Azonfelül nagyon rászorul a szemtanúk
  ítéletére, mint pl. a háborúban, ahol a tettek személyes jellegűek;
  szemtanú pedig nincs mindig elegendő számban és ha vannak is, nem mind
  igazságosak s elfogulatlanok.
  A tettek azonban előnyben vannak, mert mindig az általános emberi
  ítélőképesség keretén belül, gyakorlati irányban mozognak; ugyanazért,
  hacsak az adatokat meg nem hamisítják, mindenkor kellő méltánylásban
  részesülnek. Előfordul ugyan, hogy indítékait helyesen csak később
  fogják fel s később értékelik kellően; mert minden tett megértéséhez
  ismerni kell annak indítékát. A művek keletkezése azonban nem függ az
  alkalomtól, hanem kizárólag azok szerzőjétől és lényegökben örökké
  ugyanazok maradnak. Nehézséget azonban ezeknél a megítélés okoz s ez
  annál nagyobb, mennél magasabb horderejű műről van szó: sokszor
  hiányoznak az illetékes, sokszor pedig az igazságos, s elfogulatlan
  bírák. Tény viszont, hogy a művek dicsősége nem egy ítélőszéktől függ,
  hanem fellebbezés útján döntetik el. Míg ugyanis a tettről az utókor
  számára csupán az emlékezés marad meg oly formában, amint a kortársak
  azt átadják, addig a művek önmaguk átszállnak az utókorra és pedig,
  leszámítva egyes, netán hiányzó töredékeket, teljes mivoltukban. Tehát
  az adatokat ezeknél nem hamisítják meg s eredésök alkalmával a környezet
  esetleges rossz befolyása sem hat zavarólag. Sőt igen gyakran lassanként
  az idő hozza meg a mű méltó bírálóit, akik maguk is kivételes egyének s
  mint ilyenek ítélik meg s mérlegelik a még kiválóbbakat; egymásután
  adják le a bírák szavazataikat s így néha csak évszázadok múltán áll
  előttünk teljes igazságos, megdönthetetlen ítélet. A művek által elért
  dicsőség olyannyira biztos s elmaradhatatlan! Hogy a szerzőjük ezt
  megérje, a külső viszonyoktól s a véletlentől függ; ez annál ritkábban
  fordul elő, mennél magasabbrendű és nehezebben érthető művekről van szó.
  Ezért mondja Seneca (ep. 79.), hogy a dicsőség oly biztosan követi az
  érdemet, mint a testet az árnyék; csakhogy, mint emez, vagy előtte jár
  vagy kíséri amazt. „Ha kortársaid az irígység miatt hallgatnak is
  érdemeidről, az utódok pártatlanul, hizelgés és irigység nélkül fognak
  ítélkezni“. Ebből láthatjuk, hogy az érdemek elnyomásának mesterségét
  gúnyos hallgatás és semmibevevés útján már a Seneca-korbeli sehonnaiak
  is gyakorolták, hogy ily módon a nagyközönség előtt a rossz érdekében
  elrejtsék a jót, ép úgy, mint a mi korunkban. Akkor is, most is az
  irígység némítja el az ajkakat.
  Rendszerint: mennél tartósabb jellegű a dicsőség, annál később jelenik
  meg; aminthogy minden kiváló dolog lassan érik. A dicsőség, mely a
  messze utókorra kihat, olyan, mint a tölgy, mely nagyon lassan szökken
  sudárba; az olcsó, múló jellegű dicsőség olyan, mint a gyorsan tenyésző
  egyévi növény, a hamis dicsőség pedig, mint a gyorsan fejlődő dudva,
  melyet hamarosan kiírtanak. E jelenség oka az, hogy minél inkább
  tartozik valaki az utókorhoz, vagyis általában az emberiséghez, annál
  távolabb áll az illető kortársaitól; mert amit teremt, azt nem kizárólag
  a saját kortársai számára hozza létre, hanem csak annyiban, amennyiben
  ezek egy részét alkotják az egész emberiségnek. Ezért könnyen megesik,
  hogy az illető saját korához idegen marad. A kortársak többre tartják
  azt a művet, mely múló napjai dolgait, vagy a pillanat szeszélyeit
  szolgálja és ennélfogva teljesen az övék, mely vele él s vele együtt hal
  meg.
  A művészet- és irodalomtörténetek ennek megfelelően általában azt
  tanítják, hogy az emberi ész legmagasabb rendű alkotásait rendszerint
  hálátlanul fogadták s a hálátlanság fenmaradt mindaddig, míg kiválóbb
  képességű egyének jöttek és az érdemeket méltányolták és azokat
  megillető dicsőségben részesítették, amelyben aztán az így szerzett
  tekintély révén meg is maradtak. Mindennek az a végső oka, hogy mindenki
  csak a neki megfelelőt érti és becsüli meg. Miért is a laposfejűnek a
  laposság, a közönségesnek a közönséges, a zavartnak a zagyvaság, az ész
  nélkülinek a butaság tetszik leginkább, mert ezek vele teljesen
  egyneműek. Ezért zengette már az öreg mesebeli Epicharmos:
   Nincs mit csodálni rajta, hogy a magam esze szerint beszélek,
   És hogy mások, tetszvén önmaguknak, azt tartják,
   Hogy csakugyan szépek; mert a kutya is a kutyát találja legszebbnek,
   Az ökör meg az ökröt, a szamár a szamarat, disznó a disznót.
  Ha egy erős kar tollkönnyű testet röpít tova, ennek nem adhat erős
  lendítést, hogy messze repüljön, avagy erősen találjon, mivel nincs meg
  a kellő testessége, hogy a kölcsönzött erőt átvehesse és ezért az
  eldobott tárgy a közelben leesik. Ép így vagyunk a szép s magasztos
  gondolatokkal, a lángész mesterműveivel, ha azokat csupán gyönge, kicsi
  vagy ferde fejek foghatják föl. Minden korok bölcsei sokat keseregtek
  már ezen; így Sirach Jézus mondja: „Aki ostobával beszélget, – az
  alvóval társalog; ha készen van, a végén azt kérdi: hogy is volt?“ És
  Hamlet: a knavish speech sleeps in a fools ear (dévaj beszéd is
  elaltatóan szól a bolond fülének). Vagy Goethe: a legötletesebb mondást
  is gúnyolva fogadja a hallgató, ha – szamár. – Másutt meg: „Nincs hatása
  szódnak, süket fülekre találsz? Vigasztalódjál: a mocsárba vetett kő nem
  vet gyűrüt!“ Lichtenberg találóan mondja: „Ha egy fej és könyv
  összeütődik és üres kongást ad: a könyv oka-e mindig annak?“ És tovább:
  „E művek olyanok, mint a tükör; ha egy majom néz bele, nem tükröződhetik
  vissza egy – apostol!“ Sőt Gellért apónak erről szóló, annyira szép és
  megindító panasza is megérdemli, hogy újra emlékezetünkbe idézzük:
   Hogy a legkitünőbb adományoknak
   Gyakran legkevesebb a csodálója
   És hogy az emberek legtöbbje
   A rosszat tartja jónak
   Ezt a bajt nap nap után láthatjuk.
   E pestis ellen mi a védelem?
   Kiirtani teljesen erőnkön túlmegyen.
   Mégis van egy ritka szer ellene:
   A bolondok legyenek bölcsek!
   De lám, sohasem válnak olyanokká,
   Soha nem értik meg a dolgok becsét.
   Szemük lecsukva, nem az eszük,
   Hitványságot dicsőítnek mindörökké,
   Mert a jót soha föl nem ismerték.
  Az emberek eme észbeli tehetetlenségéhez, amelynél fogva, ahogy Goethe
  mondja, a kiválóságot nehezen ismerik fel és becsülik meg, még
  általánosan az erkölcsi alávalóság is társul s ez mint irigység
  jelentkezik. Ugyanis, ha a dicsőség útján, amelyet valaki kiérdemel, egy
  ember felemelkedik a társai fölé: ezek értékben épannyira alászállnak,
  ugy, hogy minden kiváló érdem dicsőségét azok terhére szerzi meg,
  akiknek érdemük nincs.
   Mások előtt tisztelegve.
   Magunk nemtelenségét mutatjuk. (Westöst. Diw.)
  Innen érthető, hogy a kiválóság bármily téren is próbál érvényesülni, a
  sok középszerűség azonnal összeáll és mindent elkövet, hogy érvényre ne
  juthasson. A titkos jelszó: le az érdemmel! De még azok is, akik már
  érdemeket szereztek és a dicsőségben sütkéreznek, nem szívesen veszik,
  ha valamely újabb dicsőség tör magának utat előre, amelynek fénye
  esetleg az övékét idővel elhomályosítja. Ezért mondja Goethe: Ha
  haboztam volna világra jönni, míg jó szemmel látják éltemet, – még ma
  sem volnék a világon, higyjétek el bizony. Csak nézzétek, mint tagadják
  meg a puszta létemet, csak hogy magukat észrevétessék.
  Míg a becsületnek megvannak az igazi bírái s azt senki se irígyli
  senkitől, sőt mindenkinek bizalommal hitelezik és előlegezik, addig
  dicsőséget, dacára az irígységnek, ki kell küzdeni, a babért pedig
  határozottan rosszindulatú bírák ítélőszéke ítéli meg. A becsületet
  szíves készséggel megosztják mindenkivel, a dicsőséget mindig apasztja
  az új ember, ki abban részesül.
  A munkák által elérhető dicsőség annál nehezebb, mennél kisebb ama
  munkák közönsége; s pedig könnyen érthető okokból. Azért a dicsőség
  nehezebben érhető el az olyan munkák révén, melyek tanítást, mint az
  olyanok után, melyek mulattatást tűztek ki célul. Legnehezebben pedig a
  bölcsészeti munkák által érhető el, mert ezek tanítása egyrészt
  bizonytalan, másrészt anyagi haszontól mentes; e munkák olyan közönség
  elé kerülnek, mely csupa pályázókból áll.
  Kitűnik a vázolt nehézségekből, melyek a dicsőség elérhetése elé
  tornyosulnak, hogy ha azok az emberek, kik dicső műveket alkottak, ezt
  nem a saját örömükre tennék, hanem ha a dicsőség ösztökélésére várnának,
  az emberiség nagyon szegény volna halhatatlan munkákban. Aki a jó és
  igaz elérésére törekszik és a rosszat kerülni óhajtja: annak a nagy
  tömeg szószólóival gyakorta szembe kell szállania és őket lenéznie. És
  ezért helyes Osorius megjegyzése (De gloria), hogy a dicsőség kerüli
  azokat, kik keresik, s azokhoz szegődik, akikre nézve közömbös.
  Amily nehéz a dicsőséghez jutni, ép oly könnyű annak megtartása. Ebben
  is ellentéte a becsületnek; ezt mindenkinek előlegezik, s csak
  becsületesen kell megőrizni. Sőt ép ez a feladat ennél: mert egyetlen
  becstelen cselekvés útján visszavonhatatlanul elvész! A dicsőség
  ellenben sohasem pusztul el végkép; mert a tett avagy munka, mely azt
  eredményezte, örökre fennmarad és az azokból származó dicsőség fényt vet
  a szerzőre még akkor is, ha újabban sikereket nem mutat föl többé. Ha
  pedig a dicsőség elévül, ha elhalványodik: ez annak a jele, hogy nem
  valóságos érdemből, hanem pillanatnyi túlbecsülésből fakadt. Ilyen volt
  Hegel hírneve, aminőt Lichtenberg így ír le: hizelgő jelöltek csapatától
  világgá harsogott és üres fejek visszhangjától hangoztatott (hírnév); –
  de az utókor mosolyog a tarka szóvirágon, a divatjamúlt üres fészkeken
  és ha valaki kopogtat, az elhalt, üres lakásban nem szólal meg a
  legcsekélyebb gondolat sem, mely bízvást szólhatna: tessék belépni!
  A dicsőség lényege az, hogy az ember mire viszi a többiekhez képest,
  miért is mindig relatív értéke van; teljesen elesnék ugyanis, ha a
  többiek ugyanolyanokká válnának, mint a dicsőségre érdemesített.
  Abszolut értéke csupán annak van, ami minden körülmények között az ember
  sajátja marad: tehát elsősorban az ember nagy szíve és kiváló elméje.
  Tehát nem a dicsőség, hanem az az értékes, ami által az ember azt eléri.
  A dicsőség a dolog járuléka és nem lényege s a dicsőítettre főleg mint
  külső jelenség gyakorol hatást; azért mondhatjuk, aminthogy a fény nem
  látható, ha valamely test nem veti vissza a sugarait, ép úgy mondhatjuk,
  hogy minden kiválóság csupán a dicsőség által jut öntudatra. Azonban a
  dicsőség nem csalhatatlan jelenség, minthogy létezik dicsőség érdem
  nélkül és érdem dicsőség nélkül; innen van, hogy oly találó Lessing
  mondása: „Némelyek híresek s vannak olyanok, kik megérdemelnék, hogy
  azok legyenek!“ Nyomorult lét volna az, melynek értéke avagy
  értéktelensége attól fűgne, hogy mikép tűnik az föl a mások szemében:
  pedig ilyen lenne a hős vagy lángész élete, ha értéke a hírnévből,
  vagyis mások tetszéséből állana. Minden lény önmagáért, a saját
  jóvoltáért él. Hogy milyen valaki, az elsősorban mindenkinek a saját
  belügye; hogy mit mutat valaki a mások szemében, az mindig másodrangú
  fontosságú kérdés. Csak gondoljuk meg, hogy a tömeg feje felettébb
  nyomorult hely, semhogy a valódi boldogságot ettől tehetnők függővé;
  ehelyütt csak képzeleti boldogság található. Az általános dicsőség ama
  csarnokában milyen vegyes is a társaság! Hadvezérek, miniszterek,
  bűvészek, csepűrágók, táncosok, énekesek, milliomosok és zsidók:
  mindezek előnyeit sokkal magasabbra becsülik ott, mint a magasabb
  szellem kiválóságait, melyek iránt a tömeg csak estime sur parole-lal
  viseletik. A dicsőség nem egyéb, mint a legdrágább és legritkább falat
  büszkeségünk és hiúságunk számára. E kettő azonban a legtöbb emberben,
  jóllehet leplezi, a kelleténél nagyobb mértékben van meg. Talán
  leginkább azokban, akik valahogy rátermettek, hogy hírnevet szerezzenek
  és kiknek többnyire sokáig magukban kell hordozniok másokénál nagyobb
  értéküknek bizonytalan tudatát, míg alkalmuk nyílik azt próbára tenni és
  az érte járó elismerést meglátni. Addig úgy érzik, mintha titkos
  igazságtalanság érte volna őket.[10]
  Általában nem okos dolog sokat adni arra, hogy mint gondolkoznak
  felőlünk mások, ahogy ezt a fejezet elején hangoztattuk. Hobbes bár
  erősen, de talán mégis helyesen fejezte ki magát e szavakkal: omnis
  animi voluptas, omnisque alacritas ni eo sita est, quod quis habent
  quibuscum conferens se, possit magnifice sentire de se ipso (minden
  lelki gyönyörűség és minden vidámság attól függ, vajjon van-e valakije
  az embernek, akivel összehasonlítva magát, nagyszerűen vélekedhetik
  önmagáról) (de cive I. 5.). A dicsőségnek nagy értéke van a világ
  kezdete óta és nagy erőfeszítéseket és áldozatokat hoztak mindenha az
  emberek kiválóbbjai, hogy bár a dicsőség halvány reményét megszerezzék
  maguknak.
   Fame is the spur, that the clear spirit doth raise
   (That last infirmity of noble minds)
   To scorn deligths and live laborious days.
   (A hírnév ösztökél rá, hogy a tiszta ész fölemelkedjék odáig,