Életbölcseség: Aforizmák - 07

   – ez az utolsó gyöngesége a nemes lelkeknek, –
   hogy az élvezeteket megvesse és fáradságos napokat éljen.)
  Másutt:
   How hard it is to climb
   The higts where Fame’s proud temple shines afar.
   (Mily nehéz fölkapaszkodni ama magaslatokra, ahol
   a Hír bűszke temploma messzi tündököl.)
  Ezért érthető, hogy a világ leghiúbb nemzete mindig a gloire-t
  (dicsőséget) hangoztatja és azt a nagy tettek és munkák legfőbb
  rúgójának tekinti. A dicsőség nem önmaga boldogít, hanem az, ami által
  azt elérni sikerült, tehát az érdem, más szóval az érzület, a képesség,
  amelyekből fakadt; a dicsőség csak másodrangú, csak visszhangja, árnyéka
  az érdemnek, mert a megcsodált dolognak okvetlen több értéke van, mint
  magának a puszta csodálatnak. Ezért boldoggá nem a hírnév tehet, hanem
  ami által azt elérhetjük, tehát maga az érdem. Vagy határozottabban
  szólva: az érzület és a képességek, melyekből az érdem, legyen az
  erkölcsi vagy szellemi természetű, fakadt. Mindenki csak önmaga számára
  lehet a legjobb: hogy milyennek tűnik fel mások előtt, az mindenkor
  mellékes, alárendelt jelentőségű. Aki tehát a dicsőségre _rászolgált_,
  még ha nem is tesz rá tényleg szert: a legfőbb jóval rendelkezik, s amit
  nélkülöz, olyas valami, ami fölött vigasztalódhatik. Mert nem az teszi
  az embert irígylésre méltóvá, hogy az ítélelnélküli, gyakorta
  elbolondított tömeg tartja őt nagy embernek, hanem hogy valóban az; nem
  az a nagy boldogság, hogy az utókor tudomást vesz valakiről, hanem az,
  hogy ha valakiben oly gondolatok fogantak meg, melyek érdemesek arra,
  hogy évszázadokon át fentartassanak. Amellett ezt tőle senki el nem
  veheti; ez „belőlünk való“, az a másik pedig „nem belőlünk való“.
  Viszont ha a csodálat maga volna a lényeges, akkor a csodálat tárgya nem
  volna ahhoz méltó. Ez tényleg úgy is van a hamis, meg nem érdemelt
  dicsőségnél. Tulajdonosának rágódnia kell rajta, anélkül, hogy tényleges
  birtokosa volna annak, aminek ez csak jelensége, puszta visszfénye. Sőt
  ez a hírnév maga is rosszul esik neki, ha néha önszeretetéből eredő
  minden önámítása dacára szédülni kezd azon a magas polcon, melyre rá nem
  termett. Úgy érzi magát, mintha ő is olyan rézből való aranypénz volna,
  mire aztán leleplezéstől és pedig megérdemelt leleplezéstől való félelem
  fogja el, kivált ha az okosabbak arcáról már most leolvashatja az utókor
  ítéletét. Olyan a helyzete, mint annak, aki valamit hamis végrendelet
  alapján tart birtokában. Egész másképpen állunk az igazi dicsőség
  birtokosával, akit tényleg boldognak tarthatunk. Ennek boldogságát a
  kiváló előnyök biztosítják, amelyek a dicsőséget hozták számára és ama
  körülmények, amelyek megengedték neki, hogy belső sugallata szerint
  cselekedhessék, hogy kifejlődhessék; mert csak az ilyen forrásból eredő
  tettek kapják jutalmul az utókortól a dicsőséget. Nagy boldogsága tehát
  a nagy szívben és szelleme kiváló gazdagságában gyökerezett, amelynek
  kifejezői a művei, melyek a jövő századok csodálatát vívják ki és a
  gondolatok, melyek a legmesszebb jövő legkiválóbb szellemeit
  foglalkoztatják nemes, élvezetes munkában. A késői hírnév értékét tehát
  maga a kiérdemlés alkotja s ez a legfőbb jutalom. Hogy tehát a
  dicsőséget hozó tettek a kortársak előtt is részesültek-e kellő
  megbecsülésben: az véletlen körülményektől függ s nem nagy jelentőségű
  tény. Minthogy az emberek nagy részének nincs saját ítélete s képessége
  arra, hogy korszakalkotó érdemek értékét megbecsülhessék, azért mindig
  idegen tekintélyek véleménye után igazodnak. A kortársak helyeslésére
  ugyanezért gondolkodó ember sokat nem adhat, mert csupán néhány hang
  visszhangját ismeri fel a sok oldalról jövő elismerésben. Vajjon egy
  zeneművész hizelegve érezné-e magát közönsége hangos tetszésnyilvánítása
  zajától, ha tudná, hogy közönsége egy-kettő kivételével csupa
  siketnémákból áll, akik, hogy kölcsönösen eltitkolják egymás előtt
  szerencsétlenségüket, folyton erősen tapsolnak, mihelyt észreveszik,
  hogy egy is kezeit mozgásba hozta. Hát ha még köztudomásra jut, hogy az
  elsőknek tapsolókat meg lehet vásárolni, akik a legkontárabb hegedűsnek
  is a leghangosabb tetszést biztosítják szükség esetén!
  Innen érthető, hogy a kortársak előtti dicsőség miért nem változik át
  rendszerint kései dicsőséggé. D’Alembert oly megragadóan festi az
  irodalmi dicsőség templomát: „A templom belsejét csupa halottak lakják,
  kik életükben sohasem voltak benne és csak néhány élő van benne, akiknek
  nagyobb részét haláluk után onnan kidobják“. Mellesleg jegyzem meg, ha
  valakinek még életében emléket állítanak, ez élénken emlékeztet arra,
  hogy a kortársak nem bíznak az illető dicsőségében – az utókor részéről.
  Ha valaki megéri a dicsőségét, amely aztán az utókor számára is
  fenmarad, azt többnyire csak aggkorában éri el: művészek és költők
  között e tekintetben van ugyan néha kivétel, bölcsészeknél azonban
  ritkán. Bizonyítják ezt a műveik révén híressé vált férfiak arcképei,
  melyeket általában a híresség elérése után készítettek: e férfiakat
  rendszerint szürkén, öregen ábrázolják, különösen a bölcsészeket. És ez
  jól is van így; dicsőség és fiatalság egyszerre túlsok lenne egy
  halandónak. A mi életünk oly szegény, hogy javait lehető gazdaságosan
  kell beosztani. Az ifjúság maga elég gazdagság és önmagával is meg lehet
  elégedve. Öreg korban viszont, mikor az élvezetek és örömök hiján olyan
  az élet, mint a kopár fa télen, olyankor zöldül ki a dicsőség
  örökzöldje. Téli körtékhez is lehetne hasonlítani, melyek nyáron
  teremnek és télen válnak csak igazán élvezhetővé. Nincs az öreg korban
  szebb vigaszalódás, mintha az ember ifjúsága összes erejét oly tettek
  létrehozására használta fel, amelyek el nem évülnek.
  Ha közelebről vizsgáljuk amaz utakat és módokat, amelyeken dicsőséget
  lehet szerezni a tudományokban, a következő szabály állítható fel: az
  adatok újabb kombinációja a lényeges feltétele a szellemi fölény útján
  szerzett dicsőségnek. Az adatok különböző természetűek lehetnek; de a
  kombinációjuk révén szerzett dicsőség annál nagyobb és maradandóbb,
  mennél általánosabban ismertebbek és hozzáférhetőbbek maguk a tények. Ha
  ez adatok pl. néhány számra vagy görbére vonatkoznak, valamely
  állattani, növénytani vagy bonctani dologra, félig elromlott feliratra,
  a történelem valamely homályos pontjára, úgy az ilyen adatok helyes
  megfejtése és kombinációja révén elérendő dicsőség csak kis körre
  szorítkozhatik, arra ugyanis, amely előtt azon adatok maguk ismeretesek
  voltak, tehát néhány visszahúzódva élő és a szakmájukban elért
  dicsőségre féltékenykedő tudósra. Ha azonban az adatok oly természetűek,
  hogy azokat az egész emberiség ismeri, ha azok ugyanis az emberi értelem
  és kedély lényeges tulajdonságai, amelyek behatását minden egyes ember
  folyton szem előtt látja: úgy egy újabb, nagyfontosságú kombináció
  világosságot terjeszt azokra és az e réven szerzett dicsőség idővel
  majdnem az egész polgárosodott világon szétterjed. Mert ha az adatok
  maguk hozzáférhetők, a kombinációjuk is többnyire az lészen.
  A dicsőség mindenkor a legyőzött nehézséggel áll egyenes arányban. Mert
  minél közismertebbek az adatok, annál nehezebb azoknak helyes s újabb
  kombinálása, mivel már a gondolkodók nagy száma próbálkozott meg és
  merült ki azok lehető kombinálásában. Másrészt az olyan adatok, melyek a
  nagyközönség előtt hozzáférhetetlenek és csak fáradsággal közelíthetők
  meg: újabb kombinálásokra majd mindig felhasználhatók. Ha tehát
  egészséges ítélettel és józan ésszel fog hozzá valaki ezekhez, könnyen
  megesik, hogy az ember elég szerencsés és újabb, helyes kombinációt
  alkot belőlük. De az e réven szerzett dicsőség csak szűk határok között
  mozog. Igaz, hogy az ily természetű rejtélyek megoldása már csak az
  adatok megismerése miatt is nagy tanulmányt s fáradságot igényel, míg
  azon adatok, amelyek révén a legnagyobb és legkiterjedtebb dicsőséget
  lehet szerezni, mindenkinek önként kínálkoznak: abban a mértékben több
  képesség és lángész kell, ha kevesebb munka is, ez adatok kombinálásához
  és ehhez képest minden más tanulmány vagy munka eltörpül.
  Mindebből az következik, hogy akik magukban józan ítélőképességet és
  tiszta észt éreznek, és legmagasabb rendű szellemi képességeikben nem
  bíznak, ne riadjanak vissza a sok tanulmánytól és fáradságos munkától,
  hogy ennek révén az emberek nagy tömegén keresztüldolgozzák magukat és
  eljussanak ama távolabbi helyekre, amelyek csak a tudós szorgalomnak
  férhetők hozzá. Mert itten, ahol a pályázók száma tekintélyesen
  megapadt, a csak némileg kimagaslóbb szellemi képességű egyén rövidesen
  alkalmat talál az adatok újabb és helyesebb kombinálására;
  felfedezésének érdeme támaszkodhatik ez esetben még ama nehézségekre is,
  amelyekkel az adatokhoz való hozzáférhetés járt. Igaz ugyan, hogy a
  tudóstársai részéről jövő dicséret, mint akik a szakma igazi ismerői, az
  emberek nagy tömegében gyengén fog visszhangzani.
  Ha a jelzett útra akar valaki lépni, úgy rámutathatok egy oly térre is,
  ahol az adatok már-már nehéz elérhetésük miatt is, minden kombinálás
  nélkül már önmagukban is dicsőséget szerezhetnek. Távoli, a forgalomtól
  teljesen félreeső országok felkeresése dicsőséget szerezhet; dicsőséget
  arat az illető azáltal, amit látott s tapasztalt s nem azáltal, amit
  gondolt. E módszernek még megvan az a nagy előnye, hogy sokkal könnyebb
  másokkal közölni azt, amit az ember látott, mint azt, amit gondolt és ép
  úgy vagyunk azok megértésével is; ezért annak nagyobb olvasóközönsége is
  van, mint emennek. Mert mint már Asmus mondja: Ha valaki utazgatott, van
  is elbeszélnie. Igaz ugyan, hogy ha személyes ismeretségbe jutunk az
  ilyen úton dicsőségre szert tett egyénekkel, gyakran jut eszünkbe
  Horatius mondása: Coelum, non animam mutant, qui trans mare currunt.
  (Epist. I. 11., V. 27.) „A világtájat, nem pedig lelkét cseréli meg az,
  ki a tengereken kószál végig.“
  A magas képességekkel felruházott fő, amely a legnehezebb problémák
  megoldására vállalkozik, helyesen teszi, ha lehetőleg kiterjeszti
  látókörét, és pedig egyenletesen mindenfelé, de ne hatoljon valamely
  különleges és csak kevesek által ismert szakmába túlmélyen, ne
  foglalkozzék egy tudomány specialitásaival, mikrologiákkal. Annak
  ugyanis nincs szüksége rá, hogy a nehezen hozzáférhető dolgokra vesse
  magát, hogy a pályázók tömegét kikerülje; hanem a mindenki előtt fekvő
  dolgok is anyagot fognak neki szolgáltatni arra, hogy új, érdekes és
  igaz kombinálásokat végezzen. Ennek megfelelően aztán nagyrabecsülik
  majd érdemeit mindazok, akik azokat az adatokat ismerik, tehát az egész
  emberiség nagy része fog hódolni dicsőségének. Innen van az a hatalmas
  különbség ama dicsőség között, melyet költők és bölcsészek érnek el s
  aközött, amelyre fizikusok, vegyészek, boncolók, mineralógusok,
  zoólogusok, filológusok, történészek s más tudósok tesznek szert.
  
  
  V. FEJEZET.
  PARAINESISEK ÉS MAXIMÁK.
  A következőkben még kevésbé törekszem teljességre, mint egyebütt, mert
  ilyformán ismételnem kellene azokat a jeles életelveket, melyeket minden
  idők gondolkodói Theognistól és ál-Salamontól kezdve La Rochefoucauldig
  hirdettek. Így el nem kerülhettem volna sok szélesre taposott közhely
  ismétlését. A teljességgel azonban jórészt veszendőbe megy a rendszeres
  elrendezés is. De így legalább megvan az a vígaszunk, hogy elkerülhetjük
  azoknak elmaradhatatlan kísérőjét: az unalmasságot. Csak azt adom, ami
  éppen eszembe ötlött, a közlésre érdemesnek látszott, még egyáltalán
  nem, vagy nem teljesen úgy mondatott el. Csak tarlózok ezen az
  átláthatatlan mezőn, az után, amit már mások elvégeztek.
  Hogy az ide tartozó vélemények és javallatok nagy változatosságába némi
  rendet hozzak, felosztom olyanokra, melyek általános vonatkozásúak,
  továbbá melyek magunk, a mások és végül a világ folyása és a sors iránt
  tanúsított magunktartására vonatkoznak.
  
  _A)_ Általános elvek.
  1. Minden életbölcseség főregulájának azt a tételt tekintem, melyet
  Aristoteles a Nikomachosi ethikában körülbelül így fejezett ki (VII.
  12.): quod dolore vacat, non quod suave est, persequitur vir prudens.
  Okos ember a fájdalomtól mentességet, nem a gyönyört keresi. Ennek az
  igazsága azon sarkallik, hogy minden élvezet és boldogság negatív,
  ellenben a fájdalom pozitív természetű. Ezt a tételt főművemben (I. k.
  58. §.) bővebben fejtettem ki és okoltam meg. Itt csupán egy mindennap
  észlelhető ténnyel óhajtom megvilágosítani. Ha egész testünk olyan
  egészséges, mint a makk és csak egyetlen csekély ponton sebes és fájó,
  akkor öntudatunkat nem az egész testünk egészségének érzete tölti el,
  hanem figyelmünk teljesen és szüntelen a sebes hely sajgására irányul és
  ezzel megszűnik az életérzés kellemessége. Éppen így, ha minden dolgunk
  kívánságunk szerint folyik egynek a kivételével, amely talán nem is
  valami jelentős, akkor szünetlenül ez fog a fejünkben motoszkálni, nem
  pedig azok a lényegesebb dolgok, melyek kívánságunk szerint folynak.
  Mindkét esetben az _akarat_ szenved; egyszer, amint a szervezetben,
  másszor pedig, amint az ember törekvésében nyilvánul. Mindkettőben azt
  látjuk, hogy a megelégedés csupán negative hat, és egyenesen,
  közvetetlenül nem is érezzük, legfeljebb közvetve, reflexió útján kerül
  a tudatba.
  Ellenben az akarat gátolása, az pozitív és közvetetlenül jelentkező
  érzés. Minden élvezet csak e gátlásnak a megszüntét jelenti, tehát rövid
  ideig tart.
  Ezen alapszik Aristoteles fent dicsért szabálya, mely szerint
  figyelmünket ne irányítsuk az élet élvezetei és kellemességei felé,
  hanem inkább arra, hogy a lehetőség szerint kerüljük ki annak számtalan
  bajait. Ha nem ez volna az igaz út, akkor hamis volna Voltaire e
  mondása: a boldogság álom, a szenvedés való. Pedig nagyon is igaz. Aki
  az életboldogság eredményeinek számvetését igazán akarja elkészíteni, az
  ne az élvezett örömöket, hanem az elkerült bajokat vegye számadásba. Az
  „életboldogság“ túlzott és szépítő elnevezés, valójában csak kevésbé
  szerencsétlen, tűrhető élet az osztályrészünk. Az élet voltakép nem is
  az élvezet kedvéért van, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük. Jelzi
  ezt nem egy kifejezés, mint: degere vitam, vita defungi, az olasz si
  scampa cosi, a németben: „man muss suchen durchzukommen“, „er wird schon
  durch die Welt kommen“ s több eféle. Csakugyan vígasztalásul szolgál az
  öregkorban, hogy az élet küzdelme mögöttünk van már. Legboldogabb az
  olyan ember sorsa, aki életét túlságos szellemi és testi szenvedés
  nélkül töltötte el, nem pedig az, akinek a legnagyobb örömökben és
  élvezetekben volt része. Aki ezekhez méri az életboldogságot, hamis
  mértékkel mér. Mert az élvezetek negatívak: ezt a tévhitet az irigység
  csupán a maga bűnhödésére vallja. Ellenben a fájdalom érzete pozitív,
  miért is ennek a hiánya a boldogságnak az igaz mértéke. Ha a fájdalom
  nélkül való állapot még az unalmat is elkerüli, akkor elértük a földi
  boldogság igaz mivoltát: mert minden egyéb puszta képzelődés. Ebből
  nyilvánvaló, hogy soha se vásároljunk élvezeteket fájdalom vagy akár
  csak ennek veszedelme árán. Drága ár volna a negatív agyrémért: pozitív,
  való értékkel fizetni. Ellenben biztos a nyereségünk, valahányszor
  élvezeteket áldozunk, hogy fájdalmaktól menekedjünk. Mindkét esetben
  közömbös, hogy a fájdalmak vagy az élvezetek következnek-e sorrendben
  előbb.
  Valóban fonákság a siralom e völgyét paradicsommá alakítani akarni és a
  lehető fájdalommentesség helyett örömöket és élvezeteket hajhászni,
  amint ezt oly sokan teszik. Sokkal kevésbé téved az olyan, aki
  túlságosan sötét tekintetével e világot pokolnak nézi és csak azon
  igyekszik, hogy benne tűzálló cellát biztosítson magának. A balga az
  életörömök után lót-fut, és csalatkozik: a bölcs kerüli a bajt. Ha pórul
  jár mégis, akkor a sors hibájából történt, nem az ő oktalanságából. Ha
  pedig sikeresen elkerüli a bajt, akkor nincs megcsalatva, mert az
  elkerült bajok igazán valók. Vesztesége még akkor sincs, ha netán a
  túlságosan nagy kerülővel élvezeteket áldozott fel: mert az élvezet
  agyrém valahány, kicsinyes, sőt nevetséges volna elmulasztásán
  gyászolni.
  Az optimizmus elfátyolozza ezt az igazságot és ez sok
  szerencsétlenségnek a forrása.
  Míg ugyanis a szenvedésektől szabadok vagyunk, addig nyugtalan
  kívánságok felidézik bennünk egy nem létező boldogságnak agyrémét és
  annak hajhászására csábítnak bennünket. Ezzel pedig magunkra zúdítjuk a
  kétséggel nem illethető, való fájdalmat. Akkor aztán hiába kesergünk az
  elveszett paradicsom felett, hiába kívánjuk a lettet létlenné tenni. Úgy
  látszik, mintha valami gonosz szellem a vágyak lidércfényével
  minduntalan kicsalogatná az embert a fájdalomnélküliségből, ebből a
  legnagyobb boldogságból. Az ifjú látatlanba elhiszi, hogy a világ az
  élvezetnek és boldogságnak a tanyája, melyből csak az ügyefogyott nem
  veszi ki a részét. E hitében megerősítik a regények és költemények és az
  emberek kétszínűsége. Élete többé-kevésbé hajtóvadászat a boldogságra, a
  pozitív élvezetekre. Eközben pedig viaskodni kell ezer veszéllyel, az
  ellenfélt vissza kell kergetni a sáncokból. És e képzelt, valójában nem
  is élő vadnak hajszolása rendszerint valóságos, pozitív
  szerencsétlenséget idéz fel, mely a fájdalom, szenvedés, betegség,
  veszteség, gond, szegénység, szégyen és ezer más baj képében
  jelentkezik. A kiábrándulás későn következik be. – Ellenben az élet
  célja reális, ha tervszerűen a szenvedés, a nélkülözés, betegség és
  nyomor elkerülésére irányul. Ez a terv annál biztosabban valósul meg,
  minél kevésbbé zavarja meg a pozitív boldogság hajhászásának agyréme.
  Goethe is Die Wahlverwandtschaften-jében Mittlerrel hasonló gondolatot
  fejez ki a következő szavakban: „Aki valamely bajtól meg akar
  szabadulni, az mindig tudja, hogy mit akar: aki a meglevőnél valami
  jobbat akar, annak hályog van a szemén“. És ez eszünkbe juttatja a szép
  francia mondást: le mieux est l’ennemi du bien (a jobb ellensége a
  jónak). Ebből levezethetjük a kynikus görög bölcselők alapgondolatát is,
  mint ahogy azt főművem II. kötetének 16. fejezetében kifejtettem. Mert
  miért vetették volna el a kynikusok a gyönyöröket, ha nem azokért a
  szenvedésekért, melyek amazokhoz szorosabban vagy lazábban fűzvék és
  mert a szenvedések kikerülése fontosabb volt szemökben minden
  gyönyörnél.
  Mélyen át voltak hatva attól a belátástól, hogy a gyönyör negatív, míg a
  szenvedés pozitív. Ezért következetesen kerülni igyekeztek a bajt,
  amihez pedig a gyönyörök teljes és szándékos megvetését tartották
  szükségesnek, mert bennök csak a fájdalom vermébe ejtő cselvetést
  láttak.
  Én is Árkádiában születtem, szól Schillerrel minden emberfia:
  boldogságot, gyönyöröket igényelve lépünk a világba, balga reménységgel
  hiszünk teljesedésökben. Csakhamar azonban pontosan megjelenik a végzet,
  gyöngédtelenül felrázva bennünket álmadozásunkból és megtanít rá, hogy
  semmi sem a mienk, hanem minden az övé, elvitázhatatlan joga van nemcsak
  minden vagyonunkra, hanem feleségre és gyerekre, kezünkre és lábunkra,
  szemünkre és fülünkre, sőt még az orrunkra is arcunk kellős közepén. A
  tapasztalat rövidesen meghozza a belátást, hogy boldogság és gyönyör a
  délibáb játéka csupán, amely távolról incselkedik velünk, de
  mindannyiszor semmivé foszlik, ahányszor meg akarjuk közelíteni.
  Belátjuk csakhamar azt is, hogy a szenvedés és fájdalom közvetetlen,
  igaz valóság és nem illúzió. Ha okulunk a tapasztalásból, akkor
  felhagyunk a boldogság és gyönyör hajszolásával és inkább azon leszünk,
  hogy lehetőleg elreteszeljük a bejárást a fájdalom és szenvedés előtt.
  Belátjuk, hogy az élet jobbat nem nyujthat egy szenvedéstől mentes,
  nyugodt, tűrhető létnél, ennyire lefokozzuk igényeinket, hogy ezeket
  aztán annál biztosabban valóra válthassuk. A legbiztosabb módja annak,
  hogy nagyon szerencsétlenek ne legyünk, az, hogy túlságosan boldogságot
  ne áhítsunk. Goethe ifjúkori barátja, Merck is felismerte ezt, amikor
  így írt: „a boldogságra való csúf igény és pedig oly mértékben, amint
  azt álmodni szoktuk, mindent megront ezen a földön. Aki szabadulni bír
  tőle és nem kíván többet, mint ami előtte van, keresztülvergődhetik.
  (Briefe an und von Merck, 100. lap.) Tanácsos tehát, hogy a gyönyörök,
  vagyon, rang, tisztelet iránti igényeinket mélyen leszállítsuk, mert a
  boldogság, fény és gyönyörök megszerzése közt vívott küzdelmekben kapjuk
  a legsúlyosabb sebeket. De már azért is tanácsos és bölcs életelv ez,
  mert nagyon szerencsétlennek lenni nagyon könnyű, ellenben nagyon
  boldognak lenni nem nehéz, hanem – lehetetlen. Joggal énekli tehát az
  élet bölcseletének költője:
   Auream quisquis mediocritatem
   Diligit, tutus caret obsoleti
   Sordibus tecti, caret invidenda
   Sobrius aula.
   Saevius ventis agitatur ingens
   Pinus: et celsae graviora casu
   Decidunt turres: feriuntque summos
   Fulgurea montes.
  (Aki az arany középutat választja, annak nem szennyes rom a háza, de
  józanabb, semhogy irígységet keltő palotában laknék. Vadabbul rázzák a
  szelek az óriási fenyőt és sulyosb zuhanással dőlnek le a magas tornyok
  és a villám a hegyek csúcsaira csap le.)
  Aki pedig teljesen felvette lelkébe filozófiámat és tudja, hogy jobb
  volna nem lenni, az a világon semmilyen dologtól vagy állapottól
  nagyokat nem vár, semmi után szenvedelmesen nem töri magát, sem
  panaszban nem tör ki, ha elvét egy számítást. Inkább át lesz hatva
  Platon mondásától: „semmi emberi dolog nem érdemes nagy erőfeszitésre“
  (rep. X.) 604. Vagy a költő szavától:
   Ha egy világot birtál és elvesztéd:
   Ne bánd, semmi az!
   És ha egy világ felett uralmat nyerél:
   Ne örülj, semmi az!
   Bánat és gyönyör egykép elfoszlik,
   Állj félre a világtól, semmi az
  Ez üdvös belátás elterjedését különösen megnehezíti a világ
  kétszínűsége, amelyet azért korán fel kellene tárni az ifjúság előtt. A
  legtöbb gyönyörűség olyan, mint a színházi díszlet: csalóka látszat,
  semmi valóság. Fellobogózott, megkoszorúzott hajók, ágyúlövések,
  kivilágítás, dob és trombita, ujjongás és zsivaj az örömnek cégére,
  jelképe csupán: az öröm maga nincs jelen az ünnepségen. Ahol pedig
  valóban ott van, rendszerint hivatlanul és bejelentés nélkül, magától és
  teketória nélkül, nesztelenül sompolyog oda, gyakran hitvány,
  jelentéktelen alkalmakkor, mindennapi körülmények közt és éppenséggel
  nem fényes vagy dicsőséges esetkkor. Mint az arany Ausztráliában a
  véletlen szeszélye szerint, szabály és törvény nélkül, ide-oda szórva
  található és pedig többnyire igen apró szemecskékben és csak felette
  ritkán nagy tömegekben. A fentemlített dolgoknak valamennyinek csupán
  annak az elhitetése a célja, hogy ide az öröm tért be: az a szándék,
  hogy ilyen látszat támadjon a többiek szemében. Szakasztott így van ez a
  gyásszal is. Mily búsan, szomoruan, lassan vonul az a hosszú gyászmenet!
  A kocsisornak se vége, se hossza. Azonban nézzetek csak bele: a kocsi
  mind üres és a megboldogultnak valójában csupán a város összes kocsisai
  adják meg a végső tisztességet. Ékesen szól ez a kép e világ
  barátságáról és nagyrabecsüléséről! Ilyen az emberi csalfaság, üresség
  és kétszínűség.
  De lássunk másik példát. Ünneplőbe öltözve jelenik meg a meghívott
  vendégsereg. Ez a külső megjelenés is egy nemes, magasabbrendű társas
  együttlétnek kellene, hogy mutatója legyen. Ehelyett rendesen csak
  kényszeredettség, kín és unalom vonult be a vendéglátó házba. Mert sok
  vendégnek sok az alja, még ha csillagos érdemrend ragyog is mindnek a
  mellén. A valóban jó társaság ugyanis mindenütt és szükségképpen nagyon
  kicsiny. Fényes, zajos ünnepségek és mulatságok különben is ürességet
  sőt lehangoltságot keltenek az ember belsejében. Már csak azért is, mert
  kiáltó ellentétben állnak létünk szegényes nyomorúságával, az ellentét
  pedig csak még jobban kiemeli az igazságot. Azonban kívülről nézve
  megvan a hatás és ez volt a cél. Nagyon kedvesen mondja Chamfort: a
  társaság, körök, szalónok, szóval: amit világnak neveznek, nem más, mint
  egy érdektelen, rossz opera, melyet csak a gépek jelmezek és díszletek
  tartanak fenn. Ugyanígy az akadémiák és filozófiai kathedrák cégérei
  csupán a bölcsességnek, melyet egészen másutt kell keresni. Harangzúgás,
  papi jelmezek, jámbor mozdulatok cégérei csupán az áhítatnak. A legtöbb
  dolog a világon olyan, akár az üres dió: ritka az édes bél és még
  ritkábban található a héjában. Másutt kell keresni és csak
  véletlenségből akadhatni rá.
  2. Ha az ember boldogságának mértékét meg akarjuk becsülni, ne azt
  kérdezzük, hogy mi vidítja fel az illetőt, hanem hogy mi szomorítja meg.
  Mert minél csekélyebb ez utóbbi, annál boldogabb az ember.
  Mert hogy csekélységek iránt érzékenyek legyünk, ahhoz általában jól
  kell hogy érezzük magunkat. Boldogtalanságunkban nem éreznők azokat.
  3. Óvakodjunk tőle, hogy túlságos követelésekkel az életboldogságot
  széles alapra építsük. Ez legkönnyebben dől össze, mert sok és
  elmaradhatatlan szerencsétlenségnek nyujt alkalmat. E tekintetben tehát
  a széles alapozás, minden egyéb épülettel ellentétben, nem a
  szilárdságnak a jele. A legbiztosabb útja a szerencsétlenség
  elkerülésének, hogy igényeinket mindenféle eszközeinkhez mérten
  lehetőleg lefokozzuk.
  Általában egyike a legnagyobb és leggyakoribb balgaságoknak, ha az ember
  nagyon is nekikészül az életnek. Ilyenkor először is arra számítunk,
  hogy végigéljük az emberi élet teljes mértékét, ami csak keveseknek
  adatott meg. De még ez a teljes élet is rövid lenne az alkotott
  tervekhez képest. Kivitelük mindig sokkal több időt igényel az
  előirányzatnál. De számolni kell az akadályokkal is, melyek csak igen
  ritkán engedik meg terveink megvalósulását.
  Végül, ha már el is értünk mindent, figyelmen és számításon kívül
  hagytuk azokat a változásokat, melyeken mi magunk az idők folyamán
  keresztülmentünk. Nem gondoltuk meg, hogy erőink sem az alkotásra, sem
  az élvezésre nem elég ruganyosak egész életünkön át. Ezért aztán
  megesik, hogy gyakran oly dolgokra törekszünk, melyek elérésük idejében
  ránk nézve már tárgytalanokká váltak. Sokszor évekig végzünk
  előmunkálatokat valamely mű érdekében, mialatt erőnk észrevétlenül
  elfogy és a kivitelre képtelenné válik. Így esik meg aztán gyakran, hogy
  a hosszú fáradozással és sok veszéllyel megszerzett gazdagságot többé
  élvezni nem bírjuk és így másoknak dolgoztunk. A hosszú évek munkája és
  gondja után végül elért helyet többé nem bírjuk betölteni: későn
  jutottunk hozzá. Vagy ellenkezőleg: mi jövünk későre műveinkkel. A kor
  ízlése megváltozott, új nemzedék támadt, mely nem érdeklődik művünk
  iránt, mások rövidebb utakon elénkbe kerültek. Mindaz, amit itt
  felhoztunk, eszében volt Horatiusnak, midőn így szólt:
   quid aeternis minorem
   Consiliis animum fatigas?
   (Minek gyötröd gyarló eszedet örökös tervekkel?)
  Elménknek egy elkerülhetetlen optikai csalódása okozza ezt a gyakori
  eltévelyedést. Az élet ugyanis kezdetéről nézve végtelennek tetszik, a
  pálya végéről visszapillantva rá: nagyon rövidnek. Megvan ennek a jó
  oldala is: nélküle bajosan létesülne valami nagy dolog.
  Az életben úgy járunk mint a vándor, kinek előrehaladtában a tárgyak más
  alakot öltenek, mint amilyeneknek távolról mutatkoztak és mintegy
  megváltoznak, amint hozzájuk közeledik. Főleg vágyainkkal van ez így.
  Sokszor egészen mást, jobbat találunk, mint amit kerestünk; gyakran
  egészen más úton találjuk meg a keresett dolgot, mint amelyen eleinte
  hiába indultunk neki. Gyakran okulást, belátást, megismerést lelünk ott,
  ahol gyönyört, boldogságot, örömet kerestünk, maradandó, valódi javakat
  múlandó látszat helyett. Ez a gondolat vonul végig Wilhelm Meister-en
  alapeszme gyanánt; mert ez intellektuális regény és éppen ezért minden
  másnál felsőbb rangú, még Walter Scott regényeinél is, melyek mind csak
  ethikaiak, vagyis az emberi természetet csak akarati oldaláról fogják
  föl. Ugyanezt az alapeszmét szimbolizálja nagy és durva vonásokban,
  akárcsak a színpadi dekorációk a Varázsfuvola is, ez a groteszk, de
  jelentős és sokértelmű hieroglifa. Sőt tökéletes is volna, ha
  befejezéskor Tamino, mikor Pamina bírhatásának vágyától hajtva
  visszatér, ő helyette csak felavatást kérne és kapna a bölcsesség
  templomában; míg szükségszerű ellentéte, Papageno, méltán nyerné el
  Papagenáját.
  Kiváló és nemes emberek csakhamar megértik a sorsnak ezt az intelmét és
  hálás tanulékonysággal törődnek bele.
  Belátjuk, hogy a világon okulást ugyan lehet találni, de boldogságot nem
  és megszokják és beérik vele, hogy a reményeiket belátásokra cseréljék
  el, és elmondják végül Petrarcával együtt:
   Altro diletto, che mparar, non provo.