Életbölcseség: Aforizmák - 07

Total number of words is 3954
Total number of unique words is 1998
25.5 of words are in the 2000 most common words
36.0 of words are in the 5000 most common words
42.7 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
– ez az utolsó gyöngesége a nemes lelkeknek, –
hogy az élvezeteket megvesse és fáradságos napokat éljen.)
Másutt:
How hard it is to climb
The higts where Fame’s proud temple shines afar.
(Mily nehéz fölkapaszkodni ama magaslatokra, ahol
a Hír bűszke temploma messzi tündököl.)
Ezért érthető, hogy a világ leghiúbb nemzete mindig a gloire-t
(dicsőséget) hangoztatja és azt a nagy tettek és munkák legfőbb
rúgójának tekinti. A dicsőség nem önmaga boldogít, hanem az, ami által
azt elérni sikerült, tehát az érdem, más szóval az érzület, a képesség,
amelyekből fakadt; a dicsőség csak másodrangú, csak visszhangja, árnyéka
az érdemnek, mert a megcsodált dolognak okvetlen több értéke van, mint
magának a puszta csodálatnak. Ezért boldoggá nem a hírnév tehet, hanem
ami által azt elérhetjük, tehát maga az érdem. Vagy határozottabban
szólva: az érzület és a képességek, melyekből az érdem, legyen az
erkölcsi vagy szellemi természetű, fakadt. Mindenki csak önmaga számára
lehet a legjobb: hogy milyennek tűnik fel mások előtt, az mindenkor
mellékes, alárendelt jelentőségű. Aki tehát a dicsőségre _rászolgált_,
még ha nem is tesz rá tényleg szert: a legfőbb jóval rendelkezik, s amit
nélkülöz, olyas valami, ami fölött vigasztalódhatik. Mert nem az teszi
az embert irígylésre méltóvá, hogy az ítélelnélküli, gyakorta
elbolondított tömeg tartja őt nagy embernek, hanem hogy valóban az; nem
az a nagy boldogság, hogy az utókor tudomást vesz valakiről, hanem az,
hogy ha valakiben oly gondolatok fogantak meg, melyek érdemesek arra,
hogy évszázadokon át fentartassanak. Amellett ezt tőle senki el nem
veheti; ez „belőlünk való“, az a másik pedig „nem belőlünk való“.
Viszont ha a csodálat maga volna a lényeges, akkor a csodálat tárgya nem
volna ahhoz méltó. Ez tényleg úgy is van a hamis, meg nem érdemelt
dicsőségnél. Tulajdonosának rágódnia kell rajta, anélkül, hogy tényleges
birtokosa volna annak, aminek ez csak jelensége, puszta visszfénye. Sőt
ez a hírnév maga is rosszul esik neki, ha néha önszeretetéből eredő
minden önámítása dacára szédülni kezd azon a magas polcon, melyre rá nem
termett. Úgy érzi magát, mintha ő is olyan rézből való aranypénz volna,
mire aztán leleplezéstől és pedig megérdemelt leleplezéstől való félelem
fogja el, kivált ha az okosabbak arcáról már most leolvashatja az utókor
ítéletét. Olyan a helyzete, mint annak, aki valamit hamis végrendelet
alapján tart birtokában. Egész másképpen állunk az igazi dicsőség
birtokosával, akit tényleg boldognak tarthatunk. Ennek boldogságát a
kiváló előnyök biztosítják, amelyek a dicsőséget hozták számára és ama
körülmények, amelyek megengedték neki, hogy belső sugallata szerint
cselekedhessék, hogy kifejlődhessék; mert csak az ilyen forrásból eredő
tettek kapják jutalmul az utókortól a dicsőséget. Nagy boldogsága tehát
a nagy szívben és szelleme kiváló gazdagságában gyökerezett, amelynek
kifejezői a művei, melyek a jövő századok csodálatát vívják ki és a
gondolatok, melyek a legmesszebb jövő legkiválóbb szellemeit
foglalkoztatják nemes, élvezetes munkában. A késői hírnév értékét tehát
maga a kiérdemlés alkotja s ez a legfőbb jutalom. Hogy tehát a
dicsőséget hozó tettek a kortársak előtt is részesültek-e kellő
megbecsülésben: az véletlen körülményektől függ s nem nagy jelentőségű
tény. Minthogy az emberek nagy részének nincs saját ítélete s képessége
arra, hogy korszakalkotó érdemek értékét megbecsülhessék, azért mindig
idegen tekintélyek véleménye után igazodnak. A kortársak helyeslésére
ugyanezért gondolkodó ember sokat nem adhat, mert csupán néhány hang
visszhangját ismeri fel a sok oldalról jövő elismerésben. Vajjon egy
zeneművész hizelegve érezné-e magát közönsége hangos tetszésnyilvánítása
zajától, ha tudná, hogy közönsége egy-kettő kivételével csupa
siketnémákból áll, akik, hogy kölcsönösen eltitkolják egymás előtt
szerencsétlenségüket, folyton erősen tapsolnak, mihelyt észreveszik,
hogy egy is kezeit mozgásba hozta. Hát ha még köztudomásra jut, hogy az
elsőknek tapsolókat meg lehet vásárolni, akik a legkontárabb hegedűsnek
is a leghangosabb tetszést biztosítják szükség esetén!
Innen érthető, hogy a kortársak előtti dicsőség miért nem változik át
rendszerint kései dicsőséggé. D’Alembert oly megragadóan festi az
irodalmi dicsőség templomát: „A templom belsejét csupa halottak lakják,
kik életükben sohasem voltak benne és csak néhány élő van benne, akiknek
nagyobb részét haláluk után onnan kidobják“. Mellesleg jegyzem meg, ha
valakinek még életében emléket állítanak, ez élénken emlékeztet arra,
hogy a kortársak nem bíznak az illető dicsőségében – az utókor részéről.
Ha valaki megéri a dicsőségét, amely aztán az utókor számára is
fenmarad, azt többnyire csak aggkorában éri el: művészek és költők
között e tekintetben van ugyan néha kivétel, bölcsészeknél azonban
ritkán. Bizonyítják ezt a műveik révén híressé vált férfiak arcképei,
melyeket általában a híresség elérése után készítettek: e férfiakat
rendszerint szürkén, öregen ábrázolják, különösen a bölcsészeket. És ez
jól is van így; dicsőség és fiatalság egyszerre túlsok lenne egy
halandónak. A mi életünk oly szegény, hogy javait lehető gazdaságosan
kell beosztani. Az ifjúság maga elég gazdagság és önmagával is meg lehet
elégedve. Öreg korban viszont, mikor az élvezetek és örömök hiján olyan
az élet, mint a kopár fa télen, olyankor zöldül ki a dicsőség
örökzöldje. Téli körtékhez is lehetne hasonlítani, melyek nyáron
teremnek és télen válnak csak igazán élvezhetővé. Nincs az öreg korban
szebb vigaszalódás, mintha az ember ifjúsága összes erejét oly tettek
létrehozására használta fel, amelyek el nem évülnek.
Ha közelebről vizsgáljuk amaz utakat és módokat, amelyeken dicsőséget
lehet szerezni a tudományokban, a következő szabály állítható fel: az
adatok újabb kombinációja a lényeges feltétele a szellemi fölény útján
szerzett dicsőségnek. Az adatok különböző természetűek lehetnek; de a
kombinációjuk révén szerzett dicsőség annál nagyobb és maradandóbb,
mennél általánosabban ismertebbek és hozzáférhetőbbek maguk a tények. Ha
ez adatok pl. néhány számra vagy görbére vonatkoznak, valamely
állattani, növénytani vagy bonctani dologra, félig elromlott feliratra,
a történelem valamely homályos pontjára, úgy az ilyen adatok helyes
megfejtése és kombinációja révén elérendő dicsőség csak kis körre
szorítkozhatik, arra ugyanis, amely előtt azon adatok maguk ismeretesek
voltak, tehát néhány visszahúzódva élő és a szakmájukban elért
dicsőségre féltékenykedő tudósra. Ha azonban az adatok oly természetűek,
hogy azokat az egész emberiség ismeri, ha azok ugyanis az emberi értelem
és kedély lényeges tulajdonságai, amelyek behatását minden egyes ember
folyton szem előtt látja: úgy egy újabb, nagyfontosságú kombináció
világosságot terjeszt azokra és az e réven szerzett dicsőség idővel
majdnem az egész polgárosodott világon szétterjed. Mert ha az adatok
maguk hozzáférhetők, a kombinációjuk is többnyire az lészen.
A dicsőség mindenkor a legyőzött nehézséggel áll egyenes arányban. Mert
minél közismertebbek az adatok, annál nehezebb azoknak helyes s újabb
kombinálása, mivel már a gondolkodók nagy száma próbálkozott meg és
merült ki azok lehető kombinálásában. Másrészt az olyan adatok, melyek a
nagyközönség előtt hozzáférhetetlenek és csak fáradsággal közelíthetők
meg: újabb kombinálásokra majd mindig felhasználhatók. Ha tehát
egészséges ítélettel és józan ésszel fog hozzá valaki ezekhez, könnyen
megesik, hogy az ember elég szerencsés és újabb, helyes kombinációt
alkot belőlük. De az e réven szerzett dicsőség csak szűk határok között
mozog. Igaz, hogy az ily természetű rejtélyek megoldása már csak az
adatok megismerése miatt is nagy tanulmányt s fáradságot igényel, míg
azon adatok, amelyek révén a legnagyobb és legkiterjedtebb dicsőséget
lehet szerezni, mindenkinek önként kínálkoznak: abban a mértékben több
képesség és lángész kell, ha kevesebb munka is, ez adatok kombinálásához
és ehhez képest minden más tanulmány vagy munka eltörpül.
Mindebből az következik, hogy akik magukban józan ítélőképességet és
tiszta észt éreznek, és legmagasabb rendű szellemi képességeikben nem
bíznak, ne riadjanak vissza a sok tanulmánytól és fáradságos munkától,
hogy ennek révén az emberek nagy tömegén keresztüldolgozzák magukat és
eljussanak ama távolabbi helyekre, amelyek csak a tudós szorgalomnak
férhetők hozzá. Mert itten, ahol a pályázók száma tekintélyesen
megapadt, a csak némileg kimagaslóbb szellemi képességű egyén rövidesen
alkalmat talál az adatok újabb és helyesebb kombinálására;
felfedezésének érdeme támaszkodhatik ez esetben még ama nehézségekre is,
amelyekkel az adatokhoz való hozzáférhetés járt. Igaz ugyan, hogy a
tudóstársai részéről jövő dicséret, mint akik a szakma igazi ismerői, az
emberek nagy tömegében gyengén fog visszhangzani.
Ha a jelzett útra akar valaki lépni, úgy rámutathatok egy oly térre is,
ahol az adatok már-már nehéz elérhetésük miatt is, minden kombinálás
nélkül már önmagukban is dicsőséget szerezhetnek. Távoli, a forgalomtól
teljesen félreeső országok felkeresése dicsőséget szerezhet; dicsőséget
arat az illető azáltal, amit látott s tapasztalt s nem azáltal, amit
gondolt. E módszernek még megvan az a nagy előnye, hogy sokkal könnyebb
másokkal közölni azt, amit az ember látott, mint azt, amit gondolt és ép
úgy vagyunk azok megértésével is; ezért annak nagyobb olvasóközönsége is
van, mint emennek. Mert mint már Asmus mondja: Ha valaki utazgatott, van
is elbeszélnie. Igaz ugyan, hogy ha személyes ismeretségbe jutunk az
ilyen úton dicsőségre szert tett egyénekkel, gyakran jut eszünkbe
Horatius mondása: Coelum, non animam mutant, qui trans mare currunt.
(Epist. I. 11., V. 27.) „A világtájat, nem pedig lelkét cseréli meg az,
ki a tengereken kószál végig.“
A magas képességekkel felruházott fő, amely a legnehezebb problémák
megoldására vállalkozik, helyesen teszi, ha lehetőleg kiterjeszti
látókörét, és pedig egyenletesen mindenfelé, de ne hatoljon valamely
különleges és csak kevesek által ismert szakmába túlmélyen, ne
foglalkozzék egy tudomány specialitásaival, mikrologiákkal. Annak
ugyanis nincs szüksége rá, hogy a nehezen hozzáférhető dolgokra vesse
magát, hogy a pályázók tömegét kikerülje; hanem a mindenki előtt fekvő
dolgok is anyagot fognak neki szolgáltatni arra, hogy új, érdekes és
igaz kombinálásokat végezzen. Ennek megfelelően aztán nagyrabecsülik
majd érdemeit mindazok, akik azokat az adatokat ismerik, tehát az egész
emberiség nagy része fog hódolni dicsőségének. Innen van az a hatalmas
különbség ama dicsőség között, melyet költők és bölcsészek érnek el s
aközött, amelyre fizikusok, vegyészek, boncolók, mineralógusok,
zoólogusok, filológusok, történészek s más tudósok tesznek szert.


V. FEJEZET.
PARAINESISEK ÉS MAXIMÁK.
A következőkben még kevésbé törekszem teljességre, mint egyebütt, mert
ilyformán ismételnem kellene azokat a jeles életelveket, melyeket minden
idők gondolkodói Theognistól és ál-Salamontól kezdve La Rochefoucauldig
hirdettek. Így el nem kerülhettem volna sok szélesre taposott közhely
ismétlését. A teljességgel azonban jórészt veszendőbe megy a rendszeres
elrendezés is. De így legalább megvan az a vígaszunk, hogy elkerülhetjük
azoknak elmaradhatatlan kísérőjét: az unalmasságot. Csak azt adom, ami
éppen eszembe ötlött, a közlésre érdemesnek látszott, még egyáltalán
nem, vagy nem teljesen úgy mondatott el. Csak tarlózok ezen az
átláthatatlan mezőn, az után, amit már mások elvégeztek.
Hogy az ide tartozó vélemények és javallatok nagy változatosságába némi
rendet hozzak, felosztom olyanokra, melyek általános vonatkozásúak,
továbbá melyek magunk, a mások és végül a világ folyása és a sors iránt
tanúsított magunktartására vonatkoznak.

_A)_ Általános elvek.
1. Minden életbölcseség főregulájának azt a tételt tekintem, melyet
Aristoteles a Nikomachosi ethikában körülbelül így fejezett ki (VII.
12.): quod dolore vacat, non quod suave est, persequitur vir prudens.
Okos ember a fájdalomtól mentességet, nem a gyönyört keresi. Ennek az
igazsága azon sarkallik, hogy minden élvezet és boldogság negatív,
ellenben a fájdalom pozitív természetű. Ezt a tételt főművemben (I. k.
58. §.) bővebben fejtettem ki és okoltam meg. Itt csupán egy mindennap
észlelhető ténnyel óhajtom megvilágosítani. Ha egész testünk olyan
egészséges, mint a makk és csak egyetlen csekély ponton sebes és fájó,
akkor öntudatunkat nem az egész testünk egészségének érzete tölti el,
hanem figyelmünk teljesen és szüntelen a sebes hely sajgására irányul és
ezzel megszűnik az életérzés kellemessége. Éppen így, ha minden dolgunk
kívánságunk szerint folyik egynek a kivételével, amely talán nem is
valami jelentős, akkor szünetlenül ez fog a fejünkben motoszkálni, nem
pedig azok a lényegesebb dolgok, melyek kívánságunk szerint folynak.
Mindkét esetben az _akarat_ szenved; egyszer, amint a szervezetben,
másszor pedig, amint az ember törekvésében nyilvánul. Mindkettőben azt
látjuk, hogy a megelégedés csupán negative hat, és egyenesen,
közvetetlenül nem is érezzük, legfeljebb közvetve, reflexió útján kerül
a tudatba.
Ellenben az akarat gátolása, az pozitív és közvetetlenül jelentkező
érzés. Minden élvezet csak e gátlásnak a megszüntét jelenti, tehát rövid
ideig tart.
Ezen alapszik Aristoteles fent dicsért szabálya, mely szerint
figyelmünket ne irányítsuk az élet élvezetei és kellemességei felé,
hanem inkább arra, hogy a lehetőség szerint kerüljük ki annak számtalan
bajait. Ha nem ez volna az igaz út, akkor hamis volna Voltaire e
mondása: a boldogság álom, a szenvedés való. Pedig nagyon is igaz. Aki
az életboldogság eredményeinek számvetését igazán akarja elkészíteni, az
ne az élvezett örömöket, hanem az elkerült bajokat vegye számadásba. Az
„életboldogság“ túlzott és szépítő elnevezés, valójában csak kevésbé
szerencsétlen, tűrhető élet az osztályrészünk. Az élet voltakép nem is
az élvezet kedvéért van, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük. Jelzi
ezt nem egy kifejezés, mint: degere vitam, vita defungi, az olasz si
scampa cosi, a németben: „man muss suchen durchzukommen“, „er wird schon
durch die Welt kommen“ s több eféle. Csakugyan vígasztalásul szolgál az
öregkorban, hogy az élet küzdelme mögöttünk van már. Legboldogabb az
olyan ember sorsa, aki életét túlságos szellemi és testi szenvedés
nélkül töltötte el, nem pedig az, akinek a legnagyobb örömökben és
élvezetekben volt része. Aki ezekhez méri az életboldogságot, hamis
mértékkel mér. Mert az élvezetek negatívak: ezt a tévhitet az irigység
csupán a maga bűnhödésére vallja. Ellenben a fájdalom érzete pozitív,
miért is ennek a hiánya a boldogságnak az igaz mértéke. Ha a fájdalom
nélkül való állapot még az unalmat is elkerüli, akkor elértük a földi
boldogság igaz mivoltát: mert minden egyéb puszta képzelődés. Ebből
nyilvánvaló, hogy soha se vásároljunk élvezeteket fájdalom vagy akár
csak ennek veszedelme árán. Drága ár volna a negatív agyrémért: pozitív,
való értékkel fizetni. Ellenben biztos a nyereségünk, valahányszor
élvezeteket áldozunk, hogy fájdalmaktól menekedjünk. Mindkét esetben
közömbös, hogy a fájdalmak vagy az élvezetek következnek-e sorrendben
előbb.
Valóban fonákság a siralom e völgyét paradicsommá alakítani akarni és a
lehető fájdalommentesség helyett örömöket és élvezeteket hajhászni,
amint ezt oly sokan teszik. Sokkal kevésbé téved az olyan, aki
túlságosan sötét tekintetével e világot pokolnak nézi és csak azon
igyekszik, hogy benne tűzálló cellát biztosítson magának. A balga az
életörömök után lót-fut, és csalatkozik: a bölcs kerüli a bajt. Ha pórul
jár mégis, akkor a sors hibájából történt, nem az ő oktalanságából. Ha
pedig sikeresen elkerüli a bajt, akkor nincs megcsalatva, mert az
elkerült bajok igazán valók. Vesztesége még akkor sincs, ha netán a
túlságosan nagy kerülővel élvezeteket áldozott fel: mert az élvezet
agyrém valahány, kicsinyes, sőt nevetséges volna elmulasztásán
gyászolni.
Az optimizmus elfátyolozza ezt az igazságot és ez sok
szerencsétlenségnek a forrása.
Míg ugyanis a szenvedésektől szabadok vagyunk, addig nyugtalan
kívánságok felidézik bennünk egy nem létező boldogságnak agyrémét és
annak hajhászására csábítnak bennünket. Ezzel pedig magunkra zúdítjuk a
kétséggel nem illethető, való fájdalmat. Akkor aztán hiába kesergünk az
elveszett paradicsom felett, hiába kívánjuk a lettet létlenné tenni. Úgy
látszik, mintha valami gonosz szellem a vágyak lidércfényével
minduntalan kicsalogatná az embert a fájdalomnélküliségből, ebből a
legnagyobb boldogságból. Az ifjú látatlanba elhiszi, hogy a világ az
élvezetnek és boldogságnak a tanyája, melyből csak az ügyefogyott nem
veszi ki a részét. E hitében megerősítik a regények és költemények és az
emberek kétszínűsége. Élete többé-kevésbé hajtóvadászat a boldogságra, a
pozitív élvezetekre. Eközben pedig viaskodni kell ezer veszéllyel, az
ellenfélt vissza kell kergetni a sáncokból. És e képzelt, valójában nem
is élő vadnak hajszolása rendszerint valóságos, pozitív
szerencsétlenséget idéz fel, mely a fájdalom, szenvedés, betegség,
veszteség, gond, szegénység, szégyen és ezer más baj képében
jelentkezik. A kiábrándulás későn következik be. – Ellenben az élet
célja reális, ha tervszerűen a szenvedés, a nélkülözés, betegség és
nyomor elkerülésére irányul. Ez a terv annál biztosabban valósul meg,
minél kevésbbé zavarja meg a pozitív boldogság hajhászásának agyréme.
Goethe is Die Wahlverwandtschaften-jében Mittlerrel hasonló gondolatot
fejez ki a következő szavakban: „Aki valamely bajtól meg akar
szabadulni, az mindig tudja, hogy mit akar: aki a meglevőnél valami
jobbat akar, annak hályog van a szemén“. És ez eszünkbe juttatja a szép
francia mondást: le mieux est l’ennemi du bien (a jobb ellensége a
jónak). Ebből levezethetjük a kynikus görög bölcselők alapgondolatát is,
mint ahogy azt főművem II. kötetének 16. fejezetében kifejtettem. Mert
miért vetették volna el a kynikusok a gyönyöröket, ha nem azokért a
szenvedésekért, melyek amazokhoz szorosabban vagy lazábban fűzvék és
mert a szenvedések kikerülése fontosabb volt szemökben minden
gyönyörnél.
Mélyen át voltak hatva attól a belátástól, hogy a gyönyör negatív, míg a
szenvedés pozitív. Ezért következetesen kerülni igyekeztek a bajt,
amihez pedig a gyönyörök teljes és szándékos megvetését tartották
szükségesnek, mert bennök csak a fájdalom vermébe ejtő cselvetést
láttak.
Én is Árkádiában születtem, szól Schillerrel minden emberfia:
boldogságot, gyönyöröket igényelve lépünk a világba, balga reménységgel
hiszünk teljesedésökben. Csakhamar azonban pontosan megjelenik a végzet,
gyöngédtelenül felrázva bennünket álmadozásunkból és megtanít rá, hogy
semmi sem a mienk, hanem minden az övé, elvitázhatatlan joga van nemcsak
minden vagyonunkra, hanem feleségre és gyerekre, kezünkre és lábunkra,
szemünkre és fülünkre, sőt még az orrunkra is arcunk kellős közepén. A
tapasztalat rövidesen meghozza a belátást, hogy boldogság és gyönyör a
délibáb játéka csupán, amely távolról incselkedik velünk, de
mindannyiszor semmivé foszlik, ahányszor meg akarjuk közelíteni.
Belátjuk csakhamar azt is, hogy a szenvedés és fájdalom közvetetlen,
igaz valóság és nem illúzió. Ha okulunk a tapasztalásból, akkor
felhagyunk a boldogság és gyönyör hajszolásával és inkább azon leszünk,
hogy lehetőleg elreteszeljük a bejárást a fájdalom és szenvedés előtt.
Belátjuk, hogy az élet jobbat nem nyujthat egy szenvedéstől mentes,
nyugodt, tűrhető létnél, ennyire lefokozzuk igényeinket, hogy ezeket
aztán annál biztosabban valóra válthassuk. A legbiztosabb módja annak,
hogy nagyon szerencsétlenek ne legyünk, az, hogy túlságosan boldogságot
ne áhítsunk. Goethe ifjúkori barátja, Merck is felismerte ezt, amikor
így írt: „a boldogságra való csúf igény és pedig oly mértékben, amint
azt álmodni szoktuk, mindent megront ezen a földön. Aki szabadulni bír
tőle és nem kíván többet, mint ami előtte van, keresztülvergődhetik.
(Briefe an und von Merck, 100. lap.) Tanácsos tehát, hogy a gyönyörök,
vagyon, rang, tisztelet iránti igényeinket mélyen leszállítsuk, mert a
boldogság, fény és gyönyörök megszerzése közt vívott küzdelmekben kapjuk
a legsúlyosabb sebeket. De már azért is tanácsos és bölcs életelv ez,
mert nagyon szerencsétlennek lenni nagyon könnyű, ellenben nagyon
boldognak lenni nem nehéz, hanem – lehetetlen. Joggal énekli tehát az
élet bölcseletének költője:
Auream quisquis mediocritatem
Diligit, tutus caret obsoleti
Sordibus tecti, caret invidenda
Sobrius aula.
Saevius ventis agitatur ingens
Pinus: et celsae graviora casu
Decidunt turres: feriuntque summos
Fulgurea montes.
(Aki az arany középutat választja, annak nem szennyes rom a háza, de
józanabb, semhogy irígységet keltő palotában laknék. Vadabbul rázzák a
szelek az óriási fenyőt és sulyosb zuhanással dőlnek le a magas tornyok
és a villám a hegyek csúcsaira csap le.)
Aki pedig teljesen felvette lelkébe filozófiámat és tudja, hogy jobb
volna nem lenni, az a világon semmilyen dologtól vagy állapottól
nagyokat nem vár, semmi után szenvedelmesen nem töri magát, sem
panaszban nem tör ki, ha elvét egy számítást. Inkább át lesz hatva
Platon mondásától: „semmi emberi dolog nem érdemes nagy erőfeszitésre“
(rep. X.) 604. Vagy a költő szavától:
Ha egy világot birtál és elvesztéd:
Ne bánd, semmi az!
És ha egy világ felett uralmat nyerél:
Ne örülj, semmi az!
Bánat és gyönyör egykép elfoszlik,
Állj félre a világtól, semmi az
Ez üdvös belátás elterjedését különösen megnehezíti a világ
kétszínűsége, amelyet azért korán fel kellene tárni az ifjúság előtt. A
legtöbb gyönyörűség olyan, mint a színházi díszlet: csalóka látszat,
semmi valóság. Fellobogózott, megkoszorúzott hajók, ágyúlövések,
kivilágítás, dob és trombita, ujjongás és zsivaj az örömnek cégére,
jelképe csupán: az öröm maga nincs jelen az ünnepségen. Ahol pedig
valóban ott van, rendszerint hivatlanul és bejelentés nélkül, magától és
teketória nélkül, nesztelenül sompolyog oda, gyakran hitvány,
jelentéktelen alkalmakkor, mindennapi körülmények közt és éppenséggel
nem fényes vagy dicsőséges esetkkor. Mint az arany Ausztráliában a
véletlen szeszélye szerint, szabály és törvény nélkül, ide-oda szórva
található és pedig többnyire igen apró szemecskékben és csak felette
ritkán nagy tömegekben. A fentemlített dolgoknak valamennyinek csupán
annak az elhitetése a célja, hogy ide az öröm tért be: az a szándék,
hogy ilyen látszat támadjon a többiek szemében. Szakasztott így van ez a
gyásszal is. Mily búsan, szomoruan, lassan vonul az a hosszú gyászmenet!
A kocsisornak se vége, se hossza. Azonban nézzetek csak bele: a kocsi
mind üres és a megboldogultnak valójában csupán a város összes kocsisai
adják meg a végső tisztességet. Ékesen szól ez a kép e világ
barátságáról és nagyrabecsüléséről! Ilyen az emberi csalfaság, üresség
és kétszínűség.
De lássunk másik példát. Ünneplőbe öltözve jelenik meg a meghívott
vendégsereg. Ez a külső megjelenés is egy nemes, magasabbrendű társas
együttlétnek kellene, hogy mutatója legyen. Ehelyett rendesen csak
kényszeredettség, kín és unalom vonult be a vendéglátó házba. Mert sok
vendégnek sok az alja, még ha csillagos érdemrend ragyog is mindnek a
mellén. A valóban jó társaság ugyanis mindenütt és szükségképpen nagyon
kicsiny. Fényes, zajos ünnepségek és mulatságok különben is ürességet
sőt lehangoltságot keltenek az ember belsejében. Már csak azért is, mert
kiáltó ellentétben állnak létünk szegényes nyomorúságával, az ellentét
pedig csak még jobban kiemeli az igazságot. Azonban kívülről nézve
megvan a hatás és ez volt a cél. Nagyon kedvesen mondja Chamfort: a
társaság, körök, szalónok, szóval: amit világnak neveznek, nem más, mint
egy érdektelen, rossz opera, melyet csak a gépek jelmezek és díszletek
tartanak fenn. Ugyanígy az akadémiák és filozófiai kathedrák cégérei
csupán a bölcsességnek, melyet egészen másutt kell keresni. Harangzúgás,
papi jelmezek, jámbor mozdulatok cégérei csupán az áhítatnak. A legtöbb
dolog a világon olyan, akár az üres dió: ritka az édes bél és még
ritkábban található a héjában. Másutt kell keresni és csak
véletlenségből akadhatni rá.
2. Ha az ember boldogságának mértékét meg akarjuk becsülni, ne azt
kérdezzük, hogy mi vidítja fel az illetőt, hanem hogy mi szomorítja meg.
Mert minél csekélyebb ez utóbbi, annál boldogabb az ember.
Mert hogy csekélységek iránt érzékenyek legyünk, ahhoz általában jól
kell hogy érezzük magunkat. Boldogtalanságunkban nem éreznők azokat.
3. Óvakodjunk tőle, hogy túlságos követelésekkel az életboldogságot
széles alapra építsük. Ez legkönnyebben dől össze, mert sok és
elmaradhatatlan szerencsétlenségnek nyujt alkalmat. E tekintetben tehát
a széles alapozás, minden egyéb épülettel ellentétben, nem a
szilárdságnak a jele. A legbiztosabb útja a szerencsétlenség
elkerülésének, hogy igényeinket mindenféle eszközeinkhez mérten
lehetőleg lefokozzuk.
Általában egyike a legnagyobb és leggyakoribb balgaságoknak, ha az ember
nagyon is nekikészül az életnek. Ilyenkor először is arra számítunk,
hogy végigéljük az emberi élet teljes mértékét, ami csak keveseknek
adatott meg. De még ez a teljes élet is rövid lenne az alkotott
tervekhez képest. Kivitelük mindig sokkal több időt igényel az
előirányzatnál. De számolni kell az akadályokkal is, melyek csak igen
ritkán engedik meg terveink megvalósulását.
Végül, ha már el is értünk mindent, figyelmen és számításon kívül
hagytuk azokat a változásokat, melyeken mi magunk az idők folyamán
keresztülmentünk. Nem gondoltuk meg, hogy erőink sem az alkotásra, sem
az élvezésre nem elég ruganyosak egész életünkön át. Ezért aztán
megesik, hogy gyakran oly dolgokra törekszünk, melyek elérésük idejében
ránk nézve már tárgytalanokká váltak. Sokszor évekig végzünk
előmunkálatokat valamely mű érdekében, mialatt erőnk észrevétlenül
elfogy és a kivitelre képtelenné válik. Így esik meg aztán gyakran, hogy
a hosszú fáradozással és sok veszéllyel megszerzett gazdagságot többé
élvezni nem bírjuk és így másoknak dolgoztunk. A hosszú évek munkája és
gondja után végül elért helyet többé nem bírjuk betölteni: későn
jutottunk hozzá. Vagy ellenkezőleg: mi jövünk későre műveinkkel. A kor
ízlése megváltozott, új nemzedék támadt, mely nem érdeklődik művünk
iránt, mások rövidebb utakon elénkbe kerültek. Mindaz, amit itt
felhoztunk, eszében volt Horatiusnak, midőn így szólt:
quid aeternis minorem
Consiliis animum fatigas?
(Minek gyötröd gyarló eszedet örökös tervekkel?)
Elménknek egy elkerülhetetlen optikai csalódása okozza ezt a gyakori
eltévelyedést. Az élet ugyanis kezdetéről nézve végtelennek tetszik, a
pálya végéről visszapillantva rá: nagyon rövidnek. Megvan ennek a jó
oldala is: nélküle bajosan létesülne valami nagy dolog.
Az életben úgy járunk mint a vándor, kinek előrehaladtában a tárgyak más
alakot öltenek, mint amilyeneknek távolról mutatkoztak és mintegy
megváltoznak, amint hozzájuk közeledik. Főleg vágyainkkal van ez így.
Sokszor egészen mást, jobbat találunk, mint amit kerestünk; gyakran
egészen más úton találjuk meg a keresett dolgot, mint amelyen eleinte
hiába indultunk neki. Gyakran okulást, belátást, megismerést lelünk ott,
ahol gyönyört, boldogságot, örömet kerestünk, maradandó, valódi javakat
múlandó látszat helyett. Ez a gondolat vonul végig Wilhelm Meister-en
alapeszme gyanánt; mert ez intellektuális regény és éppen ezért minden
másnál felsőbb rangú, még Walter Scott regényeinél is, melyek mind csak
ethikaiak, vagyis az emberi természetet csak akarati oldaláról fogják
föl. Ugyanezt az alapeszmét szimbolizálja nagy és durva vonásokban,
akárcsak a színpadi dekorációk a Varázsfuvola is, ez a groteszk, de
jelentős és sokértelmű hieroglifa. Sőt tökéletes is volna, ha
befejezéskor Tamino, mikor Pamina bírhatásának vágyától hajtva
visszatér, ő helyette csak felavatást kérne és kapna a bölcsesség
templomában; míg szükségszerű ellentéte, Papageno, méltán nyerné el
Papagenáját.
Kiváló és nemes emberek csakhamar megértik a sorsnak ezt az intelmét és
hálás tanulékonysággal törődnek bele.
Belátjuk, hogy a világon okulást ugyan lehet találni, de boldogságot nem
és megszokják és beérik vele, hogy a reményeiket belátásokra cseréljék
el, és elmondják végül Petrarcával együtt:
Altro diletto, che mparar, non provo.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Életbölcseség: Aforizmák - 08
  • Parts
  • Életbölcseség: Aforizmák - 01
    Total number of words is 3855
    Total number of unique words is 1924
    25.6 of words are in the 2000 most common words
    36.4 of words are in the 5000 most common words
    43.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 02
    Total number of words is 3884
    Total number of unique words is 1931
    26.0 of words are in the 2000 most common words
    36.3 of words are in the 5000 most common words
    43.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 03
    Total number of words is 3921
    Total number of unique words is 1962
    26.0 of words are in the 2000 most common words
    37.5 of words are in the 5000 most common words
    44.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 04
    Total number of words is 3959
    Total number of unique words is 1845
    26.5 of words are in the 2000 most common words
    37.6 of words are in the 5000 most common words
    44.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 05
    Total number of words is 4042
    Total number of unique words is 1968
    25.8 of words are in the 2000 most common words
    36.8 of words are in the 5000 most common words
    44.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 06
    Total number of words is 4039
    Total number of unique words is 2014
    26.3 of words are in the 2000 most common words
    37.3 of words are in the 5000 most common words
    44.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 07
    Total number of words is 3954
    Total number of unique words is 1998
    25.5 of words are in the 2000 most common words
    36.0 of words are in the 5000 most common words
    42.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 08
    Total number of words is 3903
    Total number of unique words is 2015
    24.3 of words are in the 2000 most common words
    34.5 of words are in the 5000 most common words
    40.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 09
    Total number of words is 3837
    Total number of unique words is 2059
    25.3 of words are in the 2000 most common words
    35.0 of words are in the 5000 most common words
    41.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 10
    Total number of words is 3879
    Total number of unique words is 1986
    25.7 of words are in the 2000 most common words
    36.3 of words are in the 5000 most common words
    42.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 11
    Total number of words is 3886
    Total number of unique words is 2071
    24.6 of words are in the 2000 most common words
    36.6 of words are in the 5000 most common words
    43.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 12
    Total number of words is 3895
    Total number of unique words is 1986
    24.7 of words are in the 2000 most common words
    34.8 of words are in the 5000 most common words
    41.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Életbölcseség: Aforizmák - 13
    Total number of words is 3384
    Total number of unique words is 1645
    29.6 of words are in the 2000 most common words
    39.9 of words are in the 5000 most common words
    46.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.