Elbeszélések - 02

ujjal mutogatnak az emberek, legalább lányodra ne mutassanak. És most
isten hírével!
S ezzel a keményszívü asszonyság visszaereszkedett székére és buzgón
hozzáfogott félbenhagyott kötéséhez, ez által kijelentve, hogy vége van
az audiencziának. Gombos úr megfordúlt és kitántorgott az ajtón. A
kegyetlen szavak még egyre zúgtak fülében, mintha tenger fenekén járna
és a torlódó hullámok szakadatlan moraját hallaná. Lábait egymás után
rakta a földre, közönséges emberi szokás szerint, de mégis úgy érzé,
mintha a szoba padozatja vinné őt kifelé, mintha a föld is megindúlt
volna, hogy őt messzire feldobja a légbe. Kábúltságában fölfelé
tekintett, a mint a boltozatos tornáczon végigment és csodálkozott, hogy
még mindig nem ütötte fejét a boltozatba. Hanem azért valami mégis
nagyon súlyosan nyomta fejét. Levette kalapját, de a teher egyre
nehezebb lett s attól félt, hogy szétnyomja agyát. A tornácz túlsó végén
mintha leánya alakját látta volna, mintha feléje sietne, mintha csókot
hintene felé ujjával – Gombos úr félénken a tornácz falához lapúlt s
leosont a lépcsőn, nehogy megmételyezze közellétével az ártatlan
gyermeket. A kapu alól ismét visszatekintett – hátha csak káprázatot
látott, mert érzé, hogy fejében, szemében valami idegen elem van,
melyről nem tudta, hogy mi; de annyit tudott, hogy elszédíti agyát, nem
létező dolgokat láttat szemével. Mire visszafordúlt, már elfeledte, mit
akart látni: de látott csodálatos, ismeretlen színeket tánczolni a
légben és a ház falán, és hallotta fülében azt a zsibbasztó zúgást,
minőt gyermekkorában sokszor hallott, ha üres kagylót tartott füléhez.
Gombos úr visszaemlékezett erre, s csodálkozott, ki ismétli most vele e
gyermekkori kedvtelését? De ezen sem töprenkedett sokáig, egyszerre
eszébe jutottak nénje kegyetlen szavai s félénken körűltekintve, lassan,
óvatosan, tolvajmódra kiosont a kapun.

III.
És ment tovább, tovább, merre ingatag lába vitte. Nem tudta merre megy,
azt sem tudta, ha egyátalában megy-e; csak annyit sejtett homályosan,
hogy a házak falai két oldalt el-eltünedeznek mellőle és hogy valami
titkos erő feltarthatatlanúl ragadja tovább ismeretlen irányban. Agyát
egyetlen kínzó, nehéz gondolat tölté be, mely mint a lázbeteg álma, újra
meg újra elülről kezdődött és soha sem tudott befejezést érni. Homloka
tűzben égett, mintha gyors időközökben izzó vassal sütögetné valaki;
többször hozzá is kapott, hogy elhárítsa a gyötrő fájdalmat; de csak a
nehéz verítéket törölhette le róla. Majd meg azt sejté, hogy a gyalázó
bélyeget ütik homlokára, mely nénje szava szerint őt teljes joggal
megilleti. Körűlnézett, ha nem veszi-e észre a járó-kelők arczán, hogy
valami feltűnőt, valami visszariasztót látnak homlokán? Épen egy hangos
beszédű társaság haladt el mellette s homályosan nevét is hallá a sok
szószaporítás közt. A mint megállt, az emberek is észrevették, egy-kettő
mosolygott, más elfordítá fejét, de mindnyájan elhallgattak és tovább
mentek; nehány percz mulva azonban Gombos úr hangos kaczagást hallott
amaz irányban. Bizonyosan rajta nevettek, róla beszéltek. Ki is lehetne
más a világ nevetségének, a jók megbotránkozásának tárgya? Gombos úr
most már nem mert az útcza közepén haladni, félt az emberek itéletét ily
vakmerőség által kihívni; a házak falához lapúlt s így osont tovább,
tovább, czéltalan útján, lelkében ama szorongással, szemében azzal a
félénk riadozással, melyet a páriák érezhetnek, midőn véletlenűl egy
buzgó brahmin város útczáin kell végig lopózniok.
De hát miért? – kiáltott ekkor egy elkeseredett hang lelkében, a mint
reszkető lábbal egy ház csukott kapujához dőlt s rongyos kendőjével
letörlé a verítéket arczáról. – Mit vétett ő, hogy veszett vadállatként
kell az emberek elől menekülnie? Mi ütötte homlokára azt a csúfos
bélyeget, melyre ujjal mutogatnak az emberek? Körűlnézett nehezülő
szemével, mintha választ keresne kérdésére. Az útcza néptelen volt, a
ritkuló házak azt mutatták, hogy már közel jár a város végéhez.
Csodálkozott, hogy ide jutott s nem foghatta fel, mi hozta erre? Az égre
nézett; a nap már leáldozóban volt. Gombos úr bámulva kezdé sejteni,
hogy több óra óta van útban s el nem képzelheté, hol járt, mit mívelt
annyi idő óta. Hiszen alig volt dél, midőn bátyja házát elhagyta. Bátyja
házát! Ott mondták szemébe a kegyetlen igazságot, hogy ő rosszhírű
ember, kinek saját leányát kerűlnie kell, nehogy megrontsa jó nevét és
szerencséjét. S ő ezt eddig nem tudta. Azt hivé, a világ szerencsétlen
embernek tartja, ki felett szánakozni kell; s ime, most hallja, hogy az
emberek őt okolják mindenért, őt tartják felesége megrontójának, ő rá
mutatnak ujjal, mint a város botránykövére. Feje elszédűlt e gyötrő
visszaemlékezésre, ébredni kezdő eszmélete elaludt, mint a gyönge láng –
és ismét megindúltak lábai, függetlenűl akaratától s vitték tovább,
tovább.
De a lázadó hang ismét felsikoltott lelkében. Miért? Mit vétett ő?
Szeretett, nagyon szeretett – egyebet semmit sem követett el. Oly nagy
bűn a szerelem? Ismét eszébe jutottak nénje szavai. Vén ember volt, –
hogy mert szeretni, hogy merte a természet rendjét felbontani? Az ő
szerelme bűn is volt, őrültség is volt. Magához kötött egy fiatal bájoló
leányt, kinek nem tudta szívét betölteni, kit mintegy erővel ráhajtott a
romlás ösvényére, míg ő azt hitte őrültségében, kielégítheti
tökéletesen, ha cziczomázza, dédelgeti, mint a gyermek a bábut, és
ezalatt tönkre tette önmagát, megrabolta leányát, szégyent, nyomorúságot
hozott családjára, nevetséget és átkot saját bolond fejére. Miért
szeretett, oh miért szeretett, ha az ő szerelme bűn volt és őrültség?
Egészen beesteledett már, midőn Gombos úr hosszas öntudatlan vándorlása
után megállapodott s a fennebbi nehéz kérdést tevé fel magának, melyre a
világ nagy bölcsei sem tudtak megfelelni. Világos tehát, hogy ily
szegény, tanulatlan, öreg bukott szatócs hasztalan kereste volna rá az
illő választ. Gombos úr is megelégedett azzal, hogy nehányszor keményen
mellbe és főbe ütötte magát s szigorúan megtépte rendetlen szürke haját.
Miután így illendőképen megbünteté magát elkövetett bűneiért, annyira
magához tért, hogy a külvilágra is némi figyelmet kezdett fordítani.
Kinn volt az országúton; a város végső házait jó messzire elhagyta már.
Az éj ugyan leszállt, de a tele holdvilág mellett elég tisztán lehetett
látni a vidéket. Szemben ama fával, melyhez Gombos úr támaszkodott,
magas úri lak emelkedett, mindkét oldalán erős kőfallal, mely mögűl a
kert koronái kandikáltak ki az országútra. Gombos úr tompa
érzéketlenséggel bámult a díszes úri lakra, szórakozottan megolvasta
kivilágított ablakait s csodálkozott, mért nem világítják meg
valamennyit. Valami megfoghatatlan érdeklődés nem engedé szemét a házról
elfordítni; úgy sejté, hogy sokszor látta, jól ismeri – s aztán egy
hirtelen nyilalás szívében – megmagyarázta, micsoda ház előtt áll.
És mintha e belső sugalatot külső jel is akarná erősíteni, a kertből
vídám, ezüstcsengésű nevetés hangzott ki a néma országútra. Gombos úr
nagyon jól ismerte e kedves kaczagást, hajh! sokszor gyönyörködött
valaha benne, talán épen ezen a helyen is, midőn hajdanában szép
vasárnap délutánokon erre sétáltak s együtt tréfáltak, együtt nevettek a
köpczös Bialréthy úr kurta lélekzete fölött. Gombos úr figyelmesen előre
nyujtá nyakát, ha vajjon nem kaphatna-e el megint egy pár hangot abból
az ezüstcsengésű nevetésből? Legalább még egyszer szeretné hallani.
Leült a nedves fűre és a fa törzséhez támasztotta fejét. És a törzsben
lakó erdei szellemek suttogni kezdtek fülébe. Gombos úr álmélkodva
hallgatott rájuk; az soha sem ötlött volt eddig eszébe, a mit most a
szellemektől hallott. Hogy ez a szívtelen hiú asszony nem azért hagyta
őt el, mert nem volt képes szívét betölteni, hanem azért, mert a fény, a
kincs csábította, mért pénzen adta el lelkét, önmagát; hogy ez a
teremtés épen úgy nem szereti mostani kedvesét, mint nem szerette őt,
kit tönkre tett, meggyilkolt, és épen úgy elhagyná azt, mint elhagyta
őt, ha nagyobb árat kinálnának értte. Gombos úr csak hallgatta,
hallgatta a szellemek lázító suttogását, és úgy érezte, hogy gyűlölni
kezdi ezt az asszonyt, és feszülten figyelt, ha nem hallaná-e legalább
még egyszer nevető hangját, s halkan felelt a szellemeknek, hogy
gyűlöli, meg tudná ölni ezt a szívtelen asszonyt.
Hazudtál, szegény öreg csalódott szerelmes! Nem gyűlölted te őt;
szeretted, akkor is őrülten szeretted.

IV.
Gombos úr egész éjjel ott ült a fa tövében, beszélgetett a szellemekkel
és leste hiába felesége hangját. A mythologikus őskorban reggelig
bizonyára örökkön könyező forrássá változott volna; de mivel Gombos úr a
jelen józanirányú korszak fia volt, melyben a megcsalt férjek nem
változnak kővé, forrássá vagy panaszos dalú fülemilévé, hanem törvényes
úton bíró által döntetik el szívbeli pöreiket, – a fakadó hajnallal ő is
fölemelkedett éjjeli őrtanyájáról, s tökéletesen elcsigázva, a hűlés
következtében szerzett erős náthával haza vánszorgott nyomorúlt
pinczelakásába.
A válópör pedig belépett a maga törvényes folyamába. Gombos úrnak, mint
minden ingó és ingatlan vagyon hiányában szűkölködő embernek, a
törvényszék hívatalból rendelt ki ügyvédet. Az ügyvéd úr nevetve fogadta
el a sok tréfával kínálkozó ügyet s kollégáival azon melegében számos
talpra esett élczet közölt a komikus kliens rovására. Gombos úr maga is
szerencsés volt e kitünő élczek néhányát szerző saját ajkáról
élvezhetni, midőn irodájában megjelent. Legjobb volt ezek között a
szerelmes vén bak regéje, melynek finom czélzásai fölött az ügyvéd úr
torkaszakadtából nevetett, s igen rossz néven vette, hogy Gombos úr,
kinek kizárólagos mulattatására beszélte el a humoros regét, még el sem
mosolyogta magát. E fölötti haragjában kissé kurtán bánt el vele, s
miután tudtára adá, hogy ügyét bizonyosan el fogja veszteni,
megvígasztalá ama biztató igérettel, hogy a pert minél továbbra húzza.
Ez által – mondá – legalább megszekirozzák a szerelmes párt s présbe
szorítják Bialréthy urat.
Gombos úr nem fogta fel ugyan e mysztikus szavak értelmét, de nem is
kereste sokáig. Annyit látott, hogy ügyvéde is neveti őt, mint nevette
mindenki, a ki nem fordúlt el tőle megvetéssel. Midőn a törvényszék elé
lépett, a bíró urak is összemosolyogtak, sőt a fiatal jegyző azonnal
sikerült torzképet is rajzolt róla, mely kézről kézre járt mindenkinek
nagy gyönyörűségére, míg Gombos úr félszemmel folytonosan kísérte a
torzkép vándorlását s a megfelelő vidám arczkifejezéseket. Hozzászokott
már mindenhez s nem is hihette, hogy máskép is lehessen. A mint az indus
pária tökéletesen meg van győződve arról, hogy megvetett állapota a
természet rendjének szükségszerű következménye, s távolról sem vonja
kétségbe a jámbor brahmin jogát, midőn az őt kedélyesen leszúrja:
azonképen Gombos úr is egészen rendén levő dolognak vette azt, a mi vele
történik. Ha az útczán járt s túlsó végén hangos kaczagást hallott,
bizonyosra vette, hogy rajta nevetnek s szépen kitért más útczába; ha
pedig valaki feje fölött hangosan becsapott egy ablakot, szentűl meg
volt győződve, hogy ez az ő megjelenése fölött való méltatlankodásból
történik s a falhoz lapúlva csöndesen tovább lopózott, nehogy jelenléte
által még jobban felingerelje a haragos egyéniséget.
Bátyja házához sem mert többé menni, nehogy rossz hírbe hozza ártatlan
leányát. Szegény Mártha nem tudta mire vélni apja elmaradását, és
sokszor fölkereste őt pinczelakásában. De Gombos úr ilyenkor bezárta
ajtaját, s midőn a leány az ajtón keresztűl sirva kérlelte és hizelgő
szavakkal esengett, hogy bocsássa legalább egy pillanatra maga elé,
Gombos úr megkeményíté szívét s haza küldé. Legalább azt a terhet ne
viselje lelkén, hogy megrontotta leánya szerencséjét. Azzal kárpótolta
magát, hogy éjjelenkint bátyja háza elé lopózott s órákig elnézte az
ablakot, mely mögött leánya aludt. Különben is többnyire csak éjjel járt
ki, a napokat pedig nedves földalatti lakásában tölté.
Ide kopogtatott be egy nap Gombos Menyhért úr. A válópör mozgásban volt
egy pár hónap óta már s az egész város róla beszélt. Sok tanú lépett föl
Gombos úr ellen, nehéz bűnöket bizonyítottak rá, de vagy a bűnök nem
voltak elég súlyosak, vagy a tanúk elég kifogástalanok, elég az hozzá,
hogy Gombos úr ügyvéde derekasan húzta-halasztotta az ügyet s többször
mondá kliensének leereszkedő vállveregetéssel, hogy Bialréthy úr
nemsokára présbe kerűl.
Mindennek különben semmi köze Menyhért úr látogatásához. A tudományos úr
ugyan szintén bőségesen hallotta úton-útfélen öcscse viselt dolgait,
hanem egyes tagolatlan morgásokon kívül eddigelé még senki előtt sem
nyilvánítá magánvéleményét. Sőt mostani látogatása által fényesen
megmutatta, hogy a testvéri szeretet magasan felűl áll a világi
szerencsétlenségeken.
– Hogy vagy? – kérdé a tudós férfiú, miután komolyan kezet fogott
öcscsével s tudományos szórakozottságában egy fölfordított dézsára ült.
– Köszönöm, jól, – viszonzá Gombos úr gépileg.
Menyhért úr erre mély hallgatásba merűlt s álló egy óráig tudós
problemák megoldásán látszott fejét törni. Egy óra mulva ismét a földi
dolgokra irányzá szemét, melyet az utolsó negyedben mereven a szoba
szegletét bevonó pókhálóra szegzett volt; fölemelkedett a dézsáról,
megrázta öcscse kezét jóakaró komolysággal, és a következő meglepő
szavakban adta elő bölcsészi elmélkedésének rezultátumát:
– Hogy vagy?
S miután pár perczig hiába várt feleletre, megfordult, fölvette kalapját
s lassan kiment a szobából. De azonnal ismét visszatért s minden
magyarázat nélkül a felfordult dézsára ült.
– Igaz, majd elfeledtem, – mondá a tudós férfiú. – Márthát megkérte egy
fiatal ember.
Gombos úr nagyot sóhajtott. Tehát mégis használt leányának az ő
visszavonulása. Hála istennek, legalább őt nem tette boldogtalanná.
– Neve Deszkási Imre, – folytatá Menyhért úr nagy megfontolással. – Szép
név és jól hangzik.
Gombos urnák nem volt semmi kifogása a név hangzása ellen.
– De a fiú apja – folytatá Menyhért úr még nagyobb megfontolással, – nem
akar a házasságba egyezni – mert – mert –
– Mert az én leányom, – egészíté ki Gombos úr keserű sohajjal.
A tudós férfiú meglepetve nézett öcscsére, kiről soha sem tett volna föl
ennyi találékonyságot.
– Nemcsak ez a baj, – mondá aztán vígasztalólag. – Ezt még elnézné, ha a
leánynak legalább pár ezer forintja volna.
– Pár ezer forintja! – sóhajtott Gombos úr, s körülnézett nyomorult
odujában.
Menyhért úr óriási tudománya nélkűl is könnyen ki lehetett találni, hogy
e tekintet azt akarja mondani: ebből nehéz volna pár ezer forintot
összehozni. A tudományos úr jó sokáig gondolkozott e tétel fölött, s
végre hosszas számítás és szemlélődés után e következtetésre jutott:
– Nekem sincs.
S mivel Gombos úr ez orákulumra csak szomorú fejbólintással felelt, a
tudós férfiú ismét felállt a dézsáról, komolyan kezet fogott öcscsével s
most az egyszer valósággal eltávozott.
Alig telt el azonban egy negyedóra, ismét látogató lépett Gombos úr
földalatti barlangjába, nem oly nagy philosoph, mint az előbbi, de
sokkal előkelőbb és finomabb. Az ügyvéd úr volt.
Az ügyvéd úr rendkívül vidámnak látszott. Kedélyesen megveregette Gombos
úr vállát s pálczájával tréfásan lelökte az asztalról azt a penészes
kenyérdarabot, mely Gombos úr mai ebédjét képezte.
– Jó hírt hozok, – kiáltott jókedvűen. – A mit előre jósoltam,
beteljesedett. Bialréthy urat már szorítja a prés, erősen szorítja.
Gombos úr nem látszott ezzel törődni.
– Sőt többet mondok, – folytatá az ügyvéd lassúbb hangon. – Már ki is
sajtoltuk belőle, a mit lehetett. Bankót sajtoltunk ki. Hahaha! Mindenre
kész. Hahaha! A szerelmes öreg urak mindenre készek.
E kettős vágású finom czélzás annyira megnyerte a humorisztikus ügyvéd
tetszését, hogy Gombos urra tekintve, hangos kaczagásba tört ki. Azután
lecsendesülve, folytatá előbbi bizalmas hangján:
– Bialréthy úr ajánlatot tesz önnek, Gombos úr. Ha elismeri ama vádakat,
melyeket neje ön ellen fölhozott s így azonnal véget vet a hosszadalmas
válópörnek, fizet önnek készpénzben négyezer forintot. Szép ajánlat.
Készpénzben azonnal négyezer forint, s nem kell érte egyebet tenni, mint
irásban elismernie, hogy ön könnyelmű, pazarló és kicsapongó. Csak a
nevét kell aláírnia. Szép honorárium, hahaha! ennyiért még
apagyilkosságot is vállalna magára, úgy-e.
És mindezt oly kedélyes meggyőződéssel mondá az öreg ember szemébe,
mintha teljes lehetetlennek tartaná, hogy ez ajánlatot még vissza is
utasíthatná. Gombos úr érzé jól e nagy megalázást. Neki lehet bátran ily
ajánlatot tenni. Mit is várhatna egyebet? Talán azt, hogy önérzetet,
becsületérzést tegyenek föl róla? Nevetség!
– No hát, mikor jő hozzám, fölvenni pénzét? – sürgeté az ügyvéd
türelmetlenűl.
De hátha megmutatná, hogy még sem oly komisz ember, a milyennek tartják?
Volt idő, midőn ismerős szerény körében mindenki tisztelte őt s
becsületes embernek tudta. Sokan emeltek előtte kalapot az útczán s
előkelő nagy kereskedők nyilvánosan kezet fogtak vele. Mit tett azóta,
hogy ennyire sülyedt mindenki szemében? Hátha fölemelkednék régi nemes
önérzetében, s úgy dobná ki ajtaján e szemtelen embert, hogy megtanulná,
mi az, becsületes embernek ily ajánlatot tenni?
– Megnémult, Gombos úr? – nógatá az ügyvéd, nem is sejtve, mily nyájas
szándékkal gondolkozik felőle e pillanatban a hallgató ember. – Vagy tán
kevesli az összeget? – Gondolja meg – négyezer teljes jó forint – minden
levonás nélkül, még én is lemondok az engem illető honoráriumról, – a mi
igen nagylelkű tett volt az ügyvéd úr részéről, tekintve, hogy Bialréthy
úrtól ő sem kapott többet négyezer forintnál.
Ah! nem, nem. Neki nincs már joga ily nemes felbuzdulásra. Vele tehetnek
már akármit, nem alázhatják le. Négyezer forint nagy pénz; épen elég
volna leányának. Boldoggá lehetne általa, akármily módon jutott hozzá
apja. Egyforma a pénz értéke, akár tiszta akár piszkos, és a mi szégyen
belőle származik, csak az ő fejét érheti, a kit már semmi sem
szégyeníthet meg.
– Szóljon már, atyafi! – kiáltott az ügyvéd haragosan. – Mikor akarja
fölvenni pénzét?
– Mentől elébb, – mondá Gombos úr.
– Jőjjön hát azonnal hozzám, – viszonzá az ügyvéd. – De az utczán három
lépésre mögöttem maradjon. Menjünk.
El is mentek. Gombos úr aláirta bűneinek bevallását, el sem olvasva mit
ír alá, aztán zsebre rakta kialkudott bérét, vette kalapját s alázatosan
ajánlotta magát. Az ügyvéd úr hátat fordított s kinézett az ablakon,
mintha nem hallaná Gombos úr búcsúzását. Az öreg bűnös ezt is egészen
rendén valónak találta, szép csendesen kicsúszott az ajtón, halkan
betette maga után s leosont a lépcsőn.
És ugyane tolvajlépésekkel, a házak falaihoz lapúlva, mellékutczákon
sietett bátyja lakása felé. Érezte, most már ellenmondás nélkűl érezte,
hogy nincs joga fejét fölemelni, a becsületes emberek szeme közé nézni.
Megtapogatta zsebében a pénzcsomagot – ott volt – nem égette meg ujját,
be sem piszkolta, de azért nem mert föltekinteni. Tudta, hogy homlokára
van ütve visszavonhatatlan gyalázata; nem merte a tisztességes emberek
méltó boszúját arczátlanúl kihívni. Sietett, sietett, a mennyire lába
bírta, megmegriadva, ha egyes szavakat vagy lépteket hallott maga
mögött. Egészen elfuladt lélekzete, midőn a Menyhért úr kapuján belépett
s az udvaron ténfergő szolgálótól leánya után kérdezősködött.
– A kisasszony a szobájában van, – mondá a szurtos konyhahölgy, bámulva
meredvén a lihegő öreg ember verítékes arczára. Gombos úr megriadva
fordult el a bámész tekintettől, mintha ez is gyalázatát vetné szemére.
Megkeményíté szívét, vidám, nyugodt kifejezést erőltetett vonásaira és
gyorsan benyitott Mártha szobájába.
A leány örvendező sikoltással ugrott apja nyakába. – Csakhogy itt vagy,
csakhogy újra láthatlak! Miért taszítál el oly sokáig magadtól? Hisz én
mindig szerettelek, tiszteltelek. Oh mily jó vagy, hogy ismét
fölkerestél, édes, drága, szegény atyám!
– Leányom, – mondá Gombos úr gyorsan, mint az iskolás fiú, ha leczkéjét
mondja föl, – leányom, Menyhért bátyám ma nálam volt és tudtomra adta,
hogy egy derék fiatal ember megkérte kezedet. Nincs ellene kifogásom, és
fogadd apai szerencsekívánatomat… Áldást akart mondani, de akkor jutott
eszébe, hogy az áldás gúnynyá vagy épen átokká válhat az ő ajkán.
Mártha szólni akart, de Gombos úr gyorsan folytatá:
– Tudom, hogy a fiú apja pár ezer forintot kíván. Azért jöttem;
elhoztam. – Itt van, négyezer forint.
Mártha némán tekintett nagy meglepetésében a kezébe nyomott
pénzcsomagra. De nem szólhatott, mert Gombos úr lélekzetvétel nélkül
beszélt tovább.
– Ebből fizesd ki fönmaradt tartozásaimat. Nehány száz forintot tesz az
egész. A többi legyen hozományod; azt hiszem, elég lesz. Isten áldjon
meg, gyermekem.
– Atyám, – mondá a leány, megfogva Gombos úr kezét, a mint ki akart
suhanni az ajtón. – Atyám, micsoda pénz ez?
– Jó pénz, – felelt Gombos úr sietve. – Én szereztem, – jó úton
szereztem. Legyen a tiéd, számodra szereztem.
A leány kimondhatatlan fájdalommal és szeretettel nézett atyja szegény
gyötrelmes arczába s csöndesen visszatette kezébe a csomagot.
– Mi az? – Miért vonakodol elfogadni? – kiáltott Gombos úr réműlten. –
Ha mondom, hogy jó pénz, számodra szereztem. Vedd el gyermekem, a tiéd.
Mártha szomorúan rázta fejét s apja vállára borult.
– Haha! – kaczagott Gombos úr kínosan. – Talán attól félsz, hogy lopott
pénz? – Ne félj, gyermekem, senkit sem öltem meg értte.
Mártha egyre hallgatott és szorosabban simult apja kebléhez.
– Vedd el, gyermekem, ne félj, – sürgeté Gombos úr nagy aggódással. –
Elveheted, semmi rosszat sem tettem érte. Csupán a nevemet írtam alá.
Csupán elismertem valamit, a mi úgyis igaz.
– Mi az? suttogá a leány.
– Csekélység, – mondá Gombos úr, enyelgő hangot erőtetve végső
agoniájában. – Ha épen oly kíváncsi vagy, hogy máskép nem akarod
elfogadni, megmondhatom. Csak – csak – azt írtam alá, a mivel az az –
asszony vádol. Úgyis igaz, és legalább vége lesz a válópörnek. Meguntam
már; így lerázom a nyakamról.
A leány kivette apja kezéből a pénzcsomagot és földre dobta. De ismét
lehajolt értte, fölvette és visszatette Gombos úr kezébe.
– Add vissza neki ezt a pénzt, atyám, – mondá reszketve. Többet nem
szólhatott, hangja elfuladt és heves sirással az asztalra hajtotta
fejét.
Gombos úr vígasztalanúl tekintett majd rá, majd a pénzcsomagra. Többé
nem merte szóval kínálni, csak némán s félénken nyujtogatá leánya felé.
– Szegény, – szegény drága atyám, – zokogott Mártha, elhárítva kezével a
feléje nyujtott csomagot. – Vidd vissza, dobd lába elé. Oh, mint
gondolhattad, hogy engem boldoggá tehet az a pénz, melyet te tiszta jó
neved megtagadásával szereztél? Ily rossznak tartottál engem, atyám? –
Oh, ezerszer drágább nekem a te mocsoktalan híred a világ minden
kincsénél. Nem fogadom el ez áldozatot soha, soha. Vidd vissza, dobd
arczába ezt a gyalázatos pénzt!
Nehány perczig csendesen zokogott a leány, azután fölemelé fejét, hogy
még egyszer szegény szenvedő apja keblére boruljon. A szoba üres volt.
Gombos úr már az útczán futott.

V.
Futott föltarthatatlanúl, de már nem félénken, nem czéltalanúl. Egyetlen
egy gondolat űzte, melynek lázító mámorában elfeledett minden egyebet.
Azt az asszonyt látni, szemébe dobni a bűndíjat. Hogyan jut elébe, mit
fog mondani, mit fog azután tenni – nem tudta, nem is gondolt rá. Csak
az az egy gondolat foglalta el agyát, hogy látni fogja őt, szemébe fogja
dobni szégyene bérét.
Megállapodás nélkűl rohant tovább; a város házai ritkúltak, lassankint
elmaradoztak, míg végre a jól ismert fa alá érkezett, hol egykor egy egy
egész éjszakát virasztott át. Szemben vele büszkén emelkedett az úri
lak, a fák koronái előkelő megvetéssel néztek rá a kert falán keresztűl.
Még világos volt; Gombos úr nem tudta, hogyan jusson a házba. Bensejét
nem ismerte, attól tarthatott, ha így vaktában bebotlik, a milyen
rongyos, kopott ember, vagy az ebek fogják le, vagy a cselédek dobják ki
a kapun. Meg kell elébb ismerkednie a helyiséggel. A fa tetejéről be
lehet látni a kertbe s a nyitott ablakokon keresztűl a szobákba. Gombos
úr gondolkozás nélkűl felkúszott a fára. Nehéz, vén ember létére máskor
lehetetlennek tartotta volna e munkát, de most valami emberfölötti láz
adott könnyűséget tagjainak. A fa sűrű lombjai eltakarták; leült egy
vastag ágra és figyelmesen vizsgálódni kezdett.
Eleinte semmit sem látott, de a mint a nap nyugvó ágya felé közeledett s
a hűs esti szellő megborzongatá a fák leveleit, a kertben két mozgó
alakot vett észre. Megismerte mind a kettőt s erős reszketése úgy
megrázta ülőhelye lombjait, mintha orkán ingatta volna meg a fát.
Figyelmesen kísérte szemével a mozgó alakokat, a mint közelebb jöttek a
kerítéshez, majd meg eltávoztak; el-eltűntek az árnyas fasorokban, majd
ismét tisztás helyre léptek. Sokáig beszéltek, nagyon jól mulathattak,
de végre mégis elváltak. Az egyik, az alacsonyabb és köpczösebb, a ház
felé indult, a másik egy gyeppamlagra dőlt. Gombos úr szívdobogása
csaknem elállt. Neje egyedűl maradt a kertben.
Gyorsan lecsúszott a fáról, de tövénél összeroskadt. Lába reszketett.
Lélekzete elállt. Épen az az elfogultság vett rajta erőt, melyet akkor
érzett, midőn először lépett eléje ama szándékkal, hogy nőűl kérje. Mi
ez? Még most is szereti őt? Az a gondolat, hogy nehány percz mulva
szemtől szembe fog vele állni, még most is megakasztja szívdobogását?
Nem szerelem ez, hanem gyűlölet – erősíté Gombos úr – s összeszedve
minden erejét, a falkerítéshez sietett.
Előbbi őrhelyéről kikémlelte volt, mint juthat legkönnyebben a kertbe.
Közvetlenűl a falon kívül fa állt, melyre fölmászva a kerítés tetejére,
onnan egy ugrással a kertbe juthat. Gombos úr könnyen megtette ez útat;
ugortában meg sem ütötte magát. A bokrok közé kúszott s néhány percz
mulva a gyeppamlag előtt állt.
A hölgy ijedt sikoltással ugrott föl helyéből, midőn a poros, megtépett,
dúlt arczú alakot észrevette. Az alkony leszállt ugyan, de jól megismeré
hajdani férjét. Szava elállt, nem kiálthatott segítségért. Mozdulatot
tett, mintha el akarna futni.
– Ne félj, ne fuss el, nem bántalak, – suttogá Gombos úr fuladozva. –
Csak azért jöttem, hogy ezt a pénzt visszaadjam.
S ezzel lába elé dobta a sokszor említett csomagot.
– Bocsásson el, vagy segítségért kiáltok, – hebegé az asszony reszketve,
és ismét mozdulatot tett, hogy elfusson.
– Maradj itt, – mondá Gombos úr és megfogta kezét. – Vedd föl azt a
pénzt és vidd vissza. Nem fogadom el, semmi vallomást sem teszek, nem
akarok elválni.
– Hordja el magát, szemtelen ember, vagy cselédeimmel dobatom ki, –
kiáltott az asszony, a mint látta, hogy nincs oka erőszakos támadástól
félnie, s hangjával együtt visszatért bátorsága is.
Gombos úr erősen tartá neje kezét, maga felé vonta és merően arczába
nézett. Eszébe jutott, mennyire szerette ő ez asszonyt, mint nevelte,
ápolta, kényeztette, mint áldozta föl érte mindenét, és mivel fizetett
ez vissza, mint dúlta föl életét, becsületét, földi és mennyei
üdvösségét, mint bélyegezte meg a világ előtt s gyalázta meg saját
gyermeke szemében; eszébe jutottak a gyötrelmek, melyeket miatta
szenvedett és az örömek, melyeket mellette élvezett… egy rövid pillanat
alatt a gondolatok, a visszaemlékezések ezrei torlódtak össze agyában;
szerelem s gyűlölet korbácsolta vérét… feje szédűlt és szeme vérbe
borúlt, s mindig erősebben vonta maga felé az ismét remegni kezdő
asszonyt.
– Róza, – hörgé rekedt hangon – Róza, emlékkezzél, mid voltam én neked
és mit tettél velem. – Gondold meg, még most sem késő. Jőjj vissza és én
mindent megbocsátok, mindent elfelejtek.
– Segítség! – sikoltott a megréműlt asszony, hasztalanúl vergődve az
őrjöngő öreg ember karjaiban.
– Még egyszer kérlek, jőjj vissza, s én jobban foglak szeretni, mint
valaha, jobban mint bárki e világon, – hörgé Gombos úr, s ekkor már
egészen magához szorítá a vergődő asszonyt.
– Segítség! – sikoltott ez, elfuló lélekzettel. A két kar vasfogóként
szorítá nyakát, arcza erősen az öreg ember melléhez tapadt, és ez mindig
keményebben, mindig őrültebben szorítá magához.
A kettős sikoltásra mozogni kezdtek a házban. Lámpafény közelgett,