Elbeszélések - 03

léptek zaja hallatszott. – Gombos úr nagy figyelemmel kísérte a hangok
közelgését s látta, hogy már kevés ideje van. Sietnie kell.
– Jer velem, – hörgé ismét, – s magával kezdte vonni a vonagló alakot.
Őrjöngésében nem vette észre, hogy már csaknem egészen megfojtotta. Még
erősebben szorítá nyakát. Az asszony szeme kidüledt, arcza szederjes
lett, ajka csak gyengén mozgott, de mintha fuldokolva ezt suttogta
volna.
– Gyűlöllek, utállak…
A közeli bokrok már mozogtak a siető emberek lépteitől. Gombos úr látta,
hogy pillanatig sem várhat. Elereszté a mozdulatlan alakot. Az
összeesett minden hang nélkűl; a bokrokból emberek rohantak ki. Gombos
úr nehány ugrással a falnál termett, hihetetlen erővel fölmászott, s
épen midőn tetejére ért, hallá háta mögött az elszörnyedő kiáltást:
– Gyilkos! gyilkos!
Leugrott a túlsó oldalon s tovább futott. A szörnyű kiáltás
folyton-folyton sarkában járt. Gyilkos! gyilkos! Többen a házbeliek
közűl üldözésére eredtek, – talán ezek kiabálták utána a rettenetes
nevet? De mégsem! – Gombos úr gyors rohantában egy árokra akadt s
legjobbnak vélte, ha elrejtezik mélyében. A víz ugyan derekáig ért, de
észre sem vette. Üldözői elhaladtak fölötte az árok pallóján, lépteik
rég elhangzottak a sötét éjszakában, de valaki mégis szakadatlanúl
kiáltotta az iszonyú szót. Gyilkos! gyilkos! Ki kiálthat? – Ki a
gyilkos? Zavart fejével sokáig kereste a választ e kérdésre, míg végre
eszmélni kezdett. – Tehát megölte őt, – nem fogja többé üldözni. Nem
akarta, de nem bánja, hogy így történt. Kiterítik… s hosszan
elgondolkozott, milyen fog lenni a ravatalon… Szép halott lesz, oh!
hiszen életében is oly szép volt! Mégis kegyetlenség volt, ezt a fiatal
szép életet kioltani… – Gombos úr borzongani kezdett, észrevette, hogy
csipőig vízben áll. Még meghűtheti magát s megbetegszik, pedig szeretné
a halottat még egyszer látni.
E gondolatra gyorsan kimászott az árokból s lucskosan a magányos úri lak
elé vánszorgott. A ház ablakai mind ki voltak világítva, belűl erős
sürgés-forgásban látszott lenni minden. Bizonyosan most terítik
ravatalra a halottat, – gondolá Gombos úr, s elgondolkozott, hogyan
láthatná meg. Legalább még egyszer, legalább utójára. Eszébe jutott az
útszéli fa, melynek lombjai közt ma egyszer már jó őrhelyet talált.
Ismét fölkúszott s eközben még el is mosolyodott ama gondolatra, hogy a
mai napot csupa fáramászással tölté el. A lombok közt elhelyezkedve,
megelégedéssel vette észre, hogy minden szobába kényelmesen beláthat.
Csakhamar ráismert a halottas teremre. Legalább annak mutatta az a
mozdulatlan alak, mely fehér lepellel betakarva az ágyon feküdt, míg
mellette nyolcz viasz gyertya égett. Gombos úr figyelmesen megolvasta a
gyertyákat s boszankodott a házi úrra, hogy nem tudott legalább
tizenkettőt gyújtatni. Ily szép halott bizony megérdemelte volna. De az
arczát nem láthatja, a fehér lepel egészen elfödi. Nem fogja többé látni
soha, soha. Sem ő, sem más; a férgek fognak rajta lakmározni.
Hangos beszéddel haladt el a fa alatt nehány ember. Üldözői voltak, kik
eredménytelen útjokról fáradtan tértek vissza a kastélyba s
természetesen a gyilkosságról és a gyilkosról beszéltek.
– Elszalasztottuk, – mondá az egyik.
– Se baj, majd ráakadunk holnap, – mondá a második.
– Úgy is tudjuk, ki volt, – mondá a harmadik.
– De vajjon az a vén gazember volt bizonyosan? – kérdé a negyedik.
– Ráismertünk, – feleltek mindnyájan egyhangulag.
– De hová tünhetett? – kérdé az első.
– Talán az árokba esett s a pocsolyába fúlt, – találgatá a második.
– Ne félj, a ki akasztófára van szánva, nem fúl az a vízbe, – röhögött a
harmadik.
Gombos úr feszűlt figyelemmel hallgatott a lassankint elhaló beszédre, s
halkan, öntudatlan ismétlé az utóljára hallott szavakat: «A ki
akasztófára van szánva, nem ful az a vízbe».
De majd elfeledkezett tulajdonképeni czéljáról. Még nem láthatta a
halott arczát. Gyorsan ismét az ablakra fordítá tekintetét. Minden a
régiben volt, a fehér lepel még mindig elfedte a mozdulatlan alakot.
Gombos úrnak eszébe jutott, hogy látta ő máskor is tetőtől talpig
fehérben ezt az alakot, csakhogy akkor narancsvirág-koszorú volt fején,
élet ragyogott szemében, öröm mosolygott ajkán. De most, most…
Fölfelé nyujtá jobbját s egy kinyuló ágra akadt. Megpróbálta; elég erős
volt. Az utoljára fülében maradt szavak nem akartak kimenni fejéből,
szederjes ajka öntudatlanúl mormolá: «A ki akasztófára van szánva, nem
fúl az a vízbe».
Kalandozó képzelete új alakokat hajtott szeme elé. Látta leánya siró,
szégyenpírtól égő arczát, tudós bátyja komolyan hallgató ajkát s
nagynénje félelmes alakját. Még az ügyvéd úr is előkerűl, a mint az
útczán három lépésre maga mögé küldi s alázatos köszöntésére az ablak
felé fordúl. Eszébe jut a négyezer forint viszontagságos története, s
gondolkozik, vajjon megtalálták-e a kertben, és eközben leoldja
nyakkendőjét, egyik végét a kiálló ághoz erősíti, a másikból hurkot fon.
De a halott arczát még most sem láthatja… Valahára! Valaki a szobába
lép, köpczös alakjáról könnyen ráismer. Lassú léptekkel az ágyhoz megy,
fölemeli a leplet. Gombos úr előre nyujtja nyakát, nehogy elszalaszsza a
kedvező pillanatot. A köpczös alak lehajol s megcsókolja a halott
homlokát.
– Megállj, – sikolt a leskelődő ember, – ne nyulj hozzá, csak nekem van
hozzá jogom! – És óriási erővel a légbe lódítja magát, az ág
megrecscsen, de erősen áll. Üveges szemmel halott nézi a halott arczát.
*
A válópernek pedig, fölperes és alperes hiányában, itélet nélkül vége
lett.


A VÉGREHAJTÓ.
Barkó Kelemen úr nagyravágyó ember volt. Ha ezen emberi gyarlóság alól
semmi halandó sincs kivéve, s egyiknél a hatalom után való törekvésben,
másnál kincsek gyüjtésében vagy gyöngéd hódításokban nyilatkozik, Barkó
úrtól sem vehette rossz néven senki, hogy nem tudott jobb lenni
embertársainál, és szabómester létére azon nagyravágyó ábránd fészkelte
magát szívébe, hogy polgártársai felett hatalommal és tekintélylyel
uralkodjék. Sőt még önzőnek sem mondhatjuk nagyravágyását, mert egyedűl
azon nemes szándék lelkesíté, hogy tehetségét és hatalmát polgártársai
javára érvényesítse. A hatalom istentől van – okoskodék Barkó úr – s a
hatalmasok nem magukért nyerték azt, hanem embertársaik javára, és csak
akkor sáfárkodnak vele helyesen, ha egyedűl ezen czélt tartják szemük
előtt.
A hatalomnak ily nagylelkű és nemes felfogása mellett valódi veszteség
volt az emberiségre, hogy Barkó úr évek hosszú során keresztűl csupán a
szabó-műhely szűk határai közt vihette át elméletét a gyakorlatba. Nem
csoda, ha nem volt vele megelégedve. Izlése, hajlama és – merjük mondani
– tehetsége egészen más irányt jelölt ki számára. A polgári társadalom
élén állani, az ellenkező érdekeket kiegyeztetni, a rendet és nyugalmat
fentartani és mindenkit – akár akar, akár nem – boldoggá tenni: ez volt
a nagy hivatás, melyre a szükséges tehetségeket keblébe ülteté a bőkezű
természet. Ámde a végzet mostohasága és egy világgyűlölő nagybátya
kérlelhetetlensége már zsenge ifjúságában leterelte természetes
ösvényéről, és ugyanazon világgyűlölő nagybátya műhelyébe
kényszerítette. A sík földbe tévedt fenyő lehet, hogy eltengődik, de
soha sem fogja feledni, hogy valódi helye ott fenn van a büszke bérczek
oldalán: Barkó úr is beletörődött a szabó-mesterségbe, de soha sem
feledte magasabb hivatását s jelenlegi állapotát nem szűnt meg
ideiglenesnek tartani.
Az ideiglenesség azonban kissé sokáig tartott. Barkó úr ritkúlni kezdő
fürtjeit már az ötvenedik tél dere csípte, de nagyravágyó ábrándja még
mindig az ábrándok ködös országába tartozott. A lefolyt hosszú évek
alatt Barkó úron nem történt semmi említésre való dolog, mi ily
rendkívüli szellemet bizonyára megilletett volna. Csak olyan
közönségesen haladt át a szabó-mesterség fejlődési fokain, mint
akármilyen köznapi ember. Hogy inasból legény lett, hogy egynéhány
országot bevándorolt, hogy remekelt és czéhbelivé lett, hogy
világgyűlölő nagybátyja egyetlen leányát feleségűl s általa a műhelyt
birtokba vette, hogy gyermekeket nemzett és temetett, hogy utoljára
feleségét is eltemette s egyetlen leánynyal özvegyen maradt: ezek mind
oly jelentéktelen dolgok, melyekre akármily közönséges szabó képes, s
bizony kár volt Barkó úr magasabb rendű tehetségét rájuk pazarolni.
Barkó úr várakozó állást foglalt, s fel-felpezsdülő geniusát azon
vígasztalással csititgatá, hogy az ő ideje még nem jött meg.
De egészen ellenkező nézetnek hódolt idősb Barkó úr, a világgyűlölö
nagybátya, ki átadván vejének a műhely dicsőségét és gondjait, a város
végén komor külsejű házban vonta meg magát, hol kis megtakarított
pénzéből élt s kedvére gyűlölte a világot. A sötét philosophia, melynek
idősb Barkó úr hódolt, természetes következménye volt mesterségének,
melyhez épen oly szenvedélyes bálványozással ragaszkodott, a mily
megvetéssel viseltetett iránta az ifjabb Barkó. Ha pedig e sorok
olvasója megdöbbenve keresné az összefüggést a világgyűlölet és a
szabómesterség közt, idősb Barkó úr példájára hivatkozhatunk, ki hosszú
pályája tapasztalásából megtanúlta, hogy az ember semmi, a ruha minden,
s hogy az ember csak annyit ér, a mennyi értéket ruhája ad neki; és
annyi emberi tökéletlenséget ismert meg, melyet a ruhának kell jóvá
tenni, hogy utoljára, mint minden szenvedélyes szabó, tökéletesen
lenézte és megvetette az embereket s csupán hivatalos minőségben
érintkezett velök. Megszünvén e hivatalos összeköttetés, a komor
lelkületű öreg úr egész napokat töltött el sötét barlangjában, a nélkűl,
hogy vején és unokáján kívül egyéb emberi arczot lásson, s ezeket is
sokszor csak nagy kérlelésre engedé maga elé.
Mert az öreg úr soha sem tartá igazi szabónak nagyravágyó rokonát, kit a
vérség és házasság kettős köteléke fűzött családfájához, s azért mint
félig-meddig laikus embert őt is meglehetősen lenézte és megvetette.
Barkó úr tudta ezt jól s fájlalta régóta. De nem segíthetett rajta,
bármint iparkodott is minden adott alkalommal meggyőzni mogorva
nagybátyját hivatásának magasztosságáról s azon sok áldásról, melyet a
közpályán áraszthatna az emberiségre. Az öreg úr nagy aristokrata volt;
nála az ember nemcsak a szabónál kezdődött, hanem ott is végződött, s
Barkó urat sajátságos philosophiája műnyelvén «ütött suhancznak»
nevezte, mely homályos kifejezés, legbizalmasabb ismerőseinek
magyarázata szerint, nem épen a leghizelgőbb bók volt Barkó Kelemen úr
elmebeli állapotára.
Ezen névvel tisztelte meg az idősebb Barkó ambitiosus rokonát már
harmincz év előtt; s mint minden nagy bölcsész, meglehetősen fukar lévén
a szavakban, most harmincz év után is csak ezen kabalistikus szóval
nyilatkoztatá ki változatlan meggyőződését az ötven éves suhancz felől,
ki ezen szempontból az örök ifjúság adományával látszék bírni.
– Ütött suhancz! ismétlé idősb Barkó úr ezen napon már hetedszer,
mialatt az ekképen megtisztelt férfiú a keskeny ablak mellett ülve, azon
töprenkedett, kihúzza e zsebéből azt, a mi benne van, vagy ott hagyja?
A hetven éve daczára s a szakmájával járó véznasága mellett is még
mindig erős és szenvedélyes öreg úr nagy keserűséggel ismétlé öcscsének
fennebbi qualificatióját, cseppet sem törődve azzal, hogy ily bókok
által lábbal tiporja a vendégszeretet törvényeit. Barkó úr nagy
fontosságú ügyben látogatta meg ma sardonikus nagybátyját, a mi abból is
látszott, mert nem távozott el, mint máskor, első kopogásának
sikertelensége után, hanem az ajtóról az ablakra kerűlt, s onnan addig
kérlelte a kályha mellett komoran és hallgatva bölcselkedő öreg
misantropot, hogy végre beeresztette ajtaján, miután előbb egy párszor
már onnan belülről megtisztelé rendes czímével.
Ezen kívül nem is váltottak egyéb szót eddig bár a látogatás már jó
ideje tartott. Az ifjabb Barkó úr elfogúltnak látszott, s azon érdekes
foglalkozásba volt elmerűlve, hogy negyedóránként hősi elhatározással
zsebébe dugta kezét s félénk csüggedéssel ismét kihúzta; az idősebb úr
pedig komor és feszűlt figyelemmel leste öcscse rejtélyes mozdulatait,
szokott jelszavának ismétlése által tudatván, hogy résen áll s harczra
készen várja az ellenségeskedések megindítását.
Végre megemberelte magát Barkó Kelemen úr, s több meghiúsúlt kísérlet
után kivonta zsebéből a hivatalos lap egy régibb számát.
– Mi az? kérdé a misantrop, vészjósló köhintéssel.
– A hivatalos újság, viszonzá Barkó úr vegyes érzésektől remegő hangon,
a mennyiben büszke is volt, hogy ily közhitelességű okmányt hord
zsebében, de egy kissé borzadott is a bekövetkezendő magyarázattól.
– Úgy? Tán csődöt mondtál? kérdé az öreg úr hideg gúnynyal.
Barkó úr érzé, hogy mennél hosszabb bevezetést bocsát előre, annál
jobban ki fogja venni sodrából a mogorva philosoph kérlelhetetlen
ironiája; azért összeszedte minden önérzetét, nagyot fohászkodott, s
kiterítve maga előtt a derekasan meggyűrődött újságot, csengő hangon, de
lélekzetvétel nélkül felolvasta egyik pályázati hirdetését. A hazának
adó-végrehajtókra van szüksége, s felszólítja polgárait ezen méltóság
elfoglalására.
– Hát aztán? kérdé az öreg úr kétségbeejtő nyugalommal, midőn Barkó úr
befejezte olvasását, s ismét a büszkeség és rettegés vegyes érzetével
tekintett nagybátyja kifürkészhetetlen arczába.
– Pályázni szeretnék, mondá Barkó úr szilárd elhatározással, de reszkető
hangon.
– Tessék? kérdé az öreg úr keserű gúnynyal.
– Pályázni szeretnék, ismétlé Barkó úr.
– Bolond, mondá az öreg úr.
Ezen kéttagú szó rendesen nem foglal ugyan magában valami megtisztelő
vagy buzdító jelentést, de Barkó úr ez utóbbi értelemben látszék
felfogni, mert előbbi nyilatkozatát ezzel toldá meg:
– Már be is adtam a folyamodást.
– Bolond, mondá ismét az öreg úr.
E második buzdításra Barkó úr hősi elszántsággal ismét zsebébe nyúlt,
valami összehajtott írást vett ki belőle, büszkén fölemelte a légben s
azután újra zsebébe sülyesztve, a hivatalos méltóság önérzetével s némi
titkos remegéssel egészen felhajtá a valót takaró leplet.
Már meg is kaptam a kinevezésemet, mondá a régi vegyes érzelemmel.
A világgyűlölő philosoph némán fölkelt e rettentő szavak hallatára, az
ajtóhoz ment, kinyitotta s oly mozdulattal nyujtotta kezét kifelé, hogy
a legnehezebb felfogású ember is könnyen megérthette jelentését. Barkó
úr is megértette s szívesen követte volna a kijelölt irányt, de itt
kellett maradnia, mert jöttének tulajdonképeni tárgyát még nem is
érintette. A szabóűzlet forgott kérdésben, melyet új méltóságában
természetesen nem tarthatott meg. De el sem adhatta csak úgy könnyedén,
mert még mindig az idősebb Barkó tulajdona volt. Ennek megegyezését
kellett tehát előbb kicsikarni, s ezen kétségbeesett vállalathoz fogott
most Barkó Kelemen úr, nagy tapintattal és ékesszólással.
Hajh! De érzéketlen kősziklára pazarolta el minden ékesszólását. Hiába
festé megragadó színekkel a dicsőséget, melyet hivatalos rangja a Barkó
család társadalmi állására fog árasztani; hiába hangsúlyozá a hazafiúi
kötelességet, melynél fogva minden polgár köteles tehetségét a hon
boldogítására értékesíteni; hiába hivatkozott megindúlt hangon egyetlen
gyermeke jövőjére, mely bizonyára fényes és boldog lesz, ha apja mint
királyi tisztviselő vezeti be őt a magasabb körökbe: sem a dicsőség, sem
a hazafiasság, sem a szeretet nyilai nem tudtak áttörni a kemény
pánczélon, mely az öreg úr keblét borítá engesztelhetetlenül; ott állt a
nyitott ajtó mellett, kezével kifelé mutatva, mint valami mogorva
útmutató, melytől csak annyiban különbözött, hogy néha-néha keserűen
mosolygott, a mit az útmutatók nem szoktak tenni.
– Királyi tisztviselő – gondolja meg azt apám uram – fejezé be Barkó úr
hosszas megindító szónoklatát, s látható tetszelgéssel hangsúlyozva e
nagy méltóság minden egyes szótagját – királyi tisztviselő…
– Királyi bolond, morgott az öreg úr; aztán újra az ajtóra mutatott, a
következő udvarias búcsuzzással:
– Ajánlom magamat, nagyságos úr, méltóztassék kieblábolni.
– Tehát eladhatom az űzletet? Kérdé Barkó úr, boldog tudatlanságot
tettetve.
– Nem adhatja el a nagyságos úr, felelt az öreg úr, megátalkodott
ironiával e magas czímet adva Barkó úrnak, mely talán még sem illette
meg hivatalos rangját, a mint Barkó úr sietett is szerényen tiltakozni,
ámbár minden valamire való eredmény nélkűl. – Nem adhatja el a nagyságos
úr. Magam fogom átvenni, elég erős vagyok még hozzá. Az űzlet a
családban marad; nem azért alapította a nagyapám, hogy holmi nagyságos
urak elkótyavetyéljék. Alázszolgája nagyságos úr; reménylem, többet nem
lesz szerencsém.
És folytonosan bókolva kituszkolta vejét az útczára s úgy bezárta utána
az ajtót, hogy később alig tudta kinyitni.
Barkó úr hazafelé indúlt; sikertelen útja nem verte le, kitagadtatása
nem vette el kedvét; sőt némi bánatos örömet érzett, meggondolván, hogy
hivatalos állásának már meghozta az első áldozatot, midőn szakított
családja hagyományaival. Az áldozattal, bármily nagy legyen, mindig
együtt jár valami fájdalmas elégtétel, mely megnyugtat és kárpótlást ad
az elveszettért. Barkó úr érzé, hogy most lett tulajdonképen felavatva a
közügy apostolává, midőn hazafiúi kötelességének feláldozta családi
összeköttetéseit; s ez öntudat boldogsággal és büszkeséggel tölté el
keblét. Körűlnézett az útczán, ha vajjon az emberek arczán nem vesz-e
valamit észre azon köztiszteletből, mely kiválóbb egyéniségek
önfeláldozásának egyetlen jutalma polgártársaik részéről. Az emberek
közömbösen haladtak el mellette, s egyik sem látszott róla tudomást
venni, kivéve egy haragos öreg urat, kinek lábára hágott. Barkó úr
fájdalmas megdöbbenéssel vette észre polgártársai közömbösségét, nem is
ügyelve a haragos öreg úr dörmögésére; de csakhamar megnyugodott azon
gondolatra, hogy a hivatalos újság még nem közölte az új kinevezéseket s
az emberek nem tudhatják felmagasztaltatását.
Másnap megtörtént ez is. A hivatalos újság első lapján ott ragyogott
Barkó Kelemen úr neve, nyomtatásban; senki sem tagadhatta el. A
kitüntetett férfiú le nem tudta kezéből tenni az újságot, a mint a
kávéház ablakában ült, s szemét majd az útczán jártatá, majd a kávéház
nyüzsgő népsége felé fordítá, majd ismét megújuló gyönyörrel a bűverejü
nyomtatott sorokra szegzé, elringatózva a hatalom megittasító érzetében.
Szemben vele egy sovány epés tekintetü úr ült, félóra óta lesve a
hivatalos lapot, s öt perczenkint metsző hangon kérdezve az átfutó
pinczértől, hogy valaki talán könyv nélkül akarja megtanúlni a kérdéses
újságot? Barkó úr nem hallotta a gúnyos czélzásokat, s ha hallja, sem
veszi magára, mert nem tartotta volna lehetségesnek a közhatalomnak ily
egyenes megsértését nyilvános helyen. Az epés arczú sovány úr végre
kimondhatatlan haraggal távozott a kávéházból, s úgy becsapta maga után
ajtaját, hogy még Barkó úr is felriadt boldog merengéséből. Letette a
hirlapot s egy félreeső szögletbe vonúlva leste a hatást, melyet a
nevezetés újság gerjeszteni fog. Egy kövér öreg úr fölvette a lapot,
rápillantott s néhány percz múlva megvető mozdulattal a tekéző asztalra
dobta. Bizonyosan bukott pályázó, gondolá magában Barkó úr, s megjegyzé
magának a forradalmi hajlamú kövér öreg urat. Jöttek, mentek mások,
fölvették a lapot, elolvasták meg letették: Barkó úr szakadatlan
figyelemmel kísért minden mozdulatot s az arczok kifejezéséből fürkészte
a hatást. Egyszerre beszélgető csoport közé kerűlt az újság; egyik
olvasni kezdte, a többi föléje hajtott fővel hallgatta. Bizonyosan a
kinevezésről beszélgetnek, gondolá Barkó úr, s igen meg volt elégedve,
midőn látta, hogy az egyik hirtelen kiveszi a lapot a másik kezéből s
egy ideig nagy érdekkel olvas valamit. A kinevezés megtette hatását,
mondá magában Barkó úr, előjött szegletéből, s közönyös arczczal
négyszer végig sétált a beszélgető társaság előtt, elfordítva szemét,
nehogy elárulja, mintha sejtené a társalgás tárgyát. Azután elégedetten
és méltóságos tartással eltávozott a kávéházból, előbb fényes borravaló
igérete mellett meghagyva a pinczérnek, hogy a hivatalos lap mai számát
gondosan tegye el részére, ha mind kiolvasták.
Barkó úr új lakása felé indúlt, mert kérlelhetetlen nagybátyja még a
múlt este beköltözött a szabó-műhelybe, gúnyosan fölkérve a nagyságos
urat, hogy abban a nyomban méltóztassék kihurczolkodni. Barkó úr
szerencsére már gondoskodott új lakásról, s így könnyen meghozhatta
hivatásának ezen második áldozatot. Most tehát haza felé indúlt,
szerényen a mellék útczákat választva, nehogy az emberek arról
gyanúsítsák, mintha dicsősége első napján mutogatni akarná magát. De
arról nem tehetett, hogy így is közfigyelmet gerjesztett, s közeledtére
több ablak nyílt ki, mely körülmény egyedűl megjelenésének volt
tulajdonítható, nem pedig annak, hogy épen most volt a takarítás ideje.
Barkó úr leereszkedőleg veregette meg egy borzas kis fiú fejét, ki
titokban nyelvét öltögetve haladt el mellette; s miután tévedésből
magára vette és udvariasan viszonozta egy ábrándos tekintetű fiatal úr
mély köszöntését, mely valóságban az ablakon kinéző fürtös kisasszonynak
szólt: tökéletesen meg volt elégedve a hatással, melyet új rangja
polgártársaira gyakorolt. Nem is fognak bennem csalódni, – gondolá
magában Barkó úr, meghatottságtól dagadó kebellel – az ő javukra lesz
irányozva minden működésem, övék lesz éjjelem és nappalom, s nem kell
más jutalom, mint szeretet és bizalom polgártársaim részéről.
Haza érve tovább fűzte polgártársai javával foglalkozó gondolatait, s
meleg szavakba önté jóakaró szándékait és a jövőt illető fényes terveit.
A közjó lesz minden törekvésének végczélja, tisztelet és szeretet
legnemesebb jutalma, elismerés, közbecsülés mindennapi kenyere. De a
rangnak megvannak a maga kötelességei is; hallott vagy olvasott is erről
valaha valami franczia közmondást, de nem jutott eszébe; mellesleg
mondva, ha eszébe is jutott volna, nem mondhatta volna el, nem lévén
beavatva az említett világnyelv titkaiba. A ranggal járó kötelességeket
azonban szigorúan teljesíteni kell, nemcsak a hivatali működésben, hanem
a magánéletben is. A társaságot ezentúl meg kell válogatni, a méltóságot
fenn kell tartani. A jó előljáró kegyes és elnéző alattvalói iránt, de
nem keveredik közéjök, nem teszi magát mindennapivá, ha tekintélyét, a
társadalom ezen alapját, sértetlenűl meg akarja óvni. Mindenki maradjon
a maga körében, – ez az ő véleménye. Hivatalában éljen embertársainak,
legyen a közönség szolgája, de a magán életben maradjon a maga körében.
Egyetlen egy hallgatója volt Barkó úr ezen programmbeszédjének, s ez egy
hallgató nem volt senki más, mint leánya. Hanem ez legalább mély
figyelemmel ügyelt rá, mely szerencsében nem minden nyilvános szónoklat
szokott részesülni. A hatás sem maradt el, csakhogy Barkó úr
kimondhatatlan bámulatára, a lehető legkeservesebb zokogásban
nyilatkozott.
– Julcsa, leány, mit jelent ez? Kiáltott Barkó úr, hirtelen megállapodva
programmja kellő közepén, s nagy aggodalommal tekintve a zokogó leányra.
Julcsa felelni akart, de a könnyek nem engedték szóhoz jutni.
– Mi bajod van, miért sirsz kis leányom? Kérdé ismét Barkó úr, apai
felindulásában elfeledve egy pillanatra hivatalos méltóságát.
A kis leány végre nagy nehezen elnyelte könnyeit, s nagy pisszegések
közt megvallotta keserves zokogásának okát. A programm azon pontja volt
ez, mely a távolság megválogatásáról szólt s mindenkit a maga körébe
útasított. Sejté, hogy az ő körük ezentúl magasabb lesz a réginél, pedig
ebben a régiben sokan vannak, kiktől ha el kellene válnia, megszakadna a
szíve, például a Csordásék Marcsája, a Benkőék Lottija s számos más
barátnéja… és… akart még valamit mondani, de veszedelmesen elpirúlt, s
pisszegése és csuklása ismét heves zokogásban olvadt fel.
Barkó úr csendesen és jóakarólag mosolygott. Tudta ő ezt a titkot régen,
nem volt szüksége bővebb magyarázatra. Igaz, hogy régi kollégája,
Hörcsök Dániel szabómester maradt, s Károly fiával együtt, ki apja
mesterségét követte, mély örvény által választatott el egy királyi
tisztviselőtől, de ha már a fiatalok szeretik egymást, Barkó úr nem volt
az az ember, ki társadalmi formáknak feláldozza egyetlen gyermeke
boldogságát. Meg fogja ugyan kissé ijesztgetni a szerelmes fiatal
embert, de csak azért, hogy annál nagyobb legyen a gyerekek boldogsága.
A magasabb rangúak mindig emelhetnek magukhoz egyeseket az alsóbb
rétegekből, s utoljára sehol sincs megírva, hogy Károly örökre szabó
maradjon, és szerencsés házassági s családi összeköttetése által ne
juthasson magasabbra.
Ilyenformán meg is vígasztalta kesergő leányát, s félig érthető
czélzásokkal és jóakaró biztatásokkal annyira megkérlelte, hogy végre
teljesen magához tért s osztatlan figyelemmel szentelhette magát fontos
gazdasszonyi feladatának.
Mert Barkó úr nagy ünnepélyre készűlt. Másnap volt elfoglalandó
hivatalát vele együtt kinevezett kollégáival, s e nagyfontosságú
cselekmény reggeli kilencz órára volt kitüzve, a mint az inspector úr
tegnapi köszönő és tisztelgő látogatása alkalmával tudtára adta. Barkó
úr kellő díszszel szándékozott megünnepelni ez emlékezetes napot; estére
nagy vacsorát rendezett, s hosszas fejtörés után akként intézte el
meghívásait, hogy általuk némi hídat építsen, mely jelenlegi rangját
összekösse multja hagyományaival. A meghívottak zömét természetesen
rangbeli társai képezték; ezekhez csatolta még Hörcsök Dániel urat
fiával, s végre világgyülölő nagybátyját. Nem fog ugyan eljönni –
magyarázá leányának – de hadd lássa, hogy nem neheztelek rá, s mostani
állásomban sem tagadom meg rokonaimat.
A hivatali beiktatás másnap reggel szerencsésen megtörtént. Az inspector
maga elé rendelte az új végrehajtókat s hivatalos rövidséggel tudtokra
adta, hogy pontosan végezzék dolgaikat, különben irgalom nélkül el
fognak csapatni. Barkó úr valamivel több formalitást s némi
ünnepélyesebb színezetet várt ugyan, de megnyugodott azon gondolatban,
hogy a hivatalos eljárás fő feltétele a rövidség, s elhatározá, hogy
működésében ő is az inspector úr határozott modorát fogja utánozni. Meg
is kisérlette még az nap; mert az installatió után egy irnok-féle fiatal
ember azonnal kezébe nyomott egy csomó adóintést, hogy illető helyeiken
kézbesítse. Barkó úr oly természetes hűséggel utánozta az inspector úr
rövid parancsoló modorát, hogy az első nap folyamán már két öreg úr s
három özvegy asszonyság tett ellene panaszt az adóhivatalnál.
Barkó úr azonban mit sem tudott egyelőre hivatalos föllépésének ez első
eredményéről, hanem befejezve körútját, meglehetős fáradtan, porosan és
éhesen haza tért. Alkonyodni kezdett már s közelgett a díszlakoma ideje.
Juliska nagy munkában volt, egész nap sütött, főzött, s oly díszesen
terítette föl a vacsorázó asztalt, mintha valakinek a vendégek közűl
nagyon ki akarná érdemelni tetszését. Hanem ha e szándékával a fiatal
szabóra, s nem mint illett volna, az előbbkelő vendégekre czélzott,
akkor bizony kárba veszett a szép terítés, meg az asztal közepén díszlő
nagy virágbokréta, mert este felé azon izenettel köszöntött be a
konyhába egy szurtos szolgáló, hogy tiszteli Hörcsök Dániel úr, meg
Károly úrfi, de nem jöhetnek el vacsorára.
Eljöttek azonban a végrehajtók teljes számmal. Barkó úr arcza ragyogott
a büszkeségtől, midőn végig tekintett a csupa királyi tisztviselőkből
álló fényes társaságon. Volt köztük egy tönkrejutott földesúr, két
bukott kereskedő, két kiszolgált őrmester, egy felfüggesztett tanító s
négy más úr, ki azelőtt semmi határozott állást nem foglalt el a
társadalomban, hanem azon nagy kiterjedésű osztályhoz tartozott, melynek
tagjait magánzóknak szokták nevezni a fogadók vendéglajstromában. A
társaság tehát díszes volt, csak egy kissé zajos. Juliska főzte nagy
becsületet vallott, s a tönkrejutott földesúr, mint a társaság
legelőbbkelő tagja, válogatott szavakkal föl is köszönté a bájos házi
tündért, míg a fölfüggesztett tanító menten beleszeretett s utána ment a
konyhába, honnan megkarmolt ábrázattal tért vissza. A mulatság tehát
egészen a fínomabb körök módjára folyt le, s midőn a lakoma végén az úri
vendégek kissé tántorogva léptek az útczára, a négy magánzó úr közűl
kettőt határozottan a földön kellett húzni; ezen körűlmény sem szolgált
a hivatalos tekintély csorbítására, mert éjfél után két órakor senki sem
jár az útczán, s így nem is vehet tudomást a felsőség emberi
gyarlóságáról.