Elbeszélések - 10

szobájában, mint a szegletben ülő és csendesen sirdogáló kis leány.
E nehéz problemán törte fejét Lombi Loránt akkor is, midőn az éj
leszállt s a kis leány csendesen pihegve aludt a földön rögtönzött
ágyában, míg Lombi Loránt pislogó olajlámpája álmos világánál
hangjegyeket másolt egyik növendéke számára. Halkan dudolta magában a
vídám dallamot, a mint a fekete pontokat egymás után rakta alúl-felűl a
vonalakra s a mellett számolta minden képzelhető jövedelmét, melyet a
legnagyobb munka mellett képes lesz szerezni. Kevés, nagyon kevés, maga
is alig tud megélni belőle. A dallam rendkívül vidor fordulatba ment át.
Lombi Loránt halkan verte hozzá lábával a szökdelő kíséretet, szeme
lassankint elfordúlt a papirról s az alvó kis leány arczára tévedt. Mint
hasonlít anyjára! Lombi Loránt tisztán visszaemlékezett a szőke hajú,
kék szemű, vídám piros arczú leánykára, kivel gyermekkorában annyit
játszott és veszekedett. Az az idő rég elmúlt, azóta nem látta őt, pedig
szerették egymást; a mint most maga előtt újra látta gyermekében,
fölébredtek rég szunnyadó emlékei és ismét visszaképzelte magát a
gyermekkorba, s fejét a félig beírt papirra hajtva, hosszan elmerengett
a lelke előtt elvonuló képeken. Az a boldog család, melynek gyermekei
ott játszottak a kavicsos udvaron, hová lett, merre hullt szét azóta?
Mind meghaltak, senki sem maradt belőle, csak ez a szegény öreg ember,
rövid dicsősége romjaival s tört reményeivel, és ez az alvó gyermek,
kinek senkije sincs a világon kívüle, tehetetlen, élhetetlen kolduson
kívül. Szegény fakadó bimbó, mely düledező rom tövében akar megvonulni.
Mi lesz ott belőle, fog-e menedéket találni, fog-e virúlni?
Fog. Lombi Loránt hirtelen fölemeli fejét, eltaszítja maga elől a
papirost s felugrik székéről. A gondolat, mely agyába szökött,
megremegtet egész valóját. El akarja hárítani magától, de makacsul újra
meg újra visszatér. Behunyja szemét, de annál világosabban látja Csicsa
czigány mosolygó orczáját; befogja fülét, de annál érthetőbben hallja a
dupla fizetés biztató ajánlatát. Kétségbeesetten küzd e rémképek ellen –
hiába! Mind jobban, jobban körülfogják, elkábítják, magukkal ragadják.
Hasztalan igyekszik kiszabadulni a polyp karjai közűl, annál inkább
beléjök bonyolódik; hiába erőlködik kiemelkedni a dagadó hullámokból,
annál mélyebbre vonja a láthatatlan erő. Sülyed, egyre sülyed,
ellenállása mindig gyengébb, erőtlenebb, már alig küzd, a hullámok már
vállát, ajkát, szemét érintik – tekintete a falra esik, a koszorúk
némán, fájó szemrehányással intenek felé – megragadja e szalmaszálat s
végső erőlködéssel még egyszer kirántja magát a polyp karjaiból, a
hullámok öléből.
De a polyp nem ereszti martalékát, a hullámok nem adják vissza, mit
egyszer megragadtak. Lombi Loránt nehéz vergődésében elfordul a
koszorúktól s az alvó gyermekre esik szeme. A polyp karjai újra
tagjaihoz tapadnak, újra vonják, ragadják a mélységbe. Nincs ellenállás,
nincs menekvés. A hullámok összecsapnak feje fölött – határozott.
Leszedi a falról koszorúit, egymásután, gyöngéden összehajtja
szalagjaikat, még egyszer elolvassa felírataikat, még egyszer, utoljára.
Többé nem látják egymást. Azon a pályán, melyre most fog lépni, nincs
joga hajdani koszorúihoz. Nagy faláda áll a szoba legvégső szegletében.
Lombi Loránt egyenkint bele rakja koszorúit, gyöngéden s figyelmesen,
nehogy kár essék a száraz levelekben. Az utolsót is elhelyezi, jobbjával
már a láda födelét tartja – – nem, nem zárhatja el örökre szeme elől
dicsősége emlékeit – – sem az isten, sem az emberek nem kívánhatják tőle
ez áldozatot… Az alvó gyermek hosszan sóhajt álmában – Lombi Loránt
becsapja a láda födelét s bezárja lakatját.

II.
Tiszta fehér falak, zöldre festett rácsajtó, virágágyas udvar,
folyondáros tornácz, két egyszerű csinos szoba mindenesetre kellemesebb
lakás, mint egy sötét, nedves, rendetlen, szennyes barlang valami szűk
udvar legbenső zugában, és az udvaron, tornáczon, szobákban sürgölődő,
szorgoskodó, mosolygó, csevegő, tizennyolcz éves szép leány valószínüleg
nincs hátrányára semmiféle lakás díszének. Lombi Loránt kénytelen ezt
titokban bevallani, midőn hegedűjével hóna alatt belép a zöld rácsajtón,
körűlnéz a virágos udvaron, keblére szorítja az eléje futó, sürgölődő,
mosolygó, piruló leánykát.
Öt év mult el már azon nehéz éjszaka óta, melyen Lombi Loránt
sírboltjukba temette hervadt koszorúit s reájok csapta a koporsó
fedelét. Öt hosszú év, váltakozó küzdéseivel, bajaival, örömeivel,
bánatával, vígaszával, könnyeivel, mosolyaival. Lombi Loránt feláldozta
új feladatának a legnagyobbat, mije volt, feláldozta művészi
büszkeségét, önérzetét, önbecsülését s az áldozat következményeit
viselte hősi lélekkel, bölcs megadással. Lemondott igényéről az emberek
bámulatára, a köztisztelet adójára, lemondott méltóságáról, a művészi
név varázsáról; szerényen meghúzódva járt az útczán s csupán akkor,
midőn dolga kívánta; visszavonult közelebbi ismerőitől s ha véletlenűl
találkozott velök, szégyenkező alázattal emelt kalapot előttük. Nem volt
meg azon vígasztalása, mint a leköszönt királyoknak, kiket a
magánéletben is átövez a régi fény varázsa, ő nemcsak lemondott régi
dicsőségéről, hanem meg is tagadta multját, önmagát; a régi nagy művészt
bele temette oda a nagy ládába, a hervadt koszorúk közé, itt a földön
már csak a Csicsa Miska bandájának első hegedűse járt és muzsikált.
Nehéz volt a lemondás, kínos volt az áldozat, de lassankint megjött a
kárpótlás. A kis Mariska jó gyermek volt, jó gyermekből szép leány lett,
szép leányból ki tudja még mivé lehet? Lombi Lorántnak ő hozta meg a nap
melegét, a virág illatát, mindent a mi fényes, mosolygó, kedves. A mint
a gyermek növekedett éveiben, fejlett szépségében, jóságában,
kedvességében, úgy fiatalodott Lombi Loránt korban, erőben, kedvben,
fürgeségben. Mintha különböző pontokról egymás felé közelednének, hogy
végre egy mosolygó, virágos, verőfényes ponton egymásra leljenek… Mi
lehet az a mosolygó, virágos, verőfényes hely…? Lombi Loránt nem
kérdezte, nem is gondolt rá, de ösztönszerűleg, öntudatlanul
folyton-folyton haladt feléje… A hervadt koszorúk pedig feledve pihentek
elzárt sírboltjukban.
Mióta Lombi Loránt közönséges emberré lett s mindennapi kenyérkereset
után járt, azóta kezdett valamit adni a jólétre és kényelemre is,
melyekkel hajdani olympusi fenségében nem sokat törődött. Most már
szeretett jól ebédelni, ebéd után kényelmesen elpihenni, nyáron a
virágos udvar lugasában, télen a jó fűtött szobában. Mindezen prózai
kedvtelésekre a kis Mariska szoktatta, eleinte hízelgő kérlelésekkel
biztatva, hogy tegye meg ezt vagy azt, az ő kedvéért, ha nem másért.
Lombi Loránt tehát megtette először Mariska kedvéért, aztán a maga
kedvéért – szóval lassankint oly prózai köznapi emberré vált, hogy
lehetőleg jól és kényelemben akart élni, és rendes munka által
megszerezni azt, a mi erre a jó és kényelmes életre szükséges.
– Mennyi változás! gondolá magába Lombi Loránt, elhelyezve a szobába
hegedűjét s az ajtóból szemével kísérve az esteli készítésében
szorgoskodó leány sürgő-forgó alakját. Mily varázs lehet az, melylyel e
leány úgy átalakított engem? Mily erő az, mely úgy ragad feléje s mégis
oly titokszerűen elriaszt sokszor mellőle? Úgy szeretném az apa
gyöngédségét, párfogását tanúsítani iránta – és nem tudom. Elfogult
vagyok mellette, zavarba jövök, mint a gyermek… Mi ez? Mit jelenthet ez?
Még többször is feltette volna magának e kérdést, hanem Mariska, kit
elmélkedése alatt folytonos figyelemmel kísért, e pillanatban erősen
elpirúlt s nagy buzgósággal kezdte fújni a konyha tüzét, hogy legyen
mire fognia pirulását. Lombi Loránt észrevette a pirulást, s ugyanazon
pillanatban szemébe tünt a tornáczon, épen Mariska lesütött szemének
irányában, egy fiatal ember alakja. Ha a leány elpirul és közelében
fiatal ember áll, nem lehetetlen, hogy a kettő közt okozatos összefüggés
van. Lombi Loránt erős nyilalást érzett szívében és e pillanat gyors
feleletet adott fennebi kérdésére, melyet annyiszor hasztalanúl tett föl
magának.
Nem, nem, esztelenség! A mily villámmódra ötlött agyába e felelet, oly
megdöbbentő sietséggel igyekezett azt onnan ismét elriasztani. Őrültség
még a gondolat is. Nem akar vele foglalkozni, ideje sincs rá, ez a
fiatal ember az ő vendége, legjobb legkedvesebb tanítványa, kiből még
valódi művészt fog nevelni. Elébe siet, mohó szorgoskodással bevonja a
szobába, beszél, enyeleg vele, s talán észre sem veszi, hogy azalatt
folyton tekintetét lesi, folyton azon töprenkedik, vajjon ő volt-e oka a
pirulásnak.
A vacsoránál lázas jó kedve van, nevetgél, tréfál, beszél, egyre beszél,
mintha valami alkalmatlan gondolatot akarna agyon beszélni. De ez
alkalmatlan gondolat mindegyre visszatér, akárhogy kergeti, nem szabadúl
meg tőle. Beszél közömbös dolgokról, a napi eseményekről, növendékeiről,
Csicsa Miskáról – – s mikor már azt hiszi, tökéletesen megszabadult
üldöző kísértetétől, akkor kapja rajta magát, hogy lopva, mohón lesi a
fiatalok szemét, ajkát, kezét, nem intenek, nem sugnak, nem adnak-e
valamit egymásnak…?
Őrültség, őrültség… Majd ha egyedűl lesz, ha elég ideje lesz, szemébe
néz ennek a bolondos kísértetnek, s higgadt megfontolással, józan
okoskodással adja ki neki az útat. A vacsorának vége van, a vendég
eltávozik, Lombi Loránt forróan megszorítja kezét, aztán hátra dűl
székében s könnyed hangon mondja Mariskának, kísérje ki ő a vendéget.
Egyszerre csak megint rajta kapja magát, hogy a szoba ablakánál van s a
félig félre vont függöny megől leskelődik… Mire leskelődik, miért
leskelődik…?
Egyedűl vagyunk, gondolkozzunk most higgadtan, megfontolva, te
szerencsétlen őrjöngő! Mi az, szerelmes vagy? Nem vagyok, nem vagyok,
nem akarok lenni… Mért leskelődöl hát…? Mert féltem őt… Félted? Kitől
félted…? Nem az-e rendeltetése, hogy szeressen, nővé legyen?… Nem
engedem, nem élhetek nélküle… Vedd el hát te őt… Őrültség… Miért volna
ez oly nagy őrültség? Nem történik-e mindennap száz meg száz ilyen
házasság…? Hány éves vagy?… Ötvenöt… És ő…? Tizennyolcz… Őrültség,
őrültség! Nem akarok többé rá gondolni.
Igen ám, ha az akarattól függne ez. Ha ez a kínzó vendég előbb
megkérdezné, szívesen látják-e? Nem vár ez hívást, nem szorúlt
kínálásra, épen nem szemérmes vendég. Bemegy a zárt ajtón, belopózik a
csukott ablakon, s a hová egyszer befészkelődött, pusztít, rombol,
emészt ott; ha elküldöd, ha kidobod, visszamegy. Nem bánja ő, akármilyen
a szállás: új-e vagy ócska, tiszta-e vagy ronda, világos-e vagy sötét,
mindegy az neki, helyén van akárhol, talál pusztítni, gyötörni valót
mindenütt. És még ha egyedűl járna! De nem, másokat is hoz magával, hadd
segítsenek neki romboló munkájában. Az az ismert zöld szemű szörnyeteg
sarkában van mindenütt, vele megy mindenhová, tanyát üt vele minden
hajlékban. Lombi Loránt is megismerte mind a kettőt; hiába okoskodott,
hiába fontolgatott, mondhatta magát őrültnek, kereshetett akárhol józan
érveket: a kínzó vendégek szállást vettek nála s nem hagyták el többé.
Ott voltak vele nappal, a mint sorra járta házait s leczkéket adott
növendékeinek. Akárhogy magyarázta a zene titkait, akárhogy verte
kézzel-lábbal a taktust; minden accordban az egyik csalogató hangját
hallotta, minden hamis trillával a másik rikácsoló hangja kiáltott
fülébe. Egy–kettő, hátha mégis szeretne – egy–kettő – őrült gondolat;
egy–kettő, gyorsabb ütemben – hozzám vonhatná a hála is – egy–kettő
forte, fortissimo – ne olyan hamisan – vajjon kire gondol most –
egy–kettő – piano – szegény öreg, ne álmodjál szerelemről… Ott voltak
vele elmaradhatatlan vendégei esténként, midőn a város nyilvános
kertjében Csicsa Miska bandájában húzta a keringőket, csárdásokat a
tánczra vágyó fiatalság talpa alá… Hogy összeillenek a tánczoló párok,
fiatal fiatallal, tánczos tánczosné közt alig van egy pár évnyi
különbség… a mint el-elsuhantak előtte a lihegő, kipirúlt, mosolygó
alakok, feszült figyelemmel leste valamennyinek arczát, tartását,
mozdulatait, s számította mindegyiknek életkorát… hahaha! rikoltott
fülébe gyötrő vendége, nézd ezeket, kik oly édes mámorral simulnak
egymás keblére, mind ifjak, mind az élet virágjában vannak – virág
virágra hajlik – száraz kóró vagy te, nem a virágok közt van a te
helyed… és húzta, húzta lázasan a vidám, csapongó, szökellő tánczzenét,
hogy az egész bandát magával ragadta és Csicsa Miska kénytelen volt nagy
megelégedéssel bevallani, hogy ilyen első hegedűsnek a dupla fizetés se
sok.
Több héten át tartott ez a gyötrelmes állapot, Lombi Loránt érezte, hogy
ereje napról-napra fogy a küzdelemben. Növendékeit egészen
kétségbeejtette a gyors tactus-veréssel, a nyilvános kertben pedig
minden este valóságos őrjöngő tánczokat járatott a város tisztességes
fiatalságával, úgy hogy végre Csicsa úr is megsokalta első hegedűsének
ifjui hevét. Ha Csicsa úr megsokalta, Lombi Loránt valósággal roskadozni
kezdett alatta. Amaz est rettentő felfedezése óta nem ismerte többé a
nyugalmat. Kínzó vendégei éjjel-nappal lelkén ültek, csábítgatták,
ijesztgették, hevítették, lehűtötték, biztatták, leverték. Nyugodt,
türelmes modora, mely hajdani művészi méltósága helyét pótolta, most
eltünt; izgatott, kapkodó, tűrelmetlen lett; maga sem tudta tisztán,
mire, miért? Napról-napra mélyebben elmerült a vén szerelmesek
boldogtalan állapotába, mely minden boldogtalanság között a
legszomorúbb, mert mindenki előtt nevetséges s csak annak szomorú, ki
benne van. Segítni kell e kínos helyzeten, véget kell vetni a
szakadatlan gyötrelmeknek – Lombi Loránt érezte ezt s elhatározta, hogy
minél előbb meg fogja tenni.
A kis Mariska, a milyen gondtalan, könnyű kedvű, vidám leányka volt,
semmit vagy igen keveset vett észre gyámatyja szenvedéseiből. Legfölebb
annyit sejtett, hogy kellemetlenségei voltak növendékeivel, vagy
elbágyadt a hosszas éjjeli muzsikálásban. Aztán neki is voltak gondjai,
apró, könnyű gondocskák ugyan, de egy tizennyolcz éves leányka még
nagyra, sokra tartja az ilyesmiket. Az a fiatal ember, ki ama nevezetes
estén oly áruló és nagy következményű pírt idézett arczára, azután is
sokszor gyakorolta e festési tehetségét, s Mariska el nem tudta
gondolni, hogy gyámapja ilyenkor miért lesz sokkal izgatottabb és miért
oly szeszélyes szegény Beregi Lőrincz iránt, a ki pedig a
zongora-művészetben a legkedvesebb tanítványa volt s igen derék
tisztességes fiatal ember?
Megtudhatta nemsokára azt is, midőn gyámapja mintegy négy héttel a
sokszor emlegetett nevezetes est után, délután, épen mikor valami
lakodalomba készült muzsikálni, úgy meghúzta hegedűje húrjait, hogy
valamennyi elpattant, és Mariska a nagy pattogtatásra ijedten rohant az
udvarról a szobába.
– Megyek, hozok friss húrokat, mondá Mariska készségesen.
– Nem kell, ne hozz, felelt Lombi Loránt, ágyra dobva hegedűjét. Nem
megyek el a lakodalomba.
– Nem? álmélkodék Mariska. De hogy fognak tánczolni első hegedűs nélkül?
– A hogy tudnak, mondá Lombi Loránt mogorván. Ki nem állhatom a
lakodalmakat.
Mariska néma bámulattal nézett gyámapja boszús arczára. Nem mert szólni,
csak úgy magában gondolá, hogy a lakodalmak iránti gyűlöletben nem
osztozik vele. Különben ebbeli véleményének nemsokára kifejezést is
adhatott, még pedig sokkal meglepőbb módon, mintsem előre gondolta
volna.
– Hát te szereted a lakodalmakat? kérdé Lombi Loránt vontatva. Látszott
arczán, mily hosszas benső küzdés előzte meg az egyszerű kérdést.
– Igen, felelt Mariska félénken.
– Szeretnél tánczolni valami lakodalmon? kérdé Lombi Loránt perczenként
növekedő izgatottságtól reszketve.
– Igen, felelt Mariska, csodálkozva e váratlan kérdés s gyámapja
rendkívüli zavara fölött.
– Szeretnél tánczolni a te lakodalmadon? kérdé Lombi Loránt, tökéletesen
elvesztve józan eszét.
Nincs az a tizennyolcz éves leány a világon, a ki ne óhajtana minél
előbb tánczolni saját lakodalmán, és mivel Mariska sem volt valami
különös teremtmény, hanem csak olyan leány, mint a többi, feltehetjük
róla, hogy semmi kifogása sem lett volna efféle mulatság ellen. Szólni
azonban nem szólt semmit, csak fülig elvörösödve és kötényén keresve
valami igazítni valót, sütötte szemét a földre.
– Szeretnél férjhez menni? kérdé Lombi Loránt.
Mariskának most már halántéka is piros színben égett s szemét a világ
minden vőlegényeért sem emelte volna fel a földről. Épen ezt kérdezte
tőle tegnap négyszem közt a tornáczon Beregi Lőrincz is, míg gyámapja a
nyilvános kertben tánczoltatta a város mulató ifjúságát. Tegnap is így
pironkodott és sütötte le szemét a földre, s akárhogy esengett szegény
Lőrincz, mégsem felelt egy árva szóval sem. Ki tudja, hátha most ezen az
úton akar választ nyerni kérdésére? Most már talán mégis felelhetne,
gyámapjától csak nem fogja szégyelni magát.
Midőn tehát Lombi Loránt még egyszer s nyomatékosabban ismétlé előbbi
kérdését, Mariska kissé oldalt arczába pillantott, s aztán hirtelen újra
lesütve szemét s még jobban elpirulva, gyorsan igent bólintott fejével.
– Mariska – mondá Lombi Loránt megragadva a piruló leány kezét –
emlékszel-e még a napra, melyen hozzám jöttél? Tudod-e, hogy azon az
éjjelen, melyen először aludtál födelem alatt, megfogadtam, hogy neked,
boldogságodnak szentelem életemet, és megtettem éretted a legnagyobb
áldozatot, melyet a világon senkiért és semmi másért meg nem tettem
volna? Mondd Mariska, adtam-e okot, hogy fogadásom szegéséről
vádoljanak? Megtettem-e mindent, kész voltam-e minden áldozatra, hogy
téged boldoggá tehesselek?
Mariska felelet helyett némán meghajolt s hálásan megcsókolta kezét. Az
öreg szerelmes későn kapta el kezét a szeretetnek ezen gyermeki
nyilvánulása elől, kárpótlásúl azonban közelebb vonta magához a még
mindig piruló leánykát.
– Szeretsz-e engem Mariska? kérdé Lombi Loránt a delirium legnagyobb
fokán.
– Igen, tiszta szívemből, felelt Mariska ártatlanúl.
– Akarsz-e boldoggá tenni? kérdé tovább az eszeveszett ember.
– Legforróbb óhajtásom ez, volt a gyanútlan felelet.
– Akarsz-e nőm lenni?
Igen, kimondta e szavakat, tisztán, érthetően kiejtette; Mariska jól
hallotta, de nem akart fülének hinni. Azt hitte, gyámapja nyelve botlott
meg vagy az ő érzékei kápráztak el. Ijedten, csodálkozva nézett Lombi
Loránt arczára. Ez a színéből kikelt, sápadó és piruló arcz, ezek a
remegő ajkak, ez a félő, reménylő tekintet – ezek mindent
megmagyaráztak, egy pillanat alatt mindent világossá tettek. Igen, ez
szerelem, őrjöngő szerelem volt – a nő szeme megismerte, megértette azt.
– Akarsz-e nőm lenni? kérdé Lombi Loránt másodszor.
Az első kérdés a gyermeket ijesztette meg, a másodikat a nő hálája és
szánakozása hallotta. Egy pillanat munkája volt az átalakulás, egy
pillanat alatt rohantak el a leány szeme előtt gyámapja jóságának,
áldozatainak, szeretetének képei, egy pillanat elég volt, hogy szenvedő
arczán keresztűl szívébe lásson s elolvassa benne a kínok könyvét, és
egy pillanat elég volt arra, hogy megfeleljen a kérdésre.
– Igen.
Mennyi lemondás, mennyi önfeláldozás, mennyi hála és mennyi keserűség
volt ez egy szóban, azt nem árulta el sem hangjának reszketése, sem
halvány ajkának vonaglása.
De félénken elvonúlt az öreg ember mellől. Gyámapja keblére gyanútlan
bizalommal simúlt, a vőlegénytől riadtan húzódott. Parancsolhatott
eszének, parancsolhatott szívének, szemének, arczának, hangjának; de nem
uralkodhatott az önkénytelen irtózáson, mely megragadá és megreszketteté
egész valóját.
Lombi Loránt mindezt nem látta. A hosszú láz, mely hetek óta gyötörte,
tetőpontját érte el, deliriumában nem látta a valót, egyedűl csak a
lázálom képeit, és ezek a képek mosolygó boldogságot, tiszta kék eget,
verőfényes pázsitot mutattak lelki szemének. E hangulatban tölté el a
napot, e hangulatban búcsúzott el éjszakára menyasszonyától…
Menyasszonyától… szinte megrezzent, midőn kiejté e szót; vajjon a
boldogságtól vagy gonosz előérzettől rezzent meg? Ezen töprenkedett
egész este, mióta elvált Mariskától s boldog jó éjszakát kívánt neki… A
szerelmi vallomás első láza elmúlt már, higgadtan, nyugodt
megfontolással akart elmélkedni jövendő terveiről. Egyedűl volt,
gondolkozhatott… Egyedűl? Nem, nem egyedűl, megfeledkezett régi
vendégéről, de ez nem feledkezett meg róla. Az éj csendjében ismét
beszélni kezdett, eleinte halkan suttogva, aztán mindig hangosabban,
hangosabban kiáltva és kaczagva. El akart merülni édes gondolataiba, a
jövő szép terveibe, de a kiállhatatlan kiabálás, kaczagás nem hagyott
neki békét, szétkergette legédesebb gondolatait, kényszerítette,
követelte, hogy rá hallgasson. Utoljára is kénytelen volt vele. És
mentől feszűltebben figyelt rá, annál inkább elszörnyedt a nagy
őrültségen, melyet ma oly könnyelműen elkövetett. Hisz ez a leány nem
szereti, nem szeretheti őt; csak a hála kényszerítette arra, hogy
kérését meg ne tagadja. Szíve másé, mást szeret, azon ifjut, ki lángoló
pírt tudott varázsolni arczára, s talán most is, álmában ennek nevét
rebegik vágyó ajkai.
A féltékenység kínzó réme nem engedte nyugodni. Meg kell győződnie, még
ez éjjel mindenről bizonyossá kell lennie. Meg fogja lesni álmát, ki
fogja kutatni rejtekeit. Halkan, tolvajléptekkel, a szoba felé lopózott,
hol Mariska aludt. A lakás két szobából állt, közben volt a konyha. Ezen
kellett áthaladnia, a sötétben csak tapogatózva mehetett, itt is – ott
is megbotlott valamiben, utoljára valami széles kemény bútor állotta el
útját, nem tudta merre van az ajtó, meg akart fordulni, elcsúszott és
homlokát erősen oda ütötte a kemény bútor éles szögletébe.
Sokáig feküdt aléltan a földön. Mire magához tért s tévedező szemével
zavartan nézett körűl szokatlan környezetében, már hajnalodott s a
konyhaajtó fölött levő ablakon vidám kelő nap küldé be sugarait. Lombi
Loránt nehezen feltápászkodott fekvéséből, sokáig kellett gondolkoznia,
míg tisztán megismerte, hol van, hogyan jutott ide. Megnézte a kemény
bútordarabot, melynek éles szögletétől még most is sajgott homloka.
Ráismert; rég el volt rejtve, rég el volt feledve, de azonnal ráismert.
Ebben a nagy faládában rakta el egykor, egy gonddal terhes éjszakán,
hajdan legdrágább kincseit. Hogy elfeledkezett róluk, milyen hálátlan
volt hozzájok! Vajjon mi lett azóta belőlük?
A megrozsdásodott kulcs még mindig a lakatban volt. Kinyitotta a láda
födelét s bele nyúlt. A száraz levelek zörögtek érintésére, sűrű
porfelleg emelkedett ki belőlük. Kivette a legfelső koszorút; alig
maradt még egy-két levele, de megismerte; szalagja megsárgúlt,
megzöldűlt, de elolvasta. És így kiszedte valamennyit egymás után, s míg
ezt tevé, visszaemlékezett az éjszakára, melyen nehéz küzdelmek után
megvált dicsősége emlékeitől s elzárta szemei elől. Mennyi minden
történt azóta, mennyire megváltozott azóta minden, megváltozott ő maga
is. Vissza gondolt azon éjszakára és az elmúlt estére… s a kezében
tartott koszorú reszketni kezdett és a nehány megmaradt levél zörögve
hullt a földre. Mit mondtak a hulló, zörgő levelek? Lombi Loránt jól
értette és pirulva sütötte földre szemét. Azon éjjelen, midőn e
koszorúkat a ládába rakta, azt vélte, a legnagyobb áldozatot hozza,
lemondva művészi önérzetéről, hogy a véletlenűl hozzá kerűlt gyermek
sorsáról gondoskodjék – – – most azt zörögték a száraz levelek: mondj le
nagyobbról is, mondj le őrült szerelmedről is, ha nem akarod, hogy első
áldozatod hiába való legyen, hogy az a leány, a kinek kedvéért váltál
meg tőlünk, most boldogtalanná legyen… Azt mondták a zörgő levelek:
hervadt koszorú hervadt főhöz illik, maradjon a virág az ifjúságnak…
Egészen megreggeledett már, mire Lombi Loránt valamennyi koszorúját
kiszedte s mindnyájától meghallgatta a viszontlátás üdvözletét. –
Mennyire szégyelte magát a szemrehányásokra, melyeket régi hű barátaitól
hallott. Hová jutott, milyen nevetségessé lett, mily boldogtalanná tett
volna egy szegény gyermeket nevetséges szenvedélyével. Mióta ismét
koszorúi közt volt, tökéletesen visszanyerte régi méltóságát, mint azon
időkben, mikor még csipkés szegélyű kendőjében fogadta leereszkedőleg a
köztisztelet nyilvánulását. Egyszerre felszökött ismét azon olympusi
magaslatra, hova nem érnek el az apró emberi szenvedélyek. Művész lett
újra, régi büszkeségével és önérzetével, s igen könnyűnek tartá most,
feláldozni szerelmét azon gyermek boldogságáért, a kiért valaha
nagyobbat is fel tudott áldozni: büszkeségét és koszorúit.
Felnyalábolta a koszorúkat s szobájába vitte; apró szegeket ütött a
falba s rendben egymásután felaggatta koszorúit, úgy mint valaha voltak.
Tisztában volt egészen magával, tudta mit fog tenni és nem fájt a szíve.
Nem fájt a szíve, midőn a felébredő és félénken közeledő leánykának
tudtára adta, hogy tegnapi szavait tulajdonképen nem magáról, hanem
Beregi Lőrinczről értette, és a meglepetés, ijedtség és öröm közepette
sírva fakadó Mariskát kézen fogva a nevezett fiatal ember karjaiba
vezeté. Nem fájt a szíve, midőn tudtára adá Csicsa úrnak, hogy megszűnik
a banda első hegedűse lenni, s az álmélkodó s már-már tripla fizetést
igérő barna férfiúnak minden kérlelésére csak azzal felelt, hogy
visszalép s utoljára saját gyámleánya lakodalmán fog szerepelni, nehogy
az ünnepélyes napon hiányos legyen a banda működése. Nem fájt a szíve,
midőn megjött a boldog menyegző napja, vidám vendégsereg forgolódott a
sátorrá alakított udvaron s Harcsa Mihály özvegye is megjelent kőkorbeli
főkötőjével; midőn megkezdték a menyasszony-tánczot, és ő ott húzta a
bandában s szemével kísérte a szép menyasszony boldogan lejtő alakját;
nem fájt a szíve, midőn az ifjú pár elbucsúzása előtt még egyszer
letérdelt előtte, áldását kérve s a vendégsereg nagy riadozásai közt
haza tért, ő meg visszavonúlt most már megint magányos szobájába,
hervadt koszorúi közé… Nem fájt a szíve, vagy ha fájt is, nem tudta meg
azt senki… A ki ezentúl a nyilvánosság előtt megjelent, az ismét Lombi
Loránt volt, a büszke önérzetes művész, csipkés szegélyű nagykendőjében
és méltóságos kopottságával, a ki megkívánja, hogy menetközben az
emberek utána tekintsenek és nevezetesség gyanánt mutogassák az
idegeneknek, elfeledve azt, hogy valaha Csicsa Miska bandájában
muzsikált.


MALÁTA ÚR KARÁCSONYFÁJA.
Hogy a legjobb akarat sem talál mindig kellő meltánylásra, és az emberek
irígysége, mondhatni gonoszsága félre magyarázza a legtisztább szándokot
is: olyan igazság, melyet Maláta úr napjában többször szokott nagy
keserűséggel és búskomoly sóhajtással ismételni. Van oka rá, önmagán
tapasztalja mindennap. Ha nem tartoznék nagyszámú erényeinek díszes
seregébe az emberiség nagy hőseit formáló legfőbb erény, a szívósság: az
üldözött Maláta úr már régóta magányba vonúlt volna a nyilvánosság
színpadáról, melyen évek óta szerepelt zsíros bevételek és állandó
piszszegés mellett. De mivel Maláta úrban tetemes mértékben burjánzott a
hősalkotó szívósság plántája, megmaradt működése színpadján, szánakozó
sóhajjal zsebre rakta a zsíros bevételeket és nagylelküleg ignorálta az
elégedetlen fizető közönség füttyeit.
Megszokta már, hogy balra magyarázzák minden tettét; annyira megszokta,
hogy már nem is iparkodott ellenségeit – és ezekhez tartozott az egész
világ – szándékainak kristály-tisztaságáról meggyőzni. Megelégedett
azzal, ha öntudata nyugodt volt és a kamatokat pontosan fizették adósai.
Egyébbel nem törődött, mint nem törődik a ragyogó nap azzal, ha némely
finnyás arczbőrü és gyönge idegzetü ember kiállhatatlannak tartja éltető
és melegítő sugarát.
Ilyen jótékony és melegítő nap gyanánt ragyogott Maláta úr azon
égbolton, melynek széles láthatára magába zárja az emberiség sokkal
nagyobb részét, azt a részt, mely pénz dolgában meg szokott szorulni.
Ennek az égboltozatnak csillagrendszerében tündökölt Maláta úr napja
központ gyanánt; az apróbb bolygók és álló csillagok, melyek körülötte
csoportosultak, tőle nyerték a fényt, vele egyetértve ragyogtak és
melegítettek a hálátlan földlakók számára. Nagy volt az áldás, melyet az
emberiségre árasztottak, gazdag volt a tenyészet, melynek jótékony
befolyásuk életet adott. Dúsan hajtott az inség gabonája, gyönyörűen
fejlett a kétségbeesés virága, gazdag szüretet adott a tönkrejutás,
nyomorúság, földönfutás szőlőtője, pazarul hullatta gyümölcsét a
becstelenség, öngyilkosság gyümölcsfája. És mind ennek daczára akadt
elég hálátlan ember, ki panaszkodni mert a nap melege miatt, és ernyőt