Elbeszélések - 11

feszített ki feje fölé sugarai ellen.
Ez elégedetlen és hálátlan emberek közt bizonyára a legelégedetlenebb és
leghálátlanabb volt valami Bokros nevű ember. Soha sem tudta annyira
vinni, hogy a határozatlan «valamik» csoportjából kiemelkedjek s
«valaki» legyen belőle. Teljes életében megmaradt abban a jelentéktelen
osztályban, hol az együgyüség kopott köntösét a becsületesség foltjaival
szeretik tarkázni. Természetes ellenségei ezek mindenkinek, a ki a
többiek közül kiemelkedik, a kit érdemei miatt gyűlölnek, rágalmaznak,
üldöznek.
Maláta úrnak is természetes ellensége volt ez a valami Bokros nevű
ember. Rágalmazta életében, boszantotta halálával. Kizsákmányolta
jóságát, elköltötte pénzét, visszaélt nagylelkűségével, szidta, üldözte,
uzsorásnak káromolta. Pedig mit tett vele Maláta úr? Semmit, épen
semmit, a mi a törvény legkisebb betűjét is kilódíthatná helyéből.
Sokszor mondta nyájas mosolylyal a dühtől tajtékzó Bokros nevű ember
szemébe: tessék, vigye a törvényszék elé; bizonyítson rá
törvénytelenséget, ha tud, ha mer. A Bokros nevű ember csak
panaszkodott, átkozódott, de annyira nem vitte a vakmerőséget, hogy
hálátlanságára a törvény szentesítését merje arczátlanúl követelni. Nem
is lett volna tanácsos. Maláta úr tudta jól, hogy a jog az ő részén van,
nem hiába tanulta négy éven át a törvényt kitartó szorgalommal, nem
hiába állta ki belőle a vizsgálatot kitünő kalkulussal.
Mikor a végzet együvé hozta e két embert, bizonyára azon szeszélyes
ötlete volt, hogy a két legnagyobb ellentétet szembe állítsa egymással,
és így mutassa meg élő példával a nagy különbséget érdem és
érdemetlenség, tehetség és tehetetlenség, nagylelküség és hálátlanság
között.
Maláta úr saját erejéből indult neki a világnak, nem volt senkije, a ki
segítse, támogassa. A maga lábán járt kezdettől fogva és azért talpát
úgy hozzá idomította mindenféle ösvényhez, hogy a leggöröngyösebb,
legtekervényesebb, legkeskenyebb, legsikamlósabb helyeken sem botlott,
bukott, csúszott el soha.
A Bokros nevű ember szüleitől kapott nevelést, tőlük örökölt nevet,
vagyont, elavult fogalmakat és szokásokat és minden út közül csak
egyetlen egyet ismert, az egyenes útat, melyet az együgyüek hiú
önámítással szeretnek a becsületesség útjának nevezni.
Maláta úr tudományt szerzett, tudományát az emberiség javára használta,
viszálkodásaikban tanácsadójuk volt, pöreiket elintézte, pénzeiket
fölszedte és megtartotta, nehogy a könnyelmű emberek elpazarolják vagy
rosszra használják. Eszével, ügyességével szép vagyont szerzett, de
pénzét nagylelküleg embertársai javára használta. Kileste, hol van
pénzben hiány, hol van szükség kölcsönre, és ott azonnal megjelent
jótékony geniusként, s önzetlen segélyeért nem kívánt egyéb jutalmat,
mint egy meleg kézszorítást és százhusz perczentet. Sőt az emberiség
iránt lángoló szeretete annyira vitte, hogy nem elégedett meg a maga
nyújtotta segélylyel, hanem másokat is hasonló magasztos jótékonyságra
buzdított: összeköttetésbe lépett, szövetségget kötött velök; egyesült
erővel kutatták ki szükségben szenvedő embertársaikat, hogy a meleg
kézszorítás és százhusz perczent jutalma mellett segélyt vigyenek
számukra. Valódi jótékonyczélú titkos társaságot szervezett; minden
osztályban, minden társaságban állított föl kegyes szívű védangyalokat,
mindenfelé küldött jótékony portyázókat… és így gyakorolták egyesült
erővel a jótékonyság, jótállás, emberszeretet, óvatolás, irgalmasság,
végrehajtás nemes erényeit.
A Bokros nevű ember ódivatú modorban akart gazdálkodni, vetni és aratni;
botorul kitette magát a felhők szeszélyeinek, a nap makacsságának, a
fagy, jég, zápor véletlen ötleteinek, a hörcsök, egér s egyéb mezei és
házi állatok oktalan vágyainak. Nem tudott eszével uralkodni sem az élő,
sem az élettelen természeten; azt hitte, elég a munka és szorgalom… és
egyre vesztett, pusztult, bukott; mentől inkább igyekezett kimenekülni,
annál mélyebben bele bódult a zavarba, segélytelenségbe, tehetetlenségbe
és a jótékony emberbarátok karjaiba, melyeket vastag hálátlansággal
uzsorának káromolt.
Maláta úr becsülettel és önfeláldozással szerzett pénzét, a
társadalomban kivívott tisztelt és előkelő állását szokott
önzetlenségével csupa nagy és nemes czélra használta. Fényt űzött, hogy
elősegítse az ipart és kereskedést; arany karpereczeket vett a
tánczosnőknek, hogy lendítsen a művészeten; futtatott a lóversenyeken,
hogy előmozdítsa a hazai lótenyésztést. Sebesültek, árvízkárosultak,
rabok, árvák számára hangversenyeket, bálokat rendezett; minden
gyűjtésben, minden bizottságban, minden politikai és társadalmi
mozzanatban tevékeny részt vett; és ha egyik-másik adósa kétségbeesésből
öngyilkossá lett, árvái részére jótékony gyűjtést rendezett s az
aláírást megnyitotta öt forinttal.
A Bokros nevű ember botorúl megházasodott, gyermekeit hiú
nagyravágyásában neveltette, kitanította, s a mi vagyonát a fagy, jég,
zápor s elemi csapások, a hörcsök, egér, uzsorás és egyéb mezei és házi
állatok meghagyták, reájuk költötte, egyiket eltemette, a másikat
kiházasította, a harmadikat megutaztatta, és bárgyú fejével azt hitte,
polgári kötelességet teljesít, ha családot alapít, gyermekeket nevel,
maga pedig koplal, izzad, fárad és semmiben sem vesz részt, a miről a
hírlapok tudósítói meg szoktak emlékezni.
Maláta úr nagylelkű szánakozással és nemes lemondással fogadta az
emberek irígységét, bántalmait, gúnyjait. Vérzett szíve, ha látnia
kellett, mint ferdítik el legmagasztosabb tetteit a gonosz nyelvek, mint
szidalmazzák uzsorának jótékony segélyeit: de a nagy lelkek legszebb
vonását, a megbocsátást, soha sem homályosíthatta el lelkében az
irígység fekete fellege. Kész volt bármely pillanatban segélyére sietni
leghalálosabb ellenségének is, százhusz perczent és két biztos jótálló
mellett. Sőt még azt sem várta be, hogy őt keresse föl; nemes lelke nem
akarta ellenségét maga előtt megalázva látni. Maga kinálta a segélyt,
hol szükséget és biztos jótállót látott, s ha adósainak bútorait
árvereltette, őszintén szíve mélyéből meleg könnyet hullatott a
könnyelmű ember szerencsétlensége fölött.
A Bokros nevű ember elégedetlen volt magával, az éggel, az emberekkel;
panaszkodott mindegyik ellen, de a mi legfőbb, valódi bősz dühvel kelt
ki legnagyobb jótevője, Maláta úr ellen. Pedig ennek köszönhette, hogy
obscurus ember létére igen díszes ismeretségi körre tett szert, mely
törvényszéki bírákat, képviselőket, tanárokat, fínom és tudományos
férfiakat foglalt magában. De a Bokros nevű ember hálátlan szíve csak
gyűlöletet, átkot és rágalmat szórt e tiszteletre méltó előkelő urak
ellen, s mégis megfoghatatlan módon egyre társaságukat kereste.
Ezt a két nagy ellentétet hozta egymással össze a végzet szeszélyes
ötlete. Egyrészről a tehetség, másrészről a gyámoltalanság, egyfelől a
jóakarat, másfelől a hálátlanság, egyfelől a lelki fenség, másfelől az
aljasság állt egymással szemben, nemcsak képletileg, hanem valósággal,
tettel és szóval, Maláta úr fényes, kényelmes lakában.
Kívül csikorgó hideg volt, a sivító szél megbolygatta a háztetők
hóparókáját, a fagyott útczán egyre-másra siklottak és buktak el emberek
és lovak. Benn a szobában pattogva sziporkázott a kandalló vidám tüze,
Maláta úr fenséges öntudattal melengette hátát és szerencsésen
meghiusította az előtte álló kopott, kétségbeesett alak rosszlelkű
törekvését, hogy a hideg borzongatás kellemetlen érzését ízleltesse meg
vele.
Pedig ez a kopott, kétségbeesett alak, a Bokros nevű ember minden lehető
módot megkísért, hogy Maláta úr tiszteletre méltó hátán hideg borzongást
szalaszszon végig. Beszél égről, pokolról, átokról, nyomorról, vérről,
gyilokról s több efféle kellemetlen dolgokról, de a kandalló tüze
vidáman pattog, biztos meleget ad.
Karácsony estéje van, az esztendő legszebb, legvidámabb ünnepe, melyen
mindenki örül, mindenki ajándékot ad, ajándékot kap. Ezen a napon
született a világ megváltója, az üdvözlő angyalok örömdala viszhangzik
ezredévek múlva az örvendező emberek, kicsinyek és nagyok ajkain. Maláta
úr fínom, nagylelkű gavallér ember. Kis asztalkán állnak mellette,
ízlésesen rendezve, a mai estére szánt ajándékok. Gyémánt függő ennek,
bonbonnière annak, selyem szövet ide, díszalbum oda – rang és
nemkülönbség szerint – fényes és gazdag mindegyik, a mint ily fényes,
kitünő úrtól telik. A Bokros nevű ember éhes szeme majd felfalja a
csillogó, suhogó, csalogató ingerlő kincseket; akár melyik elég volna
neki, megmentené a nyomortól, megmentené a kétségbeeséstől, a
becstelenségtől.
– Ön vitt rá, ön az oka mindennek, nyög és sóhajt a Bokros nevű ember, a
kétségbeesés daczával és a nyomorúság alázatával pillantva a fínom, jól
táplált mosolygó úrra.
– Ha nem fizeti ki az utolsó fillérig, holnapután a fenyítő törvényszék
elé kerűl, felel Maláta úr és gyöngéden megsimogatja a gyémánt függőket.
– Legyen irgalommal, nőm van, gyermekeim vannak, elég hogy éheznek, ne
hozzon rájuk gyalázatot is, könyörög a Bokros nevű ember.
– Kimondtam az utolsó szót, felel Maláta úr szendén.
– De miből vegyem? Mindenem az öné már, ezek a gyémántok is az én
vagyonomból vannak, kiált a Bokros nevű ember, és sápadt arczán átfut
egy pillanatra a kétségbeesett elszántság vad villáma.
– Mi ez? kiált Maláta úr kiegyenesedve a megbántott erény méltóságával.
A Bokros nevű ember meggörnyed, összeesik, szemét alázattal földre
szegzi, bocsánatkérést hebeg. Megtöri ez ember hangja, ki behálózta,
tönkre tette, hamisításra kényszerítette, bűne bizonyítékát kezében
tartja. Meggörnyed előtte, mint a bűnös bírája előtt. Tudja, hogy nem
várhat szánalmat, de érzi, hogy a szánalom egyetlen mentsége és
kétségbeesetten könyörög érte.
Maláta úr unja a dolgot. Látogatást vár, az ajándékokat is szét kell
küldeni, egyik mellé gyöngéd, másik mellé szellemes levélkét írni, sok a
dolga, nincs ideje ez elveszett emberrel vesződni. Csenget, és belépő
inasát ajtót nyitni küldi.
– Irgalom! akar kiáltani még egyszer a Bokros nevű ember. Az ajtó
kinyílt, az inas vigyorogva kituszkolja, az éles szél hajába markol,
ajkán megfagy a szó, az irgalom neve. A vágtató hópelyhek arczába
csapnak, elvakítják szemét; az útcza tolongó, kiabáló, kaczagó vidám
karácsonyesti árja magával ragadja.
Magával ragadja az ár, kergetik az ijesztő rémek. Emberek beszélnek az
útczán, megállnak, üdvözlik egymást, társaságokba sietnek: az ő fülében
más hangok zsibongnak. Vidám fény tör ki az ablakokból, csillog a hó a
lámpák visszaverő fényétől: az ő szemét más vakítja, vörös lobogó láng
kápráztatja. Nem tudja, hol jár, mit akar. Haza nem mehet; térde
megtörik, a jégcsapos házfalhoz támaszkodik. Gondolkozik. Hova? Haza? ki
van ott? Mi vár ott? Ablakán ül a gyalázat hollója, csapkodja üvegét
szárnyával, integet a sápadt, beteg alakoknak, melyek oda benn melegre,
ételre, karácsonyfára várnak. Ah! karácsonyfára! Szegény gyermekek, a ti
karácsonyfátokon apátok gyalázata, nevetek szégyene csügg…
Tovább fut, akármerre, csak minél messzebbre a háztól, melynek
pinczeszobájában rongyos gyermekek beszélnek kis testvéreiknek
csodálatos regéket hajdani szép idők csillogó aranyos karácsonyfáiról…
Tovább… tovább! Czéltalan útja ismét a ház elé viszi, melyben megrontója
lakik. Az ablakok fényesen meg vannak világítva, zongorahangok szöknek
ki vidáman a hideg, sötét éjszakába… Az útczán, a ház előtt, Maláta úr
ablaka alatt hársfa áll, olyan mint egy karácsonyfa. Vastagon fedi ágait
a fehér hó, mintha czukorral volnának behintve; hosszú jégcsapok
csüngnek rajta és csillognak a holdfényben, mintha égő gyertyák
világítanák meg a rajta függő csecsebecséket… Szép karácsonyfa… Hátha
még valami lógna rajta…?
A későn járó emberek összecsoportosulnak a fa alatt, lármát ütnek;
rendőrök jönnek, kórházba viszik a holttestet, konstatálják a halál
nemét s elrendelik a temetést… Maláta úr ajándokai illető helyeiken nagy
örömet okoznak, szép viszonzással biztatnak. A fínom, kedves, gazdag úr
igen jól mulat, vidáman tölti a karácsonyestét, szép hölgyek, jó barátok
társaságában; az is mosolyog rá, a ki megveti; az is köszönti, a ki
gyűlöli. Boldogan fekszik le puha meleg ágyába, s álmodik édes álmakat
kétszáz perczentről.
A tornyokban pedig megkondulnak az éjféli harangok, és hirdetik, hogy
ezelőtt ezernyolczszáz egynehány esztendővel született az emberek
megváltója.


VASÚTI TÖRTÉNETEK.

I. _Az alkalmatlan útitárs._
Tüszkölve, fújva, füstölögve, tüzes sziporkát hányva mozog fel s alá a
vontató gép, haragos lihegéssel jelentve, hogy megunta már a pályaudvar
szűk határai közt szedegetni össze egymásután a henye kocsikat, és
szeretne nekivágtatni a messze pusztaságnak. Egy-egy visító füttyöt
szalaszt néha a levegőbe, mintha az udvaron jártatott tüzes paripa
nyerítne türelmetlenségében, midőn látja, hogy a kaput még sem akarják
kinyitni és az útat szabaddá tenni. A sziporkázó, füstöt fuvó vasparipa
lovászai, zsinóros egyenruhájukban és paszomántos sipkájukban fel s alá
futkosnak az udvaron, kocsikat tolva, kiakasztva, beakasztva,
nyitogatva, ajtót csapva, kiabálva, káromkodva, türelmetlen útasokra
mordulva; termetes férfiak nagy málhákat emelnek, taszítnak, gurítnak a
rakodó kocsik felé; mások a bejáró ajtónál lesik a jó szerencsét, egymás
kezéből kapkodva a megérkező útasok holmiját, versenyt futva a megálló
kocsik ajtajához s gúnyos megvetéssel fordítva hátat a kiszálló útasnak,
ha kis kézi táskánál nem hoz egyebet s ezt is maga viszi a váróterembe.
A pénztárnál egymás hátán tolongnak az emberek, egymás vállán keresztűl
nyujtogatják az ablak felé bankóikat, harsányan kiabálva az állomások
neveit és misanthropiáig keserítve az ablaktábla mögött ülő ideges német
urat. A vendéglőben hajszolt vad gyanánt rohannak fel s alá a pinczérek,
s vad mohósággal falják fel az útasok az eléjük tálalt ételeket, a
jóllakottak meg kétségbeesetten zörgetik poharaikat s oly hévvel
kiabálnak a fizető pinczér után, mintha e tekintélyes férfiú tartaná
kezében földi és mennyei üdvösségüket. A távíró csengője megszólal,
hosszas ideges zörgésébe belemordul az öreg csengetyű harsány kongása, a
gép visít, fütyöl, a megmozdúlt kocsik kerekei élesen csikorognak, az
útasok tolongnak, kiabálnak, az ajtók becsapódnak, bucsuzó kiáltások
keresztezik egymást, az öreg csengetyű újra megkondul, a gép visít,
fütyöl és tüsszögve nekiszáguld a világnak, erős zökkentéssel maga után
rántva az összekapcsolt kocsikat és akaratlan érintkezésbe hozva az
ablakokon kidugott fejeket.
A középkorú kopasz úr, ki a legelsők között foglalta volt el egy második
osztályú kocsi kényelmes szegletülését a túlsó ablak mellett, és aggódó
szorgossággal rakatta el a hordár által számtalan nagyobb és apróbb
csomagját fenn a hálóban s lenn az üléseken és az ülések alatt – ez a
számtalan csomaggal útazó középkorú kopasz úr nem részesűlt az említett
kellemetlen fejbeli érintkezésben, nem dugván ki henye kíváncsisággal
fejét az ablakon, midőn a nekiszabadult tüsszögő szörnyeteg maga után
ragadta az összekapcsolt kocsikat.
Egyéb dolga volt, mint minden valamirevaló czél és haszon nélkül kidugni
fejét egy második osztályú vasúti kocsi ablakán. Hátradőlt kényelmes
szegletülésén, óvatosan felhúzta az ablakot, még óvatosabban maga mellé
helyezte újdonatúj kürtő-kalapját, hímzett házi sipkával takarva el tar
fejének fénylő hegyeit-völgyeit, mialatt tapogatódzó lábaival
meggyőződést szerzett, hogy az ülés alatt rendben vannak csomagjai,
ugyanezen megnyugtató meggyőződésre jutván kezeinek és szemeinek
közvetítése által a hálóban és üléseken elhelyezett csomagok sorsát
illetőleg.
E nagyfontosságú műveletek maguk is annyira igénybe vették a középkorú
kopasz úr összes szerveit, hogy nem igen jutott eszébe a külső világgal
foglalkozni; mindez azonban még nem akadályozta volna meg, hogy legalább
egy pillantást ne vessen az ablak mellett rohamosan tünedező és
érdekesen váltakozó távírdai czölöpökre és kavicshalmokra – mondom
jutott volna egy pár pillantása a magyar alföld nevezett tájképi
szépségeire is, ha minden szemlélő és gondolkozó képességét bűvös erővel
le nem bilincseli egyetlen útitársa, ki a kocsi másik szegletében ült s
oly módon viselte magát, mintha a csörgőkígyó szerepét akarná
eljátszani, a középkorú kopasz urat szemelvén ki a megbűvölendő
madárkának.
A csörgőkígyó szerepére vállalkozó útitárs különben épen nem hasonlított
a csörgőkígyóhoz, sőt valóságos emberi formája volt, még pedig a
legközönségesebb fajtából, a mennyiben vörös orr, apró szemek,
fésületlen haj, mosdatlan arcz, alacsony homlok és hosszú sárga fogak
nem tartoznak az emberi külső legritkább jelenségei közé. Öltözete sem
volt valami szokatlan szabású, sem dísze által feltünő; a mennyiben
kalapjától csizmájáig minden szürke és gyűrött volt rajta, annyiféle
változatban, a mennyit a szürke szín és a gyűröttség fogalma megenged.
Egészben véve tehát épen nem felelt meg azon képnek, melyet a középkorú
kopasz úr természetrajzi ismeretei a csörgőkígyóról alkottak maguknak;
és mégis a nevezett hajtalan úr tökéletesen azt az ideges izgatottságot
kezdé érezni, mely az ártatlan madárkát lepi meg szemben ama csúszómászó
fenevaddal.
Mert a szürke és gyűrött útitárs szakadatlanul reá szegezte apró szemeit
s oly megátalkodott figyelemmel leste minden mozdulatát, mintha a
legbehatóbb plasztikai tanulmányokat tenné rajta. Meglehet ugyan, hogy
figyelmét csakugyan a középkorú kopasz úr arányos idomai és kecses
mozdulatai bilincselték le; de az is meglehet, hogy gonosz szándéka,
veszedelmes czélja volt vele. Kétes esetekben mindig jobb óvatosnak
lenni, és a középkorú kopasz úr, mint igen óvatos ember, épen nem
találta hízelgőnek szürke útitársa állhatatos figyelmét, annál kevésbbé,
mert természetes óvatosságán kívül pozitív adatok is álltak
rendelkezésére, melyek igen gyanús színben tüntették fel a szürke urat.
Vagy nem volt-e az legfőbb mértékben gyanús, hogy e szürke gyűrött
egyéniség már a vasúti ebédlőben folytonosan körülötte ólálkodott, s az
első csengetésnél szorosan mellé furakodott és el nem maradt oldala
mellől, míg mindketten a kocsiba nem szálltak? És ha e feltünő
ragaszkodásban még egyensúlyt tartottak a megtisztelő és gyanús vonások:
a mérő serpenyőt határozottan a gyanús oldalra billentette az az
ötforintos bankó, melyet a szürke úr tőle épen nem várt bőkezűséggel a
vasúti konduktor markába nyomott, bizalmas suttogással kérve e komor
tisztviselőt, hogy több útast semmi esetre se bocsásson kocsijukba. E
hallatlan pazarlás fölötte gyanús volt, mert a középkorú kopasz úr
tapasztalásból tudta, hogy e szerény igényű vasúti tisztviselők sokkal
csekélyebb tiszteletdíjjal is megelégesznek. A szürke úrnak tehát
fölöttébb nagy érdekében állhat, hogy az egész útazás alatt senki se
háborgassa kettejüket. Minő érdek lehet az? A középkorú kopasz úr vére
fagyni kezdett a válaszra, s csak a természeti lehetetlenség
akadályozta, hogy hajszálai ég felé nem meredtek. Eszébe jutott
valamennyi rémtörténet, melynek színhelye vasúti kocsi volt, és erősen
elhatározta magában, hogy a legelső állomáson más kocsiba fog szállni.
De az állomások az áldott alföldön nagyon messzire vannak egymástól, és
a középkorú kopasz úr hiába leste a visító fütty vígasztaló hangját. E
helyett újabb emlékek jelentek meg aggódó lelke előtt és a bizonyosság
rémes fényével világították meg szörnyű helyzetét. Tisztán emlékezett,
hogy a vasúti ebédlőben, mialatt nyugodtan ült az asztalnál egy másik
középkorú kopasz úr mellett, szürke útitársát rendkívül gyanús
körülmények közt látta. A bejáró ajtóban állt és erős taglejtések közt
suttogott egy alattomos tekintetű egyéniséggel, ki két ízben mutatott
határozott mozdulattal az asztal felé, hol ő ült és czitromot facsart
borjúszeletére. A szürke úr baljóslatúan bólintott fejével, s úgy
látszott, még többet akart kérdezni felőle az alattomos tekintetű
egyéniségtől, midőn a középkorú kopasz úr mereven feléjük pillantott,
mire mindketten eltüntek az ajtóból. Akkor azt hitte, hogy illetlen
bámészkodásukért kellően megszégyenítette őket s nem lesz velük több
baja; nem is gondolt hát többé rájuk, s nyugodtan fölemésztette
borjúszeletét, miután udvarias kísérlete, társalgást kezdeni a mellette
ülő másik kopasz úrral, ennek mogorva egytagú válaszain hajótörést
szenvedett.
Most azonban, a mint szemben ült a szürke úrral s érezte apró szemeinek
szúró tekintetét, visszaemlékezett az ajtó melletti gyanús jelenetre,
melynek baljóslatú összefüggését az ötforintos vesztegetéssel és
csörgőkígyói vállalkozással lehetetlen volt be nem látnia. Hát még ha
azt a rövid, de rejtélyes párbeszédet hallotta volna, mely suttogó
hangon és lázas izgatottsággal folyt le a szürke és az alattomos úr
között, midőn merev tekintetére eltüntek az ajtóból és valódi banditai
óvatossággal a csarnok legsötétebb szögletébe huzódtak.
– Láttad? mondá az alattomos tekintetű egyéniség.
– Láttam, mondá a szürke és gyűrött úr.
– Gyomára váltott jegyet, mondá az alattomos tekintetű egyéniség.
– Hah! mondá a szürke úr.
– Ha ma oda érkezik, veszve vagyok, mondá sötéten az alattomos úr.
– Valóban! mondá a szürke úr.
– Nagybátyám rendelte magához; végrendeletet akar készíteni s neki
hagyja mindenét, mert az én korhelységem, mint írja, egészen
elkeserítette ellenem, mondá az alattomos úr bűnbánatos arczczal.
– Vén bolond, mondá a szürke úr.
– Épen bolondságában van még némi reményem; mert ha ma, a kitűzött
napon, meg nem érkezik sógora, képes lesz haragjában mindenéből
kitagadni, s engem újra kegyelmébe fogad, mondá az alattomos úr.
– A bolond is tesz néha okosat, veté közbe epigrammszerűleg a szürke úr.
– Minden módon meg kell tehát gátolnod, hogy ma Gyomán kiszállhasson,
mondá az alattomos úr.
– Bízd rám, mondá a szürke úr.
– Siess mellé, hogy el ne téveszd, mondá az alattomos úr.
– Most láttam először, de száz év mulva is rá ismernék kopasz fejére,
mondá a szürke úr.
– Úgy hát rajta! mondá az alattomos úr.
– Ne félj, mondá a szürke úr.
– Szerencsés útat, mondá az alattomos úr.
– Ötszáz forint, mondá a szürke úr.
– Itt van; a másik ötszázat akkor kapod meg, mikor az öreg végrendeletét
kihirdetik, mondá az alattomos úr.
– Átalános örökös, mondá a szürke úr.
– Rajtad áll, mondá az alattomos úr.
– Bízzál bennem, mondá a szürke úr.
Ennyi volt az egész rejtélyes dialog, mely után az alattomos tekintetű
egyéniség kocsira ült és visszahajtott a városba, míg a szürke gyűrött
úr kiszemelt áldozata mellé furakodott.
A középkorú kopasz úr nem hallotta a titkos beszédet, de látta a
kézzelfogható jelenségeket; s most, a mint szemközt ült kocsijában a
baljóslatú egyéniséggel, érezte, hogy valami rettenetes van ellene
készülőben.
És a sivító fütty még mindig nem akart felhangzani. A vonat haragos
zakatolással vágtatott tovább, erős rázkódásával a lebukás folytonos
veszedelmének téve ki a hálóba rakott kényes tartalmú csomagokat. A
szerencsétlen középkorú kopasz úr alig tudta zaklatott figyelmét kellően
megosztani csomagjai és gyanús útitársa közt. Nehéz sóhajjal dőlt hátra
ülésében, kézzel, lábbal, szemmel folytonosan résen állva a csomagok
veszedelme és a szürke útitárs orvtámadása ellen.
– Hová tetszik útazni? kérdé a szürke úr.
– Kezdődik már, gondolá magában rémülten a középkorú kopasz úr; s nem
tudván hirtelenében elhatározni, hogy igazat mondjon-e, vagy eltagadja
útazása czélját, azon furfangos fogáshoz folyamodott, hogy süketnek
tetesse magát.
– Úgy vagyok szokva, hogy kérdéseimre választ kapjak, mondá a szürke úr
fenyegető hangon. A kinek nem tetszik e szokásom, kérjen tőlem lovagias
elégtételt.
A középkorú kopasz úr reszkető kezével megtapogatta fülét s vígasztalan
arczczal rázta fejét.
– Süket az úr? ordított a szürke úr, és szorosan útitársa mellé ülve,
úgy ráhágott tyúkszemére, hogy a középkorú kopasz úr éles kiáltással
adott kifejezést fájdalmának.
– Ha megsértettem önt, kész vagyok bárminő lovagias elégtételre, bömbölt
a szürke úr.
– Oh kérem, köszönöm, semmi baj, hebegett a középkorú kopasz úr.
– Azért mondom! felelt a szürke úr, két tenyerét szája elé tartva s úgy
beleordítva a középkorú kopasz úr fülébe, hogy a szeme tüzes karikát
hányt tőle.
– Még megsüketülök ez ember ordításától, aggódék magában a zaklatott
férfiú. Szerencsétlen gondolat volt süketnek tettetni magamat; de most
már e mellett kell maradnom, különben még képes volna párbajra hívni.
– Nagyon fú a szél, tegyük be mind a két ablakot, ordított a szürke úr.
– Tessék, felelt reszketve a középkorú kopasz úr. Pedig a falevél se
mozog, gondolá magában. Most már nem is kiálthatok segítségért, ha
torkon ragad.
A szürke úr ezalatt felhúzta az ablakot s minden függönyt lebocsátott.
– Nagyon süt a nap, bőgött útitársa fülébe.
– Pedig olyan felhős az ég, hogy színét sem látni a napnak, gondolá
kétségbeesetten a középkorú kopasz úr. Most már egészen hatalmában
vagyok. Tehet velem, a mit akar. Se nem látnak, se nem hallanak.
Rejtélyes félhomály terült el a kocsi bensejében; a zöld függönyökön
keresztűl bágyadtan hatott át a külső világosság, úgy hogy egy kis
szánt-szándékkal bátran össze lehetett téveszteni a kocsiban levő
személyeket és tárgyakat. Legalább a szürke úr rögtön áldozatúl esett a
félhomálynak, midőn rendes ülése helyett teljes súlyával a középkorú
kopasz úr ölébe telepedett.
– Jaj! mondá a középkorú kopasz úr.
– Mi baj? ordított a szürke úr meg nem mozdúlva helyéből.
– Rajtam méltóztatik ülni, nyögött elfuladó hangon a középkorú kopasz
úr.
– Hát mért nem szól? ordított a szürke úr, lassan fölemelkedve. Különben
ha megsértettem, kész vagyok bárminő lovagias elégtételre.
– Oh kérem, semmit sem tesz, szerencsémnek tartom, mondá udvariasan a
középkorú kopasz úr. Talán többet is mondott volna szürke útitársa
teljes megnyugtatására, ha egy gyanús recscsenés újabb rémülettel nem
tölti el lelkét.
– Mi ez! harsogott a szürke úr, felugorva helyéről, melyet azután
választott, hogy utitársa öléből fölemelkedett. – Mi ez? Mire ültem?
És hátra nyulva fölemelte az újdonatúj fényes kürtőkalapot, melyet a
középkorú kopasz úr az útazás elején óvatos gondossággal maga mellé
helyezett vala. A félhomály daczára tisztán lehetett látni az iszonyú
rombolást, melyet a szürke úr súlya e divatos és drága fövegen művelt.
– Mi ez? Kinek a kalapja ez? bömbölt a szürke úr.
– Az enyém, mondá a középkorú kopasz úr elfojtott nyögéssel.
– Hogy meri ön ülésemre tenni kalapját? ordított a szürke úr, haragosan
rázva kezében a megnyomorított újdonatúj föveget.
– Nem az ön ülésére tettem; miért nem vigyáz jobban? mondá a középkorú
kopasz úr, megfeledkezve bosszúságában csiklandós helyzetéről.
– Oda ülök, a hova tetszik, harsogott vissza a szürke úr. Ha valami
kifogása van ellene, tessék lovagias elégtételt követelni.
E szavakkal két termetes pisztolyt vett ki zsebéből, és oda tartotta a
középkorú kopasz úr orra elé.
– Látja? ordított fülébe.
– Látom, mondá tompa hangon a középkorú kopasz úr.
– Tessék választani, kiáltott a szürke úr.
– Miért? mondá reszketve a középkorú kopasz úr.
– Ha kalapja miatt elégtételt kíván tőlem, rikoltott a szürke úr.
– Van még elég kalap a világon, ne tessék ez egy miatt aggódni, mondá
nagylelkűen a középkorú kopasz úr.
– Nem szeretem, ha játékot űznek velem, kiáltott a szürke úr, s
haragosan egy másik ülésre vetette magát, épen szemben a középkorú
kopasz úrral.
– Nem szeretem, ha játékot űznek velem, ismétlé még egyszer nagy
mogorvasággal, és maga mellé helyezte a termetes pisztolyokat.
– Szépen vagyunk, aggódék magában a középkorú kopasz úr, lehetőleg
összehúzva magát szögletében s ijedt szemét a félelmes tűzi fegyverekre
szegezve. Szépen vagyunk! Itt ülök tehetetlenűl, fegyver és védelem
nélkül, szemben ez emberrel, a ki vagy rablógyilkos vagy őrült; s minden
perczben készen lehetek arra, hogy egy lövéssel véget vet életemnek. Oh
hát soha sem érünk már állomást ezzel a czammogó vonattal?
Mintha válaszolni akart volna ez önérzetét provokáló kétségre, a gép e
pillanatban élesen sivított, s nyomban rá felhangzott az állomási harang
vígasztaló csengése és a vezető harsány hangja, az állomás nevét