Elbeszélések - 14

nyugodalmat, eleget szenvedtem. Tudja ön, mit tesz az, szakadatlanul a
világ legnagyobb bölcseinek társaságában lenni, velök vitatkozni,
veszekedni és valamennyit legyőzni? Az önhöz hasonló apró embereket,
ugy-e, a hideg rázza, mikor egy kis rigorózumra mennek? Gyerekjáték! Én
minden este Plato, Libánius, Zoroaster, Ammonius előtt tettem
rigorózumot. Mit is nevezzem a többit? Minek szégyenítsem meg őket?
Legyen nagylelkű a győztes, levert ellenségeivel szemben. Elég az hozzá,
hogy a büszke Philot megaláztam, a bőbeszédű aquinoi barátot
elnémítottam. Az ifjukor fecsegő filozófjairól nem is szólok. Az volt a
dicsekvésük, hogy senki sem érti őket, az volt az erejök is; én
megmutattam, hogy megértettem őket és összedöntöttem hipothéziseiket.
Hahaha! Hogy tépték a szakálukat, hogy csikorgatták a fogaikat! Oh,
nincs a világon gőgösebb, bosszúállóbb faj a tudósoknál! Hogy akartak
rajtam is bosszút állni! De nem sikerült, kijátszottam őket, mert
valamennyinél nagyobb bölcs, nagyobb tudós vagyok…
Ugyan kérem, kergesse el az ablaktól azt a leskelődő alakot. Nem látja?
Ott, a másik ablaknál, a vasrács közt dugja be fejét és olyan borzasztó
fájdalommal néz rám, hogy kivenne türelmemből, ha a tudós nyugalmát
egyáltalán meg lehetne zavarni. Mondja neki, menjen el, nem akarom
ismerni. Ott van, nem látja? Ősz haja rendetlenül hull le vállára,
itt-ott meg is van tépve, azt mondja, én téptem meg. Nem lehetetlen… de
küldje már el, látása bosszant. Ha még szemrehányásokat tenne, nem
bánnám; de az a fájó szeretet, melylyel könnyes szemét rám szegzi, az
végre is fölingerel. Azt mondja, hogy az anyám… hallja, mily szomorúan
szólít fiának, édes fiának? Ne higyjen neki, ámítás az egész, csak azért
néz rám, csak azért suttog, csak azért üldöz szeretetével, csak azért
üldöz fájdalmával, hogy őrültté tegyen, mert ő is a bosszúálló tudósok
bérében áll, ő is az összeesküvők közé tartozik, kik erővel őrülésbe
akarnak hajtani… Kergesse el, kergesse el!
Vagy legalább takarja el a szememet, látja, hogy én nem mozdíthatom
kezemet. Jól van, köszönöm, most már nyugodt vagyok… Ott van még az
ablaknál?… Ne csaljon meg, ne mondja, hogy nincs ott; csendes zokogást,
halk fuldoklást hallok… oh jól ismerem e szörnyű hangot, ez is az átkos
tervbe tartozik, melyet a bosszúálló tudósok főztek ki. Mondja neki,
hallgasson el… Nem hallgat?… Hadd nézzek szemébe, majd elnémítom én!
Vegye el kezét szememről vagy megharapom… Úgy, most látom… látlak… ne
integess, ne hívogass, ne csábíts, nem ismerlek, nem követlek, nem,
azért sem őrülök meg!… Ah!…
… Szeretném tudni, orvos úr, mikor lesz vége ennek az ízetlenkedésnek?
Magam sem tudom, mióta ülök itt; azt hiszem, aludtam is… ön is aludt?
Nem csodálnám, oly társaságban, mint az öné, bátran elalhatunk
mindaketten. Nem akarok személyeskedni, de sértés nélkül kimondhatom,
hogy az ön társasága mélyen alul áll színvonalomon. Bocsásson hát haza,
láthatja, nincs semmi bajom. Úgy néz rám, olyan kérdéseket tesz, hogy
valóban méltóságomon alul volna, ilyesmire felelni. Hogy mit álmodtam?
Mikor? Most? Hát valóban aludtam? Jól aludtam-e? Nem fáj-e fejem? Mit
kérdezi ezt tőlem? Mit szorgoskodik körülöttem e nevetséges
gondossággal? Nem vagyok én gyermek, sem őrült!
Őrült… őrült!… Mit hajtogatják szüntelen, mit súgják, sikoltják,
kiáltják, ordítják mindig fülembe ezt a kiállhatatlan szót? Hát az egész
világ összeesküdött már ellenem? Nem elég, hogy a holt tudósok szellemei
bosszantottak vele szüntelen, most már az élő bolondok is azzal állanak
elő? Nem akarok személyeskedni, orvos úr, de utoljára is, a mi sok, az
sok.
Nézzen csak az ablak felé, nincs-e még ott valami öreg asszony? Nincs?…
Kár, ha ott volna, megkérdezhetné tőle, s ő megmondaná, hogy teljes
életemben üldöztek, boszantottak, kínoztak ezzel a nevetséges szóval…
Őrült!… Tudna ő is valamit regélni róla; mert valaha, mikor már nagyon
elfáradtam magányos küzdéseim alatt, hozzá mentem panaszkodni, neki
mondtam el nehéz gyötrelmeimet. Igen, neki! Akkor még nem nyilt meg a
szemem, még azt hittem, anyám… Hiszen úgy tudta tettetni magát, és én
nem emelkedtem még a bölcseség színvonalára, melyen most állok… Azt
mondta, tudóst akar belőlem neveltetni, mert én vagyok az ő büszkesége,
szívének egyetlen öröme!… Hahaha! Nevessen hát, látja én majd megfulok a
kaczagástól… Hamar egy pohár vizet! De bele ne tegyen abból a fehér
porból, mert a szeme közé szórom.
Igyék előbb ön a pohárból, máskép nem iszom. Ne gondolja, hogy engem
rászedhet. Így már jó, most már én is innám, de már nem kell. Tegye csak
félre a poharat és hallgasson rám… Hol is maradtunk? Segítsen már!… Nem
akarok személyeskedni, de önnek igen lassú észjárása van… Hogy anyám
tudóst akar belőlem neveltetni? Hogy meri ezt az asszonyt anyámnak
nevezni? Ha akkor tudtam volna azt, a mit most tudok, kezébe haraptam
volna és letéptem volna ruháját, mikor kezemnél fogva első tanítómhoz
vezetett. Hogy sírt, midőn elbucsúztunk, hogy csókolt, hogy biztatott!
És én bolond, hogy csókoltam vissza, hogy fogadkoztam, hogy esküdöztem!
Azt mondta, hogy szegény özvegy létére éjjel-nappal fog dolgozni,
koplalni, csakhogy én tanuljak, tudós legyek, nagy ember legyek, és ez
lesz az ő boldogsága… És én nem sikoltottam fel: «Őrültté akarsz tenni,
meg akarsz ölni!» Nem! Nem kapaszkodtam hajába, nem kaczagtam szemébe,
nem ordítottam fülébe. Ezt kellett volna tennem. Később megtettem…
Mit kopognak az ajtón? Micsoda illetlenség ez, megháborítni az embert,
ha orvosával konzultál? Ha már rám fogták, hogy beteg vagyok, hallgasson
ki, tegye meg kötelességét, aztán bocsásson útamra. Rendelhet is
valamit, az illendőség kedveért be is vehetem, se nem árt, se nem
használ. Nem akarok személyeskedni, de az egész orvosi tudomány nem ér
egy hajító-fát. De ha már itt vagyok, szolgálja meg bérét, s hallgasson
ki. Hanem akkor ne kopogtassák az ajtót; az ember alig hallja saját
szavát is. Ugyan kergesse már el az alkalmatlant! Senki sincs az
ajtónál? Nyissa ki végig, hadd lássam; engem meg nem csal senki! De hát
akkor hol kopognak? Hallom, jól hallom, nem vagyok őrült, hogy nem szóló
hangokat halljak! Nézze csak a fejemet, nem ezt kopogtatja valaki nehéz
kalapácscsal? Senkit sem lát? Micsoda beszéd ez! Mintha nem érezném,
élesen, súlyosan, fájdalmasan! Kop – kop – kop – oh, mily nehéz ütések!
És nekem tűrnöm kell, tűrnöm… Emlékszem rá, ismerem izzó, metsző vasát…
ez a kalapács sokszor verte már össze agyvelőmet… Oh mint fáj! Mit tett
rá?… Kissé enyhűlt a fájdalom, de emlékét el nem mossa hidegvizes
rongyával. Ez a pőröly kopogott agyamon, mikor gyermekkoromban, álmatlan
éjszakáimon egymásután vettem sorra könyveimet és tanultam, jajgattam,
sóhajtottam, imádkoztam, hogy tudós legyek, nagy ember legyek, ne
veszszen kárba anyám véres verítéken szerzett pénze. Féltem, hogy
elalszom: a kályha mellé álltam, s ha elbódított a kerülgető álom, a
kályha éles vasába vertem bólongató fejemet, és a kalapács ütni kezdett
– kop – kop – és én tanultam, tanultam – a fagygyú-gyertya lángja körül
vörös karika képződött – egyre nagyobb lett, nagyobb, emberi formát
öltött, vigyorgott, hívogatott – és én tanultam; a kalapács ütött – és a
vigyorgó rém suttogni kezdett: meg ne őrülj! meg ne őrülj!
Először hallottam e szót… Föl sem vettem, tanultam tovább, oh! mert
nehezen ment, nagyon nehezen! Tanítóim azt mondták: gyönge fejem van,
nagyon megerőltetem magamat, tehetségem nem áll egyenlő fokon
nagyravágyásommal. – Bolondok – nem bolondok, gonoszak! Tudták ők, miért
beszélnek így… Féltek tőlem, féltették bálványozott bölcseiket, kiknek
eldobott csontjain rágódtak… A megrémült szellemek fölkeresték őket
éjjelenkint s ellenem uszították irígységöket. Ki akartak marni… azért
sem engedtem magamat… tanultam – tanultam – akárhogy ütött a kalapács –
kop – kop – tudtam jól, kinek karja vezeti, nem féltem tőle, megvetettem
– hiába tánczolta körben körűl szobámat tüzes karika alakjában –
tanultam és győztem, tudtam és kaczagtam a tehetetlen erőlködéseken.
Ismerte azt a tanáromat… hogy is hívják?… nem jut eszembe; pedig
hányszor emlegettem nevét küzdéseimben, átkaimban!… Segítsen már
kitalálnom; itt kóvályog most is tüzes lidércz alakjában – ott száll föl
s alá – nem látja? Sovány, mint az éhség, sápadt, mint az irígység,
szeme olyan, mint a pápaszemes kígyóé… Ott sziszeg az ön feje fölött;
vigyázzon, agyvelejébe ne ereszsze fulánkját… Velem megtette, tüzes volt
és mérges, csak úgy sustorogtam tőle, alig tudtam a kékes sárga lángot
eloltani… Vigyázzon, az ön gyenge feje ki nem állaná, és én is csak
nagynehezen hevertem ki… Kergesse, kergesse ki gyorsan a szobából, úgy,
nyissa ki az ablakot, hajtsa kendőjével… úgy, úgy, már kiosont, tegye be
hamar az ablakot, nehogy visszajőjjön. Kitelhetik tőle, mindig nagy
kedve telt benne, ha kínozhatott.
Beszélt önnel valamit? Ne tagadja, láttam, hogy suttogtak. Rólam
beszélt, rágalmazott. Ne higyjen neki. Azt mondta, ugy-e, hogy kaptafa,
rőf való nekem, nem a könyv? Mindig ezt mondta, és én megmutattam, hogy
hazudik a lelke, hazudik a szája. Azért is fényesen kiálltam minden
vizsgálatot, és magasan föléje emelkedtem. Ott ültem vele szemben,
gyönyörködtem sápadozó, pironkodó arczában, kaczagtam tettetett
szánakozásán. A kalapács egyre verte agyamat, a tüzes karikák egyre
lejtettek előttem… mit bánom én, elértem czélomat, álmatlan éjszakáim
enyhe hajnalát…
Álmatlan éjszakák? Oh, csak mi nagy bölcsek tudjuk, mi az álmatlan
éjszaka! Mikor minden élő állat pihen, csak a csillagok kaczérkodnak
képmásaikkal a tavak tűkrében, és a szél rázza kívülről az ablakot. De
milyen szél az? Sírból kelt, dohos szagú, halálos leheletű; éget is,
fagyaszt is: körmével kaparja az üvegtáblát s besikolt az
ablakrepedésen: meg ne őrülj! meg ne őrülj! Aztán az ajtónak kerül,
bemászik a kulcslyukon, körűllebegi a gyertya lángját, lecsap a nyitott
könyv lapjára, összekuszálja betűit; és a nehezülő szem riadtan olvassa:
meg ne őrülj! meg ne őrülj!
Mennyiszer hallottam, mennyiszer olvastam ezt. A világ, az emberek, az
elemek összeesküdtek ellenem, és ezt rikoltották fülembe szüntelen.
Félni kezdtem. Ha a kalapács ütései már nagyon erősek voltak, kezemre
hajtottam összezúzott, összeégetett szegény fejemet és elgondolkoztam.
Vajjon csakugyan meg kell nekem őrülnöm? Ha az egész világ úgy akarja,
engednem kell-e parancsának? Sikoltottam, hajamat téptem, körmömet
haraptam, fogamat csikorgattam. Nem akarok, nem fogok megőrülni. A tüzes
karikák nagyot ugrottak a légben, a szellemek gúnyosan kaczagták fülembe
azért is: jer velünk, mienk vagy! Felkaptam az asztalról papirvágó
késemet, hogy kivájjam szememet… de mit ér az? Ha többé nem látok, oda
van tudományom, diadalt ülnek az irígy szellemek. Látni akarok, és
szemébe nézek minden rémnek, akármit mutasson, akármivel ijeszszen.
Hiábavaló hetvenkedés! Most, hogy a veszélyen túl vagyok, megvallhatom,
hogy akkoriban nagyon féltem a megőrüléstől. Láttam, hogy az egész világ
ellenségem, irígyem; az emberek mohón megragadták volna a legkisebb
alkalmat, hogy elnémítsanak, befalazzanak, lánczra verjenek, mint a vad
állatot. Hah! még most is borzongat a hideg, ha eszembe jut, mily
jeleneteket láttam az őrültek házában. Igen, oda mentem, meglátogattam,
kíváncsi voltam rá. Valami különös vágy egyre oda csalogatott. Sokáig
küzdöttem ellene. Ha az útczán elmentem mellette, behunytam szememet, s
csak tapogatózva haladtam tovább, befogtam fülemet, nehogy valami
sikoltást halljak, melyben a magam hangjára ismerjek. Haszontalan
erőlködés! Engednem kellett a vágynak. Szépen feketébe öltöztem, rojtos
nyakkendőt kötöttem, úgy kopogtattam be az igazgatóhoz. Nagy
tisztelettel fogadott. Ismertek a városban, tudományomnak híre ment,
szép állásom is volt… ugyan micsoda is voltam?… Segítsen már kitalálnom,
oly szórakozott vagyok. Tanító? Igen, igen… de nem egészen helyesen
tetszett mondani… okleveles tanító voltam. Nem akarok személyeskedni, de
egy tudós tanító mindig felér tíz tudatlan doktorral…
Mit zavarja mindig össze eszméimet? Nem tudja, hogy a rendszeres
gondolkozás alapja minden tudománynak?… Hol is maradtam? Nézzen csak
rám, olyan ismerős arcza van, mintha épen önről beszéltem volna… Mit
mond? Ön is emlékszik rám, mikor meglátogattam?… Emlékszik?… Ugyan mire
emlékszik, mit látott? Látta a külsőt, egyebet semmit… Látta azt, mint
kaczagott lelkem, mikor ön – ha ugyan ön volt – tisztelettel kezet
fogott velem, s komolyan kérdezte, miben lehet szolgálatomra? Látta azt
a hosszú szakálú sovány rémet, a ki bal vállamon ült, s nyakamat
átkarolva, folyton suttogott jobb fülembe? Hallotta, mit sugdosott?
«Mondd, hogy zárjon a többi közé! Mondd, hogy te is őrült vagy!» Ezt
sugta vigyorogva, és vékony lábaival rugdalózott a levegőben, és hegyes
sarkával verdeste mellemet. Szerettem volna fölsikoltani, szerettem
volna földhöz vágni magamat, hogy agyon nyomjam az undok rémet, de
vigyáznom kellett, nehogy észrevegyen ön valamit, mert tudtam, hogy
szintén ellenségeim közé tartozik. Ugy-e komolyan, illendően viseltem
magamat, míg végig vezetett a betegek szobáin, s megmutatta őrültjeit?
Hahaha! Szépen kijátszottam önt. Pedig ha tudta volna, mennyit
szenvedtem az alatt, mennyit viaskodtam láthatatlan kísérőimmel? Most
már megvallhatom, vége minden veszélynek, nincs már mit félnem az
őrültségtől.
De akkor féltem, nagyon féltem. Ha eszembe jutottak azok a sápadt,
meredt tekintetű alakok, kiket ön nekem oly naiv jóhiszeműséggel
mutogatott és elgondoltam, hogy ha csak egy pillanatra elvesztem
lélekjelenlétemet, én is közéjük kerűlhetek, elfutotta a vér fejemet, és
minden módon halni akartam. Oh, sokszor gondoltam erre! Ha fölmentem a
toronyba vagy magános sétáimon magas hegyoromra jutottam, lenéztem a
mélységbe, és valami ismerős hang úgy hívogatott, úgy biztatott: jer
ide, jó itt nálunk, elmúlik itt minden szenvedés. Ha fa alatt állottam
vagy szöget láttam a falon, ha nyakkendőmet megkötöttem vagy
föloldottam, mindig azt sugta valami nyájas biztató hang fülembe: egy
kevéssel szorosabban, egy kevéssel magasabban, egy kis vonaglás és
minden szenvedésnek örökre vége lesz. Ha kenyeret szeltem késemmel vagy
az iskolában tanítványaim tollait igazítottam, az éles kés csak általam
értett hangon egyre azt sivalkodta: egy kis szúrás, egy-két vércsepp, s
minden gyötrelemnek vége. Olyan jót kaczagtam néha magamban, ha eszembe
jutott, mily visítást mívelnének a kis pofók gyerkőczök, ha a lúdtollról
egyszerre szívembe szaladna késem… De erőt vettem jó kedvemen,
megtartottam komolyságomat s megóvtam tekintélyemet.
No, mit bámul rám oly hitetlen kifejezéssel? Ugy-e sajnálja, hogy nem
hallgattam a csábító suttogásokra, nem ugrottam le a toronyból, nem
akasztottam föl magamat, nem ütöttem oldalbordámba késemet? Tetszett
volna ugy-e önnek is, többi ellenségemnek is, az embereknek is, a
szellemeknek is? Oh, mert nekem vesztemre tör az egész látható és
láthatatlan világ, s szeretne megszabadúlni tőlem! Épen ezért nem
tettem. Nem akartam ezt az örömet megszerezni ellenségeimnek. Hadd
agyarkodjanak, hadd csikorgassák fogaikat, hadd üldözzenek,
hajszoljanak, azért is daczolok velök, nem veszek el, nem őrülök meg.
Tudományom utoljára is fog oly biztos gyógyszert fölfedezni, mely örökre
megment a megőrüléstől.
Föl is fedeztem. Nem hiába tanultam, éjszakáztam, szenvedtem én annyit.
Kíváncsi ugy-e? Szeretné megismerni e csalhatatlan gyógyszert, hogy
hírre kapjon, meggazdagodjék általa? Nem mondom meg. Szenvedjen ön is
annyit, mint én, ha meg akarja tudni. Oh, mert én nagyon sokat
szenvedtem, míg végre tökéletes biztosságba jutottam. Óvatosnak kellett
lennem, nehogy eláruljam benső kínjaimat, s ellenségeimnek alkalmat
adjak megbuktatásomra. Harczban, háborúban állottam éjjel nappal, ébren,
alva, emberekkel, szellemekkel, beszéltem, vitatkoztam, szabadkoztam,
gúnyolódtam, könyörögtem, sikoltottam, imádkoztam, kaczagtam,
átkozódtam… de ellenségeim, kik lesve lesték minden áruló mozdulatomat,
nem vettek észre semmit. Kijátszottam őket, és ez volt egyetlen örömem,
büszkeségem. Boruljon előttem a porba és bámulja bennem a
megtartóztatás, a tettetés valódi hősét. Látott engem az iskolában,
tanítás közben? Hogyne látott volna? Hiszen azok közt a vigyorgó
ábrázatok közt, melyek folytonosan rám bámészkodtak az iskola ablakán
keresztűl, s hunyorogtak, mutogattak felém, ott láttam gyakran az ön
tisztességes ábrázatát is. No, csak ne szabadkozzék, nem akarok
szemrehányásokat tenni. Csak azért kérdem, hogy látott-e már engem az
iskolában, magyarázat közben? Mit látott? Azt látta, hogy komolyan,
okosan beszélek, higgadtan kérdezek, oktatok, nagy tekintélyt tartok. De
azt nem látta, mily nagy erővel kapaszkodom az asztalba, mily görcsösen
fonom lábamat a szék lába körűl, nehogy a gyerekek közé rohanjak, s a
legvastagabbikat lábánál megragadva, úgy paskoljam vele össze a
többieket, azután a szellemeket, azután az ablakon bámészkodó
czudarokat. Dicső mulatság lett volna, csak úgy dagadt keblem a kéjes
élvezettől, ha rá gondoltam. De erősen az asztalba, széklábba
kapaszkodtam, mert tudtam magamon uralkodni, mert nem akartam megőrülni.
Hát azt látta, milyent rugtam néha-néha az asztal alatt? Hogy látta
volna? Hiszen az ott gunnyasztó rémet sem látta, kihez oda-oda rugtam,
ha suttogása már zavarni kezdte nyugodt előadásomat. Bizony hiába
leskelődtek, hiába bámészkodtak rám, nem kaptak rajta semmin. Félszemmel
mindig önökre vigyáztam, és uralkodtam magamon. Láttam, mily mohón lesik
mozdulatomat, midőn fölemeltem a nehéz vasléniát, hogy a táblán valamit
mutassak egyik-másik buta gyereknek. Tudom, azt várták, mikor ütök már
vele a gyerek fejére? De az én arczom nyugodt volt, kezem nem
reszketett, pedig azalatt egyre azt számítottam magamban, hány
vonalnyira kellene a léniának keresztűlhatni a koponya csontján, hogy a
velőből kiugraszszon minden idegen elemet? Örökre éleseszűvé tettem
volna ezzel a buta parasztfiút, de tartózkodnom kellett a szokatlan
experimentumtól, mert önök ott az ablakban félreértettek volna, s rám
fogják, hogy megőrültem.
Mit mosolyog ön? Azt hiszi, nem veszem észre? Engem el nem ámít,
keresztűllátok szívükön, agyvelejükön. Jól ismerem ezt a mosolygást,
sokszor láttam átsuhanni azok arczán, kikkel dolgom akadt. Azt
gondolták, nem veszem észre, és igyekeztek komoly, udvarias arczot
vágni, de én mindent láttam, s kaczagtam lelkemben gyáva képmutatásukon
és megvetettem a nyomorúltakat. Azt hitték, félénk, ügyetlen, tartózkodó
vagyok, és előzékenyen iparkodtak képzelt zavaromból kisegíteni, pedig
én csak óvatos voltam és akkor is kijátszottam őket. Szavaim lassan,
nehezen, botorkálva jöttek ki számon… a nyomorúltak mosolyogtak, épen
úgy, mint ön mosolyog most, s azt gondolták, nem tudok beszélni. Pedig
csak hallottak volna, mikor a szellemekkel vitatkoztam! De rájuk
hagytam, gondoljanak, a mit akarnak. Ez épen tervembe vágott, senki sem
gyanította, hogy ezalatt az őrültség kísértetével birkózom életre,
halálra.
Senki sem gyanította, még ön sem, akármilyen tudós orvosnak képzeli
magát. Úgy ám, hiába mosolyog, hiába ránczigálja ingerkedve karomat. Mit
ránczigálja a karomat? Kijelentem, hogy ily gyermekes tréfát komoly
férfiútól nem vártam volna! Hogy ön mozdulatlanúl ül székén s hozzám sem
nyult? De hát akkor ki ránczigál? Egyre erősebben… hevesebben… Nézzen
oda, én nem merem arra fordítni arczomat… Talán ő, megint ő! Most már a
szobába jött. Hogy merte bebocsátni? Mondtam már, nem akarom ismerni,
hiába sir, hiába símogat, hiába hízeleg. Kergesse el, nem látja, hogy
egyre erősebben rázza karomat, hogy már vállamra hajlik? Forró lehellete
kiégeti szememet, tüzes könnyei megperzselik arczomat. Szürke haja
hozzám súrolódik és lehorzsolja bőrömet. Vigye már el; hogy engedheti
orvos létére, hogy így kínozzon? Vagy legalább szabadítsa ki karjaimat
ez őrült-kabátból, hadd űzzem el magam őt!
Hallja, hallja, már beszél is! Ne higyjen neki, fogja be fülét, tömje be
az én fülemet is… Hallja, milyen ámítólag tud beszélni? Nem csoda, az ős
bölcsek szellemei tanították rá. Te voltál egyetlen boldogságom, édes
drága fiam! Benned volt minden reményem, szegény elhagyott özvegynek…
Körmeimmel ástam, vájtam össze a pénzt, hogy fölneveljelek… Nem igaz!
nem igaz! Fogja be a fülét… Hosszú éjjeleken vakká dolgoztam magamat…
éretted, fiam, éretted… Nem igaz! nem igaz! Tömje be a száját…! Ne űzd
el magadtól anyádat, tűrj meg házadban, tűrj meg a legutólsó zugban.
Szolgálója leszek nődnek, engedelmes rabotok leszek, csak tűrd el, hogy
láthassalak, csak engedd meg, hogy szolgáljalak, hogy szeresselek…
Hazudsz! hazudsz! Gyűlöltél, eszemet akartad venni… Fiam, ne higyj az
oly nő szerelmében, ki anyádat ki akarja szívedből üldözni… önző,
rágalmazó! Irígyled boldogságomat… Ne higyj a nőnek, ki szerelme
föltételéül azt köti ki, hogy anyádat elűzd magadtól… Nem vagy anyám! Ne
hallgasson rá!… Fiam, fiam, ne emeld anyádra kezedet… fiam, fiam, inkább
ölj meg! Hallgass, ne sikolts, ne csúszszál a földön, ne fogd át a
térdemet, nem hiszek neked, ne üldözz, nem vagy anyám, rossz szellem
vagy, ki őrültté akar tenni. El, el! Vigye már el innen, vagy igazán
megőrülök…
Oh! mily jól esett e hűs ital! Kérek még egy pohárral… Egészen
megkönnyebbűlt utána fejem, mellem. Nézze csak, itt van még az az öreg
asszony! Nincs? Hála istennek! Őrült szegény, rögeszméi vannak, ne
higyje egy szavát se. Azt mondta ugy-e, hogy az anyám? Boszankodnám, ha
nem kellene inkább nevetnem. Mintha nem tudná az egész világ, hogy az én
anyám a szép és bölcs Hypatia volt. Tisztán emlékszem még, mikor
Alexandriában megkövezte a csőcselék; ott álltam mellette, ruhájába
kapaszkodtam, s hirtelenében fölszürcsöltem kiömlő vérét, hogy minden
bölcseségét magamba szívjam. Egy kő engem is homlokon talált,
elszédűltem, ellenségeink akkor megragadtak és ennek a vén asszonynak
adtak át nevelésre. Meghagyták neki, hogy mindenképen őrültté tegyen,
mert féltek tőlem. Sikerűlt volna bizonynyal gonosz tervük, ha anyám
vére meg nem óv rendszeres gazságuk ellen. De ez még nem volt elég,
másra is szükségem volt, és ebben akart az öreg asszony álnoksága
meggátolni. Be ne ereszsze többé, mert nem állok jót magamról.
Olvasta Buddhas híres könyvét, a Thesaurust, melyet a ravasz Mani
álnokúl magának tulajdonított? Hogy olvasta volna? Nem akarok
személyeskedni, de az a felséges könyv nem való minden féltudósnak. Én
olvastam és megtaláltam benne a mit éveken át nehéz gyötrelmek közt
kutattam. De nem beszélek róla, úgy sem értene meg… Miről is volt szó?
Hogy lehet oly szórakozott, hogy minduntalan elszalasztja a beszéd
fonalát? Ez az öreg asszony egészen kivett sodrunkból… Hallja, megint
kopog az ajtón? Menjen, mondja neki, hogy már elmentem innen, máskép meg
nem szabadulunk tőle. Mit felelt? Megnyugodott és haza ment? Hahaha! Ezt
szerencsésen leráztuk nyakunkról. Higyje el, nagyon unalmas volt örökös
pityergésével. Bizonyosan megint szerelmemről akart beszélni.
Természetesen, ettől féltek legjobban ellenségeim, ezt kellett minden
áron megakadályozni.
De nem sikerült. Átláttam terveiken és kijátszottam. Szerettem, azért is
szerettem! Hah! az ön arcza is elborúl, önnek is ellenére van, mint az
egész világnak? Tudják is önök, mi a szerelem? Senki sem tudja azt, csak
én. Bölcseségem vitt rá. Lementem a Vezuv torkába, összehalmoztam mind
azt a lávát, mely századok óta egybetorlódott benne; aztán betömtem a
hegy tölcsérét és égő kanóczot dobtam a láva közé. Nagy pukkanással
szétrobbant a hegy, darabjait ezerfelé hajította az óriási lökés;
ömlött, zuhogott a lobogó láva, lángja felcsapott az égig és
megperzselte a csillagokat, végig rohant a földön és kiszárította a
tengereket, tavakat, tüzes nyelve végig nyalta a sziklákat és
megolvasztotta. A röpködő sziporkákból elkaptam egyet, lelkembe oltottam
és ott egyszerre nőni, dagadni kezdett, végig szaladgált ereimen,
szemembe szökött és onnan világított olthatatlan lánggal, ajkamig
csapott és parázsként izzóvá szította. Kezem tapintása égetett, szemem
villanása gyujtott, ajkam érintése perzselt… és a szőke leány
reszketett, megijedt a lángtól, megriadt a hévtől, szeme vakult,
lélekzete fuladt; sirva kérdezte: mi ez? Kigyuladt a pokol kéménye, vagy
olvadva hull le az égről a nap? És én azt sugtam neki: ez a szerelem!
Hallotta ezt a sikoltást? Nézze meg, valaki hallgatózik az ablaknál.
Olyan ismerős e sikoltás, de még sem merem ráfogni, hogy az övé, ő nem
lehet itt, azt én tudom. Nézzen ki az ablakon, ki van ott? Senki? Ne
ámítson, mert dühbe jövök és fejére döntöm ezt a házat. Volt valaki, de
már távozik? Ez már más, nézzen utána, milyen formája van? Nem tudja jól
kivenni a távolból? De azt csak kiveheti, férfi-e vagy nő? Mondja hamar,
ne tegyen türelmetlenné! Férfi…? Úgy már más. Mindjárt gondoltam, hogy
nem lehetett az ő sikoltása, pedig hasonlított hozzá…
Ismerem jól ezt a bizonyos sikoltást, egyszer hallottam, többször nem
fogom hallani. Tettem róla. Szeretné tudni, hogyan? Nem mondom meg. Ez
az én titkom, összefüggésben áll Buddhas könyvével és csalhatatlan
gyógyszeremmel az őrültség ellen. Hiába mesterkedik, nem csalja ki tőlem
titkomat. Egyátalában nem tudom, micsoda jogon avatkozik ön szívem benső
ügyeibe? Semmit sem szólt, azt mondja? De látom szeméből, mit gondol, és
én megtiltom e bántó gondolatokat. Nem elég, hogy az az öreg asszony is
szakadatlanúl ezzel boszantott, hogy a kínzó szellemek is folyton ezt
sugták, rikoltották fülembe: ön is azt meri már mondani, a mivel
úgynevezett jó barátaim üldöztek úton-útfélen? Nem szeret ez a lány,
hátam megett kicsúfolja esetlen mozdulataimat, hóbortos beszédeimet,
gúnyt űz belőlem, szerelmemből, csak azért jő utánam, mert azt hiszi,
nemcsak hiszi, mondja is, hogy férjnek épen elég bolond vagyok…? Vakok,
őrültek, nyomorúltak! Jobban olvasok én az ő szívében, mint ti ábéczés
könyveitekben.
A míg némán ülök vele szemben, s ti azt vélitek, a félénkségtől nem
tudok szólni, én azalatt tanulmányozom őt, egybevetem szemével,
színével, ajka reszketésével, keble hullámzásával Buddhas könyvének
adatait és mindent rendén találok. A kínzó szellemek vállamon, hátamon
ülnek, sarkantyúzzák oldalamat, székem alá bújnak és föl-fölemelgetik,
de engem nem hoznak zavarba. Fogaik csikorgatásából, dühös
rugdalódzásaikból látom kétségbeesésöket, mert ők is érzik már, kezdek
kisiklani körmeik közűl, ütött a szabadulás órája, nem kínoznak többé,
megtaláltam gyógyszeremet, nem őrülök meg, nem őrülök meg! Most már föl
sem vettem apró boszantásaikat, biztos voltam magamról, tanulmányoztam
és olvastam a lány szívében.
Nem csodálom, hogy üldözőim megijedtek és minden áron igyekeztek
visszariasztani a leánytól. Azért fogtak rá minden rosszat, azért
rágalmazták. Még az ő lelkét is megejtették, s rá birták, hogy egy időre
zsoldjukba álljon. Mintha én nem tudnám a csukott táblán keresztül is
elolvasni, mi van a könyvben. Mintha nem látnám, hogy mikor megvetőleg
elfordítja fejét, visszarántja tőlem kezét, arczát fintorgatja látásomra
és szemembe kaczag szerelmes szavaimra: akkor az az elfordított fej
kopaszhomlokú, nagyszakálú, az elrántott kéz csontos és szőrös, a
fintorgatott arcz ránczos és pergament-bőrű, az a kaczagás rekedt
torokból, fogatlan szájból kihangzó röhögés; mintha nem látnám, hogy az
üldöző rémek foglalják el helyét és saját csúf alakjukat mutatják
helyette elkápráztatott szememnek! De nem káprázott ám el! Bölcseségem
kifogott a rémek együgyű cselén. Hiába borítottak rá szürke felhőt, azon
is keresztűlláttam én, láttam mosolygó szemét, feslő ajkát, piruló
arczát, éreztem puha keze meleg szorítását, hallottam vágyó lihegését,
és boldog voltam, és kaczagtam üldözőim meghiúsult ármánya felett.
Mit mond ön? Hogy meri ezt mondani? Ki ne ejtse többé, mert megfojtom,
kiharapom gégéjét, mint kiharaptam az övét, a kit emlegetett! No csak ne
mentegetőzzék, látom, hogy nem bűnös, félrevezették a rémek, mint félre
akartak vezetni engem. Nekem is ezt suttogták fülembe untalan, nappal
utánam kiabálták az útczasarkokról, háztetőkről, éjjel kiránczigáltak
vele ágyamból. Hogy ez a mosoly nem nekem szól, ez ajak nem számomra
feslik, a puha kéz nem érettem melegszik! Hányszor röhögték ezt fülembe
és mutogattak gúnyos orrfintorgatással arra a tejfeles ifjonczra, a kire
ön is czélzott. Mit kérdi tőlem a nevét? Mintha nem tudná… Valóban nem
ismeri? No, nem sokat vesztett. Tudatlan, együgyű írnokocska volt,
iskolákat sem végzett, akárhogy sütögette a haját, akárhogy rugta