Elbeszélések - 09

asztal szemlélésébe merűlt szomszédját, egy szemvágással jelentősen
figyelmezteti az elhaladó alakra; a pinczér kiáll a kávéház ajtajába, s
asztalkendőjével porolva csizmáit, elmondja a mellette állóknak rövid és
merész körvonalokban a nyugalomba vonúlt nagy művész biographiáját. Nem
messze innen, a szomszéd útczában borbély-műhely előtt halad el; az öreg
mester az ajtóból köhögéssel figyelmezteti benn dolgozó segédjeit s
megdolgozott vendégeit, egyszersmind kissé félre állva a világosságból,
hogy senkit se foszszon meg az érdekes látványtól; a vendégek előre
nyújtják a törűlköző és szappan hullámaiból fejeiket, Aesculap czéhen
kívüli tanítványai feltartják borotváikat – – minden hallgat és
szünetel, míg az elhaladó nevezetes alak árnya végig nem suhan a bolt
üvegajtaján – – aztán újra megered a fenés, kenés, vakarás, fecsegés – –
mindenki elmondja századszor és ugyanannak, kinek százszor elmondta, a
nagy művészt jellemző érdekesebb adatokat, s ha véletlenűl akad egy-egy
vidéki ember, ki vigyázatlanúl elárulja tudatlanságát, vendég, borbély
neki esik, egy lélekzet alatt elmondva Lombi Loránt, a nagy hegedűművész
kimerítő életrajzát, úgy hogy füle zúg a sok beszédtől s szeme
elkáprázik a szappanhabtól, melylyel a fontos kérdésben egészen elmerülő
borbély túlságos bőven ellátja, míg nyakát veszedelmesen csiklandozza
szórakozott borotvájával.
Lombi Loránt látja, érzi, tudja a közfigyelem nyilvánulásait, s a nagy
embereket rendesen jellemző szerény öntudattal fogadja. – Nem teszi
magát, mintha semmit sem látna: ez álszemérem volna és sértő a
közönségre, melynek kegyét pedig Lombi Loránt, mint minden művész, nem
kevésre becsűli. De nem is mutat valami nagy örömet, gyermekes
elragadtatást: ezt tegyék a kisebb tehetségek, melyek ritkán jutnak egy
kis ünnepeltetéshez; nem csoda, ha aztán nem tudnak hova lenni
örömükben. A ki megszokta a dicsőséget, annak szeme nem káprázik el
sugarától. Lombi Loránt nyugodt mérséklettel és kellő elismeréssel
fogadja a nevezetes emberek törvényes adóját, a közfigyelem
nyilvánulását, s épen úgy nem teszi ez őt elbizottá s nem hozza zavarba,
mint az uralkodót alattvalói hódolata.
Hozzá szokhatott már az ünnepeltetés minden fajához, kezdve a viharos
tapsoktól és repülő koszorúktól egész a pinczéri és borbélyi
panegyrisekig. Ha azok nem vették ki sodrából, hogyan hoznák zavarba
most ez utóbbiak, a suttogások, az ajtókon és ablakokon utána kandikáló
kíváncsi arczok? Jól tudja ő azt, hogy az útczán nem mehet végig a
nélkűl, hogy meg ne bámulják, nevét suttogva utána ne mondják, útjában
az ablakokat ki ne nyitogassák. Úgy hozzá szokott már, hogy lépteit is
ez állandóan kísérő moraj hullámzásához alkalmazza, mint katona a
dobpergéshez, s talán meg kellene állnia, ha egyszerre minden
elcsendesűlne körűlötte. Nem csak itt, e félreeső kis város egyhangú
útczáin tapasztalja ezt, hol különben egy sárba rekedt szekér is
népcsődületet okoz s nevezetes mozzanatot képez az útcza krónikájában;
hanem volt idő, hogy világvárosok útczáin, a hömpölygő néptengerben, a
robogó kocsik és kiáltozó emberek zajában varázsvesszőként hatott
megjelenése, melyre a tenger torlódó hullámai lecsillapodtak s kétfelé
válva útat nyitottak a mindenkitől ismert, ünnepelt művésznek. Ah! szép
idők voltak azok! Miért is nem tartottak örökké? Ah! miért van múltja az
időnek?
Hej! ha az az idő helyesebben volna berendezve s hajtogatásából
kitörölnék a múltat: Lombi Loránt most nem e kis város útczáin járna
tétlen nagyságában. Ha múlt idő nem volna, most is diadalmenetben járná
be a haza és a külföld városait, jöttét előre jelentenék az újságok s
érdekes anekdotákat közölnének felőle, hangversenyeit óriási falragaszok
hirdetnék, tömegesen tódulna a közönség meghallgatására, tapsokkal
fogadnák, koszorúkkal üdvözölnék, virágokkal halmoznák, lelkesűlt
hölgyek kendőiket lobogtatnák, elragadtatott urak botjaikkal vernék a
padlatot, költők dicsőítő verseket írnának hozzá, fiatal leányok
ábrándoznának utána, érettebb hölgyek estélyekre hívnák, előkelő urak
barátkoznának vele, a dicsőség napja sugározná körűl fejét, aranyozná
meg erszényét…
Hajh! de az idő elmúlt, a jelen nem a múlt. A tapsok elhangzottak, a
koszorúk elhervadtak, az ábrándok szétfoszlottak. Az ifjú művész
hullámzó fürtjei hol kihulltak, hol megőszűltek, ruganyos ujjai
meglazúltak, daliás termete összehajlott, villogó szeme fényét hagyta. A
dicsőség napja távolról, a múlt idők sűrű ködén keresztűl küldi már csak
sugárait… hajh! nem melegítenek már azok, halavány a dicskör, melyet
bágyadtan feje körűl vonnak, aranyozó erejüket pedig tökéletesen
elvesztették.
Ha múlt idő nem volna, Lombi Loránt most sem kényszerűlne ez egyhangú
kis városban vonni meg magát, hova tíz év előtt költözött dicsősége
emlékével, hegedűjével és hervadt koszorúival. Egyebe nem volt. A
hírlapokat, melyek hajdanában dicsőítésével voltak tele, gondosan
eltette, de a bankjegyeket, melyeknek nagy tömege még ékesebben hirdette
dicsőségét, nem őrizé meg oly lelkiismeretesen. A rég elhangzott tapsok
még egyre csengtek fülében, de a csengő aranyokon régen túladott. Új
lakhelyére nem hozott egyebet elmúlt hódításaiból, mint neve dicsőségét,
s ezt kellett most úgy tőkésítenie, hogy kamataiból megélhessen.
A név dicsősége igen szép dolog és a halhatatlanság reménye nagyratörő
lélekre igen vigasztaló, de nem elég substantiális arra, hogy belőle
ruhát, csizmát lehessen készíteni, s a gyomor kíméletlen követetéseit
kielégíteni. Lombi Loránt csodálkozva tapasztalta, mennyi mindenre van
szüksége az embernek, ha élni akar. Ezelőtt ilyesmit, nem vett észre.
Dicsősége mámorában elszokott a számítástól, nem vette észre, hogy
valamire szüksége lehet, mert soha sem érezte a szükséget. Vágyak nem
gyötörték, mert támadásuk első pillanatában kielégítést nyertek,
kívánságai nem voltak, mert bőségében nem maradt kivánni valója. Annál
több lett most. Az élet sok apró szüksége egészen megzavarta. Azt sem
tudta, melyiknek tegyen előbb eleget, s ha itt egy hiányt nagy nehezen
betakart, amott egy fordulóra tízet is talált, mely még hangosabban
kiáltott takaró után. S mindezen apró szükségnek az a megfoghatatlan
sajátsága volt, hogy pénz nélkűl nem lehetett elcsitítani. Pénz, pénz és
pénz kellett valamennyinek. Ha ezt tudta volna akkoriban, mikor még tele
marokkal szórta pénzét a szélbe! Ha visszabűvölhetné legalább egy
parányi részecskéjét!
Eleinte sopánkodott e fölött, de jó korán belátta, hogy ezzel ugyan
vissza nem szerez semmit. Akár pelyhet ereszszen neki a forgó szélnek s
azt akarja aztán elfogni! Lombi Loránt nem akart a szél szárnyain repűlő
pehely után futni, hanem megpróbálta, ismét új pénzt szerezni. Hiszen
oly könnyen ment az valaha.
Most azonban kissé nehezebben ment. Vagy az ízlés változott, vagy a pénz
fogyott: elég az hozzá, az emberek sokkal rosszabbúl fizették a
művészetet, mint azelőtt, ezerszer rosszabbúl. Megkísérlé órákat adni a
zongora- és hegedűjáték művészetéből. Kapott is elég tanítványt, már a
mennyi a városkától kitelt; mert a polgárok nagyra voltak vele, hogy
magzatjaik ily nagy hírü művész vezetése mellett lépnek a zene
múzsájának templomába. Hanem bizony nem fizették fényesen; a mennyi
összegért most egy órát adott, azért hajdanában hangversenyeire még
karzati jegyet sem kaphattak volna. Lombi Loránt e mellett nagyon
komolyan vette feladatát s kemény összeütközésekbe jött részint
növendékeinek merev ujjaival és makacs füleivel, részint a nagyralátó
papák és mamák hiúságával. Valamennyi tanítványát tökéletes művészszé
akarta képezni, a miben ugyan találkozott a gyöngéd szülők kívánságával,
de rögtön el is tért tőle; a mennyiben ezek valósággal teljesülve is
látták a mester óhajtását s kedves csemetéikben bevégzett művészeket
szemléltek, míg Lombi Loránt kereken és zordonan kijelenté ellenkező
véleményét, sőt a szülők kimondhatatlan irtózatára legtöbbször azon
állat nevével jellemzé az apró művészek tehetségét, mely állat a
természetrajzban inkább türelménél, mint művészeti énekénél fogva
érdemel megemlítést.
– Ha ilyennek tartja fiamat – mondá az elkeseredett mama ilyenkor s
borzongva ejté ki az említett türelmes állat harmoniátlan nevét – ha
ilyennek tartja fiamat, úgy kár lesz tovább is rá pazarolni nagy
művészetét.
– Magam is épen ez ajánlatot akartam tenni – felelt Lombi Loránt. –
Valóban kár érte fizetni, ámbár elég keveset fizetnek.
– Elég ez egy – szamárért, – viszonzá a sértett szülő keserű gúnynyal, s
némi titkos elégtétellel, hogy e kétértelmű kifejezés által fínoman
Lombi Loránt fejéhez vághatta a botrányos állat nevét.
És így történt, hogy a növendékek rohamos gyorsasággal megfogytak, s
Lombi Loránt hírneve épen nem emelkedett. «Lehetett valaha jó előadó
művész – mondák a megbántott szülők, – de rossz mester, mert nem képes
kiismerni a növendékek képességét; pedig ez a fő.» A kevés
tanítványnyal, ki megmaradt vezetése alatt s valamire mégis tudott
menni, Lombi Loránt nehány hangversenyt próbált rendezni, melyeken maga
is fellépett, gondolván, hogy így is könnyít valamit nehéz helyzetén. A
hangversenyek fényesen sikerűltek, minden számot ismételni kellett,
Lombi Loránt koszorút kapott, két kisasszonyt bokrétákkal tűntettek ki,
a helybeli újság hosszú műismertetést közölt a fényes zene-estélyről –
és Lombi Loránt régi dicsőségének emlékei közt elfelejtette, hogy a
hangversenyző úrfiak és kisasszonyok összes rokonsága ingyen részesűlt a
műélvezetben és a valósággal fizető közönségből oly kevesen fértek be,
hogy a befolyt összegből a jegyszedő öreg asszonyok díját sem lehetett
kifizetni, mi ezen öreg hölgyek részéről több látogatást, nehány viharos
jelenetet s több nem igen megtisztelő czímet vont Lombi Loránt fejére.
Ezek daczára azonban Lombi Loránt hírneve tíz év múlva is azon teljes
fénynyel ragyogott a városban, mely beköltözése első napján kápráztatá
el szemeit. Ismerte mindenki, az útczán megnézte mindenki, büszke volt
rá mindenki; s ha egyik-másik polgárnak idegen földről látogatója jött,
ki a város nevezetességeit látni óhajtotta, házi gazdája karon fogva a
térre vezette, hol Lombi Loránt szokott csipkés szegélyű nagykendőjében
sétálni, s megmutatta személyében a város legnagyobb nevezetességét.
Lombi Loránt e köztisztelet viszonzásaúl néha-néha leereszkedőleg
részesítette a közönséget művészete élvezésében s minden sátoros ünnepen
egy solo-t játszott a templomi zenekarban, mely alkalomkor a helybeli
újság zene-referense sohasem mulasztá el megjegyezni, hogy Lombi Loránt,
a nagy hegedű-művész, ki fényes diadalmi pályája után kies városunkat
választá aggkora hajlékáúl, tegnapi solója által egy új fényes levelet
csatolt halhatatlan babérjaihoz.
A babérok halhatatlanok lehettek, hanem Lombi Loránt sokszor szomorúan
volt kénytelen tapasztalni, hogy az ember nagyon is halandó, és sok
mindenfélére van szüksége, ha mégis élni akar. Művészi büszkeségét
azonban csorba nélkűl fentartotta és soha, legnagyobb nyomorúságában sem
tett semmit, mi a művészi név tiszta tűkrére csak egy lehelletnyi árnyat
is vonhatott volna. Hej pedig sok nyomorúságot látott az a kis hátulsó
udvari szoba; és a szoba falán szép sorban függő szalagos koszorúk
sokszor adhattak hálát az istennek, hogy koszorúknak születtek és nem
embernek, ki koszorút kap. Hanem ezt nem tudta más, csak ők maguk. A
csipkés szegélyű nagy kendő mindennap megjelent az útczán, és senki sem
tudta, micsoda keserűséget föd el a szívben. Az igaz, hogy nem is
kérdezte senki. A polgártársak büszkék szoktak lenni a nevezetességre,
mely körükben él, s a nevezetességre hagyják, a megélés módját keresni.
Lombi Loránt élt – ezt senki sem tagadhatta; hogyan élt – ezzel meg
senki sem törődött, a mit különben nem is vett volna jó néven. Büszke
volt, nem kért semmit; méltóságát megőrizte, a közönség tiszteletét
megkívánta, de nyájassággal, leereszkedéssel viszonozta. Sőt annyira
ment leereszkedése, hogy még Csicsa Miskát is, a czigány banda primását,
kifogástalan udvariassággal fogadta szobájában s egyetlen székére
ültette, míg maga az ágyra telepedett.
– Mi jót hozott, Csicsa? kérdé leereszkedő nyájassággal, jobbjának
könnyed legyintésével jelentve, hogy csak maradjon székén, mert ez a
vendéget illeti, akárki az a vendég.
Derék, jól táplált barna úr volt Csicsa, elegáns fekete ruha feszűlt meg
izmos tagjain, arany gyűrűk villogtak ujjain, vastag arany láncz
himbálódzott kerek hasa fölött, fínom tajték szopókát tartott ujjai
közt, de a szivart világért sem merte volna szájába fegni ez éhes
tekintetű szegény öreg ember előtt, ki kopott ruháiban oly méltósággal
ült ágyán, mint a király trónusán.
– Szóljon bátran Csicsa, ne legyen elfogúlt, biztatá jóakarólag Lombi
Loránt a lelkendező barna urat. Mi jóval jött? Miben lehetek
szolgálatára?
Végre megemberelte magát Csicsa úr és hosszas gondolkozás után
meghúzogatva ujjain a gyűrűket, megránczigálva mellényét, s minden ok
nélkűl háromszor megnézve óráját, lábait díszesen, de igen
kényelmetlenűl megfeszítette s a következő szavakkal vezeté be
mondandóját:
– Szép idő van.
E furfangos bevezetés után, mely tág értelménél fogva igen alkalmas
volt, hogy bárminő tárgy előbeszédeűl szolgáljon, s a hallgató
érdekeltségét felköltve, figyelmét a sejtelmek beláthatatlan tengerére
csábítsa: Csicsa úr nagyot lélekzett, s szónoki fogással élve, rövid
szünetet tartott.
– Nagyon szép idő, mondá Lombi Loránt leereszkedő jóakarattal, világosan
mutatva, hogy a szép időt oly közös jótéteménynek tekinti, melyet
egyaránt élvezhet művész és czigány muzsikus.
– Jó idő lesz a temetésre, folytatá Csicsa úr.
– A temetésre? kérdé Lombi Loránt, kissé meglepetve e váratlan szónoki
fordulat által.
– Ma temetjük szegény Peták Danit, a banda első hegedűsét. Nem tetszett
hallani, hogy meghalt szegény Peták Dani?
– Nem, nem hallottam, mondá Lombi Loránt hidegen és tartózkodólag. Kissé
merész dolog is volt, föltenni róla, hogy egy czigány muzsikus haláláról
tudomása legyen. Tartózkodóbb lett nyájasságában, de nem haragudott;
hiszen ez egyszerű embertől, a szegény Csicsától nem vehette rossz
néven, ha saját bajáról azt hiszi, hogy a magasabb regiókban is
megérzik.
– Igenis, meghalt – folytatá Csicsa úr búskomolyan – nincs már első
hegedűsünk, nagy híja lesz a bandának. Pedig oly jó keresetünk volt.
Baj, baj, nagy baj.
– Sajnálom, mondá Lombi Loránt ismét visszatérő jóakarattal. Nagyon
sajnálom, és szívesen segítnék, ha tehetném.
– Igazán? kérdé hirtelen a barna úr oly nagy örömmel ugorva föl
székéről, mely tekintve Peták Dani szomorú halálát, határozottan
ellenkezett egy temetési nap gyászával.
– Valóban segítnék, ha módomban állna, mondá Lombi Loránt vontatva, mert
barna vendégének megfoghatatlan öröme és hirtelen felugrása épen nem
volt ínyére.
– Módjában áll, nagyon is módjában áll, kiáltott Csicsa úr, heves
taglejtései által még inkább fölgerjesztve Lombi Loránt titkos
méltatlankodását. Nagyon jó keresetünk van – minden este el vagyunk
foglalva – megduplázom Peták Dani fizetését – az úr hegedű-művész –
– Annak mondtak, vágott közbe Lombi Loránt fagyosan, sejtve, de magának
sem merve megvallani az összefüggést Csicsa úr szakadozott fölkiáltásai
között.
– Elfogadja hát? Kezet rá! kiáltott az elragadtatott barna úr, örömében
annyira megfeledkezve minden világi tekintetről, hogy valósággal Lombi
Loránt felé nyújtá kesztyűtlen kezét.
– Mit? kérdé Lombi Loránt mereven és mozdulatlanúl.
– Hát – az első hegedűs helyét bandámban, felelt Csicsa úr, fokozatosan
leeresztve fölemelt hangját és kinyújtott kezét, a mint az elszörnyedt
öreg ember szótalanúl fölemelkedett ágyáról.
Hosszas szünet következett. Lombi Loránt némán állt az ágy előtt,
egyedűl rövid szaggatott lélekzete által tudatva, hogy a szörnyű
villámcsapás még hagyott benne valami életet. A barna úr ez alatt igen
kényelmetlenűl kezdte magát érezni; gyűrűit össze-vissza cserélte
ujjain, s szórakozottságában vagy zavarában kivonta mellényzsebéből
vaskos arany óráját és úgy fölhúzta, hogy minden lánczát, kerekét
összetörte s örökre használhatatlanná tette.
– Fényes kereset – megduplázom a fizetést, mormogott Csicsa úr biztató
és mentegető hangon.
– Ennyire sülyedtem! kiáltott végre Lombi Loránt oly fájdalommal és
keserűséggel, hogy Csicsa úr most már valósággal nem tudta, melyik
lábára álljon?
– Engedelmet kérek, nem akartam megbántani, dupla fizetést ígértem,
mondá aztán bűnbánó meghunyászkodással.
– Peták Dani utódja! kiáltott Lombi Loránt.
– Dupla fizetéssel, tevé hozzá a sötét barna kísértő, az alkudozás
megkezdésének vevén Lombi Loránt keserű fölkiáltását.
Lombi Loránt körűlnézett a szobában, fegyvert keresve, melylyel szörnyű
bántalmáért méltó megtorlást vegyen. Fegyver nem ötlött szemébe, de
látta Csicsa úr jó akaratú biztatástól sugárzó ábrázatát, melyen az
ijedtség, alázatosság, pártfogás, tisztelet és jóakarat oly kellemes
kifejezésben egyesűlt, hogy minden vonása ezt látszott kiáltani: Dupla
fizetés! – Nem, ez nem lehetett szándékos sértés, nem kiszámított
megalázás, gondolá Lombi Loránt. Keserűsége és haragja lassankint
elsímúlt, helyét a leereszkedő szánakozás foglalta el, a mint a czigány
furcsa vegyületben mosolygó és ijedező arczára tekintett. Mit tudja ő
szegény, mit tett? Képes-e ő fölfogni, mi a művész? Szemében csupán
hegedűsök vannak; az ő baja, de nem hibája, hogy nem tud különbséget
tenni Peták Dani és Lombi Loránt közt.
Lassankint kialudt Lombi Loránt szemében a harag tüze s helyében a fájó
szánakozás szelid világa csillogott. Sőt előbb elkékűlt ajkai körűl
gyenge mosoly is játszadozott, midőn megfogta a még mindig riadtan
mosolygó és dupla fizetésről mormogó Csicsa kezét, és a szoba túlsó
végére, a falhoz vezette.
A falon díszes sorban függtek a kisebb-nagyobb koszorúk, hosszú, széles
selyemszalagokkal, arany betűs feliratokkal. Lombi Loránt megállt
előttük, s baljával Csicsa kezét fogva, jobbjával az első koszorúra
mutatott.
– Ez volt első koszorúm, gyermekkoromban kaptam, midőn első
hangversenyemet adtam, mondá ünnepélyes hangon. A város hölgyei
nyújtották át bársony párnán, zöld szalagjára arany betűkkel van a nevem
írva, s azon remény, hogy e név valaha be fogja tölteni a világot.
A barna férfiú álmélkodva nézett a zörgő levelű koszorúra; kezébe fogta
a lelóggó selyem szalagot, s míg ezt műértőleg morzsolá ujjai közt, a
rajta levő feliratot iparkodott elolvasni, elfeledve a jelenet
ünnepélyes hatása alatt, hogy az írástudományba csak igen tökéletlenűl
van beavatva.
– Az első koszorú reménye beteljesedett, folytatá Lombi Loránt még
ünnepélyesebben, tovább vonva barna vendégét s a második koszorúra
mutatva. Ezt a koszorút a hildenhausen-sonderburgi uralkodó herczeg
sajátkezűleg dobta nekem, midőn Hilden-Hausen-Sonderburgban léptem föl
az udvari színházban.
Csicsa a második koszorú széles selyem szalagját is megmorzsolá ujjai
közt, mi alatt kábúltan nézett a sárga poros levelekre, s öntudatlanúl,
de siker nélkűl iparkodott elméjébe vésni az épen most hallott
kimondhatatlan idegen nevet.
– A harmadik koszorút – folytatá Lombi Loránt, tovább vezetve az
álmélkodó barna férfiút – egy főrangó hölgy-intézet növendékei
nyújtották át testületileg. – A negyediket – ötödiket – és így
tovább-tovább – a mint Don Ruy körűlvezette Carlos királyt őseinek képei
előtt, akként mutatta be Lombi Loránt megilletődött vendégének
koszorúit, mindegyiknek elmondva történetét s Csicsa kezébe adva a
szalagokat. A megbolygatott koszorúk száraz levelei zörögtek, mintha a
feltámasztott emlékek szél gyanánt rezegtetnék a hosszas álom, pihenés
után; egy-két levél a földre hullt; Lombi Loránt kegyelettel fölemelte
onnan s gondosan az asztalfiókba zárta, sárguló írások és hírlapok közé.
Csicsa néma álmélkodással hallgatta végig a koszorúk történetét,
megfogta szalagjaikat, ujjai közt morzsolta, megkísérlé elolvasni
felírataikat, míg lelkében azon homályos sejtés kezdett határozottabb
alakot ölteni, hogy ennyi koszorúval szemben nem ártana újra és
erősebben hangsúlyozni a dupla fizetést, a mit halkan és félénken
azonnal meg is tett.
– És most – fejezé be Lombi Loránt, a mint az utolsó koszorú száraz
leveleinek zörgése elhallatszott – és most Csicsa, megbocsátom
vakmerőségét. Bizonynyal nem tudja kivel beszél, azért merte ajánlatát
tenni. Most azonban láthatja, hogy a művész, kinek ily koszorúi vannak,
nem állhat be egy czigány bandába hegedűsnek.
A meglepett barna férfiú akart még valamit hebegni dupla fizetésről, de
Lombi Loránt határozott, bár kegyes kézlegyintéssel jelenté, hogy a
kihallgatásnak vége van. Csicsa úr óriási erőfeszítések után felhúzta
keztyűit, kivette óráját, füléhez tartotta s fejcsóválva győződött meg,
hogy nem jár; de azért mégis figyelmesen megnézte, s miután háromszor
sikertelenűl belekezdett valami búcsúzó szónoklatba, a harmadik kísérlet
után lassan kihátrált az ajtón.
A mint Csicsa úr kilépett a ház kapuján, s megigazgatva ujjain a
gyűrűket és zsebébe rejtve ismét lehúzott keztyűit, épen tovább akart
indulni, nagy zörgéssel fordult be az útczába egy ekhós szekér és
közvetlenűl ama kapu előtt állapodott meg, hol Csicsa úr végezte úti
előkészületeit.
– Ez a bárány-útcza tizenötödik száma? kiáltott az ekhó alól egy éles
nőnemű hang.
– Ez hát, mordult vissza üléséről a subás kocsis. Csak van szemem.
– Kend nem ismeri a számokat, visított ismét a nőnemű hang. Kérdezze meg
azt az urat a kapu előtt.
– Azt mondja az asszonyság, kérdezzem meg az urat, mondá a subás kocsis
mogorván, Csicsa úr felé fordulva.
Csicsa úr, kinek igen hízelgett, hogy valóságos úrnak tekintik s vitatás
nélkül fölteszik róla az arab számok ismeretét, e felszólításra a kapu
felé fordúlt s tudományos arczkifejezéssel kezdte tanulmányozni a ház
falára mázolt számokat.
– Kérdezze meg az úrtól, itt lakik-e Lombi Loránt? sivalkodott ismét
türelmetlenűl a nőnemű hang.
– Igenis itt lakik, épen tőle jövök, kiáltott Csicsa úr, örvendve, hogy
ilyen könnyen átesett a nehéz számtani feladaton.
– Hajtson be az udvarra, sivított a nőnemű hang. A kocsi megfordult s a
nyitott kapun keresztűl, visító tartalmával együtt, az udvarra
döczögött.
Csicsa úr most már tovább mehetett volna ugyan, de zenészi kíváncsiságát
nagyon felgerjesztvén a sivító hang, megállt a kapu előtt s várta a
szekér rejtelmeinek kitárulását. Ha azonban valami vonó vagy fuvó
hangszert gyanított a szekérben, úgy nagyon csalódott várakozásában,
mert nem jött belőle napfényre egyéb, mint egy igen öreg és igen vézna
asszonyság, félúrias ruhában és kőkorbeli főkötővel, azután két kis
láda, egynehány kosár, egy csomag ágynemü s végre egy szegényes öltözetű
kis leány, kit Csicsa úr hirtelenében tizenkét-tizenhárom évesre
becsűlt.
Ennyit látott Csicsa úr és nem többet. Láthatta Lombi Lorántot is, a
mint szobája ajtajába lépett, összecsapta kezeit s vendégeihez sietett.
Még azt is láthatta, hogy hirtelenében pár szót váltott a kőkorbeli
főkötős vézna asszonysággal, mialatt jobbra-balra kapkodta kezeit,
melyeket a kis leány erővel meg akart csókolni. Erre mindnyájan
ládástúl, kosarastúl, ágyneműstől a szobába mentek, és Csicsa úrnak nem
maradt egyéb látnivalója, mint a subás kocsis, a mint mogorva arczczal
jártatta az udvaron lovait.
Lombi Loránt ezalatt vígasztalan arczkifejezéssel iparkodott szűk
szobájában elhelyezni a megérkezett holmit, míg a vézna asszonyság,
elfoglalva az egyetlen széket, lélekzetvétel nélkül igyekezett egy
drámai szerkezetű monologban minden lehető kérdésre megelőzőleg felelni.
– Hogy ki vagyok? Hát özvegy Harcsa Mihályné asszonyság vagyok, a férjem
asztalosmester volt, húsz év előtt halt meg vízibetegségben. Hogy
micsoda módon ismerkedtem meg az úr unokahugával? Hát csak úgy, hogy
anyja özvegysége óta a házamban lakott, ott betegeskedett, ott is halt
meg. Hogy hagyott-e valamit hátra? Hát bizony csak azt a kis holmit, a
mi itt van ni; elhoztam mind, egy darabját se tartottam vissza, pedig
adósom volt az utolsó hónapi házbérrel. Hogy miért hoztam az úrhoz ezt a
kis árvát? Hát csak azért, mert nincs ezen a világon senkije, és semmije
az úron kívül. Hogy honnan tudom én ezt? Hát a boldogult édes anyjától,
a ki sokszor eldicsekedett vele, hogy van neki egy Lombi Loránt nevű
rokona, nagy művész, híres muzsikus, gazdag ember, itt meg itt lakik, és
bizonyára nem fogja elhagyni kis leányát, ha nem lesz többé édes anyja.
Hogy hát ez nem egészen igaz, mert lakásából ítélve, az úr nem látszik
valami gazdag embernek. A bizony meglehet, de azért ezt a szegény kis
lányt nem fogja az útczára tenni? Hogy miért nem tartom én el magam?
Mert nekem nincs miből, szegény vagyok, sok gyerekem van, azt se tudom,
hogy éljek el napról-napra? Hogy mit tegyen az úr evvel a szegény kis
féreggel? Hát bizony csak nevelje fel, ha van lelke az úrnak, mert
különben megveri az isten. Mariska, csókolj kezet a bácsinak, és jól
viseld magadat, ha azt akarod, hogy szeressen.
A kis leány elfogta Lombi Loránt vonakodó kezét és megcsókolta. Lombi
Loránt szólni akart, de maga sem tudta, mit mondjon; hosszú ideje pedig
nem maradt a gondolkodásra, mert a vézna asszonyság, megelégedéssel
tapasztalván a rokoni jó egyetértést, melyet a kézcsók által teljesen
biztosítottnak látott, újra fölvette a drámai monolog fonalát.
– Hogy meddig maradok itt? Bizony még ma este szeretnék haza menni;
kocsimat csak egy napra fogadtam fel, a kocsisom pedig nagyon goromba
ember, nem férnék meg a szájától, ha éjszakára is itt tartanám. Ne
tessék tartóztatni, semmi esetre sem maradhatok. Hogy tartozik-e
valamivel a kis Mariskáért? Bizony tartozik; én tartom anyja halála óta,
az útiköltség is csak miatta van, mert bizony a nélkül soha sem jöttem
volna ebbe a városba. Hogy most nem tudja megadni? Nem is azért
kérdeztem, mintha meg akarnám venni az úron. Elvárok vele akár meddig,
sőt azt se bánom, ha örökre adósom marad. Hogy jó apja akar lenni a kis
Mariskának? Azt el is várom. Hogy meg fogom-e valamikor látogatni? Hát
biz azt nem tudom, majd megválik idővel; egyszer csak, meglehet,
betoppanok ide s megnézem, mivé nevelte ezt a kis leányt? Hogy szívesen
fog látni? Reménylem is, különben most ne tessék tartóztatni, mert csak
etetünk és mindjárt haza felé indulunk. Mariska, csókold meg a bácsi
kezét és köszönd meg a hozzád való jó akaratát.
A kis leány ismételte előbbi támadását Lombi Loránt keze ellen, és Lombi
Loránt belátta, hogy a végzet rendelései ellen hiában küzd a gyönge
ember. A minek meg kell történnie, az megtörténik; ha meg kellett
történni, hogy most egyszerre egy tizenkét éves leány nevelőapjává
legyen, bele kell nyugodnia a kikerülhetetlenbe. A kőkorbeli főkötős
asszonyság oly szépen megtett helyette minden kérdést és minden lehető
ellenvetést, és oly kimerítőleg és megczáfolhatlanúl megfelelt
valamennyire, hogy neki szólnia sem kellett, s az ellenmondás
legtávolabbi reménye nélkül fogadta az égnek e váratlan ajándokát. Nem
is azon gondolkozott, elfogadja-e vagy nem, ehhez többé szó sem fért,
hanem csupán az iránt kellett még tisztába jönnie magával, hogyan
oldhassa meg a nehéz számtani feladványt, hogy a mi eddig egynek sem
volt elég, ezután elég legyen kettőnek?
E nehéz problema fölött töprenkedett, mialatt a visító hangú beszédes
asszonyság kirakta a ládákból, kosarakból Mariska holmiját, folytonosan
oktatva a kis leányt jó erkölcsökre s istennek és embernek tetsző
viseletre, közben-közben pedig felszólítva, hogy csókolja meg a bácsi
kezét. E fölött töprenkedett akkor is, midőn Harcsa Mihály özvegye
elvégezve minden dolgát s elköltve tisztességes ebédjét, melyet Lombi
Loránt a szomszéd fogadóból hozatott hitelben, még egyszer előadta
szokott drámai modorában saját élettörténetét, kapcsolatban Mariska
anyjának viselt dolgaival, s újra szívére kötötte Lombi Lorántnak a kis
leány sorsát. E nehéz problemán törte fejét akkor is, midőn a mogorva
kocsis bemordúlt az ajtón, hogy fogva vannak a lovak s ő nem akar az
úton hálni, mire a vézna asszonyság föltette fejére kőkorbeli főkötőjét,
megcsókolta a kis leányt, megölelte Lombi Lorántot és a kocsiba ült,
onnan sivítva még egyszer a kis leányra, hogy csókoljon kezet a
bácsinak, míg sivítása és az ekhós szekér zörgése egészen elhangzott, és
a nevezetes látogatásból semmi egyéb nem maradt hátra Lombi Loránt