Egy magános sétáló álmodozásai - 7

  Amíg ezt teljes tisztaságában élveztem, minden más foglalkozás mindig
  élvezhetetlen volt előttem. De amint egyszer, idegen ösztönzések által
  az irodalmi pályára taszítva, az elmemunka fárasztó voltát és a
  szerencsétlen hírnév alkalmatlanságát éreztem, egyszersmind édes
  álmodozásaim bágyadását és ellanyhulását is éreztem és csakhamar
  kénytelen lévén akaratom ellenére szomorú helyzetemmel foglalkozni, csak
  nagyon ritkán tudtam többé azokat a kedves elragadtatásokat feltalálni,
  amelyek ötven éven át nálam a szerencsét és dicsőséget pótolták és
  minden egyéb költség nélkül, ha az időt leszámítjuk, engem a
  semmittevésben a legboldogabb halandóvá tettek.
  Sőt álmodozásaimnál attól kellett tartanom, hogy szerencsétlenségeim
  folytán nekivadult képzeletem végtére errefelé találja tevékenységét
  fordítani és hogy gyötrelmeim folytonos érzése, fokozatosan összébb
  szorítván szívemet, súlyával végre maga alá talál temetni. Ebben az
  állapotban természetes ösztönöm, minden elszomorító képzetet
  elkerültetvén velem, lecsöndesítette képzeletemet és a körülvevő
  tárgyakra szegezvén figyelmemet, első ízben vétette velem részleteiben a
  természet látványát szemügyre, amelyet eddigelé csak tömegesen és egész
  összefüggésében szemléltem.
  A fák, a cserjék, a növények a föld díszítései és ruházatai. Semmi nem
  oly szomorú, mint egy meztelen és kopasz mezőség látványa, amely csupán
  köveket, iszapot és homokot tár szemünk elé. De megelevenítve a
  természet által és nászruhába öltözve a vizek csörgedezése és a madarak
  éneklése közepette, a föld a három ország összhangjában élettel,
  érdekkel és bájakkal teljes látványt tár az ember elé, az egyedüli
  látványt a világon, amelybe szemei és szíve soha nem fáradnak belé.
  Minél érzékenyebb szíve van a szemlélőnek, annál jobban átengedi magát
  azoknak az elragadtatásoknak, amelyeket ez az öszhangzat benne fölkelt.
  Édes és mély álmodozás vesz erőt ekkor érzékein és gyönyörteljes
  mámorral merül bele e szép rendszer végtelenségébe, amelylyel azonosnak
  érzi magát. Ekkor minden egyes külön tárgy tovasiklik tekintete elől;
  mindent csak az egészben lát és érez. Valami különös körülménynek kell
  eszméit összeszorítania és képzeletét körülhatárolnia, hogy részenkint
  megfigyelhesse ezt a világegyetemet, amelyet átkarolni törekedett.
  Ez történt természetszerűleg velem, mikor halálos aggodalomtól
  összeszorított szívem minden gerjedelmét maga köré sorozta és
  öszpontosította, hogy megőrizze a melegség azon maradványát, amely abban
  a levertségben, amelybe fokonkint sülyedtem, elpárologni és kialudni
  akart. Egykedvűen bolyongtam az erdőkben és a hegyek közt, nem
  merészelve gondolkozni, mert attól tartottam, hogy fölélesztem
  fájdalmaimat. Képzeletem, mely visszautasítja a gyötrelmes dolgokat,
  hagyta, hogy érzékeim átengedjék magokat a körülvevő tárgyak könnyed, de
  édes benyomásainak. Szemeim szünetlenül egyikről a másikra siklottak és
  lehetetlen volt, hogy ily nagy változatosság mellett ne akadjanak
  olyanok, amelyek jobban leszögezzék és huzamosabban lebilincseljék őket.
  Kedvet kaptam e gyönyörködtető látványhoz, amely a szerencsétlenségben
  megnyugtatja, mulattatja, szórakoztatja az elmét és fölfüggeszti a
  gyötrelmek érzését. A tárgyak természete nagy mértékben segít e
  szórakoztatásban és azt csábítóbbá teszi. A kellemes illatok, az eleven
  színek, a legválasztékosabb idomok szinte vetélkedve vitatják el
  egymástól azt a kiváltságot, hogy figyelmünket lekössék. Csupán
  szeretnünk kell a gyönyört, hogy ezeknek az édes benyomásoknak
  átengedjük magunkat; és ha ez a hatás nem nyilatkozik meg mindazokkal
  szemben, akiket az megérint, ez némelyeknél a természetes érzékenység
  hiánya miatt, a legtöbbnél pedig azért történik, mert más képzetekkel
  fölötte elfoglalt elméjök csak lopva engedi át magát ama tárgyaknak,
  amelyek érzékeiket megilletik.
  De még egy más körülmény is hozzájárul ahhoz, hogy a jóízlésű emberek
  figyelmét a növényvilágtól elterelje s ez az a megszokás, hogy a
  növényekben nem keresnek egyebet, mint csupán gyógyító szereket és
  orvosságokat. Theophrastus másképpen gondolkozott és ezt a filozófust
  úgy tekinthetjük, mint az egyetlen botanikust az ókorban, ezért nem is
  nagyon ismerik őt a mai emberek; de egy bizonyos Dioskoridesnek, az
  orvosi vevények nagy kompilatorának és az ő magyarázóinak fáradozása
  folytán az orvostudomány gyűjtője annyira hatalmába kerítette a gyógyító
  füvekké átalakított növényeket, hogy csak azt látni itt, amit nem látni,
  t. i. azokat az állítólagos hatóerőket, amelyeket egy harmadik vagy
  negyedik nekik tulajdonítani kegyeskedik. Nem látják be, hogy a növényi
  organizáció magában is megérdemelhet némi figyelmet; emberek, kik azzal
  töltik el életöket, hogy csigahéjjakat gyűjtögetnek és rendezgetnek,
  élcelődnek a növénytan fölött, mint egy hiábavaló tudomány fölött, ha
  nem csatoljuk hozzá – állításuk szerint – a tulajdonságok tanulmányát,
  vagyis ha nem hagyjuk cserben a természet megfigyelését, amely sohasem
  hazudik és minderről mit sem beszél, hogy kizárólag az emberek
  tekintélye után induljunk, akik hazugok és akik sok oly dolgot állítanak
  nekünk, amit az ő szavukra el kell hinnünk, amely maga is legtöbbször a
  más tekintélyén alapul. Állj meg egy tarka színben pompázó rét előtt,
  vizsgáld meg egymás után a benne tündöklő virágokat s azok, akik látni
  fognak, egy borbélylegénynek tartanak téged és gyógyfüveket fognak tőled
  kérni, hogy a gyerekek rühét, a felnőttek kilisét vagy a lovak
  takonykórját meggyógyítsák.
  Ez az utálatos előítélet a többi országokban már jórészben eltűnt,
  kivált Angolországban, hála Linnének, aki a botanikát kivette egy kissé
  a receptírók iskoláiból és visszaadta azt a természetrajznak és a
  gyakorlati gazdaságtannak; de Franciaországban, ahol ez a tanulmány
  kevésbbé hatolt be a nagyvilági emberek közé, e pontban még mindig oly
  barbárul gondolkoznak, hogy midőn egy párisi szépelme Londonban egy
  érdekes, ritka fákkal és növényekkel teleültetett kertet látott, minden
  dicséret gyanánt így kiáltott fel: _Ime egy nagyon szép patikáriusi
  kert!_ Ez alapon az első patikárius – Ádám volt! Mert nem könnyű egy
  jobban fölszerelt kertet képzelnünk, mint a minő az édenkert volt!
  Ezek az orvostani képzetek bizonyára nem igen alkalmasak arra, hogy a
  botanika tanulmányát kellemessé tegyek; ezek elfonnyasztják a rétek
  zománcát, a virágok csillogását, elszárítják a ligetek üdeségét,
  élvezhetetlenné és undorítóvá teszik a zöld színt és az árnyékot;
  mindezek a bájos és kecses idomok nagyon kevéssé érdeklik azt, aki
  mindezt egy mozsárban össze akarja törni és a pásztorlányok számára nem
  fogjuk a virágkoszorúkat a klistérhez való növények közt keresni.
  Mindez a gyógyszerészet nem szennyezte be az én mezei képeimet; semmi
  nem állt azoktól távolabb, mint a herbathea és a flastromok. Gyakran
  gondoltam, közelről szemlélve a réteket, a gyümölcsösöket, az erdőket és
  ennek nagyszámú lakóit, hogy a növényország egy élelmiszer-raktár,
  amelyet a természet adott az embernek és az állatoknak. De soha nem
  jutott eszembe, hogy benne gyógyszereket és orvosságokat keressek.
  Ezekben a különféle alkotásokban semmi olyast nem látok, amely efféle
  használatra utalna és a természet bizonyára megismertette volna velünk
  azok ilyetén felhasználási módját, ha ezt rendelte volna nekünk, mint
  ahogy az élelmiszerekre nézve tette. Sőt úgy érzem, hogy azt a
  gyönyörűséget, amelyet a ligetekben való séta szerez, az emberi
  gyöngeségek érzése megmérgezné, ha a lázra, a vesekőre, a köszvényre, a
  nehéz nyavalyára irányítaná gondolatomat. Egyébiránt nem szándékozom a
  növényektől azokat a kiváló erőket, amelyeket nekik tulajdonítanak,
  elvitatni, csupán azt állítom, hogyha ezeket az erőket valódiaknak
  tartjuk, tiszta gonoszság a betegektől, ha továbbra is betegek maradnak,
  mert annyi betegség közül, amennyit az emberek magoknak szereznek,
  egyetlenegy sincs, amelyik számára húszféle, gyökeresen gyógyító fű ne
  akadna.
  Ezek az elmefordulatok, amelyek mindig mindent a saját anyagi érdekünkre
  vonatkoztatnak, amelyek mindenütt hasznot vagy gyógyszereket kerestetnek
  velünk és amelyek közömbösen nézetnék velünk az egész természetet, ha
  mindig egészségesek volnánk, – mindig távol állottak tőlem. Ez irányban
  teljesen ellenkezőleg gondolkodom, mint a többi emberek: mindaz, ami
  szükségleteim érzéséhez tartozik, elszomorít és megrontja gondolataimat
  és soha nem találtam igazi élvezetet az elme gyönyöreiben, csak ha
  testem érdekét teljesen szem elől tévesztettem. Így hát, még ha hinnék
  is az orvostudományban és még ha annak gyógyszerei kellemesek lennének
  is, soha nem találnám olyannak, hogy foglalkozzam vele, azok a
  gyönyörök, amelyeket a tiszta és önzetlen szemlélet nyújt, itt
  elvesznének, és lelkem nem tudna felmagasztosulni és a természet fölött
  lebegni, amíg érzem, hogy az testem kötelékeitől függ. Egyébiránt,
  jóllehet sohasem viseltettem nagy bizalommal az orvostudomány iránt, sok
  bizalommal voltam az orvosok iránt, akiket becsültem, szerettem és
  akiknek megengedtem, hogy porhüvelyemet teljes belátások szerint
  kormányozzák. Tizenöt évi tapasztalat megtanított a saját rovásomra;
  miután most egyedül a természet törvényei szerint élek, megint korábbi
  egészségem birtokában vagyok. Ha az orvosoknak semmi egyéb panaszuk nem
  lenne is ellenem, ki csodálkozhatnék gyűlöletükön? Én élő bizonyítéka
  vagyok az ő mesterségök hiúságának és gondoskodásuk hiábavalóságának.
  Nem, semmi személyes dolog, semmi olyas, ami testem érdekével összefügg,
  nem foglalhatja le igazán lelkemet. Soha nem elmélkedem, álmodom több
  gyönyörűséggel, mint ha megfeledkezem magamról. Extázisokat,
  kifejezhetetlen elragadtatásokat érzek, hogy úgyszólván beleolvadjak a
  lények rendszerébe, azonosítsam magam az egész természettel. Ameddig az
  emberek testvéreim voltak, a földi boldogságra irányúló terveket
  szövögettem; minthogy ezek a tervek mindig az egészre vonatkoztak, csak
  az általános boldogság révén lehettem boldog és a külön boldogság
  képzete csak akkor fogamzott meg szívemben, amikor láttam, hogy
  embertársaim az övéket csak az én nyomorúságomban keresik. Ekkor, hogy
  ne gyűlöljem, kerülnöm kellett őket; ekkor, a közös anya keblére
  menekülve, az ő karjai közt törekedtem kivonni magamat gyermekeinek
  üldözései elől; magábavonult, vagy amint ők mondják, társaságkerülő és
  embergyűlölő lettem, mert a legzordonabb magány is kedvesebbnek tűnik
  föl előttem a gonoszok társaságánál, amely csak árulásokból és
  gyűlöletből táplálkozik.
  Arra kényszerítve, hogy visszatartsam magam a gondolkodástól, nehogy
  akaratom ellenére szerencsétlenségeimre gondoljak; arra kényszerítve,
  hogy fékezzem mosolygó, de már elfonnyadó képzeletem maradványait,
  amelyeket annyi aggodalom végtére elriaszthatna; arra kényszerítve, hogy
  törekedjem elfelejteni az embereket, akik gyalázattal és súlyos
  sértésekkel halmoznak el, nehogy a méltatlankodás végtére kikeserítsen
  ellenök: még sem birok teljesen önmagamba öszpontosulni, mivel kiáradó
  lelkem minden erőfeszítésem ellenére más lényekre is kiterjeszteni
  iparkodik érzéseit és létezését és nem tudom többé – mint hajdan –
  lesütött fővel a természet e határtalan oceánjába sülyeszteni magamat,
  mivel elgyöngült és elernyedt lelki erőim nem találnak többé eléggé
  határozott, eléggé szilárd, eléggé hatáskörömbe eső tárgyakat, hogy
  erősen hozzájok tapadjanak és mivel nem érzek magamban többé elég erőt
  arra, hogy régebbi elragadtatásaim káoszában ússzam. Képzeteim szinte
  nem egyebek többé, mint érzéki benyomások és értelmem köre nem lépi túl
  azokat a tárgyakat, amelyek közvetlenül környeznek.
  Kerülve az embereket, keresve a magányt, nem képzelődve többé, még
  kevésbbé gondolkozva, és mégis élénk temperamentummal fölruházva, amely
  távol tart a sorvadó és melankólikus apathiától, mindazzal foglalkozni
  kezdtem, ami körülvett; és erős természeti ösztönömnél fogva a
  legkellemesebb tárgyaknak adtam az elsőséget. Az ásványországban semmi
  magában véve kedves és vonzó nincs; a föld kebelébe bezárt gazdagságai
  mintha csak azért lennének az emberek tekintetétől eltávolítva, hogy
  sóvár vágyakozásukat kisértetbe ne ejtsék; mintegy tartalékul vannak
  ott, hogy egykor azoknak az igazi gazdaságoknak elenyésztét pótolhassák,
  amelyek inkább kezeügyébe esnek, de amelyek romlottságával arányban
  vesztik el reá nézve vonzóerejüket. Ekkor az ipart, a fáradtságot és a
  munkát kénytelen nyomorúságainak segítségére hívni; fölkutatja a föld
  gyomrát, életének kockáztatásával és egészségének rovására, annak
  középpontjában keres képzeleti javakat ama valódi javak helyett,
  amelyeket ez magától nyújtott neki, amikor tudta azokat élvezni. Kerüli
  a napot és a világosságot, amelyeknek látására többé nem érdemes; élő és
  jól megtermett állapotban a föld alá temetkezik, nem érdemelve meg
  többé, hogy a napvilágon éljen. Itten kőbányák, feneketlen mélységek,
  vashámorok, kohók, üllő-, pöröly-, füst- és tűzkészülékek váltják fel a
  mezei munkálatok szelid képeit. Ama szerencsétleneknek, akik a bányák
  bűzös gőzeiben sínylenek, a fekete kovácsoknak, a förtelmes cyklopsoknak
  sápadt, kiaszott ábrázatai azok a látványok, amelyeket a bányák
  berendezése a föld kebelében a föld felszínén levő zöldelő fák és
  virágok, az azúrkék égbolt, a szerelmes pásztorok és izmos munkások
  helyett elénk tár.
  Megvallom, könnyű homokot meg kavicsot gyűjteni, azokkal zsebeinket meg
  dolgozószobánkat telerakni és ezzel egy természettudós címére szert
  tenni: de azok, akik az efféle gyűjteményekhez ragaszkodnak és ezekre
  szorítkoznak, rendesen gazdag tudatlanok, akik csak a fitogtatás örömét
  keresik benne. Hogy az ásványok tanulmányozásában előhaladhassunk,
  kémikusnak és fizikusnak kell lennünk: fáradalmas és költséges
  kísérleteket kell végeznünk, laboratóriumokban dolgoznunk, sok pénzt és
  időt elfecsérelnünk a szén, a tégelyek, a kemencék, a lombikok közt, a
  füstben és fojtó gőzökben, mindig kockáztatva életünket és sokszor
  egészségünket. Mindebből a szomorú és fáradságos munkából rendszerint
  jóval kevesebb tudás, mint gőg származik, és hol van az a
  legközépszerűbb kémikus, aki azt ne hinné, hogy a természet minden nagy
  titkába behatolt, mivel – talán véletlenül – a művészet valami kis
  kombinációira bukkant?
  Az állatország inkább kezünk ügyébe esik és bizonyára még jobban
  megérdemli a tanulmányozást; de végtére is ennek a tanulmányozásnak
  nincsenek-e meg szintén a maga nehézségei, zavarai, bosszúságai és
  gyötrelmei? Kivált egy magános emberre nézve, aki sem játékaiban, sem
  munkálataiban nem remélhet senkitől támogatást; hogyan figyelje meg,
  boncolja fel, tanulmányozza, ismerje meg a lég madarait, a vizek halait,
  a szélnél könnyebb, az embernél erősebb négylábúakat, amelyek époly
  kevéssé hajlandók arra, hogy hozzám jöjjenek és kutatásaim számára
  felajánlják magokat, mint én arra, hogy utánok fussak és erővel
  kényszerítsem őket erre? Segélyforrás gyanánt tehát csak csigák, férgek,
  legyek fognak rendelkezésemre állani és életemet azzal fogom tölteni,
  hogy lélekszakadva futkossak a pillangók után, nyársra húzzam a szegény
  rovarokat, felboncoljam az egereket, ha meg tudom őket csípni, vagy
  azokat az állati hullákat, amelyeket esetleg dögölve megtalálok. Az
  állatok tanulmánya mit sem ér az anatómia nélkül; ezáltal tanuljuk meg
  őket osztályozni, a nemeket és fajokat megkülönböztetni. Hogy őket
  erkölcsükre, jellemökre vonatkozólag tanulmányozhassuk, e végre
  baromfi-rekeszekre, halastavakra, állatseregletekre volna szükségünk;
  kényszeríteni kellene őket, amilyen módon csak lehetne, hogy
  összegyülekezve körülöttem maradjanak, már pedig nekem sem kedvem, sem
  módom nincs reá, hogy őket fogságban tarsam, valamint arravaló
  mozgékonyságom is hiányzik, hogy kövessem őket jövés-menésükben, ha
  szabadon vannak. Tehát holtan kellene őket tanulmányoznom, széttépnem,
  csontjaikat kiszednem és kényem-kedvem szerint turkálnom rángatózó
  beleikben. Micsoda szörnyű látvány volna a büzlő hullák, a tajtékzó és
  felbomló húsok, a vér, undorító belek, rettenetes csontvázak, dögleletes
  gőzök anatomiai gyűjteménye? Hitemre mondom, Jean-Jacques nem ilyen
  helyeken fogja szórakozásait keresni.
  Ragyogó virágok, színpompázó retek, üde árnyékú lombok, patakok,
  csalitok, ligetek: jöjjetek és tisztítsátok meg mindeme förtelmes
  tárgyaktól bemocskolt képzeletemet! Lelkemet, amely minden nagy
  gerjedelem iránt eltompult, csak érzéki tárgyak képesek megilletni;
  csupán érzékleteim vannak már és csak ezek révén képes a kín és kéj itt
  alant megilletni. A körültem levő mosolygó tárgyak által vonzatva,
  megtekintem, szemügyre veszem, összehasonlítom őket, végtére megtanulom
  őket osztályozni és ime egyszerre oly botanikus lettem, mint amilyennek
  kell lennie annak, aki csak azért akarja tanulmányozni a természetet,
  hogy untalan újabb okokat találjon annak kedvelésére.
  Nem törekszem magamat oktatni, erre már nagyon későn van. Egyébiránt
  sohasem láttam, hogy ez a sok tudomány hozzájárulna az élet
  boldogságához, hanem oly édes és egyszerű szórakozásokat igyekszem
  magamnak szerezni, amelyeket minden baj nélkül élvezhetek és amelyek
  eltérítenek szerencsétlenségeimtől. Az sem költségembe, sem fáradságomba
  nem kerül, hogy egykedvűleg bolyongjak virágról-virágra,
  növényről-növényre, hogy őket megvizsgáljam, különböző jellemző
  vonásaikat összehasonlítsam, vonatkozásaikat és különbözéseiket
  megjelöljem, végre a növényi organizációt akképen megfigyeljem, hogy
  ezeknek az élő gépeknek haladását és játékát nyomon követhessem, olykor
  sikerrel nyomozzam általános törvényeiket, különféle berendezésök okát
  és célját és átengedjem magam a hálás csodálkozás varázslatának ama kéz
  iránt, amely mindezt az élvezetet számomra szerezte.
  A növények, úgy látszik, azért szórattak oly pazar kézzel a földre, mint
  a csillagok az égre, hogy az embert a gyönyörűség és kiváncsiság
  vonzóerejével a természet tanulmányozására hivogassák; de a csillagok
  tőlünk távol futják pályájokat: előzetes ismeretekre, műszerekre,
  gépekre és igen hosszú létrákra van szükségünk, hogy hozzájok
  elérhessünk és őket hordtávolságunk közelébe hozhassuk. A növények már a
  természettől fogva ott vannak. Azok lábaink alatt és úgyszólván kezeink
  közt nőnek és ha lényeges részeik kicsisége elvonja őket olykor az
  egyszerű észrevétel elől, azok a műszerek, amelyet segélyével hozzájok
  férkőzhetünk, sokkal könnyebben kezelhetők, mint a csillagászati
  műszerek. A növénytan egy dologtalan és henye remete tanulmánya: egy
  hegyes szerszám meg egy nagyítóüveg mindaz a készülék, amire a
  megfigyelés céljából szüksége van. Sétálgat, szabadon bolyong egyik
  tárgytól a másikhoz, érdekkel és kíváncsisággal telten szemlél végig
  minden virágot és mihelyt berendezésük törvényeit kapiskálni kezdi,
  minden bajtól ment örömet élvez megfigyelésöknél, époly élénket, mintha
  sok fáradságába került volna. Ebben a henye foglalatosságban oly varázs
  rejlik, amelyet csak a szenvedélyek teljes lecsillapulásakor érezünk, de
  amely ekkor egymaga elegendő arra, hogy az életet boldoggá és édessé
  tegye; de mihelyt érdek- vagy hiúságbeli inditóokot keverünk bele, akár
  azért, hogy valami állást betöltsünk, akár azért, hogy könyveket írjunk,
  mihelyt csak azért akarunk tanulni, hogy oktassunk, csak azért
  botanizálunk, hogy szerzők vagy tanárok legyünk: mindez az édes varázs
  szertefoszlik, a növényekben azontúl csak szenvedélyeink műszereit
  látjuk, tanulmányozásukban nem találunk többé igaz gyönyörűséget, nem
  tudni akarunk többé, hanem megmutatni, hogy tudunk és az erdő sűrűjében
  is csak mintegy a világ színpadán vagyunk, ahol az a gond foglal el,
  hogy megcsodáltassuk magunkat; vagy pedig legfölebb a dolgozó-szobai és
  kerti botanikára szorítkozunk s a helyett, hogy a természetben figyelnők
  meg a növényeket, csak rendszerekkel és módszerekkel foglalkozunk,
  ezekkel az örökös vitatkozási tárgyakkal, amelyek sem egyetlenegy növény
  helyesebb ismeretére el nem vezetnek, sem a természetrajzra és
  növényvilágra a legkisebb világosságot nem derítenek. Innen azok a
  gyűlölködések, féltékenykedések, amelyeket a hírnév után való versengés
  kelt föl az irogató botanikusoknál épannyira, sőt még jobban, mint a
  többi tudósoknál. Ők kiforgatják ezt a szeretetreméltó tudományt
  természetéből, átültetik azt a városok és akadémiák körébe, ahol az
  épúgy elfajul, mint az exotikus növények a nagy virágkedvelők
  kertjeiben.
  Egészen másféle kedélyállapotok ezt a tanulmányt némi szenvedélyfélévé
  tették számomra, amely az összes többi szenvedélyek üresen maradt helyét
  betölti. Megmászom a sziklákat, hegyeket, leereszkedem a völgyekbe, az
  erdőkbe, hogy lehetőleg kiragadjam magamat az emberek emlékezetéből és a
  gonoszok bántalmai elől. Az erdő árnyas fái alatt, úgy tetszik, hogy
  elfeledett, szabad és békés ember vagyok, mintha nem volnának többé
  ellenségeim vagy mintha az erdők lombozata megoltalmazni tartoznék engem
  támadásaik elől, mint a hogy eltávolítja őket emlékezetemből, és
  együgyüségemben azt képzelem, hogyha én nem gondolok reájok, ők sem
  fognak rám gondolni. Ezt a csalódást oly édesnek találom, hogy teljes
  mértékben átengedném magam neki, ha helyzetem, gyöngeségem és
  szükségleteim megengednék. Minél mélyebb a magány, amelyben ekkor élek,
  annál szükségesebb, hogy valami tárgy betöltse annak ürességét, azokat
  pedig, amelyeket képzeletem megtagad, vagy emlékezőtehetségem
  visszataszít, amaz önkéntes termékek pótolják, amelyeket a föld, az
  emberek által nem erőszakolva, tár mindenfelől szemeim elé.
  Az a gyönyörűség, ha egy elhagyatott tájékon új növényeket kereshetek,
  fölér azzal, ha tovaosonhatok üldözőim elől, és ha oly helyekre jutok,
  ahol semmi emberi nyomot nem látok, kellemesebben lélekzem, mint oly
  menhelyen, ahol nem üldöz többé gyűlöletük.
  Egész életemben vissza fogok emlékezni egy botanikus kirándulásomra,
  amelyet egykor a Clerc törvényszéki bíró tulajdonát képző Robaila-hegyen
  tettem. Egyedül valék és belemélyedtem a hegység tekervényes
  alakulataiba, s erdőről-erdőre, szikláról-sziklára haladva, végre egy
  oly rejtett zugra bukkantam, hogy soha életemben nem láttam
  vadregényesebb tájképet. Fekete fenyők óriási nagyságú bükkfákkal
  összekeveredve, amelyek közül többen az öregségtől összeroppanva és
  keresztülkasul egymásba fonódva terültek el, e rejtekhelyet
  áthatolhatatlan sorompókkal zárták körül; az a nehány rés, amelyet ez a
  komor kerítés meghagyott, csak meredeken lefüggő sziklákat és borzalmas
  szakadékokat tárt elém, amelyekre csak úgy mertem letekinteni, hogy
  hasra feküdtem. A fülesbagoly, a kuvik és a halászsas rikoltozott a
  hegység szakadékaiban s csak nehány kis ritka madár enyhítette
  jelenlétével e magány borzalmát; találtam itt heptaphyllost, cyclament,
  nidus avist, nagy laserpitiumot és nehány más növényt, amelyek
  elbájoltak és sokáig szórakoztattak; de a tárgyak hatalmas benyomásaitól
  észrevétlenül leigázva, lassankint megfeledkeztem a botanikáról és a
  növényekről, leültem a lycopodium meg a mohák vánkosára és kedvem
  szerint elkezdtem ábrándozni és azt képzeltem, hogy egy oly menhelyen
  vagyok itt, amelyet egy emberi lélek sem ismer és ahol üldözőim
  bizonyára nem fognak rám találni. Csakhamar a kevélység bizonyos
  árnyalata vegyült álmodozásomba. Azokhoz a nagy utazókhoz hasonlítottam
  magamat, akik egy ösmeretlen szigetet fedeznek föl, s egész kedvteléssel
  mondogattam magamban: kétségtelen, hogy az első halandó vagyok, aki ide
  behatoltam; csaknem úgy tekintettem magam, mint egy második Kolumbust.
  Miközben e gondolatban kéjelegtem, nem messze tőlem valami zörrenést
  hallok, amely ismerősnek tűnt föl. Hallgatózom; ugyanaz a nesz
  ismétlődik és pedig többször egymás után; meglepetve és a kiváncsiságtól
  hajtva fölkelek, áthatolok egy sűrű csalittömegen abban az irányban, a
  honnan a zaj jött és egy mélyedésben, húsz lépésre attól a helytől, a
  hová – úgy véltem – én jutottam el először, egy harisnyakészítő gyárat
  pillantok meg.
  Azt a zavaros és ellenmondó felindulást, amelyet szívemben erre a
  fölfedezésre éreztem, képtelen vagyok kifejezni. Első gerjedelmem az
  örömérzelme volt, hogy újra emberek közt vagyok, holott teljesen egyedül
  képzeltem magamat; de ez a villámnál gyorsabb gerjedelem csakhamar egy
  fájdalmas és tartósabb érzelemnek adott helyet, hogy ime még az Alpok
  barlangjai közt sem tudok az emberek kegyetlen karmai közül kisiklani,
  akik nekidühödtek az én gyötrésemre. Mert bizonyos voltam felőle, hogy
  talán két ember sincs ebben a gyárban, aki be ne lett volna abba az
  összeesküvésbe avatva, amelynek Montmollin tiszteletes úr állt az élén,
  aki viszont távolabbról kapta ahhoz az indítást. Siettem tovaűzni ezt a
  szomorú gondolatot s utoljára is nevettem magamban egyfelől gyermekes
  hiúságomon, másfelől ama kómikus módon, amelylyel érte megbűnhődtem.
  De tényleg, ki képzelhette volna valaha, hogy egy hegyszakadékban gyárat
  talál? Csak Svájc tárja a világon a vadregényes természetnek és az
  emberi iparkodásnak ezt a vegyülékét elénk. Az egész Svájc úgyszólván
  nem egyéb, mint egy nagy város, melynek széles és a rue St.-Antoine-nál
  hosszabb utcái erdőkkel vannak behintve, hegyektől elválasztva, s hol a
  szétszórt és elkülönített házak csak angol kertek révén érintkeznek
  egymással. Ez alkalomból egy másik növénygyűjtés is eszembe jutott,
  amelyre Du Peyrou, Descherny, Pury ezredes, Clerc törvényszéki bíró meg
  én rándultunk pár évvel azelőtt a Chasseron-hegyre, amelynek ormáról hét
  tavat lehet látni. Azt beszélték, hogy csak egyetlenegy ház van ezen a
  hegyen s mi bizonyára nem igen találtuk volna ki annak hivatását és
  foglalkozását, aki abban lakott, ha hozzá nem fűzték volna, hogy az egy
  könyvkereskedő, aki meglehetős jó üzleteket csinált ott. Úgy vélem,
  egyetlen ilyen tény hívebb fogalmat nyújt Svájcról, mint az utazók
  összes leírásai.
  De itt van egy másik ugyanolyan vagy csaknem olyanfajta dolog, amely nem
  kevésbbé híven megismerteti az eltérő faji jellemvonást. Grenoble-ban
  való időzésem alatt gyakran tettem kisebb botanikai kirándulást a város
  körül Bovier úrral, egy idevaló ügyvéddel, nem mintha ő szerette volna a
  botanikát vagy értett volna hozzá, hanem mivel ő pártfogómmá válván,
  amennyire csak lehetett, törvénynek tekintette, hogy egy lépést se
  tágítson mellőlem. Egyszer az Isère mentén egy tövises fűzfákkal
  megrakott helyen sétálgattunk. Ezeken a cserjéken érett bogyókat
  pillantottam meg, kedvem támadt megkostólni őket és nagyon kellemes,
  savanykás ízűnek találván, hozzáláttam, hogy lakmározzak belőlük s ezzel
  felüdítsem magamat; Bovier úr mellettem állt, de nem evett és mit sem
  szólt. Egyik barátja arra kerülvén, mikor meglátta, hogy szedegetem és
  eszegetem a bogyókat, így kiáltott fel: Mit csinál uram? Nem tudja ön,
  hogy ez a gyümölcs mérges? Mérges, kiálték egészen elámúlva!
  Kétségkívül, viszonzá ő s ezt mindenki annyira tudja, hogy senkinek e
  vidéken nem jutna eszébe, hogy azt megkostólja. Bovier úrra néztem s
  megkérdeztem, miért nem értesített engem erről? Óh Uram, felelé ő
  tiszteletteljes hangon, nem mertem e szabadságot venni magamnak.
  Harsányan felkacagtam e Dauphiné-beli alázatosságon, mindazáltal
  abbahagytam csemegézésemet. Meg voltam győződve felőle, miként még most
  is megvagyok, hogy minden természetes produktum, amely ízlik az
  embernek, nem lehet ártalmas testünknek, vagy legalább is csak túlságos
  mennyiségben válhatik azzá. Azonban megvallom, hogy a nap egész
  hátralevő részén kissé hallgatag maradtam, de egy kis nyugtalanság árán
  megmenekültem; jóízűen vacsoráztam, még jobban aludtam s másnap reggel
  teljes jó egészségben keltem föl, miután előző nap tizenöt-húsz bogyót
  elfogyasztottam ebből a rettenetes hippophæumból, amely már nagyon kis
  adagban is mérgez, mint a hogy másnap mindenki állította előttem
  Grenoble-ban. Ez a kaland oly mulatságosnak tetszett előttem, hogy soha
  nem tudok arra a nélkül visszagondolni, hogy Bovier ügyvéd úr különös
  szerénységén ne nevessek.
  Összes botanikai kirándulásaim, ama tárgyak különböző helyi benyomásai,
  amelyek érzékeimet megillették, azok a képzetek, amelyeket azok bennem
  támasztottak, azok az események, amelyek hozzájok fűződtek, – mindez oly
  benyomásokat hagyott bennem hátra, amelyek felújulnak az illető helyeken
  gyűjtött növények megpillantásakor. Nem fogom többé ezeket a szép
  tájakat, ezeket az erdőket, ezeket a tavakat, ezeket a ligeteket, ezeket
  a sziklákat, ezeket a hegyeket, amelyek megpillantása mindig
  megindította szívemet, viszontlátni; de most, hogy nem tudok többé e
  boldog vidékeken futkosni, csak ki kell nyitnom növénygyűjteményemet, és
  ez mihamar elszáll velem hozzájok. Ama növények töredékei, amelyeket ott