Egy magános sétáló álmodozásai - 2

Kevésbbé élénk képzeletem nem lobban már úgy lángra, mint hajdan, ama
tárgy szemléleténél, amely azt mozgásba hozza, kevésbbé mámorosodom meg
az álmodozás deliriumától; több visszaemlékezés, mint új alkotás van
abban, amit ezentúl létrehoz; lanyha lankadtság bágyasztja el minden
képességemet; lelkem csak kínosan tud roskatag hüvelyéből magasra
szökellni és ama jövő állapot reménye nélkül, amely után áhítozom, mivel
érzem, hogy jogom van reá, csupán emlékezésekben élnék. Így tehát, hogy
magamat hanyatlásom előtt vizsgálhassam, legalább néhány évvel azokba az
időkbe kell visszaszállnom, amikor itt alant minden reményemet
elveszítvén és nem találván többé a földön táplálékot szívem számára,
lassankint hozzászoktam ahhoz, hogy azt saját lényegével tápláljam és
minden eledelét önmagamban keressem.
Ez a segélyforrás, amely fölötte későn jutott eszembe, oly termékennyé
lett, hogy csakhamar mindenért kárpótolni tudott engem. Az
önmagambatérés szokása végre elfeledtette velem bajaim érzését, sőt
majdnem emlékét is; így saját tapasztalatomból tanultam meg, hogy az
igazi boldogság forrása bennünk van és semmi emberi hatalom sem képes
reá, hogy igazán nyomorulttá tegye azt, aki tudja akarni, hogy boldog
legyen. Négy vagy öt év óta rendszeresen megízleltem azokat a benső
gyönyöröket, amelyeket a szerető és szelid lelkek a szemlélődésben
találnak. Ezek az elragadtatások, ezek az extázisok, amelyeket néha-néha
éreztem, mikor így egyedül sétáltam, oly élvezetek voltak, amelyeket
üldözőimnek köszönhettem; nélkülök sohasem találtam, sohasem ismertem
volna meg azokat a kincseket, amelyeket magamban hordtam. Igazán nehéz
ennyi gazdagságról hűséges jegyzéket vezetnem. Ha a sok édes ábrándozást
eszembe akartam idézni, ahelyett, hogy leírnám őket, visszaestem
beléjük. Oly lelkiállapot ez, amelyet a visszaemlékezés újra visszahoz
és amelyet csakhamar megszünnénk ismerni, ha teljesen megszűnnénk azt
érezni.
Jól éreztem ezt a hatást azokban a sétákban, amelyek ama tervem
megfogamzását követték, hogy megírom _Vallomásaim_ folytatását,
különösen abban, amelyről beszélni akarok és amelynél egy váratlan
baleset megszakította képzeteim fonalát és egyidőre más irányba terelte
őket.
1776 október 24-én, egy csütörtöki napon ebéd után a körutak mentén
haladtam egészen a Chemin Vert-utcáig, a melyen át a menilmontanti
magaslatokra jutottam fel, innen pedig a szőlők és rétek közt vivő
ösvények nyomát követve, Charonneig azon a mosolygós tájon haladtam át,
mely e két falut egymástól elválasztja; azután egy fordulót tettem, hogy
a másik oldalról ugyanezeken a réteken át térjek vissza. Ugyanaz az édes
gyönyörűség és érdeklődés töltött el, amint végighaladtam rajtok, amely
a kellemes tájképeknél mindig elfogott és néha meg-megálltam, hogy a
növényeket a zöld mezőben szemügyre vegyem. Észrevettem kettőt, melyeket
eléggé ritkán láttam Párizs körül és amelyeket nagy bőségben találtam
itt ebben a járásban. Az egyik a _Picris hieracioides_, az összetettek
családjából, a másik pedig a _Bupleurum falcatum_, az
ernyősvirágúakéból. Ez a fölfedezés nagy örömre hangolt és sokáig
szórakoztatott, míg végül egy, kivált ily emelkedett helyen, még ritkább
növényre bukkantam, t. i. a _Cerastium aquaticum_-ra, amelyet – dacára a
még aznap bekövetkezett balesetemnek – megtaláltam egy könyvben, amelyet
magammal hordtam és növénygyűjteményembe soroztam.
Végre, miután több más növényt tüzetesen szemügyre vettem, amelyet még
virágzó állapotban láttam és amelyek külső képe és felsorolása, bár
ismerős volt előttem, mégis mindig örömet okozott, lassankint
abbahagytam ezeket az aprólékos megfigyeléseket és annak a nem kevésbbé
kellemes, de megindítóbb benyomásnak engedtem át magamat, melyet mindez
együttvéve gyakorolt reám. A szüret néhány nappal előbb véget ért; a
városi sétálók már visszahúzódtak, a parasztok is elhagyták a téli
munkálatokig a szántóföldeket. A még zöld és mosolygó, de részben
lombjavesztett és már csaknem egészen elhagyatott mezőség mindenütt a
magánynak és a tél közeledésének képét tárta elém. Tekintetéből az édes
és szomorú benyomásoknak keveréke származott, nagyon is hasonló az én
koromhoz és sorsomhoz, semhogy magamra ne alkalmazzam. Egy ártatlan és
szerencsétlen élet alkonyán láttam magamat, lelkem még telve heves
érzelmekkel s elmém még egynémely virággal díszítve, de amelyeket már
elhervasztott a szomorúság és elszárítottak a bosszúságok. Egyedül és
elhagyatva az első fagyok közeledtét éreztem és kiapadó képzeletem nem
népesítette be többé magányomat szívem szerint alkotott lényekkel.
Sóhajtva így szóltam magamban: Mit műveltem itt alant? Arra születtem,
hogy éljek és meghalok anélkül, hogy éltem volna. Legalább nem az én
hibám volt és létem teremtőjéhez el fogom vinni, ha nem is a jó
cselekedetek áldozatát, amelyeket nem engedtek végrehajtanom, legalább a
meghiúsított jó szándékok, az egészséges, de hatástalanná tett érzelmek
és az emberek megvetésétől kipróbált türelem adóját. Ellágyultam ezekre
az elmélkedésekre, röviden összefoglaltam lelkem gerjedelmeit
ifjúkoromtól fogva és érett korom idején, meg amióta kirekesztettek az
emberi társadalomból és ama hosszú visszavonultság alatt, amelyben
napjaimat be kell fejeznem. Gyönyörűséggel tértem vissza szívem minden
vonzalmához, annak oly gyöngéd, de oly vak ragaszkodásaihoz, azokhoz a
nem annyira szomorú, mint inkább vigasztaló képzetekhez, amelyekkel
elmém néhány év óta táplálkozott és rajta voltam, hogy eléggé
visszaidézzem őket emlékezetembe és így csaknem ahhoz hasonló gyönyörrel
írjam le őket, mint amilyennel annak idején átengedtem volt magamat
nekik. Délutánom e békés elmélkedések közt telt el és napommal nagyon
megelégedve tértem hazafelé, amikor az az esemény, amelynek elbeszélése
most következik, kiragodott álmodozásaimból.
Hat óra tájban a menilmonti lejtőn ereszkedtem alá, csaknem átellenben a
Galant Jardinier-vel, amikor az előttem haladó járókelők egyszerre nagy
hirtelen félreugrottak s én egy nagy dán kutyát láttam magam felé
rohanni, amely teljes erejével egy hintó előtt száguldva, már elegendő
idővel sem rendelkezett arra, hogy futását meglassítsa vagy
félretérítse, amikor engem megpillantott. Úgy éreztem, hogy az egyedüli
mód, amellyel földretaszításomat kikerülhetem, az, ha egy pontosan
kimért nagy ugrást teszek a magasba, úgy, hogy a kutya alattam
elhaladhasson, amíg én a levegőben leszek. Ez a villámnál gyorsabb
gondolat, de amelyet már nem érkeztem sem megfontolni, sem végrehajtani,
volt az utolsó, balesetem bekövetkezése előtt. Sem a taszítást, sem a
zuhanást nem éreztem, sem semmit, ami azután következett, egészen addig
a pillanatig, amíg magamhoz tértem.
Csaknem éjszaka volt, midőn visszanyertem eszméletemet. Három vagy négy
fiatal ember karjai közt találtam magamat, akik elbeszélték, mi történt
velem. A dán kutya, nem tudván nekiiramodását visszatartani, két
lábszáramra zuhant s engem mind tömege súlyával, mind gyorsasága
erejével meglökve, fejjel előre taszított: leeső testem egész súlyát
felső állkapcsom fogván föl, az a nagyon göröngyös kövezeten erős
ütődést szenvedett és a zuhanás annál hevesebb volt, minthogy
ereszkedőnél lévén, fejem mélyebben szállott alá lábaimnál.
A hintó, amelyikhez a kutya tartozott, nyomban követte ezt és
keresztülgázolt volna rajtam, ha a kocsis rögtön vissza nem rántotta
volna lovait. Ezeket tudtam meg azok elbeszéléséből, akik fölemeltek és
még akkor is támogattak, amikor magamhoz tértem. Az állapot, amelyben e
pillanatban találtam magamat, sokkal különösebb, semhogy leírását ne
nyújtanám.
Az éj leszállott. Észrevettem az eget, nehány csillagot s némi kis zöld
gyepet körülöttem. Ez az első észrevétel egy pillanatig fölséges volt.
Minden érzésem ebben összpontosult. Ebben a pillanatban keltem életre és
úgy tetszett, hogy könnyed létemmel mindama tárgyakat eltöltöm,
amelyeket észrevettem. Teljesen a jelen pillanattal eltelve, semmire sem
emlékeztem vissza; semmi határozott fogalmam nem volt egyéniségemről, a
legkisebb képzetem arról, ami velem történt; nem tudtam sem azt, ki
valék, sem azt, hol valék; nem éreztem sem fájdalmat, sem félelmet, sem
nyugtalanságot. Láttam, hogy foly a vérem, mint ahogy láttam volna egy
patak folyását, egyáltalában nem gondolva arra, hogy ez a vér
valamiképpen az enyém. Egész lényemben elragadó nyugalmat éreztem,
amelyhez foghatót, valahányszor visszaemlékezem reá, az ismert gyönyörök
egész hatókörében sohasem találok.
Megkérdezték, hol lakom: képtelen voltam megmondani. Kérdeztem, hol
vagyok? Azt mondták: _a magas határkőnél_; olybá tűnt föl, mintha azt
mondták volna: _az Atlas hegyénél_. Fokozatosan meg kellett kérdeznem az
országot, a várost és a városnegyedet, amelyben voltam. Még ez sem lett
elegendő, hogy fölismerjem magamat; egészen a boulevardig el kellett
innen mennem, hogy lakásom és nevem eszembe jusson. Egy ismeretlen úr,
aki oly jószívű volt, hogy elkísért egy darabon, megtudva, hogy oly
messze lakom, azt tanácsolta, vegyek a Temple-nál egy bérkocsit s azon
menjek haza. Azonban nagyon jól lépdeltem, nagyon könnyedén, sem
fájdalmat, sem semmi sebet nem érezve, habár folyton sok vért hánytam.
De hideg borzongást éreztem, minek következtében összezúzott fogaim
nagyon kellemetlenül verődtek össze. A Temple-hoz érkezve, azt
gondoltam, hogy miután fáradság nélkül lépek, jobb lesz így gyalog
folytatni utamat, mint kitenni magamat annak, hogy egy bérkocsiban az
Isten hidege vegyen meg. Így tettem meg a félmértföldet, ami a
Temple-től a Platrière-utcáig terjed, minden fáradság nélkül lépdelve,
kikerülve a torlódást, a kocsikat, éppen oly jól megválasztva és követve
utamat, mint ahogy teljesen jó egészségben tehettem volna. Megérkezem,
megnyitom a titkos rugót, amelyet a kapu ajtajára tétettek,
felkapaszkodom a homályban a lépcsőn és végre belépek otthonomba minden
más baleset nélkül, mint zuhanásom és következményei, amelyeket még
észre sem vettem ekkor.
Feleségem sikoltozásai, amikor engem megpillantott, értésemre adták,
hogy cudarabbul jártam, semmint hivén. Az éjet eltöltém anélkül, hogy
ismerném és érezném még bajomat. Másnap a következőket éreztem és
találtam: Felső ajkam belülről egészen az orromig meg volt hasadva,
kívülről a bőr jobban megvédte és megakadályozta a teljes elszakadást;
négy fogam belevágódott a felső állkapocsba, az arcnak egész része,
amely ezt takarja, végtelenül meg volt dagadva és összezúzódva, jobb
hüvelykujjam összetiporva és igen felnőve, bal hüvelykujjam súlyosan
megsebesülve, balkarom megtaposva, baltérdem szintén nagyon megdagadva
és azt egy erős és fájdalmas zúzódás miatt teljesen képtelen voltam
meghajlítani. De mind e sok zúzódás dacára semmi tagom sem tört el, még
csak egy fogam sem, oly szerencse, amely ehhez hasonló zuhanásnál a
csodával határos.
Ime: egészen híven balesetem története. Ez a történet néhány nap alatt
egész Párisban annyira megváltoztatva és kiforgatva terjedt el, hogy
lehetetlen volt rajta bármit is fölismerni. Előre számíthattam erre az
átalakításra; de annyi furcsa körülmény járult hozzá, annyi homályos
beszéd és elhallgatás kísérte, oly nevetségesen diszkrét hangon
beszéltek nekem róla, hogy mindez a rejtély nyugtalanítani kezdett.
Mindig gyűlöltem a sötétséget, mi természetszerűleg borzalmat kelt
bennem s ezt a borzadályt az a sötétség, amely annyi év óta környez, nem
csökkenthette. E korszak minden furcsasága közül csak egyet fogok
megjegyezni, de ez elegendő lesz arra, hogy a többieket is
megítélhessük.
M***, akivel soha semmiféle összeköttetésben sem állottam, elküldte
hozzám titkárát, hogy tudakozódjék hogylétem felől és nagy
szolgálatkészséggel felajánlotta szolgálatait, de azok a fennforgó
körülmények közt javulásomra nem nagyon hasznosaknak tűntek föl előttem.
Titkárja azonban egyre nagyon élénken sürgetett, hogy vegyem igénybe
ajánlatait s utóljára azt mondta, hogyha nem bízom benne, egyenesen
M***-nek írhatok. Ez a nagy buzgólkodás és az a bizalmaskodó hang,
amellyel ezt kísérte, elárulta előttem, hogy mindez alatt valami rejtély
lappang, amelybe hasztalan igyekeztem behatolni. Nekem sem kellett
egyéb, hogy megriadjak, kivált abban a felizgatott állapotban, amelybe
balesetem és az azt kísérő láz juttatta fejemet. Ezer nyugtalanító és
szomorú föltevés rohanta meg lelkemet; mindahhoz, ami körültem történt,
magyarázatokat fűztem, amelyek inkább a láz deliriumát, mint egy oly
férfiú hidegvérét jelezték, aki semmi iránt sem érdeklődik többé.
Egy más esemény végkép megzavarta nyugalmamat. ***-né néhány év óta
meg-meglátogatott, anélkül, hogy gyaníthatnám: miért? Apróbb affektált
ajándékai, gyakori oknélküli és unalmas látogatásai eléggé jelezték
előttem, hogy valami titkos célja van velük, de nem tárták azt föl
előttem. Egy regényről beszélt nekem, amelyet írni akart, hogy a
királynénak felajánlja. Megmondtam neki, mit tartok az írónőkről.
Értésemre adta, hogy e tervének célja anyagi helyzetének rendbehozatala
s e végből támogatásra van szüksége; semmi ellenvetést sem tehettem.
Utóbb azt mondta, hogy miután a királynéhoz nem tudott bejutni,
elhatározta, hogy a nagyközönséghez fordul könyvével. Ez sem olyan dolog
volt, hogy tanácsokat adjak neki, amiket nem is kért tőlem és amelyeket
meg sem fogadott volna. Beszélt róla, hogy előzőleg megmutatja nekem
kéziratát. Kértem, hogy a világért se tegye és nem tette.
Lábbadozásom alatt egy szép napon elküldte nekem könyvét teljesen
kinyomtatva, sőt bekötve és az előszóban oly vastag, oly izléstelenül
felrakott és annyi nagyképűséggel kiszínezett dícséretet találtam
magamról, hogy nagyon kellemetlenül éreztem miatta magamat. Az a durva
csúszás-mászás, amely az egészen érezhető volt, sohasem járt együtt a
jóakarattal; szívem nem szokott e tekintetben csalatkozni.
Néhány nap múlva ***-né leányával együtt meglátogatott. Tudomásomra
hozta, hogy könyve igen nagy föltűnést keltett egy jegyzet miatt; én
alig vettem észre ezt a jegyzetet, midőn a regényt futólag átlapoztam.
***-né eltávozása után újra elolvastam azt; fontolóra vettem célzatát s
úgy hiszem, megtaláltam benne látogatásainak, hízelgéseinek, előszava
vaskos dicséreteinek indító okát és úgy láttam, mindennek nem volt más
célja, mint a közönséget úgy hangolni, hogy nekem tulajdonítsa ezt a
jegyzetet s következéskép azt a gáncsolást, amelyet az közzétételének
fennforgó körülményei közt szerzője ellen fölidézhetett.
Semmi eszköz sem volt kezemügyében, hogy ezt az álhírt és azt a
benyomást, amelyet az fölkelthetett, leromboljam s mindaz, ami rajtam
állt, csupán annyi volt, hogy ne tápláljam azt, továbbra is eltűrve
***-nének és leányának hiábavaló és tüntető látogatásait. E célból a
következő levélkét írtam az anyának:
«Miután Rousseau egy szerzőt sem fogad magánál, megköszöni ***-nének
jóindulatát és fölkéri, ne tisztelje meg többé látogatásaival.»
Egy formájára nézve udvarias, de csavaros észjárású levéllel válaszolt,
mint amilyenek mindazok, amelyeket hasonló esetben írnak hozzám. Barbár
módon tőrt döftem érzékeny szívébe és elhihetem levelének hangjáról,
hogy miután oly élénk és oly igaz érzelmekkel viseltetik irántam, ezt a
szakítást nem fogja úgy elviselni, hogy bele ne haljon. Mint látszik, az
egyenesség és nyiltszívűség minden dologban szörnyű bűn a világon s én
gonosznak és kegyetlennek tűnök fel kortársaim előtt, holott nincs más
bűnöm, mint hogy nem vagyok hamis és álnok, mint ők.
Többízben kimentem már hazulról, sőt elég sokszor sétáltam a
Tuilleries-ben, amikor többeknek azok közül, akikkel találkoztam, a
csodálkozásán láttam, hogy valami más hír is keringhet felőlem, amiről
még nem hallottam. Végre megtudtam, hogy azt híresztelték felőlem, hogy
_elesésem folytán_ meghaltam és ez a hír oly hirtelenséggel terjedt és
oly makacsul, hogy több mint két héttel azután, hogy értesültem róla,
mint bizonyos dologról beszéltek róla az udvarnál. Az _Avignoni Hiradó_
(Le Courrier d’Avignon) – s ezt siettek nekem megírni – midőn ezt a
szerencsés hírt tudatta, nem mulasztotta el, hogy ez alkalommal a
gyalázkodások és méltatlanságok azon adójából, amelyeket halálom után
emlékezetem számára gyászszónoklatok gyanánt készen tartogatnak, előre
egy kis ízelítőt ne adjon.
Ezt a hírt egy még különösebb körülmény kísérte, amelyről csak
véletlenül értesültem és amelyről semmi további részleteket sem sikerült
megtudnom. Ez az volt, hogy egyidejűleg aláírást indítottak az általam
hátrahagyott kéziratok kinyomatására. Ebből megértettem, hogy készen
tartogattak egy iratcsomót, amelyet kizárólag azért gyártottak, hogy
azokot tüstént halálom után a nevem alatt kiadják; mert elgondolni azt,
hogy bármit azokból, amiket tényleg találhatnának, híven kinyomtatnának,
oly balgaság volt, ami nem juthatott egy okos ember eszébe és amitől
tizenöt évi tapasztalatom nagyon is megóvott engemet.
Ezek a sorban egymás után tett észrevételek, amelyeket több más, nem
kevésbbé meglepő követett, újra megriasztották képzeletemet, amelyről
azt hittem, hogy már erejét vesztette; és ez a sűrű sötétség, amelyet
szünet nélkül fokoztak körülöttem, mindazt a borzalmat újra lángra
gyújtotta, amelyet természetszerűleg keltenek bennem. Agyonfárasztottam
magamat azzal, hogy ezer magyarázatot fűztem hozzájok és megérteni
törekedtem a rejtélyeket, amelyeket megfejthetetlenekké tettek számomra.
Ennek a sok talánynak egyetlen állandó eredménye összes megelőző
következtetéseim megerősítése lőn, t. i. hogy miután személyemnek és
jóhírnevemnek sorsát az egész most élő nemzedék egyetértőleg
megállapította, semmi erőfeszítésem ki nem vonhatott engem az alól,
mivel bármi hagyatékot is teljesen lehetetlen későbbi korokra
eljuttatnom anélkül, hogy ne oly kezek útján származtassam el azokba,
amelyeknek érdekökben áll annak eltüntetése.
De ezúttal tovább mentem. Annyi véletlen körülmény halmaza,
legkegyetlenebb ellenségeimnek úgyszólván a szerencse-eszközölte
fölemelkedése; mindazok, akik a kormány rúdjánál ülnek, mindazok, akik a
közvéleményt irányítják, az összes magas állásban levő, az összes
hangadó emberek, mintha csak a rosta szemelte volna őket ki azok közül,
akiknek valami titkos neheztelésök van ellenem, hogy a közös
összeesküvésben részesek legyenek, – ez az egyetemes egyetértés sokkal
rendkívülibb, semhogy tisztán a véletlen műve lehessen. Egyetlenegy
ember, aki vonakodott volna abban résztvenni, egyetlenegy ellentétes
esemény, egyetlenegy előre nem látott és akadályozó körülmény elegendő
lett volna arra, hogy azt halomra döntse. De így valamennyi akarat,
valamennyi végzetszerűség, a szerencse és az összes változások
megszilárdították az emberek munkáját és ez az oly meglepő, szinte a
csodával határos összetalálkozás nem hagyhat fenn nálam semmi kétséget
aziránt, hogy teljes sikere előre meg volt írva az örök isteni
végzésekben. Egy sereg különös megfigyelés részint a múltból, részint a
jelenből annyira megerősít ebben a vélekedésemben, hogy nem birom
magamat visszatartani attól, hogy ugyanazt a művet, amit eddigelé csak
az emberi gonoszság gyümölcsének néztem, ezentúl úgy ne tekintsem, mint
az ég azon titkainak egyikét, amelyeket az emberi ész képtelen
megfejteni.
Ez a gondolat távolról sem kegyetlen és szívettépő reám nézve, hanem
inkább megvigasztal, lecsöndesít és segít megnyugodnom. Nem megyek oly
messzire, mint Szent Ágoston, aki még elkárhozásában is
megvigasztalódott volna, ha ez lett volna Isten akarata. Az én
megnyugvásom, igaz, kevésbbé önzetlen, de nem kevésbbé tiszta és a
forrás, amelyből ered, szerintem méltóbb ama tökéletes lényhez, akit
imádok.
Isten igazságos; ő akarja, hogy szenvedjek; s ő tudja, hogy ártatlan
vagyok. Ime bizalmam indító oka; szívem és eszem azt kiáltja felém, hogy
az nem fog engem megcsalni. Hadd dolgozzanak hát az emberek és a sors;
tanuljunk meg zúgolódás nélkül szenvedni: utoljára mindennek rendbe kell
jönnie és előbb vagy utóbb én is helyemre kerülök.


Harmadik séta.
Megöregszem, miközben egyre tanulok.
Solon gyakran ismételte öreg korában ezt a verset. Olyan értelme van,
hogy én is elmondhatnám az enyémre vonatkozólag; de bizony nagyon
szomorú tudomány az, amit a tapasztalat húsz év óta velem szereztetett:
ennél többet ér a tudatlanság. A balsors kétségkívül nagy tanítómester;
de ez a tanító drágán fizetteti meg tanításait és a haszon, mit belőle
vonhatunk, sokszor nem ér föl azzal az árral, amit értök fizetünk.
Egyébiránt, mielőtt mindezt az ismeretet ily késői leckék útján
megszereztük volna, a felhasználására való alkalmas pillanat elmúlik. Az
ifjúkor való arra, hogy tanulmányozzuk a bölcseséget; az öregkor már az
alkalmazásának az ideje. A tapasztalat, elismerem, mindig oktat, de csak
arra az előttünk álló arasznyi időre használ. Nem késő-e már a meghalás
pillanatában tanulnunk meg, hogyan kellett volna élnünk?
Eh, mit használnak nekem a sorsomról, és amelyeknek ez a kifolyása, a
mások szenvedélyeiről oly későn és oly fájdalmasan szerzett
felvilágosítások? Hisz’ csak azért tanultam jobban megismerni az
embereket, hogy jobban érezhessem a nyomorúságot, amelybe taszítottak;
de ez az ismeret, jóllehet föltárta előttem összes kelepcéiket, egyet
sem tudott velem elkerültetni. Miért nem maradtam mindig ebben az
együgyü, de édes bizalomban, amely annyi éven át nagyhangú barátaim
zsákmányává és játékszerévé tett anélkül, hogy mindenféle
cselszövényeikkel körülfonva, a legkisebb sejtelmem lett volna is
azokról! Félrevezetett bolondjuk és áldozatuk valék, igaz, de azt
hittem, szeretnek, s szívem élvezte a barátságot, amelyet bennem
keltettek, nekik is ugyanoly barátságot tulajdonítva magam iránt. A
szomorú igazság, amelyet az idő és a belátás leleplezett előttem,
miközben éreztette velem szerencsétlenségemet, megmutatta nekem, hogy
nem lehet rajta segíteni és nincsen számomra egyéb hátra, mint sorsomban
megnyugodni. Így hát korom minden tapasztalata helyzetemben ezidőszerint
mitsem használ számomra és épúgy hiábavaló a jövőre nézve.
Küzdőtérre lépünk születésünkkor és lelépünk róla, midőn meghalunk. Mit
használ megtanulnunk, hogyan kellett volna jobban kormányoznunk
kocsinkat, amikor már a versenypálya végére értünk? Most már csak annak
számbavétele van hátra, hogyan fogunk belőle kijutni. Egy aggastyán
tanulmánya, ha van még ideje reá, egyedül arra irányulhat, hogy tanuljon
meghalni és éppen ez az, amit legkevésbbé cselekednek az én koromban;
mindenre gondolnak ekkor, kivéve ezt. Minden aggastyán jobban
ragaszkodik az élethez, mint a gyermekek és nehezebb szívvel távozik el
belőle, mint a fiatal emberek. Ez onnan van, hogy miután minden munkájuk
erre az életre irányult, ennek végén látják, hogy fáradozásuk hiábavaló
volt. Minden gondjukat, minden javukat, keserves virrasztásaik minden
gyümölcsét, mindent itt hagynak, amikor eltávoznak. Nem gondoltak reá,
hogy valami olyasmit szerezzenek életök folyamán, amit magokkal
vihessenek, ha meghalnak.
Mindezt elmondtam magamban, amikor ideje volt, hogy elmondjam és ha nem
használhattam fel bölcsebben elmélkedéseimet, nem azon múlt, mintha nem
idejében tettem és azokat kellően meg nem emésztettem volna.
Gyermekkorom óta a világ forgatagába kidobatva, korán megtanultam a
tapasztalat révén, hogy nem arra valék teremtve, hogy ott éljek és
sohasem fogok benne eljutni arra az állapotra, amely után szívem
vágyódott. Lemondva tehát arról, hogy az emberek közt keressem a
boldogságot, amelyet – éreztem – ott nem találhatok meg, tüzes
képzelődésem már alig megkezdett életem pályája fölött ugrált, mint egy
oly terep fölött, amely rám nézve idegen volt, hogy egy csöndes
talapzaton nyugodjék meg, amelyen lábamat megvethessem.
Ez az érzés, tápláltatva gyermekkoromtól fogva a nevelés által és
erősíttetve egész életemen át a nyomorúságok és szerencsétlenségek ama
hosszú szövedéke által, amely azt betöltötte, minden időben arra
indított, hogy több érdeklődéssel és gonddal törekedjem megismerkedni
létem természetével és rendeltetésével, mint aminővel bárki másnál
találkoztam. Sok olyan embert láttam, akik tudósabban bölcselkedtek
nálamnál, de bölcselkedésök úgyszólván idegen volt rájok nézve.
Tudósabbak akarván lenni, mint mások, tanulmányozták a világegyetemet,
hogy megtudják, miként van az berendezve, mint ahogy tanulmányoztak
volna valami gépet, amelyet megpillantanak, puszta kiváncsiságból.
Tanulmányozták az emberi természetet, hogy nagy bölcsen beszélhessenek
róla, de nem azért, hogy önmagukat megismerjék; dolgoztak, hogy másokat
oktassanak, de nem azért, hogy önmagukat bensejükben felvilágosítsák.
Többen közülök csak egy-egy könyvet akartak írni, mindegy: akármilyet,
csak kedvező fogadtatásra találjon. Amikor aztán megírták és
közzétették, tartalma azontúl egyáltalában nem érdekelte őket, hacsak
nem azért, hogy azt másokkal elismertessék vagy pedig azt – támadás
esetén – megvédelmezzék, de egyébként semmi tekintetben sem fordították
azt a maguk hasznára, sőt zavarba sem jöttek a miatt, hogy ez a tartalom
hamis volt-e vagy igaz, föltéve, hogy nem cáfolták meg. Ami engem illet,
amikor tanulni óhajtottam, ez azért történt, hogy magam tudjak, nem
pedig azért, hogy oktassak; mindig azt tartottam, hogy mielőtt másokat
oktatnánk, azzal kell kezdeni, hogy magunk tudjunk eleget; és mindama
tanulmányok közül, amelyeket életemben az emberek közt igyekeztem
végezni, nem igen van olyan, amelyet egyedül egy elhagyott szigeten,
amelybe hátralevő napjaimra száműztek volna, époly jól el ne végeztem
volna. Amit tennünk kell, sok részben attól függ, amit hinnunk kell; és
mindabban, ami nem tartozik a természet első szükségleteihez,
véleményeink szolgálnak cselekedeteink zsinórmértékeül. Ebből az
alapelvből kiindulva, amelyhez mindig ragaszkodtam, gyakran és sokáig
igyekeztem – hogy életem tevékenységét irányítsam – megismerni annak
igazi célját és csakhamar megvigasztalódtam azért, hogy csekély a
rátermettségem a világban való ügyes viselkedésre, midőn éreztem, hogy
nem szükséges itt erre a célra törekedni.
Oly család körében születve, amelyben a jó erkölcs és a kegyesség
uralkodott; azután egy bölcs és vallásos lelkésznél szelid nevelésben
részesülve, legzsengébb gyermekkoromtól fogva oly alapelveket,
vezéreszméket, mások azt mondanák: előitéleteket szívtam magamba,
amelyek sohasem hagytak el teljesen. Még mint gyermek, önmagamra
hagyatva, édesgetésekkel körülfonva, a hiúságtól elcsábítva, a
reménységtől kecsegtetve, a nyomorúságtól kényszerítve, katholikussá
lettem; de mindig keresztyén maradtam s csakhamar a szokástól
indíttatva, szívem őszintén ragaszkodott új vallásomhoz. Warensné
oktatásai, példái megszilárdítottak ebben a ragaszkodásomban. A falusi
magány, amelyben ifjúkorom virágos éveit töltöttem, a jó könyvek
tanulmánya, aminek egész hévvel nekifeküdtem, megerősítették ő mellette
a gyöngéd érzelmekre való természetes hajlandóságaimat és csaknem a
Fénelon módja szerint való ájtatossá tettek. A magányban való
elmélkedés, a természet tanulmányozása, a világegyetem szemlélete arra
kényszerített egy magános embert, hogy szüntelenül a Teremtő keblére
boruljon és édes nyugtalankodással keresse mindannak célját, amit lát és
mindannak okát, amit érez. Mikor sorsom a világ forgatagába dobott,
semmit sem találtam ott többé, ami egy pillanatra is kecsegtethette
volna szívemet. Az édes szabadidők után való sajnálkozás mindenüvé
elkisért és közömbösséggel meg undorral borított el mindent, ami a kezem
ügyébe eshetett és alkalmas volt arra, hogy szerencséhez és
tisztességhez segítsen. Bizonytalanul vergődve nyugtalan kivánságaimmal,
keveset reméltem, még kevesebbet nyertem és még a jólét verőfényénél is
éreztem, hogyha mindazt megnyertem volna is, aminek keresésére indultam,
azt a boldogságot, amely után szívem áhitozott anélkül, hogy annak
tárgyát megkülönböztethette volna, nem találtam volna meg. Így hát
minden hozzájárult ahhoz, hogy elszakítsa vonzalmaimat e világtól, még
ama szerencsétlenségek előtt, amelyek aztán teljesen idegenné tettek
engem abban. Elérkeztem negyven éves koromhoz, a nyomorúság és a jó
szerencse, a bölcseség és a tévelygés közt lebegve, telve szokásbeli
hibákkal minden rosszra való hajlandóság nélkül szívemben, csak úgy
találomra eszemmeghatározta alapelvek nélkül és nem ügyelve
kötelességeimre a nélkül, hogy megvetettem volna, de gyakran a nélkül,
hogy kellőleg ismerném őket.
Ifjúkoromtól fogva úgy tűztem magam elé ezt a negyvenéves kort, mint a
célhozjutás iránt való erőfeszítéseim és mindennemű igényeim végpontját.